Írta: Monique, Egyesült Államok

Nem sokkal azután, hogy elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbéli evangéliumát, Isten szavaiból megtudtam, hogy amikor Isten befejezi utolsó napokbeli munkáját, nagy katasztrófák fognak az emberiségre sújtani, hogy a jók elnyerjék a jutalmukat, a gonoszok pedig a büntetésüket. Azok, akik gonoszságot cselekedtek és szembeszálltak Istennel, elpusztíttatnak a katasztrófákban, míg azok, akik elfogadták Isten szavainak ítéletét és megtisztultak, Isten oltalma alatt állnak majd, és életben maradnak. Isten beviszi majd őket a királyságába, hogy élvezzék az örök áldásokat. Akkoriban azt gondoltam, hogy a királyságba való bejutás és az örök élet elnyerése hatalmas áldás lesz. Tudtam, hogy meg kell becsülnöm ezt a soha vissza nem térő lehetőséget, jól kell végeznem a kötelességemet, és keményen kell dolgoznom Istenért, hogy amikor Isten munkája véget ér, alkalmas legyek a megmaradásra. Így hát felmondtam a munkahelyemen, és elkezdtem a kötelességemet végezni azzal, hogy hirdettem az evangéliumot. Ebben a kritikus időszakban, az egyre növekvő csapások közepette, több jótettet kellett előkészítenem, és még több embernek kellett hirdetnem Isten utolsó napokbéli evangéliumát. Így hozzájárulhattam a királyság evangéliumának terjesztéséhez. Tehát minden energiámat az evangélium hirdetésére fordítottam, és mindennap kora reggeltől késő estig szorgoskodtam. A körzetemben egyre többen fogadták el Isten utolsó napokbéli munkáját, és sorra alakultak a gyülekezetek. Ezeket az eredményeket látva nagyon elégedett voltam magammal. Úgy éreztem, hogy az evangelizációs munkához való hozzájárulásom nem maradhat észrevétlen. Amikor kitört a világjárvány, és a fertőzöttek száma világszerte emelkedett, teljesen nyugodt maradtam. Azt gondoltam, hogy mivel a kötelességemben feláldoztam magam Istenért, a világjárvány nem fog érinteni, bármennyire is elterjed. Azonban az, hogy hirtelen megfertőződtem a vírussal, arra kényszerített, hogy elgondolkodjak azokon az indítékokon és tisztátalanságokon, amelyek az évek során a kötelességem teljesítése mögött rejtőztek.

2021 májusában egy nap hirtelen köhögni kezdtem, majd belázasodtam, és az egész testemben gyengének éreztem magam. Először azt hittem, hogy megfáztam, és nem igazán törődtem vele, de a tünetek egy hétig fennálltak, és nem múltak el. Egy nővér észrevette, hogy a tüneteim nagyon hasonlítanak a Covidéra, és aggódott, hogy elkaptam, ezért azt javasolta, hogy menjek el a kórházba egy kivizsgálásra. Nemigen törődtem vele, és azt gondoltam: „Reggeltől estig dolgoztam, szenvedtem és áldozatokat hoztam a kötelességemért, és elég jól teljesítettem. Ráadásul nem cselekedtem gonoszságokat, és nem bomlasztottam a gyülekezet munkáját. Hogyan is fertőződhettem volna meg?” De a teszt eredménye pozitív lett, amire egyáltalán nem számítottam. Kábultan sétáltam hazafelé az úton, és nem tudtam értelmezni a dolgot. „Évek óta végzem a kötelességeimet – gondoltam –, hogyan kaphattam el a Covidot? Mit fognak gondolni rólam a testvérek, ha megtudják? Azt fogják hinni, hogy ez a büntetésem, mert olyasmit tettem, amivel megsértettem Istent? De hát nem cselekedtem gonoszat, és nem bomlasztottam a gyülekezet munkáját.” Emberek milliói haltak meg világszerte az előző év óta, amikor a világjárvány kitört, szóval most, hogy megfertőződtem, én is meg fogok halni? Vajon nem veszne kárba az elmúlt néhány év minden áldozata és fáradozása, ha meghalnék akkor, amikor Isten munkája a végéhez közeledik? Így nem részesülnék a jövőbeli királyság áldásaiból. Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam. Hogyan fogok valaha is túljutni ezen a helyzeten? Imádkoztam, Istenhez kiáltottam: „Istenem, jó szándékból engedted meg, hogy elkapjam ezt a betegséget. Te soha nem teszel rosszat, tehát arról van szó, hogy valamilyen módon fellázadtam Ellened, és szembeszálltam Veled? Nem véletlen, hogy megfertőződtem, és mindez a Te szuverenitásod és elrendezésed alá tartozik, ezért keresni akarom a szándékodat, és önvizsgálatot tartok. De azt nem tudom, hogyan sértettem meg a természetedet. Kérlek, világosíts meg, és adj nekem útmutatást, hogy megtudjam, hol hibáztam. Kész vagyok a bűnbánatra.” Ezután eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból: „Hogyan tapasztald meg a betegséget, amikor utolér? Isten elé kell járulnod és imádkoznod kell, keresned kell és fel kell fognod Isten szándékát; meg kell vizsgálnod magad, hogy megtaláld, mit tettél, ami ellentétes az igazsággal, és milyen romlott beállítottságok nem lettek még megoldva benned. A romlott beállítottságaidat nem lehet megoldani szenvedés átélése nélkül. Csak a szenvedés általi megedződés révén érhetik el az emberek, hogy ne legyenek züllöttek, és képesek legyenek mindenkor Isten előtt élni. Amikor valaki szenved, mindig imádkozik. Nincs kedve ételre, ruházatra és egyéb élvezetekre összpontosítani; folyamatosan imádkozik a szívében, megvizsgálva magát, hogy tett-e mostanában bármi rosszat, vagy szembement-e valamilyen módon az igazsággal. Általában, amikor súlyos betegséggel vagy furcsa kórral szembesülsz, amely szörnyű szenvedést okoz neked, az nem véletlenül történik. Isten szándéka ott van mind a betegségedben, mind a jó egészségedben” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb dolog). Isten szavai, melyek időszerűek voltak, megvilágosították előttem, hogy a fertőzésem nem volt véletlen, és hogy az teljesen Isten szuverenitásából és elrendezéséből fakadt. Keresnem kellett Isten szándékát, és helyesen el kellett gondolkodnom magamon. Bármi is történjék, nem panaszkodhattam Istenre. Amíg a következő néhány napban otthon karanténban voltam, megnyíltam a testvéreknek minden feltárt romlottságomról. Boncolgattam a romlottságaimat, megismertem magamat, és kerestem az utat a gyakorlásra és a belépésre Isten szavaiba. Továbbá, függetlenül attól, hogy fizikailag hogyan éreztem magam, továbbra is végeztem a kötelességemet az evangélium online hirdetésével. Pár nap múlva sokkal jobban éreztem magam. Már alig köhögtem, nem volt lázam, és visszatért az energiám és az erőm. Nagyon boldog voltam emiatt, és úgy éreztem, hogy Isten gondoskodott rólam és megóvott, látva az engedelmességemet és a bűnbánatomat. Ettől a gondolattól enyhült a szorongásom.

De másnap hirtelen szorítást és kellemetlen érzést tapasztaltam a mellkasomban, és megállíthatatlanul köhögtem. Aztán belázasodtam, és az egész testemben elgyengültem. Pánikba estem. A diagnózis óta nem panaszkodtam Istenre, és továbbra is végeztem a kötelességemet. Hogyan lehettem hát még betegebb? A Covidra nem volt gyógyszer, így ha Isten nem ment meg, biztosan meghalok. A halál gondolata igazán ijesztő volt – nem tudtam beletörődni. Arra gondoltam, hogy több mint tíz éve követem Istent, otthagytam az otthonomat és a munkámat, és látástól vakulásig dolgoztam a kötelességemben. Sokat szenvedtem, és nagy árat fizettem. Vajon Isten ebből semmire sem fog emlékezni? Ha meghalnék, soha nem látnám meg a királyság szépségét, és nem élvezném a mennyek országának áldásait. Minél többet gondolkodtam ezen, annál negatívabb lettem. Még mindig végeztem a kötelességemet, de nem volt bennem belső hajtóerő. Bármikor, amikor sok volt a munka a kötelességemben, nagyon bosszús lettem és gyorsan igyekeztem letudni, hogy pihenhessek egy kicsit. Korábban reggeltől estig a kötelességemen dolgoztam, és azt hittem, Isten meg fog óvni, de most, hogy Isten nem tette ezt, a saját jólétemre kellett gondolnom, és vigyáznom az egészségemre. A túl sok stressz és fáradtság nem segítené a gyógyulásomat. Az összejöveteleken a többi testvér tele volt lendülettel, amikor beszéltek. Én viszont köhögni kezdtem, amikor csak megszólaltam, és miután elolvastam pár sort Isten szavaiból, alig kaptam levegőt. Nagyon feldúltnak éreztem magam, és nem tehettem mást, mint hogy megpróbáltam kimagyarázni a dolgokat: „Általában nagyon szorgalmas vagyok a kötelességemben, komoly vagyok és felelősségteljes. Néhányan a többiek közül a nyomomba se érnek a kötelességeikben. Mindenki más egészséges és végzi a kötelességét, akkor miért pont én kaptam el a vírust? Ha ez egy próbatétel Istentől, akkor miért