Május végén az egyik gyülekezet, amelyért feleltem, a KKP irányította letartóztatások célpontjává vált: három gyülekezetvezetőt letartóztattak, és Isten szavainak könyveit sürgősen el kellett onnan szállítani. Amikor a felső vezetés tudomást szerzett erről, arra utasítottak engem és Szung En nővért, hogy sürgősen koordináljuk a könyvek átszállítását. A szállítás során azonban a rendőrség megfigyelés alatt tartott minket, és minden könyvet lefoglaltak. Amikor eljutott hozzám a hír, nem hittem a fülemnek, és úgy éreztem, mintha a kétségbeesés kútjába zuhantam volna. Gyülekezetvezetőként nem tudtam megvédeni Isten szavainak a könyveit, és hatalmas veszteséget okoztam. Ez egy totális katasztrófa volt. Megsemmisültem. Azon is aggódtam, hogy leváltanak, de az még jobban aggasztott, hogy esetleg teljesen elveszíthetem az esélyt a kötelességeim elvégezésére, és ha ez megtörténne, akkor vajon nem veszíteném el minden esélyemet az üdvösségre? Már a puszta gondolattól is összeszorult a szívem. Gyakran sóhajtoztam kétségbeesetten, és ha arra gondoltam, hogy mekkora vétket követtem el, igazán negatívnak éreztem magam, és kényszeríteni kellett magamat, hogy elvégezzem a kötelességeimet. Egy nap, amikor Szung En nővérrel beszélgettem, szóba került Je Csien, aki elhanyagolta a kötelességét, amikor vezető volt, és ez oda vezetett, hogy Isten szavainak könyveiből nagyon sok elveszett, Je Csient pedig eltakarították. A gondolataim még sötétebbek lettek, amikor arra gondoltam, hogy gyülekezetvezető vagyok én is, és így én feleltem közvetlenül a könyvek átszállításáért, tehát kétségkívül nekem volt ebben az egészben a legnagyobb felelősségem. Biztosnak tűnt, hogy le fognak váltani. Ha tudtam volna, hogy eljön ez a nap, jobban örültem volna neki, ha nem választanak meg vezetőnek, hogy ne kelljen egy ilyen súlyos felelősséget viselnem. Ebben az időszakban elcsüggedtem, valahányszor csak eszembe jutott ez, és folyton a vigasztalanság érzése töltött el. Bár látszólag nem adtam fel, ha csak arra a lehetőségre gondoltam, hogy leváltanak, elment a kedvem, hogy viseljem a terhet a kötelességemben, és csak gépiesen tettem a dolgomat.

Július közepére a felső vezetés végzett a vizsgálattal a lefoglalt könyvekkel kapcsolatban, és azt mondták, hogy ez egy olyan különleges körülmény volt, amire nem számíthattunk, nem emberi mulasztás okozta, ezért nem vonnak minket felelősségre, csak arra emlékeztetnek bennünket, hogy komolyan gondoljuk végig a tapasztalatainkat és a tanulságokat, és szorgalmasan végezzük a kötelességeinket a továbbiakban. Látva ezt az eredményt, jóllehet tudtam, hogy becsben kellene tartanom a kötelességemet, mégis azt gondoltam: „Ez egy váratlan incidens volt, és nem találtak érte felelősnek, de vezetőnek lenni akkor is fontos kötelesség. Sok munkával és hatalmas felelősséggel jár. Ha a jövőben rosszul kezelek problémákat, és jelentős veszteségeket okozok, legalábbis leváltanak, de akár el is takaríthatnak. Ez azt jelentené, hogy minden reményt elvesztenék az üdvösségre.” Ezt szem előtt tartva úgy éreztem, hogy biztonságosabb az egyszeri feladatoknál maradni, így a vezetői szerepvállalásom feladását fontolgattam. De tudtam, hogy ha feladom a kötelességemet, azzal elárulnám Istent, és ez egy még nagyobb probléma. Racionálisan átgondolva ezt rákényszerítettem magam az alávetettségre, és arra, hogy továbbra is együttműködő legyek. Augusztus elején a gyülekezeti prédikátorválasztáson azt hallottam, hogy egyes testvérek engem és Ku Nan nővért akarják jelölni. Ekkor hirtelen összeszorult a szívem, és elborított az aggodalom, miközben azt gondoltam: „Már felelős vagyok egy gyülekezetért, és ez már így is elég nagy felelősség. Ha megválasztanak prédikátornak, és ezáltal több gyülekezetet is felügyelnem kell, az vajon nem még több felelősséggel és veszéllyel járna? Mi történik, ha nem végzem jól a munkát, és jelentős veszteségeket okozok? Ha emiatt takarítanak el, vajon nem veszne el minden reményem a sorsom és a rendeltetési helyem tekintetében?” Ennek fényében rettegtem attól, hogy megválasztanak. Ráébredtem, hogy veszélyes nem tudomást venni az állapotomról, és ez a kötelességteljesítésemre is hatással van, így elkezdtem válaszokat keresni Isten szavaiban.

