2016 augusztusában én feleltem az evangelizációs munkáért a gyülekezetben. Mivel tapasztalatlan voltam, és az igazságról a megértésem sekélyes volt, nagy nyomást éreztem, amikor elkezdtem végezni ezt a kötelességet, ezért gyakran imádkoztam Istenhez a nehézségeim kapcsán, és tanulmányoztam az evangélium hirdetésével kapcsolatos igazságokat és alapelveket. Amikor nem értettem valamit, a testvérektől kértem segítséget. Fokozatosan sikerült felfognom néhány alapelvet, és képessé váltam arra, hogy azonosítsam a munkában felmerülő problémákat, és észszerű javaslatokat tegyek. Az evangelizációs munka kezdett némi eredményt hozni, és igazán hálás voltam Istennek. Később a gyülekezetünkben javult az evangelizációs munka hatékonysága, és néhány evangéliumi munkást előléptettek felügyelőnek. Repestem az örömtől, és azt gondoltam: „Mivel a munka ilyen eredményeket szül, úgy tűnik, nem is vagyok olyan rossz, vannak képességeim, és rendelkezem munkaképességgel.” Ezek a gondolatok édes örömmel töltötték el a szívemet. Ezt követően a testvérekkel tartott összejöveteleken már nem voltam olyan alázatos, mint korábban. Amikor láttam, hogy néhány testvér negatívvá válik, miután nehézségekbe ütköznek az evangelizációs munkában, arról beszéltem nekik, hogyan hagyatkoztam Istenre, hogy leküzdjem a kihívásokat és eredményeket érjek el a munkában, amikor ezt a kötelességet kezdtem végezni. Ennek hallatán a testvérek mind elismerően néztek rám, motiváltak lettek, és hajlandók voltak továbbra is együttműködni a kötelességeikben. Ezután a testvérek minden kérdésükkel vagy nehézségükkel hozzám fordultak, és azok a testvérek, akikkel együttműködtem, gyakran kikérték a véleményemet, amikor nehézségekbe ütköztek. Örültem, hogy mindenki megbecsül és támogat, és úgy éreztem, hogy elég rátermett vagyok, és hogy a felügyelői pozícióm teljesen megérdemelt.

2017 decemberére sok új ember érkezett a gyülekezetünkbe, és egymás után több új gyülekezet jött létre, az újonnan érkezők közül pedig néhányat nem sokkal a kötelességük megkezdése után előléptettek és gondoztak. Mindezek láttán mély elégedettség töltött el. Bár a számból az hangzott el, hogy hálás vagyok Istennek az útmutatásáért, de legbelül magamat csodáltam. Azt hittem, értem az igazságot, és jó szemem van az emberekhez. Arra gondoltam, hogy amikor elvállaltam ezt a kötelességet, még csak egy gyülekezet volt, mostanra pedig már több gyülekezet is létrejött, és amióta átvettem a munkát, tényleg hozzájárultam ahhoz, hogy a gyülekezet néhány tehetséges emberrel gazdagodjon. A szívem megtelt örömmel, és még erősebben éreztem, hogy rátermett vagyok, egy igazi tehetség, és hogy én vagyok a gyülekezet tartóoszlopa. Rájöttem, hogy magamnak tulajdonítom Isten dicsőségét, és éreztem némi bűntudatot, de aztán arra gondoltam: „Isten munkája nem természetfeletti, szükség van hozzá az emberi együttműködésre is, és az én együttműködésem nélkül a munka nem lett volna sikeres, és mivel én végzem ezt a kötelességet a legrégebb óta, igazán megérdemlek némi elismerést.” Amikor így gondolkodtam, eltűnt a bűntudat a szívemből. Ezután gyakran nem tudtam megállni, hogy ne vágjak fel az evangéliumi munkások előtt, mondván: „Épp most jöttem az ilyen és ilyen gyülekezetből. Voltak problémáik, de megoldottam őket. Holnap egy másik gyülekezetbe megyek...” A testvérek mind csodálattal néztek rám. Sőt az egyik nővér azt mondta: „Olyan sok gyülekezet munkájáért felelsz. Mi biztos nem tudnánk ezzel megbirkózni, szédülne tőle a fejünk. Te igazán érted az igazságot, és rendelkezel munkaképességgel!” A nővér dicsérete nagy büszkeséggel töltött el. Azt gondoltam magamban: „Hát persze! Biztosan jobb vagyok mindnyájatoknál, különben hogyan lehetnék én a felügyelő?” Abban az időben emelt fővel jártam, és amikor történt valami, nem kerestem az igazságalapelveket, csak közvetlenül cselekedtem. Mindig azt hittem, hogy értem az igazságot, és el tudok végezni némi munkát, és úgy gondoltam, én vagyok a legjobb az evangelizációs munka végzésében. Később, amikor a testvérek problémákba ütköztek a kötelességeikben, nem fektettek energiát a keresésbe, nem imádkoztak Istenhez, és az igazságot sem keresték a nehézségek leküzdésére. Ehelyett azt várták, hogy én vállaljak közösséget, és oldjam meg a dolgokat. Volt néhány probléma, amire nem tudtam megoldást nyújtani, így még nehezebbnek találták a helyzetet. Ennek eredményeként az evangelizációs munka hatékonysága hónapról hónapra csökkent. Amikor ezek a dolgok történtek, nem gondolkodtam el magamon és nem ismertem meg magam megfelelően. Ez egészen addig tartott, amíg Isten fenyítése és fegyelmezése el nem ért.

