Amikor fiatal voltam, nagyapám szeretett operát hallgatni, és gyakran elvitt az előadásokra. Láttam, milyen kecsesek a színészek a színpadon, a dalaik mennyire szívhez szólóak, és hogy a közönség tapssal és éljenzéssel jutalmazza őket. Igazán csodáltam őket, és akaratlanul is erre gondoltam: „Egy nap, ha én is színpadra állhatnék, és tapsot és dicséretet kapnék, akkor hírességben és ragyogásban élném majd az életem!” Nagyon szerettem volna csatlakozni egy színtársulathoz, és operaénekesnő lenni. A családom azonban szegény volt, és az anyagi körülményeink nem voltak jók, így a színpadi álmaim szertefoszlottak.

Férjhez mentem, és született egy lányom. Miután a lányom elkezdte az óvodát, láttam a lányom korabeli gyerekeket, akik közül néhányan táncórákra jártak, mások pedig zeneórákra. Különösen a gyermeknapi előadások során sok tanár és szülő figyelmét felkeltették, és nagy tapsot kaptak. Ezért elhatároztam, hogy a lányomat megtaníttatom táncolni, mivel ez nemcsak formát és tartást ad majd neki, hanem lehetővé teszi azt is, hogy a színpadon fellépjen. Félt a spárgázástól és a hátrahajlástól, és bármit is mondtam neki, elutasította. Ezt gondoltam: „Egyszerűen nem tudom követni a kívánságaidat. El kell sajátítanod egy készséget, hogy a jövőben fel tudd kelteni az emberek figyelmét a színpadon.” Később beláttam, hogy a lányom tényleg nem akar táncolni tanulni, de úgy gondoltam, ha megtanul egy hangszert, akkor felléphet a színpadon, ezért elvittem, hogy válasszon egyet. De nem érdekelte. Mérgesen mondtam a lányomnak: „Választanod kell egyet. Csak akkor van esélyed színpadon fellépni, ha megtanulsz valamit, és csak akkor élhetsz ragyogó életet. Gondolj bele, hányan fognak akkor csodálni!” Látva, hogy nagyon mérges vagyok, a lányom kénytelen-kelletlen a kucsenget választotta. Először a lányom nem akarta ezt tanulni, ezért kerítettem egy tapasztalt kucseng tanárt, és kényszerítettem a lányomat a tanulásra. Hogy felkeltsem az érdeklődését a kucseng iránt, gyakran bátorítottam őt, és a tanár is dicsérte őt, hogy természetes tehetséggel rendelkezik. A lányom fokozatosan érdeklődni kezdett a kucseng iránt, és gyorsan megtanult néhány darabot. Egy nap a lányom boldogan újságolta: „Anya, a jövőben játszhatok kucsengen, hogy dicsőítsem Istent!” 2012 szeptemberében elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és ekkorra már a lányomat is rávettem arra, hogy imádkozzon, megtanulja énekelni Isten szavának himnuszait, és velem együtt járjon az összejövetelekre. Látva, hogy a lányom milyen értelmes, különösen elégedett voltam.

Később, hogy segítsek a lányomnak több színpadi tapasztalatot szerezni, amikor hallottam egy előadásról, bejelentkeztem rá az ő nevében. Annak ellenére, hogy porckorongsérvem volt, és nem tudtam sokáig állni, ragaszkodtam hozzá, hogy elkísérjem őt a próbákra. Sokat fejlődött, és az előadásokon is kiemelkedően szerepelt, és mindig ő volt a középpontban. A tanároktól és a zsűritől is dicséretet kapott, és én rendkívül boldog voltam. Ahhoz, hogy vele mehessek a fellépéseire, hajnali három óra körül kellett felkelnem, hogy felkészüljek. Annyira elfoglalt voltam a körülötte való rohangálással, hogy még enni sem volt időm. Egy zsúfolt nap után szédültem, és kimerültnek éreztem magam. De amikor láttam a lányomat ragyogni a színpadon, ezt gondoltam magamban: „Bár a saját színpadi álmomat nem sikerült teljesítenem, az, hogy a lányom állhat a középpontban a színpadon, minden fájdalmat és kimerültséget megér!” A fellépések okozta kimerültséget és a tanulmányi kényszert a lányom szervezete nem tudta elviselni, és nem akart tovább kucsengen gyakorolni. Próbáltam hízelegni, és rábeszélni őt, hogy folytassa, és végül vonakodva beleegyezett. Mindennap, amikor hazajött az iskolából, kihasználtam a főzés vagy a szunyókálás idejét, hogy a lányom gyakoroljon a kucsengen. Amikor a lányom el akart menni a hétvégén, azt is megköveteltem tőle, hogy fejezze be a gyakorlást a kucsengen, mielőtt elmegy. Ha nem hallgatott rám, megszidtam: „Mit gondolsz, apád és én miért spóroltunk pénzt a leckéidre kemény munkával, és miért vettünk rá a gyakorlásra? Hát nem azért, hogy segítsünk neked színpadra lépni, és hogy sikeres lehess a jövőben? Nem tudnád megadni nekünk a tiszteletet?” Látva a haragomat, a lányom elsírta magát, és ment gyakorolni a kucsengen. A középiskolában már nagy tanulmányi kényszer hatása alatt állt, és gyakran kellett próbálnia a különböző előadásokra, ezért nem akart többé kucsengen gyakorolni. Aggódva szidtam a lányomat: „Nem számít, mennyire elfoglalt vagy, folytatnod kell a kucseng gyakorlását! Ha jól gyakorolsz, színpadra léphetsz, és elnyerheted a hírességek életét.” De ő mégsem gyakorolt. Mérgesen a földre dobtam a könyveit és a pengetőtartót, és ezt mondtam: „Jól van. Ne gyakorolj. Reméljük, élvezni fogod a szemétszedést, ha idősebb leszel.” Látva, hogy milyen mérges vagyok, a lányom sietett gyakorolni. Néha a lányom úgy érezte, hogy igazságtalanul bánnak vele, sírt és ezt mondta: „Miért próbálod folyton irányítani a sorsomat?” Én pedig mérgesen vitatkoztam vele: „Hát nem teérted van minden, amit teszek? Miért nem érted meg azt, ami a te érdekedben történik?” A lányom mérgesen ezt szokta mondani: „Még csak nem is szeretek kucsengen játszani! Te vagy az, aki kényszerítesz, hogy megtanuljam!” A vitáink mindig rossz hangulatban végződtek. Amikor a fellépések ütköztek az összejövetelekkel, rávettem, hogy az előadáson való részvételt helyezze előtérbe. Ha a lányom részt akart venni az összejövetelen, gyorsan ezt mondtam: „Az összejövetelekre bőven van idő, de az előadási lehetőségeket nem szabad kihagyni. Ha kihagyod ezeket az alkalmakat, elveszíted az esélyt, hogy a színpadon tündökölj!” Emiatt a lányom sok összejövetelt kihagyott.