nem történt meg ugyanez másokkal a gyülekezetben, akik nálam is jobban törekszenek az igazságra? És ha ez büntetés Istentől, akkor miért sújt ezzel, amikor nem tettem semmi gonoszat, nem bomlasztottam a gyülekezet munkáját, és nem sértettem meg az Ő természetét? Istenem, én még mindig végezni akarom a kötelességemet. Szeretem, és még nem teljesítettem be egészen. Tovább akarok élni, és jó munkát végezni a kötelességemben. Istenem, most fontos kötelességet végzek, és még tudok munkát végezni Érted. Kérlek, óvj meg, hogy tovább élhessek és tovább végezhessek munkát Érted...” Amikor így gondolkodtam, Isten szavainak egy részlete nagyon világosan eszembe jutott: „Milyen alapon követelsz te – egy teremtett lény – Istentől? Az emberek nem jogosultak arra, hogy követeljenek Istentől. Nincs semmi észszerűtlenebb, mint követeléseket támasztani Istennel szemben. Azt fogja tenni, amit tennie kell, és az Ő természete igazságos. Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy megkapod, amit megérdemelsz a munkádért, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, vagy hogy megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten elpusztította volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Neki: ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, hogy valami nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondanák, hogy Ő igazságos. Valójában függetlenül attól, hogy romlottak-e az emberek, vagy sem, és hogy mélységesen romlottak-e, vagy sem, kell-e Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kell-e magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek a törvényeket, amelyeket elrendelt? Nincs rá szükség. Isten szemében aki romlott és hajlamos Istennek ellenállni, az nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őt, az helyénvaló lesz, és mindez Isten elrendezései szerint van. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, az vajon az Ő igazságossága lenne? Az is az lenne. [...] Minden, amit Isten tesz, igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni ezt, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ezután azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők a legészszerűtlenebbek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain elgondolkodva úgy éreztem, mintha szemtől szemben kérne számon. Hát nem épp az imént panaszkodtam, hogy Istent méltánytalan és igazságtalan? És ez nem egyfajta alkudozás volt Istennel, amivel igazolni próbáltam magam és feltételeket szabni? Úgy éreztem, hogy mivel annyi évig szenvedtem és megfizettem az árat a kötelességemben, már elértem valamit, ezért Istennek meg kellene védenie a csapástól. Ez lenne az Ő igazságossága. De valójában mindez csupán az én elképzelésem és képzelődésem volt, és egyáltalán nem volt összhangban az igazsággal. Isten a Teremtő, én pedig egy teremtett lény vagyok. Minden, amiben részesülök, Istentől származik, és az életemet is Isten adta. Az, hogy Isten hogyan rendezi el a sorsomat, és meddig enged élni, teljesen Tőle függ. Teremtett lényként alá kell vetnem magam ennek és el kell fogadnom. Ki vagyok én, hogy vitatkozzak Istennel és feltételeket próbáljak szabni? Oly sok éven át hittem, és olyan sokszor élveztem, hogy Isten igazsága öntöz és táplál, mégsem voltam hálás. Most, hogy elkaptam a vírust és a halál fenyegetésével néztem szembe, vitába szálltam Istennel, ellenálltam Neki és panaszkodtam, hogy Ő igazságtalan. Hová lett a lelkiismeretem és a józan eszem? Ahogy ezen gondolkodtam, még több bűntudatot és szégyent éreztem, és imában Isten elé térdeltem. „Istenem, annyira észszerűtlen vagyok! Te teremtettél; teremtett lény vagyok. Alá kellene vetnem magam minden vezénylésednek és elrendezésednek. Ez tökéletesen természetes és indokolt. Megengedted, hogy elkapjam ezt a potenciálisan halálos vírust. Én nem akartam alávetni magam, és vitatkoztam Veled, panaszkodva, hogy nem helyesen cselekedtél, és arra kértelek, hogy hagyj tovább élni. Teljesen észszerűtlen voltam. Annyira lázadó voltam! Istenem, megfelelően el akarok gondolkozni magamon, és meg akarok térni Előtted.”