Egy nap 2018 áprilisában eredetileg annak a nővérnek kellett volna elmennie egy gyülekezeti összejövetelre, akivel együttműködtem, de az utolsó pillanatban közbejött neki valami, így én mentem helyette. Amint megérkeztem az összejövetel helyszínére, letartóztatott a rendőrség, és három év börtönre ítéltek. Először, amíg a fogdában voltam, azt gondoltam, hogy Kínában normális, ha az embert üldözik és letartóztatják az Istenbe vetett hite miatt, így nem igazán gondolkodtam el magamon, és nem ismertem meg magamat. Ez egészen addig tartott, amíg át nem helyeztek a börtönbe, miután már egy éve és hét hónapja fogva tartottak, és amikor az életemért való félelemmel rákényszerítettek a „Három Nyilatkozat” aláírására. Abban a pillanatban megbánás, szégyen és önvád töltött el, és teljesen összeomlottam. Késő éjszaka az ágyamon fekve a megbánás könnyei folytak az arcomon. Fájdalmamban Istenhez imádkoztam: „Istenem! Ez a helyzet felfedett rólam valamit, de nem értem, mi a szándékod, és azt sem, hogy milyen leckét kellene megtanulnom. Istenem, kérlek, vezérelj, hogy megértsem a szándékodat!” Ezután felvillantak az elmémben a letartóztatásom előtti kötelességvégzés jelenetei: felvágtam és dicsekedtem a testvérek előtt, mindig azt hittem, hogy ha el tudok végezni némi munkát, az azt jelenti, hogy értem az igazságot és nyertem némi valóságot, és ritka tehetségnek, valamint a gyülekezet tartóoszlopának tartottam magam. Büszkeséggel és arroganciával telve töltöttem a napjaimat. Ezt összehasonlítva azzal, amikor aláírtam a „Három Nyilatkozatot” és elárultam Istent – gyenge, gyáva és szánalmas voltam, a halálfélelem vezérelt –, legszívesebben kerestem volna egy lyukat, hogy elbújjak oda. Abban a pillanatban kezdtem megérteni, miért tartóztattak le hirtelen. Felidéztem Isten szavainak egy passzusát, amit korábban olvastam: „Mikor egy kis korlátozást vagy nehézséget viseltek el, az jót tesz nektek; ha könnyű dolgotok lenne, tönkremennétek, és akkor hogyan lehetnétek védettek? Ma azért nyertek oltalmat, mert fenyítésben, ítéletben és átokban részesültök. Azért vagytok megóva, mert sokat szenvedtetek. Ha nem így lenne, már régen romlásba zuhantatok volna. Ez nem szándékosan nehezíti meg a dolgotokat – az ember természetét nehéz megváltoztatni, és így kell lennie ahhoz, hogy a beállítottságai megváltozzanak. Ma még csak olyan lelkiismerettel és józan ésszel sem rendelkeztek, mint Pál, sem pedig az ő öntudatával. Mindig nyomást kell gyakorolni rátok, és mindig fenyíteni kell titeket és ítélkezni felettetek ahhoz, hogy felébredjen a lelketek. A fenyítés és az ítélet a legjobb az életetek számára. És amikor szükséges, a tények fenyítésének is el kell érnie benneteket; csak akkor fogtok teljesen engedni. A ti természetetek olyan, hogy fenyítés és átok nélkül nem lennétek hajlandók fejet hajtani, nem lennétek hajlandók engedni. Anélkül, hogy a tények a szemetek előtt lennének, nem lenne semmiféle hatás. Jellemben túlságosan alantasak és értéktelenek vagytok! Fenyítés és ítélet nélkül nehéz lenne meghódítani titeket, és nehéz lenne legyőzni igazságtalanságotokat és engedetlenségeteket. Régi természetetek oly mélyen gyökerezik. Ha a trónra kerülnétek, fogalmatok sem lenne a világegyetemben elfoglalt helyetekről, még kevésbé arról, hogy hová tartotok. Még azt sem tudjátok, honnan jöttetek, hogyan is ismerhetnétek meg a Teremtőt? Az idejében érkező mai fenyítés és átkok nélkül már régen elérkezett volna a végső napotok. A sorsotokról nem is beszélve – nem lenne az még inkább közvetlen veszélyben? E nélkül az időszerű fenyítés és ítélet nélkül ki tudja, mennyire arrogánsak lennétek, vagy mennyire romlottá válnátok. Ez a fenyítés és ítélet hozott el titeket a mai napig, és ezek őrizték meg a létezéseteket. Ha még mindig ugyanazokkal a módszerekkel »nevelnének« benneteket, amelyeket »apátok« alkalmazott, ki tudja, milyen birodalomba lépnétek be! Egyáltalán nem vagytok képesek kontrollálni magatokat és elgondolkodni önmagatokon. Ami a hozzátok hasonló embereket illeti, ha csupán követtek és alávetitek magatokat – anélkül, hogy bármilyen félbeszakítást vagy zavart okoznátok –, a céljaimat el fogom érni. Nem kellene-e jobban elfogadnotok a mai ítéletet és fenyítést? Milyen más választási lehetőségetek van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (6.)). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy a letartóztatásom és bebörtönzésem Isten fegyelmezése volt. Felügyelői időszakom alatt igazán arrogáns voltam. Valahányszor a munka némi eredményt mutatott, felvágtam a testvérek előtt. Amikor az evangéliumi munkások nehézségekbe ütköztek és negatívvá váltak, szándékosan csillogtattam a munkaképességemet a tapasztalataim megosztásával, és arra is hangsúlyt fektettem, hogy elmondjam a testvéreknek, hogy a gyülekezeti evangelizációs munka, amelyért feleltem, jó eredményeket ért el, így elértem, hogy mindenki nagyra tartott. Később néhány új gyülekezet jött létre, és én továbbra is csillogtattam a munkaképességemet, így mások még többre tartottak. Mivel folyamatosan így felvágtam, a testvérek mind azt hitték, hogy van teherérzetem a kötelességemben, és eredményeket tudok elérni a munkámban, és úgy vélték, alkalmas felügyelő vagyok. Bárhová mentem, mindenki udvariasan és tisztelettel beszélt velem, ha problémájuk akadt, szerették kikérni a tanácsomat, és legtöbbször megfogadták a javaslataimat. Még az a nővér is gyakran kikérte a véleményemet, akivel együttműködtem. Mivel elnyertem mindenki támogatását és csodálatát, nagyon elégedett voltam, sőt úgy éreztem, mintha lebegnék a büszkeségtől. Úgy éreztem, hogy nélkülözhetetlen ember vagyok a gyülekezetben, hogy a gyülekezet munkája nem haladna nélkülem, és hogy jobb és fontosabb vagyok mindenki másnál. Azzal, hogy így felvágtam, saját magam elé vittem az embereket. Megsértettem Isten természetét anélkül, hogy észrevettem volna. Isten nem bírta nézni, hogy egyre lejjebb süllyedek. A rendőrségi letartóztatás révén akadályozta meg, hogy tovább haladjak a gonoszság útján, és rákényszerített, hogy megálljak és elgondolkodjam, hogy ezáltal vissza tudjak fordulni a téves útról, időben felébredjek, és ne a rossz úton menjek tovább. Amikor erre rájöttem, a szemem megtelt könnyel. Mélyen megérintett Isten szeretete és gondos szándékai. Csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, köszönöm Neked, hogy elrendezted számomra ezt a helyzetet. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani Előtted. Istenem, kérlek, világosíts meg és vezérelj, hogy igazán megérthessem magam!”

Egy nap eszembe jutott Isten szavainak egy passzusa: „Ha a szívedben valóban érted az igazságot, akkor tudni fogod, hogyan gyakorold azt és hogyan vesd alá magad Istennek, és természetesen az igazságra törekvés útjára lépsz. Ha az út, amelyen jársz, a helyes út, és összhangban van Isten szándékaival, akkor a Szentlélek munkája nem fog elhagyni téged – ebben az esetben egyre kisebb lesz az esélye, hogy elárulod Istent. Az igazság nélkül könnyű gonoszat tenni, és saját magad ellenére meg fogod tenni. Például ha arrogáns és önhitt beállítottságod lenne, akkor hiába mondanák, hogy ne ellenkezz Istennel, semmi haszna nem volna, mivel nem tudnál uralkodni magadon – ez valahogy önkéntelenül történne. Nem szándékosan tennéd; arrogáns és önhitt természeted uralma alatt tennéd. Arroganciád és önhittséged miatt megvetnéd és semmibe vennéd Istent; ezek miatt hajlamossá válnál arra, hogy magadat magasztald, és azt eredményeznék, hogy folyamatosan magadat szerepeltesd; arra késztetnének, hogy lenézz másokat, és magadon kívül senkinek ne hagyj helyet a szívedben; megfosztanának Isten szívedben elfoglalt helyétől, és végül arra késztetnének, hogy Isten helyébe ülj és azt követeld az emberektől, hogy vessék alá magukat neked, és arra indítanának, hogy saját ötleteidet, gondolataidat, és elképzeléseidet az igazságként tiszteld. Milyen sok gonoszságot követnek el az emberek arrogáns és önhitt természetük uralma alatt!