Valamikor harmonikus családom volt. Úgy éltünk, hogy nem kellett aggódnunk az étel és a ruházkodás miatt. A második terhességem korai szakaszában azonban tudatlanul egy vérkeringést serkentő hagyományos kínai gyógyszert ittam, ami majdnem vetéléshez vezetett, de később orvosi segítséggel sikerült megszülnöm a fiamat. Bár mindketten jól voltunk, az interneten azt olvastam, hogy a terhesség alatti gyógyszerszedés törpenövéshez vezethet a gyermeknél. Ez nehéz teherként nyomta a szívemet. Valahányszor láttam, hogy a fiamnál fiatalabb gyerekek magasabbak, mély fájdalmat éreztem a szívemben, és gyakran kínzott az önvád. Megszámolhatatlanul sokszor sírtam emiatt. 2013 októberében egy rokonom tanúskodott nekem Mindenható Isten utolsó napokbeli munkájáról, és megmutatott egy részt Mindenható Isten szavaiból, amelynek az volt a címe, hogy „Isten az ember életének forrása”. Ennek egy bizonyos szakasza mély benyomást tett rám. Isten azt mondja: „Attól a pillanattól kezdve, hogy sírva erre a világra jössz, megkezded felelősségeid teljesítését. Isten tervének és elrendelésének kedvéért töltöd be szerepedet, és megkezded életutadat. Bármi legyen is a háttered, és bármilyen út álljon is előtted, végső soron senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája). Isten szavai mélyen megérintettek. Megtudtam, hogy az emberi élet Istentől származik, hogy nem rajtunk múlik, hogy milyen gyermekeink lesznek, és hogy mindez Isten szuverenitásának és elrendezésének része. Abban a pillanatban kitört belőlem a sírás, és minden fájdalmamat és aggodalmamat kiöntöttem Istennek. Olyan felszabadultságot éreztem a szívemben, amilyet még soha. Később, Isten szavait olvasva azt is megértettem, hogy az ember nemét, megjelenését és magasságát ebben a világban Isten mind előre meghatározta, és ezeket külső körülmények nem befolyásolják. Ha Isten úgy rendelte el, hogy a gyermekem egészséges legyen, akkor hiába szedtem gyógyszert, az nem befolyásolta az egészségét. Isten szavai gyógyírként hatottak rám, ami eloszlatta a lelki gondjaimat, és a szívemben nagy nyugalmat és felszabadultságot éreztem.

Hat hónappal azután, hogy elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, elkezdtem végezni a kötelességeimet a gyülekezetben. Eleinte a férjem nem ellenezte ezt. De 2014 májusában látta a tévében és az interneten a KKP által terjesztett negatív propagandát, amely rágalmazza, káromolja és gyalázza Mindenható Isten Egyházát, és elkezdett akadályozni a hitemben. Még az MP5-ös lejátszómat is összetörte, amelyen Isten szavait olvastam, mondván: „Nézd meg, mit írnak a neten! Az állam ellenzi a Mindenható Istenbe vetett hitedet, és a rendőrség le fog tartóztatni. Ha letartóztatnak, az végtelenül megalázó lesz! Az interneten azt is írják, hogy az Istenben hívők lemondanak a családjukról, és nem élnek normális életet.” Visszavágtam neki: „Ez alatt az idő alatt, mióta elkezdtem hinni Istenben, talán lemondtam a családomról, vagy felhagytam a normális életmóddal? Az összejöveteleink csak abból állnak, hogy együtt olvassuk Isten szavait, és ezt a saját szemeddel láttad. Nem tettünk semmi törvénybe ütközőt, akkor vajon jogszerű, hogy a rendőrség letartóztat minket? Azokkal, akik lopnak, rabolnak, szerencsejátékot játszanak, és prostitúcióval foglalkoznak, nem törődnek, hanem kifejezetten a hívőket tartóztatják le. Nem keverik össze a helyest a helytelennel?” De bármit is mondtam, a férjem egyszerűen nem hallgatott rám. Később folyamatosan üldözött az Istenbe vetett hitem miatt, és amikor elégedetlen volt, mindig felhozta az Istenben való hitemet. Valahányszor hazajött a munkából, és látta, hogy nem vagyok ott, dührohamot kapott, és így üvöltözött: „Hogy élhetünk így tovább? Ha folytatod ezt a hitet, kihívom a rendőrséget!” Gyakran részegen jött haza éjszaka, és kiabált velem, átkutatta a dolgaimat, hogy megtalálja az Isten szavait tartalmazó könyveimet, és kijelentette, hogy megsemmisíti őket. Még a hajamat is megtépte, és lerántott a földre, azt követelve, hogy távozzak az éjszaka közepén. Dühös voltam, és azt gondoltam: „Az Istenbe vetett hitem csak abból áll, hogy összegyűlök a testvéreimmel, hogy együnk és igyunk Isten szavaiból, a férjem mégis így bánik velem... ő egy igazi ördög!” Dühömben arra is gondoltam, hogy elmegyek, de aztán eszembe jutott a két kisgyermekem, és nem akartam, hogy a nehezen felépített házasságom így szétessen, ezért kitartottam. A férjem azonban váratlanul egyre intenzívebben kezdett üldözni.

