2002 elején fogadtam el Isten utolsó napokbeli munkáját. Nem sokkal azután elkezdtem terjeszteni az evangéliumot, és öntözni az újonnan érkezetteket, telve Istenbe vetett hittel, mindennap következetesen végeztem a kötelességemet. Akár esett, tűzött a nap, fújt a szél, vagy havazott, semmi nem akadályozhatta meg, hogy végezzem a kötelességemet. Emlékszem, egyszer, amikor az evangéliumot terjesztettem, az evangélium lehetséges befogadója nemcsak elutasított, hanem rám mutatva szapult, és azzal fenyegetett, hogy hívja a rendőrséget. Abban a pillanatban mélyen megalázottnak és negatívnak éreztem magam, de aztán ezt gondoltam magamban: „Ha el tudom viselni a gúnyt és a sértéseket az evangélium terjesztéséért, akkor Isten biztosan megáld engem.” Ettől a gondolattól jobban éreztem magam, és folytattam a kötelességeimet. Teltek az évek, és bár a kötelességem végzésével töltött idő alatt a hús-vér testem szenvedett, az önbecsülésem sérült, de Isten számtalan áldását és kegyelmét is élveztem. Az Istenbe vetett hit évei alatt a családom megtapasztalta a békét, megmenekült a szerencsétlenségektől és nehézségektől. Ezt gondoltam magamban: „Bizonyára őszinte az Istenbe vetett hitem.” Épp amikor boldogságot éreztem, valami váratlan dolog történt.

2008 júniusa volt, és a látásom hirtelen valahogy homályos lett, mintha valami eltakarta volna a szemem. Azt hittem, hogy talán csak valami szemirritáció okozza, így nem nagyon foglalkoztam vele, szokás szerint folytattam a kötelességemet. Azt gondoltam, hogy mivel hiszek Istenben, Ő megóv engem, és még ha beteg is vagyok, nem szabad abbahagynom a kötelességemet. Talán a szemem magától megjavul. De az állapotom javulás helyett váratlanul tovább romlott. A látásom egyre homályosabb lett, és amikor a távolba néztem, a szemem nem tudott fókuszálni, és ettől szédültem. Ekkor félni kezdtem. Ha nem keresek azonnal kezelést, mi van, ha lekésem a megfelelő időpontot a kezelésre, és megvakulok? A megyei kórházba siettem kivizsgálásra. Az orvos azt mondta, hogy nincs komoly baj, és hogy néhány napos injekciókúrával rendbe fog jönni. Ezután megkönnyebbültem. De mikor néhány nap injekciózás után sem volt javulás, újra aggódni kezdtem: Mi lesz, ha megvakulok? Azonban újra elgondolkodtam: „Az Istenbe vetett hit évei alatt az evangéliumot terjesztettem, és öntöztem az újonnan érkezőket. Figyelembe véve, hogy sok mindenről lemondtam, és feláldoztam magam, Isten biztosan meg fog óvni. Nem fogok megvakulni; nem szabad megijednem. Ráadásul a mai fejlett orvosi technológiával a szembetegségem biztosan gyógyítható.”

