Vidéken nőttem fel, és otthon nagyon nehéz volt az élet. Irigyeltem a városiak életét, és úgy éreztem, csak úgy tudok megszabadulni attól az élettől, hogy hajnaltól napestig a földeken dolgozzak, ha keményen tanulok, felvesznek az egyetemre, és szerzek egy biztos állást. Amíg iskolába jártam, a tanulásnak szenteltem magam. Még akkor is tanultam, amikor mások pihentek. Hétvégén sem mentem haza, mert féltem, hogy a hazatérés hátráltatná a tanulmányaimat. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna. Bármennyire is keményen tanultam, a jegyeim mégsem javultak jelentősen. Kétszer is évet ismételtem, de így sem kerültem be az egyetemre. Ennek eredményeként súlyos álmatlanság alakult ki nálam. Miután nem sikerült az egyetemi felvételi, nagyon szégyelltem magam, és több mint hat hónapig ki sem mozdultam otthonról. Miután férjhez mentem, a férjemmel otthon indítottunk vállalkozást. Bár minden nap hajnaltól napestig dolgoztunk, mégsem tudtunk sok pénzt keresni. Miután megszületett a fiunk, látva, milyen okos és aranyos, azt gondoltam: „Mivel a saját vágyaim nem teljesültek, gondoskodnom kell róla, hogy a gyermekem keményen tanuljon, és a jövőben bekerüljön az egyetemre, találjon egy tiszteletreméltó állást, és kitűnjön a tömegből. Így megszabadulhatunk a szegénységtől, és ez engem is jobb színben fog feltűntetni. Gyerekkoromban, mivel sok testvérem volt, a szüleimnek nem volt idejük felügyelni a tanulmányainkat, ami miatt a tanulmányaim gyenge alapokon álltak. A gyermekem oktatására már korán oda kell figyelnem, és gondoskodnom kell róla, hogy szilárd alapjai legyenek.” Így hát valahányszor láttam egy könyvet, amely javíthatta a jegyeit, megvettem neki. Néha, amikor a gyermekem hazajött az iskolából, és egy kicsit játszani akart, azt mondtam neki: „Ha most nem tanulsz keményen, a jövőben kemény fizikai munkát kell végezned, és mások lenéznek majd – pont úgy, mint minket. Milyen fárasztó lenne az! Kiért dolgozom én olyan keményen minden nap? Hát nem érted teszem mindezt? És te mégsem teszel erőfeszítést!” A gyermekem, nem lévén más választása, kelletlenül elment megcsinálni a házi feladatát. Még akkor sem engedtem ki játszani, miután befejezte; ehelyett újabb házi feladatot adtam neki. Azt hittem, hogy „ha százszor elolvasol egy könyvet, a jelentése magától értetődővé válik”. Ezért minden reggel fél órával korábban keltettem, hogy memorizálja a leckéit. Amikor nem akart tanulni és hisztizett, kiabáltam vele és megleckéztettem. Mindennap olyan voltam, mint egy pattanásig feszült húr, soha nem mertem lazítani. Valahányszor a gyermekem akár csak egy kicsit is engedetlen volt, nyaggattam: „Miért nem hallgatsz rám! Mindennap halálra dolgozom magam, felügyelem a tanulmányaidat, mosok rád, és főzök neked, amikor iskolába mész, és még dolgoznom is kell, hogy pénzt keressek, hogy jó ételeket vegyek neked. Kiért teszem mindezt? Hát nem azért teszem mindezt, hogy neked fényes jövőd legyen? Ha nem hallgatsz rám, és nem tanulsz keményen, később meg fogod bánni!” Féltem, hogy ha elkezd játszani, nem tud majd újra a tanulásra összpontosítani, ezért nem engedtem ki játszani. Néha, még ha el is vittem magammal, akkor is csak a könyvesboltba mentünk. Szigorúan figyeltem, soha nem hagytam magára, és sürgettem, hogy tanuljon, és ez így folytatódott még azután is, hogy középiskolába került.

