Szegény földműves családba születtem, és miután elvégeztem a felső tagozatot, eljöttem otthonról, hogy munkát keressek. Később találkoztam a feleségemmel, és gyermekeink születtek. Mindig keményen dolgoztam, de gyakran nehéz volt boldogulni. Amikor a sógorom megtudta ezt, felvett a csapatába, hogy a kotrógépen dolgozzak. Az elkövetkezendő években sikerült egy kis pénzt keresnem, és felépíthettem egy új házat, és jobb életet élhettem.

2013-ban elfogadtam Isten utolsó napok evangéliumát, és egyensúlyban tartottam a hitemet a munkámmal. Úgy gondoltam, addig kell több pénzt keresnem, amíg fiatal vagyok, hogy később segíthessek a fiamnak a kezdetekben. Ez volt az én felelősségem apaként. Később csoportvezetőként kezdtem szolgálni, majd 2017-ben kiválasztottak, hogy öntözési diakónus legyek. Ezt azonban nem igazán akartam elfogadni, mert tudtam, hogy nem lenne olyan könnyű, mint egy kis csoport vezetése. Alkalmazkodnom kellett volna az új hívők időbeosztásához a gyülekezeteken, és ez biztosan befolyásolta volna a kotrógépes keresetemet. Ha nem takarítok meg elég pénzt, hogyan segíthetnék a fiamnak a továbbiakban? Mindezt végiggondolva, visszautasítottam a kötelességet. De utána nagyon is bűntudatot éreztem. Isten oly sok áldozatot hozott, hogy megmentsen minket, és most, amikor a gyülekezet munkája az én közreműködésemet igényelte, én csak a pénzkeresésre tudtam gondolni, hogy kisegítsem a fiamat, és nem akartam elfogadni a kötelességet. Nem lenne ez bántó Isten számára? Ezt belátva letérdeltem a földre, és bűnbánattal imádkoztam Istenhez, megígérve, hogy többé nem utasítok vissza egyetlen feladatot sem. 2018-ban a testvéreim megszavazták, hogy gyülekezetvezetőként szolgáljak. Nagyon ellentmondásos érzéseim voltak: a vezetői szerep, amely az egész munka felügyeletét jelenti, teljes munkaidős kötelesség. Nem tudnék pénzt félretenni a fiam jövőjére, és akkor nem teljesíteném apai felelősségemet. De eszembe jutott a bűntudat is, amelyet az előző feladat visszautasítása miatt éreztem, így hát vállaltam a kötelességet.

Miután gyülekezetvezető lettem, már nem volt időm a kotrógépes munkára, így abból a pénzből éltünk, amit a feleségem zöldségárusítással keresett. Miután a fiam elvégezte az iskolát, egy gyárban kapott állást, ami megkönnyítette a terheinket. De amikor eljött az ideje, hogy a fiam megnősüljön, még mindig nem volt se házunk, se autónk, se megtakarításunk a számára. Mit mondhattam volna a fiamnak? Úgy éreztem, hogy cserbenhagytam őt. Néha, amikor hazajött szünetre, igazán finom ételt készítettem neki, és jobban odafigyeltem az életére, hogy enyhítsem a saját bűntudatomat. 2023 augusztusának végén a felső vezetőm elő akart léptetni egy otthonomtól távol eső kötelességre, így megbeszéltem a dolgot a feleségemmel. Megkérdezte, én mit gondolok. Azt mondtam: „Nem akarok elmenni, mert ha elmegyek, akkor egyedül neked kell viselned a családunk terheit. A lányunk még fiatal, a fiunk pedig még nem nősült meg. Ha elmegyek, mi lesz a családunkkal?” A feleségem így válaszolt: „Ha problémáink adódnak, imádkozhatunk Istenhez. Most, hogy ezt a kötelességet rád bízták, alázatos szívvel kell hozzáállnod. Én el tudom intézni a dolgokat itthon, ne aggódj.” Néhány nappal később a felső vezető írt, hogy az emberek véleményét