Később a férjem elvitt a városi kórházba egy szemspecialistához, és hogy CT-vizsgálatot készítsenek a szememről. Az orvos retinaödémát állapított meg. Kezdetben a néhány napos folyadékterápia enyhe javulást hozott, de ez nem volt tartós. Az állapotom inkább romlott a további folyadékterápia hatására, és mivel az orvos hormonális gyógyszert írt fel, az egész testem elkezdett feldagadni. A látásom romlott, és olyan homályos lett, hogy alig ismertem fel az embereket. Öt alkalommal mentem el a városi kórházba, és a szemem állapota mindannyiszor rosszabb lett. Az orvos tehetetlennek érezte magát, és nagyon komolyan közölte velem: „Nehéz meggyógyítani a szembetegségét. Évente többször is megismétlődhet, és a gyakori kiújulás miatt mindkét szemére megvakulhat. Ráadásul teljesen megkopaszodhat, és elveszítheti a hallását. Ráadásul a hormonális gyógyszerek hosszú távú használata gyengítheti a csontokat. Ha elesik, a testének összes csontja eltörhet.” Az orvos szavai villámcsapásként értek. Teljesen elgyengültem, és alig tudtam elhinni, hogy igaz, amit az orvos mondott. Újra megkérdeztem tőle, de valóban ez volt a helyzet. Abban a pillanatban az egész testem megállíthatatlanul remegni kezdett. Ennyi volt! Gyógyíthatatlan betegségben szenvedek! Amikor hazaértem, nagyon levert és nyugtalan voltam. Kezdtem azt gondolni, hogy Isten nem óv meg engem, és nem akartam Istenhez imádkozni. A szememet továbbra is homály borította, ami megnehezítette a tiszta látást. Egyszer az unokatestvérem jött meglátogatni. Ha nem szólal meg, nem ismertem volna fel, ki az; csak egy sötét árnyékot láttam magam előtt. Ezt gondoltam magamban: „Még annyira fiatal vagyok! Ha tényleg megvakulok, nem leszek haszontalan? Mostantól hogyan fogom élni az életemet?” Fokozatosan visszahúzódtam, az otthonomba zárkóztam, és kerültem az embereket. Gyakran sírtam, és minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. A férjem, akinek a földeken és otthon is sok munkája volt, kezdett türelmetlenné válni. Többször is ezt mondta nekem: „Nem is látsz, és még dolgozni sem tudsz. Mire vagy alkalmas? Talán egyszerűen el kéne hagynom téged!” Ettől még levertebb és elkeseredettebb lettem. Fájdalmamban és tehetetlenségemben Istenhez imádkoztam: „Istenem, miért kaptam ezt a betegséget? Most, hogy nem látok, hogyan hihetnék továbbra is Benned, és hogyan végezhetném a kötelességemet? Ha tényleg megvakulok, akkor magamról gondoskodni se leszek képes, nemhogy bármit is dolgozni. Ha mindenben a férjemre hagyatkozom, akkor ő biztos, hogy semmibe fog venni. Mindig nagy önbecsülésem volt, és nem akartam, hogy mások lenézzenek. Hogy fogok mostantól élni? Istenem! Ha a karom vagy a lábam használhatatlanná válik, még az is jobb annál, mint hogy nem látok! Istenem, nagyon nagy fájdalmat érzek. Kérlek, szüntesd meg ezt a betegséget! Ha meggyógyulok, elvégzek bármilyen kötelességet, amit kérsz tőlem.” Miután egy ideig imádkoztam Istenhez, de nem történt javulás, elvesztettem a hitemet és abbahagytam az imádkozást. Azt latolgattam, hogy mivel Isten nem óv meg, nem ment meg, és a férjem sem akar engem, vajon mi értelme van élni? Elkezdtem a halálról gondolkodni. De aztán ez jutott eszembe: „Ha meghalok, mi lesz a fiammal?” Később hallottam egy másik kórházról, amely a szembetegségek kezeléséről volt híres, így a férjemmel gyorsan elautóztunk oda. Több mint tíz napig voltunk a kórházban a kezelés miatt, de végül nem gyógyítottak meg. Hat hónap telt el, és minden megtakarításunkat elköltöttük. A szemem állapota nem javult, sőt, rosszabbodott. Teljesen elvesztettem a reményt, hogy meggyógyulhat a szembetegségem.

