Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek értelme annyira gyenge – túl sok követelésük van Istentől és túl sokat kérnek Tőle, még a legcsekélyebb értelem is hiányzik belőlük. Az emberek folyton azt igénylik, hogy Isten tegye meg ezt vagy azt, és képtelenek teljesen alávetni magukat Neki vagy imádni Őt. Ehelyett észszerűtlen követeléseket támasztanak Istennel szemben saját preferenciáikra alapozva, [...] Az emberi értelem olyan szegényes, nem igaz? Nemcsak hogy nem képesek az emberek teljesen alávetni magukat Isten vezénylésének és rendelkezéseinek, vagy elfogadni mindent, ami Istentől származik, ellenkezőleg, további követelményeket rónak Istenre. Ilyen követelményekkel hogyan lehetnének hűek az emberek Istenhez? Hogyan vethetnék alá magukat Isten rendelkezéseinek? Hogyan szerethetnék Istent? Minden embernek követelményei vannak azzal kapcsolatban, hogy Istennek hogyan kellene szeretnie, tolerálnia őket, vigyáznia rájuk, megvédenie őket és törődnie velük, de egyiküknek sincs egyetlen követelménye sem azzal kapcsolatban, hogy ők maguk hogyan szeressék Istent, hogyan gondoljanak Istenre és hogyan legyenek figyelmesek Istennel, hogyan tegyenek eleget Istennek, hogyan legyen Isten a szívükben, és hogyan imádják Istent” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Régebben, amikor Isten szavainak ezt a szakaszát olvastam, nem hasonlítottam össze vele magamat. Úgy gondoltam, hogy Isten itt azokról a hívőkről beszél, akik csak jól akarnak lakni kenyérrel, hogy csak az ilyen emberek támasztanak folyamatosan igényeket Istennel szemben, csak ők követelnek Tőle kegyelmet és áldásokat. Ami engem illet, én már oly sokat ettem és ittam Isten szavaiból, tudtam, hogy teremtett lény vagyok, és ezt a helyet kell elfoglalnom, tudtam, hogy akár megáld Isten, akár nem, akár kedvező, akár kedvezőtlen körülmények közé helyez, alá kell vetnem magam az Ő vezénylésének és elrendezéseinek. Úgy gondoltam, ezzel a megértéssel és törekvéssel képes vagyok alávetni magam Istennek, és nem követelek Tőle semmit. Ezúttal a fiam betegségének köszönhettem, hogy végre világosan megláttam igazi érettségemet és romlottságom tényét.

2015 szeptemberében, amikor a fiam hazajött a nagymamájáéktól, a nagymamája megjegyezte, hogy felszedett pár kilót. Észrevettem, hogy a fiam szemhéja duzzadt, és valahogy furán néz ki. Levetettem vele az ingét és a nadrágját, hogy megvizsgálhassam, és láttam, hogy a lába is duzzadt, és fényes a bőre. Amikor megnyomtam a lábát, az ujjam mélyedést hagyott maga után, ami nem múlt el azonnal, mint egy egészséges ember esetében. Hirtelen eszembe jutott valami, amit az öregek szoktak mondani: „A fiúk réme a duzzadt láb, a lányok réme a duzzadt fej.” Azt jelenti, hogy ha egy kisfiú lába feldagad, az súlyos betegségre utal. Rossz érzés támadt a szívemben: egyértelmű volt, hogy a fiam súlyos beteg. Másnap bevittük a fiunkat a tartományi veseklinikára. Az orvos azt mondta, lehet, hogy nefrózis szindrómája van. Ennél a betegségnél a vér albuminszintje súlyosan lecsökken, míg a kreatininszint túlságosan megemelkedik. A beteg egyre jobban legyengül, és ha az állapota rosszabbra fordul, húgyvérűség is kialakulhat nála. Emlékeztem, hogy a kínai orvoslás szerint a vese az ember veleszületett alapja. Ha a vese károsodik, az közvetlen befolyást gyakorol a gyerek egészségére. Ha nem sikerül kigyógyítani a fiamat ebből a betegségből, nem járhat majd iskolába, mint az egészséges gyerekek, és nem fog egykönnyen feleséget sem találni magának. Nagyon aggódtam, amikor ebbe belegondoltam. Ez járt a fejemben: „A fiam még csak 14 éves. Előtte az élet. Az egész életére rányomja majd a bélyegét ez a betegség? Hogy tud egy ilyen korú gyerek együttélni ezzel? Nem nézhetem tétlenül, hogy a fiam beteg. Még ha el kell adnunk a házunkat és a földünket, akkor is meg kell gyógyíttatnom.” Elszoruló szívvel vártam a kórházban a fiam diagnózisára. A szívemben folyamatosan Istenhez imádkoztam. Imádkozás közben jutott eszembe, hogy előző nap összejövetelt kellett volna tartanom az otthonomban. Vajon nem késlekedtem a kötelességem végzésében? Nagyon bántott a lelkiismeret, és arra gondoltam, nem hagyhatom, hogy a fiam kezeltetése akadályozza az összejövetelek szervezését. A feleségem benn maradt a kórházban, hogy gondját viselje a fiamnak, így aztán hazamentem, és a munka mellett összejöveteleket tartottam.