kérje rólam, de nem kértem meg a testvéreket, hogy értékeléseket írjanak. Azt gondoltam: „Én vagyok a házam ura, az én felelősségem, hogy vállaljam a háztartás terheit. A fiam már elég idős ahhoz, hogy megnősüljön, de még mindig nincs se házam, se autóm, se megtakarításom a számára. A szomszédainknak, akiknek hasonló korú gyermekeik vannak, már van házuk és autójuk a gyermekeik számára. Mi lesz, ha a fiam megkérdezi tőlem, miért nem gondoskodom róla, amikor más szülők mind gondoskodnak a gyermekeikről? Miféle apa vagyok én? Nem tudom, hogyan fogok válaszolni. Ráadásul a lányom megbetegedett, és nem tudnék róla gondoskodni, ha elmegyek.” Ezekre gondolva borzalmasan éreztem magam, és nem akartam a kötelességemet az otthonomtól távol végezni. De azt is tudtam, hogy Isten nem lenne boldog, ha visszautasítanám a kötelességet. Másrészt, ha elmegyek, a családomnak nehézségei lesznek. Dilemmába kerültem, és ez komoly megpróbáltatás volt. A következő napokban elkalandoztak a gondolataim, és még az új hívőket is elfelejtettem megöntözni. Rájöttem, hogy nem vagyok jó állapotban, ezért Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Az elmúlt napokban sötétségben éltem, és nagyon meggyötörtnek érzem magam. Kérlek, világosíts meg, hogy megértsem az igazságot, és vezess ki ebből az állapotból.”

Az áhítat közben rátaláltam Isten szavainak ezen részletére: „Vannak olyanok is, akiknek, mivel elkezdtek hinni Istenben, aktív gyülekezeti életet élnek, olvassák Isten szavait és teljesítik kötelességeiket, nem lesz idejük arra, hogy normálisan kapcsolatot tartsanak a nem hívő gyermekeikkel, a feleségükkel (vagy férjükkel), a szüleikkel, vagy a barátaikkal és rokonaikkal. Különösen nem lesznek képesek megfelelően gondoskodni a nem hívő gyermekeikről, vagy nem lesznek képesek megtenni azokat a dolgokat, amelyekre a gyermekeiknek szükségük van, ezért aggódnak a gyermekeik jövője és kilátásai miatt. Különösen amikor a gyermekeik felnőnek, egyesek aggódni kezdenek: Fog-e a gyermekem főiskolára járni vagy sem? Milyen szakra fog járni, ha bekerül a főiskolára? A gyermekem nem hisz Istenben, és főiskolára akar menni, akkor én, mint Istenben hívő, fizessem-e a tanulmányait? Gondoskodjak-e a mindennapi szükségleteiről, és támogassam-e a tanulmányaiban? Aztán amikor arra kerül a sor, hogy megházasodjon, munkát vállaljon, sőt, saját családja és gyermekei legyenek, milyen szerepet kell vállalnom? Mit kellene tennem és mit nem? Fogalmuk sincs ezekről a dolgokról. Abban a pillanatban, amikor valami ilyesmi adódik, amikor ilyen helyzetbe kerülnek, tanácstalanok, fogalmuk sincs, mit tegyenek, és nem tudják, hogyan kezeljék az ilyen dolgokat. Ahogy az idő múlik, gyötrelem, szorongás és aggodalom támad bennük ezekkel kapcsolatban: Ha megteszik ezeket a gyermekükért, attól félnek, hogy Isten szándékai ellen cselekszenek, és Isten nemtetszését váltják ki, ha pedig nem teszik meg ezeket, attól félnek, hogy nem teljesítik szülői kötelességeiket, és a gyermekeik és más családtagok hibáztatni fogják őket. Ha megteszik ezeket a dolgokat, attól tartanak, hogy bizonyságtételükben csődöt mondanak, ha pedig nem teszik meg, attól félnek, hogy a világi emberek és a szomszédaik kigúnyolják, kinevetik és elítélik őket; félnek, hogy szégyent hoznak