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Isten leleplezi, hogy az ember Istennel szembeni ellenállásának gyökere az arrogáns és önhitt emberi természet. Amikor valakinek arrogáns a beállítottsága, felsőbbrendűnek látja magát, és azt hiszi, jobb mindenki másnál. Az emberek között óhatatlanul is önmagáról tesz tanúságot és felvág, hogy az emberek csodálják és imádják őt. Felügyelői időszakom alatt, amikor elértem némi eredményt a munkában, azt hittem, vannak képességeim, értem az igazságot, meg tudok oldani problémákat, és fel tudok fedezni tehetséges embereket, és azt hittem, pótolhatatlan tehetség vagyok, és a gyülekezet tartóoszlopa. Mindez az arrogáns természetemből fakadt. Nyilvánvaló, hogy az evangelizációs munkában elért némi eredmény teljességgel a Szentlélek munkájának és útmutatásának, valamint a testvérek együttműködésének volt köszönhető, de én az egész érdemet magamnak tulajdonítottam. Szándékosan felvágtam a testvérek előtt, elhitetve velük, hogy a munka annak köszönhetően hozott eredményt, hogy megértem az igazságot, és rendelkezem munkaképességgel. A végén mindannyian csodáltak és imádtak. Milyen szégyentelen voltam! Eszembe jutott Isten adminisztratív rendeleteinek első pontja: „Az embernek nem szabad felnagyítania önmagát, sem felmagasztalnia önmagát. Istent kell imádnia és felmagasztalnia” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A tíz adminisztratív rendelet, amelynek Isten választott népének engedelmeskednie kell a Királyság Korában). Isten arra inti az embereket, hogy magasztalják Őt, és tiszteljék a nagyságát. Az ember szívében csak Istennek lehet helye, mert egyedül Isten méltó arra, hogy az ember imádja. De én a saját nagyságomat tiszteltem és felvágtam, azt akarva, hogy a testvérek nekem tartsanak fenn helyet a szívükben. Minden tettem az arrogáns természetemből fakadt, és ellenállás volt Istennel szemben. Már megszegtem Isten adminisztratív rendeleteit, mégsem féltem, sőt, élveztem a helyzetet. Igazán érzéketlen voltam! Arra gondoltam, hogy a gyülekezet gondozott, hogy felügyelő lehessek. Ez egyrészt azért volt, hogy törekedhessek az igazságra és a beállítottságom megváltoztatására a kötelességem végzése közben, másrészt pedig lehetővé tette, hogy vezető szerepet vállaljak magamra. Amikor a munka nehézségekbe ütközött, vezethettem volna arra a testvéreket, hogy Istenre tekintsenek és Rá hagyatkozzanak, hogy keressék az igazságot és az alapelvek szerint cselekedjenek, lehetővé téve a számukra, hogy tiszteljék Isten nagyságát a szívükben, és az Őt megillető helyet tartsák fenn a Számára, és ezáltal Isten elé vittem volna az embereket. Ez volt a felelősségem és a kötelességem. Én mégsem tettem eleget annak a felelősségnek, ami egy felügyelőre hárul, ehelyett minden alkalmat megragadtam a munkámban, hogy felvágjak és magamról tegyek bizonyságot, arra vezetve a testvéreket, hogy engem csodáljanak és imádjanak, és ezzel azt értem el, hogy hozzám fordultak, amikor nehézségekkel szembesültek ahelyett, hogy Istenre hagyatkoztak volna, vagy az igazságalapelveket keresték volna. Saját magam elé vittem az embereket, és így Istennel versengtem a státuszért. Az antikrisztus útját jártam, és már megsértettem Isten természetét. Ha továbbra is így végezném a kötelességemet, végül büntetést kapnék, amiért ellenálltam Istennek. Amikor erre rájöttem, kivert a hideg veríték, és éreztem, hogy ez a letartóztatás Isten igazságos természetének megnyilvánulása volt az irányomban, és egyben Isten nagyszerű oltalma és üdvössége is. Őszinte köszönetet mondtam Istennek, és hajlandó voltam alávetni magam ennek a környezetnek, és tanulni a leckéből. 2021-ben szabadultam, miután letöltöttem a büntetésemet, és magam mögött hagytam azt a földi poklot, ami a KKP börtöne.