Épp el voltam telve fájdalommal és kétségbeeséssel, amikor véletlenül találkoztam egy nővérrel. Az alábbi szavakkal emlékeztetett: „Nem élhetsz tovább a betegségedben. Keresned kell Isten szándékát, el kell gondolkodnod magadon, és le kell vonnod a tanulságokat ebből a betegségből.” Ezzel a mondattal felébresztett, és így gondolkodtam: „Valóban. Mióta beteg lettem, egyáltalán nem gondolkodtam el magamon, és Istennek nincs helye a szívemben. Kizárólag arra koncentráltam, hogy orvosokat keressek, azt gondoltam, hogy csak a doktorok és a fejlett orvosi technológia gyógyíthatják meg a szememet. Hogy is feledkezhettem meg Istenről?” Viszont olvasni akartam Isten szavait, de akármennyire is erőltettem a szememet, nem láttam őket, és ettől szorongani kezdtem. Imádkoznom kellett Istenhez, és Őt kérnem, hogy mutasson utat. Később eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Ha betegség ér, az Isten szeretete, és bizonyára benne rejlik az Ő jóakarata. Bár testetek keresztülmehet egy kis szenvedésen, ne adjatok helyet a Sátán gondolatainak. Dicsőítsétek Istent a betegség közepette, és élvezzétek Istent a dicsőítésetek közben. Ne csüggedjetek el a betegségben, folytassátok a keresést újra meg újra, ne adjátok fel, és Isten meg fog világítani és meg fog világosítani benneteket. Milyen volt Jób hite? Mindenható Isten egy korlátlan hatalmú orvos! Betegségben élni annyit jelent, mint betegnek lenni, de lélekben élni azt jelenti, hogy egészséges vagy. Ameddig még van egyetlen lélegzeted, addig Isten nem hagy meghalni” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Igen, Mindenható Isten egy korlátlan hatalmú orvos. Abban az időben betegségben éltem, és elvesztettem a hitemet Istenben. Nem kerestem Isten szándékát a betegségemben, nem gondolkodtam el magamon, és nem vontam le a tanulságot belőle. Tényleg fásult voltam! A betegségem Isten kezében volt, és nem veszíthettem el a Belé vetett hitemet. Bár még mindig nem értettem Isten szándékát, hajlandó voltam többet imádkozni Istenhez, arra kérni, hogy világosítson meg és vezessen, hogy alaposan elgondolkodjak, és megismerjem magamat. Ebben az időszakban csak hallgatni tudtam Isten szavainak felolvasását. Néha, amikor hallottam Isten néhány szavát arról, hogyan imádkozzunk Hozzá a betegségben, az Isten szavaiban leírt gyakorlási út szerint gyakoroltam az imát. Így imádkoztam: „Istenem! Az előző imáim nem voltak észszerűek. Még azt is kértem Tőled, hogy inkább engedd meg, hogy lebénuljon a karom vagy lábam, csak hogy ne veszítsem el a látásomat. Azt is kértem Tőled, hogy vedd el ezt a betegséget, és megígértem, hogy bármilyen kötelességet elvégzek, ha felépülök. Istenem, az eddigi imáim igazán észszerűtlenek voltak!”

Később Isten szavainak ezt a részletét hallgattam meg: „Gondold végig Jézus imáit. A Gecsemáné kertben így imádkozott: »Ha lehetséges [...]« Azaz: »Ha meg lehet csinálni«. Ez egy beszélgetés részeként hangzott el. Nem azt mondta: »Könyörgöm Hozzád.« Alávetett szívvel és alávetett állapotban így imádkozott: »Ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.« Másodszor is így imádkozott, harmadszor pedig így imádkozott: »Legyen meg a Te akaratod.« Miután felfogta az Atya Isten vágyát, így szólt: »Legyen meg a Te akaratod.« Teljesen alá tudta vetni Magát, minden személyes választás nélkül. [...] Az emberek azonban egyszerűen nem így imádkoznak. Imáikban az emberek mindig azt mondják: »Istenem, kérlek Téged, hogy tedd ezt és azt, és kérlek, hogy vezess engem ebben és abban, és kérlek, hogy teremts kész körülményeket nekem...« Lehet, hogy Isten nem fog megfelelő körülményeket készíteni számodra, valamint ennek a nehézségnek az elszenvedésére késztet téged, és megleckéztet. Ha mindig így imádkozol – »Istenem, kérlek Téged, hogy tégy előkészületeket számomra, és adj erőt« –, az rendkívül értelmetlen! Amikor Istenhez imádkozol, értelmesnek kell lenned, és alávetett szívvel kell imádkoznod hozzá. Ne próbáld meghatározni, hogy mit fogsz tenni. Ha megpróbálod meghatározni, hogy mit tegyél, mielőtt imádkozol, ez nem Istennek való alávetettség. Az imában szívednek alávetettnek kell lennie, és először Istennél kell keresned. Ily módon a szíved természetes módon felderül ima közben, és tudni fogod, mit helyes tenni. Az a Szentlélek munkájának az eredménye, hogy az ima előtti tervedtől eljutsz az ima után a szívedben bekövetkezett változásig. Ha már meghoztad a saját döntésedet, és meghatároztad, hogy mit tegyél, majd azért imádkozol, hogy engedélyt kérj Istentől, vagy kérd Istent, hogy tegye meg, amit te akarsz, akkor ez a fajta ima értelmetlen. Sokszor előfordul, hogy az emberek imáira Isten éppen azért nem válaszol, mert ők már eldöntötték, mit tegyenek, és csak engedélyt kérnek Istentől. Isten azt mondja: »Mivel eldöntötted, mit tegyél, miért kérdezel Engem?