Mit állapítottak meg végül a fiadnál? Nefrózis szindróma. Villámcsapásként ért a hír, amikor meghallottam. Ez volt a legszörnyűbb félelmem, és most valóra vált. Ezentúl a fiam nem tud majd normálisan iskolába járni, és folyamatos kórházi ápolásra lesz szüksége. Hogy tudná ezt egy ilyen korú gyerek elviselni? Miközben ezen töprengtem, nem tudtam visszatartani a sírást. Azokban a napokban nagyon nehéz volt a szívem, és egyre csak ez járt a fejemben: „Amióta elfogadtam Isten munkáját, sohasem folyamodtam Istenhez testi dolgok miatt. Olyan nagyszerű lenne, ha Isten most megtenné nekem, hogy megengedi, hogy a fiam teljesen felépüljön!” Nagyon szerettem volna Istenhez imádkozni és arra kérni Őt, hogy szabadítsa meg a fiamat a betegségtől, de tudtam, hogy Isten utolsó napokbeli munkája az ítélet és a fenyítés, a próbatétel és a finomítás munkája, és azért történik, hogy megtisztítsa az emberiség romlott beállítottságát. Nem lett volna összhangban Isten szándékával, ha ilyen kéréssel álltam volna elő. De mihelyt a fiam betegségére gondoltam, mégiscsak reménykedtem, hogy Isten az én „alávetettségem” miatt kegyes lesz hozzá. Ha így lenne, a fiamnak nem kellene ilyen fájdalmat elviselnie. Egy ideig reménykedtem, de a fiam állapota nem javult. Bár látszatra nem késlekedtem a kötelességemben, nagyon nehéz volt a szívem. Hogy legyőzzem a fájdalmamat, csak annyit tehettem, hogy imádkoztam Istenhez, kerestem Őt, ettem és ittam az Ő szavait. Mindenható Isten azt mondja: „Te arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelj, hogy gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod tisztességes férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amit keresel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj, hogy ne érje baleset a családodat, ne fújjon rád a szél, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését, ne érjen téged semmilyen katasztrófa, hogy Isten ölelésében élj és egy kényelmes fészekben. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem pusztán vadállat vagy-e? Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem törekszel rá. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavainak olvasása a szívem mélyébe hatolt. Isten a lényegre tapintott, és leleplezte a nézőpontomat, hogy Istenbe vetett hitemben valójában áldásokra törekszem. Miután bebizonyosodott, hogy a fiamnak nefrózis szindrómája van, én látszatra mindent megtettem, hogy imáimban ne támasszak követeléseket Istennel szemben, a bensőmben azonban reméltem, hogy Isten irgalmas lesz hozzám az „alávetettségem” miatt, és megszabadítja a fiamat a betegségtől. Amikor Isten nem teljesítette a követeléseimet, fájt a szívem, és nem kerestem a tanulságokat, amelyeket le kellett volna vonnom abból, hogy ez történik velem. Miben különböztem a vallásos emberektől? A hitemben még mindig arra törekedtem, hogy jóllakhassak kenyérrel, és ez egyáltalán nem volt összhangban Isten szándékával. Ahogy elgondolkoztam ezen, nagyon elszégyelltem magam, és gyűlöltem magam, amiért nem törekszem az igazságra, és amiért ilyen követeléseket támasztok Istennel szemben. Egyáltalán nem volt bennem értelem. A szívemben Istenhez imádkoztam: „Istenem! Kész vagyok Rád bízni a fiam betegségét és alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek. Kérlek, add, hogy érezzem a terhet, és adj nekem hitet, hogy jól végezhessem a kötelességemet, és eleget tehessek Neked.” Az ima után a szívem kicsit megnyugodott és megkönnyebbült.

