Gyerekkoromban öten voltunk testvérek otthon, és én voltam a legidősebb. Apám évekig távol dolgozott, és a ház körüli teendők mind anyámra hárultak. Láttam, hogy anyám túl sokat dolgozik, és nehézségekkel küzd, ezért harmadik osztályban kimaradtam az iskolából, és segítettem édesanyámnak otthon a földművelésben. Gyakran olyan fáradt voltam, hogy fájt a derekam és a hátam, és azt gondoltam, hogy ez a fajta élet egyszerűen túl nehéz. Később az unokatestvérem felvételt nyert a főiskolára, és az egész család rendkívül boldog volt. A szüleim gyakran dicsérték, hogy hírnevet szerzett magának. Akkoriban támadt egy ötletem: egész életemben soha nem kaptam jó oktatást, és soha nem volt esélyem arra, hogy vigyem valamire, de később, amikor gyerekeim lesznek, mindenképpen nagy tehetségeket fogok nevelni belőlük, hogy megszabadulhassunk ettől a keserves, verejtékes és fáradságos élettől, és kivívjuk a rokonok és szomszédok csodálatát és megbecsülését, tiszteletet szerezve a családnak.

Miután megházasodtam, két gyermekem lett. Amikor általános iskolába jártak, anyám elkezdett hinni Istenben. Néha összejövetelre ment velük, és együtt imádkoztak, és még olvasni is megtanították anyámat. De akkoriban teljes szívemből azt akartam, hogy a gyermekeim tanuljanak, ezért amikor ezt láttam, így szóltam anyámhoz: „Higgyél, amiben akarsz, de ne vidd összejövetelekre a gyerekeimet, és ne akadályozd a tanulmányaikat!” Később én is elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, de különös hangsúlyt fektettem a gyermekeim tanulmányaira és jegyeire, és még ha alkalmanként részt is vettem az összejöveteleken, akkor is csak rutinszerűen csináltam. Hogy több pénzt keressek, és hogy a gyermekeim jó oktatásban részesülhessenek, a férjemmel mindenhová elutaztunk, hogy újrahasznosítható anyagokat gyűjtsünk. Minden nap reggeltől estig dolgoztam, és olyan fáradt voltam, hogy az egész testem fájt, de nem engedélyeztem pihenést magamnak. Csak egy gondolat járt a fejemben: nem számít a küzdelem, jó oktatásban kell részesítenem őket, hogy a jövőben felvételt nyerhessenek egy kiváló főiskolára, és jó kilátásaik legyenek. Ezért még akkor is megéri, ha teljesen kimerülök!

Egyszer hazamentem meglátogatni a gyerekeimet, és amikor anyám elmondta, hogy a fiam jegyei romlottak, nagyon dühös lettem, és egy jó darabig szidtam így a fiamat: „Azt hiszed, könnyű nekem elmenni és pénzt keresni? Mindenki lenézi azokat, akik hulladékot gyűjtenek – hát nem értetek viselem el mindezt? Ha nem tanulsz keményen, mihez fogsz kezdeni?” A fiam elkezdett bömbölni, és ezt mondta: „Anya, hibáztam.” Később attól féltem, hogy anyám nem tudja kezelni a két gyermekemet, és aggódtam, hogy a tanulmányi eredményeik és a jegyeik leromlanak, ezért kibéreltem egy helyet a gyermekeim iskolája mellett, és ott egy kis üzletet üzemeltettem, kihasználva a lehetőséget, hogy így figyelemmel kísérhettem a két gyermekem tanulmányait, egészen a középiskolai felvételijük napjáig. Azokban az években minden gondolatommal a gyermekeimre koncentráltam: azért, hogy a gyermekeim felvételt nyerjenek a főiskolára, szorosan felügyeltem a tanulmányaikat, és egy másodpercnyi szabadidejük sem volt. Ha egy kicsit sokáig időztek a fürdőszobában, megsürgettem őket; néha, amikor el akartak menni játszani, tévét nézni vagy pihenni, így szidtam őket: „Nézzétek a nagybátyátokat! Felvették egy neves főiskolára, és egy tiszteletre méltó állást talált. A rokonai és a szomszédai mind csodálják őt. Tanulhatnátok a nagybátyátoktól! Ha most nem szenvedtek meg érte, és nem szereztek több tudást, hogyan lehetne jó életetek később? Ahogy a mondás tartja: »nagy szenvedést kell elviselned azért, hogy a csúcsra