A következő néhány napban mélységesen megfeddve éreztem magam, amikor a panaszaimra gondoltam, és arra, hogy félreértettem Istent. Különösen, amikor arra gondoltam, hogy az állapotom súlyosbodása után vitatkoztam Istennel, negatívvá váltam, lazsáltam, felületes lettem a kötelességemben és húztam az időt, még nagyobb bűntudatot és nyugtalanságot éreztem. Amikor nem voltam beteg és nem volt válság, Isten igazságosságát hirdettem, és azt mondtam, hogy a teremtett lényeknek alá kell vetniük magukat a Teremtő vezénylésének és elrendezésének. Miért fedtem fel annyi lázadást és ellenállást, amikor megbetegedtem? Az áhítataim során a következőket olvastam Isten szavaiban: „Az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által adott jutalmat. Egy ilyen önérdeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak adakozás van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). „Az antikrisztusok elgondolása szerint, ha valaki képes kötelességet végezni, megfizetni az árat és némi nehézséget elszenvedni, akkor Istennek meg kell áldania. Így aztán, miután már egy ideje gyülekezeti munkát végeznek, elkezdik számba venni, milyen munkákat végeztek a gyülekezetért, hogyan járultak hozzá Isten házához, és mi mindent tettek a testvérekért. Mindezt pontosan észben tartják, és várják, hogy milyen kegyelmekben és áldásokban részesülnek emiatt Istentől, hogy mérlegelni tudják, megéri-e, amit tesznek. Miért foglalatoskodnak mindig ilyen dolgokkal? Mi az, amit a szívük mélyén követnek? Mi a célja Istenbe vetett hitüknek? Istenbe vetett hitük kezdettől fogva az áldások megszerzésére irányult. És nem számít, hány évig hallgatnak prédikációkat, hogy Isten hány szavát eszik és isszák, hogy hány doktrínát értenek, soha nem fogják elengedni arra irányuló vágyukat és szándékukat, hogy áldottak legyenek. Ha arra kéred őket, legyenek kötelességtudó teremtett lények, és fogadják el Isten szuverenitását és elrendezéseit, azt fogják mondani: »Ez rám nem vonatkozik. Nekem nem erre kell törekednem. Arra kell törekednem, hogy ha már megvívtam a harcot, ha megtettem a szükséges erőfeszítést és elszenvedtem a szükséges megpróbáltatásokat – ha mindezt megtettem úgy, ahogy isten megköveteli –, akkor isten jutalmazzon meg, és tegye lehetővé, hogy a királyságban maradjak és megkoronázzanak, és hogy magasabb pozíciót kapjak, mint isten népe. Legalább két-három városnak kellene alám tartoznia.« Ez az, ami az antikrisztusokat a legjobban foglalkoztatja. Nem számít, Isten háza mennyire közvetíti az igazságot, a szándékukat és vágyukat arra, hogy áldásokat nyerjenek, nem lehet eloszlatni; ugyanolyan emberek, mint Pál. Ez az átlátszó ügylet nem rejt magában egyfajta elvetemült és ádáz beállítottságot? Egyes vallásos emberek azt mondják: »A mi nemzedékünk a kereszt útján követi istent. Isten kiválasztott minket, így jogosultak vagyunk az áldására. Szenvedtünk és árat fizettünk, és kiittuk a keserűség kelyhét. Néhányunkat még le is tartóztattak és börtönbüntetésre ítéltek. Miután ezt a sok megpróbáltatást elszenvedtük, annyi prédikációt hallgattunk, és annyi mindent tanultunk a Bibliáról, ha nem leszünk egy nap megáldva, akkor a harmadik égbe megyünk, és vitatkozni fogunk istennel.« Hallottatok valaha ilyesmit? Azt mondják, a harmadik égbe mennek majd, hogy Istennel vitatkozzanak – milyen merész dolog ez? Nem félelmetes csak hallani is? Ki merészeli megpróbálni, hogy vitába bocsátkozzon Istennel? [...] Hát nem arkangyalok az ilyen emberek? Nem Sátánok vajon? Bárkivel vitatkozhatsz, kivéve Istent. Te ne tégy ilyet, sőt, meg se forduljon a fejedben! Az áldások Istentől származnak: Ő annak adja azokat, akinek szeretné. Még akkor sem szabad Istennel vitatkoznod, ha teljesíted annak a feltételeit, hogy áldásokat kapj, de Ő mégsem adja meg neked azokat! Az egész világmindenség és az egész emberiség Isten uralma alatt áll; Istennél van a döntés. Hogy merészelnél te, egy kicsiny emberi lény, vitatkozni Istennel? Hogy tudod ennyire túlbecsülni a képességeidet? Miért nem nézel tükörbe, hogy meglásd, ki vagy? Nem a halállal cimborálsz, amikor veszed a bátorságot, hogy így ágálj a Teremtő ellen és versengj Vele? Az a mondás, hogy »ha nem leszünk egy nap megáldva, akkor a harmadik égbe megyünk, és vitatkozni fogunk istennel«, nyílt ágálás Isten ellen. Miféle hely a harmadik ég? Az, ahol Isten lakozik. Ha valaki veszi a bátorságot, hogy elmenjen a harmadik égbe és vitatkozzon Istennel, az egyenértékű azzal, mintha »meg akarná buktatni« Istent! Talán nem ez a helyzet? »Mi köze van ennek az antikrisztusokhoz?