A lányomnak nagyon hamar sikerült bejutnia egy művészeti középiskolába. Amikor a lányomról beszéltem, a kollégák és a barátok irigykedve és csodálattal néztek rám. A hiúságom nagymértékben kielégült. Fokozatosan a lányom teljesen a tanulásra és a kucsengjátékra kezdett összpontosítani. Hogy bekerüljön az ideális zeneakadémiára, és felülmúlja társait, elkezdett extra órákat tölteni a kucsenggyakorlással. Emellett sok pénzt költöttem arra, hogy felfogadjak egy magántanárt a lányom számára. Látva, hogy a lányom készségei a kucsengjátékban javultak, nagyon boldog voltam. Amikor a lányom visszatért a pihenőidejéből, szerettem volna, ha részt vesz egy összejövetelen, de ő azzal mentegetőzött, hogy „nem csináltam meg a házifeladatomat” vagy „nem gyakoroltam a kucsengen”. Mivel a lányom már majdnem egy éve nem vett részt összejövetelen, egy kicsit nyugtalan voltam. De látva, hogy rendkívül elfoglalt a házi feladatával és a kucsengen való gyakorlással, ezt gondoltam magamban: „Engedjem meg neki, hogy a hétvégi kucsengórákat kihagyja az összejövetelek miatt?” De aztán erre gondoltam: „Annyira keményen dolgozott, hogy fejlessze a kucsengjátékát – ha nem gyakorol a hétvégén, vajon nem fog lemaradni a többiektől? Nem engedheti meg magának, hogy lazítson a gyakorlásban. De ha hosszú ideig nem jár összejövetelekre, akkor az élete sínyli ezt meg.” Egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, szánok rá időt, hogy összejövetelre menjek vele. Egy nap a lányom azt mondta, hogy nem akar többé iskolába menni. Azt mondta, rossz a légkör az iskolában, és hogy vannak, akik dohányoznak, randiznak, és bandákba keverednek. Azt mondta, hogy nehéz a tanulásra összpontosítani, és hogy nagyon elnyomottnak érzi magát. Amikor meghallottam, hogy a lányom azt mondja, nem akar iskolába menni, mérges lettem. Ezt gondoltam: „Olyan keményen megdolgoztál azért, hogy bejuss a művészeti iskolába. Ha még két évig tanulsz, akkor felvételizhetsz a legjobb művészeti egyetemekre, és ha felvesznek, a nagyobb álmod, hogy színpadra lépj, valóra válik, és akkor a rokonaid, barátaid, tanáraid és iskolatársaid csodálni és irigyelni fognak, és engem is büszkévé tehetsz majd.” Ezért mérgesen ezt mondtam: „Végre bekerültél egy művészeti középiskolába. Ha nem jársz oda, nem lesz tönkretéve a jövőd?” A lányom látta, mennyire aggódom és milyen mérges vagyok, és csak sírt, és elment az iskolába. Látva, hogy a lányom úgy érzi, igazságtalanul bánnak vele, megszakadt a szívem, de ahhoz, hogy színpadra léphessen és kitűnhessen, úgy éreztem, ki kell tartanom.