juss«”. Néha még klasszikus történeteket is meséltem nekik azokról az emberekről, akik szorgalmasan végezték a tanulmányaikat, hogy kemény tanulásra buzdítsam őket. Mindkét gyerek tehetetlenül ezt mondta: „Anya! Ne hajtogasd ezt! Már fejből tudunk mindent, amit mondasz. Nyugodj meg, mindenképp bejutunk a főiskolára a kedvedért!” Akkoriban mindennap reggel 5-kor keltem, hogy reggelit készítsek, és hogy időt spóroljak a gyerekeimnek, este elkészítettem az ebédjüket, és elvittem nekik az iskolába, hogy megehessék. Amikor este véget ért a tanulószoba az iskolában, hazajöttek, és tovább tanultak. Féltem, hogy ellustulnak, ezért gyakran éjfélig velük maradtam. A hétköznapokban az étkezéseiket is próbáltam mindenféle módon ehhez igazítani: azt hallottam, hogy a kárászból főtt leves jót tesz az agynak, ezért gyakran készítettem nekik, és még speciális, diákoknak való tejet és agyserkentőt is vettem nekik. Mindennap meg kellett enniük egy szabadtartásból származó tojást. Amiről azt hallottam, hogy jót tesz egy gyermek testének, azt megvettem. Azért tettem így, hogy okosabbak legyenek, hogy jobb jegyeket kapjanak. Mindkét gyerek nagyon keményen dolgozott, és a jegyeik folyamatosan javultak. A lányom végül bejutott a főiskolára, és a fiam a próbavizsga jegyei alapján a legjobbak között volt. Rendkívül boldog voltam, „Ha így folytatjuk, nem lehet akadálya annak, hogy a fiam felvételt nyerjen egy kiemelkedő egyetemre.” Később még jobban figyeltem a fiamat.

Ahogy közeledtek a főiskolai felvételi vizsgák, a fiam nagyon feszült volt a nyomás miatt, és éjszaka nehezen tudott aludni. Végül megbetegedett, belázasodott és köhögött. A gyógyszereknek és az oltásoknak nem volt semmi hatásuk, és a jegyei nagyon leromlottak. Amit láttam, az mélységesen fájt nekem. Féltem, hogy ha folytatja a tanulást, a szervezete nem fogja bírni, de közelgett a döntő pillanat. A fiam betegsége még mindig nem javult, és a jegyei romlottak – hogyan tehet szert így jó jövőbeli esélyekre? Vajon hiábavalóak voltak az elmúlt évek erőfeszítései? Ez elfogadhatatlan. Annak érdekében, hogy a fiam jó jegyeket szerezzen, és majd a jövőben jó kilátásai legyenek, továbbra is rá kellett vennem, hogy extra időt szánjon a tanulásra. Ezután mindennap az ágy fejénél ültem, és néztem, ahogy a fiam tanul. Amikor a fiam meglátta, hogy bámulom, tehetetlenül ezt mondta: „Ha lesznek majd gyerekeim, biztosan nem úgy fogom nevelni őket, ahogy te. Adnom kell számukra egy kis szabadságot, és hagynom kell, hogy kosárlabdázzanak vagy pingpongozzanak.” Amikor hallottam, hogy a fiam ezt mondja, fájt a szívem, de azért, hogy kiemelkedjen, és jó élete legyen a jövőben, ezt kellett tennem. Amikor láttam, hogy a fiam betegsége még mindig nem javul, nagyon aggódtam, és így gondolkodtam: „Ha a fiam betegsége még a főiskolai felvételi vizsga idejére sem javul, akkor biztosan kihat majd a teljesítményére. Ha véletlenül rosszul vizsgázik, nem megy kárba minden eddigi erőfeszítésem? A rokonaink és szomszédaink óhatatlanul rajtam fognak nevetni. Olyan sok erőfeszítést tettem, és olyan nagy áldozatot hoztam, de a végén semmi eredménye. Mi lesz a hírnevemmel?” Hogy minél hamarabb meggyógyuljon, mindenféle orvosokat kerestem fel gyógyszerért, de a fiam betegsége még mindig nem javult. Az arcom mindennap eltorzult az aggodalomtól, és nagyokat sóhajtoztam, csak arra gondoltam, hogy mikor javul a fiam betegsége. Csak amikor már zsákutcába jutottam, akkor jutott eszembe, hogy keresztény vagyok, és hogy ezeket a nehézségeket Istenre kellene bíznom, és Rá kellene vetnem a tekintetem. Akkor imádkozva Isten elé járultam, és így szóltam: „Ó, Istenem! A fiam gyógyszert szedett és oltásokat kapott