2011-ben édesanyámmal együtt elfogadtuk Mindenható Istent. Mivel akkor még iskolába jártam, csak vasárnaponként vettem részt az összejöveteleken. 2016-ban, miután leérettségiztem, eljöttem a gyülekezetbe, hogy végezzem a kötelességeimet.

2018 augusztusában huszonkét éves voltam. Mivel a KKP üldözte és letartóztatta a keresztényeket, azt terveztem, hogy egy szabad és demokratikus országba megyek, hogy ott higgyek Istenben. De váratlanul letartóztattak a repülőtéren. A rendőrség rá akart bírni, hogy információkat adjak el az egyházról, ezért mindennap reggel 6-tól éjfélig összezárt lábbal kellett állnom hat vagy hét napon keresztül. Olyan sokáig álltam, hogy már szédültem, a lábam fájt és elmerevedett, és kapkodva szedtem a levegőt. A rendőrök meg is fenyegettek, azt mondták: „Ha nem beszélsz, felakasztunk, és kapsz egy kis ízelítőt a »jég és tűz ikerlángjaiból«. Ez azt jelentette, hogy egy magas hőmérsékletű géppel megégetnek, majd leöntenek vízzel, újra meg újra. De addigra már nem fogsz tudni beszélni, még akkor sem, ha akarsz.” Azokra a testvéreimre gondoltam, akiket a rendőrség korábban megkínzott, és félelem támadt a szívemben: „Vajon képes leszek elviselni, ha megkínoznak?” Csendben imádkoztam Istenhez a szívemben, és kértem Őt, hogy adjon nekem erőt és hitet. Látva, hogy nem mondok semmit, a rendőrök lenyomták a fejemet, és egy izzó cigarettacsikket tartottak az orrom alá. A sűrű füst és a forróság behatolt az orrlyukaimba, és fojtogatott, hogy már alig bírtam lélegezni. Úgy éreztem, mintha fuldokolnék. Az orrlyukaim alatti bőrt is megégették, és szúró fájdalmat éreztem. Aztán felemelték a karomat, meggyújtottak egy öngyújtót, és a lánggal megégették a karomat. Ösztönösen megpróbáltam elhúzni a kezemet, de a rendőrök szorosan fogták, mozdulni sem hagytak. A karom több mint fél percig égett, és olyan érzés volt, mintha valaki tépné a bőrömet. A fájdalom elviselhetetlen volt, a karomon tojás nagyságú sebek keletkeztek. A rendőrök még gonosz mosolyokat és pillantásokat is vetettek rám, engem pedig elöntött a düh, a harag és a félelem. Ezek az ördögök bármire képesek voltak, és nem tudtam, hogyan fognak megkínozni legközelebb. Nagyon gyengének éreztem magam, és minél hamarabb el akartam hagyni ezt a pokoli helyet. De a szívem mélyén tudtam, hogy nem lehetek júdás, és nem árulhatom el a testvéreimet, hogy megmentsem a nyomorúságos létemet. Ezért imádkoztam Istenhez a szívemben, megfogadtam, hogy soha nem árulom el Isten házát, és nem leszek júdás, még ha ez a halálomat is jelenti. Néhány nappal később a rendőrség elhozta a családomat, hogy aláírassák velem a „Három nyilatkozatot”. Azt mondták, ha megteszem, elengednek. Apám, akit a nagy vörös sárkány félrevezetett, azt mondta, hogy kitagad engem, ha nem írom alá. Tudtam, hogy ez a Sátán trükkje, és megtagadtam az aláírást. A rendőrség ekkor megfenyegetett, mondván: „Ma este kapsz még egy utolsó esélyt, de ha holnap sem írod alá, akkor elviszünk valahová, és rendesen elbánunk veled!” Ezt hallva megijedtem: „Ezek bármire képesek, és Mindenható Isten híveivel szemben még kegyetlenebbek. Ha továbbra sem vagyok hajlandó aláírni, ki tudja, hogyan fognak megkínozni!” A halálnál is súlyosabb szenvedés gondolata iszonyatos volt: „Mi van, ha nem tudom elviselni a kínzást, júdássá válok, és elárulom Istent? Akkor megsérteném Isten természetét, és soha többé nem lenne esélyem, hogy megmeneküljek. Ha bölcsességből aláírom a »Három nyilatkozatot«, de a szívem nem árulja el Istent, vajon Ő ad nekem még egy esélyt?” Végül nem tudtam felülkerekedni belső gyengeségemen, és aláírtam a „Három nyilatkozatot”.