Amikor a gyermekem középiskolás volt, rosszak voltak az angoljegyei, ezért azt gondoltam, először nekem kell megtanulnom – különben hogyan taníthatnám őt? Azt hittem, hogy csak akkor lesz nagyobb esélye bekerülni az egyetemre, ha minden tantárgyból jók a jegyei. És csak az egyetemre való bejutással nyílik esélye megváltoztatni a sorsát. Ha ki tudna tűnni, az nekünk, szülőknek is dicsőséget hozna. Bár sok dolgom volt, ami megnehezítette a tanulást, de így is erőfeszítést tettem. Miután elsajátítottam, korrepetáltam őt, amíg meg nem értette. Mindennap levert volt: nem akart beszélni, sose mosolygott, görnyedt a háta ilyen fiatalon, nem volt energiája. Mélyen fájt ezt látnom. De a fényes jövője érdekében úgy éreztem, nincs más választásom, mint így tovább erőltetni őt. Végül a gyermekem csak egy másodrangú egyetemre került be. Úgy éreztem, egy másodrangú egyetem nem sok jövőt kínál, ezért egy városi kiemelt középiskolában ismételtettem vele az évet. A sok kemény munkám után végül felvették egy ideális egyetemre. Nagyon elégedett és büszke voltam, és úgy éreztem, másképp járok, mint korábban. Azt hittem, hogy ha a gyermekem elvégzi az egyetemet és biztos állást szerez, boldog és kényelmes életet élhet majd, és én is élvezhetem ennek előnyeit idős koromban. De arra nem számítottam, hogy a gyermekem nem tudja megszerezni a diplomáját, mert megbukik a CET-4 egyetemi angolvizsgán. Mindent megpróbáltunk, protekciót kerestünk és kapcsolatokat mozgattunk meg, de hiába. Azt gondoltam magamban: „Most már mindennek vége; nincs több reményem arra, hogy kitűnjek a többiek közül. Éveken át tartó erőfeszítéseim semmivé váltak, és minden reményem teljesen szertefoszlott!” Úgy éreztem, összedőlt körülöttem a világ. Ezután csak panaszkodtam, és kiritzáltam a gyermekemet, azt vetve a szemére, hogy nem tanult elég keményen, és nem felelt meg az elvárásaimnak. Annyira belefáradt a nyaggatásomba, hogy már haza sem akart jönni. Mivel a fiamnak nem volt egyetemi diplomája, nem talált munkát. Amikor elmentem otthonról, rettegtem attól, hogy ismerősökkel találkozom, akik esetleg megkérdezik: „Hol dolgozik a gyermeked? Hogyan halad?” Ha mások megtudnák, hogy a gyermekem egyetemre járt, de nincs diplomája, nem gondolnák azt, hogy ez ugyanaz, mintha egyáltalán nem járt volna egyetemre? Nem nevetnének ki? Ennek eredményeként mindennap gyötrődtem.

2021 decemberében elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli üdvösségét. Megosztottam a szenvedésemet egy nővérrel, és ő talált nekem egy részletet Isten szavaiból: „Bármennyire is elégedetlen valaki a születésével, érettségével vagy házasságával, mindenki, aki átesett ezeken a dolgokon, tudja, hogy nem választhatja meg, hogy hol és mikor születik, hogy néz ki, kik a szülei és ki a házastársa, hanem egyszerűen el kell fogadnia az Ég akaratát. Mégis, amikor eljön az idő, hogy az emberek felneveljék a következő generációt, az összes olyan vágyat, amelyet életük első felében nem sikerült megvalósítaniuk, kivetítik az utódaikra, abban a reményben, hogy az utódok majd kárpótolják őket a saját életük első felének összes csalódásáért. Ezért az emberek mindenféle fantáziálgatásban ringatják magukat a gyermekeikről: a lányaikból lenyűgöző szépség, a fiaikból pedig daliás úriember lesz; a lányaik műveltek és tehetségesek lesznek, a fiaik pedig briliáns diákok és sztársportolók; a lányaik szelídek, erényesek és értelmesek lesznek, a fiaik pedig intelligensek, tehetségesek és fogékonyak. Remélik, hogy utódaik, akár lányok, akár fiúk, tisztelni fogják felmenőiket, tekintettel lesznek a szüleikre, mindenki szeretni és dicsérni fogja őket... Ezen a ponton az élettel kapcsolatban táplált remények újjáélednek, és új szenvedélyek gyúlnak az emberek szívében. Az emberek tudják, hogy tehetetlenek és reménytelenek ebben az életben, és nem lesz több esélyük vagy reményük