Abban az évben, amikor betöltöttem a 46-ot, elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Isten szavaiból megtudtam, hogy ez Isten embermentő munkájának az utolsó szakasza, hogy a végén Isten egy új korszakba viszi azokat, akiket megment. Nagyon izgatott voltam, és százszor nagyobb hittel mondtam le dolgokról, áldoztam fel magam, és végeztem a kötelességemet. Akkoriban elég fiatal voltam, tele energiával, és amikor a fiatal testvérekkel végeztem a kötelességemet, egyáltalán nem tekintettem magamat öregnek. Élettel telve énekeltem és táncoltam, és volt, hogy száz kilométert is lebicikliztem, hogy az evangéliumot terjesszem, és még csak ki sem fáradtam. Úgy éreztem, hogy ha feláldozom magam Istenért, és ha így elvégzem a kötelességemet, akkor biztosan megmenekülök, amikor Isten munkája véget ér. 65 éves koromban az egyik fülemben tinnitusz alakult ki, gyakran zúgott a fülem. Eleinte nem nagyon törődtem ezzel, azt gondoltam, majd csak elmúlik, de később egyre rosszabb lett. Néha nem hallottam tisztán, amit mások mondtak, és amikor súlyosabb volt, szédültem is. Amikor elmentem a kórházba kivizsgáltatni, azt mondta az orvos, hogy a fülem már odavan, és nem lehet meggyógyítani. Ekkor kiváltképp negatívnak éreztem magam, azt gondolván: „Nekem annyi. Az egyik fülemre megsüketültem, nem hallok tisztán másokat, ami kihat majd a kötelességem elvégzésére. Mi hasznom lesz akkor Isten házában? Ha nem tudom elvégezni a kötelességemet, marad bármi reményem arra, hogy elérjem az üdvösséget? Vajon akarnak-e még a királyságban egy magamfajta siket és távollátó embert?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál negatívabb lettem. Imádkoztam Istenhez, és arra kértem, hogy vezessen ki a negatív állapotomból.

Egy nap a következőt olvastam Isten szavaiban: „Mindazoknak, akik hajlandóak tökéletessé válni, megvan az esélyük arra, hogy tökéletessé legyenek téve, ezért mindenki nyugodjon meg: a jövőben mindannyian be fogtok lépni a rendeltetési helyre. Ha azonban nem vagy hajlandó tökéletesedni, és nem vagy hajlandó belépni a csodálatos birodalomba, akkor az a te bajod. [...] Minden embernek megvan az esélye arra, hogy tökéletessé legyen téve: ha hajlandó vagy rá, ha törekszel rá, akkor végül képes leszel elérni ezt az eredményt, és egyikőtök sem lesz elhagyatva. Ha gyenge képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a gyenge képességeddel lesznek összhangban; ha jó képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a jó képességeddel lesznek összhangban; ha balga és írástudatlan vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudatlanságoddal lesznek összhangban; ha írástudó vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudásoddal lesznek összhangban; ha idős vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a koroddal lesznek összhangban; ha képes vagy vendégszeretetre, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel a képességeddel lesznek összhangban; ha azt mondod, hogy nem tudsz vendégszerető lenni, és csak egy bizonyos feladatot tudsz ellátni, legyen az az evangélium terjesztése, vagy a gyülekezet gondozása, vagy más általános ügyek intézése, az Általam rajtad végzett tökéletesítés azzal a feladattal lesz összhangban, amit végzel. Hűségesnek lenni, a végsőkig alávetni magad, és az Isten iránti legfőbb szeretetre törekedni – ezt kell megvalósítanod, és nincs jobb gyakorlat, mint ez a három dolog. Végső soron az embernek ezt a három dolgot kell elérnie, és ha el tudja érni, akkor tökéletessé válik. Ám mindenekelőtt valóban törekedned kell, aktívan előre és felfelé kell nyomulnod, és nem szabad passzívnak lenned e tekintetben” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Isten szavaiból kiviláglott az Ő igazságossága. Isten mindenkinek megadja a lehetőséget az üdvösség elérésére és a tökéletesedésre. Az embereket nem a koruk alapjám menti meg, és nem az alapján