A „Három nyilatkozat” aláírása után a rendőrség hazaengedett. A hazatérésem után nyugtalannak éreztem magam. Bár úgy gondoltam, hogy a „Három nyilatkozatot” bölcsességből írtam alá, mégis aláírtam őket, ami Isten szemében az árulás jele volt. Vajon Isten így is meg fog menteni? Később apám el akart vinni dolgozni, és rokonokat és barátokat is hozott a környékről, hogy meggyőzzenek. Azt gondoltam magamban: „Nem mehetek el. Ha elmegyek, a testvéreim nem fognak megtalálni, és akkor sosem lesz lehetőségem visszatérni Isten házába.” Elveszett kismadárnak éreztem magam, aki egyedül várakozik egy ismeretlen válaszra. Két héttel később a testvéreim megtaláltak, és közösséget vállaltak velem a kötelességek végzéséről. Látva, hogy még mindig van esélyem visszatérni Isten házába és végezni a kötelességeimet, annyira meghatódtam, hogy majdnem elsírtam magam, és gyorsan rábólintottam. Ezután akármilyen kötelességet is jelölt ki számomra a gyülekezet, mindent elkövettem, hogy jól végezzem azt. Időnként hallottam, hogy a testvérek a „Három nyilatkozat” aláírásáról beszélnek. Azt mondták: „Semmiképpen sem írhatjuk alá a »Három nyilatkozatot«. A »Három nyilatkozat« aláírásával eláruljuk Istent, és a fenevad bélyege kerül ránk.” Minden alkalommal, amikor ezeket a szavakat hallottam, sajgott a szívem, különösen, amikor ezt olvastam Isten szavaiban: „Azokkal szemben, akik a legcsekélyebb hűséget sem mutatták Irántam a megpróbáltatások idején, nem leszek többé irgalmas, mert irgalmasságom csak eddig terjed. Nem kedvelek továbbá senkit, aki egyszer már elárult Engem, és még kevésbé szeretnék azokkal társulni, akik elárulják barátaik érdekeit. Ez az Én természetem, függetlenül attól, hogy ki az illető. Ezt el kell mondanom nektek: aki összetöri a szívemet, az másodszor nem kap Tőlem kegyelmet, mindaz pedig, aki hűséges volt Hozzám, örökre a szívemben marad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Megértettem, hogy Isten természete igazságos, fenséges, és nem tűri a sértést, és hogy Isten nem fog többé irgalmazni senkinek, aki elárulja Őt, és megsebzi a szívét. Belegondoltam, hogy én aláírtam a „Három nyilatkozatot”, és elárultam Istent: „Vajon Isten már kiiktatott engem? Ez azt jelenti, hogy akkor sem menekülhetek meg soha, ha a végsőkig hiszek?” Az Isten házából származó, tapasztalati tanúságtételekről szóló videókban konkrétan láttam olyan testvéreket, akik az elfogatásuk után a kínzások ellenére is szilárdan megálltak a bizonyságtételükben, határozottan elutasítva a „Három nyilatkozat” aláírását. Én azonban aláírtam a „Három nyilatkozatot”, hogy elkerüljem a kínzást. Nemcsak hogy nem tettem tanúságot Isten mellett, hanem szégyenfoltot hagytam magam után, megengedve a Sátánnak, hogy gúnyolódjon rajtam. Úgy éreztem, hogy Isten biztosan nagyot csalódott bennem. Még negatívabb lettem, és a szívem úgy fájt, mintha tőrt döftek volna bele. Csak arra tudtam gondolni: „Bárcsak ne írtam volna alá a »Három nyilatkozatot«! De ami történt, megtörtént. Késő bánat, ebgondolat.” Később Isten háza nyomozni kezdett azok után, akik aláírták a „Három nyilatkozatot”, és aggódni kezdtem, hogy talán én leszek a következő, akit kitakarítanak. Bár végül nem takarítottak ki, továbbra is negativitásban éltem. Sokszor, amikor láttam, hogy a testvérek, akikkel együtt dolgozok, beszélgetnek egymással a tapasztalati tanúságtételről szóló cikkek megírásáról vagy az életbe való belépésükről, úgy éreztem, hogy más vagyok, mint ők. Ők mind testvérek voltak, akiknek megvolt az esélyük arra, hogy az igazságra törekedjenek, és megmeneküljenek. De én más voltam. Elárultam Istent, és Ő bizonyára teljesen megundorodott tőlem. Úgy éreztem, a hozzám hasonló embereknek nincs joguk az igazságra törekedni, és még ha a végsőkig hiszek is, akkor is hiábavaló lesz az egész, és végül talán csak egy munkás leszek, és semmi közöm nem lesz az üdvösséghez. Negatív állapotban éltem, és mindennap csak gépiesen végeztem a kötelességeimet, miközben a szívem tele volt kimondhatatlan fájdalommal. Akkoriban gyakran hallgattam Isten szavainak egy himnuszát, a címe: „Ha szolgálattevő vagy”. Isten ezt kérdezi tőlünk: „Ha te igazán szolgálattevő vagy, a szolgálatomra tudsz-e lenni hűségesen, a felületesség vagy negativitás bármilyen nyoma nélkül? Ha úgy találod, hogy soha nem becsültelek meg, akkor is képes leszel maradni és egész életeden át szolgálni Engem?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.)). Valahányszor hallgattam ezt a dalt, mindig mélyen meghatódtam. Teremtett lényként a hit és a kötelességek végzése természetes és indokolt, és még ha Isten nem is akarna engem, én akkor is mindvégig hinnék Neki. Amíg van még egy napom arra, hogy végezzem a kötelességeimet, mindent megtennék, hogy jól végezzem azokat!