Egy nap az áhítatom során rábukkantam Isten szavainak egy szakaszára. „Azért jöttél, hogy a kötelességedet végezd. Nem számít, milyen keményen dolgozol, vagy hogy mennyit szenvedsz, vagy hogy mennyire metszenek meg: hálát kell adnod Istennek. Isten adta neked ezt a lehetőséget, hogy megtapasztalhasd a legkülönfélébb helyzeteket, és hogy mindenféle személyes megtapasztalásokban és találkozásokban lehessen részed. Ez jó dolog, és mind azért történik, hogy megérthesd az igazságot. Mi miatt aggódtok tehát? Kivel szemben védekeztek? Semmi szükség arra, hogy ilyenek legyetek. Csak törekedjetek normálisan az igazságra, találjátok meg a megfelelő helyeteket, és végezzétek jól a kötelességeteket és a rátok háruló munkát, és ez elég. Nem kérek ezzel sokat tőletek” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). „Ne gondolkodjatok egyre csak az elmenetelen, céltudatosan gyökeret kell itt eresztenetek, és jól kell végeznetek a kötelességeteket. Akár jól tudjátok végezni a kötelességeteket, akár nem, legalább tegyétek bele a szíveteket, és ügyeljetek arra, hogy végül minden feladatotokkal végezzetek. Ne legyetek dezertőrök. Némelyek ezt mondják: »Gyenge a képességem, kevés képzettséget szereztem, és nincs tehetségem. Hibák vannak a személyiségemben, és mindig nehézségekkel találkozom a kötelességemben. Mit fogok tenni akkor, ha nem tudom jól végezni a kötelességemet és leváltanak?« Mitől félsz? El tudod végezni egyedül ezt a munkát? Csak egy szerepet vállaltál, senki nem kéri tőled, hogy az egész dolgot vállald magadra. Csak azokat a dolgokat vállald magadra, amelyeket neked kell megtenned, ennyi elég. Akkor máris teljesítetted a felelősségeidet, nem igaz? Olyan egyszerű ez; miért vagy mindig ennyire gyanakvó? Attól félsz, hogy eltalálják és felhasítják a fejedet a lehulló levelek, és elsősorban és mindenekelőtt a saját vészforgatókönyveiden gondolkodsz – hát nem semmirekellő az ilyen ember? Mit jelent az, hogy »semmirekellő«? Azt jelenti, hogy nem próbálsz meg fejlődni, nem vagy hajlandó mindent beleadni, folyton ingyen ebédet akarsz és élvezni a jó dolgokat – az ilyen emberek söpredékek. Némelyek túlságosan szűk látókörűek. Hogyan írhatjuk le az ilyen embereket? (Rendkívül kicsinyesek.) A rendkívül kicsinyes ember hitvány ember, és bármelyik hitvány ember képes arra, hogy a maga hitvány mércéjével mérje egy úriember jellemét, és éppolyan önzőnek és megvetendőnek tekintsen másokat, amilyen ő maga is. Az ilyen emberek semmirekellők, és még ha hisznek is Istenben, nem lesz könnyű számukra elfogadni az igazságot. Mi miatt van túl kevés hite valakinek? Amiatt, hogy nem érti az igazságot. Ha túl kevés igazságot értesz, és túl sekélyes a megértésed azokkal kapcsolatban, ennek következtében pedig nem vagy képes megérteni minden munkát, amelyre Isten vállalkozik, mindent, amit Isten tesz, és minden követelményt, amelyet veled szemben támaszt, ha nem tudod elérni ezt a megértést, akkor mindenféle gyanúk, képzelődések, félreértések és elképzelések fognak felmerülni benned Istent illetően. Ha csakis ezekkel a dolgokkal van telve a szíved, lehet-e vajon igaz hited Istenben? Nincs igazi hitetek Istenben, és ezért érzitek mindig kényelmetlenül magatokat, és aggódtok folyton amiatt, hogy nem tudjátok, mikor fognak esetlegesen leváltani benneteket. Félelmet éreztek és ezt gondoljátok: »Isten bármikor eljöhet ide, hogy ellenőrzést tartson.