Az egyik összejövetelen elmondtam Li Ling nővérnek az állapotomat, és ő megtalálta nekem Isten szavait, hogy olvassam. Isten azt mondja: „Ha gyermekeik bizonyos, gonosz irányzatok részeként történő dolgoknak, vagy bizonyos helytelen érveléseknek vagy gondolatoknak és nézőpontoknak vannak kitéve a korai éveik alatt, akkor olyan esetekben, ahol nincs ítélőképességük, talán követni vagy utánozni fogják azokat. A szülőknek korán észlelniük kell ezeket a problémákat, és azonnali korrekciót, illetve pontos útmutatást kell nyújtaniuk. Ez szintén az ő felelősségük. Röviden, a cél annak biztosítása, hogy a gyermekeknek alapvető, pozitív és helyes irányuk legyen ahhoz, hogy fejlődjenek a gondolataikban, a magatartásukban, a másokkal való bánásmódjukban, valamint a különböző emberek, események és dolgok észlelésében, hogy egy építő, nem pedig egy elvetemült irányba fejlődhessenek. A nem hívők például gyakran mondják: »Az élet és a halál előre el van rendelve; a vagyon és tisztesség felől a Menny dönt.« Isten előre meghatározza, hogy valakinek mennyi szenvedést és élvezetet kell megtapasztalnia az életében, és ezt ember nem változtathatja meg. A szülőknek egyrészt informálniuk kell a gyermekeiket ezekről az objektív tényekről, másrészt pedig meg kell tanítaniuk nekik, hogy az élet nem csupán a fizikai szükségletekről szól, és semmiképpen nem a gyönyörről. Vannak ebben az életben fontosabb teendők az ember számára, mint az evés, az ivás és a szórakozás keresése; hinnie kell Istenben, törekednie kell az igazságra és törekednie kell az Istentől származó üdvösségre. Ha az emberek csak a gyönyörért, az evésért, ivásért és a testben való szórakozás kereséséért élnek, akkor olyanok, mint a zombik, és az életüknek egyáltalán semmi értéke nincs. Nem teremtenek semmilyen pozitív vagy jelentőségteljes értéket, és nem érdemlik meg, hogy éljenek, vagy akár csak emberi lények legyenek. Még ha egy gyermek nem is hisz Istenben, legalább legyen jó ember és olyasvalaki, aki ellátja a megfelelő kötelességét. Természetesen, ha Isten kiválasztja őt, és hajlandó részt venni a gyülekezeti életben és végezni a saját kötelességét, ahogy felnő, az még jobb. Ha ilyenek a gyermekeik, akkor az Isten által az emberek intésére adott alapelvek szerint a szülőknek még inkább teljesíteniük kell a kiskorú gyermekeik iránti kötelezettségeiket. Ha nem tudod, hogy fognak-e hinni Istenben, vagy Isten kiválasztja-e őket, akkor az a legkevesebb, hogy teljesítsd a gyermekeid iránti kötelezettségeidet a formálódásuk évei alatt. Még ha nem is tudod vagy képtelen vagy felfogni ezeket a dolgokat, akkor is teljesítened kell ezeket a kötelezettségeket. A lehető legnagyobb mértékben véghez kell vinned a teljesítendő kötelezettségeidet és felelősségeidet, megosztva azokat a pozitív gondolatokat és dolgokat a gyermekeiddel, amelyeket már ismersz. Az a legkevesebb, hogy biztosítsd, hogy a szellemi fejlődésük egy építő irányba halad, az elméjük pedig tiszta és egészéges. Ne kényszerítsd őket arra, hogy fiatal koruktól kezdve mindenféle készséget és ismeretet tanuljanak a te elvárásaid, nevelésed, vagy akár elnyomásod alatt. Még ennél is komolyabb dolog, hogy egyes szülők elkísérik a gyermekeiket, amikor azok különféle tehetségkutató műsorokban és tanulmányi vagy sportversenyeken vesznek részt, követve mindenféle társadalmi irányzatot és olyan eseményekre járva, mint a sajtómeghallgatások, a dedikálások meg a tanulmányi értekezletek, és részt vesznek bármilyen versenyen és díjátadó ünnepségek elfogadó beszédein, stb. Szülőként az a legkevesebb, hogy ne hagyják, hogy gyermekeik a nyomdokaikba lépjenek, azáltal, hogy ők maguk ilyen dolgokat tesznek. Ha a szülők ilyen tevékenységekre veszik rá a gyermekeiket, akkor egy szempontból egyértelmű, hogy nem teljesítették szülői kötelezettségeiket. Másrészt nyíltan egy olyan úton vezetik gyermekeiket, ahonnan nincs visszaút, akadályozva a konstruktív értelmi fejlődésüket. Hová vezették ezek a szülők a gyermekeiket? Gonosz irányzatokba vezették bele őket. Ez olyasvalami, amit nem szabadna tenniük a szülőknek. Továbbá, ami azt illeti, hogy a jövőben milyen utat választanak és milyen karriert hajszolnak a gyermekeik, a szülőknek nem szabadna ilyen dolgokat sugalmazniuk: »Nézd meg xy-t, ő egy zongorista, aki négy vagy öt évesen kezdett zongorázni. Nem merült bele a szünidei játékba, nem voltak barátai vagy játékai, és minden nap a zongorázást gyakorolta. A szülei elkísérték a zongoraórákra, különféle tanárokkal konzultáltak, és zongoraversenyekre nevezték be őt. Nézd csak, milyen híres ember lett belőle, jól táplált, jól öltözködik, dicsfény veszi körül és tisztelet övezi, amerre csak jár.