Egy nap egy olyan passzusra bukkantam Isten szavaiban, amely tökéletesen illett az állapotomra. Mindenható Isten azt mondja: „Van egy másik oka is annak, hogy az emberek a csüggedtség érzelmébe süllyednek: az, hogy az emberekkel, mielőtt nagykorúvá válnak, vagy miután felnőtté serdülnek, meghatározott dolgok történnek, vagyis vétkeket vagy butaságokat, bolondságokat és ostobaságokat követnek el. Az általuk elkövetett vétkek, ostobaságok és butaságok miatt süllyednek csüggedtségbe. Ez a fajta csüggedtség azt jelenti, hogy az ember elítéli önmagát, és ez valamiképpen azt is meghatározza, hogy miféle ember az illető. [...] Egyesek néha el tudják engedni és maguk mögött tudják hagyni a csüggedtség érzelmét. Őszinteségüket és minden energiájukat latba vetik a kötelességük, kötelezettségeik és feladataik végzése során, teljes szívüket-lelküket is képesek beleadni az igazságra való törekvésbe és az Isten szavain való elmélkedésbe, és Isten szavainak szentelik az erőfeszítéseiket. Csakhogy abban a pillanatban, amikor egy különleges helyzet vagy körülmény adódik, a csüggedtség érzelme ismét úrrá lesz rajtuk, és a szívük mélyén ismét úgy érzik, hogy rájuk bizonyult a bűnük. Ezt gondolják magukban: »Valaha elkövetted azt a dolgot, azelőtt olyan ember voltál. Elérheted te az üdvösséget? Van értelme az igazság gyakorlásának? Mit gondol Isten arról, amit tettél? Megbocsátja neked Isten, amit tettél? Ha most így fizeted az árat, az jóváteheti a vétkedet?« Gyakran róják meg magukat, bensőjükben bűnösnek érzik magukat, és folyton kételkednek, folyton kérdésekkel gyötrik magukat. Soha nem képesek maguk mögött hagyni vagy levetni a csüggedtség érzelmét, és állandó nyugtalanságérzet van bennük a szégyenletes dolog miatt, amit elkövettek. Ezért annak ellenére, hogy oly sok éve hisznek Istenben, olyan, mintha soha nem hallgattak vagy értettek volna meg semmit, amit Isten mondott. Olyan, mintha nem tudnák, hogy az üdvösség elérésének van-e bármi köze hozzájuk, hogy lehetséges-e számukra a felmentés és a megváltás, vagy hogy alkalmasak-e arra, hogy megkapják Isten ítéletét, fenyítését és az Ő üdvösségét. Fogalmuk sincs mindezekről. Mivel nem kapnak választ, és nem kapnak pontos ítéletet sem, mélyen legbelül folyamatosan csüggedtnek érzik magukat. A szívük mélyén újra meg újra felidézik, amit tettek, az elméjükben újra meg újra lejátsszák, visszaemlékezve arra, hogyan kezdődött és mi lett a vége, visszaidézve az egészet elejétől a végéig. Akárhogyan is emlékeznek rá, mindig bűnösnek érzik magukat, ezért folyton csüggedtnek a dolog miatt, éveken keresztül. Még amikor a kötelességüket végzik, még amikor egy bizonyos munkával vannak megbízva, akkor is úgy érzik, nincs reményük a megmenekülésre. Ezért soha nem néznek egyenesen szembe az igazságra való törekvés kérdésével, és nem tekintik azt a leghelyesebb és legfontosabb dolognak. Azt hiszik, hogy azt a hibát vagy dolgot, amit a múltban elkövettek, a legtöbb ember megveti, vagy hogy az emberek elítélik és megvetik őket, sőt, Isten is elítéli őket. Bármelyik szakaszában jár is Isten munkája, akárhány kijelentést is tett Ő, ők soha nem néznek szembe helyesen az igazságra való törekvés kérdésével. Miért van ez így? Nincs bátorságuk hátrahagyni a csüggedtséget. Ez a végső következtetés, amit ez a fajta ember levon az effajta dolog megtapasztalásából, és mivel nem a helyes következtetést vonja le, képtelen maga mögött hagyni a csüggedtségét” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten pontosan leírta az állapotomat. Amióta aláírtam a „Három nyilatkozatot”, ez a dolog egy tüske volt a szívemben, és gyakran éreztem magam összetörve és elkeseredve miatta. Nem egyszer kérdeztem magamtól: „Mivel aláírtam a »Három nyilatkozatot«, és megjelöltek a fenevad bélyegével, vajon Isten meg fog-e még menteni egy olyan embert, mint én? Isten olyan embereket akar, akik tanúságot tudnak tenni Mellette, én viszont nemcsak hogy nem tettem tanúságot Isten mellett, de még alá is írtam a »Három nyilatkozatot«, elárultam Istent, és egy szégyenfolttá váltam. Vajon Isten már kiiktatott engem?” Valahányszor erre gondoltam, úgy éreztem, mintha egy késsel szabdalnák szét a szívemet. Már azt sem tudtam, mit mondjak az imáimban. Bár a gyülekezet továbbra is lehetőséget adott arra, hogy végezzem a kötelességeimet, én pedig nagyon hálás voltam ezért, és a legjobb tudásom szerint akartam végezni őket, a nyugtalanságom egyszerűen nem akart elmúlni. Valahányszor hallottam a testvéreket beszélgetni