tökéletesíti őket, hogy hány kötelességet végeznek el, hanem azt követeli meg tőlük, hogy a képességeikhez mérten végezzék a kötelességeiket, hogy az igazságra törekedjenek, hogy hűségesek legyenek, vessék alá magukat Istennek, és Istent szerető szívük legyen. Ez az, ami kivívja Isten elismerését. Mindegy, hogy hány évesek vagyunk, vagy milyen kötelességet végzünk, Isten azt akarja, hogy hűségesek és engedelmesek legyünk. Én nem értettem meg Isten szándékát, és azt hittem, hogy mivel idős és félig siket vagyok, és nem vagyok képes semmilyen kötelesség elvégzésére, elveszett a reményem az üdvösség elnyerésére; de ezek csak az én elképzeléseim és képzelgéseim voltak. Isten azt mondja, hogy az időseknek az idősek irányába támasztott kívánalmaknak kell megfelelniük. Jóllehet öreg vagyok és félig siket, még mindig van egy jó fülem, ami képes meghallani Isten szavait; ha nem tudok nagyobb kötelességet végezni, akkor végzek egy kisebbet, amire képes vagyok. A későbbiekben a gyülekezeti testvérekkel együtt terjesztettem az evangéliumot, és nagyon elégedett voltam.

2023 márciusában autóbalesetet szenvedtem, és eltörött a bal lábam. Amíg otthon lábadoztam, állandó szorongásban éltem. Már 70 éves vagyok, az egészségem amúgy is rossz már, oda a hallásom, a látásom romlik. Most még a lábam is eltörött, mihez kezdek így a jövőben? Eredetileg az evangéliumot akartam terjeszteni, megmutatni a hűségemet, és jó cselekedetekre készültem. Soha nem gondoltam volna, hogy eltörik a lábam, és ki tudja, mikor gyógyul meg. Ha a jövőben nem fogom tudni elvégezni a kötelességemet, lesz még reményem az üdvösségre? Minél többet gondolkodtam ezen, annál szomorúbb lettem, és önkéntelenül is panaszkodni kezdtem. „Amióta az Úrba helyeztem a hitemet, lelkesen hoztam áldozatokat. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, még az éttermemet is bezártam, hogy a kötelességemet végezhessem. Párszor majdnem letartóztattak, és nem térhettem haza. Több mint 20 éve sürgök-forgok, és rengeteg mindent magamra vállalok. Azt gondoltam, hogy ha így folytatom, részesülök majd az üdvösségben, de arra nem számítottam, hogy még a kötelességemet sem fogom tudni elvégezni, pont amikor Isten munkája a végéhez közeledik. Vajon van még reményem az üdvösségre? Ha tíz vagy húsz évvel fiatalabb lennék, hosszabb ideig tudnám végezni a kötelességemet, és lenne egy kis reményem az üdvösségre. Miért akkor születtem, amikor? Most már évről évre öregebb leszek, és a testem nem akar többé mozdulni. Milyen reményem van a jövőre nézve?” Amikor a videófelvételeken az éneklő és táncoló fiatal testvéreket láttam, kiváltképp irigykedtem. „Ezek a testvérek igazán jó évtizedben születtek. Fiatalok, erejük teljében vannak, jó a memóriájuk, gyorsan tanulnak, és sok kötelességet el tudnak végezni. Ez meghatározó időszak Istennek az emberek tökéletesítésére, és amikor Isten munkája véget ér, ezek a fiatalok biztosan elnyerik az üdvösséget, és életben maradnak. Ha a 80-as vagy 90-es években születtem volna, én is időben lennék. Miért kellett az 50-es években születnem? Isten munkája hamarosan véget ér, én pedig öreg vagyok, és nem tudom elvégezni a kötelességemet. Milyen reményem van az üdvösségre? Most már valószínűleg bármelyik nap meghalhatok.” Abban az időben kiváltképp negatívnak éreztem magam, és amikor ezen gondolkodtam, majd’ megszakadt a szívem, és záporoztak a könnyeim. Figyeltem a családomban a nem hívőket, ahogy esznek, isznak és szórakoznak. Megpróbáltak felvidítani, de egyáltalán nem tudtam jókedvre derülni. Úgy éreztem, hogy semmi reményem sincs az életben. Bár mindennap olvastam Isten szavait, ezt csak ímmel-ámmal végeztem, az imádság is csupán szertartás volt, és így azt éreztem, hogy a szívem nagyon messzire került Istentől. Rájöttem, hogy a saját állapotom helytelen, így Istenhez imádkoztam, és arra kértem Őt, hogy vezessen ki ebből a negatív állapotból.

