A szüleim korán abbahagyták az iskolát, és csak kétkezi munkát tudtak végezni, ezért nagy hangsúlyt fektettek a bátyám és az én iskoláztatásomra, kuporgattak és spóroltak, hogy iskolába járhassunk. Anyukám gyakran mondogatta, hogy az apja nem engedte iskolába járni, ezért nem volt más választása, mint háziasszonyként leélni az életét, és azt mondta nekünk, hogy ne végezzük úgy, mint ő. Hajlandó volt mindent feláldozni azért, hogy főiskolára küldjön minket, csak azért, hogy a jövőben jó állásunk legyen. Miután a bátyám bekerült egy nagyon jó középiskolába, bár otthon kicsit nehéz anyagi helyzetben voltunk, a szüleim mégis megkértek másokat, hogy vegyenek mindenféle felszereléseket és kiegészítőket neki. Nekem pedig csak néhány pont hiányzott ahhoz, hogy bekerüljek a középiskolába, így a szüleim több mint 7000 jüant költöttek arra, hogy középiskolába küldjenek. Az érettségi után szakmát tanultam, és nyitottam egy kis üzletet. Látva a körülöttem lévő hasonló boltokat, nagy nyomást éreztem. Tényleg nem volt könnyű megvetni a lábamat a piacon. Valamelyest megértettem, hogy a szüleim miért voltak készek keményen dolgozni, hogy a legjobb oktatást kapjuk. Azért, hogy jobban boldoguljunk a társadalomban. Úgy gondoltam, hogy ha gyerekeim lesznek, én is úgy teszek majd, mint a szüleim, és kötelességtudó anya leszek, keményen dolgozom, hogy pénzt keressek, és arra nevelem a gyerekeimet, hogy jól tanuljanak.

Miután férjhez mentem, született egy lányom, és azt gondoltam: „Nem engedhetem, hogy a lányom rögtön az elején hátrányból induljon. Mivel én hoztam világra, teljesítenem kell az anyai feladatomat, megfelelően kell őt nevelnem, és mindent meg kell tennem, hogy kikövezzem az útját, és megtervezzem a jövőjét. Így képes lesz jó munkát találni, és olyan életet élni, amelyben nem kell aggódnia az alapvető dolgok miatt. Ha most nem készíteném fel a jövőjére, az anyaként felelőtlenség lenne tőlem.” Amikor a gyermekem még csak beszélni tanult, meséltem neki, klasszikus verseket olvastam neki, megtanítottam felismerni a karaktereket, és még angol nyelvű gyermekprogramokat is lejátszottam neki. Korán elkezdett beszélni, és már kiskorától képes volt önállóan mesekönyveket olvasni. Látva, hogy milyen okos, még inkább biztos voltam benne, hogy oktatni kell, és arra gondoltam, hogy ha sikeres lesz, anyaként büszke leszek rá.

Amikor a lányom elkezdte az óvodát, arra gondoltam, hogy a korai nevelés nagyon fontos egy gyermek intelligenciájának fejlesztésében, ezért gondosan kiválasztottam neki egy fejszámolást oktató óvodát, és hogy biztosítsam, hogy gyermekemnek legyen tartása és testi szépsége, ötévesen beírattam táncórákra. Amikor általános iskolába akart menni, megkértem valakit, hogy keresse meg a számára legjobb iskolát, és gondoskodtam arról, hogy képzett tanárnője legyen, aki magas színvonalú órákat tart. Keményen dolgoztam, hogy pénzt keressek, hogy a lányomat iskolába küldhessem. Reggeltől estig dolgoztam, és gyakran rendszertelen időpontokban ettem. Néha egész nap csak egyszer ettem. Valahányszor a lányom hazajött az iskolából, hajszoltam, hogy fejezze be a házi feladatát, aztán ellenőriztem, és ha hibát találtam, még tíz feladatot kellett megoldania. Néha, amikor a lányommal sétáltam az utcán, és szemetet szedő embereket láttunk, halkan azt mondtam neki: „Látod? Ők nem tanultak jól gyerekkorukban, és most, felnőttként csak úgy tudnak megélni, hogy szemetet szednek. Ha nem tanulsz jól, akkor te is itt fogsz kikötni. Ezt akarod?” Erre ő csak megrázta a fejét. Később rájöttem, hogy a lányom nagyon szereti a zenét, és bármilyen dalról is van szó, már két meghallgatás után el tudja énekelni. Azt gondoltam magamban: „Gyermekhangja van, így talán korai lenne még éneket tanulnia. Először tanuljon meg egy hangszert, hogy kottát tudjon olvasni! Így, ha később tovább akarja folytatni a zenét, könnyebb lesz neki.” Ezért amikor második osztályos volt, beírattam őt kucsengórákra. Eleinte kíváncsiságból beleegyezett, hogy megtanul kucsengen játszani, de ahogy mindennap a kucseng előtt ült, különböző ujjtechnikákat gyakorolt és monoton hangokat játszott, már nem szívesen csinálta. Gyakran duzzogott, könnyes szemmel rám nézett, és azt mondta: „Anya, nem akarok tovább gyakorolni. Szeretnék játszani egy kicsit.” De én rábeszéltem, hogy folytassa a gyakorlást, és nem volt más választása, mint a könnyeivel küszködve gyakorolni. Mikor láttam, hogy azt érzi, hogy igazásgtalanul bánnak vele, én is rosszul éreztem magam. Főleg amikor láttam, hogy a lányom minden finom ujját bőrkeményedések borítják, megszakadt a szívem. Én is szerettem volna hagyni, hogy a lányom szabadon játszhasson, de a társadalom annyira valóságközpontú és kegyetlen, jó oktatás és készségek nélkül hogyan tudna érvényesülni a társadalomban? Minden gyerek keményen dolgozott, és nem hagyhattam, hogy a lányom lazsáljon. Ha nem akar később a legutolsók között végezni, akkor most kell keményen dolgoznia, nekem pedig felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom kell arról, hogy ne maradjon le. Csak reméltem, hogy a lányom meg tudja érteni, hogy anyaként mennyire gondosan megfontolom a dolgokat. Később gyakran azt mondtam a lányomnak: „A társadalomban kiélezett versennyel kell majd szembenézned, és ha nincs jó végzettséged, és nincsenek különleges készségeid, akkor egyszerűen le fognak nézni, mint aki a társadalom alján van. Anya azt szeretné, ha megtanulnál kucsengen játszani, hogy a jövőben több munkalehetőséged legyen. Lehet, hogy most nem értesz meg, de majd megértesz, amikor felnősz.” A lányom lemondóan azt mondta: „Anya, abbahagynád a nyaggatást? Egyetlen saját döntésem sem lehet. Mindenben azt kell tennem, amit te mondasz.” Amikor így láttam a lányomat, néha azt kérdeztem magamtól: „Tényleg ez a helyes dolog, amit tennem kell?” Akkor már megtaláltam Istent, és egy nővér is beszélgetett velem, aki azt mondta, hogy nem szabad követelőznünk a gyermekeinktől; csak a saját szülői részünket kell megtennünk, és ami azt illeti, hogy a gyermekeink sikeresek lesznek-e vagy jó karriert futnak-e be, ez nem a szülőkön múlik, ez mind Isten elrendelésének a része, és mindent Istenre kell bíznunk. Úgy éreztem, hogy mivel ilyen erős verseny van a társadalomban, ha valakinek nincs jó végzettsége, sem különleges tehetsége, akkor nagyon nehéz boldogulnia. A lányom elég tehetséges volt, és ha nem oktatnám megfelelően, felnőve nem hibáztatna azért, hogy felelőtlen anya voltam? Nem vettem komolyan a nővér tanácsát, és továbbra is a saját tervem szerint neveltem a lányomat.