Istenre, de attól is félnek, hogy ők maguk rossz hírbe keverednek, és annyira szégyellik magukat, hogy nem mernek nyilvánosan mutatkozni. Miközben ezen vacillálnak, gyötrelem szorongás és aggodalom támad a szívükben; gyötrődnek, mert nem tudják, hogy mit tegyenek, szoronganak, hogy vajon nem tesznek-e rosszat, bármit is választanak, nem tudják, hogy helyénvaló-e az, amit tesznek, és aggódnak, hogy ha ezek továbbra is így történnek, akkor egy nap nem fognak tudni megbirkózni velük, és ha összeomlanak, akkor még nehezebb lesz a helyzetük. Az ilyen helyzetben lévő emberek gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindezen dolgok miatt, amelyek az életben felbukkannak, akár nagy dolgokról, akár apróságokról van szó. Amint ezek a negatív érzelmek megjelennek bennük, belemerülnek ebbe a gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba, amiből képtelenek szabadulni. Ha emezt teszik, rossz, ha amazt teszik, rossz, és már azt sem tudják, hogy mi a helyes; szeretnének másoknak megfelelni, de félnek attól, hogy nem fognak tetszeni Istennek; szeretnének mások kedvében járni, hogy az emberek jót mondjanak róluk, de nem akarják megszégyeníteni Istent, és nem akarják, hogy Isten meggyűlölje őket. Ezért merülnek el mindig a gyötrelem, a szorongás és az aggódás érzéseiben. Gyötrődnek mind mások miatt, mind önmaguk miatt; szoronganak mind mások, mind önmaguk miatt; és aggódnak dolgokon, mind mások, mind pedig önmaguk miatt, így kettős nehézségbe keverednek, amelyből nem tudnak szabadulni. Az ilyen negatív érzelmek, mint ezek, nemcsak a mindennapi életüket befolyásolják, hanem a kötelességeik teljesítését is, és bizonyos mértékig természetesen az igazságra való törekvésüket is. Ez egy bizonyos fajta nehézség, vagyis ezek olyan nehézségek, amelyek a házassággal, a családi élettel és a személyes élettel kapcsolatosak, és ezek miatt ragadnak az emberek gyakran gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba. Nem kell-e sajnálni az embereket, amikor ilyen negatív érzelmekbe ragadnak bele? (De igen.) Sajnálni kell-e őket? Még mindig azt mondjátok, hogy »igen«, ami azt mutatja, hogy még mindig nagyon együttéreztek velük. Amikor valakit negatív érzelem tölt el, függetlenül attól, hogy mi áll annak a negatív érzelemnek a hátterében, mi okozza ennek kialakulását? Vajon a környezet, vagy az illető személyt körülvevő emberek, események és dolgok? Vagy talán az, hogy az Isten által kifejezett igazság zavarja az illetőt? Vajon a környezet befolyásolja, vagy az, hogy Isten szavai felkavarják az életét? Pontosan mi az oka? Tudjátok-e? Mondjátok csak, jelen vannak-e ezek a nehézségek, legyen szó az emberek normális életéről vagy a kötelességeik teljesítéséről, ha az emberek törekszenek az igazságra, és hajlandóak gyakorolni az igazságot? (Nincsenek.) Ezek a nehézségek objektív tényként vannak jelen. Ti azt mondjátok, hogy nincsenek jelen, lehetséges volna, hogy ti már megoldottátok ezeket a nehézségeket? Vajon képesek vagytok erre? Ezek a nehézségek megoldhatatlanok, és objektív tényként vannak jelen. Mi lesz ezeknek a nehézségeknek a következménye azok esetében, akik törekszenek az igazságra, és mi lesz a következmény azok életében, akik nem törekszenek az igazságra? Két teljesen eltérő következményük lesz. Ha az