« – kérdezheti valaki. Sok köze van hozzájuk, mivel akik el akarnak menni a harmadik égbe, hogy vitatkozzanak Istennel, mind antikrisztusok. Csak antikrisztusok képesek ilyen dolgokat mondani. Az efféle szavak alkotják azt a hangot, amelyet az antikrisztusok a szívük mélyén táplálnak. Ez az ő elvetemültségük” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). Megszégyenültem Isten szavainak kinyilatkoztatása előtt, és megláttam, hogy a szenvedéssel és áldozathozatallal töltött éveim a kötelességem teljesítése során nem arról szóltak, hogy Isten szándékát vegyem figyelembe, és egy teremtett lény kötelességét teljesítve viszonozzam Isten szeretetét. Minden arról szólt, hogy bejussak a királyságba és élvezzem az örök áldásokat. A kötelesség végzését a csapás elkerülésének eszközeként, alkualapként és tőkeként kezeltem egy Istennel kötött üzletben. Ezért számolgattam mindig, hogy mennyi munkát végeztem, hány embert térítettem meg, mennyit szenvedtem és mennyi áldozatot hoztam. Úgy éreztem, minél többet teszek, annál több érdemet szerzek, és annál inkább kiérdemlem, hogy Isten megóvjon, és túléljem a csapást. Amikor azonban váratlanul elkaptam a Covidot, Istenre panaszkodtam és félreértettem Őt ahelyett, hogy azt kerestem volna, hogyan vessem alá magam Neki. Ehelyett azon gondolkodtam, hogyan viselkedjek jól, hogy elnyerjem Isten tetszését, hogy megóvjon és gyorsan felépüljek. Amikor láttam, hogy az állapotom romlik, elvesztettem a reményt Istenben. Panaszkodtam, hogy Ő igazságtalan és nem óv meg engem. A tények felfedték, hogy a hitem és a kötelességem csupán az áldások elnyerését szolgálta. Csak arra használtam Istent, hogy elérjem a saját célomat, ami az áldások elnyerése volt, mintha üzletet kötnék Vele, és megpróbálnám becsapni Őt. Milyen önző és csalárd voltam! Pálra gondoltam, aki a Kegyelem Korában keresztül-kasul bejárta Európát, hogy hirdesse az evangéliumot. Sokat szenvedett, és sok áldozatot hozott, de minden áldozatot azért hozott meg, hogy bejusson a mennyek országába és jutalmat kapjon. Végül azt mondta: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Ez valójában azt jelentette, hogy ha Isten nem adományoz neki koronát, akkor Isten nem igazságos. A vallási világ embereit mélyen befolyásolják Pál e szavai. Azok, akik az Úr nevében dolgoznak és szenvednek, mind azért teszik, hogy a mennybe jussanak és áldást nyerjenek. Ha nem kapnak áldást, vitába szállnak Istennel. Hát nem pont olyan voltam én is, mint ők? Ekkor félelem fogott el. Soha nem gondoltam volna, hogy ha nem kapok áldást, akkor az antikrisztusokhoz hasonlóan vitatkoznék Istennel és dacolnék Vele. A tények feltárása nélkül fel sem ismertem volna, hogy ilyen súlyos antikrisztusi beállítottságom van. Eszembe jutottak Isten szavai: „Én mindvégig szigorú mércéhez mértem az embert. Ha hűséged szándékokkal és feltételekkel jár együtt, akkor inkább nem kérek az úgynevezett hűségedből, ugyanis taszítanak az Engem szándékaikkal megtévesztő és feltételekkel zsaroló emberek. Csak azt kívánom, hogy az ember feltétlenül hűséges legyen Hozzám, és mindent egyetlen szóért – és annak bizonyításáért – tegyen: a hitért. Utálom, ahogyan hízelgéssel próbáltok megörvendeztetni Engem, hiszen Én mindig őszinteséggel kezeltelek titeket, ezért azt kívánom, hogy ti is valódi hittel viseltessetek Irántam” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Igazán istenhívő vagy?). Isten szavaiból éreztem, hogy az Ő természete igazságos, szent és nem tűr sértést. Isten az emberiség megmentéséért munkálkodik, és amire vágyik, az az emberek őszintesége és hűsége. Ha az emberek odaadása és önfeláldozása rejtett szándékokat és tisztátalanságokat tartalamaz, valamint alkudozást és csalást foglal magában, akkor nem nyerik el Isten jóváhagyását, sőt, Isten émelyegni és undorodni fog tőlük, és elítéli őket. Az lesz velük, mint Pállal, aki távolról sem nyerte el Isten áldását, hanem végül súlyos büntetésben részesült a pokolban. Vajon Isten nem émelygett és irtózott attól az üzletszerű, tisztátalan módtól, ahogyan a kötelességemet végeztem? Ma a betegség felfedte a hitem mögött rejlő megvetendő szándékokat, és segített meglátni Isten igazságosságát és szentségét. Ekkor teljes szívemből elfogadtam és alávetettem magam annak, hogy elkaptam a betegséget.