arra, hogy kitűnjenek a tömegből, s nincs más választásuk, mint elfogadni a sorsukat. Ezért minden reményüket, meg nem valósult vágyaikat és eszményeiket kivetítik a következő generációra, remélve, hogy az utódaik segíthetnek nekik álmaik elérésében és vágyaik megvalósításában; hogy lányaik és fiaik dicsőséget szereznek a család nevének, fontosak, gazdagok vagy híresek lesznek. Röviden, azt szeretnék, hogy gyermekeik szerencséje szárnyaljon. Az emberek tervei és fantáziái tökéletesek; nem tudják, hogy a gyermekeik száma, gyermekeik külseje, képességei és a többi, nem az ő döntésük, hogy a gyermekeik sorsának egy morzsája sincs az ő kezükben? Az emberek nem urai saját sorsuknak, mégis azt remélik, hogy megváltoztathatják a fiatalabb generáció sorsát; nem menekülhetnek saját sorsuk elől, mégis megpróbálják irányítani fiaik és lányaik sorsát. Vajon nem értékelik túl magukat? Nem emberi ostobaság és tudatlanság ez?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Miután elolvastam Isten szavait, azok mélységesen megérintettek. Isten irányítja az emberek sorsát. Nem számít, milyen módszereket használnak az emberek, vagy mekkora áldozatot hoznak, nem bújhatnak ki a sors alól, amit Isten elrendezett számukra. Visszagondolva arra, amikor fiatal voltam, elégedetlen voltam a családi életemmel. Tudással akartam megváltoztatni a sorsomat. Amikor saját törekvéseim szertefoszlottak, a fiamra vetítettem a reményeimet, azt remélve, hogy majd ő viszi sikerre mindazt, ami nekem nem sikerült. Hogy elérjem a céljaimat, szigorúan irányítottam a fiamat, percre pontosan megtervezve, hogyan tanuljon. Még hétvégén sem engedtem ki játszani; ha ki is ment, akkor is csak a könyvesboltba mehetett. Mindig szemmel tartottam őt, és amikor nem tanult keményen, vagy megütöttem, vagy leszidtam, attól félve, hogy ha nem teljesít jól, nem kerül be egy jó egyetemre, és nem fogok jó színben feltűnni. Minden elvárásomat ráerőltettem a fiamra. Emiatt állandó elnyomásban élt, ami súlyosan rányomta a bélyegét a testi és lelki egészségére. Mindeközben én is rengeteget szenvedtem, és teljesen kimerültem. Isten szavaiból megértettem, hogy Isten uralkodik az emberi sors felett, és nem számít, milyen keményen próbálkoznak az emberek, nem tudják azt megváltoztatni. Én azonban mindig ki akartam törni Isten szuverenitása alól, tudással akartam megváltoztatni a magam és a gyermekem sorsát, és elérni azt a célt, hogy kitűnjek a többiek közül. Bár nagy árat fizettem, végül a dolgok a vágyaimmal ellentétesen alakultak. Még a saját sorsomat sem tudtam irányítani, mégis meg akartam változtatni a gyermekemét – milyen arrogáns, önhitt, elbizakodott, ostoba és tudatlan voltam! Eszembe jutott, hogy egyszer volt egy szomszédom, aki alacsony iskolázottsága ellenére főnök lett, és sok pénzt keresett. Az unokaöcsém sem tanult sokat, mégis sok pénzt keresett az elektronikai vállalkozásán keresztül, és sok diplomás, nagy tudású embernél is jobban élt. Volt egy fiatal testvér is a szülővárosomból, aki bár bekerült az egyetemre, diploma után depressziós lett. Nem akart másokkal beszélni, és végül egyáltalán nem volt munkája. Korábban nem értettem Isten szuverenitását, és mindig ki akartam törni alóla, és ezzel ártottam magamnak is, és a fiamnak is. Most rájöttem, hogy tévedtem, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, hajlandó vagyok a fiamat a Te kezedre bízni. Nem számít, mi történik a jövőben, hajlandó vagyok alávetni magam a Te szuverenitásodnak és elrendezéseidnek.” Ettől a ponttól kezdve többé nem szidtam a fiamat, és nem vágtam neki savanyú képet. Ő sem került már engem úgy, mint korábban. Később, amikor az utcán összefutottam egy barátnőmmel, és ő a fiam munkájáról érdeklődött, még mindig rosszul éreztem magam. Nem mertem elmondani az igazat, mert aggódtam, hogyan tekintene rám, és mert annyira szégyelltem magamat.