« Ez az a fajta nevelés, ami elősegíti a gyermeki elme egészséges fejlődését? (Nem, nem az.) Miféle nevelés ez akkor? Ez az ördög nevelése. Az efféle nevelés minden fiatal elmére nézve káros. Arra bátorítja őket, hogy törekedjenek hírnévre, sóvárogjanak különféle nimbuszok, kitüntetések, pozíciók és élvezetek után. Emiatt fiatal koruktól epekednek e dolgok után és hajszolják őket, ami szorongásba, intenzív nyugtalanságba és aggodalomba vezeti őket, és még mindenféle árat is kifizetnek a megszerzésükért, korán kelnek és későig dolgoznak, hogy átnézzék a házifeladatukat és különböző készségeket tanuljanak, és elveszítik a gyerekkoruk éveit, ezekre a dolgokra cserélve azokat az értékes éveket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Miután elolvastam Isten szavait, végre megértettem, hogy a szülők igazi feladata annak biztosítása, hogy gyermekeik egészségesen és boldogan nőjenek fel testben és lélekben egyaránt gyermekkorukban, hogy pozitív útmutatást adjanak nekik a gondolkodásukban, és hagyják, hogy azt tegyék, amit a gyerekeknek tenniük kell. Nem az a dolguk, hogy ráerőltessék az elvárásaikat a gyerekeikre, sem pedig az, hogy a hírnévre, ismertségre, kitüntetésekre, státuszra és örömökre való törekvés felé tereljék őket. El kellett gondolkodnom ezen. A lányom már fiatal korában sem szeretett hangszereken tanulni, de ahhoz, hogy híres és világszerte elismert legyen, rákényszerítettem, hogy megtanuljon kucsengen játszani, és amikor dicséretet kapott a zsűritől és a tanároktól, úgy éreztem, hogy a lányomon keresztül végre megvalósulnak az álmok, amelyeket én nem értem el, és így még erősebbé vált az elhatározásom, hogy fejlesszem őt. Amikor hallottam egy előadásról, a beleegyezése nélkül is jelentkeztem rá az ő nevében, attól félve, hogy lemarad a színpadi szereplés lehetőségéről. Amikor a lányom ki akart menni játszani, leszidtam, mert attól féltem, hogy ez késlelteti a gyakorlást. Hogy javítsam a lányom zenei készségeit, semmi költséget nem sajnáltam arra, hogy felfogadjak egy profi magántanárt, mindezt azért, hogy híres legyen, és dicsőséget hozzon nekem. Korábban azt hittem, ha a gyermekemet különböző készségekre taníttatom, és eljuttatom egy híres színpadra, hogy ismertté váljon, azzal teljesítem az anyai feladatomat. Mostanra felismertem, hogy ez a szemlélet téves. Soha nem vettem figyelembe, hogy mennyi nyomást és fájdalmat visel a lányom fiatal szíve, és mindig csak arra gondoltam, hogy az én kívánságaim teljesülhetnek-e. Nevelésem alatt a lányom is nagyon aggódott a hírneve és a státusza miatt, és könyörtelenül gyakorolt, hogy felülmúlja az osztálytársait, elvesztette azt az élénkséget és ártatlanságot, amivel egykor rendelkezett. Szakadék kezdett kialakulni közöttünk, és a lányom is elvesztette az érdeklődését Isten szavainak olvasása és az összejövetelek iránt, és egyre távolabb sodródott Istentől. Ezeket a következményeket mind én okoztam. Az én gyermekem szívesen járt összejövetelekre, ette és itta Isten szavait, de én nem vezettem őt arra, hogy higgyen Istenben és a helyes úton járjon, ehelyett arra vezettem, hogy belekeveredjen a gonosz irányzatokba, és hogy könyörtelenül a hírnévre és a státuszra törekedjen. Milyen módon teljesítettem egy anya valódi feladatát? Erre gondolva mélységesen megbántam a neveléssel kapcsolatos erőszakos megközelítésemet. Soha nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nagy kárt okoz és romlást hoz a gyermekemre.

Később olvastam Isten szavait. „Vannak olyan emberek, akik a gyermekeikért élnek; te mondhatod, hogy nem szeretnél így tenni, de el tudod-e ezt érni? Vannak emberek, akik a vagyonért, a hírnévért és a haszonért rohangálnak és foglalatoskodnak. Mondhatod, hogy te nem kívánsz ezekért a dolgokért rohangálni, de el tudod-e ezt ténylegesen érni? Tudtodon kívül már elindultál ezen az úton, és bár szeretnél más életmódra váltani, nem tudsz. Az, ahogyan ebben a világban élsz, nem rajtad múlik! Mi ennek a gyökere? Az, hogy az emberek nem hisznek az igaz Istenben, és nem nyerték el az igazságot. Mi tartja fenn az ember lelkét? Hol keresnek lelki támaszt? A lelki támaszt az emberek a család újraegyesítésében, a házasság boldogságában, az anyagi dolgok élvezetében, a gazdagságban, a hírnévben és a haszonban, a státuszukban, az érzelmeikben és a karrierjükben, valamint a következő generáció boldogságában keresik. Van-e olyan, aki nem ezektől a dolgoktól várja a lelki támaszt? Akinek gyermeke van, a gyermekeiben találja meg, a gyermektelenek pedig a karrierben, a házasságban, a társadalmi státuszban, a hírnévben és a haszonban. Az így kialakult életmódok tehát mind egyformák: a Sátán irányításának és hatalmának alávetve, és önmaga ellenére minden ember a hírnév, a haszon, a kilátások, a karrier, a házasság, a család, a következő nemzedék érdekében vagy a testi élvezetek kedvéért szaladgál és foglalatoskodik. Hát ez a helyes út? Bármennyire is szorgalmasan nyüzsögnek az emberek ebben a világban, bármennyire is sikeresek szakmailag, bármilyen boldog a családjuk, bármilyen nagy a családjuk, bármilyen tekintélyes a státuszuk – képesek-e az emberi élet helyes útjára lépni? Azzal, hogy a hírnevet és a nyereséget kergetik, a világot vagy a karrierjüket hajszolják, képesek-e meglátni azt a tényt, hogy Isten teremtett mindent, és Ő gyakorol szuverenitást az emberiség sorsa fölött? Ez nem lehetséges. Függetlenül attól, hogy az emberek mire törekednek vagy milyen úton vannak, ha nem ismerik el azt a tényt, hogy az emberiség sorsa felett Isten gyakorolja a szuverenitást, akkor az út, amelyen járnak, rossz. Ez nem a helyes út, hanem a görbe út, a gonoszság útja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyőkat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Az