2016 márciusában gyülekezetvezetői kötelességet vállaltam. Néhány hónappal később a fiam megint rosszabbul lett. Vizeletpangás alakult ki nála, ami az egész testében ödémát okozott. Ezt látva teljesen magamba roskadtam. Egy ilyen jó gyerek, mint ő, hogy kerülhetett ilyen állapotba? Ha mindig rosszabbul lesz, mikor léphet végre a gyógyulás útjára? Ezt gondoltam magamban: „Talán azért van ez, mert nem adok bele eleget a kötelességembe. Ha több erőfeszítést áldoznék rá, lehet, hogy a fiam állapota javulna egy kicsit?” Ezért több energiát fektettem a kötelességem végzésébe. Nagy meglepetésemre a fiam lassanként a javulás útjára lépett. Hihetetlenül hálás voltam Istennek, még szorgalmasabban végeztem a kötelességemet, és különféle feladatokban eredményeket tudtam felmutatni. Telt-múlt az idő, és 2016 őszén a fiam állapota váratlanul rosszabbra fordult. Napról napra kevesebbet vizelt, és szinte az összes folyadék felhalmozódott a testében. A teste súlyosan felpüffedt, annyira, hogy az arca is elváltozott, a szemeiből csak szűk rések maradtak, teljesen felismerhetetlenné vált. A lába olyan volt, mint az elefánté, a bőre kifényesedett, és alig tudott felkelni az ágyból. Amíg mi nem voltunk otthon, mert a kötelességeinket végeztük, ő csak a telefonján játszhatott, hogy eltöltse az időt. Amikor be akartuk vinni a kórházba, ő nagyon felnőttesen azt mondta: „Minek mennénk be? Úgysem leszek jobban. Csak menjetek és tegyétek, amit kell.” Azt kívántam, bárcsak én szenvedhetnék helyette, de nem tehettem semmit. Észre sem vettem, és máris panaszkodtam Istennek. Így gondolkodtam: „Ó, Istenem! Én nem vagyok sem Jób, sem Péter. Az érettségem elég silány. Ráadásul ez idő alatt soha nem szűntem meg végezni a kötelességemet. Miért nem javul a fiam állapota? Még ha nem is gyógyulhat meg azonnal, én azzal is beérném, ha nem lenne egyre rosszabbul.” Miközben ezt fontolgattam, rájöttem, hogy panaszkodom, mert igazságtalannak tartom Istent. Nyugtalanság fogott el, és gyorsan így kezdtem imádkozni Istenhez: „Istenem! Tudom, hogy nem lenne szabad így panaszkodnom Neked, de tényleg nem tudok túljutni ezen, és nem tudom, milyen tanulságot kell ebből levonnom. Kérlek, vezess ebben a dologban!”

Ima után elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból. „Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy az elvégzett munkádnak megfelelően kiosztják neked, amit érdemelsz, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, illetve megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten megsemmisítette volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Mellette: Ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, az a dolog nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondták volna, hogy Ő igazságos. Valójában azonban, akár romlottak az emberek, akár nem, és akár mélységesen romlottak, akár nem, kell Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kellene magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek azokat a szabályokat, melyeket Ő rendelt el? Nincs rá szükség. Isten szemében, aki romlott, és aki hajlamos Istennel szembefordulni, nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őket, az helyénvaló lesz, és minden Isten elrendezése. [...] Isten lényege az igazságosság. Habár nem könnyű felfogni, amit Ő tesz, minden, amit Ő tesz, az igazságos; egyszerűen arról van szó, hogy az emberek nem értik. Amikor Isten átadta Pétert a Sátánnak, hogyan reagált Péter? »Az emberiség képtelen kifürkészni azt, amit Te teszel, de mindenben, amit teszel, ott van a Te jóakaratod; igazság van mindben. Hogyan ne mondanék dicséretet a Te bölcsességedért és cselekedeteidért?