Egy április napon hirtelen erős fájdalom hasított a hátamba a jobb oldalon. Azt hittem, csak valahogy meghúztam, és nem sokat törődtem vele, azt gondoltam, egy gyógyszeres tapasz elég lesz rá. De a tapasz nem segített, a fájdalom erősödött. Olyan volt, mintha tűvel szurkálnának, éles fájdalom sugárzott a mellkasomból a hátamba. Amikor rosszabbodott, olyan volt, mintha valami karmolná a húsomat és a csontjaimat. Olyan erős fájdalom volt, hogy el sem tudom mondani. Annyira fájt, hogy aludni sem tudtam jó pár éjszakán keresztül. Úgy éreztem, nem bírom tovább, és orvoshoz akartam menni, de már megbeszéltem egy összejövetelt néhány emberrel, hogy megosszuk az evangéliumot. Ha elmegyek az orvoshoz, az biztosan hátráltatni fogja a gyűlést. Azt gondoltam, majd a találkozó után megyek el, mindez egyébként is Isten kezében van. Továbbra is teljesítenem kell a kötelességemet, és talán pár nap múlva jobban leszek. Felkészültem a kínlódásra, és a gyűlés után elmentem a kórházba. Az orvos nagyon komolyan azt mondta: „Miért várt ilyen sokáig? Ez nem egy jelentéktelen dolog. Ez vírusos övsömör. Ha súlyossá válik, akkor végzetes lehet.” Nagyon megdöbbentem. Eszembe sem jutott, hogy ilyen súlyos lehet, hogy akár az életembe is kerülhet. Azt gondoltam: „Évek óta buzgón osztom meg az evangéliumot, és végzem a kötelességemet, akkor hogy történhetett ez meg velem? Nem gondoltam az otthonommal és a karrieremmel, hogy a kötelességemet végezzem, szenvedtem és megfizettem az árát. Soha nem árultam el Istent, akkor sem, amikor a Kommunista Párt letartóztatott és megkínzott. A börtön után is folytattam a kötelességemet. Miért nem véd meg Isten?” Ahogy ezen gondolkodtam, egyre zaklatottabb lettem, könnyek szöktek a szemembe, és a szívem kiüresedett. Ez egy krónikus betegség, így csak gyógyszerrel tartható kordában. A gyülekezetben is nagy volt a felfordulás, így folytattam a kötelességem, mialatt kezelésben részesültem. Amikor bicikliztem, minden bukkanó az úton gyötrelmes fájdalmat okozott. Néha teljesen leizzadtam, máskor olyan fájdalom tört rám, hogy még ülni sem tudtam nyugodtan. Amikor hazaértem a kötelességemből, lefeküdtem, és úgy éreztem, egy csepp erőm sincs, és megszólalni sem tudok.

Tudtam, hogy ez Isten beleegyezésével történik velem. Imádkoztam és kerestem, azon gondolkodtam, hogy vajon mit tehettem, ami nem volt összhangban Isten akaratával, de még mindig abba a reménysugárba kapaszkodtam, hogy ha rájövök a vétkemre, és folytatom a kötelességemet, Isten talán úgy dönt, hogy meggyógyít. De pillanatok alatt eltelt két hónap, és nem éreztem magam jobban. Aggódtam. Olyan régóta voltam már rosszul; mitévő legyek, ha soha nem leszek már jobban? Ráadásul a kötelességemet is tovább folytattam. Továbbra is megosztottam az evangéliumot a betegségem ellenére, de akkor miért nem gyógyított meg Isten? Egyre igazságtalanabbnak éreztem ezt, és egyre feldúltabb voltam erre a gondolatra. Ha soha nem épülnék fel, eljöhet a nap, amikor már nem tudom elvégezni a kötelességemet. Nem leszek képes jó cselekedetekre, de akkor hogyan menekülhetek meg? Azon tűnődtem, hogy vajon minden, amit az évek során nyújottam, hiábavaló volt-e? Gondoltam, lassítok, és meglátom, mi lesz. Ezután nem annyira szívvel-lélekkel végeztem a kötelességemet. A csoportos összejöveteleken csak rutinszerűen érdeklődtem a lehetséges evangéliumi célpontok iránt. Ha nem volt szükség a segítségemre, hazamentem pihenni. Féltem, hogy kifárasztom magam, és rosszabbul leszek. Akkoriban teljesen lefoglalt a betegségem, levert voltam. Nem világosítottak meg Isten szavai, és a közösségem az összejövetelek során unalmas volt. Nagyon messze éreztem magam Istentől. Szenvedésemben Őhozzá imádkoztam: „Ó, Istenem! Nagyon nyomorultul érzem magam, és olyan gyenge vagyok, nincs energiám a kötelességemhez. Még Rád is neheztelek. Kérlek, vezess, hogy megértsem az akaratod. Alá akarom vetni magam, gondolkodni és okulni akarok.”