Később ezen töprengtem: „Úgy éreztem, túl tudok lépni a fiam helyzetén, de miért érzem mégis rosszul magam, amikor mások felhozzák?” Isten következő szavait olvastam: „Mialatt az ember ismereteket sajátít el, a Sátán mindenféle módszert bevet, legyen az történetmesélés, vagy egyszerűen egy-egy egyedi ismeret átadása, vagy annak lehetővé tétele, hogy kielégítsék saját vágyaikat vagy ambícióikat. Milyen úton akar téged vezetni a Sátán? Az emberek úgy vélik, semmi baj azzal, ha ismereteket szereznek, ez teljesen természetes dolog. Hogy megnyerően fogalmazzunk: fennkölt eszményeket dédelgetni vagy ambiciózusnak lenni azt jelenti, hogy van, ami hajtja az embert, és ez kellene, hogy legyen a helyes út az életben. Hát nem dicsőségesebb életmód az, ha az emberek megvalósítják saját eszményeiket, vagy sikeresen megalapoznak egy karriert? Ha valaki így tesz, azzal nem csupán az őseit tisztelheti, hanem arra is lehetősége van, hogy nyomot hagyjon a történelemben – ez vajon nem jó dolog? Ez jó dolog a világi emberek szemében, és számukra ez helyes és pozitív dolog kell, hogy legyen. A Sátán azonban baljós szándékaival vajon csak rávezeti az embereket erre az útra, és ezzel vége is? Természetesen nem. Valójában nem számít, mennyire magasztosak az ember ideáljai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amire törekszik, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó életbevágóan fontos minden ember életét tekintve, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési eszközeit és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és életre szóló becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasztos hangzásúnak tűnhetnek a szavak, amelyekkel az emberek ezekről az életre szóló becsvágyakról beszélnek, ezek a becsvágyak kibogozhatatlanul kötődnek a »hírnévhez« és a »nyereséghez«. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, tőkéjük lesz, amelyet arra használhatnak, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, tőkéjük lesz, amelyet arra használhatnak, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test buja élvezkedésében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek önként, bár tudtukon kívül, átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul ingoványba süllyedtek, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert az emberek számára a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy; ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, és ezeket a béklyókat viselve nekik sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavaiból megértettem, hogy a Sátán hírnévvel és nyereséggel rontja meg az embereket, arra késztetve őket, hogy csak ezeket hajszolják, és azt higgyék, hogy amíg van hírnevük és nyereségük, mindenük megvan, és az életük boldog lesz. Én is ezt a nézőpontot vallottam, a Sátán azon túlélési törvényei szerint élve, mint például „a tudás megváltoztathatja a sorsodat”, „az ember a saját két kezével teremtheti meg a boldog hazát”, és „más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják”. Visszagondolva gyermekkoromra, a családom szegény volt, és az emberek lenéztek minket. Amikor láttam, hogy az idősebb unokatestvérem autóval jön haza a városból, és hogy a faluban mindenki csodálja őt, különösen irigy voltam. Azt gondoltam magamban, hogy a jövőben olyan életet kell élnem, mint amilyen az unokatestvéremé, és el kell nyernem az emberek csodálatát. A hírnév és a nyereség hajszolása érdekében minden időmet a tanulásnak szenteltem, még