azokról, akik aláírták a „Három nyilatkozatot”, a szívem tompán sajgott. Látva azt, hogy mások a letartóztatásuk után is szilárdan megálltak a bizonyságtételükben, még jobban fájt a szívem. Arra gondoltam, hogy ezeket az embereket Isten jóváhagyta, én azonban elárultam Istent, és méltatlanná váltam az Ő üdvösségére. Mivel nem tudtam megszabadulni a „Három nyilatkozat” aláírásának árnyékától, gyakran negatív állapotban éltem, és nem tudtam lelkesedést tanúsítani az igazságra való törekvés és az életbe való belépés iránt. Egy lélektelen porhüvelynek éreztem magam, csak arra voltam képes, hogy mindennap elvégezzem a dolgaimat. Úgy tűnt, hogy csak azáltal vezekelhetek a vétkeimért, ha jól csinálom a dolgokat, és csak akkor érezhetek egy kis megnyugvást a szívemben. Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy Isten nem vette el tőlem a lehetőséget, hogy az igazságra törekedjek. Még azt is megengedte, hogy a vezetői kötelességvégzést tanuljam. Ha Isten kiiktatott volna, hogy lenne még mindig lehetőségem arra, hogy végezzem a kötelességemet? Akkor arra is képtelen lennék, hogy Isten szavainak öntözését és ellátását élvezzem. De én végig félreértettem Istent, és rengeteg időt pazaroltam arra, hogy negativitásban éljek! Ha továbbra is ilyen negatívan viselkednék, nem Isten lenne az, aki kiiktatna, hanem inkább én iktatnám ki saját magamat. Alaposan el kellett gondolkodnom magamon, és keresnem kellett az igazságot, hogy kikerüljek ebből a negatív állapotból.

Később megláttam Isten szavainak egy szakaszát, amely segített megtalálni a probléma gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében. Talán, amint teljesítik kötelességüket, vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy képesek elhagyni a családjukat, és örömmel feláldoznák magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló motivációjukat, hogy félretették ezt a motivációt, és az többé már nem irányítja vagy korlátozza őket. Akkor azt gondolják, hogy már nincs meg bennük a motiváció, hogy áldottak legyenek, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen tekintenek a dolgokra. Próbatételek nélkül jól érzik magukat. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet, vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak az Istenért való áldozat mellett, addig azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy már nem személyes lelkesedés vagy pillanatnyi impulzusok vezérlik őket kötelességük teljesítése során. Hanem azt hiszik, hogy törekedhetnek az igazságra, és hogy kötelességük teljesítése közben folyamatosan kereshetik és gyakorolhatják az igazságot, így romlott beállítottságaik megtisztulnak, és némi valódi változást érnek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberek rendeltetési helyéhez és sorsához, hogyan viselkednek? Az igazság a maga teljességében feltárul” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten leleplezte a valódi állapotomat. A negativitást, amit éreztem, az áldásokra irányuló szándékaim irányították. Miután megtaláltam Istent, lelkes voltam az áldozathozatalban. A középiskola elvégzése után rögtön Isten házába jöttem, hogy teljes munkaidőben végezzem a kötelességeimet, azt gondolván, hogy ha továbbra is így folytatom, bejutok a menny királyságába, és élvezhetem annak áldásait. Amikor elfogtak, és a kínzástól való félelmemben aláírtam a „Három nyilatkozatot”, úgy éreztem, hogy nincs többé reményem arra, hogy áldásokban részesüljek, és minden kétségem és Istennel kapcsolatos félreértésem a felszínre tört. Így tűnődtem: „Miután aláírtam a »Három nyilatkozatot«, vajon Isten még meg tud bocsátani nekem? Ha Isten nem ment meg, akkor van még reményem az áldásokra? Ha nincs reményem az áldásokra, akkor mi értelme a végsőkig hinni?” Legbelül nagyon negatív lettem. Később, amikor a vezetők kivizsgálták, hogy aláírtam-e a „Három nyilatkozatot”, elkezdtem gyanakodni, hogy bármikor kitakaríthatnak, és úgy éreztem, hogy annak ellenére, hogy még mindig élvezhettem Isten szavának ellátását, és végezhettem a kötelességeimet, mindenképp az lesz a sorsom, hogy kiiktatnak. Úgy éreztem, nincs reményem arra, hogy áldásokban részesüljek, és a szívemet mintha egy nehéz kő zúzta volna össze. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna a lelkemet, gyakran elborított a negatívitás és a fájdalom, és nem voltam képes elég energiát mozgósítani a kötelességeim végzéséhez és az igazságra való törekvéshez. Beláttam, hogy az áldások iránti vágyam túl erős volt. Ennyi éven át nem azért hoztam áldozatokat, hogy eleget tegyek Istennek, hanem azért, hogy megpróbáljak alkudozni Vele. Amikor nyereség volt kilátásban, akkor igazán motivált voltam a kötelességeimben, de amikor nem kaphattam áldásokat, akkor nagyon negatív lettem. Mi volt a különbség az én törekvésem és az álhívőké között? Ha jobban belegondolok, csak egy teremtett lény vagyok, aki még a pornál is kevesebbet ér, mégis eljöhetek Isten házába, végezhetem a kötelességeimet, és élvezhetem az Isten által kifejezett összes igazságot. Olyan sok mindent kaptam Istentől! De egyáltalán nem voltam hálás mindazért, amit Ő adott nekem. Még a menny királyságának áldásait is szégyentelenül kértem Tőle, ha pedig nem kaphattam áldásokat, akkor negatív és tunya lettem. Tényleg hiányzott az emberi mivoltom! Ezt felismerve mélységes megbánást éreztem, ezért imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy elengedjem az áldásokra irányuló szándékaimat, és megtérjek.

Ezután elolvastam még két részt Isten szavaiból, és tisztább képet kaptam az Ő szándékáról. Mindenható Isten azt mondja: „A legtöbb ember már vétkezett, és bizonyos módokon beszennyezte magát. Például egyesek ellenálltak Istennek, és istenkáromló dolgokat mondtak; egyesek elutasították Isten megbízatását, nem teljesítették kötelességüket, és Isten visszautasította őket. Néhány ember elárulta Istent, amikor kísértésekkel szembesült. Egyesek elárulták Istent azzal, hogy aláírták a »Három nyilatkozatot«, amikor letartóztatták őket. Mások ellopták a felajánlásokat; némelyek eltékozolták a felajánlásokat. Egyesek gyakran megzavarták a gyülekezet életét, és kárt okoztak Isten választott népének. Egyesek klikkeket hoztak létre, másokkal pedig durván bántak, romhalmazt csinálva a gyülekezetből. Voltak, akik gyakran elképzeléseket és a halált terjesztették, ártva a testvéreknek; néhányan pedig paráznaságba és szexuális szabadosságba keveredtek, és szörnyű hatást gyakoroltak. Elég annyit mondani, hogy mindenkinek megvan a maga vétsége és szégyenfoltja. Egyesek azonban képesek elfogadni az igazságot és megtérni, míg mások nem képesek, és meg is halnak, mielőtt megtérnének. Tehát az embereket természetlényegüknek és következetes viselkedésüknek megfelelően kell kezelni. Akik tudnak megbánást gyakorolni, azok hisznek valóban Istenben, de ami a valóban megátalkodottakat illeti, akiket ki kell közösíteni és ki kell űzni, azok ki lesznek közösítve és ki lesznek űzve. [...] Isten minden embert azon az alapon kezel, hogy milyen az illető aktuális körülményeinek és hátterének tényleges helyzete, milyenek a cselekedetei, a viselkedése és a természetlényege. Isten soha senkivel nem fog rosszul bánni. Ez Isten igazságosságának egyik oldala. Például a kígyó bűnre csábította Évát, hogy egye meg a gyümölcsöt a jó és rossz tudásának fájáról, de Jahve nem tett neki szemrehányást azzal, hogy: »Megmondtam, hogy ne egyél a gyümölcsből! Mégis miért tetted? Meg kellett volna értened! Tudnod kellett volna, hogy a kígyó csak azért mondta, hogy bűnbe vigyen téged.« Jahve nem feddte meg így Évát. Mivel az emberek Isten teremtményei, Ő tudja, hogy milyenek az ösztöneik, mire képesek ezek az ösztönök, milyen mértékben tudnak az emberek uralkodni magukon, és meddig mehetnek el. Isten mindezt egészen világosan tudja. Ahogy Isten kezeli az embert, az nem olyan egyszerű, mint azt az emberek képzelik. Amikor utálattal vagy ellenérzéssel viszonyul egy személyhez, vagy ha arról van szó, hogy az illető mit mond egy adott helyzetben, akkor Ő jól érti az állapotát. Ez azért van, mert Isten átvizsgálja az ember szívét és lényegét. Az emberek mindig azt gondolják: »Istennek csak az Ő isteni mivolta van. Ő igaz, és nem tűr sértést az embertől. Nem veszi figyelembe az ember nehézségeit, és nem képzeli magát az emberek helyébe. Ha valaki ellenáll Istennek, akkor Ő meg fogja büntetni.