Miközben a lányom kucsengezni tanult, beírattam őt angol és írásórákra is. A lányom a hétvégéken és a vakációk alatt volt a legjobban elfoglalva, egyik óráról a másikra rohant. Valahányszor látta, hogy gyerekek játszanak odalent, vágyakozva és irigykedve nézett rájuk, és azt mondta: „Anya, én is odakint akarok játszani, mint a többi gyerek. Nem kellene vasárnaponként pihenőnapot tartanunk? Nekem viszont most több dolgom van, mint az iskolai napokon. Mikor lesz vége ennek a fáradozásnak, és mikor csinálhatom, amit akarok?” Lemondóan azt mondtam: „Tudom, hogy fáradt vagy, és hogy pihenni és szórakozni szeretnél, de amíg te játszanál, más gyerekek keményen dolgoznának, és könnyen lemaradnál. Ha jó jövőt akarsz, akkor most keményen kell dolgoznod. Még kicsi vagy, és ezért nem érted, hogy milyen erős a verseny a társadalomban. Majd megérted, ha felnősz.” Mindenféle módszerrel ösztönöztem őt a tanulásra. A lányom keményen dolgozott, hogy megfeleljen az elvárásaimnak, és az írása megjelent a helyi újságban. Jól megtanult kucsengen játszani, gyakran volt fellépése, és részt vett versenyeken, valamint gyakran szerepelt táncbemutatókon is. Örültem a lányom sikereinek, és úgy éreztem, hogy indokoltak az erőfeszítéseim. Úgy éreztem, hogy ha a lányomnak jó jövője lesz, akkor teljesítettem az anyai feladataimat.

Később a lányom felső tagozatba lépett, és találtam egy olyan osztályfőnököt, akinél nagy volt a továbbtanulási arány. Hogy biztosítsam, hogy a tanulmányai ne késlekedjenek, minden osztálytársat leellenőriztem, akivel a lányom kapcsolatba került az iskolában, mert attól tartottam, hogy ha a kevésbé szorgalmas társaival barátkozik, az hatással lehet a tanulására. A lányom gyakran panaszkodott nekem: „Olyan vagyok, mint egy kalitkába zárt madár. Nincs semmi szabadságom. Mindennap, ahogy hazaérek az iskolából, csak az órákra magolok. Mindig csak tanulok, tanulok és tanulok. Anya, tudod milyen érzés ez? Szabad akarok lenni. Még az akváriumunkban lévő halaknak is nagyobb szabadságuk van, mint nekem. Ők legalább úszkálhatnak abban a nagy medencéjükben. Nekem még annyi terem sincs.” Minden alkalommal, amikor a lányom így panaszkodott, tépelődtem magamban. Tudtam, hogy boldogtalan, de az éles versenyben, ami a társadalomban zajlik, mi mást tehettem volna? Csak megyőzni próbálhattam, és türelmesen tanítani: „Nem arról van szó, hogy nem akarok szabadságot adni neked; csak arról van szó, hogy ha most nem dolgozol keményen, hogyan fogsz előrejutni az életben? Még nem léptél be a társadalomba, így nem érted, milyen kemény a verseny. Én már túl vagyok rajta, és ezt a te érdekedben teszem.” Valahányszor a lányom ezt meghallotta, egyszerűen csendben maradt. Fokozatosan szemet szúrt, hogy egyre kevesebbet beszél, és amikor hazajön az iskolából, bezárkózik a szobájába. Azt gondoltam, hogy talán egy kamaszkori lázadó időszakon megy keresztül, és ez idővel majd elmúlik.

Nem számítottam arra, hogy amikor kilencedik osztályba jár, néhány szó után teljesen megszakad a beszélgetésünk. Néha láttam, hogy a telefonját nyomkodja, ezért azt mondtam neki: „Sok órád van, és közelednek a vizsgák. Kevesebbet kellene telefonoznod!” Azt válaszolta: „Csak a szünetben nézem egy kicsit.” Folytattam: „A telefonod nézegetése csak megzavarja a tanulásodat!” Egy darabig hallgatott, aztán hirtelen a könnyein keresztül kiabálni kezdett velem: „Miért kell mindig arra hallgatnom, amit mondasz? Adtál nekem valaha is szabadságot, kiskoromtól kezdve egészen mostanáig? Egész életemben mindent te irányítottál és manipuláltál. Te választottad az iskolámat, te választottad ki az alsós és a felsős osztályfőnökeimet, te kényszerítettél, hogy táncot, kucsenget, írást, angolt tanuljak, és mindenféle más különórára járjak, és nekem mindenre hallgatnom kell, amit mondasz! Gondoltál valaha is az érzéseimre? Szeretsz engem egyáltalán? Látni se akarlak!” Aznap este a lányom elszökött otthonról. Abban a pillanatban majdnem összeroppantam. Egyszerűen nem értettem; hát nem az ő érdekében volt minden, amit tettem érte? Miért nem értette meg, hogy mi van a szívemben? Iszonyúan aggódtam, hogy valami történhet vele, ezért gyorsan felhívtam a közeli osztálytársait, hogy érdeklődjek a holléte felől. Mindannyian azt mondták, hogy nem tudják, hol van. A szívem a torkomban dobogott. Hová mehetett? Lehet, hogy valami meggondolatlanságot követett el? Ha valami történne vele, hogyan tudnék tükörbe nézni? Tehetetlenül sírtam, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! A gyermekem dühös, elszökött, és félek, hogy valami történik vele. Istenem, kérlek, segíts, hogy a szívem megnyugodjon! Tudom, hogy ezt a helyzetet Te megengedted, de nem értem, milyen tanulságot kell ebből levonnom. Istenem, kérlek, vezess engem, hogy megértsem a Te szándékodat!”