2016. február 16-án, ebéd után épp egy összejövetelre készültem, amikor rám ordított: „Már megint elmész? Te nem egy normális életet élsz!” Azt válaszoltam: „Hogy érted, hogy nem élek normális életet? Semmilyen házimunkával nem maradtam el. Főztem, rendet raktam a házban, és nekem is szükségem van némi saját időre.” Éppen kinyitottam volna az ajtót, amikor ő hirtelen bezárta, és megakadályozta, hogy kilépjek, miközben a telefonjával fenyegetett, mondván: „Ha megint elmész, hívom a rendőrséget!” Azzal már be is ütötte a 110-es segélyhívó számot. Nagyon ideges voltam. Látva, hogy éppen a zöld hívógombot készül megnyomni, sietve azt mondtam: „Ha ma felhívod azt a számot, tudod, mi fog történni utána? A gonosz tetteket megtorlás követi!” A keze egy pillanatra megremegett, miközben a telefonját tartotta, majd kilépett a hívófelületről, és a dühtől tajtékozva azt mondta: „Nem tudok így élni tovább! Ma nem megyek dolgozni. A mai napon döntést kell hoznod! Felhívom apádat és anyámat, hogy megbeszéljük a válásunkat!” Aztán felhívta a szüleimet és az ő anyját. Nem tudtam, mit tegyek, és nagyon gyengének éreztem magam. A falon lévő családi fotóra pillantva akaratlanul is arra gondoltam: „Nem volt könnyű eljutnunk idáig. Az élet kemény volt, és régebben a férjem munkája miatt nagyon kevés időt töltöttünk együtt. De most már van egy stabil állása, nagy házba költöztünk, az életünk gondmentes, és a fiunk és a lányunk is okos és egészséges. Tényleg kiteljesedtünk mind a családunk, mind a karrierünk szempontjából. Ha elválunk, akkor mindezt elveszítem. Bár némi üldöztetéssel kell szembenéznem, amiért hiszek Istenben, de legalább teljes családom van, és a gyerekeknek van apjuk és anyjuk is. Hogyan válhatnánk el csak úgy? Tényleg nem szeretném, ha odáig fajulna a dolog.” Bántam, hogy nem akadályoztam meg, hogy felhívja a szüleimet. Ha mondtam volna néhány békítő szót, és beleegyeztem volna, hogy egy ideig nem járok el, talán nem vetette volna fel a válást. Nem tudtam, hogyan fogom ezt átvészelni, ezért imádkoztam Istenhez, remélve, hogy Ő majd utat mutat nekem. Abban a pillanatban eszembe jutottak az Úr Jézus szavai: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára” (Lukács 9:62). Úgy éreztem, mintha egy fénysugár hatolt volna át a szívemen, ami azonnal felderült, és azt gondoltam: „Vajon nem csak a hús-vér testemre gondolok? A családom és a hitem között vacillálva félek, hogy elveszítem a családomat, és bánom, hogy nem próbáltam megbékíteni a férjemet. Megalkuszom vele, és próbálom megőrizni a családomat azon az áron, hogy elárulom Istent. Hogyan teszek így tanúságot Istenről?” Felidéztem azt az időt, amikor szörnyen szenvedtem a fiammal kapcsolatos problémák miatt, és elgondolkodtam: „Ha Isten nem mentett volna meg, hogyan tudnék most ilyen szabadon élni? Nem lehetek ennyire hálátlan és lelkiismeretlen!” Ezért így imádkoztam Istenhez: „Istenem, kérlek, adj nekem hitet! Nem számít, mi történik ezután, még ha tényleg el is válunk, én akkor is azt választom, hogy hiszek Benned, és végzem a kötelességemet.” Imádkozás után felszabadult a szívem.

