Feleségemmel 2007 őszén egymás után fogadtuk el Isten utolsó napokbeli munkáját. Isten szavainak olvasása révén megbizonyosodtam arról, hogy Mindenható Isten a megtestesült Isten, aki azért jött el, hogy megmentse az emberiséget a katasztrófáktól. Úgy gondoltam, hogy az, hogy időskorunkban elfogadhatjuk Isten üdvösségét, hihetetlen áldás és egy soha vissza nem térő, kihagyhatatlan alkalom. Mindketten kötelességet vállaltunk nem sokkal az evangélium elfogadása után. Én az evangéliumot osztottam meg és az újonnan érkezőket öntöztem, a feleségem pedig otthon volt házigazda. Boldogan teltek napjaink. Nemsokára a feleségem gyomorbetegsége, hörghurutja és néhány egyéb betegsége magától javult. Isten kegyelmet adott nekünk, és megáldott bennünket. Az Istenbe vetett hitünk nőtt, és elhivatottabb lettem az evangélium terjesztése iránt. 2012-ben letartóztattak, és bevittek a kerületi rendőrőrsre, amikor az evangéliumot hirdettem. Szabadulásom után a rendőrség még olykor-olykor zaklatott minket a hitünk miatt. Azzal is megfenyegettek, hogy ha megtartjuk hitünket, gyermekeink és unokáink jövőbeli kilátásai megsínylik majd. A menyünk elhitte a KKP hazugságait a hitünkről, és a feleségemmel együtt kidobott minket a házból a kínai újév ünnepe alatt. Nem volt hova mennünk, nyomorultnak és gyengének éreztük magunkat. Vigasztaltuk és biztattuk egymást, mondván: „Ez egy Istentől való finomítás és nehézség, amit el kell viselnünk. Nem csüggedhetünk. Bármit nélkülözhetünk, de nem lehetünk meg Isten nélkül.” Ezt követően egy elhagyatott házban laktunk, házigazdai kötelességet teljesítve. 8 évig laktunk ott, és bár ez egy lepusztult hely volt, soha nem zavartak a hitünk miatt, hogy ettük és ittuk Isten szavait, így a szívünk szabad volt.

2022 szeptemberében a feleségem évek óta tartó anginája elkezdett kiújulni, és naponta többször is rohamai voltak. A fájdalom is egyre gyakoribbá vált. Az összejöveteleken még letérdelni sem tudott az imához. Néha akkor kezdett fájni a szíve, amikor az arcát mosta. Ha nagyon fájt neki, csak megállt, és akkor fejezte be az arcmosást, amikor enyhült a fájdalom. Felkavaró és aggasztó volt látni, hogy a feleségem állapota napról napra romlik, de úgy gondoltam, hívők vagyunk, így miénk Isten gondoskodása és oltalma. Isten mindenható, életre tudja kelteni a halottakat, és nincs olyan, amit ne tehetne meg. Már korábban is sok betegsége volt, de a hit elnyerése után sokkal jobban lett, ezért hát mi volt ez a kis egészségügyi probléma? Nem gondoltam komoly dolognak, és vigasztaltam őt, mondván: „Ne félj – itt van nekünk Isten. Ő megvéd minket.” Később feltűnt, hogy a feleségemnek még nagyobb fájdalmai vannak, és még több gyógyszer sem segítettet. Arra gondoltam, hogy Isten gyakorlati munkát végez, és megvédi az embereket, de nekünk is gyakorlati módon kell együttműködnünk. Ezután gyorsan bevittem a feleségemet a kórházba. A vizsgálatok kimutatták, hogy a mája, a veséje és a tüdeje is károsodott. Az orvos azonnal az intenzív osztályra küldte, mondván, hogy az élete közvetlen veszélyben van, és hogy alá kell írnom egy kritikus állapotot igazoló értesítést. Megdöbbentem, amikor megláttam a kritikus állapotról szóló értesítést, és majdnem összeestem. Egyszerűen nem tudtam elfogadni ezt a valóságot. Nem akartam elhinni. Hogy történhetett ilyesmi? Hívők voltunk, Isten oltalmában, így ez nem történhetett meg velünk. Könyörögtem az orvosnak, kérve őt, hogy találjon módot a feleségem betegségének meggyógyítására, és használjon bármilyen gyógyszert, amely hatásos lehet. Az orvos azt mondta, hogy nem tud semmit garantálni. Ezt hallva, még nagyobb fájdalmat éreztem. Gondoltam, nem számíthatok az orvosra, ezért Istenre támaszkodom. Amikor visszaértem a kórterembe, imában Istenhez kiáltottam: „Istenem! A feleségem súlyos beteg, és az orvos nem tudja, mitévő legyen. Átadom őt Neked. Te vagy a mindenható orvos, aki még a halottakat is életre tudja kelteni. Veled semmi sem lehetetlen. Nem foglak hibáztatni, még akkor sem, ha nem lehet meggyógyítani.” Tudtam, hogy Isten most nem végez természetfeletti munkát, de elgondolkodtam néhány testvér tapasztalatain és bizonyságtételein. Kezdtek súlyosan megbetegedni, majd Istenre támaszkodtak, és csodával határos módon jobban lettek. Még mindig reménykedtem, hogy a feleségem állapota javulhat. De meglepetésemre a harmadik nap reggelén, már beszélni sem tudott, és a szemét sem tudta kinyitni. Láttam, hogy nemhogy javult volna az állapota, de egyre rosszabb lett. Teljesen összetörtem, és a szívemben újra és újra Istenhez kiálltottam: „Ó Istenem! A feleségem nyilvánvalóan nincs jól. Ő egy igaz hívő, aki több mint 10 éve követ Téged. Szenvedett és elnyomták a hite