Három vagy négy nappal később a lányom üzenetet küldött, hogy nem akar hazajönni, és hogy az utolsó ember, akit látni akar, az én vagyok. Ezt hallva úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe, és könnyek csorogtak az arcomon. Mindig is felelősségteljes és kötelességtudó anyának tartottam magam, és amióta megszületett a lányom, mindent elterveztem számára, azt akartam, hogy gond nélkül nőjön fel, és hogy a jövőben jó állása legyen. De mindazok után, amit érte tettem, csak annyit kaptam cserébe, hogy elkerült és gyűlölt engem. Úgy éreztem, mintha teljesen elbuktam volna anyaként. Gyakran sírtam egyedül, titokban, és a legtehetetlenebb pillanataimban kiöntöttem belső fájdalmamat és zavarodottságomat Istennek. Abban a pillanatban Isten legújabb szavai elérkeztek hozzám, amelyekben az emberi élet hat csomópontjáról beszél, és azonnal kibogozták a szívemben lévő csomót. Isten szavait olvastam. „A világra hozatalon és a gyermeknevelésen kívül a szülők felelőssége a gyermekeik életében csupán annyi, hogy formális környezetet biztosítanak számukra, amelyben felnőhetnek, mert a Teremtő eleve elrendelésén kívül semmi másnak nincs befolyása az ember sorsára. Senki sem tudja irányítani, hogy milyen jövője lesz valakinek; ez már jó előre el van döntve, és az ember sorsát még a szülei sem változtathatják meg. Ami a sorsot illeti, mindenki független, és mindenkinek megvan a saját sorsa. Tehát senkinek a szülei nem tudják meggátolni a sorsát az életben, vagy a legkisebb befolyást gyakorolni arra, hogy milyen szerepet játszik az életben. Azt mondhatnánk, hogy a család, amelybe az ember sorsa beleszületni, és a környezet, amelyben felnő, nem több, mint élete küldetése teljesítésének előfeltétele. Ezek semmilyen módon nem határozzák meg egy ember sorsát az életben, vagy azt, hogy az illető milyen sors keretében teljesíti küldetését. Így tehát senkinek a szülei nem segíthetnek abban, hogy az életének küldetését teljesítse, és hasonlóképpen, a rokonok sem segíthetnek abban, hogy az illető magára vegye az életben betöltött szerepét. Azt, hogy valaki hogyan teljesíti küldetését, és milyen életkörnyezetben tölti be a szerepét, teljes mértékben az életsorsa határozza meg. Más szóval, semmilyen más objektív körülmény nem befolyásolhatja az ember küldetését, amelyet a Teremtő előre elrendelt. Minden ember abban az adott környezetben válik éretté, amelyben felnő; majd fokozatosan, lépésről lépésre elindul a saját életútján, és beteljesíti a Teremtő által számára eltervezett sorsot. Természetes módon, önkéntelenül belépnek az emberiség hatalmas tengerébe, és elfoglalják saját helyüket az életben, ahol teremtett lényként elkezdik teljesíteni kötelességeiket a Teremtő eleve elrendelése és az Ő szuverenitása kedvéért” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Amikor valaki elhagyja a szüleit és függetlenné válik, a társadalmi körülményeket, amelyekkel szembesül, valamint a számára elérhető munka és karrier fajtáját a sors határozza meg, és semmi köze a szüleihez. Vannak, akik jó szakot választanak a főiskolán, és a diploma megszerzése után kielégítő munkát találnak, amivel életútjuk első diadalmas lépését teszik meg. Vannak, akik sokféle készséget tanulnak meg és sajátítanak el tökéletesen, mégsem találnak megfelelő munkát, vagy soha nem találják meg a helyüket, nemhogy karriert csinálnának; életútjuk kezdetén minden lépésnél kudarccal találkoznak, gondok gyötrik őket, kilátásaik sötétek, életük bizonytalan. Vannak, akik szorgalmasan tanulnak, mégis pont lecsúsznak minden esélyről, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek; úgy tűnik, az a sorsuk, hogy soha ne érjenek el sikereket, életútjuk legelső törekvése a semmibe veszett. Mivel nem tudják, hogy az előttük álló út sima vagy rögös, először érzik meg, hogy az emberi sors mennyire változékony, ezért várakozással és rettegéssel tekintenek az életre. Vannak, akik annak ellenére, hogy nem túl képzettek, könyveket írnak és hírnevet szereznek; vannak, akik, bár szinte teljesen analfabéták, sok pénzt keresnek az üzleti életben, ezáltal képesek eltartani magukat. [...] Függetlenül a képességekben, az intelligenciában és az akaraterőben mutatkozó különbségektől, az emberek mind egyenlők a sors előtt, amely nem tesz különbséget nagyok és kicsik, magasak és alacsonyak, magasztosak és középszerűek között. Azt, hogy ki milyen foglalkozást űz, miből él és mekkora vagyont halmoz fel az életben, nem a szülei, a tehetsége, az erőfeszítései vagy az ambíciói döntik el, hanem a Teremtő határozza meg előre” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavait olvasva megértettem, hogy a szülők feladatai a gyermek világra hozatalát és felnevelését foglalják magukba. De ami a gyermekeik sorsát, karrierjét, vagy azt illeti, hogy szegények vagy gazdagok lesznek-e, ezeken a szülők nem tudnak változtatni. A sors, amelyet Isten rendelt el egy ember számára, az, ami, és ezen senki