Aznap délután átjött az apám, a két húgom és a férjem szülei. Mindannyian a férjemnek hittek, és vele együtt zaklattak. Végül apám és a húgaim erőszakkal berángattak a kocsiba, és visszavittek a szülővárosomba. A szüleim házában aztán mindennap ostromoltak. Apám látta, hogy ragaszkodom az Istenben való hitemhez, és egy nap ebéd közben azt mondta: „Az állam keményen lecsap azokra, akik hisznek Mindenható Istenben, és letartóztatja őket. Ha letartóztatnak, és néhány év börtönre ítélnek, szerinted a férjed akkor is akar majd téged? A végén még az otthonodat is elveszíted. Mire jó ez a szenvedés? Hallgass ránk, add fel ezt a hitet! A tévében azt mondják, hogy a csoportotok államellenes. Mi jó származik abból, ha szembefordulsz az állammal? Nézz csak a családodra! Van házatok és autótok, mindkét gyereketek okos és jól nevelt. Miért adod fel ezt a jó életet azért, hogy továbbra is higgy Istenben? Tényleg nem tudod, milyen szerencsés vagy!” Minél tovább hallgattam, annál dühösebb lettem. Miről beszélt, amikor államellenesnek nevezett? Mit jelent szembefordulni az állammal? Isten szavai világosan kimondják: „Isten nem vesz részt az emberi politikában, azonban Ő irányítja minden egyes ország és nemzet sorsát, Ő irányítja ezt a világot és a világegyetem egészét” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten szuverenitást gyakorol az egész emberiség sorsa felett). Komolyan és ünnepélyesen így szóltam: „Apa, Istenben hinni csak annyit jelent, hogy olvassuk Isten szavait, és összegyűlünk, hogy beszélgessük az igazságról. Isten vezérel minket, hogy a helyes úton járjunk, és megéljük a normális emberi mivoltunkat. Hogyan lehetnénk államellenesek? Nem hiheted el ezeket az alaptalan híreszteléseket!” De anyám, látva, hogy nem hallgatok apámra, rám kiabált: „Ha így folytatod, letartóztatnak, és mindent elveszítesz. Milyen életed lesz akkor? Ha hinni akarsz, gyere el velem a katedrálisba, és higgy Istenben a Három-Önálló keretei között!” Azt feleltem: „A KKP nem tartóztatja le a katedrálisba járó embereket, mert azok engedelmeskednek a KKP-nak. Azt állítják, hogy hisznek az Úr Jézusban, de valójában emberekre hallgatnak, és emberekben hisznek, nem pedig Istenben. Az igaz utat mindig is üldözték. Amikor az Úr Jézus Júdeában munkálkodott, a római kormány és a farizeusok rágalmazták és elítélték őt. A római kormány letartóztatta és üldözte az Urat követő tanítványokat, mert az evangéliumot hirdették. Mondhatjuk-e azt, hogy az Úr Jézus nem az igaz Isten, és nem az igaz út? Mi ma az igaz Istenben hiszünk, és elkerülhetetlenül szembe kell néznünk a KKP sátáni kormányának letartóztatásaival és üldözésével. Anya, Mindenható Isten a visszatért Úr Jézus, és Ő Isten, aki a Kegyelem Korának alapjára épülő munka új szakaszát végzi. Azért jött, hogy teljesen megmentse az emberiséget. Mindenható Istenben hinni azt jelenti, hogy Isten új munkáját követjük. Ti nem azért tudtok hinni az Úr Jézusban, mert sok misszionárius jött Kínába, akik lemondtak a családjukról és a karrierjükről, hogy hirdessék az evangéliumot?” Apám, látva