miatt, hát kérlek mutass csodát és add, hogy jobban legyen. Meggyógyíthatnád, akkor evangelizációnk és tanúságtételünk még meggyőzőbb lenne.” De megdöbbentem, amikor a negyedik napon leállt a légzése. Teljesen kétségbe voltam esve. Nem tudom leírni azt a fájdalmat, amit éreztem. Sírtam, és elkezdtem Istent hibáztatni: „Istenem, bárhogy is legyen, a feleségem hívő volt. Szenvedett és fáradozott, hogy kövessen Téged, és soha nem hibáztatott Téged, akármilyen beteg is volt. Miért nem védted meg? Most, hogy elment, egyedül maradtam, nincs kihez fordulnom. Hogyan éljek tovább? Úgyis mindannyian meghalunk, akár hívők vagyunk, akár nem, nem igaz? Én is öregszem, és előbb-utóbb eljön az én időm is. Milyen remény maradt még egy hívő számára?” Ezek után reménytelennek könyveltem el a dolgot, és még Isten szavait sem akartam olvasni. Az imáim csak néhány szóból álltak – nem volt sok mondanivalóm. Amikor arra gondoltam, hogy mennyire egymásra támaszkodtunk, és azokra a megható jelenetekre kettőnkről a nehéz időkben, amikor Isten szavait ettük és ittuk, közösséget vállaltunk együtt és bátorítottuk egymást, egyszerűen nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Általában a párom volt az, aki gondoskodott rólam, és most, hogy elment, nem volt senki, aki vigyázzon rám. Mindenféle nehézségekbe ütköztem, és nagyon egyedül éreztem magam. Amikor az élet ennyire fájdalmas, mi értelme van? Meg akartam halni és túl lenni rajta. Akkoriban az életem tele volt fájdalommal és nyomorúsággal. Képtelen voltam enni vagy aludni. Úgy éreztem, mintha egy nagy kő nyomná a szívemet. Az egészségem napról napra romlott. A vérnyomásom felment és a pulzusom nagyon alacsony lett; bekerültem a kórházba. Csak ekkor jöttem rá, hogy nagyon veszélyes lenne ezen az úton továbbmenni, ezért mondtam egy imát: „Ó Istenem! Mivel a feleségem eltávozott, küszködök és magányos vagyok. Nincs erőm a folytatáshoz, és a halálban reménykedem. Tudom, hogy az effajta gondolatok nincsenek összhangban a Te akaratoddal, de mégsem tudom elhagyni magam. Kérlek, adj nekem hitet, hogy szilárdan meg tudjak állni, és ne bukjak el ebben a próbatételben.”

Egyik este, amikor aludni készültem, váratlanul eszembe jutott Isten néhány szava. „Mi az Isten iránti szereteted lényege? Ha szeretsz Engem, nem árulsz el.” Rájöttem, hogy ez Isten megvilágosítása és útmutatása, ezért gyorsan keresgélni kezdtem Isten szavai között. Mindenható Isten mondja: „Ahogy mondtam, sokan vannak, akik követnek Engem, de kevesen vannak, akik igazán szeretnek Engem. Talán néhányan azt mondhatják: »Vajon fizettem volna ilyen nagy árat, ha nem szeretnélek Téged? Vajon követtelek volna idáig, ha nem szeretnélek Téged?« Bizonyára sok okod van rá, és biztos, hogy nagyon nagy a szereteted, de mi a lényege az Irántam érzett szeretetednek? Amit »szeretetnek« neveznek, olyan vonzalomra utal, amely tiszta és romlatlan, amikor a szívedet arra használod, hogy szeress, hogy érezz, és hogy figyelmes légy. A szeretetben nincsenek feltételek, nincsenek akadályok és nincs távolság. A szeretetben nincs gyanakvás, nincs csalás és nincs ravaszság. A szeretetben nincs üzlet, és nincs semmi tisztátalan. Ha szeretsz, akkor nem fogsz csalni, panaszkodni, elárulni, lázadni, követelni, vagy arra törekedni, hogy valamit vagy valamilyen összeget megszerezz. Ha szeretsz, akkor szívesen átadod magad, szívesen szenveded el a nehézségeket, alkalmazkodsz Hozzám, feladod Értem mindazt, amid van, feladod a családodat, a jövődet, a fiatalságodat és a házasságodat. Ha nem, akkor a szereteted nem is szeretet lenne, hanem csalás és árulás! Milyen szeretet a tiéd? Igaz szeretet? Vagy hamis? Mennyi mindent hagytál el? Mennyi mindent áldoztál fel? Mennyi szeretetet kaptam tőled? Tudod? A szívetek tele van gonoszsággal, árulással és csalással – és mivel ez így van, a szeretetetekből mennyi a tisztátalan? Azt hiszitek, hogy már eleget adtatok fel Értem; azt hiszitek, hogy az Irántam érzett szeretetetek már elég. De akkor a szavaitok és cselekedeteitek miért mindig lázadóak és csalárdak? Engem követtek, mégsem ismeritek el szavamat. Ez tekinthető szeretetnek? Követtek Engem, de aztán mégis félredobtok Engem. Ez tekinthető szeretetnek? Követtek Engem, mégis bizalmatlanok vagytok Velem szemben. Ezt tekinthető szeretetnek? Követtek Engem, mégsem tudjátok elfogadni az Én létezésemet. Ez tekinthető szeretetnek? Követtek Engem, mégsem bántok Velem úgy, ahogyan ahhoz illik, aki vagyok, és minden alkalommal megnehezítitek a dolgomat. Ez tekinthető szeretetnek? Követtek Engem, mégis megpróbáltok becsapni és megtéveszteni Engem mindenben. Ez tekinthető szeretetnek? Szolgáltok engem, de nem rettegtek Tőlem. Ez tekinthető szeretetnek? Minden