Egy nap egy olyan passzust olvastam Isten szavaiban, ami rendkívül meghatott. Mindenható Isten azt mondja: „A testvérek között vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek és 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: »Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet teljesítem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes ellátni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor a közösségben az igazságot szólom, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek olyan tapasztalataim, amelyeket érdemes lenne megosztanom. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem valami jó, és már nem vagyok erős. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Szeretnék üdvösségre jutni és az igazságra törekedni, de ez nagyon nehéz. Mit tehetek?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, nyugtalankodni kezdenek, és azt gondolják: »Hogy lehet, hogy csak ennyi idősen kezdtem el hinni Istenben? Hogyhogy nem vagyok olyan, mint azok, akik a 20-as és 30-as éveikben járnak, vagy mint azok, akik a 40-es és 50-es éveikben? Hogyhogy csak most találkoztam Isten munkájával, amikor ilyen idős vagyok? Nem arról van szó, hogy rossz a sorsom; legalább most találkoztam Isten munkájával. A sorsom jó, és Isten jó volt hozzám! Csak egy dolognak nem örülök, éspedig, hogy túl öreg vagyok. Nem túl jó a memóriám, és az egészségem sem, de a szívem erős. Csak a testem nem akar engedelmeskedni, és elálmosodom, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Néha behunyom a szemem, hogy imádkozzak, és elalszom, az elmém pedig elkalandozik, amikor Isten szavait olvasom. Egy kevés olvasás után álmos leszek, elbóbiskolok, és a szavak nem mélyülnek el bennem. Mit tehetnék? Képes vagyok-e még ilyen gyakorlati nehézségek mellett is törekedni az igazságra és megérteni azt? Ha nem, és ha nem vagyok képes az igazságalapelvek szerint gyakorolni, akkor nem lesz-e hiábavaló az egész hitem? Nem maradok-e le az üdvösségről? Mit is tehetnék? Annyira aggódom! [...]« [...] Látják a fiatalokat, akik képesek enni és inni, futni és ugrálni, ezért irigykednek. Minél inkább látják, hogy a fiatalok ezt teszik, annál inkább gyötrődnek, és azt gondolják: »Én is jól akarom végezni a kötelességemet, az igazságra akarok törekedni, megérteni és gyakorolni azt, de miért olyan nehéz ez? Olyan öreg és fölösleges vagyok! Vajon Istennek nem kellenek az öregek? Tényleg fölöslegesek az öregek? Hát nem érhetjük el az üdvösséget?« Szomorúak és képtelenek boldogok lenni, bárhogy is gondolkodnak erről. Nem akarnak lemaradni egy ilyen csodálatos időszakról és nagyszerű lehetőségről, de nem képesek teljes szívvel és lélekkel feláldozni magukat és teljesíteni a kötelességüket, mint a fiatalok. Ezek az idős emberek koruk miatt mély gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba merülnek. Minden alkalommal, amikor valamilyen problémával, kudarccal, nehézséggel vagy akadállyal találkoznak, a korukat hibáztatják, sőt, gyűlölik és nem szeretik magukat. De minden hasztalan, nincs megoldás, és nincs kiút számukra. Lehetséges-e, hogy tényleg nincs kiút számukra? Van-e valamilyen megoldás? (Az idős embereknek is teljesíteniük kell a kötelességeiket, amennyire képesek.) Ugye elfogadható, hogy az idős emberek teljesítsék a kötelességeiket, amennyire képesek rá? Vajon az idősek már nem törekedhetnek az igazságra