« A dolgok egyáltalán nem így állnak. Ha valaki így érti az Ő igazságát, az Ő munkáját és az emberekkel való bánásmódját, akkor súlyosan téved. Isten döntése az egyes emberek sorsáról nem az illető elképzelésein és képzelgésein alapszik, hanem Isten igazságos természetén. Ő mindenkinek a tettei alapján fog megfizetni. Isten igazságos, és előbb vagy utóbb gondoskodni fog arról, hogy minden ember teljesen meggyőződjön” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „A Bibliában van egy történet a tékozló fiú visszatéréséről – miért használta az Úr Jézus ezt a példázatot? Azért, hogy megértesse az emberekkel, hogy Isten szándéka az emberiség megmentésére őszinte, és hogy Ő lehetőséget ad az embereknek a bűnbánatra és a változásra. E folyamat során Isten végig megérti az embert, jól ismerve a gyengeségeit, valamint a romlottsága mértékét. Tudja, hogy az emberek meg fognak botlani és kudarcot fognak vallani. Akárcsak a járni tanuló gyermek, nem számít, mennyire erős testileg, mindig lesznek olyan alkalmak, amikor elbukik és megbotlik, és olyan alkalmak, amikor belebotlik dolgokba és átesik rajtuk. Isten minden embert úgy ért, ahogyan az anya érti a gyermekét. Érti minden egyes ember nehézségeit, gyengeségeit, valamint szükségleteit. Sőt, Isten érti, milyen nehézségekkel, gyengeségekkel és kudarcokkal szembesülnek az emberek a beállítottságbeli változásba való belépés folyamata során. Ezek azok a dolgok, amelyeket Isten a legjobban ért. Ez azt jelenti, hogy Isten átvizsgálja az emberek szívének mélységeit. Nem számít, milyen gyenge vagy, ameddig nem tagadod meg Isten nevét, vagy nem hagyod el Őt és ezt az utat, akkor mindig lehetőséged lesz a beállítottságbeli változás elérésére. Ha megvan ez a lehetőséged, akkor van reményed a túlélésre, ezáltal pedig arra, hogy Isten megmentsen” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A gyakorlás útja az ember természetének megváltoztatása felé). Isten szavainak olvasása után némileg megértettem Isten igazságos természetét. Isten nem egy személy átmeneti viselkedése alapján ítéli meg, hogy az illető megmenthető-e, és nem is ítél el vagy iktat ki valakit egy egyszeri esetből fakadó vétek alapján. Isten ismeri az érettségünket, és valóban megérti a gyengeségeinket. Isten elsősorban az alapján értékeli az embert, hogy az illető általában hogyan viselkedik, és hogy képes-e elfogadni az igazságot. Ha egy személy viselkedése összességében jó, és ha egy vétek elkövetése után el tudja fogadni az igazságot, és őszintén bűnbánatot tud tartani, akkor Isten irgalmas és toleráns lesz vele szemben. Mint Dávid, aki tele volt megbánással, miután elvette Uriás feleségét, és aztán soha többé nem követett el semmilyen vétket a férfi-nő kapcsolataiban. Amikor öregkorában egy fiatal nőt hoztak neki, hogy felmelegítse, nem nyúlt hozzá. Bár Dávid vétkezett, őszintén megbánta tettét, így Isten mégis jóváhagyta őt. Néhány testvért kizártak, mert az antikrisztus útján jártak, és mert súlyosan megzavarták a gyülekezet munkáját, de azután őszintén megtértek, és újra befogadták őket Isten házába. Ők még tapasztalati tanúságtételekről szóló cikkeket is írtak, bizonyságot tettek az üdvösség munkájáról, amit Isten rajtuk végzett el. Őket látva megértettem, hogy Isten megmentéssel viszonyul azokhoz, akik őszintén bűnbánatot tartanak, és el tudják fogadni az igazságot. Ezzel szemben azok esetében, akik következetesen rosszul teljesítenek, nem fogadják el az igazságot, vagy nem tanúsítanak őszinte bűnbánatot, Isten hozzáállása az, hogy elítéli és kiiktatja őket. Ez a helyzet néhány olyan emberrel is, akik aláírták a „Három nyilatkozatot”, akik utólag nem értették meg és nem bánták meg, hogy elárulták Istent, és még a gyülekezetet és a testvéreiket is eladták. Az ilyen embereknek Isten nem ad további esélyeket, mert idegenkednek az igazságtól, és nincs sem lelkiismeretük, sem józan eszük. Eltűnődtem azon, hogy egy pillanatra elgyengültem, és aláírtam a „Három nyilatkozatot”, de utána önvádat és megbánást éreztem, meg akartam térni, és meg akartam változni. A gyülekezet úgy ítélte meg, hogy a viselkedésem összességében jó volt, hogy nem régóta végeztem a kötelességemet, ezenkívül sekélyes tapasztalattal és csekély érettséggel rendelkezem, és miután aláírtam a „Három nyilatkozatot”, valódi bűnbánatot tanúsítottam, ezért adtak még egy esélyt. Ez Isten irgalmassága volt. De én nem értettem Isten természetét, és folyton félreértettem Őt, azt hittem, hogy csak dolgozom, és ha végzek a munkával, akkor ki fognak iktatni. Teljesen tagadtam Isten igazságosságát, és Isten azon szándékát is, hogy a legnagyobb mértékben megmentse az emberiséget. Rájöttem, hogy a hitemben egyáltalán nem ismerem Istent. Tényleg vak voltam! Olyannak képzeltem Istent, mint a romlott emberi lényeket. Nem istenkáromlás volt ez? Ha így folytatnám, soha nem részesülnék Isten bocsánatában. Dávid példáját kellett követnem: higgadtan szembenézni a vétkeimmel, és valóban megtérni, és függetlenül attól, hogy Isten végül megment vagy kiiktat, alá kellett vetnem magam, és el kellett fogadnom azt anélkül, hogy a saját jövőbeli kilátásaim és útjaim miatt aggódnék.