szilárd elhatározásomat, félbeszakított, és indulatosan kérdőre vont: „Szóval azt mondod, hogy számodra nincs visszaút, és ragaszkodsz a hitedhez? A szüleidként ezt a saját érdekedben tesszük. Ha letartóztatnak, ne minket hibáztass, amiért nem figyelmeztettünk! Ha nem hallgatsz ránk, és továbbra is ragaszkodsz a hitedhez, akkor kitagadlak. A válás után mehetsz, ahova akarsz. Ennek a családnak már nem kellesz!” Miután apám befejezte a beszédet, könnyezni kezdett. Látva, hogy mennyire összetört, én is sírtam. Csendben imádkoztam Istenhez a szívemben: „Mindenható Isten, kérlek, csendesítsd le a szívemet Előtted! Nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Kérlek, adj nekem hitet, és vezérelj engem!” Miután imádkoztam, eszembe jutott egy rész Isten szavaiból: „Isten embereken végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak az Isten melletti bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadást kötött Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavainak útmutatása által hirtelen rájöttem, hogy bár úgy tűnik, hogy az apám próbál meggyőzni engem, valójában a Sátán próbálta felhasználni a ragaszkodásomat, hogy a maga oldalára állítson, próbálva elérni, hogy elhagyjam Istent, és eláruljam Őt. Ha átállnék apám oldalára, azzal nem csak engednék a Sátán mesterkedéseinek? Hirtelen az Úr Jézus szavai jutottak eszembe: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám” (Máté 10:37). Mindenem Istentől van, és az életem is Tőle származik. Az Istenben való hit és az Ő imádata tökéletesen természetes és indokolt, így nem hagyhatom el az Istenbe vetett hitemet csak azért, hogy tekintettel legyek az apám érzéseire. Péter tapasztalata is eszembe jutott. Péter szülei azt remélték, hogy a fiuk tisztviselői karrierre fog törekedni, sikerre és hírnévre tesz szert, ezért ellenezték és akadályozták Pétert abban, hogy higgyen Istenben, és feláldozza magát Érte. Péter azonban úgy döntött, hogy hisz Istenben, és követi Őt, eltökélten hátrahagyva a szüleit. Erre a gondolatra hitet nyertem, és megerősödött bennem az elhatározás, hogy Istent kövessem. Bármit is mondott az apám, át kellett látnom a Sátán mesterkedésein, és nem hagyhattam magam becsapni. Apám látta, hogy nem mondok semmit, és újra erélyesen nyomást gyakorolt rám: „Tehát elhatároztad magad, semmi sem tart vissza?” Eltökélten válaszoltam: „Abszolút semmi. Kitartok az Istenbe vetett hitem mellett; nem vagyok hajlandó hálátlan lenni. Korábban mindig aggódtam, hogy a fiam törpe lesz. Mindennap félelemben, fájdalomban és bűntudatban éltem. Akkoriban mind azt tanácsoltátok nekem, hogy hagyjam, hogy a dolgok a maguk rendje szerint alakuljanak, de a szívemben lévő fájdalmat csak én értettem. Később elfogadtam Isten új munkáját, elolvastam az Ő szavait, és megértettem az igazságot, és a szívemben lévő fájdalom csak ekkor enyhült. Ha Isten nem mentett volna meg, ki tudja, egy nap talán nem bírnám tovább, és a halált választanám, és akkor elveszítenéd a lányodat. Hát nem a legjobbat akarod nekem?” Apám, látva elszántságomat, csendben duzzogott.