Isten szavainak ezt a szakaszát olvastam a keresésemben: „Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra is tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. [...] Minden ember folyamatosan ilyen számításokat végez a szívében, és olyan igényeket támaszt Istennel szemben, amelyek hordozzák a motivációit, ambícióit és üzleti mentalitását. Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni céljai mellett, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől, hogy lássa, meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az »Istenbe vetett hit« alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hit fogalmának legmélyebb megértése” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Komoly bűntudatom volt, amikor elgondolkodtam Isten szavain. Egész egyszerűen nem Istenként bántam Istennel a hitemben, csak az áldásait akartam. Kezdettől fogva úgy kezeltem Őt, mint egy svájcibicskát vagy bőségszarut, azt gondolva, hogy amennyiben áldozatokat hozok Istenért, Ő szavatolja a biztonságomat, soha nem fogok betegséggel vagy tragédiával szembesülni, és mindenféle katasztrófa elkerül majd. Végül megment, és nagyszerű rendeltetési helyre kerülök. Nem gondoltam a családommal és a karrieremmel, hogy teljesítsem a kötelességemet, szenvedtem, sokat beleadtam, és soha nem hátráltam meg, még akkor sem, amikor a KKP letartóztatott és megkínzott. De azután megbetegedtem, és azt tapasztaltam, hogy az egészségügyi problémáim elhúzódnak, Istent hibáztattam, és megpróbáltam Őt jobb belátásra bírni. Számvetést készítettem az összes szenvedésemről, azt gondolva, hogy minden kárba veszett, amit adtam, és kezdtem elhanyagolni a kötelességemet. Rájöttem, hogy a hitben töltött éveim nem azt szolgálták, hogy elnyerjem az igazságot és alávessem magam Istennek, hanem azt, hogy a szenvedésemet és a kemény munkámat beváltsam Isten kegyelmére és áldásaira. Az emberek üzleti logikáját alkalmaztam Istenre. Ez nem Isten becsapását és kihasználását jelentette? Annyira önző és hitvány voltam! Az jutott eszembe, hogy Isten megmenti az emberiséget. Ő oly sok szót adott nekünk, hogy életben tartson minket, sőt olyan helyzeteket is teremt, amelyekben megtapasztalhatjuk a munkáját, hogy megszabadulhassunk a romlottságunktól és megmeneküljünk. Nem tudtam, hogy viszonoznom kell Isten szeretetét, csak kihasználtam Őt, és mindig méricskéltem. Amikor nem az akaratom szerint cselekedett, csak ímmel-ámmal végeztem a kötelességemet, nem törődtem vele. Egyáltalán nem voltam őszinte Istennel. Valóban nem volt se lelkiismeretem, se józan eszem! Isten elé járultam, és így imádkoztam: „Istenem, kihasználtalak Téged, és becsaptalak a hitemben. Nagyon önző és alantas vagyok. Szinte nem is vagyok ember! Istenem, megbánást akarok tanúsítani Irányodban. Kérlek, vezess!”