emberek törekszenek az igazságra, nem fognak belekeveredni ezekbe a nehézségekbe, és nem fognak a gyötrelem, a szorongás és az aggodalom negatív érzelmeibe süllyedni. Ellenben, ha az emberek nem törekszenek az igazságra, akkor ezek a nehézségek ugyanúgy jelen vannak életükben, és mi lesz ennek a következménye? Úgy behálóznak majd, hogy képtelen leszel kiszabadulni belőlük, és ha nem vagy képes megoldani ezeket, végül negatív érzelmekké válnak, amelyek összefonódnak a szíved legmélyén; hatással lesznek a normális életedre és a kötelességeid normális teljesítésére, elnyomottnak fogod érezni magad, és nem fogsz tudni feloldozást találni – ez lesz a végeredmény számodra” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavai leleplezték az állapotomat. Amikor láttam, hogy a fiam nagykorúvá vált, azt gondoltam, hogy mint a ház urának, az én felelősségem, hogy több pénzt keressek, hogy segítsek neki családot alapítani és elindítani a karrierjét, ezért elutasítottam a gyülekezet által rám bízott öntözési diakónusi szolgálatot. Később, amikor gyülekezetvezetővé választottak, elvállaltam a kötelességet, de láttam, hogy a fiam nagykorúvá válik, és azon tűnődtem, hogyan talál majd feleséget magának, ha nincs se saját autója, se háza. Vajon azt mondaná a fiam, hogy nem voltam jó apa? Ezek az aggályok mélyen gyökeret vertek a szívemben, és gyakran gyötörtek. Amikor a gyülekezet egy otthonomtól távol eső kötelességgel bízott meg, ezek az aggályok ismét előtörtek. Attól féltem, hogy mivel a fiam még mindig nem talált feleséget, ha elmegyek a kötelességemet végezni, biztosan meggyűlöl, és a szomszédok is biztosan ki fognak beszélni a hátam mögött. De ha nem megyek, azzal visszautasítanám a kötelességemet. Belső konfliktusokkal küzdöttem, és nem tudtam, hogyan tovább. Sok éve hittem Istenben, de még mindig nem értettem meg az igazságot, és a családi kötelezettségek is terheltek. Azt gondoltam, hogy mint a ház urának, nekem kell viselnem a családunk terheit, és elég pénzt keresnem, hogy segítsek a fiamnak a családalapításban és a karrierjében. Ezért, mindig tele voltam aggályokkal, és nem tudtam teljes szívvel végezni a kötelességemet. Rá kellett lelnem az igazságra, hogy gyorsan feloldhassam ezt az állapotot.

Később rábukkantam Isten szavainak következő passzusára: „Kinek a kedvéért tölt el gyötrelem, szorongás és aggodalom? Vajon azért érzed ezeket, hogy elnyerd az igazságot? Vagy azért, hogy elnyerd Istent? Talán Isten munkája érdekében? Vagy Isten dicsősége végett? (Nem.) Akkor miért vannak benned ezek az érzelmek? Ezek mind önmagadért vannak, a gyermekeidért, a családodért, az önbecsülésedért, a hírnevedért, a jövődért és a kilátásaidért, mindenért, ami magaddal kapcsolatos. Az ilyen ember nem ad fel semmit, nem enged el semmit, nem lázad semmi ellen és nem hagy el semmit; nincs igazi Istenbe vetett hite, és nincs valódi hűsége a kötelessége teljesítéséhez. Az Istenbe vetett hitében nem igazán áldozza fel magát, csak azért hisz, hogy áldásokhoz jusson, és csak azzal a meggyőződéssel hisz Istenben, hogy áldásokat kapjon. Telve van az Istenbe vetett »hittel«, valamint Isten munkájába és ígéreteibe vetett »hittel«, de Isten nem dicséri az ilyen hitet, és nem is emlékszik rá, hanem inkább megveti azt. Az ilyen emberek