Később, amikor látta, hogy titokban újra Isten szavait olvasom, dühösen azt mondta: „Ha továbbra is így hiszel a te Istenedben, kihívom a rendőrséget, hogy tartóztassanak le, és eszméletlenre veretlek velük! Nem hiszem, hogy nem fogsz megváltozni!” Láttam, hogy apám szemei vörösek a dühtől, és az arca elborult. Csak azért, hogy megakadályozza, hogy higgyek Istenben, még arra is kész volt, hogy börtönbe küldjön, hogy szenvedjek a KKP kínzásai miatt. Hogy lehetett ilyen kegyetlen? Tényleg ez volt az az apa, akit mindeddig ismertem? Nem vált a KKP cinkosává és a Sátán szolgájává? Láttam, hogy apám lényege a gyűlölet és az Istennel szembeni ellenállás. Eszembe jutott egy mondat Isten szavaiból: „Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Azokat kell szeretnem, akik valóban hisznek Istenben. Akik gyűlölik Istent és Ellene vannak, azok mind Isten ellenségei. Ők ördögök. Isten irtózik tőlük, ezért nekem is el kell utasítanom őket. Isten szavai szerint kellett élnem, a szüleim korlátozásai nélkül, és határozottan követnem kellett Istent!

Két és fél hónapig maradtam a szüleim házában. Miután hazatértem, a férjem azt hitte, hogy már nem hiszek Istenben, ezért sokkal kedvesebben viszonyult hozzám. Néhány héttel később megtudta, hogy még mindig hiszek Istenben, és indulatosan azt mondta: „Még mindig jársz az összejövetelekre, és hiszel Istenben? Takarodj innen a pokolba!” Ezután odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, és azt üvöltötte: „Kifelé! Ennek a családnak nem kellesz többé. Menj, ahová akarsz!” Az igazság az volt, hogy nem akartam elmenni otthonról, csak egy színjátékot akartam előadni neki. Bementem a hálószobába, kivettem egy bőröndöt a szekrényből, és elkezdtem rendezgetni és bepakolni a ruháimat. Azt gondoltam magamban: „Ha meglátja, hogy pakolom a ruháimat, valószínűleg eszébe jut a házassági kötelékünk. Ha látja, hogy tényleg el akarok menni, talán hajlandó lesz a kompromisszumra.” A férjem hirtelen bejött a nappaliból, és elvette tőlem a bőröndöt. Az összes ruhát kiborította az ágyra, és elkezdett kutakodni közöttük, miközben így szidalmazott: „Hadd lássam, vajon minden értéket elviszel a házamból?” Amikor láttam, hogy a férjem mekkora rendetlenséget csinált a ruhák között, feldühödtem. Hogy mondhatott ilyeneket nekem, miután már tíz éve együtt éltünk? Úgy bánt velem, mint egy tolvajjal, és ettől teljesen kihűlt a szívem. Visszatettem a ruhákat a bőröndbe, és kisétáltam az ajtón. Végiggondolva az imént történteket, sajgott a szívem, és nem tudtam visszafojtani a sírást, miközben azt gondoltam: „A férjem igazán szívtelen! Én a helyes úton járok az életben azzal, hogy hiszek Istenben, mégis arra kényszerít, hogy ismét elhagyjam az otthonom. Tényleg így esik szét a családom?” Imádkoztam Istenhez: „Istenem, olyan nehéz hinnem Benned! A szívem olyan gyenge. Nem tudom, hogyan járjak az előttem álló úton. Kérlek, vezérelj engem!” Mindezek után egy nővérnél húztam meg magam.