Elolvastam egy részletet a „Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés vezet előré”-ből: „Sok esetben Isten megpróbáltatásai terhek, amelyeket Ő ad az embereknek. Legyen bármilyen nagy is az Isten által rád ruházott teher, olyan súlyú terhet kell hordoznod, mert Isten megért téged és tudja, hogy képes leszel elbírni azt. Az Isten által neked adott teher nem fogja meghaladni az érettségedet vagy a tűrőképességed határait, tehát nem kérdés, hogy képes leszel elviselni azt. Nem számít, milyen jellegű terhet, nem számít milyen fajta megpróbáltatást ad Isten neked, emlékezz egy dologra: akár érted Isten szándékait, akár nem, akár megvilágosít és megvilágít a Szentlélek, miután imádkozol, akár nem, ezzel a megpróbáltatással akár megfegyelmez és figyelmeztet Isten, akár nem, nem számít, ha nem érted. Amíg nem késlekedsz kötelességed végzésében és hűségesen kitartasz kötelességed végzése mellett, Isten elégedett lesz, és szilárdan megállsz bizonyságtételedben. [...] Ha Istenben való hitedben és igazságra való törekvésedben képes vagy azt mondani: »Bármilyen betegséget vagy kellemetlen eseményt enged Isten megtörténni velem, – bármit tesz Isten – alá kell vetnem magam és teremtett lényként a helyemen kell maradnom. Minden más előtt, az igazság ezen szempontját – az alávetettséget – kell gyakorlatba ültetnem, meg kell valósítanom és meg kell élnem az Istennek való alávetettség valóságát. Ezen felül, nem tehetem félre azt, amivel Isten megbízott és a kötelességet, amelyet teljesítenem kell. Utolsó lélegzetvételemmel is ki kell tartanom a kötelességem mellett«. Ez nem bizonyságtétel? Amikor ilyen elszánt vagy és ilyen állapotban vagy, még mindig képes vagy panaszkodni Istenre? Nem, nem vagy” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei). Amikor eltűnődtem Isten szavain, megértettem az akaratát. Nem számít, milyen nehézségekbe ütközöm, ezeket Isten engedélyezte, terhet ró rám. El kell fogadnom, engedelmeskednem és tanúskodnom kell. Péterre gondoltam, aki képes volt alávetni magát Istennek, bármi is történt. Keresztülment betegségen, és nélkülözött, de mindig elkötelezett volt Isten iránt, soha nem panaszkodott. Egy olyan teremtett lény helyét kellett elfoglalnom, mint Péter, alá kellett vetnem magam mindannak, amit Isten elrendez, és valóban le kell vonnom a tanulságot. Továbbra is szedtem a gyógyszert, miközben a kötelességemet teljesítettem, és nem éreztem, hogy az egészségem korlátozna. Pár hónap fokozatos javulás után a betegségem tovatűnt. Olyan hálás voltam Istennek!

Szeptemberben. Egy nap az evangélium tejesztése után hazaérve azt láttam, hogy valami nyomasztja. Azt mondta, hogy előző nap elment a szokásos kivizsgálásra, és az orvos azt mondta neki, hogy másnap menjen vissza egy MRI-re. Ez nagyon felzaklatott, mert nem szokványos dolog MRI-re menni. Azon tűnődtem, hogy valami komoly baja van-e. Egész éjszaka forgolódtam, nem tudtam aludni. Próbáltam vigasztalni magam, hogy valószínűleg nem nagy ügy. Ő is hívő, én pedig olyan kötelességet végzek, ami elszólít otthonról, így Istennek kell őt megvédenie. Másnap elmentem vele a kórházba. Meglepetésemre az derült ki, hogy hasnyálmirigyrákja van. Teljesen elképedtem a hír hallatán. Megdöbbentem, hogy rákos, ráadásul hasnyálmirigyrákja van. Úgy hallottam, hogy ezt nagyon nehéz kezelni, és nagyon gyors a lefolyása. A halálozási arány is magas, és néhányan pár hónapig sem húzzák. A férjem élettel telinek tűnt, de lehet, hogy csak pár hónapja maradt hátra. Úgy éreztem, rám szakad az ég. Arra gondoltam: „Én éppen hogy felgyógyultam, és most a férjem lett rákos. Miért nem véd meg minket Isten?” Amikor a férjem rákjára gondoltam, csak sírtam és sírtam. Szenvedésemben Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, hogy védje meg a szívemet, és vezessen, hogy megértsem az akaratát.