a koruk miatt? Vajon nem képesek megérteni az igazságot? (De igen, képesek.) Meg tudják-e érteni az idős emberek az igazságot? Valamennyit meg tudnak érteni, de még a fiatalok sem tudnak mindent megérteni. Az idős emberek mindig abban a tévhitben élnek, hogy zavarodottak, hogy rossz a memóriájuk, és ezért nem tudják megérteni az igazságot. Igazuk van? (Nincs.) Bár a fiataloknak sokkal több az energiájuk, mint az időseknek, és fizikailag erősebbek, valójában a megértési, felfogási és megismerési képességük ugyanolyan, mint az időseké. Nem voltak-e az idősek is valamikor fiatalok? Nem öregnek születtek, és egyszer a fiatalok is meg fognak öregedni. Az idős embereknek nem szabad mindig azt gondolniuk, hogy azért, mert öregek, fizikailag gyengék, mivel nincsenek jól, és rossz a memóriájuk, különböznek a fiataloktól. Valójában nincs különbség. Hogy értem azt, hogy nincs különbség? Akár idős valaki, akár fiatal, a romlott beállítottsága ugyanaz, a hozzáállása és a nézetei a dolgokról ugyanazok, valamint a dolgokat illető látásmódja és álláspontja ugyanaz. [...] Nem arról van szó, hogy az idős embereknek nincs semmi dolguk, és nem képesek végezni a kötelességüket, még kevésbé arról, hogy képtelenek az igazságra törekedni – sok minden van, amit tehetnek. A különböző eretnekségek és tévtanok, amelyeket életed során felhalmoztál, valamint a különböző hagyományos eszmék és elképzelések, a tudatlanság és makacsság, a konzervatív, irracionális, illetve eltorzult dolgok, amelyeket felhalmoztál, mind felgyülemlettek a szívedben, és ezek kiásására, boncolgatására és felismerésére még több időt kell fordítanod, mint a fiataloknak. Nem arról van szó, hogy nincs semmi dolgod, vagy hogy gyötrődnöd, szoronganod és aggódnod kellene, hogy nincs mit csinálnod – ez sem nem a te feladatod, sem nem a te felelősséged. Mindenekelőtt, az idős embereknek megfelelő gondolkodásmóddal kell rendelkezniük. Bár lehet, hogy múlnak az éveid, és viszonylag idős vagy fizikailag, mégis fiatalos gondolkodásmódod kell, hogy legyen. Bár öregszel, a gondolkodásod lelassult és a memóriád gyenge, de ha még mindig tisztában vagy önmagaddal, megérted a szavaimat, és megérted az igazságot, akkor ez azt bizonyítja, hogy nem vagy öreg, és hogy nem hiányosak a képességeid. Ha valaki a 70-es éveiben jár, de képtelen megérteni az igazságot, akkor ez azt mutatja, hogy az érettsége nagyon csekély, és nem nőtt fel a feladathoz. Ezért amikor az igazságról van szó, nem számít az életkor” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten tudja, hogy az idősek ebbe az állapotba kerülnek, tehát Ő azért fejezi ki ezeket a szavakat, hogy megmutassa nekik a gyakorlás útját. Ez megmutatja, hogy Isten mennyire szereti az embereket. Láttam, hogy Isten átvizsgálja az emberi szívet, és szavai az én valódi állapotomról szóltak. Amikor azzal szembesültem, hogy a fiatal testvérek szellemileg milyen frissek, hogy mennyire az erejük teljében vannak, és hogy képesek minden kötelességet elvégezni Isten házában, legbelül irigykedtem, és azt gondoltam, hogy jókor érkeztek, pont akkor, amikor Isten tökéletesíti az embereket, míg az én koromban, a rossz látásommal és memóriámmal, már arra sem emlékszem, hogy mit olvasok Isten szavaiban. Különösképpen most, hogy eltörött a lábam, és nem tudtam végezni a kötelességemet, úgy éreztem, hogy nincs már remény az életemben, és