a betegségére, de még mindig nem gyógyult meg. Mindjárt itt a főiskolai felvételi vizsga, és nem tudom, mit tegyek. Ó, Istenem, kérlek, biztosítsd, hogy a fiam betegsége gyorsan javuljon!” Egyik este odakint sétáltam, amikor egy nővérrel találkoztam. Megkérdezte, hogy milyen az állapotom mostanában. Elmondtam a nővérnek a szenvedésemet, és ő így beszélt hozzám: „Mi hiszünk Istenben. Istenre kell bíznod a fiad tanulmányait és az állapotát – hagyd, hogy Isten gondoskodjon róla!” A nővér még egy részletet is felolvasott nekem Isten szavaiból. „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: annak ellenére, hogy az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél? [...] És így, függetlenül attól, hogy Isten hogyan fenyíti és ítéli meg az embert, mindez az ember üdvösségéért történik. Még ha meg is fosztja az embert testi reményeitől, ez az ember megtisztítása érdekében történik, az ember megtisztítása pedig azért történik, hogy életben maradhasson. Az ember rendeltetési helye a Teremtő kezében van, tehát hogyan tudná az ember irányítani önmagát?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Azt is megértettem, hogy Isten elrendelte, hogy egy teremtett lénynek mennyi szenvedést kell elviselnie, és mennyi áldást kell élveznie ebben az életben – ezen senki sem változtathat. Az emberek mindig a sorsukra és a jövőbeli kilátásaikra gondolnak, rohangálnak és sokat dolgoznak a hírnév és a nyereség érdekében, de nem számít, hogy mennyi pénzt keresnek, vagy milyen magas a végzettségük, nem tudják megváltoztatni sem a saját sorsukat, sem más emberek sorsát. Arra gondoltam, hogy a kiemelkedésre való törekvés érdekében, hogy becsületet szerezzek a családom nevének, hogy magasabb szintű életet éljek, fogtam azokat az álmokat, amiket én nem valósítottam meg, és a gyerekeimbe ültettem, sok áldozatot és erőfeszítést hozva értük. Annak érdekében, hogy jó oktatásban részesítsük őket, a férjem és én küzdöttünk, hogy dolgozzunk és pénzt keressünk, és még akkor is folytattuk a munkát, amikor összeestünk a kimerültségtől. Amíg a gyerekeink kiemelkedőek voltak, addig minden szenvedés és kimerültség megérte. Annak érdekében, hogy a gyermekeim felvételt nyerjenek rangos főiskolákra, semmi szabadidőt nem adtam nekik. A fiam idegeit súlyosan megviselte ez, és nem mert szólni, pedig rosszul aludt. Néztem, ahogy tanul, még akkor is, amikor köhögött és beteg volt. Minden, amit a fiamnak adtam, csak az idegeire gyakorolt nyomás volt, és kimondhatatlanul kínoztam őt. Én irányítottam őt, és az volt az ambícióm, hogy megváltoztassam a sorsát – ez nem Isten szuverenitásának és elrendezésének való engedelmeskedés volt; ez lázadás volt Isten ellen! Ezt felismerve imádkoztam Istenhez, mondván, hogy hajlandó vagyok Rá bízni a fiam jövőbeli kilátásait, hogy mindegy, hogy felveszik-e a főiskolára vagy sem, bármi is történjen, soha többé nem fogok ilyen nyomást gyakorolni a fiamra. Ezután a szívem is felszabadult kissé. Alig néhány nap múlva azt hallottam, hogy a házban, ahol laktunk, a harmadik emeleten egy fiú hirtelen elvesztette az eszét a harmadéves tanulmányainak a nyomása miatt; éjjel-nappal így üvöltözött a szüleivel: „Ti szúrtatok el engem!” „Ti szúrtatok el engem!” Akkoriban én is féltem, és minden jelenet, amikor korábban kényszerítettem a fiamat, hogy tanuljon, úgy jelent meg a szemem előtt, mint egy film. Aggódtam, hogy ha továbbra is így rákényszerítem a tanulást, akkor ő is olyan lesz, mint az a fiú. Magamban erre gondoltam: „Nem kényszeríthetem tovább így a gyermekemet.” Ettől kezdve elkezdtem rendszeresen összejövetelekre járni, Isten szavait enni és inni, és soha többé nem kényszerítettem a fiamat a tanulásra.