Isten szavainak egy szakaszát olvastam ezután: „Istenbe vetett hitükben az emberek azt keresik, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a hitük célja. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell megoldani. Bármely szempontból is nem tisztultál meg, és romlottságot fedsz fel, abból a szempontból finomítani kell téged – ez Isten elrendezése. Isten teremt számodra egy környezetet, és arra kényszerít, hogy ott finomodj, hogy megismerd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol inkább meghalnál, feladod a terveidet és a vágyaidat, és aláveted magad Isten szuverenitásának és rendezésének. Ezért, ha az emberek nem kaptak több évnyi finomítást, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és a szívükben. Bármely szempontból is szenvedik az emberek még mindig a sátáni természetük korlátait, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Tanulságokat levonni csak a szenvedésen keresztül lehet, ami azt jelenti, hogy az ember képes igazságot nyerni és megérteni Isten szándékát. Ami azt illeti, sok igazság fájdalmas próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékát, nem ismerheti meg mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értékelheti igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Ennek a fényében tartottam önvizsgálatot. Amikor beteg voltam, Isten szavainak ítéletén keresztül rájöttem, hogy rossz volt a szemléletem, az áldásokra törekedtem. Azután kész voltam alávetni magam, akár jobban leszek, akár nem. Azt hittem, felhagytam az áldások hajszolásával, de amikor a férjem rákos lett, nem tudtam nem Isten hibáztatni és félreérteni Őt. Úgy éreztem, Istennek meg kell védenie minket, mert hívők vagyunk. Észrevettem, hogy milyen mélyen gyökerezik bennem az indíttatás az áldásokra. Soha nem jöttem volna rá erre, ha Isten nem leplezett volna le ily módon. Aztán rájöttem, hogy le kell vonnom a tanulságot a férjem betegségéből, és abba kell hagynom Isten hibáztatását. Nyugodtan elgondolkodtam azon, hogy miért volt muszáj panaszkodnom és félreérteni Istent, amikor a férjem rákos lett, miért törekedtem még mindig az áldásokra és a kegyelemre.

Később láttam egy videót Isten szavainak felolvasásáról. Mindenható Isten azt mondja: „Az antikrisztusok szemében, valamint a gondolataik és a nézeteik szerint Isten követésében kell lennie bizonyos előnyöknek; előnyök nélkül nem fogják törni magukat. Ha nincs élvezhető hírnév, nyereség vagy státusz, ha az általuk végzett munka, illetve kötelességek egyike sem vívja ki mások csodálatát, akkor semmi értelme hinni Istenben és a kötelességeiket végezni. Az ő szemükben az első előnyök, amelyeket el kell nyerniük, az Isten szavaiban említett ígéretek és áldások, emellett pedig hírnevet, nyereséget és státuszt kell élvezniük a gyülekezeten belül. Az antikrisztusok úgy vélik, hogy az istenhitben az embereknek ki kell emelkedniük mások közül, csodálni kell őket, és különlegesnek kell lenniük, de legalábbis élvezniük kell ezeket a dolgokat. Ha nem így van, akkor felmerül a kérdés, hogy az Isten, akiben hisznek, vajon az igaz Isten-e. Vajon nem az az antikrisztusok logikája, hogy a szavakat – »azoknak, akik hisznek Istenben, élvezniük kell Isten áldásait és kegyelmét« – az igazságnak tekintik? Próbáld meg elemezni ezeket a szavakat! Vajon ezek az igazság? (Nem.) Most világos, hogy ezek a szavak nem az igazság, hanem megtévesztések, a Sátán logikája, és nincs közük az igazsághoz. Mondta Isten valaha, hogy »ha az emberek hisznek Bennem, biztosan áldottak lesznek, és sosem szenvednek nehézségeket«? Isten szavainak melyik sora beszél erről? Isten soha nem mondta és nem tette ezt.