Isten szavaiban foglalt leleplezés által felismertem, hogy a Sátán a hírnevet és a nyereséget arra használja, hogy megrontsa az embereket és ártson nekik, olyan eszméket plántál beléjük, mint például „tűnj ki mások közül”, „foglalj el egy mások feletti pozíciót” és „öregbítsd őseid hírnevét”, arra késztetve az embereket, hogy könyörtelenül a hírnévre és a nyereségre törekedjenek. A hírnév és a nyereség érdekében egyre elvetemültebbekké válnak, és egyre többet szenvednek. Fiatal korom óta arról álmodtam, hogy színpadi színész leszek, színpadra lépek, hogy mindenki csodálatát és irigységét elnyerjem, és hogy státuszt és hírnevet szerezzek. De amikor álmaim nem valósulhattak meg, csalódásba és fájdalomba merültem. Később a lányomra is ráerőltettem az álmaimat, beleneveltem a hírnév és a státusz iránti igényt, és kényszerítettem, hogy megtanuljon kucsengen játszani. Reméltem, hogy egy nap majd színpadra lép és tündököl. Amikor a lányom nem akart kucsenget tanulni, nyugtalan és mérges lettem, és szidtam őt. Amikor a lányom összejövetelekre akart járni, megállítottam, mert féltem, hogy ez késleltetné a gyakorlását. Semmiképpen sem tettem eleget anyai feladataimnak! Amit tettem, az egyszerűen gonoszság volt! Sok éven át hittem Istenben, a céljaim azonban egyáltalán nem változtak, és még mindig a Sátán gondolatai és nézőpontjai szerint éltem, a hírnévre és a nyereségre törekedve, akárcsak a nem hívők. Úgy voltam vele, hogy inkább a lányom tévelyedjen el Istentől és árulja el Őt, csak nehogy ne a hírnévre és a nyereségre törekedjek a hiúságom kielégítése érdekében. Valóban elvakított a hírnév és a nyereség, ezek elhomályosították a gondolataimat, szenvedést okoztam magamnak, és ártottam a lányomnak is. Felismertem, hogy a hírnév és a nyereség láthatatlan bilincsek, amelyeket a Sátán helyezett rám, és hogy ezek végtelen bánatot és fájdalmat okoztak nekünk! Néhány hírességre gondoltam, akik hírnévre és nyereségre tettek szert, hogy aztán a lelki üresség és a fájdalom miatt depresszióba essenek, és a halálba vessék magukat. Láttam, hogy még ha valaki el is éri a státuszt és a hírnevet, hiúsága csak átmenetileg elégül ki, és hogy ezek a dolgok nem tudják feloldani a lelki ürességünket és fájdalmunkat. Ehelyett ezek a dolgok fokozatosan eltávolítanak minket Istentől, és arra késztetnek, hogy megtagadjuk Őt, és ennek az lesz a következménye, hogy a Sátán felfal minket! Ezután imádkoztam, hogy többé ne törekedjek a hírnévre és a nyereségre, és hogy hajlandó legyek alávetni magam Isten elrendezéseinek.

Később tovább olvastam Isten szavait. „Minden, amit a szülők tesznek, hogy valóra váltsák a gyermekeikkel szemben támasztott elvárásaikat, mielőtt azok elérik a felnőttkort, ellentétes a lelkiismerettel, a józan ésszel és a természetes törvényekkel. Sőt, még inkább ellentétes Isten rendelésével és szuverenitásával. Noha a gyermekekben nincs meg a képesség, hogy felismerjék a helyest és a helytelent, vagy az önálló gondolkodásé, a sorsuk akkor is Isten szuverenitása alatt áll, nem a szüleik uralkodnak felettük. Ezért amellett, hogy a tudatukban elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, az ostoba szülők még több dolgot hajtanak végre, még több áldozatot hoznak és árakat fizetnek a viselkedésük tekintetében, mindent megtesznek, amit akarnak és amire hajlandóak a gyermekeikért, legyen az pénz-, idő-, energia-vagy egyéb ráfordítás. Bár a szülők önként teszik ezeket a dolgokat, ezek embertelenek és nem olyan feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene; már túlhaladták a képességeik és a tényleges feladataik hatókörét. Miért mondom ezt? Mert a szülők elkezdik megpróbálni tervezni és irányítani a gyermekeik jövőjét, mielőtt azok elérik a felnőttkort, és a gyermekeik jövőjét is próbálják meghatározni. Nem ostoba dolog ez? (De igen.) Tegyük fel például, hogy Isten úgy rendelte, hogy egy férfi legyen átlagos munkás, és ebben az életben csak némi alapvető bért keressen, hogy tudjon enni és ruházkodni, a szülei viszont kitartanak amellett, hogy váljon híres, vagyonos emberré, magas rangú tisztviselővé, ezért különféle dolgokat terveznek és rendeznek el a jövője érdekében, mielőtt eléri a felnőttkort, megfizetnek különféle úgynevezett árakat, igyekeznek irányítani az életét és a jövőjét. Nem ostoba dolog ez? (De az.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Amikor olvastam Isten szavait, mélyen meghatódtam és elkeseredtem. Újra és újra elolvastam Isten szavait, és felismertem, hogy a lányommal kapcsolatos elvárásaim, erőfeszítéseim és áldozataim ellenkeztek az emberi mivolttal és szemben álltak Isten rendelkezéseivel és szuverenitásával. Egy gyermek sorsa nem olyasmi, ami felett a szüleik szuverenitást gyakorolhatnak, és tiszteletben kell tartanom gyermekem döntéseit, alá kell vetnem magam Isten rendelkezéseinek, és nem kényszeríthetem a lányomat olyan dolgokra, amiket nem szeret. Azt, hogy az ember mit csinál az életben, és hogyan keresi a kenyerét, Isten már eleve elrendelte. Mint ahogy én is nagyon szerettem volna operaénekesnő lenni, de nem úgy alakult, ahogy kívántam. Még a saját sorsomon sem tudtam változtatni, mégis meg akartam változtatni a lányom sorsát. Igazán bolond voltam!