Nem sokkal azután, hogy hazatértem, a testvérek elhozták nekem Isten szavainak könyveit, ami mélyen megérintett. Egy nap a lelki csendességem során olvastam egy passzust Isten szavaiból: „Képesek vagytok érzékelni Isten útmutatását és a Szentlélek megvilágosítását a kötelességetek végzése során? (Igen.) Ha képesek vagytok érzékelni a Szentlélek munkáját, mégis elbizakodottá váltok, és azt hiszitek, hogy birtokában vagytok a valóságnak, akkor mi folyik itt? (Amikor a kötelességünk végzése némi gyümölcsöt hoz, azt gondoljuk, hogy a fele érdem Istené, a másik fele pedig a miénk. Határtalanul felnagyítjuk az együttműködésünket, azt gondolva, hogy semmi nem fontosabb az együttműködésünknél, és hogy az Istentől való megvilágosodás nem lenne lehetséges nélküle.) Akkor hát miért világosít meg téged Isten? Másokat is meg tud világosítani Isten? (Igen.) Amikor Isten megvilágosít valakit, az Isten kegyelméből van. És mi az a kis együttműködés a részedről? Olyasvalami, amiért érdem jár neked, vagy ez a kötelességed és a felelősséged? (Ez a kötelességünk és a felelősségünk.) Amikor felismered, hogy ez a kötelességed és a felelősséged, akkor helyes a gondolkodásmódod, és eszedbe sem fog jutni, hogy megpróbálj elismerést szerezni érte. Ha mindig azt gondolod, hogy »ez az én hozzájárulásom. Vajon Isten megvilágosítása lehetséges lenne az együttműködésem nélkül? Ez a feladat az ember együttműködését igényli; az együttműködésünk teszi ki az eredmény javát«, akkor tévedsz. Hogyan tudsz együttműködni, ha a Szentlélek nem világosított meg téged, és ha senki sem közölte veled az igazságalapelveket? Ha nem tudod, mit követel meg Isten, és nem ismered a gyakorlás útját, akkor még ha alá is akarod vetni magad Istennek és együtt is akarsz működni, nem fogod tudni, hogyan tedd. Nem lesz akkor pusztán üres szó ez az »együttműködésed«? Ha nem működsz együtt igazán, és csak a saját elgondolásaid szerint cselekszel, akkor lehet megfelelő színvonalú a kötelesség, amit végzel? Egyáltalán nem. Ez problémát jelez. Mi a probléma? Függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez az ember, az, hogy elér-e eredményeket, megfelelő színvonalon végzi-e a kötelességét, és elnyeri-e Isten jóváhagyását, Isten munkájától függ. Még ha eleget is teszel a felelősségeidnek és végre is hajtod a kötelességedet, ha Isten nem munkálkodik, vagy nem világosít meg téged és nem ad útmutatást neked, és nem ismered az utadat, az irányodat vagy a céljaidat, mi lesz ennek a vége? Ennyi fáradozás után nem fogod megfelelően végezni a kötelességedet, és nem fogod elnyerni az igazságot és az életet sem – az egész hiábavaló lesz. Ezért a kötelességed megfelelő színvonalon történő végzése, a testvéreid építése és Isten jóváhagyásának elnyerése mind Istentől függ! Az emberek csak azokat a dolgokat tudják megtenni, amelyekre képesek, amelyeket meg kell tenniük, amelyek a velük született képességeik határain belül vannak – semmi többet. Végső soron tehát az eredmények elérése a kötelességeidben Isten szavainak útmutatásától, valamint a Szentlélek megvilágosításától és vezetésétől függ; csakis ekkor tudod megérteni az igazságot, és ekkor tudsz eleget tenni Isten megbízatásának azon ösvény szerint, amelyet Isten adott neked, és az Őáltala meghatározott alapelvek szerint. Ez Isten kegyelme és áldása, és ha az emberek nem tudják észrevenni ezt, akkor vakok” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Miután elolvastam ezt a szakaszt, megértettem, hogy azért tudtam magamnak tulajdonítani Isten dicsőségét, mert egy téves nézetet dédelgettem magamban. Azt hittem, hogy az én együttműködésem volt az, ami a Szentlelket munkálkodásra indította, és lehetővé tette, hogy a munka eredményeket hozzon. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam az emberi együttműködésnek. Az igazság az, hogy az emberi együttműködés is az igazságalapelvek megértésén alapul. Ha nincs Isten, aki kifejezi az igazságot, az emberi együttműködésnek nincs iránya. Az emberi együttműködés csupán annyi, hogy az ember megfelelően végzi a kötelességét, és eleget tesz a felelősségének. Az, hogy a munka eredményes lesz-e, lényegében a Szentlélek munkájától függ. Visszagondolva arra, amikor elkezdtem végezni ezt a kötelességet, nem fogtam fel sok alapelvet, ezért többet imádkoztam és tanulmányoztam az alapelveket, és a testvérekkel együtt kerestem. Fokozatosan felfogtam néhány alapelvet, és a Szentlélek megvilágosítása és útmutatása által képes voltam felfedezni és megoldani néhány problémát. Csak ekkor ért el jó eredményeket az evangelizációs munka. Később az önelégültség állapotában éltem, kevesebbet imádkoztam, és felhagytam az igazságalapelvek keresésével, így