nem követik vagy gyakorolják azokat az alapelveket, amelyeket Isten megkövetel tőlük bárminek a kezelésében, nem engedik el azt, amit el kellene engedniük, nem adják fel azt, amit fel kellene adniuk, nem hagyják el azt, amit el kellene hagyniuk, és nem tanúsítanak olyan hűséget, amilyet tanúsítaniuk kellene, így megérdemlik, hogy a gyötrelem, szorongás és aggodalom negatív érzelmeibe süllyedjenek. Bármennyit szenvednek is, ezt csak önmagukért teszik, nem a kötelességükért és nem az egyház munkájáért. Tehát az ilyen emberek egyszerűen nem törekszenek az igazságra – csak egy rakás olyan ember, aki névlegesen hisz Istenben. Pontosan tudják, hogy ez az igaz út, de nem gyakorolják, és nem is követik azt. A hitük szánalmas, amivel nem nyerhetik el Isten jóváhagyását, és Isten nem fog rá emlékezni” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavai leleplezték az állapotomat. Ahelyett, hogy az igazság megértésére és arra törekedtem volna, hogy Istennek tetsző módon végezzem kötelességemet, csak azon járt az eszem, hogy nem készítem elő eléggé a fiam jövőjét, aggódtam, hogy a fiam azt gondolja, nem vagyok jó apa, hogy a szomszédaim rosszat fognak rólam mondani, és hogy elveszíthetem a megbecsülésemet előttük. Így hát visszautasítottam a kötelességet. Láttam, hogy minden gondolatom a gyermekeim és a hírnevem körül forgott. Nem zavart, hogy már évek óta hiszek Istenben, de még mindig nem értem el az igazságot, nem izgattak a gyülekezetvezetői kötelességem során elért gyenge eredmények, nem éreztem megbánást, amiért nem teljesítettem kötelességemet, és visszautasítottam azt, ezzel csalódást okozva Istennek, mégis állandóan a családom, a gyermekeim és a hírnevem miatt aggódtam. Ezeket a dolgokat priorizáltam, ahelyett, hogy teremtett lényként végeztem volna a kötelességemet. Isten kegyelméből kaptam a lehetőséget, hogy vezetőként végezhessem a kötelességemet, és Isten azt remélte, hogy a kötelességem végzése során az igazságot fogom keresni, eljutok a beállítottságbeli átalakuláshoz, és elnyerem Isten üdvösségét. És én mit akartam? Csak jó apa akartam lenni, gondoskodni a gyermekeimről, és ápolni a jó hírnevemet. Tisztában voltam vele, hogy a gyülekezeti munkához szükség van az együttműködésemre, mégsem engedelmeskedtem, tisztában voltam vele, hogy teremtett lényként a kötelességem végzése alapvető feladatom, mégis elutasítottam azt. Visszautasítottam az öntözési diakónusi szolgálatot, és visszariadtam az előléptetési lehetőségtől, csak azért, hogy több pénzt kereshessek, és jó apává váljak. Láttam, hogy nézeteim semmiben sem különböztek egy nem hívő emberétől, annak ellenére, hogy évek óta hívő vagyok. Semmi hűség nem volt bennem a kötelességem iránt, és Isten szemében álhívő voltam. Eszembe jutott, hogy megmentésünk érdekében Isten megtestesült a nagy vörös sárkány országában, amely ellenségként tekintett rá. Kimondta az igazságokat, hogy tápláljon minket, és azért, hogy elnyerjük az igazságot, számtalan módon, fáradhatatlanul öntözött és terelgetett minket. Én mégis visszautasítottam a kötelességemet a gyermekeim jövőjéért. Valóban nem volt bennem sem lelkiismeret, sem értelem. Amikor ezt felismertem, azonnal elszégyelltem magam, és kevésbé ellenkeztem amiatt, hogy elhagyjam az otthonomat a kötelességemért.