Később olvastam egy másik részletet Isten szavaiból: „Teremtett lényként, amikor valaki a Teremtő elé járul, végeznie kellene a kötelességét. Ez nagyon helyénvaló dolog, és teljesítenie kell ezt a felelősséget. Annak alapján, hogy a teremtett lények végzik a kötelességüket, a Teremtő még nagyobb munkát végzett az emberiség körében, a munka egy újabb lépését végezte el az embereken. És milyen munka ez? Ellátja az emberiséget az igazsággal, lehetővé téve számukra, hogy a kötelességük végzése során elnyerjék Istentől az igazságot, és ezáltal levethessék romlott beállítottságaikat, és megtisztuljanak, eljussanak odáig, hogy eleget tesznek Isten szándékainak és az élet helyes útjára lépnek, végül pedig képesek legyenek félni Istent és kerülni a rosszat, elnyerjék a teljes üdvösséget, és többé ne legyenek kitéve a Sátán csapásainak. Ez az a végső hatás, amelyet Isten azzal szándékozik elérni, hogy ráveszi az emberiséget a kötelességek végzésére. Ezért a kötelességed végrehajtása során Isten nem pusztán arra késztet, hogy egy dolgot láss tisztán, és megérts egy kis igazságot, és nem is csupán hagyja, hogy élvezd a kegyelmet és áldásokat, amelyeket teremtett lényként a kötelességed végrehajtásával kapsz. Inkább lehetővé teszi számodra, hogy megtisztulj és megmenekülj, és végül eljuss oda, hogy a Teremtő arcának fényében élj” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten szavai igazán megindítottak. Egy teremtett lény számára a kötelesség végzése olyan felelősség és kötelezettség, ami alól nem lehet kibújni. Sőt, ennél is több: egy út ahhoz, hogy elnyerjük az igazságot, és elérjük a beállítottságbeli változást. Kötelességeink során Isten mindenféle helyzetet alakít ki, hogy felfedje az emberek romlott beállítottságait. Aztán szavainak ítélete és leleplezése, valamint metszése és fegyelmezése által lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük a romlott beállítottságunkat, és változtassunk, hogy többé ne legyünk kitéve a Sátán romlottságának és gyötrelmeinek. Ez Isten gondos szándéka. A kötelességem végzésének évei során sok romlottságot tártam fel az Isten által kialakított körülmények között. Szert tettem némi megértésre a romlott beállítottságomról, majd elkezdtem gyűlölni magam, bűnbánatot tartottam és megváltoztam, és valamiféle emberi hasonlatosságot éltem meg. Oly sokat nyertem a kötelességem által, de mégsem voltam hálás. Ehelyett a kötelességem teljesítését alkualapként és tőkeként használtam a csapás elkerülésére, és úgy bántam Istennel, mint akit be lehet csapni és ki lehet használni. Milyen megvetendő dolog! Olyan sok igazságot fejezett ki Isten, de ahelyett, hogy megbecsültem volna őket, csak arra gondoltam, hogyan nyerjek áldást, hogyan kerüljem el a csapást, hogyan jussak be a mennyek országába és kapjak jutalmat. Milyen aljas voltam! Imádkoztam, és megesküdtem Istennek, hogy a kötelességemet nem csak az áldások elnyeréséért fogom végezni, hanem szorgalmasan fogok törekedni az igazságra a kötelességemben, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Olvastam egy másik részletet Isten szavaiból, amely utat mutatott nekem a gyakorláshoz. Isten szavai azt mondják: „Ha Istenben való hitedben és igazságra való törekvésedben képes vagy azt mondani: »Függetlenül attól, hogy Isten megengedi-e, hogy betegség vagy bármilyen kellemetlen esemény érjen engem – bármit tesz Isten – alá kell vetnem magam, és teremtett lényként a helyemen kell maradnom. Minden más előtt az igazság ezen szempontját – az alávetettséget – kell gyakorlatba ültetnem, meg kell valósítanom és meg kell élnem az Istennek való alávetettség valóságát. Ezenfelül nem dobhatom félre azt, amivel Isten megbízott, és a kötelességet, amelyet tennem kell. Utolsó lélegzetvételemmel is ki kell tartanom a kötelességem mellett.