sem változtathat. Nem értettem Isten szuverenitását, és azt gondoltam, hogy mivel a társadalomban olyan erős a verseny, ahhoz, hogy valaki megvethesse a lábát, végzettséggel vagy szakértelemmel kell rendelkeznie, máskülönben nehéz élete lesz. Ha nem neveltem volna megfelelően a lányomat, akkor nem teljesítettem volna anyai kötelességemet. Mivel ragaszkodtam ehhez a téves nézethez, már nagyon kicsi korában elkezdtem tervezni a jövőjét. Kiválasztottam a számára legmegfelelőbb óvodát, és beírattam a különböző készségeket oktató órákra, és amíg a többi gyerek kint játszott, addig az én lányom egyik óráról a másikra szaladgált. Már kicsiként gúzsba kötve élt, és a napjait úgy élte meg, mint egy robot. Lépésről lépésre kényszerítette tovább a terv, amit én állítottam fel neki, és ez elvette tőle a gyermeki boldogságot, ami járt volna neki. Mivel hajnaltól estig dolgoztam, hogy pénzt keressek, sokáig rendszertelenül ettem, és ez gyomorproblémákhoz vezetett. Nemcsak hogy csendben szenvedtem, hanem még a lányomat is affelé tereltem, hogy elszökjön otthonról. Mindezt az okozta, hogy nem értettem meg Isten szuverenitását. Bár hittem Istenben, csak szóban hittem a szuverenitásában, és a valóságban nem hittem igazán Isten szavaiban. Nem Isten követelményei szerint tekintettem az emberekre és a dolgokra, és nem Isten követelményei szerint cselekedtem, így mind a gyermekem, mind a saját magam kimerülését és szenvedését okoztam testben és lélekben egyaránt. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy vajon az én nevelési módszerem a lányom számára valóban helyes-e; hogy tényleg meg tudná-e változtatni a jövőjét? Ha visszagondolok, az iskolai jegyeim nem voltak nagyon rosszak, és azt hittem, hogy bejuthatok egy tanárképző egyetemre, és biztos állásom lesz, de nem sikerült a főiskolai felvételim, és nem vettek fel sehova. Az érettségi után kitanultam egy szakmát, és eredetileg egy ruhakészítő műhelyt akartam nyitni, de a ruhaipar nem ment jól, ezért pályát kellett váltanom, és fodrászszalont nyitottam. Gondoltam a bővítésre, de különböző okok miatt elvetettem az ötletet. Lépésről lépésre jutottam el oda, ahol most vagyok, és semmi sem a terveim szerint történt. Még a saját sorsomon sem tudtam változtatni, hogyan változtathatnám meg a lányom sorsát? A lányom sorsát Isten már akkor elrendelte, amikor megszületett, hogy milyen munkája lesz a jövőben, és hogy jó életet fog-e élni, mind elrendelte Isten. Nem számított, milyen jól terveztem, vagy milyen átfogóan műveltem és neveltem őt, nem tudtam megváltoztatni a sorsát. Nem ismertem el Isten szuverenitását és elrendeléseit, és azt hittem, hogy megváltoztathatom a sorsát a saját erőfeszítésemmel, melyeknek célja a művelése és nevelése volt. Igazán szánalmas és tudatlan voltam. Minden, amit a lányomért tettem, a felszínen helyesnek tűnt, és úgy látszott, hogy felelősséget vállalok a jövőjéért, de valójában amit tettem, az túlmutatott a szülői feladatokon. Isten szuverenitása és elrendezései ellenében cselekedtem!

Aztán Isten szavait olvastam. „Hogy hová fog valaki menni egy adott napon, mit fog csinálni, kivel vagy mivel fog találkozni, mit fog mondani, és mi fog vele történni – vajon megjósolhatnak az emberek ezek közül a dolgok közül bármit? Azt lehet mondani, hogy az emberek nemcsak hogy nem láthatják előre mindezeket az eseményeket, de még kevésbé tudják irányítani, hogy hogyan alakulnak ezek a dolgok. Az emberek mindennapi életében ezek az előre nem látható események állandóan megtörténnek, gyakran előfordulnak. »A mindennapi élet jelentéktelen ügyeinek« előfordulása, valamint az alakulásuk módjai és mintái folyamatosan emlékeztetik az emberiséget arra, hogy semmi sem történik véletlenszerűen, és hogy az egyes események alakulásának folyamatát, az egyes események elkerülhetetlenségét emberi akarattal nem lehet megváltoztatni. Minden egyes esemény bekövetkezte a Teremtő figyelmeztetését közvetíti az emberiség felé, ahogy azt az üzenetet is, hogy az emberi lények nem irányíthatják saját sorsukat. Ugyanakkor ez meg is cáfolja az emberiség ambícióját és vágyát, amely hasztalan reméli, hogy sorsát a saját kezébe veheti. Ez a cáfolat olyan, mint egy erős pofon, amely újra meg újra arcul csapja az emberiséget, arra kényszerítve az embereket, hogy elgondolkodjanak azon, pontosan ki is gyakorol szuverenitást a sorsuk fölött, és ki irányítja azt. És ahogy ambícióik és vágyaik folyamatosan megsemmisülnek és összetörnek, az emberek sem tehetnek mást, mint tudat alatt alkalmazkodnak a sors elrendezéseihez, és elfogadják a valóságot, a Menny akaratát és a Teremtő szuverenitását” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Az ember tragédiája nem az, hogy boldog életre törekszik, nem az, hogy hajszolja a hírnevet és a vagyont, vagy hogy a ködben küzd saját sorsa ellen, hanem az, hogy miután meglátta a Teremtő létezését, miután megismerte azt a tényt, hogy a Teremtő szuverenitással