Később tovább gondolkoztam önmagamon: Hogy lehet, hogy minden alkalommal, amikor rám bíztak egy kötelességet, nem engedelmeskedtem? Milyen sátáni méreg irányított engem? Keresni kezdtem Isten szavainak rám illő részeit, és rátaláltam a következő passzusra. „A hagyományos kultúrának ezek az eszméi éppúgy, mint a férfiak társadalmi felelősségei és a társadalomban elfoglalt helye, nyomás, sőt megaláztatás forrásai, továbbá eltorzítják a férfiak emberi mivoltát, aminek eredményeként sok férfi nyughatatlannak, lehangoltnak érzi magát, sőt, sokszor az ideg-összeroppanás szélére kerül, valahányszor nehézségek gyötrik. Miért van ez így? Mert úgy gondolják, hogy ők férfiak, a férfiaknak pedig pénzt kell keresniük, hogy eltartsák a családjukat, eleget kell tenniük férfiúi kötelességeiknek, nem sírhatnak, nem lehetnek szomorúak, nem lehetnek munkanélküliek, hanem a társadalom pilléreinek és a család gerincének kell lenniük. Ahogy a nem hívők mondják: »A férfiak nem könnyen ejtenek könnyeket«, vagyis egy férfinak nem lehetnek gyengeségei, sem hiányosságai. Ezeknek az eszméknek és nézeteknek a hátterében az áll, hogy a moralisták helytelenül beskatulyázzák a férfiakat, és folyamatosan piedesztálra emelik őket. Ezek az eszmék és nézetek nemcsak mindenféle bajnak, gyötrelemnek és szenvedésnek teszik ki a férfiakat, hanem bilincsekké is válnak az elméjükben, amelyek egyre kínosabbá teszik a helyzetüket a társadalomban, valamint a szituációkat és találkozásokat, amelyekbe kerülnek” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.)). „Ha meg akarsz szabadulni ezektől a béklyóktól, az igazságot kell keresned, teljesen meg kell értened ezeknek az eszméknek a lényegét, és nem szabad a hagyományos kultúra ezen eszméinek befolyása vagy irányítása alatt cselekedned. Egyszer s mindenkorra el kell hagynod ezeket és fel kell lázadnod ellenük, hogy többé ne a hagyományos kultúra eszméi és nézetei szerint szemléld az embereket és dolgokat, valamint azok szerint viselkedj és cselekedj, és ne a hagyományos kultúra alapján hozz ítéleteket és döntéseket; hanem Isten szavai és az igazságalapelvek szerint szemléld az embereket és dolgokat, valamint azok szerint viselkedj és cselekedj. Így a helyes úton fogsz járni, és Isten által jóváhagyott, igaz teremtett lény leszel. Máskülönben még mindig a Sátán fog irányítani téged, és továbbra is a Sátán hatalma alatt fogsz élni, és nem leszel képes Isten szavaiban élni. Ez a dolog lényege” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (11.)). Isten szavainak olvasása közben rájöttem, hogy a férfiakra hárított társadalmi felelősségek és szerepek a sátán csapdái, amelyekkel arra késztetik őket, hogy azt higgyék, mindig el kell tartaniuk a családjukat, mert ez az ő felelősségük. Az apám tanár volt, és már korán belém ültette ezeket az eszméket, mondván, hogy én leszek a család tartóoszlopa, és nekem kell majd mindenkit támogatnom a családban. Már kiskoromtól fogva házimunkát végeztetett velem, hogy megértesse velem a férfi felelősségét. Miután megházasodtam, a családfői felelősségemet tekintettem elsődlegesnek. Azért, hogy biztosítsam a családom számára a jó életminőséget, és segítsek a fiamnak megalapozni a jövőjét, hosszú órákat dolgoztam, hogy pénzt keressek, és teljesítsem az apai kötelességemet. Minden fontos döntés rajtam ment keresztül, és bármennyire fáradt voltam, vagy bármilyen nehézségekbe ütköztem, mindig megtettem, amit elvártak tőlem, kérdés nélkül. A hagyományos gondolkodás hatása alatt, amikor a családom és a kötelességem között konfliktus merült fel, mindig a családot helyeztem előtérbe. Elutasítottam a kötelességeket, hogy több pénzt kereshessek, amit a fiam számára félretehetek. Még gyülekezetvezetőként is megosztottam az időmet a kötelességem és a családom között, és nem tudtam teljes mértékben a kötelességemnek szentelni magam. Később, amikor előléptetésre volt lehetőségem, ellenálltam és elutasítottam azt is. Mostanra rájöttem, hogy a Sátán által ránk erőltetett hagyományos kultúra szemben áll Istennel. Ez az embereket eltávolítja Istentől, árulásra készteti, és végül pusztításhoz vezeti őket, akárcsak a Sátán. Amint rájöttem, hogy a Sátán a hagyományos kultúrát használta fel arra, hogy megrontson engem, hajlandó voltam megváltozni, és Isten szavai szerint cselekedni.