« Nyugodjatok meg! Amíg jól végzitek a munkát, amellyel Isten háza megbíz benneteket, akkor még ha valamelyest hiányos is az igazságra törekvésetek és az életbe való belépésetek, elnézem a dolgot” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). Isten szavainak elolvasása után mélyen meghatódtam, mintha Isten közvetlenül szólt volna hozzám. Olyan a leírhatatlan érzés kerített hatalmába, ami mintha a legbelső lényegemet érintette volna meg. Isten minden gondolatomat és felvetésemet alaposan átvizsgálja, és tudta, hogy nem értem annak az alapelveit, ahogyan a gyülekezet az emberekkel bánik, hogy mindig tartózkodó vagyok, és félreértem a dolgokat, és félek attól, hogy ha megbukom a kötelességeimben, az komoly következményekkel járhat, és hogy ha eltakarítanának, az megfosztana a jó sorstól és rendeltetési helytől. Isten azt is tudta, hogy a bennem lévő fájdalom és elfojtás abban gyökerezik, hogy nem értem a igazságot, így Ő a szavai segítségével világosított meg és vezetett engem. Őszintén azt mondta, hogy ne aggódjak, és ne féljek, és hogy az Ő háza az alapelvek szerint bánik az emberekkel, és nem fog önkényesen kitakarítani egyetlen olyan igaz hívőt sem, aki elvégzi a kötelességeit. Isten arra is biztat minket, hogy ne féljünk felelősséget vállalni, és hogy higgadtan nézzünk szembe a napi helyzetekkel, és keressük az igazságot, hogy megértsük az Ő szándékait. Istennek nincsenek magas elvárásai velem szemben. Csak azt reméli, hogy vállalom a rám háruló felelősséget, hűséges leszek a kötelességeimben, és becsületes ember leszek emberi mivolttal. Isten nem akarja, hogy félelemben és aggodalomban éljek, hogy nyugtalan legyek. De én túl csalárd voltam, és az incidens után, amikor Isten szavainak a könyveit lefoglalták, továbbra is azon aggódtam, hogy leváltanak, vagy akár eltakarítanak, és így elveszne a reményem a jó sorsra és rendeltetési helyre. Később, amikor Isten háza nem tartott felelősnek a dologért, ahelyett, hogy hálás lettem volna Isten irgalmáért, és végeztem volna a kötelességeimet, hogy megháláljam a szeretetét, tartózkodó lettem, és félreértettem Őt, egyre jobban féltem a vezetői kötelességeim elvégzésétől, és „biztonságosabb”, egy feladatra koncentráló kötelességre akartam váltani. Továbbá az egyházi prédikátorválasztás során, még meg sem választottak, de már elkezdtem aggódni, hogy nagyobb felügyeleti jogkörrel nagyobb lenne rajtam a felelősség, és hamarabb felfednének, ezért nem akartam részt venni a választáson. Nem értettem Isten lelkiismeretes figyelmességét, és továbbra is kételkedtem Benne, és tartózkodó álláspontra helyezkedtem Vele szemben. Olyan csalárd voltam!