Később a fiam váratlanul felvételt nyert egy kiemelt fontosságú egyetemre. De miután a boldogság elmúlt, a szívem még mindig bizonytalan volt. Mert Isten szavait olvasva azt is megértettem, hogy a tudás sok ateista gondolatot és nézőpontot tartalmaz. Minél több tudást szerez valaki, annál több sátáni mérget fecskendeznek beléje. Ezek a dolgok arra késztetik az embereket, hogy eltávolodjanak Istentől és megtagadják Őt, és végül elveszítsék az Ő üdvösségét. Ha a fiam néhány évig főiskolára járna, és a Sátán sok téveszméjét beleoltanák, akkor nehéz lenne Isten elé járulnia, ezért úgy gondoltam, hogy amikor visszajön, összejövetelre megyek vele, Isten szavaival etetem és itatom, és nem hagyom, hogy túlságosan eltávolodjon Istentől. Arra gondoltam, hogy amikor a gyermekeim kisebbek voltak, hittek Istenben, sőt imádkoztak és összejövetelekre jártak édesanyámmal, de abban az időben teljes szívemből azt kívántam, hogy jó oktatásban részesüljenek, és nem akartam őket Isten elé vinni. Most megláttam, hogy a katasztrófa egyre nagyobb és nagyobb méreteket ölt. A gyermekeim nem hittek Istenben, és nem is élvezték Isten gondoskodását és védelmét – talán egy napon katasztrófa éri őket, és meghalnak. Az evangéliumot akartam terjeszteni a gyermekeimnek, és Isten elé akartam vinni őket. Ezért, amikor visszajöttek az ünnepekre, fel akartam olvasni nekik Isten szavait. Amikor felolvastam nekik Isten szavait, meghallgattak, de amint megemlítettem egy összejövetel megszervezését, a fiam nem volt hajlandó rá. Folyton elzavart, és ezt mondta: „Túl sok a dolgom! Nem volt könnyű eljutnom oda, ahol ma vagyok; ha nem tanulok keményen, hogyan lesz jó életem? A verseny jelenleg rendkívül éles, és nem könnyű tisztességes állást találni. Nem is értem: már megszereztem a mesterdiplomámat, és most tanulok a doktori címemért – nem ez az, amire mindig is vágytál? Sikert és elismerést fogok elérni, és végre jó életem lesz – örülhetnél nekem. Miért tűnik úgy, mintha más ember lennél, hogy most az utolsó pillanatban azt mondod, hogy lépjek vissza?” Amikor meghallottam, amit a fiam mondott, leírhatatlan bánatot éreztem. Az összes szavát én oltottam bele napról napra. Főleg akkor, amikor a disszertációjával volt elfoglalva, minden éjjel egy óra után is fent volt. Huszonévesen már kopaszodott. Amikor láttam, hogy a fiam mennyire kimerült, aggódtam és szomorú voltam, és csak magamat gyűlöltem azért, ahogy régebben a gyermekemet neveltem. Most már tehetséget neveltem belőle, de távol állt Istentől.

Később így töprengtem: mindent megtettem, hogy a gyermekeim a tudásra, a hírnévre és a haszonra törekedjenek, céltudatosan tehetséges embereket neveltem belőlük, de végül mit adtam a gyermekeimnek? Vajon adtam-e nekik igazi boldogságot? Egy nap lelki áhítat közben ezt olvastam Isten szavaiban: „A családból eredő terhekről két szempontból beszélhetünk. Az egyik a szülői elvárások szempontja. Minden szülőnek vagy felmenőnek más-más – kisebb és nagyobb – elvárásai vannak a gyermekei felé. Azt reméli, hogy a gyermekei keményen tanulnak majd, jól viselik magukat, kitűnők lesznek az iskolában, csupa ötös tanulók, és nem fognak lazsálni. Azt akarja, hogy a tanárok és az osztálytársak tiszteljék a gyermekeit, valamint, hogy általában mindenre legalább 4-est kapjanak. Ha gyenge 2-est kap a gyerek, verés jár érte, ha pedig 1-est, szembeállítja a szülő a fallal, hogy elgondolkodjon a hibáin, vagy büntetésből mozdulatlanul kell állnia. Nem engedi enni, aludni, tévét nézi, számítógépes játékot játszani, és nem veszi meg neki a korábban megígért szép ruhákat és játékokat. Minden szülőpár különböző elvárásokat támaszt a gyermekeivel szemben és nagy reményeket táplál velük kapcsolatban. Remélik, hogy