Azon az estén, az áhítat során, ezt a passzust láttam meg. „Istenben hívő és az igazságra, valamint az üdvösségre törekvő emberként azt az időt és energiát, ami még hátravan az életedben, a kötelességed végrehajtására és arra kell fordítani, amit Isten rád bízott; egyáltalán nem szabadna időt szánnod a gyermekeidre. Az életed nem a gyermekeidhez tartozik, és nem szabad felemészteni az ő életükért vagy túlélésükért, sem azért, hogy a velük szemben támasztott elvárásaidat kielégítsd. Ehelyett az Istentől kapott kötelességnek és rád bízott feladatnak kell szentelni, valamint annak a küldetésnek, amit teremtett lényként teljesítened kell. Ebben rejlik az életed értelme és értéke. Ha hajlandó vagy elveszíteni a saját méltóságodat és a gyermekeid rabszolgájává válni, értük aggódni, és bármit megtenni értük annak érdekében, hogy a saját, velük szemben támasztott elvárásaidnak eleget tegyél, akkor mindez értelmetlen és értéktelen, és nem lesz emlékezetes. Ha kitartóan csinálod ezt, és nem engeded el ezeket az elképzeléseket és cselekedeteket, az csak azt jelentheti, hogy nem olyasvalaki vagy, aki az igazságra törekszik, hogy nem vagy alkalmas teremtett lény, és hogy meglehetősen lázadó vagy. Nem becsülöd sem az életet, sem az időt, amit Isten adott neked. Ha az életedet és idődet egyedül a testednek és a ragaszkodásodnak szenteled, nem pedig az Isten által neked adott kötelességnek, akkor az életed szükségtelen és nincs értéke. Nem érdemled meg, hogy élj, nem érdemled meg, hogy élvezd az életet, amit Istentől kaptál, és nem érdemled meg, hogy élvezd mindazt, amit Isten adott neked. Isten csak azért adott gyermekeket neked, hogy élvezd a felnevelésük folyamatát, hogy szülőként élettapasztalatot és tudást nyerj belőle, hogy engedjen megtapasztalnod valami különlegest és rendkívülit az emberi életben, majd pedig engedje, hogy sokasodjanak az utódaid... Természetesen azért is, hogy szülőként teljesítsd egy teremtett lény kötelezettségét. Ez az a felelősség, amelyet Isten rendelt el, hogy teljesíts a következő generáció iránt, valamint az a szerep, amit szülőként játszol a következő nemzedékért. Egy szempontból azért, hogy keresztülmenj a gyermeknevelés e rendkívüli folyamatán, más szempontból azért, hogy szerepet játssz a következő generáció szaporodásában. Amint ez a kötelezettség teljesül, és a gyermekeid felnőtté válnak, akár kimagaslóan sikeresek lesznek, akár színtelen, átlagos és egyszerű személyek maradnak, annak semmi köze hozzád, mert a sorsukat nem te határozod meg, és nem is a te választásod, és semmiképpen nem te adtad nekik – Isten rendelte azt el. Mivel Isten rendelte el, nem szabad közbeavatkoznod, vagy beleütnöd az orrodat az életükbe vagy a túlélésükbe. A szokásaik, a napi rutinjaik és az élethez való hozzáállásuk, bármilyen túlélési taktikáik is vannak, bármilyen is az életszemléletük, bárhogy is viszonyulnak a világhoz – ezek az ő saját döntéseik kell legyenek, és nem a te gondod. Nem vagy köteles kijavítani őket vagy bármilyen szenvedést elviselni értük, hogy biztosítsd a mindennapi boldogságukat. Mindezek a dolgok feleslegesek. [...] Ezért a legészszerűbb hozzáállás a szülők részéről, miután gyermekeik felnőnek, ha elengedik őket, hagyják, hogy önállóan tapasztalják meg az életet, hagyják, hogy önállóan éljenek, és önállóan nézzenek szembe az élet különböző kihívásaival, valamint önállóan kezeljék és oldják meg azokat. Ha segítséget