Később folytattam Isten szavainak olvasását, hogy feloldjam a problémáimat. Rábukkantam Isten szavainak erre a passzusára: „Vannak, akik félnek a felelősségvállalástól, miközben a kötelességüket végzik. Ha a gyülekezet feladatot ad nekik, akkor először mérlegelni fogják, hogy a feladat megköveteli-e, hogy felelősséget vállaljanak, és ha igen, akkor nem fogadják el. A kötelességük végzésének feltételei a következők: először is, laza munkáról legyen szó; másodszor ne legyen terhes vagy fárasztó; harmadszor pedig bármit is tesznek, nem vállalnak semmilyen felelősséget. Egyedül ilyen kötelességet vállalnak el. Miféle ember ez? Nem sikamlós, csalárd ember? A legkisebb felelősséget sem akarja vállalni. Még attól is fél, hogy a levelek betörik a koponyáját, amikor leesnek a fáról. Milyen kötelességet tud egy ilyen ember végezni? Mi haszna lehet Isten házában? Isten házának munkája a Sátán elleni küzdelem munkájával, valamint a királyság evangéliumának terjesztésével kapcsolatos. Melyik kötelesség nem jár felelősséggel? Azt mondanátok, hogy vezetőnek lenni felelősséggel jár? Nem annál nagyobb-e a felelősségük, és nem kell-e annál inkább felelősséget viselniük? Függetlenül attól, hogy az evangéliumot terjeszted, bizonyságot teszel, vagy videókat készítesz és így tovább – bármilyen munkát végzel –, mindaddig, amíg az igazságalapelvekhez kapcsolódik, felelősséggel jár. Ha a kötelességed végzése elvtelen, ki fog hatni Isten házának munkájára. Ha pedig félsz a felelősség vállalásától, akkor semmilyen kötelességet nem tudsz végezni. Vajon gyáva az, aki fél felelősséget vállalni a kötelessége végzésében, vagy a beállítottságával van baj? Képesnek kell lenned különbséget tenni. Valójában ez nem gyávaság kérdése. Ha ez az ember a gazdagságra hajtana vagy a saját érdekében tenne valamit, hogyan lehetne ennyire bátor? Bármilyen kockázatot vállalna. De amikor a gyülekezetért, Isten házáért tesz dolgokat, akkor egyáltalán nem vállal kockázatot. Az ilyen emberek önzőek és aljasak, mind közül a legalattomosabbak. Aki nem vállal felelősséget a kötelesség végzésében, az a legkevésbé sem őszinte Istenhez – a hűségéről nem is beszélve. Miféle ember mer felelősséget vállalni? Miféle ember az, akinek van bátorsága súlyos terhet viselni? Olyasvalaki, aki vállalja a vezetést, aki bátran megy előre a legkritikusabb pillanatban Isten házának munkájában, aki nem fél súlyos felelősséget viselni és nagy nehézséget elviselni, amikor a legfontosabb és döntő jelentőségű munkát látja. Ez olyasvalaki, aki hűséges Istenhez, aki Krisztus jó katonája. Vajon mindenki, aki fél felelősséget vállalni a kötelességében, azért tesz így, mert nem érti az igazságot? Nem: ez az emberi mivoltukkal kapcsolatos probléma. Nincs igazságérzetük vagy felelősségérzetük, önző és hitvány emberek, nem igaz szívű istenhívők, és a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Emiatt nem lehet megmenteni őket. [...] Ha mindig megóvod magad, amikor valami történik veled, és menekülési útvonalat, hátsó ajtót hagysz magadnak, akkor a gyakorlatba ülteted az igazságot? Ez nem az igazság gyakorlása – ez alattomosság. Te most Isten házában végzed a kötelességedet. Mi a kötelesség végzésének első alapelve? Az, hogy először is teljes szívvel, fáradságot nem kímélve kell végezned