« Ez a fajta ima kicsit olyan, mintha becsapnák Istent, és így az imáik kiszáradnak” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az imádság jelentősége és annak gyakorlása). Isten szavaiból rájöttem, hogy az Istenhez intézett imáimban kizárólag arra koncentráltam, hogy a betegségem megszüntetésére kérjem Őt. Hiányzott a józan eszem! Hogyan lehetnék méltó én, egy egyszerű teremtett lény arra, hogy a gyógyulást követeljem Istentől? Sőt még azt is kértem, hogy Isten az én akaratom szerint elégítse ki a személyes érdekeimet. Tényleg nem volt Istent félő szívem! Aztán az Úr Jézus imája jutott eszembe. Tudta, hogy a keresztre szegezés rendkívül fájdalmas lesz, Ő mégsem követelésekkel fordult Istenhez az imádságában. Kész volt alávetni magát az Atya akaratának, még akkor is, ha ez szenvedéssel járt. Isten szándékát kell keresnem, és alá kell vetnem magam Neki a betegségemben. Aztán Istenhez imádkoztam: „Istenem! Kész vagyok magamat alávetve imádkozni, és keresni a Te szándékodat. Nem véletlenül kaptam ezt a betegséget, de még mindig nem értem a Te szándékodat. Nem tudom, milyen leckét kellene megtanulnom ebből a betegségből. Istenem, kérlek, világosíts meg, és vezess engem!” Egy ideig így imádkoztam Istenhez, és a szemem váratlanul fokozatosan javulni kezdett. Amikor újra megnéztem Isten szavait, már tisztábban láttam.

Később olvastam Isten szavaiból, és jobban megértettem, milyen állapotban vagyok. Isten azt mondja: „A finomítás mindenki számára gyötrelmes, és nagyon nehéz elfogadni – ugyanakkor Isten a finomítás során teszi világossá igazságos természetét az ember előtt, és hozza nyilvánosságra az emberrel szemben támasztott követelményeit, valamint nyújt több megvilágosítást és több gyakorlati metszést. A tények és az igazság összevetése révén az ember nagyobb tudást nyer önmagáról és az igazságról, és nagyobb megértést Isten szándékairól, ezzel lehetővé téve az ember számára, hogy Isten iránti szeretete igazabb és tisztább legyen. Ilyen céllal végzi Isten a finomítás munkáját. Isten emberben végzett összes munkájának megvan a maga célja és jelentősége; Isten nem végez értelmetlen munkát, vagy olyat, ami nem szolgálja az ember javát. A finomítás nem jelenti az emberek eltávolítását Isten elől, sem pokolbéli elpusztításukat. Ehelyett az ember beállítottságának megváltoztatását jelenti a finomítás során, szándékainak, régi nézeteinek, Isten iránti szeretetének és egész életének megváltoztatását. A finomítás az ember gyakorlati próbatétele és a gyakorlati kiképzés egy formája, és az ember szeretete csak a finomítás során töltheti be eredendő szerepét” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember csak a finomítás megtapasztalása által juthat az igaz szeretet birtokába). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten arra használta ezt a betegséget, hogy feltárja a Belé vetett hitemmel kapcsolatos indítékokat és tisztátalanságokat, elsősorban azért, hogy megtisztítson és átalakítson engem. Ez volt Isten szándéka. Az Istenbe vetett hit évei alatt mindig azt hittem, hogy amíg elviselem a szenvedést és áldozatot hozok, addig Isten emlékezni fog rám, és részesülök az áldásaiban. Sőt, azt hittem, hogy ezekben az években a szerencsétlenség és nehézség nélküli békés családi életünk bizonyára a jó hitemnek volt köszönhető, amellyel kiérdemeltem Isten oltalmát. Aztán hirtelen nem láttam többé tisztán, és Istenhez imádkoztam a gyógyulásért. Amikor Isten nem az én kérésemnek megfelelően cselekedett, elvesztettem a Belé vetett hitemet, és a doktorokban bíztam, azt gondolva, hogy a fejlett orvosi technológia meg tudja gyógyítani a szememet. De amikor még az orvosok is tehetetlenek voltak, kétségbeestem, és a halálra gondoltam. Ez idő alatt soha nem kerestem Isten szándékát, és egyáltalán nem gondolkodtam el magamon. Mostanra megértettem, hogy amikor előtte azt hittem, hogy hiszek Istenben, és a kötelességemet végzem, az indítékaim hamisak voltak. Kihasználtam Istent, becsaptam Őt, és megpróbáltam üzletelni Vele! Istennek hála! Ha nem kaptam volna a betegség által kinyilatkoztatást, nem ismertem volna fel ezeket a dolgokat magamról.