Utána elgondolkodtam: „Mi volt kudarcom fő oka, amikor a letartóztatásom után aláírtam a »Három nyilatkozatot«?” Isten e szavait olvastam: „Te azt reméled, hogy az Istenbe vetett hited nem jár majd kihívásokkal, megpróbáltatásokkal vagy a legcsekélyebb nehézséggel sem. Te mindig azokat a dolgokat hajszolod, amelyek értéktelenek, és nem tulajdonítasz értéket az életnek, ehelyett a saját szertelen gondolataidat az igazság elé helyezed. Annyira értéktelen vagy! Úgy élsz, mint egy disznó – mi a különbség közted, a disznók és a kutyák között? Azok, akik nem törekednek az igazságra, helyette a testet szeretik, vajon nem mind vadállatok? Vajon azok a lelketlen halottak nem mind két lábon járó hullák? Hány szó hangzott el köztetek? Csak egy kevés munka valósult meg a körötökben? Mennyi mindent adtam nektek? Akkor miért nem nyertétek el? Mi okotok van panaszkodni? Vajon nem azért nem nyertetek el semmit, mert túlságosan szerelmesek vagytok a testbe? És nem azért, mert túlságosan szertelenek a gondolataitok? Nem azért, mert túlságosan ostobák vagytok? Ha képtelen vagy elnyerni ezeket az áldásokat, vajon hibáztathatod Istent, hogy nem ment meg téged? [...] Igazi emberi életet ajándékozok neked, de te mégsem törekszel rá. Nem különbözöl egy disznótól vagy egy kutyától? A disznók nem törekszenek az emberi életre, nem törekszenek a megtisztulásra, és nem értik, mi az élet. Mindennap, miután jóllaktak, egyszerűen csak alszanak. Megadtam neked az igaz utat, de te mégsem nyerted el: üres a markod. Hajlandó vagy folytatni ezt az életet, a disznók életét? Mi a jelentősége annak, hogy élnek ilyen emberek? A te életed megvetendő és alantas, mocsokban és paráznaságban élsz, és nem törekszel semmilyen célra; vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is ilyeneket tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út már megadatott neked, de hogy végül el tudod-e nyerni, az a te személyes törekvésedtől függ” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). „Ma a világon mindenki megpróbáltatásokon megy keresztül, még Isten is szenved, helyénvaló-e tehát az, hogy ti ne szenvedjetek? [...] Vannak, akik a családjuk miatt szembesülnek a fájdalommal, vannak, akik a házasságuk miatt, vannak, akik üldöztetést szenvednek, és még lakóhelyük sincs. Bárhová is mennek, az valaki másnak az otthona, és fájdalmat éreznek a szívükben. Vajon az a fájdalom, amit most átéltek, nem az a fájdalom, amit Isten szenvedett el? Istennel együtt szenvedtek, és Isten elkíséri az embereket a szenvedésben. Ma mindannyian részesei vagytok Krisztus nyomorúságának, királyságának és kitartásának, és végül dicsőséget szereztek! Ennek a szenvedésnek van értelme. Hát nem így van? Nem nélkülözheted ezt az akaratot. Meg kell értened, mit jelent a mai szenvedés, és miért szenvedsz annyit. Keresned kell az igazságot, és meg kell értened Isten szándékát, és akkor meglesz benned az akarat a szenvedésre” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavaiból rájöttem, hogy a „Három nyilatkozat” aláírásának a fő oka a hús-vér testem dédelgetése volt. A sátáni túlélési törvényt követtem, miszerint „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, és a saját hús-vér testem érdekeit minden más fölé helyeztem. Azt kívántam, hogy az Istenben való hitemben egyáltalán ne legyenek nehézségek és fájdalmak, és hogy a hús-vér testem ne szenvedjen, és ne kelljen mggtapasztalnia semmilyen megpróbáltatást vagy gyötrelmet. Így amikor a nagy vörös sárkány kínzással fenyegetett, nem az járt a fejemben, hogy hogyan álljak meg szilárdan a bizonyságtételemben, hanem inkább a kínzástól és szenvedéstől való félelmem. Attól tartottam, hogy nem leszek képes elviselni a kínzást, és júdássá válok, és úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha aláírom a „Három nyilatkozatot”. Úgy tűnt, hogy a gondolataim elég