« Most már látnod kell, hogy Isten azért nem pusztítja el a Sátánt akkor, amikor üdvözíti az embert, hogy az emberek világosan láthassák, hogyan rontotta meg őket a Sátán, valamint annak mértékét, amennyire megrontotta őket, és azt, hogy Isten hogyan tisztítja és menti meg őket. Végül, amikor az emberek megértették az igazságot és látták a Sátán gyűlöletes képét, és észrevették a Sátán gyalázatos bűnét az ő megrontásukban, Isten el fogja pusztítani a Sátánt, megmutatva nekik az Ő igazságát. Az időzítés, amikor Isten elpusztítja a Sátánt, teli van Isten természetével és bölcsességével. Minden, amit Isten tesz, az igaz. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni Isten igazságosságát, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ez arra vezeti őket, hogy azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők igen esztelenek” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy Isten igazságos természete nem olyan, mint én gondoltam – nem méltányos, észszerű és egyenlőség alapú. Én úgy gondoltam, hogy amennyiben az ember kötelességeket tud végezni, Istennek kegyben kell őt részesítenie, és minél nagyobb árat tud fizetni az ember a kötelessége végzése során, annál inkább meg kell őt áldania Istennek. Ez tranzakció alapú világnézet, amely alapvetően szembemegy az igazsággal. Isten lényege igazságos. Minden, amit Ő tesz, az Ő igazságos természetének természetes feltárulása. Arra gondoltam, hogy Jób félte Istent, és kerülte a rosszat, és Isten szemében tökéletes ember volt. Az ember elképzelései szerint neki nem lett volna szabad a Sátán kísértéseivel szembekerülnie, Isten azonban megengedte, hogy ez történjen vele. Bár ez nem volt összhangban az ember elképzeléseivel, mégis ez tette tökéletessé Jób hitét. Beláttam, hogy akár megáldja Isten az embereket, akár megfosztja őket valamitől, akár próbatételeknek veti alá és felfedi őket, akár tökéletesíti, ezek mind Isten igazságos lényegének feltárulásai, és mindenkinek alá kell vetnie magát ezeknek, és el kell fogadnia ezeket. Az emberek nem használhatják az önfeláldozásukat tőkeként, hogy megszabják Istennek, mit tegyen. Én azonban nem értettem Isten igazságosságát. Amikor egy kicsit feláldoztam magam a kötelességem során, és láttam, hogy a fiam állapota javul, hittem benne, hogy Isten igazságos, és energiától duzzadva végeztem a kötelességemet. Amikor a fiam rosszabbul lett, és egyre súlyosabbra fordult az állapota, panaszkodtam Istenre, és úgy gondoltam, túl nehéz próbatételeknek vet alá engem. Vitatkozni kezdtem Istennel, és ellenszegültem Neki. Isten igazságosságáról alkotott meghatározásom azon alapult, hogy a kemény munkám és önfeláldozásom kiérdemli-e számomra a kegyelmet és az áldásokat; tranzakciókról és csereügyletekről szólt. Vajon nem támasztottam követeléseket Istennel szemben a saját elképzeléseim szerint? Egyáltalán nem végeztem a kötelességemet mint teremtett lény, és egyáltalán nem volt meg bennem a lelkiismeret és értelem, amellyel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Olyan ember akarok lenni, akiben van lelkiismeret és értelem, és jól akarom végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Neked. Miért értelek félre Téged és panaszkodom Rád, valahányszor olyasmivel kerülök szembe, ami nincs ínyemre? Istenem, kérlek, vezérelj engem, hogy megértsem önmagamat ebben a dologban!”