rendelkezik az emberi sors felett, akkor sem képes visszafordulni a rossz útról, nem tudja kihúzni lábát a mocsárból, hanem megkeményíti a szívét és kitart a hibái mellett. Inkább tovább vergődik a sárban, makacsul harcol a Teremtő szuverenitása ellen, dacol vele a keserű végig, mindezt a bűnbánat legcsekélyebb jele nélkül. Csak akkor dönt végre úgy, hogy feladja és visszafordul, amikor megtört és vérző testtel fekszik. Ez az ember igazi tragédiája. Ezért azt mondom, hogy akik úgy döntenek, hogy alávetik magukat, bölcsek, azok pedig, akik a küzdelmet és a menekülést választják, tényleg bolondok” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Miután olvastam Isten szavait, megértettem, hogy a lányom elszökése otthonról hatalmas csapás volt számomra, ami arra kényszerített, hogy elgondolkodjak azon, hol rontottam el, és képessé tett arra, hogy jó útra térjek. Visszatekintve arra, ahogyan a lányomat neveltem, mindig úgy gondoltam, hogy ha megtervezem a lányom jövőjét, és ezt a tervet véghez is viszem, akkor biztos, hogy sikeres lesz a karrierje. Miután megtaláltam Istent, a testvérek beszéltek nekem arról, hogy a gyermek jövőjét Isten rendelte el, hogy a szülők nem tudják azt irányítani, és hogy alá kell vetnünk magunkat Isten vezényléseinek és elrendezéseinek. De én még mindig ragaszkodtam a saját nézeteimhez, és úgy gondoltam, hogy a lányom karrierjének sikere a kemény munkáján múlik. A világi emberek nem hisznek Isten szuverenitásában, azt gondolják, hogy a sors a saját kezükben van. Azt hiszik, hogy csak szenvedés árán lehet mások fölé emelkedni, és vakon ellenállnak a Teremtő elrendeléseinek és szuverenitásának. Bár hittem Istenben, nem hittem az Ő szuverenitásában az emberi sors felett, és ugyanolyan szemléletmódot képviseltem, mint a nem hívők: emberi erőfeszítéssel akartam megváltoztatni a lányom sorsát. Milyen értelemben voltam én hívő? A nézeteim ugyanolyanok voltak, mint az álhívőkéi. Valóban méltatlan voltam arra, hogy Isten előtt éljek! Jól tudtam, hogy Isten minden teremtmény Ura, és mindenek felett szuverén, de saját önző vágyaim érdekében makacsul ki akartam törni Isten szuverenitásából, és meg akartam változtatni a lányom jövőjét. Ez sok fájdalmat és kárt okozott mind a lányomnak, mind nekem, sőt mi több, ezzel ellenálltam Isten elrendeléseinek. Mikor ezt felismertem, már nem akartam többé ellenállni Isten szuverenitásának, és hajlandó lettem a lányomat Isten kezébe helyezni; akár jól, akár rosszul teljesít a tanulmányaiban, kész voltam alávetni magam. Miután imádkoztam, békésebb lett a szívem.

Nem sokkal később a lányom visszajött. Azt mondta, hogy egy étteremben dolgozik. Látva, hogy lefogyott, szomorúan azt kérdeztem: „Megint el fogsz menni?” A lányom a könnyeit visszafojtva bólintott. Erőltettem magam, hogy visszatartsam a könnyeimet, és azt mondtam: „Nagyon nehéz odakint. Miért nem jössz haza?” A lányom sírva azt mondta: „Itt nincs semmi szabadságom.” A lányom válasza felért egy tőrdöféssel, és úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Nem azért volt ez az egész, mert kényszerítettem őt? Megfosztottam a gyermekemet a szabadságától és a boldogságától, olyannyira, hogy inkább elment szenvedni, minthogy hazatérjen. Milyen értelemben voltam kötelességtudó anya? Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet, és irányíthatatlan sírással öleltem a lányomat. A lányom is keservesen sírt, és azt mondtam: „Anyád tévedett. Nem voltam jó anya; nem kellett volna ilyen nagy nyomást gyakorolnom rád. Megfosztottalak minden otthoni szabadságodtól, és olyan sok fájdalmat okoztam neked. Kérlek, gyere haza! Többé nem fogom erőltetni, hogy bármit is tanulj.” Miután a lányom hazajött, már nem erőltettem, hogy tanuljon, mint korábban. Hagytam, hogy természetesen fejlődjön, a mindennapi szükségleteire és a mindennapi életéről való gondoskodásra koncentráltam, és beszélgettem vele a hitről. Fokozatosan egyre többet beszélt, sokkal vidámabb lett, és a ház megtelt nevetéssel. Egy nap a lányom azt mondta: „Anya, megváltoztál, nem erőlteted, hogy tanuljak, mint korábban.” Azt válaszoltam: „Ez a kis változás bennem az útmutatásnak köszönhető, melyet Isten szava nyújtott. Isten szavából megértettem, hogy az én felelősségem az, hogy egészségesen neveljelek fel, és hogy megfelelő gondolati nevelést biztosítsak neked. Az, hogy a jövőben sikeres leszel-e a tanulmányaidban, vagy boldogulsz-e a társadalomban, mindezt Isten elrendezte és elrendelte. Rosszul tettem, hogy korábban nyomást gyakoroltam rád. Ez mindkettőnknek nagyon sok fájdalmat okozott, de ne aggódj, nem fogok megint nyomást gyakorolni rád.” Mindketten sírtunk. Később a lányom beiratkozott a szakiskolába, és a vizsgákon a legjobbak közé tartozott. Szinte minden este felhívott, és elmondott mindent, ami aznap az iskolában történt, és a kapcsolatunk baráti lett. Őszintén éreztem a szívemben, hogy milyen jó Isten szavai szerint gyakorolni.