pozitívak voltak, de csak az járt a fejemben, hogy megóvjam magam, és nem akartam, hogy a hús-vér testem szenvedjen. Tisztában voltam vele, hogy a „Három nyilatkozat” aláírása Isten elárulása, mégis folytattam nyomorult létemet azzal, hogy megalkudtam, és engedtem az ördögnek. Cselekedeteim nem különböztek egy júdás tetteitől. Amikor Isten munkája befejeződik, ha még mindig túl nagy értéket tulajdonítanék a hús-vér testemnek, és nem tennék igaz tanúságot, nemcsak hogy Isten nem mentene meg, hanem újra és újra ellenállnék Istennek, és elárulnám Őt, hogy kielégítsem a hús-vér testemet, és végül biztosan elkárhoznék, és a Sátánnal együtt vesznék el! Isten szavaiból arra is rájöttem, hogy ahhoz, hogy valaki megmeneküljön a hitében, némi szenvedést is el kell viselnie. Csak fájdalmas helyzeteken keresztül lehet igaz hitünk Istenben. Ahogyan Péter követte az Úr Jézust – megpróbáltatások és finomítások százait élte át, és igyekezett szeretni Istent, elérte a tökéletes szeretetet Isten iránt, alávetette magát a halálnak, és fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, így ő lett az első ember a történelem során, akit Isten tökéletesített. Ott volt Jób is, aki megpróbáltatásokkal nézett szembe. Egy pillanat alatt elvesztette hatalmas vagyonát és a gyermekeit, a testét kelések borították el, és mégis képes volt alávetni magát Isten szuverenitásának, és szilárdan megállni a bizonyságtételében, megrémítve a Sátánt, és így tényleg szabad emberré vált. Hozzájuk képest én egy senki vagyok. Megrémültem, és megalkudtam a Sátánnal anélkül, hogy komoly kínzásokkal kellett volna szembenéznem. Olyan voltam, mint egy virág az üvegházban, amely egy kis szélnek vagy esőnek sem tud ellenállni. Igazán törékeny voltam! Az igazságot kellett követnem, nem foglalkozva a hús-vér testemmel, és megfogadtam, hogy ha egy nap újra letartóztatnak, még ha az élet a halálnál is rosszabb lesz, akkor is szilárdan megállok majd a bizonyságtételemben.

Idén július végén, közvetlenül azután, hogy megérkeztem a Dongjang Gyülekezetbe, a szomszédos gyülekezetben egy tömeges letartóztatási hullám indult el, és a vezetők gyors segítséget kértek az Isten szavait tartalmazó könyvek áthelyezéséhez. Amint átköltöztettünk néhány könyvtárolót, felmerült a gyanú, hogy a sofőrt követik. Ráadásul a társam is potenciális kockázatoknak volt kitéve, mert kapcsolatba került a sofőrrel. Őszintén szólva, amikor ezzel a helyzettel szembesültem, eléggé megijedtem. Eszembe jutott, hogy nemrég hosszú ideig követtek a rendőrök, és majdnem letartóztattak, és hogy engem is elárult egy júdás, és hogy én voltam a rendőrség egyik fő célpontja, akit le akartak tartóztatni. Ekkor nekem még éppen sikerült elrejtőznöm, de a társam biztonsága már veszélyben forgott. Éreztem, hogy ha célponttá válunk, nem fogok tudni elmenekülni, és ha a rendőrség elkap, biztosan nem engednek el. De amikor a vétkemre gondoltam, arra, hogy a letartóztatásomkor aláírtam a „Három nyilatkozatot”, heves érzés támadt a szívemben: „Ha tényleg elfognak, esküszöm, hogy soha nem tagadom meg Istent, és mindenképpen tanúságot teszek Mellette!” Amikor így gondolkodtam, a szívemet már nem korlátozta ez a helyzet. Csak Isten dönthette el, hogy elfognak-e, nekem pedig alá kellett vetnem magam Isten vezényléseinek. Megfelelő intézkedéseket kellett tenni a könyvekkel kapcsolatban, sürgősen végre kellett hajtani különböző feladatokat, és meg kellett óvnom Isten házának érdekeit. Szóval, miközben a társammal kommunikáltam, hogy érdeklődjek, utánanézzek a könyveknek, és megbeszéljem vele azok áthelyezését, írtam egy levelet a gyülekezetnek, hogy beszámoljak a könyvek átszállításának folyamatáról. Így gyakorolva sokkal nagyobb nyugalmat éreztem a szívemben. Az általam elért átalakulás és nyereség elválaszthatatlan Isten szavainak útmutatásától. Őszintén köszönöm Istennek!