a pihenést is feláldozva, ami végül súlyos álmatlansághoz vezetett. Éjszakáról éjszakára ébren feküdtem, és csak az altatószerek segítettek. Alig éltem túl a napokat, úgy éreztem, az élet rosszabb a halálnál. Végül mégsem kerültem be az egyetemre, és nem értem el azt az életet, amit akartam. De még így sem ébredtem rá a valóságra; és a hírnév és a nyereség elérése érdekében a be nem teljesült törekvéseimet a gyermekemre vetítettem. Teljesen normális, hogy kisgyerekként a fiam játszani akart néha. Én azonban, hogy a saját vágyaimat teljesítsem, irányítottam az életét, arra kényszerítve, hogy mindennap csak tanuljon, és megütöttem vagy leszidtam, amikor nem tanult jól. Az egykor élénk és vidám gyermekem állandóan komor volt, elvesztette a gyermekkor örömét, fiatalon súlyosan meggörnyedt a háta, és feltűnően hullani kezdett a haja. Az irányításom miatt a gyermekem elidegenedett tőlem. Amikor a gyermekem nem kapta meg az egyetemi diplomáját, és én nem értem el a hírnév és a nyereség megszerzésére irányuló céljaimat, úgy éreztem, összedőlt körülöttem a világ. Nem akartam senkivel sem találkozni, túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy felemelt fejjel járjak, és folyton csak panaszkodtam a fiamra, kritizáltam őt, amiért nem felelt meg az elvárásaimnak. Nagy gyötrelemben éltem. Ezek voltak a hírnév és nyereség hajszolásának a keserű gyümölcsei. Eszembe jutott egy fiú az egyik nővérem falujából, akinek a családja szintén nagyon szegény volt. Hogy a tudás által megváltoztassa a sorsát, több évet ismételt az iskolában, de mégsem került be az egyetemre. Végül depressziós lett. Ez annak az eredménye, hogy a Sátán a hírnévvel és a nyereséggel megrontja az embereket. Elgondolkodtam azon, hogyan éltem az életemet a Sátán filozófiája szerint, a hírnévre és a nyereségre való törekvést tekintve életem céljának. Azzal, hogy kétségbeesetten feláldoztam magam ezekért a célokért, végül ártottam a gyermekemnek és magamnak is. Többé nem akartam a Sátán ártalmaitól szenvedni, és hajlandó voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek.

Később Isten következő szavait olvastam: „Először is, ezek a követelmények és megközelítések, amelyeket a szülők támasztanak a gyermekeikkel szemben, helyesek vagy helytelenek? (Helytelenek.) Tehát végső soron miből ered a fő probléma, amikor ezekről a megközelítésekről van szó, amelyeket a szülők alkalmaznak a gyermekeikkel szemben? Nem a szülők gyermekeikkel szembeni elvárásairól van szó? (De igen.) A szülők a szubjektív tudatukon belül elképzelnek, megterveznek és meghatároznak különféle dolgokat a gyermekeik jövőjét illetően, és ebből következően alakítják ki ezeket az elvárásokat. Ezen elvárásoktól hajtva a szülők megkövetelik, hogy a gyermekeik tanuljanak meg különféle készségeket, tanuljanak színészetet és táncot vagy művészeteket, és így tovább. Megkövetelik, hogy a gyermekik tehetséges emberek legyenek, majd álljanak mások felett, ne pedig alárendeltek legyenek. Megkövetelik, hogy a gyermekeikből magas rangú tisztviselők legyenek, ne pedig közlegények; megkövetelik, hogy a gyermekeik vezetők, ügyvezetők és igazgatók legyenek, akik a világ 500 legnagyobb vállalatának valamelyikénél dolgoznak, és így tovább. Ezek mind a szülők szubjektív eszméi. Vajon a gyermekeknek van bármi fogalmuk a szüleik elvárásainak tartalmáról, mielőtt elérik a felnőttkort? (Nincs.) Egyáltalán nincs semmi fogalmuk ezekről a dolgokról, nem értik azokat. Mit értenek a kisgyermekek? Csak