a gyermekeik sikeresek lesznek az életben, gyorsan haladnak előre a karrierjükben, és megbecsülést és dicsőséget szereznek az őseiknek és a családjuknak. [...] Mit helyeznek ezek a szülői vágyak akaratlanul is a gyermekekre? (Nyomást.) Nyomást helyeznek rájuk, és még mit? (Terheket.) Nyomássá és béklyókká válnak. Mivel a szülőknek elvárásaik vannak a gyermekeikkel szemben, ezek szerint az elvárások szerint fogják fegyelmezni, igazgatni és nevelni őket; be is fektetnek a gyermekeikbe azért, hogy azok teljesítsék az elvárásaikat, és bármilyen árat megfizetnek ezért. A szülők azt remélik például, hogy a gyermekeik kitűnő tanulók, osztályelsők lesznek, minden tesztet ötösre írnak, és mindig ők lesznek a legjobbak – vagy legalább az első 5-ben mindig benne lesznek. Miután megfogalmazták ezeket az elvárásokat, nem hoznak-e vajon áldozatokat is a szülők azért, hogy segítsék a gyermekeiket e célok elérésében? (De igen.) A gyermekek e célok elérése érdekében korán kelnek reggelente, hogy átnézzék az órák anyagát és megtanulják a memoritereket, a szüleik pedig ugyancsak korán kelnek, hogy ott legyenek a gyermekeik mellett. Forró napokon legyezik a gyermekeiket, hideg italt készítenek vagy fagylaltot vesznek nekik. Reggel, miután felkeltek, első dolguk, hogy szójatejet, sült tésztarudat és tojást készítsenek a gyermekeiknek. Vizsgák idején különösen jellemző, hogy sült tésztarudat és két tojást etetnek a gyermekeikkel azt remélve, hogy ez segít nekik maximum pontot elérni. Ha a gyerek ezt mondja: »Nem tudom mindet megenni, egy tojás is elég«, a szülők így felelnek: »Buta gyerek, ha egy tojást eszel, tíz pontot fogsz csak kapni. Egyél meg még egyet anyuka kedvéért. Próbálj megtenni minden tőled telhetőt; ha ezt sikerül megenned, száz pontos lesz a teszt.« A gyermek ezt mondja: »Még csak most keltem fel, nem bírok még enni.« »Nem, muszáj enned! Légy jó, és hallgass édesanyádra! Anyuka a te érdekedben csinálja ezt, úgyhogy gyerünk, edd meg szépen édesanyád kedvéért!« A gyermek így gondolkodik: »Anya annyira törődik velem. Mindent az én érdekemben tesz, úgyhogy megeszem.« Tojást eszik, de mit nyel le valójában? A nyomást, a vonakodást és a nemakarást. Az ennivaló jó, az anyja elvárásai magasak, és az emberi mivolt, valamint a lelkiismeret szempontjából el kellene fogadni ezeket, ám az értelem alapján ellen kellene állni az efféle szeretetnek, és nem kellene elfogadni ezt a fajta viselkedést. [...] Különösen azok a szülők, akik sajátos elvárásokat támasztanak a gyermekeikkel szemben, azt remélik, hogy a gyermekeik képesek lesznek majd felülmúlni őket, és még inkább, hogy teljesíteni tudnak egy vágyat, amelyet nekik nem sikerült valóra váltaniuk. Elképzelhető például, hogy táncosok szerettek volna lenni a szüleid, de különböző okok miatt – például mert olyan korban vagy olyan családi körülmények között nőttek fel – végül nem tudták valóra váltani ezt a vágyat, így aztán kivetítik rád. Eleve elvárják, hogy a legjobb tanulók között légy és bekerülj egy nagynevű egyetemre, és a tetejébe még táncórákra is beíratnak. Azt akarják, hogy az iskolán kívül megtanulj különböző táncstílusokat, hogy többet tanulj a táncórán, többet gyakorolj otthon, és a legeslegjobb légy az osztályodban. Végül nemcsak azt követelik meg, hogy felvegyenek egy nagynevű egyetemre, hanem azt is, hogy táncossá válj. Választhatsz: vagy táncos lesz belőled, vagy egy nagynevű egyetemre mész, azután mesterképzésre jársz, majd doktorit szerzel. Csak e két út közül választhatsz. Ami a várakozásaikat illeti: egyfelől azt remélik, hogy keményen fogsz tanulni az iskolában, nagynevű egyetemre mész, kiemelkedsz a társaid közül, és sikeres, dicsőséges jövő vár rád. Másfelől kivetítik rád