Másnap délután egyszerűen nem tudtam megnyugodni. A fiamra gondoltam, aki még csak ötéves volt, és soha nem volt távol tőlem. Tényleg képes lenne boldogulni nélkülem? Amikor a gyermekem finom kis arcára és a jövőjére gondoltam, a szívem nyomban ezer darabra tört. Aggódtam, mi lesz, ha keresi az édesanyját. Vajon a férjem tesz majd valamit dühében? Vajon mindez a gyülekezetre vagy a testvérekre is ki fog hatni? Aznap este hazamentem. Ott voltak az apósomék, és a férjem elvitte a gyerekeket egy étterembe. Az anyósom azt mondta: „Mindannyian nagyon aggódtunk érted, miután elmentél. Élj normális életet, és tedd félre ezt a hitet! Tényleg szükség van erre a nagy felhajtásra, hogy a végén elváljatok?” Higgadtan így válaszoltam: „Anyuka, nem arról van szó, hogy nem akarok normális életet élni, hanem arról, hogy a fiad nem tud elfogadni engem.” Anyósom aggodalmasan azt mondta: „A válás a felnőttek számára talán semmiség, de az a baj, hogy a gyerekek szenvedni fognak. Ők még olyan kicsik! Kérlek, gondolj a gyerekekre!” Az anyósom szavai nagyon felzaklattak, és könnyek gyűltek a szemembe. Az igazság az volt, hogy leginkább a gyerekek miatt aggódtam. Milyen lenne az életük, ha elmennék? Nem sokkal később a férjem visszatért a gyerekekkel. Amint beléptek, a gyerekek megláttak, és elindultak felém. De a férjem rájuk kiáltott, megtiltotta nekik, hogy közeledjenek hozzám, és utasította a lányunkat, hogy menjen, és segítsen a fiunknak lefeküdni. Amint láttam, hogy a gyerekek engedelmesen a hálószoba felé tartanak, úgy éreztem, hogy az aggodalmaim és a félelmeim feleslegesek. Isten az ember életének forrása, Ő irányít, és szuverenitást gyakorol minden felett. A gyermekeim jövőbeli sorsa is Isten vezénylése és elrendezése alatt áll. Eszembe jutott egy rész Isten szavaiból: „Senki sem menekülhet a Menny vezénylései és intézkedései elől, és senki sem képes irányítani a saját sorsát, mert csak Ő, aki mindenek felett szuverén, képes ilyen munkára. A kezdetektől fogva, amióta az ember létezik, Isten mindig is ily módon végezte a munkáját, irányítva a világegyetemet és vezérelve minden dolog változásának törvényeit és mozgásának pályáját. Mint minden dolgot, az embert is csendesen és tudtán kívül táplálja az Istentől származó édesség, eső és harmat; mint minden dolog, az ember is tudtán kívül él Isten kezének vezénylése alatt. Az ember szíve és lelke Isten markában van, és Isten szeme mindent lát az életében. Függetlenül attól, hogy elhiszed-e mindezt vagy sem, minden és bármi, legyen az élő vagy holt, Isten gondolatainak megfelelően mozdul, változik, újul meg és tűnik el. Így gyakorol szuverenitást Isten minden dolog felett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Mindannyian aszerint az életpálya szerint élünk, amelyet Isten a születésünk pillanatától kezdve elrendelt, és játsszuk a saját szerepünket. Az életünk során megtapasztalt helyzetek mind Isten szuverenitásának és elrendezésének részei. Az embereknek egyszerűen nincs hatalmuk ahhoz, hogy ezen bármit is változtassanak. Az, hogy a gyermekeimnek milyen nehézségeket kell majd elviselniük, és milyen áldásokat élvezhetnek, amikor felnőnek, hogy miként bánnak majd velük az emberek, és hogy milyen lesz a fizikai állapotuk, az mind Isten vezénylése és elrendezése alatt áll. A gyermekeim sorsa nem változna meg a gondoskodásom és a törődésem miatt, és a távozásom sem befolyásolná a fejlődésüket. Isten már régen elrendezte, hogy mi lesz a gyermekeim sorsa. A lányom, aki azon a napon gondoskodott a fiamról, mintha azt mondta volna nekem, hogy bárki képes egy másik ember nélkül is élni, és hogy mindenkinek megvan a saját életútja. Életkortól függetlenül Isten minden embert, eseményt és dolgot levezényel és elrendez, és minden ember számára előkészíti a megfelelő körülményeket a fejlődéshez. Ennek tudatában sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, és hajlandó voltam a gyermekeimet Istenre bízni. Megdöbbenésemre, miután a gyerekek lefeküdtek, a férjem ismét kinyitotta az ajtót, és megpróbált kikergetni, és csak akkor hagyta abba a jelenetet, miután a szülei leállították.