tekintetben és minden dologban ellenem vagytok. Mindez szeretetnek tekinthető? Igaz, hogy sokat áldoztatok, de mégsem gyakoroltátok soha azt, amit megkövetelek tőletek. Lehet ezt szeretetnek tekinteni? A gondos számvetés azt mutatja, hogy az irántam való szeretet legcsekélyebb jele sincs bennetek. Ennyi évnyi munka és az általam közölt sok-sok szó után valójában mennyit nyertetek? Ez nem érdemel vajon egy alapos visszatekintést? Figyelmeztetlek benneteket: Nem azokat hívom magamhoz, akik soha nem voltak romlottak; inkább azokat választom ki, akik igazán szeretnek Engem. Ezért ébernek kell lennetek szavaitokban és tetteitekben, és meg kell vizsgálnotok szándékaitokat és gondolataitokat, hogy azok ne lépjék túl a határt. Az utolsó napok idején tegyetek meg mindent, hogy felkínáljátok Nekem szereteteteket, hogy haragom örökké veletek ne maradjon!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak). Isten minden egyes kérdéssel megítélte a szívemet, ami megszégyenített és képtelen voltam a válaszra. Olvasás közben nem tudtam visszatartani a megbánás könnyeit. Isten mindezeket a követeléseket támasztotta velem szemben, de én egyetlen egyet sem teljesítettem. Az Isten iránti szeretetem nem igaz, hanem hamis szeretet volt, tisztátalan és üzleti jellegű. De én továbbra is úgy gondoltam, hogy szeretem Istent. Tényleg a legcsekélyebb önismerettel sem rendelkeztem. Általában, amikor nehézségekkel vagy betegségekkel szembesültem, és Isten gondoskodásában és védelmében részesültem, vagy amikor úgy éreztem, hogy van reményem a megmentésre és a királyságba való belépésre, hálát adtam Istennek, és határtalan energiám volt. Amikor a hit nehéz és fájdalmas volt, mint amikor a nagy vörös sárkány letartóztatott, a gyermekeim elnyomtak és elutasítottak, a rokonok és a szomszédok kigúnyoltak és rágalmaztak, akkor tudtam kezelni mindezeket a nehézségeket. Inkább elmenekülnék otthonról, és koldulva élnék az utcákon, mintsem eláruljam Istent. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy őszintén szeretem Istent és alávetem magam Neki, és végül Isten megment és megmaradok. De amikor valami valóságos történt, és a párom halála a legrosszabbul érintett, magamra maradtam, magányosan, szenvedve és támasz nélkül, és az az álmom is összetört, hogy a feleségemmel együtt lépjek be a királyságba, akkor teljesen lelepleződtem. Nemcsak hibáztattam Istent, amiért nem védte meg a feleségemet, hanem meg is kérdőjeleztem Őt, és meg akartam halni, hogy szembenézhessek Vele. Nem rendelkeztem engedelmességgel. Nyoma sem volt bennem az Isten iránti szeretetnek. Isten kétszer is testet öltött az emberiség üdvösségéért, mindenféle fájdalmat elszenvedve, kifejezve az igazságot, hogy öntözzön és pásztoroljon minket éveken át, nagy árat fizetve azért, hogy megérthessük az igazságot. Bármilyen lázadó és ellenálló is voltam, Isten újra és újra türelmes, toleráns és irgalmas volt hozzám, lehetőséget adva a megtérésre. Veszélyen és nehézségen át Isten oly sokszor vigyázott ránk, megóvva minket a veszélytől. Amikor gyengének és negatívnak éreztem magam, Isten szavai támogattak és életben tartottak, erőt adva, megerősítve a lelkemet. Isten lépésről lépésre elvezetett a mai napig. Isten szeretete annyira gyakorlati és olyan őszinte. Nincsenek hamisításai és nincsenek feltételei. De az én szeretetem Isten iránt annyira tisztátalan és üzleti jellegű volt. Mindig arról szónokoltam, hogy Isten szavainak kell uralkodnia a szívemben, de amint a feleségem meghalt, csak rá tudtam gondolni. A párom iránti szeretetem felülmúlta Isten iránti szeretetemet – Neki nem volt helye a szívemben. Rájöttem, hogy az úgynevezett szeretetem csak egy szlogen volt, egy doktrína. Becsaptam és megtévesztettem Istent. Nem állta ki a próbát – teljesen hamis volt! Ezt felismerve megbántam, hogy túlságosan lázadó voltam, és nem volt lelkiismeretem. Isten elé járultam, hogy imádkozzam és megtérjek: „Istenem! Miután elolvastam a szavaidat, úgy érzem, tartozom Neked. Az elmúlt években, amióta Téged követlek, Te öntöztél, pásztoroltál, támogattál és tartottál életben engem, oly nagy árat fizetve. A szereteted irántam annyira őszinte, de az én szeretetem irántad csupán egy szlogen, egy szó. Teljesen hamis volt, egy megtévesztés. Nem vagyok méltó arra, hogy Eléd járuljak. Többé nem akarlak megbántani Téged. Bármilyen nehézségekkel vagy helyzetekkel is találkozzak a jövőben, bármilyen nehézzé is váljanak a dolgok, többé nem foglak hibáztatni Téged. Készen állok alávetni magam irányításodnak és elrendezésednek.” A következő napokban megnyugodtam, ettem és ittam Isten szavait, videókat néztem és himnuszokat hallgattam, aztán már nem éreztem akkora fájdalmat, mint korábban.