a beteljesületlen vágyaikat, remélve, hogy te majd beteljesíted azokat helyettük. Így aztán két terhet cipelsz egyszerre a tanulmányaidat és a jövőbeli karrieredet illetően. Egyrészről meg kell felelned a szüleid elvárásainak és viszonoznod kell mindent, amit érted tettek, arra törekedve, hogy végül kiemelkedj a társaid közül, hogy a szüleidnek jó élete lehessen. Másrészről be kell teljesítened azokat az álmokat, amelyeket nekik fiatalon nem sikerült elérniük, és segítened kell nekik a vágyaik valóra váltásában. Ez kimerítő, nem igaz? (De igen.) Már e terhek egyikét is több mint elég hordozni; bármelyik úgy rád nehezedne, hogy csak kapkodnál a levegő után. Különösen ebben a mai korban, amikor olyan rendkívül éles a verseny, egyszerűen elviselhetetlen, embertelen, és egyenesen észszerűtlen az a sokféle elvárás, amelyet a szülők helyeznek a gyermekeikre. Minek nevezik ezt a nem hívők? Érzelmi zsarolásnak. Bárminek nevezik is a nem hívők, megoldani nem tudják ezt a problémát, és nem tudják világosan elmagyarázni a lényegét. Ők érzelmi zsarolásnak nevezik ezt, de mi minek nevezzük? (Béklyóknak és terheknek.) Terheknek nevezzük. Ha már terhekről beszélünk: olyasvalami ez, amit cipelnie kell az embernek? (Nem.) Ez valami többlet, valami plusz, amit magadra veszel. Nem képezi a részedet. Nem olyasvalami, amire szüksége van a testednek, a szívednek és a lelkednek, hanem hozzáadott dolog. Kívülről jön, nem pedig belőled” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Amikor elolvastam Isten szavainak ezt a szakaszát, megrendült a szívem. Így neveltem a gyermekeimet. Kiskoromtól kezdve azt hittem, hogy azért kell mezőgazdasági munkát végeznem, és mérhetetlenül szenvednem, mert fiatalon nem tanultam rendesen, és nem kaptam jó oktatást. Így hát fogtam a meg nem valósult vágyaimat, és ráerőltettem őket a gyerekeimre, azt kívántam, hogy tanuljanak keményen, és vegyék fel őket egy rangos főiskolára, hogy a jövőben jó kilátásaik legyenek, kitűnjenek, és becsületet szerezzenek a családunknak. E cél elérése érdekében nyomást gyakoroltam rájuk, amikor még kicsik voltak. Amikor kicsik voltak, hajlandóak voltak imádkozni és összejövetelre menni, de én féltem, hogy ez hatással lesz a tanumányaikra, ezért nem engedtem, hogy anyám összejövetelre menjen velük. Amikor játszaniuk kellett volna, nem hagytam őket, és amikor a jegyeik kicsit romlottak, megszidtam őket, rossz gondolatokat oltottam beléjük, és nyomást gyakoroltam rájuk. A fiam a főiskolai felvételi vizsgák okozta nyomás miatt beteg lett; féltem, hogy ez kihat a jegyeire, ezért mindennap figyeltem rá, nehogy ellustuljon. Aggódtam, hogy ha rosszul vizsgázik, tényleg kárba veszhet minden erőfeszítésünk. Túl nagy volt a nyomás, amit a fiamra gyakoroltam. Kívülről úgy tűnt, hogy mindezt a fiamért teszem, de valójában csak azt akartam, hogy egy rangos egyetemre járjon, és kitűnjön a többiek közül, megvalósítsa a saját eszményeimet és vágyaimat, hogy nekem dicsőséget szerezzen. Anélkül, hogy észrevettem volna, súlyos terhet helyeztem a fiamra, nyomást gyakoroltam rá, mintha láthatatlan bilincseket akasztottam volna rá. Tehát a fiamat felvették az ideális felsőoktatási intézménybe, a kívánságaim teljesültek, az arcom ragyogott a büszkeségtől, és kielégült a hiúságom, a fiam mégis egyre távolabb került Istentől. Aztán amikor a hit dolgairól beszéltem vele, állandóan kitért előle, és kifogásokat keresett, nem volt kedve Isten szavait olvasni. Folyamatosan a hírnév és a haszonszerzés vágya vezette. Megfeszítetten gondolkozott a hírnév és a haszon érdekében, és csak a személyes kapcsolatok kezelésén járt az esze – az élete különösen nyomorúságos és kimerítő volt. Én tettem a fiamat olyanná, amilyen lett.