Később néhány másik részletet is olvastam Isten szavaiból, és világosabban megértettem a problémámat. Mindenható Isten azt mondja: „Te arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelj, hogy gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod tisztességes férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amit keresel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj, hogy ne érje baleset a családodat, ne fújjon rád a szél, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését, ne érjen téged semmilyen katasztrófa, hogy Isten ölelésében élj és egy kényelmes fészekben. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem pusztán vadállat vagy-e? Az igaz utat adom neked, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de mégsem törekszel rá. Azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed felnézni Istenre? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). „Minden romlott ember önmagának él. Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög – ez az emberi természet summája. Az emberek a maguk érdekében hisznek Istenben; amikor elhagynak dolgokat, és áldozatot hoznak Istenért, azért teszik, hogy áldásban részesüljenek, és amikor hűségesek Hozzá, az is a jutalom reményében történik. Összességében tehát mindent az áldás, a megjutalmazás és a mennyek országába való belépés céljából tesznek. A társadalomban az emberek a maguk javáért dolgoznak, Isten házában pedig azért tesznek egy-egy kötelességet, hogy áldást nyerjenek. Az áldások elnyerése végett adnak fel mindent és képesek sok szenvedést is elviselni: nincs ennél jobb bizonyíték az ember sátáni természetére” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Minden, amit Isten kinyilatkoztat, az tényszerű. Az Istenbe vetett hitem csupán a családom békéjére és biztonságára való törekvés volt, és azt hittem, hogy ezt jelenti hinni Istenben. Ezek szerint a sátáni mérgek szerint éltem: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és „ha nem kapsz jutalmat, a kisujjadat se mozdítsd”. Szóval csak azért hittem Istenben, hogy áldást és békét keressek magamnak, és azért hajtottam végre a kötelességeimet, mondtam le dolgokról, és áldoztam fel magamat, hogy jutalmat kapjak a mennyei királyságban, mindent a saját érdekemben tettem. Amikor hittem Istenben, és láttam az Ő áldásait és a családom békéjét, képes voltam lemondani dolgokról, és feláldozni magam Istenért, abban a hitben, hogy hű vagyok Istenhez, hogy őszintén hiszek Benne, és szeretem az igazságot. Amikor azonban beteg lettem, és a gyógyulást kérő imáimra nem érkezett válasz, eltávolodtam Istentől, abbahagytam az imádkozást, és már nem bíztam magam Őrá. Bár nem láttam, mégis hallgathattam Isten szavainak felolvasását. Viszont még mikor tétlenül szunyókáltam, akkor sem akartam meghallani Isten szavait. A szívem teljesen elzárkózott Isten elől, és nem akartam közeledni Hozzá. Miben volt más az én Istenbe vetett hitem, mint azoknak a vallásosoknak a hite, akik csak a hasuk megtömésére törekedtek? Ők csak azért hisznek Istenben, hogy anyagi előnyöket és békét keressenek, jó időjárást és egészséget kívánva a családjuknak egész évre. Amikor nem kapják meg, amit akarnak, és amikor néha szerencsétlenség éri őket, eltávolodnak Istentől, és elárulják Őt. Rájöttem, mennyire önző és hitvány voltam, egy csepp lelkiismeret és józan ész nélkül! Isten olyan sok igazságot fejezett ki, mégsem törekedtem azokra, sem megtisztulásra vagy átalakulásra. Vajon miben voltam más, mint az állatok, például a disznók vagy a kutyák?