Én sem vettem észre, hogy a törekvésem téves, amíg el nem olvastam Isten szavait. Isten szavai mondják: „Te arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelj, hogy gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod tisztességes férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amit keresel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj, hogy ne érje baleset a családodat, elkerüljön a vihar, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését, ne érjen téged semmilyen katasztrófa, hogy Isten ölelésében élj és egy kényelmes fészekben. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testet követi: van neked szíved, van neked lelked? Vajon nem vagy te szörnyeteg? Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem követed. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem követed. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed felnézni Istenre? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy a hitem nem az igazság keresésére irányult, hanem arra, hogy áldott legyek, hasznot húzzak és békét nyerjek. Alkut kötöttem Istennel. Mióta a feleségemmel először elfogadtuk Isten új munkáját, azt hittem, hogy van hitünk, követjük Istent, képesek vagyunk szenvedni Érte és megfizetni ennek az árát, így Ő feltétlenül biztosítja majd a békénket és az egészségünket, és amikor az Ő munkája véget ér, együtt beléphetünk a királyságba és élvezhetjük annak áldásait. Mihelyt hívővé váltunk, aktív kötelességet vállaltunk, hogy jó rendeltetési helyet nyerjünk. Láttam, ahogy a feleségem gyorsan felépül jó néhány súlyos egészségügyi problémából. Megkaptuk Isten áldásait és kegyelmét. Én még motiváltabbá válltam, és bár elszenvedtük a nagy vörös sárkány általi letartóztatást, a családunk elnyomását, és a gyerekeink kitettek a házból, soha nem néztünk vissza, bármilyen nehéz is volt, elhatároztuk, hogy a végsőkig követjük Istent. Azt hittem, hogy ez volt a bizonyságtételünkben való szilárd megállás és az Isten iránti odaadás, és a végén megmentenek és megmaradunk. Feleségem megbetegedése nem felelt meg az elképzeléseimnek, és követeltem, hogy Isten tegyen csodát és gyógyítsa meg a őt. Múltbeli szenvedésemet és elnyomásomat tőkeként használtam fel arra, hogy alkut kössek Istennel, hogy feltételeket szabjak. A feleségem halála szétzúzta az álmomat, hogy együtt lépjünk be a királyságba, és élvezzük annak áldásait. Azonnal teljes fordulatot vettem, meg akartam tudni, hogy miért nem védte meg Isten a feleségemet. Még meg is akartam halni, hogy szembenézzek Istennel, megkérdőjelezve az Ő igazságát, és úgy éreztem, hogy hittel rendelkezni értelmetlen. Rájöttem, hogy a hitemben én is olyan vagyok, mint a vallásosak, akik követelik a jussukat. Csak áldásokat és békét akartam nyerni. Amikor áldott voltam, hálát adtam Istennek, dicsőítettem Őt, és dicsértem az Ő igazságát. Amikor nem voltam áldott, Istent hibáztattam, vitatkoztam Vele és felhajtást csaptam. A hitemben csak arra vágytam, hogy kegyelmet és áldásokat nyerjek Istentől, mindvégig azt állítva, hogy szeretem Istent és alávetem magam Neki. Nem volt-e ez Isten megtévesztése, és Vele való játszadozás? Az életemet és mindenemet, amim volt, Isten adta. A házasságomat is Isten rendezte el. Isten oly nagy kegyelmet és áldást adott nekem, de én még mindig nem voltam megelégedve. Teljesen megváltoztam, és panaszkodtam, ha valami nem úgy történt, ahogy akartam. Hol volt a lelkiismeretem? Egyáltalán ember voltam-e? Rosszabb voltam, mint egy kutya! Egy kutya tud vigyázni a gazdája házára és hűséges hozzá, de mint hívő és Isten követője oly sokat elfogadtam Isten öntözéséből és pásztorolásából, élveztem Isten bőséges kegyelmét, mégsem akartam viszonozni Isten szeretetét, sőt még be is csaptam Istent és megpróbáltam alkut kötni Vele. Egyáltalán nem rendelkeztem emberi mivolttal! Rájöttem, hogy csak azért volt hitem, hogy áldásokat szerezzek, nem pedig azért, hogy elnyerjem az igazságot, változásra törekedjek az életfelfogásomban, vagy értelmes életet éljek. Ennyi hitben töltött év után még mindig nem birtokoltam az igazság legcsekélyebb valóságát sem. Minduntalan vitatkoztam Istennel, és feltételeket szabtam, tele extravagáns vágyakkal. Mégis arra számítottam, hogy belépek a királyságba, és élvezem annak áldásait. Micsoda vágyálom! Micsoda téveszmés álom! Ha Isten nem hozta volna létre ezt a helyzetet, még mindig nem ismerném önmagamat, és nem látnám, mennyire híján voltam a lelkiismeretnek és az értelemnek. Korábban mindig azt hittem, hogy mivel évek óta hívő vagyok, minden egyes nap imádkozom és Isten szavait olvasom, és soha nem vonulok vissza az elnyomással szemben, olyasvalaki vagyok, aki érettséggel rendelkezik, valamint odaadással Isten iránt, így amikor eljön az idő, biztosan megmenekülök, és belépek a királyságba. De aztán megértettem, hogy a kulcs az üdvösség eléréséhez az igazság gyakorlatba ültetése és az igazság valóságának megélése. Ha nem változtatnék azon a törekvésemen, hogy áldásokat szerezzek, a végsőkig hihetnék, de ha a beállítottságomon nem változtatnék, Isten kirekesztene és elpusztítana.