Később többet olvastam Isten szavából, és némi tisztánlátásra tettem szert arról, hogy a lányommal szembeni elvárásaim észszerűek voltak-e. Mindenható Isten azt mondja: „Minden szülő támaszt bizonyos elvárásokat a gyermekeivel szemben. Akár nagyok, akár kicsik, közeliek vagy távoliak, ezek az elvárások egy olyan hozzáállást képviselnek, amellyel a szülők viszonyulnak a gyermekeik viselkedéséhez, tetteihez, életéhez, illetve ahhoz, hogy a gyermekeik hogyan közelítsék meg őket. Ezek egyúttal egyfajta konkrét követelményt is jelentenek. Ezek a konkrét követelmények a gyermekeik szemszögéből nézve olyan dolgok, amelyeket nekik meg kellene tenniük, mert a hagyományos elképzelések alapján a gyermekek nem szegülhetnek szembe a szüleik parancsainak – ha megteszik, akkor nincs bennük gyermeki tisztelet. Ebből kifolyólag sok ember hurcol nagy és nehéz terheket ezzel kapcsolatban. Nos, az embereknek vajon nem kellene megérteniük, hogy a szülők konkrét elvárásai az utódaikkal szemben észszerűek-e vagy sem, és hogy a szüleiknek kellene-e rendelkezniük ezekkel az elvárásokkal vagy sem, továbbá, hogy ezen elvárások közül melyek észszerűek, melyek észszerűtlenek, melyek jogosak, illetve melyek erőltetettek és jogtalanok? Léteznek továbbá igazságalapelvek, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük és be kellene tartaniuk, amikor arról van szó, hogy miként közelítsék meg a szülői elvárásokat, hogyan fogadják vagy utasítsák el azokat, illetve mely hozzáállásból és nézőpontból kiindulva szemléljék és közelítsék meg ezeket az elvárásokat. Amikor ezek a dolgok nem oldódnak meg, a szülők gyakran a vállukra veszik az effajta terheket, azt gondolván, hogy az ő feladatuk és kötelezettségük, hogy elvárásaik legyenek a gyermekeikkel és az utódaikkal szemben, és hogy ezek nyilván még inkább olyan dolgok, amelyekkel rendelkezniük kellene. Úgy gondolják, hogy ha nem lennének elvárásaik az utódaikkal szemben, az ugyanolyan lenne, mintha nem teljesítenék az utódaikkal kapcsolatos feladataikat vagy kötelezettségeiket, valamint egyenlő azzal, hogy nem teszik azt, amit a szülőknek tenniük kellene. Úgy gondolják, hogy ettől rossz szülők lennének, olyan szülők, akik nem teljesítik a feladataikat. Ezért, amikor az utódaikkal szemben támasztott elvárásaikról van szó, az emberek önkéntelenül is különféle követelményeket alakítanak ki a gyermekeikkel szemben. Különböző alkalmakkor és különböző körülmények között különböző követelményeik vannak a különböző gyermekekkel szemben. Mivel ezt így látják, és efféle teher van rajtuk, amikor a gyermekeikről van szó, a szülők nekilátnak és megteszik azokat a dolgokat, amelyeket ezen íratlan szabályok szerint meg kell tenniük, akár igazuk van, akár tévednek. A szülők igényeket támasztanak a gyermekeikkel szemben, miközben egyfajta kötelezettségként kezelik ezeket a megközelítéseket, egyszersmind ráerőltetik ezeket a gyermekeikre, arra sarkallva őket, hogy teljesítsék őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „Függetlenül attól, hogy a szülőknek milyen nagyszerű elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, és függetlenül attól, hogy milyen igaznak és helyesnek tartják a szülők a gyermekeikkel szembeni elvárásaikat, mindaddig, amíg ezek az elvárások ellentmondanak annak az igazságnak, hogy Isten szuverén az emberi sors felett, addig ezek olyasvalamik, amiket az embereknek el kell engedniük. Elmondható, hogy ez egyben negatív dolog is; se nem helyes, se nem pozitív. A szülői kötelezettségek ellen irányul és túlmegy ezeknek a kötelezettségeknek a hatáskörén, valamint valószerűtlen elvárásokból és követelésekből áll, amelyek ellentétesek az emberi mivolttal. [...] Néhány rendellenes cselekedet és magatartás, valamint néhány szélsőséges viselkedés, amelyet a szülők a még nem felnőtt gyermekeik irányában tanúsítanak, a gyermekeikre gyakorolt mindenféle negatív befolyáshoz és nyomáshoz vezet, így tönkreteszi a gyermekeik fizikai, mentális és szellemi jólétét. Ezek a dolgok azt jelzik, hogy amit a szülők tesznek, az helytelen és nem megfelelő. Ezek olyan gondolatok és cselekedetek, amelyeket az igazságra törekvő embereknek el kell engedniük, mert az emberi mivolt szemszögéből ezek kegyetlen és embertelen módjai annak, hogy derékba törjék a gyermek fizikai és mentális jólétét” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten leleplezi, hogy amikor a szülők a gyermekeikkel szemben támasztott észszerűtlen elvárásaikat és követelményeiket feladatként és kötelezettségként kezelik, amelyet teljesíteniük kell a gyermekeik számára, és aztán kényszerítik a gyermekeket, hogy megfeleljenek ezeknek, ez árt a gyermekeknek, és tönkreteszi őket. Elgondolkodtam magamon. Láttam, hogy a szüleim milyen sok áldozatot hoztak azért, hogy jó munkahelyeket biztosítsanak a jövőnknek, igazán csodáltam a szüleimet, és azt gondoltam, hogy kötelességtudók, és úgy gondoltam, hogy amikor nekem is lesznek gyerekeim, én is ugyanúgy fogok cselekedni, mint a szüleim, és hogy felelős és jó anya leszek. Miután a lányom megszületett, úgy gondoltam, hogy mivel még olyan kicsi, nem ismeri a társadalmi verseny kemény valóságát és brutalitását, és mivel én már átéltem azt, meg kell terveznem a jövőjét, ki kell egyengetnem az útját, és még ha ez némi szenvedéssel vagy kimerültséggel is jár, spóroltam és takarékoskodtam, hogy felneveljem, hogy sokoldalú tehetség legyen, és fényes jövő várjon rá. Azt gondoltam, hogy ez az én anyai felelősségem és kötelezettségem. Követtem a lányom neveléséről és műveléséről szóló tervemet, beírattam különböző különórákra, és még az osztálytársakkal való kapcsolatait is ellenőriztem, hogy nehogy lemaradjon a tanulmányaiban. Gyakran adtam neki tanácsot a saját tapasztalataimból. Még akkor is, amikor a lányom a kimerültség és a korlátozások miatt zúgolódott, megpróbáltam rábeszélni és meggyőzni, hogy küzdje át magát ezen az átmeneti nehézségen. Sosem gondoltam, hogy ezzel bármi baj lenne. Azt hittem, hogy ezt az ő érdekében teszem, és hogy felelős vagyok érte. Még akkor sem gondoltam meg magam, amikor a testvérek beszéltek velem, és egyáltalán nem gondoltam a lányom érzéseire. Nem gondoltam arra, hogy ő egy gyerek, és arra sem, hogy az ő korában mire van szüksége, és csak ráerőltettem a saját elvárásaimat, hatalmas nyomást, korlátokat és fájdalmat helyezve fiatal szívére és elméjére. Ezzel nem teljesítettem anyai feladataimat és kötelezettségeimet, és a cselekedeteim teljes mértékben észszerűtlen emberi elvárásokon alapultak. Minden elvárásomat anyai felelősségként kezeltem, és addig kényszerítettem a lányomat, míg el nem szökött otthonról. Az úgynevezett „felelősségem” fájdalmat okozott nekem és a lányomnak is.