Aztán tovább olvastam Isten szavait. „A szülők gyermekeikkel szemben támasztott elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, szembemennek az emberi mivolttal, továbbá nincs semmi közük a szülők feladataihoz. Amikor a szülők különféle elvárásokat és követelményeket rónak a gyermekeikre, nem a feladataikat teljesítik. Nos, mik az ő »feladataik«? A legalapvetőbb feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, hogy megtanítsák a gyermekeiket beszélni, megtanítsák nekik, hogy legyenek jószívűek és ne legyenek rossz emberek, valamint pozitív irányba vezessék őket. Ezek a legalapvetőbb feladataik. Ezenkívül támogatniuk kell a gyermekeiket bármilyen ismeretek, tehetségek és egyebek elsajátításában, amelyek megfelelőek számukra az életkoruk, a képességeik és az érdeklődésük alapján, illetve az alapján, hogy mennyi mindennel tudnak megbirkózni. A valamelyest jobb szülők segítenek a gyermekeiknek megérteni, hogy az embereket Isten teremtette, és Isten ebben a világegyetemben létezik, rávezetve a gyermekeiket, hogy imádkozzanak és olvassák Isten szavait, mesélve nekik néhány történetet a Bibliából, és remélve, hogy követni fogják Istent, és miután felnőnek, egy teremtett lény kötelességét fogják végezni ahelyett, hogy világi irányzatokat hajszolnának, bent rekednének különféle bonyolult személyes kapcsolatokban, és tönkretennék őket a világ és a társadalom különféle irányzatai. Azoknak a feladatoknak, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell, semmi közük az elvárásaikhoz. Szülői szerepükben a következő feladatokat kellene teljesíteniük: ellátni a gyermekeiket pozitív útmutatással és megfelelő támogatással, mielőtt elérik a felnőttkort, kellő időben gondoskodni róluk testi mivoltukban étellel, ruházattal, hajlékkal, illetve ha megbetegszenek. Ha a gyermekeik megbetegszenek, bármilyen betegségről is van szó, a szülőknek kezelniük kell azt; nem szabad elhanyagolniuk a gyermekeiket, vagy azt mondani nekik: »Menj csak iskolába, tanulj – nem maradhatsz le az órákról. Ha nagyon lemaradsz, nem tudod majd bepótolni.« Amikor a gyermeiknek pihenésre van szükségük, a szülőknek hagyniuk kell pihenni őket; amikor a gyermekeik betegek, a szülőknek segíteni kell nekik meggyógyulni. Ezek a szülők feladatai. Egyfelől gondoskodniuk kell gyermekeik testi egészségéről, másfelől támogatniuk, oktatniuk, segíteniük kell a gyermekeiket a mentális egészségük vonatkozásában. Ezeket a feladatokat kellene a szülőknek teljesíteniük, ahelyett, hogy bármilyen irreális elvárásokat vagy követelményeket rónának a gyermekeikre. A szülőknek teljesíteniük kell a feladataikat akkor is, amikor a gyermekeik mentális igényeiről van szó, és akkor is, amikor azokról a dolgokról van szó, amelyekre a gyermekeiknek testi mivoltukban van szükségük” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Miután elolvastam Isten szavait, leírhatatlan szorongást éreztem. Korábban azt gondoltam, ha a lányomat különböző készségekre taníttatom, és eljuttatom egy híres színpadra, hogy ismertté váljon, hogy mindenki csodálja és dicsérje őt, ezzel teljesítettem az anyai feladatomat. De a szülők igazi feladata az, hogy biztosítsák a gyermekeik mentális jólétét és boldogságát, miközben támogatják pozitív nézőpontjaikat, hogy a helyes életcélokhoz vezessék őket, hogy az érdeklődési körük és a hobbijaik alapján műveljék őket, és arra irányítsák őket, hogy alávessék magukat Isten rendelkezéseinek és szuverenitásának. Ezenkívül gondoskodniuk kell róluk az olyan alapvető dolgok tekintetében, mint az élelem, a ruházat, a szállás és a közlekedés. Például elmondjuk nekik, hogy mely ételek fogyasztása egészséges, és melyek ártanak a szervezetnek, gondoskodunk róluk, ha betegek, gyógyszereket adunk nekik, ha szükséges, beoltatjuk őket, ha kötelező, és gondoskodunk az alapvető életszükségleteikről. Ezeket a dolgokat kell megtenniük a szülőknek. Úgy tűnt, helyesen cselekszem, amikor szorgoskodom és rohangálok a gyermekem miatt, de valójában csak azt akartam, hogy a gyermekem dicsőséget és büszkeséget hozzon nekem, sőt, még a gyermekkor örömétől is megfosztottam, és visszatartottam attól, hogy összejövetelekre járjon és olvassa Isten szavait. Igazán önző voltam! A képességének, érdeklődési körének és hobbijainak megfelelően kellett volna irányítanom őt, ahelyett, hogy erőszakkal elnyomom őt, és rákényszerítem az oktatást. Továbbá arra kellett volna vezetnem a gyermekemet, hogy Isten elé járuljon, hogy imádkozzon, egye és igya Isten szavait, imádja Őt, és maradjon távol a világ gonosz irányzataitól. Miután megértettem Isten szándékát, többé nem vittem a lányomat, hogy előadásokon vegyen részt, ehelyett arra irányítottam, hogy alávesse magát Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és több időt töltöttem vele Isten szavainak olvasásával és az összejöveteleken való részvétellel.