már nem tudtam elnyerni a Szentlélek munkáját, és sok problémát nem tudtam megoldani, ami hatással volt az evangelizációs munkára. Különösen azután, hogy letartóztattak és bebörtönöztek, a gyülekezet evangelizációs munkája nem rekedt meg a letartóztatásom miatt, hanem egyenletesen haladt előre, sőt, még gyümölcsözőbbé vált. Mégis ostobán és vakon rendkívüli fontosságot tulajdonítottam az együttműködésemnek, és azt hittem, hogy nélkülem a gyülekezeti munka nem fog elérni jó eredményeket. Most visszatekintve szégyelltem magam. Továbbá az a tény, hogy ajánlottam néhány tehetséges embert, nem annak volt köszönhető, hogy értettem az igazságot, és ki tudtam választani a megfelelő embereket, hanem inkább annak, hogy Isten már régóta előkészített különféle tehetséges embereket a munkájához. Továbbá az emberek kiválasztásának folyamata során sok olyan kérdés volt, amiben bizonytalan voltam, és ezeket csak úgy láttam tisztán, hogy az igazságalapelveket kerestem a nővérrel, akivel együttműködtem. Ha Isten nem fejezte volna ki az igazságot, és nem közölte volna olyan világosan a kötelességek végrehajtásával kapcsolatos alapelveket, hogyan érthettem volna meg vagy foghattam volna fel ezeket az alapelveket, vagy hogyan végezhettem volna jól a kötelességemet? Valójában Isten a saját munkáját végezte, én pedig annak a kötelességemnek, amit emberi lényként meg kellett tennem, csupán egy kis részét végeztem. Nem volt mivel dicsekednem.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik szakaszát, és még inkább szégyelltem magam, zavarban voltam és megalázva éreztem magam. Mindenható Isten azt mondja: „Isten jelentős mennyiségű munkát végzett el az embereken, de beszélt róla valaha is? Elmagyarázta valaha is? Bejelentette valaha is? Nem, soha. Akármennyire félreértik is Istent az emberek, Ő soha nem ad magyarázatot. Isten szemszögéből nézve nem számít, hogy hatvan vagy nyolcvan éves vagy-e, az Istennel kapcsolatos megértésed nagyon korlátozott, és annak alapján, amilyen keveset tudsz, még mindig gyermek vagy. Isten nem hánytorgatja fel neked ezt; még mindig egy éretlen gyermek vagy. Nem számít, hogy egyesek talán már sok évet leéltek, és a testük az öregedés jeleit mutatja; az Istennel kapcsolatos megértésük még mindig nagyon gyerekes és felületes. Isten nem rója ezt fel neked – ha nem érted, akkor nem érted. Ennyi a képességed és a kapacitásod, és ezen nem lehet változtatni. Isten semmit sem fog rád erőltetni. Isten megköveteli, hogy az emberek bizonyságot tegyenek Mellette, de Ő vajon tett bizonyságot Önmaga mellett? (Nem.) A Sátán ezzel szemben fél attól, hogy az emberek nem fognak tudni akár a legapróbb dologról is, amit tesz. Nem mások az antikrisztusok sem: a legkisebb dolgokkal is eldicsekednek, amelyet mindenki szeme láttára tesznek. Amikor hallgatod őket, úgy tűnhet, mintha Isten mellett tennének bizonyságot, ám ha igazán odafigyelsz, észre fogod venni, hogy nem Isten mellett tesznek bizonyságot, hanem hencegnek és magukat reklámozzák. Mondandójuk hátterében az a szándék és lényeg áll, hogy versengjenek Istennel az Ő választott népéért és a státuszért. Isten alázatos és rejtőzködő, a Sátán pedig hivalkodó. Van különbség? Melyek a pozitív dolgok: a magamutogatás vagy pedig az alázatosság és a rejtőzködés? (Az alázatosság és a rejtőzködés.) A Sátánt lehet alázatosként jellemezni? (Nem.) Miért nem? Az elvetemült természetlényegéből ítélve értéktelen söpredék; abnormális lenne, hogy a Sátán ne hivalkodjék. Hogyan lehetne »alázatosnak« nevezni a Sátánt? Az »alázatosság« Istenről mondható el. Isten identitása, lényege és beállítottsága magasztos és tiszteletre méltó, de Ő sosem vág fel. Isten alázatos és rejtőzködő, így az emberek nem látják, hogy mit tett, de ahogy ilyen rejtve munkálkodik, szüntelenül ellátja, táplálja és vezeti az emberiséget – és mindezt Isten rendezi el. Avagy nem rejtőzködés és alázatosság az, hogy Isten soha nem jelenti be és soha nem említi ezeket a dolgokat? Isten pontosan azért alázatos, mert képes arra, hogy megtegye ezeket a dolgokat, de soha nem említi meg és nem jelenti be őket, valamint soha nem vitatkozik róluk az emberekkel. Mi jogod van alázatról beszélni, ha képtelen vagy ezekre a dolgokra? Egyiküket sem tetted meg, mégis mindenáron elismerést akarsz kapni értük – ezt szégyentelenségnek hívják. Isten az emberiséget vezérelve ilyen nagy munkát visz véghez, és az egész világmindenség fölött Ő uralkodik. Óriási a hatalma és az ereje, de mégsem mondta soha ezt: »Rendkívüli hatalmam van.