Később még többet olvastam Isten szavaiból. „Például, amikor fiatalok voltak, folyamatosan így oktattad őket: »Tanulj keményen, menj főiskolára, törekedj posztgraduális tanulmányokra vagy doktorátusra, találj egy jó munkahelyet, találj egy jó társat, akivel összeházasodsz és családot alapítasz, és akkor jó lesz az élet.« Azáltal, hogy tanítottad, bátorítottad és különböző módokon presszionáltad őket, azt a pályát élték és hajszolták, amit te jelöltél ki a számukra, és elérték azt, amit elvártál, pont úgy, ahogy szeretted volna, most pedig képtelenek visszafordulni. Ha most, hogy a hited miatt megértettél bizonyos igazságokat és Isten szándékait, és birtokába jutottál a helyes gondolatoknak és nézőpontoknak, próbálod elmondani nekik, hogy többé ne hajszolják azokat a dolgokat, valószínűleg visszavágnak inkább: »Talán nem pontosan azt teszem, amit akartál? Nem te tanítottad nekem ezeket a dolgokat, amikor fiatal voltam? Nem ezt követelted meg tőlem? Most miért állítasz meg? Rosszat csinálok? Megvalósítottam ezeket a dolgokat és most élvezhetem őket; boldognak kellene érezned magad, elégedettnek, és büszkének kellene lenned rám, nem így van?« Hogy éreznéd magad ennek hallatán? Boldognak kellene lenned, vagy sírnod kellene? Nem éreznél megbánást? (De igen.) Most már nem tudod visszanyerni őket. Ha nem így tanítottad volna őket, amikor fiatalok voltak, ha boldog gyermekkort adtál volna nekik anélkül, hogy bármi nyomást helyezel rájuk, anélkül, hogy arra tanítod őket, hogy emelkedjenek ki a többiek közül, hogy magas tisztségük legyen vagy sok pénzt keressenek, vagy hogy hírnevet, hasznot és státuszt hajszoljanak, ha egyszerűen csak hagytad volna, hogy jó, átlagos emberek legyenek anélkül, hogy megkövetelted volna, hogy sok pénzt keressenek, olyan sok mindent élvezzenek és olyan sokat adjanak vissza neked, ha pusztán annyit kértél volna, hogy egészségesek és boldogok legyenek, hogy egyszerű és boldog emberek legyenek, akkor talán fogékonyak lettek volna néhány gondolatodra és nézőpontodra, amelyekkel az Istenben való hited óta rendelkezel. Akkor talán most boldog lenne az életük, kevesebb nyomással az élet és a társadalom részéről. Noha nem nyertek volna hírnevet és profitot, legalább a szívük boldognak, csendesnek és békésnek érezné magát. Ám a fejlődésük évei során az ismétlődő ösztökélésednek és unszolásodnak köszönhetően, a te nyomásod alatt könyörtelenül hajszolták a tudást, a pénzt, a hírnevet és a nyereséget. A végén nyertek hírnevet, hasznot és státuszt, az életük fejlődött, több élvezetben volt részük és több pénzt kerestek, de az életük kimerítő. Minden alkalommal, amikor találkozol velük, fáradt a tekintetük. Csak akkor merik levenni a maszkjukat és elismerni, hogy fáradtak és pihenni akarnak, amikor hazatérnek hozzád. Ám abban a pillanatban, ahogy kiteszik a lábukat, már nem ugyanazok – újra felveszik a maszkot. Ránézel a fáradt és szánalmas arckifejezésükre, és sajnálatot érzel irántuk, de nincs erőd ahhoz, hogy visszafordítsd őket. Már nem képesek megfordulni. Hogyan történt ez? Vajon nem a neveléseddel kapcsolatos? (De igen.) Ezek egyike sem olyasmi volt, amit ösztönösen tudtak vagy amire fiatal koruk óta törekedtek; határozott összefüggésben van a szülői neveléseddel. Amikor látod az arcukat, amikor látod az életüket ebben az állapotban, nem vagy feldúlt? (De igen.) Azonban tehetetlen vagy, nem marad semmi, csak megbánás és szomorúság. Úgy érzed, hogy a gyermekedet teljes mértékben elragadta a Sátán, hogy nem képes visszatérni, neked pedig nincs erőd megmenteni őt. Ez azért van, mert nem tettél eleget a szülői felelősségednek. Te vagy az, aki ártott neki, aki félrevezette őt a hibás ideológiai neveléseddel és útmutatásoddal. Soha nem tud visszatérni, a végén pedig nem marad más neked, mint a megbánás. Tehetetlenül nézed végig, amíg a gyermeked szenved, e gonosz társadalom által megrontva, az élet nyomásainak terhe alatt, neked pedig nem áll módodban segíteni neki. Csak ennyit tudsz mondani: »Gyere haza gyakrabban, és főzök neked valami finomat.