Amikor az áldásokról és a nehézségekről van szó, van egy igazság, amelyet lehet keresni. Melyik az a híres mondás, amelyhez az embereknek tartaniuk kellene magukat? Jób azt mondta: »Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk« (Jób 2:10). Ezek a szavak vajon az igazság? Ezek egy ember szavai; nem szabad az igazság magaslataira emelni őket, még ha meg is felelnek az igazság egyes aspektusainak. Milyen módon felelnek meg az igazságnak? Az, hogy az emberek áldottak vagy nehézséget szenvednek-e, mind Isten kezében van: mindez Isten szuverenitása alá tartozik. Ez az igazság. Vajon az antikrisztusok ezt hiszik? Nem hiszik, és nem is ismerik el ezt. Miért nem hiszik és ismerik el? (Az ő hitük Istenben azért van, hogy áldottak legyenek – ők csak áldottak akarnak lenni.) (Mivel túl önzőek, és csak a hús-vér test érdekeire törekednek.) Az antikrisztusok a hitükben csak áldottak akarnak lenni, és el akarják kerülni a nehézségeket. Amikor látnak valakit, aki áldott, aki előnyöket élvez, aki kegyelemben részesült, és aki több anyagi kényelmet, nagy előnyöket kapott, úgy hiszik, hogy ezt Isten tette. Ha pedig ők nem kapnak ilyen anyagi áldásokat, akkor az nem Isten műve. A következtetés az, hogy »ha Te tényleg Isten vagy, akkor csak megáldhatod az embereket; el kell hárítanod a katasztrófát, és nem engedheted, hogy szenvedéssel találkozzanak. Csak ekkor van értéke és értelme annak, hogy az emberek higgyenek Benned. Ha – miután követtek Téged – az embereket továbbra is nehézségek gyötrik, ha még mindig szenvednek, akkor mi értelme hinni Benned?« Nem ismerik el, hogy minden dolog és ügy Isten kezében van, hogy Isten mindenek felett szuverenitást gyakorol. És vajon miért nem ismerik ezt el? Mert az antikrisztusok félnek a nehézségektől. Ők csak hasznot akarnak, előnyt szerezni, áldottnak lenni; Isten szuverenitását és irányítását nem kívánják elfogadni, csak előnyöket szerezni Istentől. Ez az antikrisztusok önző és megvetendő nézőpontja” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, nyilvánosan kigúnyolják az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Hatodik rész)). „Minden romlott ember önmagának él. Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög – ez az emberi természet summája. Az emberek a maguk érdekében hisznek Istenben; amikor elhagynak dolgokat, és áldozatot hoznak Istenért, azért teszik, hogy áldásban részesüljenek, és amikor hűségesek Hozzá, az is a jutalom reményében történik. Összességében tehát mindent az áldás, a megjutalmazás és a mennyek országába való belépés céljából tesznek. A társadalomban az emberek a maguk javáért dolgoznak, Isten házában pedig azért végeznek el egy-egy kötelességet, hogy áldást nyerjenek. Az áldások elnyerése végett adnak fel mindent és képesek sok szenvedést is elviselni: nincs ennél jobb bizonyíték az ember sátáni természetére” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai felfedik az antikrisztusok nézetét az áldásokról és a szerencsétlenségről. Ők az áldásokat hajszolják a hitükben. Azt hiszik, hogy a hitük miatt áldottnak kellene lenniük. Ha ez nem történik meg, azt hiszik, a hit értelmetlen. Bármikor elhagyhatják Istent, elárulva Őt. Rájöttem, hogy én is így gondolok a hitre. Az áldozatiam révén Istennek meg kell áldania engem és a családomat békével és jó egészséggel. Tehát mind a saját, mind a férjem megbetegedéséért végül Istent hibáztattam. Ésszerűtlen kívánságokért és követelésekért imádkoztam, mint hogy gyógyítsa ki a férjemet rákból. Amint valami olyat vettem észre, ami nem tetszett, már nem akartam teljesíteni a kötelességemet. Rájöttem, hogy milyen abszurd nézetet vallottam a hitről. Igazság szerint Isten soha nem mondta, hogy nem fognak rossz dolgok történni a hívőkkel. Minden felett Ő uralkodik, az