« Rejtőzködve marad mindenek közepette, miközben mindenek felett uralkodik, táplálja és ellátja az emberiséget, és lehetővé teszi az egész emberiségnek, hogy nemzedékről nemzedékre tovább létezzen. Vegyük például a levegőt és a napsütést, vagy az emberek földi létéhez szükséges összes anyagi dolgot – ezek mind szüntelenül áramlanak. Ahhoz, hogy Isten ellátja az emberiséget, nem fér kétség. Ha a Sátán tenne valami jót, vajon hallgatna róla, ő maga pedig ismeretlen hős maradna? Soha. Így vannak a gyülekezetben egyes antikrisztusok is, akik korábban veszélyes munkát vállaltak, akik elhagytak dolgokat és szenvedést álltak ki, vagy akár börtönbe is mentek; olyan antikrisztusok is vannak, akik egykor hozzájárultak Isten háza munkájának egyik aspektusához. Ők soha nem felejtik el ezeket a dolgokat, azt gondolják, hogy életük végéig elismerés illeti őket miattuk, és hogy ezek egész életükre tőkét jelentenek a számukra – amiből látszik, hogy milyen kicsinyesek az emberek! Az emberek valóban kicsinyesek, a Sátán pedig szégyentelen” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). Isten lényege alázatos, szép és jó, míg a Sátán lényege gonosz, csúf és szégyentelen. Eszembe jutott az, amikor a Biblia arról beszél, hogy a Sátán megkísértette az Úr Jézust. Nyilvánvaló, hogy a világon mindent Isten teremtett, a Sátán mégis azt állította, hogy ő teremtett mindent, és megpróbálta megkísérteni az Úr Jézust, hogy imádja őt. A KKP is eszembe jutott. Nyilvánvalóan mindaz, amit az emberiség élvez, Istentől származik, és Isten gondoskodik az emberiség mindennapi szükségleteiről, a KKP mégis azt állítja, hogy ő vezette el a népet a jóléthez, és ezzel eléri, hogy az emberek neki tulajdonítsák az érdemet ezekért a dolgokért. Eszembe jutottak azok az antikrisztusok is, akiket kizártak a gyülekezetből. Folyamatosan felvágtak és magasztalták magukat, arról beszéltek, hogy mennyi munkát végeztek Isten háza számára, és mennyi szenvedést viseltek el, és ezt arra használták fel, hogy félrevezessék az embereket, hogy azok őket kövessék és imádják. Ezeket látva rájöttem, hogy valóban mennyire szégyentelenek az ördögök és a Sátán! Amikor magamba néztem, nyilvánvaló volt, hogy a Szentlélek munkája miatt értünk el eredményeket a gyülekezeti munkában, én mégis titokban számon tartottam az eredményeimet, és gyakran csillogtattam azokat a testvérek előtt, és ezzel elértem, hogy mindenki azt higgye, ezek az én eredményeim, hogy nagyra tartsanak, és helyet adjanak nekem a szívükben. Vajon nem volt-e a viselkedésem pont olyan, mint azoké az antikrisztusoké, akik magukat magasztalják és felvágnak? Hogyan lehettem ennyire szégyentelen, és hogyan hiányozhatott belőlem teljesen a lelkiismeret és a józan ész! Isten megalázta Magát, hogy emberré legyen az emberiség megmentéséért; hajlandó kockáztatni az életét, és nagy megaláztatást és szenvedést elviselni, eljön az emberek közé, hogy munkálkodjon és megmentsen minket. Isten mindent odaadott az emberiségért, mégsem hirdeti soha a tetteit. Csak csendben végzi a munkát, amit tenni szándékozik. De én, egy apró teremtett lény, csupán a saját kötelességemet végeztem megfelelően és eleget tettem a felelősségemnek, mégis különböző módokon kérkedtem és vágtam fel. Igazán alantas és hitvány voltam! Bűnbánóan imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy bocsássa meg a vétkeimet. Hajlandó voltam mindent újrakezdeni, megváltoztatni az arrogáns beállítottságomat, megtanulni magasztalni Istent, és bizonyságot tenni Róla mindenben.

Később olvastam egy szakaszt arról, hogyan kell gyakorolni Isten magasztalását és a Róla való bizonyságtételt: „Amikor tanúságot tesztek Isten mellett, főként arról kellene beszélnetek, hogyan ítél meg és fenyít meg titeket Isten, és milyen próbatételeket használ arra, hogy finomítson titeket és megváltoztassa a beállítottságotokat. Arról is beszélnetek kellene, hogy mennyi romlottságot mutattatok ki, milyen elképzeléseket alakítottatok ki Istenről, és milyen dolgokat tettetek, hogy ellenálljatok Istennek a tapasztalataitok során, valamint arról, hogyan hódított meg titeket végül Isten, milyen valódi ismeretet szereztetek Isten munkájáról, és hogyan kellene tanúságot tennetek Isten mellett, hogy viszonozzátok az Ő szeretetét. Tartalommal kellene megtöltenetek ezeket a szavakat, miközben egyszerű kifejezésekkel beszéltek. Ne beszéljetek üres elméletekről! Mondjatok valami valóságosat, valami szívből jövőt! Csak az ilyen Isten melletti tanúságtétel a helyénvaló. Ne készítsetek mélyrehatónak tűnő, üres elméleteket arra törekedve, hogy felvágjatok; ha így tesztek, meglehetősen arrogánsnak és észszerűtlennek tűntök majd. Többet kell beszélnetek a tényleges tapasztalatotokból származó valós dolgokról és többet kell szívből szólnotok; ez az, ami a leghasznosabb mások számára, és az is, amit a legmegfelelőbbnek