egyre kevesebb az esélyem arra, hogy megmeneküljek. Emiatt gyakran éltem negatív állapotban, pesszimista és reményvesztett voltam. Isten szavai utat mutattak a gyakorláshoz. Nem arról van szó, hogy ha az emberek egyszer megöregszenek, és nem tudják elvégezni a kötelességeiket, akkor már nincs olyan út, amin járhatnának. Ha idősek, és nem tudnak elmenni otthonról kötelességet végezni, akkor is törekedhetnek az igazságra, és feloldhatják a romlott beállítottságukat. Akkor, amikor nem fogadtam el az öregséget, hanem arra kényszerítettem magam, hogy lépést tartsak a fiatalokkal, az arrogáns beállítottságom kerekedett felül. Ezenkívül úgy éreztem, hogy ha egyszer megöregszem, nem leszek képes fontos kötelességeket végezni, tehát azon aggódtam, hogy nem menekülök meg. Folyton követelésekkel fordultam Istenhez, és képtelen voltam alávetni magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Ez is a romlott beállítottságom miatt volt. Ezen túlmenően, amikor a kötelességemet végeztem, folyton a hírnévre és státuszra törekedtem, és azt akartam, hogy az emberek csodáljanak. El kellett gondolkodnom, és meg kellett ismernem ezeket a romlott beállítottságokat, és az igazság keresése által feloldanom őket. Ugyanakkor miután annyi éven át hittem Istenben, volt némi tapasztalatom és tudásom Isten szavairól. Bár én nem tudtam elmenni otthonról kötelességet végezni, otthon tudtam tapasztalati cikkeket írni, hogy tanúságot tegyek Istenről. Nem lenne ez is a kötelesség teljesítése? Továbbá, bár a fiataloknak jó a memóriája, gyors a gondolkodásuk, a reflexeik, gyorsan cselekszenek, ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nincs romlott beállítottság bennük. Az idősekhez hasonlóan nekik is meg kell tapasztalniuk Isten szavainak ítéletét és fenyítését. Bár én már idős voltam, még mindig sok romlott beállítottság volt bennem, amiket az igazság keresése által kellett feloldanom. Ez mind olyasmi volt, amit meg kellett tennem.

Még többet olvastam Isten szavaiból. „Nem az életkor, a rangidősség, vagy a szenvedés mértéke alapján döntöm el, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és legkevésbé sem az alapján, hogy mennyire vált ki szánalmat, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez. Meg kell értenetek, hogy mindazok, akik nem követik Isten akaratát, szintén bűnhődni fognak. Ez egy megváltoztathatatlan tény” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). „A jelenlegi áramlatban mindazoknak, akik Istent igazán szeretik, lehetőségük van arra, hogy tökéletességre jussanak Őáltala. Akár fiatalok, akár idősek, mindaddig, amíg olyan szívük van, amely aláveti magát Istennek és féli Őt, tökéletességre juthatnak Őáltala. Isten az embereket különböző feladataiknak megfelelően tökéletesíti. Amennyiben mindent megteszel, és aláveted magad Isten munkájának, tökéletességre juthatsz Őáltala. Jelenleg egyikőtök sem tökéletes. Van, amikor egyfajta feladatot vagytok képesek végrehajtani, máskor pedig kettőt. Amennyiben minden tőletek telhetőt megtesztek, hogy feláldozzátok magatokat Istenért, akkor végül tökéletességre fogtok jutni Őáltala” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Arról, hogy mindenki végrehajtja a saját feladatát). Isten szavaiból megértettem, hogy Ő nem a koruk alapján tökéletesíti az embereket, vagy aszerint, hogy mennyit szenvedtek, hanem az alapján, hogy birtokolják-e az