a kötelességet, és meg kell óvnod Isten házának érdekeit. Ez egy igazságalapelv, amelyet a gyakorlatba kell ültetned. Ha úgy óvod magad, hogy menekülési útvonalat hagysz magadnak, egy hátsó ajtót, akkor a nem hívők által követett gyakorlati alapelvet és a legmagasztosabb filozófiájukat követed. Mindenben először önmagára van tekintettel, a saját érdekeit helyezi mindenek elé, nem gondol másokra, nincs kapcsolata Isten házának érdekeivel és mások érdekeivel, először a saját érdekeire gondol, utána pedig egy menekülési útvonalon gondolkodik – hát nem pont ilyen egy nem hívő? Pontosan ilyen egy nem hívő. Az ilyen ember nem alkalmas kötelesség végzésére” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten leleplezi, hogy az emberi természet felettébb önző, megvetendő, csalárd és áruló, hogy a kötelességtől függetlenül az emberek a saját érdekeiket helyezik előtérbe, és hogy az olyan feladatokért hajlandók felelősséget vállalni, amelyekből hasznuk származik, de olyan feladatokat vonakodnak elvállalni, amelyek felelősséggel vagy kockázattal járnak. Isten szavainak fényében önmagamról elmélkedve beláttam, hogy viselkedésem e tekintetben különösen egyértelmű volt. Például amikor Isten szavainak a könyveit lefoglalták, nem arra gondoltam, hogy miként kellene az Isten háza által elszenvedett veszteségeket kompenzálni, hanem azon sajnálkoztam, hogy ha tudtam volna, hogy ilyen hatalmas felelősséget kell magamra vállalnom, akkor nem vállaltam volna a vezetői kötelességet. Bár nem úgy tűnt, hogy kibújok a kötelességeim alól, mégis nagyon el voltam keseredve. Csak azért nem mertem feladni a kötelességeimet, mert féltem attól, hogy elárulom Istent, és hogy nem lesz jó sorsom vagy rendeltetési helyem. Rájöttem, hogy teljes mértékben önző és hitvány voltam, egyáltalán nem olyan ember, aki szereti Istent, és hűséges Hozzá. Továbbá miután megtudtam, hogy Isten háza nem tart felelősnek ezekért a dolgokért, nemcsak hogy nem tartottam becsben a kötelességeimet, de még inkább tartózkodó lettem Istennel szemben, és félreértettem Őt. Olyan voltam, mint egy megriadt madár, aki már azelőtt elgondolkodott azon, hogy kibújjon a kötelességei alól, mielőtt azok egyáltalán ki lettek rá osztva. Csak a saját érdekeimre gondoltam, egyáltalán nem vettem figyelembe, hogy a viselkedésem igazodik-e az alapelvekhez, vagy hogy mi fog történni a gyülekezeti munkával. Pont úgy viselkedtem, mint egy álhívő. Hogyan várhatnám el, hogy üdvözüljek, ha ilyen a hitem? Folyamatosan tartózkodó voltam Istennel szemben, nem voltam hajlandó felelősséget vállalni, már régen kívül helyeztem magam Isten házán. Nem arról volt szó, hogy Isten ki akar iktatni, hanem hogy én magam okoztam a saját kiiktatásomat. Ezen gondolkodva rájöttem, hogy mennyire komoly a problémám, így csendben ekként imádkoztam Istenhez: „Istenem! Áldásokat szeretnék kapni, de nem akarok kockázatot vállalni. Folyton csak a saját érdekeimre gondolok, és próbálok mozgásteret biztosítani magamnak. Olyan ostoba vagyok! Istenem! Most már tudom, hogy tévedtem, és mostantól, függetlenül attól, hogy megválasztanak-e vezetőnek, hajlandó vagyok alávetni magam, és nem fogok többé ilyen csalárd és alattomos módon élni. Kérlek, vezess, hogy mélyebben elgondolkodjak magamon, és megismerjem önmagamat!”