Később elolvastam Isten szavainak egy részletét, és némileg megértettem, hogy mi az Istenben való igaz hit, hogy mi az Istenbe vetett hit jelentősége. Mindenható Isten azt mondja: „Az »Istenbe vetett hit« azt jelenti: hinni, hogy van Isten; ez a legegyszerűbb fogalom az Istenben való hittel kapcsolatban. Mi több, hinni abban, hogy van Isten, nem ugyanaz, mint valóban hinni Istenben; inkább egyfajta egyszerű hit, erős vallási felhangokkal. Az Istenbe vetett igazi hit a következőt jelenti: Annak a hitnek az alapján, hogy Isten minden dolog felett szuverenitást gyakorol, az ember megtapasztalja a szavait és munkáját, megtisztítja romlott beállítottságát, eleget tesz Isten szándékainak, és megismeri Istent. Csak egy ilyen utat lehet »Istenbe vetett hitnek« nevezni. Az emberek mégis gyakran egyszerű és komolytalan dolognak tekintik az Istenbe vetett hitet. Azok az emberek, akik ilyen módon hisznek Istenben, elveszítették, mit jelent Istenben hinni, és bár lehet, hogy a végsőkig hisznek, soha nem nyerik el Isten jóváhagyását, mert rossz úton járnak. Ma is vannak még olyan emberek, akik csak szavak szerint és üres doktrínában hisznek Istenben. Nem tudják, hogy hiányzik belőlük az Istenben való hit lényege, és nem kaphatják meg Isten jóváhagyását. Mégis imádkoznak Istenhez a biztonság és az elégséges kegyelem áldásaiért. Álljunk meg, csendesítsük el a szívünket, és kérdezzük meg magunktól: Lehet, hogy az Istenben való hit valóban a legkönnyebb dolog a világon? Lehet, hogy az Istenben való hit nem jelent mást, mint sok kegyelmet kapni Istentől? Azok az emberek, akik anélkül hisznek Istenben, hogy ismernék Őt, vagy akik hisznek Istenben, de Ellene vannak, valóban képesek-e eleget tenni Isten szándékainak?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Előszó). Isten szavainak olvasása által megértettem, mit jelent igazából az Istenben való hit. Rájöttem, hogy annyi éven át csak homályosan, elképzelések alapján hittem Istenben, azt gondolva, hogy az Istenben való hit kizárólag azért van, hogy ebben az életben százszor annyit, a következőben pedig örök életet nyerjek. Az Istenben való hittel kapcsolatos nézeteim tévesek voltak, és rossz úton jártam. Ily módon, akármilyen sokáig hinnék Istenben, nem ismerhetném meg Őt. Aki igazán hisz Istenben, az megtapasztalja Isten szavait és az Ő munkáját, megismeri Istent, leveti a romlott beállítottságokat, és összeegyeztethető lesz Vele, mindezt annak az elfogadására alapozva, hogy Isten a Legfőbb Úr mindenek felett. Elgondolkodtam Péter hitén a Kegyelem Korában: Az ő törekvésének iránya összhangban volt Isten szándékával. Hangsúlyozta az igazságra való törekvést, és igyekezett megragadni Isten szándékait még a mindennapi élet legapróbb részleteiben is. Ráadásul Péter egy teremtett lény helyzetében volt, és végrehajtotta a kötelességeit. Az Isten iránti szeretetre és a Neki való alávetettségre törekedett, végül fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, és gyönyörű, átütő erejű bizonyságot tett. Péterhez hasonlítva én igazán szégyelltem és kínosan éreztem magam. Bűnbánóan imádkoztam Istenhez: „Istenem, kész vagyok megbánást tanúsítani Előtted. A hátralévő időmben szeretnék buzgón törekedni az igazságra, a kötelességemet végezve keresni a Te szándékaidat, gondolkozni magamon, és az életbe való belépésemre koncentrálni.” A szembetegséggel való küzdelem volt az, ami által elgondolkodtam, és megismertem a nézeteimet és az utat, amelyen az Istenbe vetett hitemben jártam. Ahogy némiképp okultam a leckéből, a szemem fokozatosan gyógyult.

Több mint tíz év telt el, és a szembetegségem nem újult ki. Annak ellenére, hogy majdnem megvakultam, és szenvedtem a betegségtől, miután ezen keresztülmentem, megtapasztaltam Isten jó szándékait, és világosan megláttam az igazságot arról, hogy mennyire megrontott a Sátán. Gyakorlati ismeretekre is szert tettem Isten munkamódszeréről, és az emberek megmentésére irányuló megfontolt szándékairól. Ez az, amit egy kényelmes környezet soha nem nyújthat számomra. Istennek hála az Ő üdvösségéért!