azt értik, hogy iskolába járnak, hogy olvasni tanuljanak, keményen tanuljanak, s jó, illemtudó gyerekek legyenek. Ez önmagában elég jó. Iskolába járni, részt venni az órarend szerinti órákon, majd hazamenni megcsinálni a házi feladatot – ezek azok a dolgok, amelyeket a gyermekek értenek, a többi csak játék, étel, fantáziák, álmok és így tovább. Mielőtt elérik a felnőttkort, a gyermekeknek semmi fogalmuk sincs az életútjukon lévő ismeretlen dolgokról, és nem is képzelnek róluk semmit. Minden olyan elképzelt vagy meghatározott dolog, amely arra az időre vonatkozik, miután ezek a gyermekek elérik a felnőttkort, a szüleiktől származik. Ezért a szülők gyermekeikkel szembeni téves elvárásainak semmi közük sincs a gyermekeikhez. A gyermekeknek csupán a szüleik elvárásainak lényegét kell meglátniuk. Mire alapulnak ezek a szülői elvárások? Honnan erednek? A társadalomból és a világból erednek. Mindezen szülői elvárásoknak az a lényegük, hogy képessé tegyék a gyermekeket arra, hogy alkalmazkodjanak ehhez a világhoz és a társadalomhoz, hogy elkerüljék a világ, illetve a társadalom általi kirekesztést, és megvessék lábukat a társadalomban, hogy biztos munkát találjanak, stabil családjuk és stabil jövőjük legyen, ezért a szülőknek különféle szubjektív elvárásaik vannak az utódaikkal szemben. Például jelenleg meglehetősen divatos informatikusnak lenni. Egyesek azt mondják: »A gyermekem a jövőben informatikus lesz. Sokat kereshet ezen a területen, egész nap egy számítógéppel mászkál és számítástechnikai mérnöki munkát végez. Ez rám is jó fényt fog vetni!« Ilyen körülmények között, amikor a gyermekeknek semmiről sincs elképzelésük, a szüleik határozzák meg a jövőjüket. Nem helytelen ez? (De az.) A szülők reményeket fűznek a gyermekeikhez, teljes mértékben egy felnőtt szemlélete alapján, egy felnőttnek a világ dolgairól alkotott nézetei, szempontjai és preferenciái alapján. Nem szubjektív dolog ez? (De igen.) Finoman fogalmazva mondhatod, hogy ez szubjektív, de valójában mi ez? Mi ennek a szubjektivitásnak a másik értelmezése? Nem az önzés? Nem a kényszerítés? (De az.) Tetszik neked ez és ez a munka és az ilyen-olyan karrier, élvezed, hogy megvetetted a lábadat, pompás életet élsz, tisztviselőként szolgálsz vagy jómódú vagy a társadalomban, ezért a gyermekeidet is arra sarkallod, hogy ők is ugyanazokat a dolgokat csinálják, ugyanolyan típusú emberek legyenek, és azt a fajta utat járják – de vajon élvezni fogják az életet abban a környezetben és élvezni fogják az azzal a munkával való foglalatosságot a jövőben? Alkalmasak rá? Mi a sorsuk? Istennek milyen elrendezései és határozatai vannak velük kapcsolatban? Tisztában vagy ezekkel a dolgokkal? Egyesek így szólnak: »Ezek a dolgok nem érdekelnek, azok a dolgok számítanak, amelyeket én mint szülő kedvelek. A saját preferenciáim alapján fogom megfogalmazni a gyermekeimhez fűzött reményeimet.« Hát nem nagyon önző dolog ez? (De az.) Annyira önző! Szépen fogalmazva nagyon szubjektív, minden döntést maguk hoznak meg, de mi ez valójában? Nagyon önző dolog! Ezek a szülők nem veszik figyelembe a gyermekeik képességeit, illetve tehetségeit, nem törődnek azokkal az elrendezésekkel, amelyekkel Isten rendelkezik minden egyes ember sorsára és életére nézve. Nem veszik figyelembe ezeket a dolgokat, csak a saját preferenciáikat, szándékaikat és terveiket erőltetik a gyermekeikre a saját vágyaiktól vezérelve” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Miután olvastam Isten