Egy nap az egyik nővér, aki a társam volt, megkérdezte tőlem: „Azt hitted, hogy a lányod nevelése az anyai felelősséged, de soha nem hagytad, hogy azt tegye, amit szeret, ehelyett azt követelted, hogy megfeleljen az elvárásaidnak. Nem áll emögött valamiféle romlott beállítottság?” Imádkozva Isten elé vittem ezt a kérdést, és olvastam az Ő szavait. „Mire alapulnak ezek a szülői elvárások? Honnan erednek? A társadalomból és a világból erednek. Mindezen szülői elvárásoknak az a lényegük, hogy képessé tegyék a gyermekeket arra, hogy alkalmazkodjanak ehhez a világhoz és a társadalomhoz, hogy elkerüljék a világ, illetve a társadalom általi kirekesztést, és megvessék lábukat a társadalomban, hogy biztos munkát találjanak, stabil családjuk és stabil jövőjük legyen, ezért a szülőknek különféle szubjektív elvárásaik vannak az utódaikkal szemben. Például jelenleg meglehetősen divatos informatikusnak lenni. Egyesek azt mondják: »A gyermekem a jövőben informatikus lesz. Sokat kereshet ezen a területen, egész nap egy számítógéppel mászkál és számítástechnikai mérnöki munkát végez. Ez rám is jó fényt fog vetni!« Ilyen körülmények között, amikor a gyermekeknek semmiről sincs elképzelésük, a szüleik határozzák meg a jövőjüket. Nem helytelen ez? (De az.) A szülők reményeket fűznek a gyermekeikhez, teljes mértékben egy felnőtt szemlélete alapján, egy felnőttnek a világ dolgairól alkotott nézetei, szempontjai és preferenciái alapján. Nem szubjektív dolog ez? (De igen.) Finoman fogalmazva mondhatod, hogy ez szubjektív, de valójában mi ez? Mi ennek a szubjektivitásnak a másik értelmezése? Nem az önzés? Nem a kényszerítés? (De az.) Tetszik neked ez és ez a munka és az ilyen-olyan karrier, élvezed, hogy megvetetted a lábadat, pompás életet élsz, tisztviselőként szolgálsz vagy jómódú vagy a társadalomban, ezért a gyermekeidet is arra sarkallod, hogy ők is ugyanazokat a dolgokat csinálják, ugyanolyan típusú emberek legyenek, és azt a fajta utat járják – de vajon élvezni fogják az életet abban a környezetben és élvezni fogják az azzal a munkával való foglalatosságot a jövőben? Alkalmasak rá? Mi a sorsuk? Istennek milyen elrendezései és határozatai vannak velük kapcsolatban? Tisztában vagy ezekkel a dolgokkal? Egyesek így szólnak: »Ezek a dolgok nem érdekelnek, azok a dolgok számítanak, amelyeket én mint szülő kedvelek. A saját preferenciáim alapján fogom megfogalmazni a gyermekeimhez fűzött reményeimet.« Hát nem nagyon önző dolog ez? (De az.) Annyira önző! Szépen fogalmazva nagyon szubjektív, minden döntést maguk hoznak meg, de mi ez valójában? Nagyon önző dolog! Ezek a szülők nem veszik figyelembe a gyermekeik képességeit, illetve tehetségeit, nem törődnek azokkal az elrendezésekkel, amelyekkel Isten rendelkezik minden egyes ember sorsára és életére nézve. Nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat, csak a saját preferenciáikat, szándékaikat és terveiket erőltetik a gyermekeikre a saját vágyaiktól vezérelve. Egyesek azt mondják: »Rá kell erőltetenem ezeket a dolgokat a gyermekemre. Túl fiatal, hogy megértse őket, és mire majd megérti, túl késő lesz.« Ez a helyzet? (Nem.) Ha valóban túl késő, akkor az a sorsuk, ez nem a szüleik felelőssége. Vajon ha ráerőlteted az általad értett dolgokat a gyermekeidre, akkor gyorsabban meg fogják érteni, csak azért, mert te érted őket? (Nem.) Nincs összefüggés aközött, hogy a szülők miként oktatják a gyermekeiket és hogy a gyermekek mikor értenek meg olyan dolgokat, hogy miféle életutat, miféle karriert válasszanak és milyen legyen az életük. Megvan a saját útjuk, a saját tempójuk és a saját törvényeik. [...] Már korán a gyermekeid vállára helyezed ezt a nyomást, hogy esetleg kevesebbet szenvedjenek a jövőben, és nekik el kell viselniük ezt a nyomást olyan koruktól kezdve, amikor még nem értenek semmit – ha így teszel, azzal vajon nem ártasz a gyermekeidnek? Tényleg az ő érdekükben teszed ezt? Jobb, hogy nem értik ezeket a dolgokat, mert akkor élhetnek pár évet kényelmes, boldog, tiszta és egyszerű módon. Ha korán megértenék ezeket a dolgokat, az áldás lenne vagy szerencsétlenség? (Szerencsétlenség lenne.) Igen, szerencsétlenség lenne” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiból láttam, hogy a szülők gyermekeikkel szemben támasztott észszerűtlen elvárásait a gonosz irányzatok és a társadalom befolyásolja, és hogy mindezek a dolgok a Sátántól származnak. Ahogy az én esetemben is; alacsony iskolai végzettségem volt, nem rendelkeztem különleges szakértelemmel, és a társadalomban saját erőmből alig tudtam összekaparni a megélhetésemet, míg a magas iskolai végzettséggel vagy különleges szakértelemmel rendelkezők kevésbé szenvednek, az eszüket és a beszédüket használva úgy élhetnek, hogy nem kell aggódniuk az alapvető dolgok miatt. Az olyan megtévesztő sátáni filozófiák befolyásoltak, mint: „a könyvek mindent felülmúlnak”, „a tudás megváltoztathatja a sorsodat” és „akik elméjükkel fáradoznak, uralkodnak mások fölött, de akik két kezükkel fáradoznak, azok fölött mások uralkodnak”. Úgy gondoltam, hogy csak a tudás és a különleges szakértelem változtathatja meg az ember sorsát, és vezethet jó életre, ezért