Később két szakaszt olvastam Isten szavaiból. „Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg Isten felelőssége az ember megvédése, gondozása és ellátása. Ez az »Istenbe vetett hit« alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hit fogalmának legmélyebb megértése. Kezdve az ember természetlényegétől, egészen a szubjektív törekvéséig, nincs semmi, ami az istenfélelemhez kapcsolódna. Az ember abbéli céljának, hogy higgyen Istenben, nem lehet semmi köze Isten imádásához. Vagyis az ember soha nem gondolkozott azon, és nem is értette meg, hogy az Istenbe vetett hit megköveteli az istenfélelmet és Isten imádását” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). „Mi a probléma azzal, hogy az emberek mindig követeléseket támasztanak Istennel szemben? És mi a probléma azzal, hogy mindig elképzeléseik vannak Istenről? Mi rejlik az ember természetében? Rájöttem, hogy függetlenül attól, hogy mi történik velük, vagy hogy mivel foglalkoznak, az emberek mindig a saját érdekeiket védik, és a saját hús-vér testük miatt aggódnak, és mindig olyan okokat vagy kifogásokat keresnek, amelyek őket szolgálják. A legkevésbé sem keresik vagy fogadják el az igazságot, és minden, amit tesznek, a saját hús-vér testük védelmében és a saját kilátásaik tervezése érdekében történik. Mindannyian kegyelmet kérnek Istentől, és minden lehetséges előnyt meg akarnak szerezni. Miért követelnek az emberek olyan sok mindent Istentől? Ez azt bizonyítja, hogy az emberek természetüknél fogva kapzsik, és Isten előtt egyáltalán nem rendelkeznek értelemmel. Mindenben, amit az emberek tesznek – akár imádkoznak, akár közösségben vannak, akár prédikálnak –, a törekvéseik, gondolataik és vágyakozásaik mind-mind Istennel szemben támasztott követelések és kísérletek arra, hogy valamit kérjenek Tőle; mindezt az emberek abban a reményben teszik, hogy valamit nyerhetnek Istentől. Vannak, akik azt mondják, hogy »ez az emberi természet«, ami igaz is! Továbbá, ha az emberek túl sok mindent követelnek Istentől, és túl sok túlzott vágyuk van, az azt bizonyítja, hogy valóban híján vannak a lelkiismeretnek és az értelemnek. Mindannyian a saját érdekükben követelnek és kérnek dolgokat, vagy érvelni próbálnak és kifogásokat keresni maguknak – mindezt önmagukért teszik. Sok mindenből látható, hogy amit az emberek tesznek, az teljesen értelmetlen, ami tökéletesen bizonyítja, hogy a »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« sátáni logikája már az ember természetévé vált. Milyen problémát jelez az, hogy az emberek túl sokat követelnek Istentől? Azt jelzi, hogy az embereket a Sátán egy bizonyos fokig megrontotta, és Istenbe vetett hitükben egyáltalán nem Istenként tekintenek Őrá” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). E szavak olvastán mintha szíven döftek volna. Pontosan az a fajta ember voltam, akit Isten leleplezett; Isten hitelezőjének tekintettem magamat, Őt pedig nem tekintettem Teremtőnek. Visszatekintve az Úrba vetett hitem éveire, miután Isten kegyelmét és áldásait élveztem, hittem, hogy amennyiben az emberek Istenhez imádkoznak és Hozzá folyamodnak, amikor nehézségekkel kerülnek szembe, Ő teljesíti a kívánságaikat, mert nincs nagyobb dolog, mint Isten szeretete az ember iránt. Miután elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, Isten szavaiból megértettem, hogy Isten a Teremtő, és az emberek nem támaszthatnak Vele szemben észszerűtlen követeléseket, azt kérve, hogy árassza rájuk kegyelmét és áldásait. Az áldások nyerésének nézőpontja azonban továbbra sem változott bennem. Vegyük például a fiam betegségét. Eleinte képes voltam Istenre bízni a dolgot, és miután láttam, hogy valamelyest javult a fiam állapota, úgy gondoltam, hogy Isten valóban törődik velünk. Úgy gondoltam, hogy ha kitartok a kötelességem mellett, és Isten látja, hogy feláldozom magam, akkor a fiam talán jobban lesz. E szándékok irányítása alatt különösen energikusan végeztem a kötelességemet. De amikor az önfeláldozásom nem hozta meg a várt eredményt, és a fiam betegsége egyre súlyosbodott, nem tudtam megállni, hogy panaszkodjak Istenre. Úgy gondoltam, hogy jár nekem az elismerés, amiért kötelességeket végeztem és fizettem némi árat, és hogy ez feljogosít arra, hogy alkudozzak Istennel. Beláttam, hogy azért hittem Istenben és végeztem a kötelességemet, hogy áldásokhoz és előnyökhöz jussak, nem pedig egyszerűen azért, hogy eleget tegyek Istennek. Tényleg nagyon önző volt a természetem! Például, ha a gyerekek tisztelik a szüleiket, az tökéletesen természetes és indokolt, és a szülőket nem csak akkor illeti meg a tisztelet, ha sok pénzt tesznek félre a gyerekeiknek. Teremtet lényként az, hogy hiszek Istenben és imádom Őt, még inkább tökéletesen természetes és indokolt, én azonban mindig ott rejtegettem magamban a saját szándékaimat és követeléseimet, és mindenben, amit tettem, becsaptam Istent. Az ilyen hit soha nem nyerheti el Isten elismerését. Mélyen megalázva és megszégyenülve éreztem magam. Csak azt akartam, hogy visszatérhessek Istenhez, elfoglalhassam egy teremtett lény helyét, és rendbe szedhessem az elmémet, hogy ne követelőzzek többé Istentől, ne panaszkodjak Rá, és Őrá bízzam a fiamat.