élet minden aspektusa az Ő kezében van. Ez alól a hívei sem kivételek. Isten áldásokat és csapásokat is mér ránk. A kötelesség a legalapvetőbb feladat, amit egy teremtett lénynek el kell végeznie. Ez nem kapcsolódik az áldásokhoz és bajokhoz. A Sátán annyira megrontott! Olyan sátáni törvények alapján éltem, mint: „A kisujjadat se mozdítsd jutalom nélkül!”, vagy „Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”. A saját érdekeimre gondoltam, Istent egy eszköznek tekintettem a kezemben. Áldásokra számítottam Tőle cserébe a szenvedésemért és kemény munkámért. Amikor a dolgok nem a szándékaim szerint történtek, tele voltam sérelmekkel Isten iránt. Sőt, jobb belátásra próbáltam Őt bírni. Milyen hívő voltam? Hitetlen voltam, egy önző, kicsinyes ember. Megijedtem, amikor rájöttem erre. Láttam, hogy csak az áldásokra összpontosítottam, és nem kerestem az igazságot. Istenellenes úton jártam. Így soha nem nyerem el az igazságot, és romlottságomnak sem lesz vége. A végén még Isten is elhagy! Ekkor jöttem rá igazából, hogy Isten arra használta a helyzetet, hogy megítéljen és leleplezzen. Ha Isten nem leplezett volna le, nem láttam volna a romlottságomat és a romlott hitemet. Lehetetlen lett volna, hogy megtisztuljak. Hálát adtam Istennek az üdvösségéért.

Volt egy másik szakasz, amit elolvastam az „Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük” -ből. „Talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit a szenvedésről szól, vagy arról, hogy mindenféle dolgot tegyél Érte; talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit célja az, hogy a tested békében legyen, vagy hogy minden simán menjen az életedben, vagy mindenben kényelmed és nyugalmad legyen. Ezek közül azonban egyik sem olyan cél, amelyet az embereknek az Istenbe vetett hitükhöz kellene kötniük. Ha ilyen célokból hiszel, akkor a nézőpontod helytelen, és egyszerűen lehetetlen, hogy tökéletességre juss. Isten cselekedetei, Isten igazságos természete, bölcsessége, szavai, csodálatossága és kifürkészhetetlensége mind olyan dolgok, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük. Ha ezt megértetted, arra kell használnod, hogy megszabadítsd a szívedet minden személyes követeléstől, reménytől és elképzeléstől. Csak ezeknek a dolgoknak a kiküszöbölésével tudsz megfelelni az Isten által megkövetelt feltételeknek, és csak ezáltal lehet életed és tehetsz eleget Istennek. Az Istenben való hit célja az, hogy eleget tégy Neki, és az Általa megkövetelt beállítottság szerint élj, hogy az Ő cselekedetei és dicsősége megnyilatkozhasson ezen a érdemtelen emberekből álló csoporton keresztül. Ez az Istenbe vetett hit helyes perspektívája, és ez az a cél is, amelyre törekedned kell” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája). Isten szavai megmutatták, hogy mire kellene törekednem. Nem az áldásokat vagy a hasznot kellene hajszolnom a hitemben. Azt kellene kutatnom, hogy megismerjem Istent, és eleget tegyek Neki, és olyan legyek, mint Jób, akinek nem voltak követelései Isten felé. Jób hitte, hogy mindent Istentől kapott, tehát Isten akár adott vagy elvett, akár áldás vagy balszerencse érte, teljes mértékben alávetette magát Istennek, és dicsérte az Ő igazságosságát. Tehát amikor a Sátán próbára tette Jóbot, akkor minden vagyonát eltulajdonították, a gyerekei meghaltak, az egész testén kelések keletkeztek, és ő egy hamukupacban ült, a testét cserépdarabokkal kapargatta. Nem panaszkodott Istenre, hanem továbbra is az Ő nevét dicsőítette. Mindegy volt, hogy mit tett Isten, Jób teremtett lényként imádta Istent, és alávetette magát Neki. Tehát Jób hite megérdemli Isten dicséretét. Isten szavai megmutatták a gyakorlás útját. Akár meggyógyul a férjem, akár nem, panaszszó nélkül alá kell vetnem magam Istennek.