igazságot, és hogy megváltozott-e az életfelfogásuk. Régen mindig azt hittem, hogy mivel a fiatalok erejük teljében vannak, gyors a gondolkodásuk, hamar elfogadják az új dolgokat, és sok kötelességet el tudnak végezni Isten házában, ezért ők olyan fajta emberek, akik megmenekülhetnek. Különösen akkor gondoltam, hogy az időseknek nem veszik hasznát Isten házában, hogy Isten nem akarja őket, és hogy nincs reményük az üdvösségre, amikor azt láttam, hogy sok fiatalt előléptetnek. Úgy tekintettem Isten házára, mint egy gyárra a nem hívők világában, és abban a hitben éltem, hogy a fiatalok maradnak, de az idősek és a hasznavehetetlenek nem fognak kelleni; ezzel félreértettem Istent, és ez istenkáromlás volt. Valójában Isten háza az evangéliumi munka szükségletei szerint lépteti elő az embereket, és minden egyes munkához sokféle szakember együttműködésére van szükség, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Isten nem tart igényt azokra, akik megöregedtek, és semmiképpen sem jelenti azt, hogy nekik ne lenne reményük az üdvösségre. Isten szemében nem számít, hogy valaki fiatal vagy idős, ők mind egyenlőek. Lehet, hogy más a koruk, és különbözőek a fizikai képességeik, de Isten mindenkitől ugyanúgy elvárja, hogy belépjen az igazságba. Láttam, hogy Isten igazságos, hogy nem a koruk alapján minősíti az embereket, hanem arra alapozva, hogy képesek-e az igazságra törekedni, és elnyerni azt. Ha valaki nem törekszik az igazságra, és hiányoznak az alapelvei abban, ahogy a dolgokat intézi, akkor legyen bár fiatal, jó képességű, és végezzen fontos kötelességet, attól még ugyanúgy ellenáll Istennek. Bár öreg vagyok, és nem tudok semmilyen fontos kötelességet végezni, még mindig képes vagyok megérteni Isten szavait, az elmém és az ítélőképességem még mindig normális, ezért az igazságra kell törekednem, és meg kell becsülnöm minden hátralévő napomat, hogy gyümölcsöt teremhessek.

Később rábukkantam Isten szavainak egy másik passzusára. „Melyikőtök végzi most éppen véletlenszerűen a kötelességét Isten házában? Bármilyen háttérrel is érkeztetek a kötelességetek végzéséhez, egyik sem volt véletlen. Ezt a kötelességet nem lehet úgy végezni, hogy találomra találunk néhány hívőt; ezt Isten már az idők kezdete előtt előre elrendelte. Mit jelent az, hogy valami előre el van rendelve? Mit jelent konkrétan? Azt, hogy Isten az Ő teljes irányítási tervében már régen megtervezte, hogy hányszor leszel a földön, mely nemzetségbe és mely családba fogsz születni az utolsó napokban, milyenek lesznek ennek a családnak a körülményei, férfi vagy nő leszel-e, mik lesznek az erősségeid, milyen iskolai végzettséged lesz, mennyire leszel beszédes, milyen képességgel rendelkezel, és hogyan fogsz kinézni. Megtervezte, hogy milyen életkorban jössz el Isten házába, hogy elkezdd végrehajtani a kötelességedet, és azt is, hogy melyik kötelességedet mikor fogod végrehajtani. Isten minden egyes lépést jó előre elrendelt számodra. Amikor még meg sem születtél, és amikor az utolsó néhány életedben a Földre jöttél, Isten már akkor elrendezte számodra, hogy milyen kötelességet fogsz végezni a munka ezen utolsó szakaszában. Ez egyáltalán nem tréfa! Azt, hogy hallhatod ezt a prédikációt, Isten rendelte el előre. Nem szabad ezt félvállról venni!