2018 végén biztonsági kockázatok miatt el kellett hagynom az otthonomat. Akkoriban történt, hogy mivel a fiamnak hosszú ideig hormontartalmú gyógyszereket kellett szednie, combfejelhalást állapítottak meg nála. Járás közben nem tudta egyenesen tartani a derekát, és csak úgy tudott lépni, ha mindkét kezével a térdére támaszkodott. Bár tudtam, hogy a feleségem vele van, és gondját viseli, én pedig semmiben nem tudtam volna segíteni otthon, a fiam helyzete akkor is nagy fájdalommal töltött el. Ezt gondoltam magamban: „Még a fiam régi betegsége sem múlt el, és most jött hozzá egy újabb. Mit tegyek?” Minél tovább gondolkodtam ezen, annál nyomorultabbul éreztem magam. Abban reménykedtem, hogy Isten csodát tesz, és a lehető leghamarabb megállítja a fiam állapotának romlását. Halványan érzékeltem, hogy már megint követeléseket támasztok Istennel szemben, ezért némán, a szívemben Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy óvjon meg engem, hogy szilárdan állhassak teremtett lényi helyemen, és alávethessem magam ezeknek a körülményeknek. Ima után összecsomagoltam a ruháimat, és útra keltem.

Amíg távol voltam az otthonomtól, időnként a fiamra gondoltam, ami némiképp megzavart a kötelességem végzésében, ezért Istenhez imádkoztam, és az Ő szavait ettem és ittam. Ezt olvastam Isten szavaiból: „A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csupán annyi, hogy formális környezetet biztosítanak számukra, amelyben felnőhetnek, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja befolyásolni, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten minden ember sorsa fölött szuverenitással rendelkezik, és Ő rendezi el azt. Mindenki életében van szenvedés, amit az illetőnek el kell viselnie, és senki más nem viselheti el azt helyette. Ami a fiamat illeti, csak annyit tehettem, hogy felnevelem, és eleget teszek a felelősségemnek. Hogy milyen nehézségeket kell élete során eltűrnie, és miként fog alakulni az élete, az mind Isten kezében van. Én nem dönthetem el és nem változtathatok rajta. Régen, amikor otthon voltam, gondoskodtam a fiamról, és emlékeztettem, hogy időben vegye be a gyógyszereit, végül mégis combfejelhalást állapítottak meg nála. A gondoskodásom és a társaságom nem változtathatott azon, hogy a fiamnak milyen szenvedést kell elviselnie. Ha a fiam mellett maradnék, akkor is csak annyit tehetnék, hogy vele vagyok. És némi vigaszt nyújtok neki; de egyáltalán nem lennék döntő tényező abban, hogy az állapota javul-e vagy romlik. Istenre kellett bíznom a fiamat; az egyetlen helyes út az volt, hogy engedem, hogy Isten rendelkezzen szuverenitással efölött, és Ő rendezze el ezt. Erre gondolva kicsit felszabadultabbnak érezhettem magam, és visszakaptam a lelki békémet a kötelességem végzése során.

Mit tudtál meg a legutóbbi levélből a fiad állapotáról? A feleségem azt írta, hogy a fiam megint kórházban van. Amikor hallottam, hogy a fiam megint rosszabbul van, nagyon felzaklatott a dolog, és Istenhez imádkoztam. Azt mondtam, kész vagyok Őrá bízni a fiamat, és engedni, hogy Ő rendelkezzen szuverenitással mindezek fölött, és Ő rendezze el mindezt. Csak annyit kell tennem, hogy alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és jól végzem a kötelességemet. Amikor így imádkoztam Istenhez, többé nem követelve Tőle semmit, rendkívüli béke és nyugalom töltött el, és képes voltam szívemet-lelkemet beleadni a kötelességembe.