Később, miközben egy tapasztalati tanúságtételi videót néztem, Isten szavainak egy másik passzusára bukkantam, ami még inkább érthetővé tette számomra a problémáimat. Mindenható Isten azt mondja: „Ezek a dolgok rejlenek az antikrisztusok szívében, és ezek mindegyike félreértés, szembeszegülés, ítélkezés és ellenállás Istennel szemben. Egyáltalán semmiféle ismeretük nincs Isten munkájáról. Miközben firtatják Isten szavait, firtatják Isten természetét, identitását és lényegét, ilyen következtetésekre jutnak. Az antikrisztusok ezeket a dolgokat mélyen eltemetik a szívükbe, így intve önmagukat: »az óvatosság a biztonság anyja; legjobb radar alatt repülni; azt a madarat lövik le, amelyik kidugja a fejét; és a csúcson magány vár! Legyen az bármikor is, soha ne legyél az a madár, amelyik kidugja a fejét, soha ne mássz túl magasra; minél magasabbra mászol, annál nagyobbat esel«. Nem hiszik el, hogy Isten szavai az igazság, és nem hiszik el, hogy az Ő természete igazságos és szent. Mindezt emberi elképzeléseken és képzelődéseken keresztül szemlélik, és Isten munkáját emberi szemlélettel, emberi gondolatokkal és emberi ravaszsággal közelítik meg, a Sátán logikáját és gondolkodását alkalmazva Isten természetének, identitásának és lényegének felvázolására. Az antikrisztusok nyilvánvalóan nemcsak hogy nem fogadják el és nem ismerik el Isten természetét, identitását és lényegét, épp ellenkezőleg, tele vannak elképzelésekkel, ellenszegüléssel és lázadó mivolttal Isten iránt, és egy szemernyi valós ismerettel sem rendelkeznek Róla. Az antikrisztusok meghatározása szerint Isten munkája, Isten természete és Isten szeretete egy kérdőjel – bizonytalanság; tele vannak kétkedéssel, tele vannak tagadással és rágalmazással ezeket illetően; akkor mi a helyzet az Ő identitásával? Isten természete az Ő identitását képviseli; abból, ahogy Isten természetére tekintenek, viszonyulásuk Isten identitásához magától értetődő – nyílt tagadás. Ez az antikrisztusok lényege” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Hatodik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok tagadják Isten lényegét, tele vannak gyanakvással Isten iránt, megtagadják és rágalmazzák Istent. Az antikrisztusok nem hiszik, hogy Isten igazságos, és azt sem, hogy amit Isten az emberiségért tesz, az szeretet és üdvösség. Nekem is súlyosan antikrisztusi volt a beállítottságom. Ahhoz hasonlóan, mint amikor Isten szavainak a könyveit elvesztettem, most is a negativitás és aggodalom állapotában éltem, attól félve, hogy ki fognak takarítani a gyülekezetből, és nem lesz jó sorsom és rendeltetési helyem. Később, amikor azt hallottam, hogy Je Csient eltakarították, mert elhanyagolta a kötelességeit, és jelentős veszteségeket okozott Isten házának, úgy éreztem, hogy a vezetői kötelesség hatalmas felelősséggel jár, és továbbra is tartózkodó voltam, és félreértettem dolgokat, féltem attól, hogy megválasztanak vezetőnek, anélkül, hogy valaha is kerestem volna a kontextust vagy az alapelveket, amelyeket Isten háza alkalmaz az emberekkel való bánásmódban. Úgy láttam, hogy Isten háza olyan, mint a nem hívők világa, nincs benne