Később, amikor testvérekkel találkoztam, megosztottak velem néhány szakaszt Isten szavaiból, amelyek az állapotomra vonatkoztak. Mindenható Isten mondja: „Ha valakinek a születését az előző élete rendelte el, akkor a halála ennek a sorsnak a végét jelzi. Ha valakinek a születése a küldetése kezdete ebben az életben, akkor a halála e küldetés végét jelzi. Mivel a Teremtő az emberszületésének körülményeit meghatározta, magától értetődik, hogy halálának konkrét körülményeit is elrendezte. Más szóval, senki sem születik véletlenül, senkinek a halála sem hirtelen jön el, és mind a születés, mind a halál szükségszerűen kapcsolódik az előző és a jelenlegi életéhez. Az ember születésének és halálának körülményeit egyaránt a Teremtő határozza meg előre; ez az ember sorsa, az ember végzete. Ahogy egy ember születésére sokféle magyarázat van, az is igaz, hogy egy ember halála természetesen a maga sajátos, különféle körülményei között következik be. Ez az oka az emberek eltérő élettartamának és haláluk különböző módjának és időpontjának. Egyesek erősek és egészségesek, mégis fiatalon halnak meg; mások gyengék és betegesek, mégis megélik az öregkort és békésen távoznak. Vannak, akik természetellenes okokból halnak meg, mások természetes módon. Egyesek az otthonuktól távol fejezik be életüket, mások szeretteik körében hunyják le végleg a szemüket. Vannak, akik a levegőben halnak meg, mások a föld alatt. Egyesek a víz alá süllyednek, mások katasztrófák során vesznek el. Van, aki reggel, van, aki éjszaka hal meg... Mindenki fényes születésre, ragyogó életre és dicsőséges halálra vágyik, de senki sem léphet túl saját sorsán, senki sem menekülhet a Teremtő szuverenitása elől. Ez az emberi sors. Az ember mindenféle terveket készíthet a jövőjét illetően, de senki sem tervezheti meg születésének és a világból való távozásának módját és idejét. Bár az emberek mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a halál eljövetelét és ellenálljanak annak, mégis, tudtukon kívül, a halál csendesen közeledik. Senki sem tudja, mikor és hogyan fog meghalni, még kevésbé, hogy hol. Nyilvánvalóan nem az emberiség rendelkezik élet és halál felett, nem a természeti világ valamely lénye, hanem a Teremtő, akinek hatalma egyedülálló. Az emberiség élete és halála nem a természeti világ valamely törvényének a terméke, hanem a Teremtő hatalma szuverenitásának a következménye” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Ebben az életben az embereknek korlátozott idejük van csak arra, hogy a dolgok megértésétől eljussanak oda, hogy megadatik nekik ez a lehetőség, birtokába kerülnek ennek a képességnek, és eleget tesznek a Teremtővel folytatott párbeszéd feltételeinek, hogy eljussanak a Teremtő igazi megértésére, ismeretére és félésére, valamint azon az úton járjanak, amelyen félik Istent és kerülik a rosszat. Ha tehát azt akarod, hogy Isten gyorsan szólítson el téged, nem bánsz felelősen a saját életeddel. Ahhoz, hogy felelősségteljes légy, keményebben kellene dolgoznod azon, hogy felvértezd magad az igazsággal, többször kellene önvizsgálatot tartanod, amikor különféle dolgok történnek veled, és gyorsan pótolnod kellene a hiányosságaidat. Végre gyakorolnod kellene az igazságot, az alapelvekkel összhangban kellene cselekedned, be kellene lépned az igazságvalóságba, többet kellene tudnod Istenről, képesnek kellene lenned Isten akaratának a megismerésére és megértésére, és nem szabadna hiábavalóan élned az életed. Meg kell tudnod, hogy hol van a Teremtő, mi a Teremtő akarata, és miként fejezi ki a Teremtő az örömöt, a haragot, a bánatot és a boldogságot – még ha nem is tudsz mélyebb ismeretet vagy teljes tudást szerezni, fontos, hogy legalább egy alapvető megértésed legyen Istenről, hogy soha ne áruld el Istent, hogy alapvetően összeegyeztethető légy Istennel, hogy tekintetbe vedd Istent, hogy alapvető vigaszt nyújts Istennek, és hogy azt tedd, ami egy teremtett lény számára megfelelő és alapvetően megvalósítható. Nem könnyű dolgok ezek. Az emberek kötelességeik teljesítése folyamán fokozatosan megismerhetik magukat, és ezáltal megismerhetik Istent. Ez a folyamat tulajdonképpen a Teremtő és a teremtett lények közti interakció, és olyan folyamatnak kellene lennie, amire az embernek egész életén át érdemes visszaemlékeznie. Nem holmi fájdalmas vagy nehéz folyamatnak kell lennie, hanem olyannak, amit élvezhet az ember. Éppen ezért az embereknek meg kell becsülniük a kötelességeik teljesítésével töltött nappalokat és éjszakákat, éveket és hónapokat. Értékelniük kell az élet ezen szakaszát, és nem szabad azt nyűgnek vagy tehernek tekinteniük. Élvezniük kell életük ezen szakaszát, és tapasztalati tudást kell gyűjteniük belőle. Akkor eljutnak az igazság megértésére, és megélik emberi hasonlatosságukat, Istent félő szívre tesznek szert, s egyre kevesebb gonoszságot követnek el. Sokat megértesz az igazságból, nem teszel olyan dolgokat, amelyek megszomorítják vagy ingerlik Istent. Amikor Isten elé járulsz, érzed, hogy Isten nem gyűlöl többé téged. Milyen csodálatos! Miután valaki eljutott idáig, nem lesz-e békességben még akkor is, ha meg kell halnia? Mi hát a helyzet azokkal, akik azért könyörögnek, hogy hadd haljanak meg most? Csak a menekvést keresik, és nem akarnak szenvedni. Mindössze gyorsan be akarják fejezni ezt az életet, hogy mehessenek és jelentkezhessenek Isten előtt. Jelentkezni akarsz Isten előtt, de Isten még nem akar téged. Miért jelentkeznél Isten előtt, amikor még nem is hívott? Ne jelentkezz Nála, ha még nem jött el az időd! Ez nem jó dolog. Ha tartalmas és értékes életet élsz meg és Isten begyűjt téged, az csodálatos!