kérnek tőled, neked pedig megvannak a lehetőségeid és a feltételeid hozzá, akkor természetesen segítő kezet nyújthatsz, és megadhatod a szükséges segítséget. Ennek azonban az az előfeltétele, hogy bármilyen segítséget is nyújtasz, legyen az anyagi vagy lelki, az csak átmeneti lehet, és nem tud érdemben változtatni semmilyen lényeges problémán. A saját útjukat kell járniuk az életben, neked pedig nem kötelességed bármilyen ügyüket vagy a következményeket a válladra venni. Ez az a hozzáállás, amit a szülőknek tanúsítaniuk kell a felnőtt gyermekeik iránt” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai világosan kifejezték, hogyan kell a szülőknek a szülői felelősségüket kezelni. Amikor a gyermekeink kicsik, a mi felelősségünk, hogy jól neveljük őket. De amikor már felnőttek, hagynunk kell, hogy a saját lábukra álljanak, és az időnket teremtett lényként a kötelességeink végzésére kell fordítanunk. Ha minden időnket és energiánkat a gyermekeinkre és a családunkra áldozzuk, elveszítjük hitünk értelmét, és méltatlanok leszünk arra, hogy Isten előtt éljünk. Isten azért adott nekem családot és gyermekeket, hogy élettapasztalatokat szerezzek a gyermekeim nevelése során. Ez magában foglalja azt a felelősséget, hogy felneveljem őket, és azt a szerepet is, hogy biztosítsam népünk fennmaradását. Ha jól neveltem a gyermekeimet, akkor teljesítettem a kötelességemet. Mindez Isten kezében van. Nem számít, milyen anyagi javakkal és gazdagsággal ruházom fel a gyermekeimet, a sorsukat nem tudom megváltoztatni. Van úgy, hogy a szülők felnevelik a gyermekeiket, de nem tudnak segíteni nekik a családalapításban vagy a karrierépítésben, mégis rendben alakul az életük. Más esetekben a szülők keményen dolgoznak, hogy pénzt gyűjtsenek, és segítsenek a gyermekeiknek elindulni az életben, de a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogyan szeretnék. Vegyünk engem példának: az apám nem hagyott rám házat vagy pénzt, de mégis sikerült megházasodnom. Én sem adtam sok pénzt vagy vagyont a fiamnak, mégis elvégezte az iskolát, talált munkát, és képes eltartani magát. A lányom talán beteg, de az ő jövője is Isten kezében van, és nincs igazi befolyásom arra, hogy mi lesz vele. Most sok felelősségem van gyülekezetvezetőként, de még mindig sok hiányosságom van, és rengeteg igazságalapelvet kell még megtanulnom. Ezért több időt kell szentelnem a kötelességemnek, Istenre támaszkodnom, és keresnem az igazságot olyan területeken, ahol hiányos a megértésem, többet kell közösséget vállalnom a velem együtt szolgáló testvérrel, hogy jól végezhessem a kötelességemet. Amikor még az időmet a család és a kötelességem között próbáltam egyensúlyozni, a különféle családi ügyek sok időt és energiát elvettek. Most, hogy elhagytam otthonomat, hogy a kötelességemet végezzem, több gyülekezetért is felelek, és sok emberrel, valamint helyzettel találkozom – ezek mind kiváló lehetőségek arra, hogy elnyerjem az igazságot. Ha nem ragadom meg a lehetőséget, hogy ezekből a helyzetekből megismerjem az igazságot, lehet, hogy nem kapok több esélyt. Mostanában rengeteg a munkám minden nap. Amikor valamit nem értek, imádkozom Istenhez, keresem az útmutatását, és közösséget vállalok másokkal. Ebben a környezetben sok lehetőségem van közelebb kerülni Istenhez. Nyugalmat és békét érzek, és már nem aggódom a gyermekeim miatt. Hálát adok Istennek, hogy megadta nekem ezt a lehetőséget a szolgálatra.