Később ezt olvastam Isten szavai között: „Isten már teljesen eltervezte minden teremtett lény eredetét, eljövetelét, élettartamát és végét, valamint az életük küldetését és az egész emberiségen belül betöltendő szerepüket is. Senki sem változtathat ezeken a dolgokon; ez a Teremtő hatásköre. Hogy mikor érkezik a földre egy teremtett lény, mi az élete küldetése, mikor ér véget az élete – Isten régen elrendelte már ezeket a törvényeket, ahogyan az égitestek pályáját is előírta; hogy milyen pályán haladnak ezek az égitestek, hány éven át, hogyan mozognak, milyen törvényeket követnek – Isten régen elrendelte már mindezt, és több ezer, tízezer, százezer éve nem változtatott rajta. Ez Isten által lett elrendelve, ez az Ő hatásköre” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból kiderült, hogy a sorsunk és élettartamunk mind a Teremtőnk kezében van. Isten rendeli el, hogy mikor halunk meg, és ez elől nincs menekvés. Addig, még akkor is, ha rákosak leszünk, nem halunk meg idő előtt. Ez Isten hatalma. Senki sem változtathat ezen. Amikor megértettem ezt, kissé megnyugodtam. A férjem egészsége Isten kezében volt. Annyit tehettem hogy alávetem magam Isten elrendezésének, és teszem a kötelességemet. A férjem egy darabig kemoterápiát kapott a kórházban, és meglepetésünkre nem voltak rákos sejtek a vérében. Minden érték normális volt. És a tumor fele el is tűnt. Az orvos azt mondta, hogy ritkán találkozni ilyen jó lefolyású esettel. A fiunk mesélte, hogy a barátja apja rákos lett. Egyszer volt kemoterápián, de nem viselte jól, és pár hónap múlva meghalt. Olyan hálás voltam Istennek, miután ezt hallottam. Az tett a legboldogabbá, hogy a férjem névleg hitt Istenben, de mindig a pénzt hajszolta, ám a rákja után valamennyi megértést nyert Isten hatalmáról, és utána tanúságot tett Isten cselekedeteiről a barátok és rokonok előtt. Megtapasztaltam, hogy milyen gyarkolati Isten munkája. Mindezeken keresztülmenni valóban fájdalmas volt akkoriban, de igazából jó lecke volt saját magamról, és kijavította a hitbeli törekvéseimet. Ez Isten szeretete és áldása! Isten szavainak egy himnusza jutott eszembe, az „Arra kell törekedned, hogy igaz szeretetet érezz Isten iránt”. „Ahhoz, hogy a gyakorlatias Istenben higgy, ma a helyes úton kell elindulnod. Ha hiszel Istenben, nemcsak az áldásokat kell keresned, hanem szeretned és ismerned kell Istent. Az Ő megvilágosításán és egyéni törekvéseden keresztül eheted és ihatod az Ő szavát, fokozatosan valóban megértheted Istent, és valódi szereteted lehet Isten iránt, amely a szíved legbenső zugából fakad. Más szóval, amikor az Isten iránti szereteted igazán őszinte, és senki sem tudja lerombolni az iránta való szereteted, vagy útjába állni annak, akkor jó úton jársz az Istenbe vetett hitedben. Ez azt bizonyítja, hogy te Istenhez tartozol, mivel a szíved már Istené, és semmi más nem tud birtokolni téged” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az igazságért kell élned, hiszen hiszel Istenben).