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely minden hívő becsületbeli ügye). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a két szakaszát, végre leesett a kő a szívemről, és a lelkem jelentősen felderült. Korábban azt hittem, hogy mivel a feleségem évekig hívő volt, teljes szívvel követte Istent, és még a halálakor sem hibáztatta Őt, Istennek nem kellett volna hagynia, hogy ilyen hamar meghaljon. Életben kellett volna tartania őt, hogy együtt léphessünk be a királyságba, valamint jó rendeltetési helyünk és végkimenetelünk legyen. Ezért nem tudtam elengedni a halálát és volt tele a szívem váddal és félreértéssel Isten iránt. Isten szavainak olvasása megmutatta nekem, hogy a hit nem garantálja az életben maradást. A születés, az öregség, a betegség és a halál olyan dolgok, amelyeket senki sem kerülhet el. Bármilyen életkort is éljenek meg az emberek, azt teljes mértékben Isten határozza meg. Feleségem születésére és halálára hatással volt az előző és a jelenlegi élete, és Isten mindent elrendezett, mielőtt még a párom megszületett volna. Születésének ideje, életpályája és életcélja, hogy hány éves kort élt meg, mikor fog meghalni – ezek egyike sem volt véletlen. Az emberek gyakran mondják, hogy sorsunkat a Menny határozza meg. Ez egy mennyei szabály, és senki sem szegheti meg. Amikor feleségem élettartama lejárt, ő természetesen távozott el, és ezen senki sem tudott volna változtatni. Korábban azt hittem, hogy mivel a feleségem meghalt, már nem lehet megmenteni. De most már tudom, hogy annak, hogy valaki meghal-e, semmi köze az üdvösségéhez. Üdvösségük kulcsa az, hogy követik-e az igazságot, hogy megélik-e Isten szavainak valóságát. Akik őszintén szeretik Istent, és akik keresik és elnyerik az igazságot, csak azoknak menekül meg a lelkük a halál után. Vegyük Ábrahámot, Jóbot és Pétert – a testük meghalt, de a lelkük megmenekült a halál után, valamint jó végkimenetelük és rendeltetési helyük lett. Egyes hívőknek nincs igaz hite, és olyanok, mint a nem hívők. Bár most élnek, nem menthetők meg. A feleségem sok éven át hitt Istenben, és én nem tudhattam, hogy igaz-e vagy hamis a hite. Nem számít, hogyan rendezte el Isten a végkimenetelét, akár a pokolra, akár a mennybe küldte őt, Isten igaz, és nem cselekedne helytelenül. Teremtett lényként alá kell vetnem magam Isten irányításának és elrendezésének. Ezt meg kell értenem. Korábban hiányzott belőlem a világosság, és nem voltam hajlandó alávetni magam Isten szabályainak és elrendezéseinek. Amikor a feleségem meghalt, meg akartam halni, és túl lenni rajta. De most már tudom, hogy a feleségem halálát Isten rendelte el, és Ő engedte meg. Emellett a halálvágyam Istennek való ellenszegülés volt, nem pedig Neki való alávetettség; lázadás volt ellene. A feleségem halála fájdalmat és nyomorúságot okozott nekem, de Isten jóakarata volt mögötte. Egyrészt felfedte a romlottságomat, és megtisztíthattam belső késztetésemet, hogy Istennel áldásokért alkudozzak. Valamint segített megismernem Isten igaz természetét. Ez Isten szeretete és üdvössége volt. Isten megengedte, hogy tovább éljek ebben az előrehaladott életkorban. Becsben kellene tartanom ezt az időt, és szorgalmasan keresnem az igazságot a környezetben, amelyet Isten létrehozott, hogy megértsem romlottságomat és Isten munkáját, hogy alá tudjam vetni magam Istennek és imádjam Őt, és hogy többé ne lázadjak fel Isten ellen és ne bántsam meg Őt. Nem számít, mit tesz Isten a jövőben, milyen környezetet rendezett el, hallgatnom kell rá, megfelelően élnem az életemet, terjesztenem az evangéliumot és tanúságot tennem Istenről, úgy kell élnem, hogy egy teremtett lény kötelességét teljesítsem, és alávessem magam Isten uralmának és elrendezéseinek. Nem hagyhattam cserben kedves szándékait. Meg kellett szabadulnom az életem befejezésével kapcsolatos gondolataimtól. Őszintén imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem akarok kegyelmet vagy áldásokat. Hiányzik belőlem az igazság, ezért nem kérek mást, csak az igazságot. Romlott, sátáni természetem van, és szükségem van a Te ítéletedre és fenyítésedre, hogy kordában tarts, és ne legyek kicsapongó.” Ennek a megértése után az egész testem ellazult. Újra tudtam élvezni az ételt és jól aludtam. A kedvezőtlen körülmények miatt nem tudtam összegyűlni a testvérekkel, de továbbra is rendszeresen végeztem áhítatokat, valamint ettem és ittam Isten szavait. Szavai öntöztek és tápláltak, nyugodtnak, békésnek és szabadnak éreztem magam. Az egészségem is fokozatosan helyreállt. A falusiak, akik láttak, azt mondták, hogy életerősnek látszom, nem olyannak, mint egy 70-es éveiben járó férfi. Hálát adtam és dicsértem Istent a szívemben!