a tapasztalataim birtokában magamra vállaltam, hogy terveket készítek a kislányomnak, és arra kényszerítettem, hogy tudást és készségeket tanuljon, anélkül, hogy a legkevésbé is figyelembe vettem volna, hogy ezek a dolgok tetszenek-e neki. Kizárólag arra koncentráltam, hogy a lányomat tehetségesnek és kiemelkedőnek neveljem. A Sátán ezeket a filozófiákat használja arra, hogy félrevezesse az embereket, és arra a téves hitre vett rá, hogy csak a tudás változtathatja meg az ember sorsát, és csak arra tudtam gondolni, hogyan neveljem a lányomat, hogy megváltoztassam a sorsát. Visszatekintve rájöttem, hogy annak, amit tettem, nincs igazi értelme, hogy Isten már eleve elrendelte, hogy mi lesz a lányomból, és ezen senki sem változtathat. Nem ismertem fel a Sátán romlott módszereit és rosszindulatú szándékait, és szándékosan kényszerítettem a lányomat, hogy úgy cselekedjen, ahogy én akartam. Ennek eredményeképpen a lányom egész kiskorában nagyon sok nyomást és fájdalmat viselt el, és az egykor ártatlan és gondtalan gyermekkorát tönkretette az önzőségem. Vajon nem ártottam-e a gyermekemnek? A felszínen úgy tűnt, mintha a lányom jövőjét venném figyelembe, de valójában a saját preferenciáimat és vágyaimat erőltettem rá, mindezt a saját önző vágyaimért, és hogy dicsőséget szerezzek magamnak. Igazán önző voltam! Alig bírom elviselni a gondolatot – ha nem vezettek volna Isten szavai, mi lett volna, ha továbbra is megfékezem őt? Mikor erre rájöttem, őszintén megköszöntem Istennek, hogy megvilágosított és vezetett, és lehetővé tette, hogy egy kicsit jobban megértsem a romlott természetemet.

Még többet olvastam Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „A szülők gyermekeikkel szemben támasztott elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, szembemennek az emberi mivolttal, továbbá nincs semmi közük a szülők feladataihoz. Amikor a szülők különféle elvárásokat és követelményeket rónak a gyermekeikre, nem a feladataikat teljesítik. Nos, mik az ő »feladataik«? A legalapvetőbb feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, hogy megtanítsák a gyermekeiket beszélni, megtanítsák nekik, hogy legyenek jószívűek és ne legyenek rossz emberek, valamint pozitív irányba vezessék őket. Ezek a legalapvetőbb feladataik. Ezenkívül támogatniuk kell a gyermekeiket bármilyen ismeretek, tehetségek és egyebek elsajátításában, amelyek megfelelőek számukra az életkoruk, a képességeik és az érdeklődésük alapján, illetve az alapján, hogy mennyi mindennel tudnak megbirkózni. A valamelyest jobb szülők segítenek a gyermekeiknek megérteni, hogy az embereket Isten teremtette, és Isten ebben a világegyetemben létezik, rávezetve a gyermekeiket, hogy imádkozzanak és olvassák Isten szavait, mesélve nekik néhány történetet a Bibliából, és remélve, hogy követni fogják Istent, és miután felnőnek, egy teremtett lény kötelességét fogják végezni ahelyett, hogy világi irányzatokat hajszolnának, bent rekednének különféle bonyolult személyes kapcsolatokban, és tönkretennék őket a világ és a társadalom különféle irányzatai. Azoknak a feladatoknak, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell, semmi közük az elvárásaikhoz. Szülői szerepükben a következő feladatokat kellene teljesíteniük: ellátni a gyermekeiket pozitív útmutatással és megfelelő támogatással, mielőtt elérik a felnőttkort, kellő időben gondoskodni róluk testi mivoltukban étellel, ruházattal, hajlékkal, illetve ha megbetegszenek” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavai rámutattak a gyakorlás útjára, és most már tudtam, hogyan bánjak helyesen a gyermekemmel. Isten nem tiltja meg a szülőknek, hogy neveljék gyermekeiket, de a gyermek különböző életkorban fellépő igényeinek megfelelő nevelést és oktatást kell biztosítanunk. A gyerekeknek szükségük van rá, hogy a szülők kiskorban megtanítsák őket arra, hogyan kell viselkedni, hogyan tegyenek szert normális emberi gondolatokra, hogyan legyenek kedves emberek, és hogy szüleik jól gondoskodjanak az egészségükről, hogy egészségesen nőhessenek fel. A szülők ne erőltessék rájuk idő előtt a társadalmi gondolatokat, nyomást, és ne terheljék őket, és ha lehetséges, elmondhatják nekik, hogyan teremtette Isten a mennyet, a földet, és minden dolgot, hogyan dolgozik Isten, hogy vezesse és megmentse az embereket, és rávezethetik őket arra, hogy higgyenek Istenben, és pozitív irányt és segítséget nyújthatnak nekik. Ez a szülő felelőssége és kötelezettsége. Most a lányom nem a tanulmányai és a szakterülete szerinti területen dolgozik, és a nővérem megkért, hogy győzzem meg a lányomat, hogy a szakmája alapján keressen munkát, de tudom, hogy bármilyen munkát is végezzen a lányom, Isten már elrendelte azt. Az én feladatom az, hogy tanácsot adjak a lányomnak, és hogy ő szabadon választhat, ahogyan akar. Ezután megosztottam vele a gondolataimat. A lányom azt mondta: „Szeretem a jelenlegi munkámat.” Azt válaszoltam: „Ha ezt mondod, tiszteletben tartom a döntésed.” Könnyű volt vele ezt megbeszélni, és nem volt semmilyen kényszer vagy nyomás. Megtapasztaltam, hogy Isten szavainak gyakorlása valóban felszabadító. Hála Istennek az Ő vezetéséért!