Később, amikor a lányommal egy összejövetelen voltunk, megnéztünk egy színdarabot, melynek címe: Isten veled, ártatlan iskolám! Miután megnézte, mélyen meghatódott, és megértette, hogy a Sátán arra használja a hírnevet és a nyereséget, hogy ártson az embereknek, és a lányom Isten szavainak evésével és ivásával megértette, hogy csak a kötelességei végzése által járhat a helyes úton az életben. Egy nap, amikor a lányom hazajött az iskolából, határozottan ezt mondta nekem: „Anya, nagyon elnyomottnak érzem magam az iskolában, szabad és felszabadult életet szeretnék élni, mint a testvérek. Fel akarom adni a tanulmányaimat, és Isten házában akarom végezni a kötelességemet.” Nagyon meglepődtem, gondolván: „Nem volt könnyű eljutnod oda, ahol most vagy. Ha feladod a tanulmányaidat, akkor egyszer s mindenkorra elveszíted a színpadi álmaidat. Nem azt jelentené ez, hogy minden eddigi erőfeszítésed hiábavaló volt?” Akkor rájöttem, hogy ismét a hírnévre és a nyereségre törekszem, és a szívem mélyén Istenhez imádkoztam: „Istenem, a lányom hajlandó feladni a tanulmányait, de én még mindig nem tudom ezt elviselni. Istenem, kérlek, erősítsd meg az elhatározásomat, és segíts, hogy kiszabaduljak a hírnév és a nyereség béklyójából!” Miután imádkoztam, eszembe jutottak Isten szavai: „A szülők gyermekeikkel szemben támasztott elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, szembemennek az emberi mivolttal. [...]” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „Melyikőtök végzi most éppen véletlenszerűen a kötelességét Isten házában? Bármilyen háttérrel is érkeztetek a kötelességetek végzéséhez, egyik sem volt véletlen. Ezt a kötelességet nem lehet úgy végezni, hogy találomra találunk néhány hívőt; ezt Isten már az idők kezdete előtt előre elrendelte. Mit jelent az, hogy valami előre el van rendelve? Mit jelent konkrétan? Azt, hogy Isten az Ő teljes irányítási tervében már régen megtervezte, hogy hányszor leszel a földön, mely nemzetségbe és mely családba fogsz születni az utolsó napokban, milyenek lesznek ennek a családnak a körülményei, férfi vagy nő leszel-e, mik lesznek az erősségeid, milyen iskolai végzettséged lesz, mennyire leszel beszédes, milyen képességgel rendelkezel, és hogyan fogsz kinézni. Megtervezte, hogy milyen életkorban jössz el Isten házába, hogy elkezdd végrehajtani a kötelességedet, és azt is, hogy melyik kötelességedet mikor fogod végrehajtani. Isten minden egyes lépést jó előre elrendelt számodra. Amikor még meg sem születtél, és amikor az utolsó néhány életedben a Földre jöttél, Isten már akkor elrendezte számodra, hogy milyen kötelességet fogsz végezni a munka ezen utolsó szakaszában” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten már régen elrendezte, hogy mikor kell az embernek Isten házába jönnie, és végeznie a kötelességét. Isten már régen elrendelte az időt a lányom számára a kötelességének végzésére, és én nem lehetek olyan, mint korábban, amikor mindent irányítani próbáltam az életében a saját hírnevem és státuszom kedvéért. Mivel a lányom úgy döntött, hogy követi Istent, és végzi a kötelességét, ezek Isten rendelkezései voltak, és nekem pozitív útmutatást kellett adnom neki, és hagynom kellett, hogy a helyes úton járjon. Ez volt a feladatom, amit teljesítenem kellett. Ezt szem előtt tartva örömmel beleegyeztem a lányom kérésébe. Hamarosan felhagyott a tanulmányaival, és eljött Isten házába, hogy végezze a kötelességét. Látva, hogy a lányom visszatért a szokásos élénk és vidám önmagához, nagyon boldognak éreztem magam, és felismertem, hogy az ember csak akkor élhet könnyedén, szabadon és örömmel, ha aláveti magát a Teremtő rendelkezéseinek és elrendezéseinek, Ez olyasvalami, amit semmilyen pénzzel vagy hírnévvel nem lehet megvásárolni!