Aznap este az ágyban feküdtem, és elgondolkodtam a történteken. Mivel a férjem elhitte a KKP által terjesztett alaptalan szóbeszédet és ördögi szavakat, attól félt, hogy ez az ő érdekeit is érinti, ezért feldühödött. Tekintet nélkül a házassági kötelékünkre, többször is üldözött, hogy igyekezzen rávenni a hitem feladására, akár úgy, hogy megpróbált elkergetni a házból, akár úgy, hogy válással fenyegetett. A szüleimet is rávette arra, hogy próbáljanak ellenőrizni és szemmel tartani, és többször ki is dobott a házból. Miután megtaláltam Istent, nem hanyagoltam el a családomat és a gyermekeimet, ő mégis így bánt velem. Hogyan lehetne valódi ragaszkodás az emberek között? Eszembe jutott egy passzus Isten szavaiból: „Miért szereti a férj a feleségét? Miért szereti egy feleség a férjét? Miért kötelességtudóak a gyerekek a szüleikkel szemben? Miért dédelgetik a szülők a gyermekeiket? Valójában milyen szándékok rejlenek az emberekben? Nem az a szándékuk, hogy saját terveiket és önző vágyaikat kielégítsék?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavai teljesen igazak. Az emberek közötti kapcsolatok mind az érdekeken alapulnak, és mind arról szólnak, hogy hogyan használják fel egymást az önző vágyaik kielégítésére. A múltban a férjem jól bánt velem, mert nem veszélyeztettem az érdekeit, minden lehetséges módon gondoskodtam a családról, különösen figyelmes voltam vele szemben, és segítettem neki tekintélyt szerezni. De most, hogy hittem Istenben, és végeztem a kötelességemet, és fennállt a veszélye, hogy a KKP bármelyik pillanatban letartóztathat, ami rá is hatással lenne, teljesen más emberré változott. Látva, hogy feltárult az igazság, azon tűnődtem, hogyan lehetséges bármilyen szeretet vagy ragaszkodás az emberek között. A férjem már többször kitett a házból, én mégis meg akartam őrizni a házasságunkat, mert hittem abban, hogy „ha egy férfi és egy nő összeházasodik, mély szeretetkötelék alakul ki köztük”. Nem tudtam, hogy ez az egész csak egyoldalú vágyálom volt a részemről. Minél többet gondolkodtam rajta, annál inkább rájöttem, hogy milyen ostoba voltam. Mindig igyekeztem megtartani ezt a családot, és mivel a férjem üldözött, ritkán ettem és ittam Isten szavaiból, korlátozott módon vettem részt az összejöveteleken, és nem tudtam semmilyen kötelességet végezni. Hogyan volt ez igaz hit Istenben? Ráadásul, ha nem tudtam végezni a kötelességemet, akkor nem tudtam megtapasztalni Isten szavait sem, ha pedig nem tudtam elnyerni az igazságot, hogyan menthetett volna meg Isten? Isten azt mondja, hogy a kötelességünk végzése az egyetlen mód arra, hogy megmeneküljünk, mivel a kötelességünk végzése során számos lehetőségünk van az igazság elnyerésére, és sok olyan pillanat van, amikor az ember megkapja a Szentlélek munkáját és útmutatását. A kötelesség végzése során az igazságra való törekvés lehetővé teszi, hogy az ember levesse romlott hajlamát, és több lehetőséget nyerjen arra, hogy Isten tökéletesítse. Az Istenben való hit és a kötelesség végzése a legértékesebb és legjelentősebb dolog, amit egy ember tehet! Választanom kellett a családom és a hitem között. Ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, végezni akarom a kötelességemet. Kérlek, nyiss egy utat számomra! Kész vagyok teljesen átadni magam Neked.”