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy Ő rendelte el, melyik évben fogok megszületni, és mikor kezdek el hinni Benne. Az, hogy a későbbiekben el fogom-e tudni végezni a kötelességemet, hogy milyen rendeltetési helyem és sorsom lesz, az mind Isten kezében van. Mindig panaszkodtam, hogy nem jó évtizedben születtem, tehát egyáltalán nem vetettem alá magam, túl arrogáns és észszerűtlen voltam. Az 50-es években születtem, mégis az a tény, hogy még megértem Isten utolsó napokbeli megjelenését és munkálkodását, hogy elég szerencsés voltam, hogy meghalljam Isten szavait, és meglássam az Ő megjelenését, hogy elfogadjam az Ő öntözését és pásztorolását, hogy oly sok éven át kövessem Istent egészen a mai napig – mindez mutatja, hogy Isten felemelt és kegyelmében részesített. Ami azokat a nem hívőket illeti, akik velem egyidősek, ők egész életükben úgy éltek, hogy nem tudták, miért jöttek erre a világra, vagy hogy miért kell élni az embernek. Egész életükben csak a pénzkeresetet, a másokkal való versengést és a testi élvezeteket ismerték; a bűneikben vergődtek. Én azonban Isten elé tudtam járulni, és megértettem egyes igazságokat, tudtam, miért él az ember, és hogy milyen az értékes élet, és tudtam, hogy az ember sorsát Isten irányítja, hogy mi az ember kötelessége és rendeltetési helye, és így tovább. Isten nagyszerű kegyelmét és áldásait élveztem, mégsem voltam elégedett, sőt, még panaszkodtam is, hogy miért nem engedte meg Isten, hogy a 80-as vagy 90-es években szülessek. Érveltem és vitatkoztam Istennel. Tényleg nem volt semmi emberi mivoltom! Isten olyan sok munkát fektetett belém, embereket, eseményeket és dolgokat irányított, hogy tapasztalatokat gyűjthessek, minden alkalommal, amikor negatív voltam, arra késztette a testvéreket, hogy vállaljanak velem közösséget, újra és újra megvilágosított és vezetett a szavai által, megértette velem a szándékait, és kimozdított a negativitásból – mindez nem Isten szeretetét jelenti? Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, bűntudatot éreztem, és úgy véltem, hogy tényleg nincs lelkiismeretem, ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem, Nem tudtam értékelni a jóságodat. Te jóindulattal voltál irántam, én mégis mindig félreértettelek. Most, hogy eltörött a lábam, végre elgondolkodtam, különben még mindig azt gondolnám, hogy úgy részesülök áldásokban, ha ide-oda futkosok, és az evangéliumot terjesztem a saját elképzeléseim rabjaként, és tudtomon kívül elleállva Neked. Bármit is tégy a jövőben, bármi is legyen a sorsom, az a Te igazságosságod – én alávetem magam a szuverenitásodnak!” Amikor megértettem Isten szándékait, valamennyit javult az állapotom. Később otthon gyakoroltam a cikkírást, és lecsendesítettem a szívemet Isten előtt, önvizsgálatot gyakorolva.

Pár hónappal később a lábam lassan javulni kezdett, képes voltam újra járni, és felvenni a kötelességemet. Miközben a kötelességemet végeztem, az igazság keresésére és a saját romlott beállítottságaim feloldására is hangsúlyt fektettem, és már nem éreztem, hogy a korom korlátozna, vagy gúzsba kötne. Képes voltam helyesen kezelni ezeket a dolgokat. Az utóbbi években mindig úgy éreztem, hogy korlátoz a korom. Isten szavainak útmutatása nélkül ebből egyáltalán nem tudtam volna kilépni. Isten szavai gördítették le a nehéz követ a szívemről, és többé nem aggódtam, és nem szorongtam, hogy az idős korom miatt nem menekülök meg, és nem lesz jó sorsom. A szívem felszabadult és megkönnyebbült.