Később elolvastam Isten szavainak egy másik szakaszát, amely segített jobban megérteni romlottságomat. Mindenható Isten mondja: „Nem számít, mennyi minden történik vele, az a típusú ember, aki antikrisztus, sosem próbál úgy foglalkozni a dolgokkal, hogy Isten szavaiban keresi az igazságot, még kevésbé próbálja Isten szavain keresztül látni a dolgokat – ami teljes mértékben azért van, mert nem hiszi, hogy Isten szavainak minden sora igazság. Nem számít, Isten háza hogyan kommunikálja az igazságot, az antikrisztusok érzéketlenek maradnak, és ennek következtében, bármilyen helyzettel is szembesülnek, nem rendelkeznek helyes gondolkodásmóddal; különösen, amikor arra kerül sor, hogyan közelítsék meg Istent és az igazságot, az antikrisztusok makacsul elutasítják, hogy félretegyék elképzeléseiket. Az Isten, akiben hisznek, az a jeleket és csodákat cselekvő természetfeletti Isten. Bárkit, aki jeleket és csodákat tud véghezvinni – legyen az Bodhisattva, Buddha, vagy Mazu – Istennek neveznek. [...] Az antikrisztusok gondolkodásában Istent imádni kell, miközben Isten egy oltár mögé bújik, megeszi az ételeket, amelyeket az emberek felajánlanak, belélegezi a tömjént, amit égetnek, segítő kezet nyújt, amikor bajban vannak, mindenhatónak mutatja Magát és azonnali segítséget biztosít nekik a számukra felfogható határokon belül, valamint kielégíti a szükségleteiket, amikor az emberek segítséget kérnek és buzgók könyörgéseikben. Az antikrisztusok számára csakis az ilyen isten az igaz Isten. Eközben minden, amit Isten ma tesz, az antikrisztusok megvetésébe ütközik. És miért van ez? Az antikrisztusok természetlényegéből ítélve, amit ők igényelnek, az nem az öntözés, pásztorolás és az üdvösség munkája, amit a Teremtő végez Isten teremtményein, hanem a jólét és siker mindenben, hogy ne legyenek megbüntetve ezen a világon, és hogy a mennybe jussanak, amikor meghalnak. Nézőpontjuk és szükségleteik igazolják ellenséges lényegüket az igazsággal szemben” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenötödik tétel: Nem hisznek Isten létezésében, és tagadják Krisztus lényegét (Első rész)). Isten leleplezi az antikrisztusokat, amiért gyűlölik az igazságot. Nem számít, hány évig eszik és isszák Isten szavait, soha nem tekintenek semmire Isten szavai szerint. Hisznek Istenben, de nem törekednek az igazságra; csak csodákat akarnak. Mindig azt követelik, hogy a szívükben lakozó Isten oldja meg a problémáikat, és adja meg nekik, amire vágynak, hogy minden jól menjen ebben az életben, és örökké éljenek a következőben. Hitük teljes egészében az áldásokért van. Az álláspontom a hitemben való törekvésről pontosan ugyanolyan volt, mint egy antikrisztusé. Úgy imádtam Istent, mintha egy bálvány lenne. Általában amikor nehézségbe ütköztünk vagy egészségügyi problémánk volt, imádkoztam, kérve Istent, hogy vigyázzon ránk és oldja meg a problémáinkat. Úgy gondoltam, hogy Istennek meg kell adnia mindent, amire szükségünk van, hogy minden követelésünket teljesítenie kell. Ilyennek képzeltem el Istent. Azáltal, hogy kihasználtam Istent a követeléseim teljesítésére, nem csaptam-e be és káromoltam-e Őt? És ez már nem a Kegyelem Kora, tehát Isten nem végzi a betegek gyógyításának és a démonok kivetésének munkáját. Az Ő munkája ma az ítélkezés és a fenyítés. Az, hogy feloldja az emberiség romlott beállítottságait, hogy megmentsen minket a Sátán befolyásától. De én nem szerettem az igazságot vagy értékeltem Isten munkáját. Csak továbbra is kegyelmet és áldásokat követeltem Istentől. Lényegében egy nem hívő voltam. Éveken át követtem Istent, élvezve oly sok öntözést és szavai táplálását, de nem törekedtem az igazságra, és nem próbáltam viszonozni Isten szeretetét. Még észszerűtlen követeléseket is támasztottam Istennel szemben. Ez a fajta törekvés részemről Isten ellenségévé tett, és Isten végül biztosan megbüntetett volna. Ennek felismerése megijesztett. Nem akartam ezen a helytelen úton haladni, hanem meg akartam vallani a bűneimet és megbánni azokat.

Később, Jób tapasztalataira hivatkozva, még többet nyertem. Megtanultam, hogyan kell szembenézni és végigmenni a megpróbáltatásokon, amikor azok bekövetkeznek. Többet olvastam Isten szavait. „Jób nem alkudozott Istennel, és nem kért vagy követelt Istentől. Isten nevét az Ő nagy ereje és hatalma miatt dicsőítette, amellyel minden dolgot irányít, és ez nem függött attól, hogy áldást nyert-e, vagy katasztrófa sújtotta. Hitte, hogy függetlenül attól, hogy Isten megáldja az embereket, vagy katasztrófát zúdít rájuk, Isten ereje és hatalma nem változik, ezért az ember körülményeitől függetlenül Isten nevét dicsőíteni kell. Az, hogy Isten megáldja az embert, Isten szuverenitása miatt van, és amikor katasztrófa éri az embert, az is Isten szuverenitása miatt van. Isten ereje és hatalma uralkodik és rendez el mindent az emberrel kapcsolatban; az ember szeszélyes szerencséje Isten erejének és hatalmának megnyilvánulása, és függetlenül az ember nézőpontjától, Isten nevét dicsőíteni kell. Jób ezt tapasztalta meg és ezt ismerte meg élete évei során. Jób minden gondolata és cselekedete eljutott Isten fülébe, Isten elé került, és Isten fontosnak tartotta őket. Isten nagyra becsülte Jóbnak ezt a tudását, és nagy becsben tartotta Jóbot azért, mert ilyen szíve volt. Ez a szív mindig és mindenütt