szavait, felismertem, hogy amíg a gyermekemnek semmiről sem volt fogalma, én a vágyálmaimtól vezérelve különféle követelményeket támasztottam vele szemben, hogy elérjem a saját céljaimat. Nagy reményeket fűztem hozzá. Reméltem, hogy megalapozza majd a helyét a társadalomban, biztos állást szerez, és nem veti ki magából ez a társadalom. Ezzel az én vágyam is teljesült volna. Egyetemre akartam menni, és diploma után jó állást szerezni, hogy elnyerjem az emberek csodálatát, de mivel a saját vágyaim nem teljesültek, megpróbáltam elérni, hogy a fiam valósítsa meg őket helyettem. Amikor a fiamnak egyetemi szakot kellett választani, nem kértem ki a véleményét. Ehelyett, az én elképzelésem alapján, olyan szakot választottam neki, amely diploma után magasabb keresethez vezetett volna. Arra azonban nem számítottam, hogy ehhez a szakhoz egy középfokú angol nyelvvizsga is kell. A fiam nyelvi képességei gyengék voltak, és következetesen megbukott ezen a nyelvvizsgán, végül nem szerezte meg a diplomáját. Mivel a fiam nem felelt meg az elvárásaimnak, panaszkodtam rá, és kritizáltam őt, nagy fájdalmat okozva neki. Soha nem vettem figyelembe, hogy a követelményeim teljesíthetők-e számára, hogy képes-e megbirkózni velük, vagy hogy valójában mit szeret, vagy miben jó. Mindig vágyálmaimtól vezérelve erőltettem rá a saját elképzeléseimet, terveimet és vágyaimat. Minden, amit tettem, látszólag az ő érdekében történt, hogy diploma után jó állása legyen, és meg tudja alapozni a helyét a társadalomban, de lényegében azért volt, hogy kielégítsem saját határtalan vágyamat, hogy mások nagyra becsüljenek. Világos volt, hogy nagyon önző vagyok!

Később Isten szavainak egy másik részletét olvastam, és megtaláltam a gyakorlás útját. Mindenható Isten azt mondja: „A szülők gyermekeikkel szemben támasztott elvárásainak lényegét boncolgatva láthatjuk, hogy ezek az elvárások önzőek, szembemennek az emberi mivolttal, továbbá nincs semmi közük a szülők feladataihoz. Amikor a szülők különféle elvárásokat és követelményeket rónak a gyermekeikre, nem a feladataikat teljesítik. Nos, mik az ő »feladataik«? A legalapvetőbb feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, hogy megtanítsák a gyermekeiket beszélni, megtanítsák nekik, hogy legyenek jószívűek és ne legyenek rossz emberek, valamint pozitív irányba vezessék őket. Ezek a legalapvetőbb feladataik. Ezenkívül támogatniuk kell a gyermekeiket bármilyen ismeretek, tehetségek és egyebek elsajátításában, amelyek megfelelőek számukra az életkoruk, a képességeik és az érdeklődésük alapján, illetve az alapján, hogy mennyi mindennel tudnak megbirkózni. A valamelyest jobb szülők segítenek a gyermekeiknek megérteni, hogy az embereket Isten teremtette, és Isten ebben a világegyetemben létezik, rávezetve a gyermekeiket, hogy imádkozzanak és olvassák Isten szavait, mesélve nekik néhány történetet a Bibliából, és remélve, hogy követni fogják Istent, és miután felnőnek, egy teremtett lény kötelességét fogják végezni ahelyett, hogy világi irányzatokat hajszolnának, bent rekednének különféle bonyolult személyes kapcsolatokban, és tönkretennék őket a világ és a társadalom különféle irányzatai. Azoknak a feladatoknak, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell, semmi közük az elvárásaikhoz. Szülői szerepükben a következő feladatokat kellene teljesíteniük: ellátni a gyermekeiket pozitív útmutatással és megfelelő támogatással, mielőtt elérik a felnőttkort, kellő időben gondoskodni róluk testi mivoltukban étellel, ruházattal, hajlékkal, illetve ha megbetegszenek. Ha a gyermekeik megbetegszenek, bármilyen betegségről is van szó, a szülőknek kezelniük kell azt; nem szabad elhanyagolniuk a gyermekeiket, vagy azt mondani nekik: »Menj csak iskolába, tanulj – nem maradhatsz le az órákról. Ha nagyon lemaradsz, nem tudod majd bepótolni.