tisztességesség és igazságosság, hogy minél komolyabb a kötelességem, annál nagyobb felelősség terhel, és ezért annál súlyosabb következményekkel kellene szembenéznem, ha rosszul kezelném a helyzeteket. Olyan téves hiedelmek szerint éltem, mint „a csúcson magányos az ember”, „minél magasabbra mászol, annál nagyobbat esel”, és állandóan megkérdőjeleztem Istent, és minden helyzetben védekező álláspontra helyezkedtem Vele szemben. Ez azt mutatta, hogy nem értettem meg Isten igazságos természetét, és ez egyfajta istenkáromlás volt. Valójában Je Csient főként azért takarították el, mert elhanyagolta a kötelességét, és ennek következtében a nagy vörös sárkány Isten szavainak számos könyvét lefoglalta, ami jelentős veszteséget okozott Isten házának, és nem azért takarították el, mert vezető volt. Velem akkor leginkább azért nem foglalkoztak, mert a veszteségek nem abból adódtak, hogy valaki felületes vagy felelőtlen lett volna, tehát senkit nem tartottak felelősnek a dologért. Ez megmutatta, hogy Isten háza valóban a kontextus és a veszteségek mögött meghúzódó okok alapján értékeli a dolgokat a felelősségre vonáskor, és nem arról van szó, hogy aki vezető pozícióban van, annak nagyobb a felelőssége, vagy nagyobb kockázatnak van kitéve. De én nem kerestem az igazságalapelveket, és csak Je Csien eltakarítására koncentráltam, ezért félreértettem Istent, úgy vettem, mintha egy hiba elkövetése a kötelességeimben és a negatív következmények előidézése azt eredményezné, hogy kitakarítanak és kirekesztenek. A gondolataimat kétségek töltötték ki, és Isten igazságosságának tagadása. Még akkor is, ha ebben a helyzetben tartózkodó voltam Istennel szemben, és félreértettem Őt, Isten nem a hiányosságaimra és romlottságomra összpontosított, és esélyt adott a kötelességeim elvégzésére embereket, eseményeket és dolgokat felhasználva, hogy emlékeztessen: el kell gondolkodnom önmagamon, és meg kell ismernem magamat, hogy felébredjek, még időben visszaforduljak, és elkerüljem, hogy az antikrisztus útján haladjak tovább. Amikor erre gondoltam, igazán bűnösnek éreztem magam, és lekötelezettnek Isten irányában. Éreztem Isten őszinte vágyát arra, hogy megmentse az embereket, és még jobban gyűlöltem a saját önzőségemet és csalárdságomat. Már nem akartam a tartózkodás és félreértés állapotában élni, és őszintén el akartam fogadni ezt a kötelességet, és alávetni magam neki. Később megválasztottak prédikátorrá, de még mindig aggódtam egy kicsit, mivel úgy éreztem, hogy az alapelvek közül sokat nem értek, és hogy elég súlyosan romlott a beállítottságom, és most, hogy több gyülekezetért is feleltem, úgy éreztem, hogy ha elkövetnék egy hibát, és veszteségeket okoznék a gyülekezet munkájában, akkor elveszteném az esélyemet a jó sorsra és rendeltetési helyre. De visszatekintve az ez idő alatt szerzett tapasztalataimra, rájöttem, hogy ha el tudom fogadni az igazságot, még ha vétkezem is, amennyiben őszintén megbánom, Isten nem fog egyből elítélni engem. Amikor ezt megértettem, hajlandó voltam háttérbe szorítani és alávetni magamat Isten háza elrendezéseinek, és nyugodt szívvel elfogadni ezt a kötelességet.