látnak. Valaha ti voltatok azok, akik a leginkább szembehelyezkedtetek Istennel, akik a legkevésbé voltak hajlandóak alávetni magukat Neki, most azonban meg lettetek hódítva – ezt sose felejtsétek el. Többet kellene elmélkednetek és gondolkodnotok ezekről a kérdésekről. Ha az emberek egyszer világosan megértik őket, tudni fogják, hogyan tegyenek bizonyságot; különben szégyenletes és észszerűtlen cselekedeteket követhetnek el, ami nem Isten melletti bizonyságtétel, hanem inkább szégyent hoz Rá. Valódi tapasztalatok és az igazság megértése nélkül nem lehet bizonyságot tenni Isten mellett. Azok az emberek, akiknek Istenbe vetett hite kusza és zavaros, sosem lesznek képesek bizonyságot tenni Isten mellett” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Isten szavaiból megértettem, hogyan magasztaljam Istent és tegyek bizonyságot Róla az emberek között. Egyrészt többet kell megosztanunk a testvérekkel arról, hogyan tapasztaltuk meg Isten szavainak ítéletét, fenyítését, metszését, megpróbáltatásait és finomítását, Isten munkájának jelentőségét és azt, hogy mik a szándékai, és milyen hatást akar elérni nálunk, hogy mások megismerhessék Istent, és megérthessék az emberiség megmentésére irányuló gondos szándékait. Másrészt meg kell nyílnunk, és fel kell tárnunk a tapasztalataink során felfedett romlottságunkat, valamint az Isten elleni lázadó és dacos tetteinket, hogy mások megérthessék cselekedeteink természetét, és tisztánlátást nyerjenek belőle. Így ők is megvizsgálhatják magukat ezen dolgok fényében, és megismerhetik és meggyűlölhetik a romlott beállítottságukat. Csak így gyakorolva tudjuk igazán magasztalni Istent, és bizonyságot tenni Róla. De én csak a jó dolgokról akartam beszélni. Csak arról beszéltem, hogyan hagyatkoztam Istenre, hogy eredményeket érjek el a munkában, hány embert nyertem meg, és hány gyülekezetet hoztam létre, miközben nem említettem a folyamat során felfedett lázadásomat, romlottságomat és gyengeségemet. Nem tártam fel ezeket a dolgokat a testvérek előtt. Így félrevezette őket a látszólagos jó viselkedésem. Amit tettem, és ahogy cselekedtem, az mind ellentétes volt Isten szavaival, és onnantól kezdve bűnbánatot kellett tartanom Isten előtt, és az Ő szavai szerint kellett gyakorolnom.

Öt hónappal a börtönből való szabadulásom után a gyülekezet úgy rendezte, hogy folytassam az evangélium hirdetését. Nagyon meghatódtam, és elhatároztam, hogy megfelelően végzem a kötelességemet, és kiegyenlítem a múltbeli tartozásomat Istennek. Egy összejövetel során egy újonnan érkező felvetett néhány elképzelést, ezért türelmesen beszélgettem vele Isten szavairól, és végül az elképzelései rendeződtek. Azt mondta, hogy sokat nyert ebből az összejövetelből, és nagy hálát adott Isten szuverenitásáért és gondviseléséért, amiért elhozta a testvéreket, hogy beszélgessenek vele. Nagyon izgatott volt beszéd közben, és ahogy hallgattam őt, titokban örvendeztem, és azt gondoltam magamban: „A nővér elképzelései főleg a vele folytatott beszélgetésem révén oldódtak meg. Úgy tűnik, nem is vagyok olyan rossz, és tudok az igazságról beszélni, hogy megoldjak néhány problémát.” Amikor ilyen gondolataim támadtak, rájöttem, hogy ismét magamnak tulajdonítom Isten dicsőségét. Láttam, hogy a körülöttem lévő testvérek hálát adnak Istennek az útmutatásáért, miközben én szégyentelenül magamat csodáltam, és igazán undorodtam magamtól. Olyan szégyentelen voltam! Gyorsan imádkoztam magamban Istenhez, az Ő szavaira gondolva: „Ha némileg megérted Istent, ha meglátod saját romlottságodat és felismered az arrogancia és az önhittség megvetendőségét és rútságát, akkor undor, émelygés és zaklatottság tölt majd el. Képes leszel tudatosan tenni néhány dolgot, hogy elégedetté tedd Istent, és ezután megnyugszol majd. Képes leszel tudatosan olvasni Isten szavát, magasztalni Istent, tanúságot tenni Isten mellett, és a szívedben örömöt érzel majd. Tudatosan le fogod leplezni magad, felfedve a saját rútságodat, és ezáltal jól fogod érezni magad belül, és javulni fog a hangulatod” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Megnyíltam a testvéreknek a megvetendő gondolataimról. Azt is megemlítettem, hogy eleinte nem teljesen értettem a mai összejövetel néhány kérdését, de a beszélgetés során fokozatosan egyre tisztábban láttam Isten szavainak megvilágosítása révén, és hogy ez nem az eredeti érettségem miatt volt, hanem a Szentlélek megvilágosítása és útmutatása miatt. A megosztás után mély békességet éreztem a szívemben, és úgy éreztem, hogy igazán jó így élni! Az átalakulás, amit megtapasztalhattam, mind annak az eredménye volt, amit Isten szavainak ítélete és fenyítése gyakorolt rám. Hála Istennek!