« Ez nem bizonyságtétel? Amikor ilyen elszánt vagy és ilyen állapotban vagy, még mindig panaszkodni fogsz Istenre? Nem, nem fogsz. Ilyenkor azt fogod gondolni magadban: »Isten adja nekem ezt a leheletet, Ő látott el és óvott meg ennyi éven át, sok fájdalomtól megkímélt engem, sok kegyelmet és sok igazságot adott nekem. Megértettem igazságokat és misztériumokat, amelyeket emberek nemzedékeken át nem értettek. Olyan sokat nyertem Istentől, tehát viszonoznom kell mindezt Istennek! Korábban az érettségem csekély volt, nem tudtam jobban, és mindig olyan dolgokat tettem, amelyek fájdalmat okoztak Istennek. Lehet, hogy nincs több esélyem, hogy viszonozzam ezt Istennek a jövőben. Bármennyi időm maradt hátra, fel kell ajánlanom azt a kis erőt, amim van, és fel kell ajánlanom Istennek mindazt, amit képes vagyok megtenni, hogy Isten lássa: nem veszett kárba, hogy ennyi éven át ellátott, hanem meghozta gyümölcsét, és hogy vigaszt hozhassak Istennek, és többé ne bántsam Őt vagy ne okozzak csalódást Neki.« Ez hogy hangzik? Ne azon gondolkodj, hogyan mentsd meg magad vagy menekülj el, így gondolkodva: »Mikor gyógyulok meg ebből a betegségből? Amikor meggyógyulok, meg fogok próbálni minden tőlem telhetőt, hogy végezzem a kötelességemet, és odaadó legyek. Hogyan legyek odaadó, amikor beteg vagyok? Hogyan végezhetem egy teremtett lény kötelességét?« Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, vajon nem vagy képes végezni a kötelességedet? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, képes vagy nem hozni szégyent Istenre? Amíg van egyetlen lélegzetvételed is, amíg az elméd tiszta, képes vagy nem panaszkodni Istenre? (Igen.) Most könnyű »igent« mondani, de amikor valóban megbetegszel, azt fogod mondani, hogy »nem könnyű«. Így hát törekednetek kell az igazságra, gyakran keményen dolgozni az igazságon és többet töprengeni azon, hogyan tudtok eleget tenni Isten szándékainak, hogyan tudjátok viszonozni Isten szeretetét, és hogyan tudjátok jól végezni egy teremtett lény kötelességét. Mi az a teremtett lény? Egy teremtett lény felelőssége csupán annyi, hogy hallgassa Isten szavait? Nem. Az is a felelőssége, hogy megélje Isten szavait. Isten olyan sok igazságot adott neked, olyan sokat az útból és olyan sok életet, azért, hogy megélhesd ezeket a dolgokat, és bizonyságot tegyél Mellette. Ez az, amit egy teremtett lénynek tennie kellene, és ez a te felelősséged és kötelezettséged” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés révén lehet követendő út). Isten szavai annyira megindítóak a számomra. Isten a Teremtő, én pedig egy teremtett lény vagyok, így a sorsom az Ő kezében van. Megengedte, hogy rám törjön a betegség, ezért akár élek, akár halok, alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezésének. Ez az az alapvető értelem, amivel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. A kötelesség pedig olyasmi, amihez egy teremtett lénynek ragaszkodnia kell. Bármikor, bármi is történjék, amíg élek és lélegzem, ragaszkodnom kell a kötelességemhez. Az évek során oly sok szeretetet kaptam Istentől, de mindig lázadtam Ellene, és megbántottam Őt, mivel nem törekedtem az igazságra. Sokkal tartoztam Istennek. Amíg csak élek, jól kell végeznem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. A következő napokban mindennap azon töprengtem, hogyan végezzem jól a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. A nővér, akivel együttműködtem, új volt az evangélium hirdetésében, és nem ismert sok alapelvet, ezért folyamatosan problémák merültek fel. Online segítettem és adtam neki útmutatást. Ezenkívül gyakran elcsendesedtem Isten előtt, olvastam az Ő szavait és dicsőítő énekeket énekeltem Neki. Még mindig köhögtem és lázam volt, de már nem korlátozott a betegség, és már nem gondolkodtam azon, hogy meg fogok-e halni. Tudtam, hogy az életem Isten kezében van, és Isten szuverenitása és előre elrendelése fogja meghatározni, meddig élek. Minden nap, amit Isten ad nekem, egy olyan nap, amikor arra törekszem, hogy jól végezzem a kötelességemet és viszonozzam Isten szeretetét. Amikor eljön a nap, hogy Isten megengedi, hogy a halál elvegyen, alávetem magam, és egyetlen panaszos szavam sem lesz.