Később, a testvéreim vezetésével és segítségével olvastam még Isten szavaiból. „Az ember kötelességének teljesítése valójában mindannak a megvalósítása, ami az emberben eredendően rejlik, vagyis ami az ember számára lehetséges. Ekkor teljesül a kötelessége. Az ember hibái a szolgálata során fokozatosan csökkennek a növekvő tapasztalatok és az őt érő ítélet során; ezek nem akadályozzák és nem befolyásolják az ember kötelességét. Azok, akik felhagynak a szolgálattal, vagy meghátrálnak, és visszahúzódnak attól való félelmükben, hogy a szolgálatuknak hátrányai lehetnek, a leggyávábbak mind közül. [...] Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor teljesíti kötelességét. Áldásokat kapni arra utal, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Szerencsétlenséget elszenvedni arra utal, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet; amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istent kereső személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért teljesítened a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadó mivolta” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy mindig is féltem a felelősségvállalástól, a kockázatvállalástól és a kiiktatástól, és ez főként az áldások iránti elsöprő vágyam miatt volt, és azért, mert a kötelességemet mindig a sorsomhoz és a rendeltetési helyemhez kötöttem. Isten szavainak kinyilatkoztatása nyomán megértettem, hogy a kötelességem elvégzésének semmi köze az áldások elnyeréséhez vagy a szenvedéshez. A kötelességek a teremtett lények felelősségei, és ezek azok a feladatok és kötelezettségek, amelyeket az embereknek teljesíteniük kell. Kötelességeink teljesítése során magunkat és Istent is megismerjük, és elnyerjük az igazságot. Csakúgy, mint ennél a tapasztalatnál, rájöttem, hogy a vezetői kötelesség jelentős felelősséggel jár, és az utómunkálatok elvégzése nem csak sürgősséget és gyorsaságot igényel, hanem azt is, hogy az ember az alapelvek szerint cselekedjen, rendelkezzem bölcsességgel, és többet imádkozzon és keressen. Továbbá ezen a kinyilatkoztatáson keresztül rájöttem, hogy valóban önző, aljas, csalárd és áruló voltam, és amikor helyzetekkel szembesültem, mindig a saját érdekeimet tartottam szem előtt, az Istennel való szembenállás útján járva. Ha a kötelességemet az áldások megszerzéséhez vagy a szenvedéshez kötöm, akkor amikor problémákba ütközöm, habozni fogok, és fel akarom adni a kötelességemet, és ez ahhoz vezet majd, hogy sok lehetőséget elszalasztok az igazság elnyerésére. Ez valóban olyan lenne, mintha éheztetném magam, hogy elkerüljem a megfulladást, és nagyon ostoba és gyáva lennék, ha ezt tenném. Miután ezt felismertem, többé nem utasítottam el a kötelességemet a hiányosságaimra hivatkozva, ehelyett őszinte szívvel közelítettem a kötelességemhez. Ezután arra összpontosítottam, hogy beazonosítsam a kötelességeimben felmerülő problémákat, és keressem az igazságot ezek megoldására. Bár az igazságot csak korlátozottan értettem meg, képes voltam pótolni a hiányosságaimat azzal, hogy mindenkivel megbeszéltem a dolgokat. Néha, amikor olyan dolgokkal szembesültem, amiket nem értettem, felhívtam a figyelmet ezekre a problémákra, és a többiekkel együtt kerestem a megoldásokat. Amikor pedig bizonytalan voltam valamiben, akkor fentről kértem iránymutatást. Ha bármilyen eltérés mutatkozott, azt azonnal korrigáltuk, ha pedig kudarcot vallottunk, akkor ezekkel a kudarcokkal számot vetettünk. Amikor így végeztem a kötelességemet, nem éreztem túl nagy nyomást, és nem féltem a felelősségvállalástól sem. Ezen a tapasztalaton keresztül rájöttem, hogy csak akkor nyerhetjük el a valódi szabadságot és felszabadulást, ha az igazság keresésére összpontosítunk, alávetjük magunkat az Isten által vezényelt helyzeteknek, és tanulunk ezekből a dolgokból.