Később egy másik esemény megerősített abban az elhatározásomban, hogy elhagyjam az otthonomat, és végezzem a kötelességemet. Egy napon, néhány héttel később, egy összejövetel után hazamentem, és éppen főztem, amikor a férjem a hátam mögé lépett, megrángatta a hajamat, és azt kérdezte: „Megint elmentél egy gyülekezetre az Istenben való hited miatt?” Amikor látta, hogy nem válaszolok, újra olyan durván meghúzta a hajamat, hogy fájt a fejbőröm. Azt mondtam: „Amíg képes vagyok levegőt venni, addig hinni fogok Istenben!” A férjem dühbe gurult, és azt üvöltötte: „Elhiszed, hogy ma megöllek?” Aztán erősen meglökött, elővett egy gyümölcskést a szekrényből, és a jobb kezével átkulcsolta a nyakamat, a bal kezében a kést tartva. A kés tompa oldalát a nyakamhoz nyomta, és azt kiabálta: „Tényleg megöllek!” Kétségbeesésemben gyorsan a lányomat szólítottam, sürgetve, hogy hívja fel a nagymamáját. Erre a férjem lecsapta a kést az étkezőasztalra. Mindez ismét megmutatta nekem a férjem istengyűlölő lényegét, és azt, hogy valóban kész lenne megölni, hogy megakadályozzon az Istenben való hitben. Tényleg egy gonosz ember és egy ördög volt! Hogyan is lehetne boldogság egy ilyen ördöggel élni? Isten szavainak egy passzusa jutott eszembe: „Nincs kapcsolat egy hívő férj és egy nem hívő feleség között, és nincs kapcsolat hívő gyermekek és nem hívő szülők között; ez a kétféle ember teljesen összeegyeztethetetlen. Mielőtt az ember bemenne a nyugalomba, van hús-vér testi, családi ragaszkodása, de ha egyszer bement a nyugalomba, akkor már nem lesz semmilyen hús-vér testi, családi ragaszkodása, amelyről beszélhetnénk. Azok, akik teszik a kötelességüket, ellenségei azoknak, akik nem teszik; azok, akik szeretik Istent, és azok, akik gyűlölik Őt, ellentétben állnak egymással. Azok, akik majd nyugalomra térnek, és azok, akiket majd elpusztítanak, két összeférhetetlen típusú teremtett lény. Azok a teremtett lények, akik jól végzik kötelességeiket, képesek lesznek a túlélésre, míg azok, akik nem végzik jól kötelességeiket, a pusztulás tárgyává válnak; mi több, ez az örökkévalóságon át fog tartani. Azért szereted-e a férjedet, hogy jól végezd a teremtett lényként rád háruló kötelességet? Azért szereted-e a feleségedet, hogy jól végezd a teremtett lényként rád háruló kötelességet? Azért vagy-e kötelességtudó a nem hívő szüleiddel szemben, hogy jól végezd teremtett lényként vállalt kötelességedet? Helyes vagy helytelen az Istenbe vetett hitről alkotott emberi szemlélet? Miért hiszel Istenben? Mit szeretnél elérni? Hogyan szereted Istent? Azok, akik nem tudják teljesíteni a teremtett lényekként rájuk háruló kötelességüket, és akik nem képesek minden erőfeszítést megtenni, pusztítás tárgyává válnak. A mai emberek között léteznek fizikai kapcsolatok, valamint vérségi kötelékek, de a jövőben ezek mind meg fognak szűnni. A hívők és a nem hívők összeegyeztethetetlenek, sőt, inkább szemben állnak egymással. A nyugalomban lévők hinni fognak abban, hogy van Isten, és alávetik magukat Istennek, míg az Isten ellen lázadók mind a pusztuláséi lesznek. Nem léteznek majd többé családok a földön; hogyan is létezhetnének szülők, gyermekek vagy házastársi kapcsolatok? A hit és a hitetlenség összeférhetetlensége teljesen megszakítja majd az ilyen fizikai kapcsolatokat!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). A hívők és a nem hívők lényegében összeférhetetlenek, és az általuk bejárt utak teljesen különbözőek. A férjem nem hitt Istenben, sőt, gyűlölte Őt; lényegében egy ördög volt. A vele való együttélés egyáltalán nem hozott boldogságot, mivel nemcsak az üldözését kellett elszenvednem, hanem az igazságra való törekvésemben és az életem növekedésében is akadályozott. Képtelen voltam végezni a teremtett lényként rám szabott kötelességemet, és végül rám is ugyanúgy lesújtott volna a csapás, mint rá. 2016 júliusában egy napon ezt az üzenetet hagytam a férjemnek: „Elmegyek. Kérlek, soha többé ne keress!” Abban a pillanatban, ahogy kiléptem az ajtón, felszabadultságot éreztem a szívemben, és elhatároztam, hogy megfelelően fogom végezni a kötelességemet, hogy elget tegyek Istennek.

Mindeközben Isten szavai adtak nekem hitet és erőt, lépésről lépésre kivezettek a családom sötét befolyása alól, és lehetővé tették, hogy kövessem Istent, és végezzem a kötelességemet. Mindez Isten szavainak volt köszönhető. Hála Istennek!