« Amikor a gyermekeiknek pihenésre van szükségük, a szülőknek hagyniuk kell pihenni őket; amikor a gyermekeik betegek, a szülőknek segíteni kell nekik meggyógyulni. Ezek a szülők feladatai. Egyfelől gondoskodniuk kell gyermekeik testi egészségéről, másfelől támogatniuk, oktatniuk, segíteniük kell a gyermekeiket a mentális egészségük vonatkozásában. Ezeket a feladatokat kellene a szülőknek teljesíteniük, ahelyett, hogy bármilyen irreális elvárásokat vagy követelményeket rónának a gyermekeikre. A szülőknek teljesíteniük kell a feladataikat akkor is, amikor a gyermekeik mentális igényeiről van szó, és akkor is, amikor azokról a dolgokról van szó, amelyekre a gyermekeiknek testi mivoltukban van szükségük. A szülőknek nem szabad hagyniuk, hogy a gyermekeik télen megfagyjanak, meg kell tanítaniuk nekik pár általános életbölcsességet, például, hogy milyen körülmények között fázhatnak meg, hogy meleg ételt kell enniük, mert ha hideg ételt esznek, akkor fájni fog a gyomruk, és hogy nem szabad hanyag módon kitenni magukat a szélnek, vagy hideg időben levetkőzni huzatos helyeken – ezzel segítve nekik megtanulni vigyázni a saját egészségükre. Ezenkívül, amikor valamilyen gyerekes, éretlen ötletek, esetleg szélsőséges gondolatok merülnek fel a gyermekeik fiatal elméjében a jövőjükről, a szülőknek azonnal el kell látniuk őket helyes útmutatással, mihelyt észreveszik ezt, ahelyett, hogy erővel elfojtanák azokat; rá kell venniük a gyermekeiket, hogy fejezzék ki és mondják el az ötleteiket, hogy a problémát valóban meg lehessen oldani. Ez a feladataik teljesítése. A szülői feladatok teljesítése egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeikről, másfelől tanácsot adnak gyermekeiknek és kijavítják őket, valamint útmutatást adnak nekik a helyes gondolatok és nézetek vonatkozásában. A szülők által teljesítendő feladatoknak valójában semmi közük az utódaik iránti elvárásaikhoz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiból megtudtam, hogyan kell bánnunk a gyermekeinkkel. Szülőként nem szabad saját elvárásainkat és követelményeinket ráerőltetnünk gyermekeinkre. A szülők felelőssége, hogy pozitív útmutatást és segítséget nyújtsanak a gyermekek képességeihez, szükségleteihez és életkorához igazítva. Amikor a gyermekek kicsik, meg kell tanítanunk nekik, hogyan beszéljenek, és jól kell gondoskodnunk az egészségükről. Ahogy idősebbek lesznek, úgy kell irányítanunk őket, hogy ne legyen rossz a viselkedésük, ne kövessék a világ gonosz trendjeit, és ne legyenek szélsőséges elképzeléseik. Helyes tanácsokkal kell ellátnunk őket, hogy boldogan nőhessenek fel. Meg kell értetnünk velük Isten szuverenitását és teremtését, rá kell őket vezetnünk, hogy imádkozzanak Istenhez, Rá támaszkodjanak, ha bármi történik, és hogy olvassák Isten szavait. Miután megértettem ezeket a dolgokat, többé nem kritizáltam a fiamat, és nem panaszkodtam rá, és ő hajlandó volt néhány őszinte szót váltani velem. Bár jelenleg nem él jólétben, olyan mosoly van az arcán, amilyen korábban nem volt. Én is felszabadultságot érzek a szívemben attól, hogy Isten szavai szerint gyakorolok. Ezt a fajta boldogságot nem lehet pénzért megvenni.