Egy este nem tudtam abbahagyni a köhögést, és a torkom tele volt váladékkal. Magas lázam volt, és az egész testem fájt. Forgolódtam az ágyban, szörnyen éreztem magam, és nem tudtam aludni. Azon tűnődtem: „Most meg fogok halni? Felébredek valaha is, miután elalszom?” A halál gondolata igazán felkavaró volt, és nem tudtam abbahagyni a sírást annak a gondolatára, hogy talán soha többé nem lesz lehetőségem olvasni Isten szavait. Felkeltem, bekapcsoltam a számítógépemet, és elolvastam Isten szavainak ezt a részletét: „Isten mindenki élettartamát előre elrendelte. Egy betegség orvosi szempontból halálos lehet, ám ha Isten álláspontja szerint az élettartamod még nem ért véget, és még nem jött el a te időd, akkor nem halhatsz meg, akkor sem, ha akarnál. Ha van egy megbízatásod Istentől, és a küldetésed még nem teljesült, akkor nem fogsz meghalni, még akkor sem, ha olyan betegségben szenvedsz, amit halálosnak tartanak – Isten nem fogja még elvenni az életedet. Még ha nem is imádkozol, és nem keresed az igazságot, és nem törődsz a betegséged kezelésével, sőt, ha elhalasztod a kezelésedet, akkor sem fogsz meghalni. Ez különösen igaz azokra, akiknek fontos megbízatásuk van Istentől. Amikor a küldetésük még nem teljesült, bármilyen betegség érje is őket, nem fognak azonnal meghalni; a küldetésük teljesítésének utolsó pillanatáig élni fognak. Megvan benned ez a hit? [...] Az a helyzet, hogy függetlenül attól, hogy az alkudozásod célja az-e, hogy kigyógyulj a betegségedből, és ne halj meg, vagy más a szándékod és célod vele, Isten szempontjából, amíg végezni tudod a kötelességedet, amíg hasznára válsz, és amennyiben Isten úgy dönt, hogy továbbra is használni fog téged, ez azt jelenti, hogy nem halhatsz meg. Még ha akarnál, sem tudnál meghalni. A valódi veszély az, hogy ha vakmerően bajt okozol, mindenféle gonosz tettet követsz el és provokálod Isten természetét, akkor hamarabb fogsz meghalni – az életed rövidre zárul. Isten minden ember élettartamát már a világ teremtése előtt előre elrendelte. Ha alá tudják vetni magukat Isten intézkedéseinek és vezénylésének, akkor függetlenül attól, hogy betegségben szenvednek-e vagy sem, és hogy jó vagy rossz-e az egészségük, az Isten által előre elrendelt számú évet fogják leélni. Megvan benned ez a hit?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavait olvasva éreztem az Ő szeretetét és irgalmát. Ez melengette a szívemet. Kicsit jobban megértettem Isten szándékát. Az, hogy az utolsó napokban születhettem, hihettem Istenben és végezhettem a kötelességemet, mind Isten által volt meghatározva. Akár beteg vagyok, akár nem, meg kellene halnom, ha Isten úgy rendelné el, hogy lejárt az időm. Ha pedig Isten másként rendelné el, akkor még halálos betegséggel sem halnék meg. Nem tudtam, mi vár rám, de az életemet Isten kezébe kellett helyeznem, és követnem kellett az Ő vezénylését és elrendezését. Arra gondolva, hogy bármikor meghalhatok, újra igazán szívből akartam szólni Istenhez. Letérdeltem és így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Köszönöm, hogy hallhattam a hangodat, hogy oly sok szavadból nyerhettem öntözést és táplálást, és hogy megengedted, hogy felfogjam az igazságot, és megtanuljam, hogyan kell helyesen viselnem magam. Úgy érzem, az életem nem volt hiábavaló. Ez mind a Te irgalmad és üdvösséged által van! Csakhogy oly mélységesen romlott vagyok, és mindig lázadok Ellened és megbántalak Téged. Nem törekedtem jól az igazságra, és nem végeztem őszintén a kötelességemet, hogy viszonozzam a szeretetedet. Soha egy cseppnyi vigaszt sem adtam Neked. Sokkal tartozom neked. Nem tudom, lesz-e még egy esélyem, hogy viszonozzam a szeretetedet. Ha mégis életben maradok, igazán akarok törekedni az igazságra, és jól akarom végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Neked...” Azon az éjszakán, észre sem vettem, és elaludtam. Ahogy másnap felébredtem, teljesen ellazultnak éreztem magam, mintha soha nem is lettem volna beteg. A torkom rendben volt, és az összes váladék eltűnt. Sietve megmértem a lázamat, és azt tapasztaltam, hogy lement. Ez igazán megindított, és tudtam, hogy ez Isten irgalma és oltalma. Bár sok lázadást és ellenállást mutattam, amikor elkaptam a Covidot, Isten mégis vigyázott rám és megóvott. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, és hálát és dicséretet adtam Istennek.

Két hónap telt el, és továbbra sem ment fel a lázam. A betegség nem tért vissza, és észre sem vettem, és teljesen felépültem. Az, hogy elkaptam a Covidot, feltárta a hitemben és a kötelességemben rejlő szándékokat és tisztátalanságokat, lehetővé téve, hogy meglássam aljas indítékaimat, amivel üzletet próbáltam kötni Istennel az áldásokért cserébe. Ezen keresztül némi megértésre tettem szert önmagamról, és gyűlöltem magam. Emellett valódi tapasztalatot és megértést szereztem Isten szent, igazságos természetéről, valamint rájöttem, hogy alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezésének. Bár a betegség megtapasztalása során finomításon és fájdalmon mentem keresztül, nagyon sokat is nyertem – olyan dolgokat, amiket egy kevésbé megterhelő helyzetben nem nyerhettem volna el. Valahányszor visszagondolok arra, amit ebből a tapasztalatból nyertem, tele vagyok hálával és dicsérettel Isten iránt. Hálát adok Istennek az Ő üdvösségéért!