Ezután elolvastam két részletet Isten szavaiból, és jobban megértettem az emberi élet értékét és értelmét. Mindenható Isten azt mondja: „Az ember életében az Istenbe vetett hiten, az igazságra való törekvésen, valamint teremtett lényként a kötelessége megfelelő végzésén kívül minden üres, és nem érdemes emlékezni rá. Vigyél bár véghez eget rengető hőstetteket; menj bár el a Holdra és vissza; tegyél bár az emberiség javára váló vagy annak segítő tudományos felfedezéseket, ezek mind hiábavalóak és elmúlnak. Mi az egyetlen dolog, ami nem fog elmúlni? (Isten szava.) Csakis Isten szava, az Istenről tett bizonyság, a Teremtőről tanúságot tevő bizonyságtételek és munkálatok, valamint az emberek jó tettei azok, amelyek nem fognak elmúlni. Ezek a dolgok örökké megmaradnak, és rendkívül értékesek. Vessétek hát le az összes megkötéseteket, vigyétek véghez ezt a hatalmas vállalkozást, és ne engedjétek, hogy bárki, bármilyen esemény vagy bármely dolog korlátozzon benneteket; őszintén áldozzátok fel magatokat Istenért, és tegyétek bele minden energiátokat, illetve erőfeszítéseteket a kötelességeitek végrehajtásába. Ez az a dolog, amit Isten a leginkább megáld, és ez minden mennyiségű szenvedést megér!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet értéke csak a teremtett lény kötelességének jó végrehajtásában rejlik). „Most Istent követed, meghallgatod Isten szavát, és elfogadod a Teremtő megbízatását. Időnként kissé nehéz és fárasztó ez, és időnként némi megalázásban és finomításban részesülsz, azonban ezek nem rossz, hanem jó dolgok. Végső soron mit fogsz elnyerni? Az életet és az igazságot nyered el, végül pedig a Teremtő elismerését és megerősítését. Isten azt mondja: »Kövess, és én előnyben részesítelek, és a kedvemre való vagy.« Ha Isten semmi mást nem mond, csak azt, hogy teremtett lény vagy az Ő szemében, akkor nem éltél hiába és hasznos vagy. Elképesztő az, ha Isten ily módon elismer, nem kis teljesítmény. Mit nyernek az emberek, ha a Sátánt követik? (Pusztulást.) Mivé válnak ezek az emberek, mielőtt elpusztulnának? (Démonokká válnak.) Ezek az emberek démonokká válnak. Nem számít, hány jártasságra tesznek szert az emberek, mennyi pénzt keresnek, mennyi hírnevet és nyereséget szereznek, mennyi anyagi hasznot élveznek, vagy milyen magas a rangjuk a szekuláris világban, a bensőjükben egyre inkább romlottá válnak, egyre elvetemültebbé és mocskosabbá, egyre inkább lázadóvá és képmutatóvá, és végső soron élő kísértet lesz belőlük, embertelenné válnak. Vajon milyennek látszanak az ilyen emberek a Teremtő szemében? Csupán »embertelennek«, ez minden? Hogyan tekint a Teremtő az ilyen emberre, milyen hozzáállással? Idegenkedéssel, undorral, irtózással, elutasítással, végső soron pedig átokkal, büntetéssel és pusztítással. Az emberek más-más utakon járnak és a sorsuk is eltérő lesz. Ti melyik utat választjátok? (Azt, hogy Istenben hiszünk és Őt követjük.) Ha Isten követését választjátok, akkor a helyes utat választjátok, a világosság útjára léptek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet értéke csak a teremtett lény kötelességének jó végrehajtásában rejlik). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy csak az Istenben való hit, az igazságra való törekvés és a teremtett lény kötelességének végzése révén tudja az ember elnyerni az igazságot és megélni az emberi hasonlatosságot. A hírnévre és a státuszra való törekvés a Sátán követése, és még ha valaki el is nyeri mások nagyrabecsülését, az csak átmeneti, és az illető akkor is a pusztulás útján jár. Most a lányom és én is végezzük a kötelességeinket, és elhatárolódtunk a társadalomban uralkodó gonosz irányzatok kísértéseitől. A lányom már nem érzi magát elnyomottnak, és nem gyötrődik, én pedig sokkal nyugodtabb és felszabadultabb vagyok. A testvérek szeretettel segítik a lányomat a kötelességeiben – nincs kölcsönös csalárdság, és mindenki őszintén bánik a másikkal. A lányomnak voltak rossz szokásai, és a nővérek türelmesen rámutattak ezekre, és segítettek neki, és kevesebb mint fél év alatt a lányomnak sikerült sok rossz szokását kijavítania. Néha a lányom észreveszi a hibáimat, és beszélget velem az igazságról. Látva, hogy a lányom a helyes úton jár, fejlődik és változik, hálát adok Istennek a szívem legmélyéről! Ha Isten szavai nem vezettek volna minket, a lányom és én még mindig a Sátán által okozott szenvedésben élnénk, és továbbra is lázadoznánk Isten ellen, egyre távolabb sodródva Tőle, és végül a Sátánnal együtt pusztulnánk el. Hála Istennek, hogy megmentett minket!