várta Isten parancsát, és függetlenül attól, hogy milyen időben vagy helyen történt, örömmel fogadta, bármi is történt vele. Jób nem követelt Istentől semmit. Magától azt követelte meg, hogy minden Istentől érkező rendelkezést várjon, fogadjon el, nézzen velük szembe és engedelmeskedjen nekik; Jób úgy vélte, hogy ez a kötelessége, és Isten pontosan ezt akarta. Jób soha nem látta Istent, és nem is hallotta, hogy szólt volna valamit, parancsokat vagy tanítást adott volna, vagy utasította volna valamire. A mai szavakkal élve, az, hogy képes volt ilyen tudással rendelkezni Istenről és ilyen hozzáállást tanúsítani, amikor Isten nem is adott neki megvilágosodást, útmutatást vagy gondoskodást az igazsággal kapcsolatban, értékes volt, és az, hogy ilyen dolgokat mutatott, elég volt Istennek, s dicsérte és nagyra becsülte tanúságtételét. Jób soha nem látta Istent, és soha nem hallotta, hogy Isten személyesen mondott volna neki tanításokat, de Isten számára az ő szíve és ő maga sokkal értékesebb volt, mint azok az emberek, akik Isten előtt csak alapos elméletekben tudtak beszélni, akik csak dicsekedni tudtak, és áldozatok felajánlásáról beszéltek, de akiknek soha nem volt igaz tudásuk Istenről, és soha nem félték igazán Istent. Jób szíve tiszta volt, nem rejtőzött el Isten elől, emberi mivolta őszinte és jószívű volt, továbbá szerette az igazságot és azt, ami pozitív. Csak egy ilyen szívvel és emberi mivolttal rendelkező ember volt képes követni Isten útját, félni Istent és kerülni a rosszat. Egy ilyen ember képes volt látni Isten szuverenitását, képes volt látni az Ő erejét és hatalmát, valamint képes volt engedelmeskedni az Ő szuverenitásának és intézkedéseinek. Csak egy ilyen ember tudta igazán dicsőíteni Isten nevét. Azért, mert nem azt nézte, hogy Isten megáldja-e őt, vagy katasztrófával sújtja-e, mivel tudta, hogy mindent Isten keze irányít, és hogy az ember számára az aggódás az ostobaság, a tudatlanság és az irracionalitás jele, valamint az Isten minden dolgok feletti szuverenitásában való kételkedés és az istenfélelem hiányának a jele. Jób tudása pontosan az volt, amit Isten akart” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Isten szavaiban láttam, hogy Jób úgy hitte, minden dolgot és ügyet Isten irányít. Akár áldás, akár csapás érte, minden Istentől származott. Amikor próbára tették, a családja vagyonát és minden gyermekét elvették, és ellepték a kelések, ő továbbra sem panaszkodott, hanem dicsérte Isten nevét, mondván: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Jób hitében nem voltak ügyletek vagy követelések. Dicsérte Isten erejét, mert hitt Isten szuverenitásában. Hitt abban, hogy minden, amit Isten tesz, jó. Jób eredendően becsületes és jóságos volt, ami bűntudatot és szégyent keltett bennem. Jóbhoz képest borzasztó sok dolog hiányzott belőlem. Jób csak az általa hallottak alapján tudott Istenről; nem tapasztalta meg Isten megvilágosítását, öntözését és táplálását, de megpróbáltatásokkal szembesülve, nem hibáztatta Istent. Akár áldott volt, akár katasztrófa várt rá, el tudta fogadni azokat Istentől és alávetni magát. Ha ehhez hasonlítom magam, én rengeteget ettem és ittam Isten szavát, mégsem tudtam, hogyan viszonozzam Isten szeretetét. Amikor Isten kegyelmében és áldásaiban részesültem, hittem az Ő erejében és tekintélyében. Amikor a feleségem megbetegedett és meghalt, kétségeim támadtak Isten erejét és tekintélyét illetően. Nem vetettem alá magam Istennek. Valamint vitatkoztam is Vele. Nem volt hely Istennek a szívemben, és nem hittem Isten uralmában vagy elrendezéseiben. Rájöttem, hogy Isten tekintélyének és hatalmának dicsérete a saját áldásaim és csapásaim értékelésén alapult. Nem tudtam feltétel nélkül alávetni magam Isten uralmának és elrendezéseinek. Amikor felmerült egy nehézség, még vitatkoztam is Istennel, felhajtást csapva. Jóbhoz képest a legcsekélyebb emberi mivolttal vagy értelemmel sem rendelkeztem. Undorító és utálatos voltam Isten számára. Többé nem akartam megbántani Őt. Megesküdtem, hogy bármilyen helyzetet is hoz létre Isten később, akár áldásban, akár szerencsétlenségben van részem, követni fogom Jób példáját, és soha többé nem alkudozom Istennel, teljes mértékben alávetem magam az Ő uralmának és elrendezéseinek. Még ha nem is nyerném el az igazságot és a végén kirekesztenének, akkor sem panaszkodnék. Egy kis idő elteltével már nem voltam annyira veszélyes helyzetben, és újra részt vehettem az összejöveteleken. Ehetem és ihattam Isten szavait a testvérekkel és gyülekezeti életet élhettem. A gyülekezet még egy kötelességet is elintézett számomra. Most igazán boldog vagyok.

A feleségem halála sok mindent feltárt saját lázadásomról. Isten szavainak ítélete és kinyilatkoztatásai lehetővé tették, hogy meglássam hitemben az áldásokra való aljas törekvésemet. Többé már nem fektettem energiát abba a téves útba. Továbbá megértettem, hogy a feleségem azért halt meg, mert lejárt az élettartama. Ezzel megfelelően szembenézni, azt jelenti, hogy ez többé már nem fájdalmas számomra. Most annyi a tennivalóm, hogy szorgalmasan keresem az igazságot, és próbálom megváltoztatni a beállítottságomat. Akár áldott vagyok, akár szerencsétlenség ér, hallgatnom kell Isten szavaira, és alá kell vetnem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Hála Istennek!