« Milyen problémákat oldhat meg egy adag étel? Semmit nem tud megoldani. A gondolatai már éretté váltak és formát öltöttek, és nem hajlandó lemondani arról a hírnévről és státuszról, amelyet elért. Csak annyit tehet, hogy teljes gőzzel halad előre, és soha nem fordul vissza. Ilyen káros eredménye van annak, ha a szülők a téves útmutatást adják és helytelen elképzeléseket ültetnek el gyermekeikben a fejlődésük meghatározó évei alatt” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Néhányszor elolvastam Isten szavainak ezt a részét, és minden alkalommal mélyen a szívembe hatolt, és olyan szomorúnak éreztem magam, hogy a megbánás könnyeit ejtettem. Arra gondoltam, hogy amikor a fiam kicsi volt, ártatlan volt, hitt Istenben, és hajlandó volt részt venni az összejöveteleken a nagymamájával. De az ilyen sátáni nézetek által befolyásolva: „a tudás megváltoztathatja a sorsodat”, „más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják”, „akik elméjükkel fáradoznak, uralkodnak mások fölött, de akik két kezükkel fáradoznak, azok fölött mások uralkodnak”, „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”, arra törekedtem, hogy kiemelkedő legyek, és becsületet szerezzek a családomnak, és ezeket a gondolatokat beleneveltem a fiamba, és belelöktem a tudás mocsarába, hogy ő teljes szívvel a hírnevet, a hasznot és a státuszt hajszolja, amíg már ki sem tud szabadulni belőle. Főleg Isten ezen szavaira figyeltem fel: „Úgy érzed, hogy a gyermekedet teljes mértékben elragadta a Sátán, hogy nem képes visszatérni, neked pedig nincs erőd megmenteni őt. Ez azért van, mert nem tettél eleget a szülői felelősségednek. Te vagy az, aki ártott neki, aki félrevezette őt a hibás ideológiai neveléseddel és útmutatásoddal. Soha nem tud visszatérni, a végén pedig nem marad más neked, mint a megbánás.” Most úgy éreztem magam, mint azok az emberek, akikről Isten beszélt. Minden alkalommal, amikor a fiam hazajött, Isten szavait olvastam neki, de a fiam mindig megcáfolta és minden eszközzel elutasította azokat – még azt is mondta, hogy visszafogom őt, ami szíven ütött. Láttam, hogy a fiam mindennap rohangál és fáradozik a hírnévért és a haszonért: már ilyen fiatalon elkezdett hullani a haja, és mindennap késő estig tanulásra erőltette a fáradt testét; még azon is törte az agyát, hogy a tanácsadói gondolataival és hobbijaival foglalkozzon, és a szemléletét úgy alakította, hogy bármihez igazodjon, ami nekik tetszett, mindig óvatosan tettetve előttük, attól félve, hogy ha rosszat mond vagy tesz, akkor a vezetői megnehezítik az életét, és befolyásolhatják a karrierlehetőségeit. Néztem, ahogy a fiam mindennap magára álcát erőltetve, szörnyen kimerülten él. Az én hibám volt, hogy a fiam olyanná vált, amilyen lett; én voltam az, aki bátorítottam a fiamat a tudás hajszolására, és aki ártott a gyerekének. Ekkor már megértettem, hogy ez nem arról szólt, hogy szeretem a fiamat, hanem hogy bántom őt, feláldoztam őt azért, mert a saját hírnevemet és hasznomat hajszoltam. Láttam egyes testvéreket a gyülekezetben, akik a fiammal hasonló korúak voltak. Hittek Istenben, az igazságra törekedtek, végezték a kötelességüket a gyülekezetben; nem kötötték meg őket a Sátán mérgei, nyugodt, boldog életet éltek, szabadságban és felszabadultságban. Ez még nagyobb megbánást váltott ki belőlem. Ha nem neveltem volna bele ezeket a gondolatokat és nézeteket a fiamba, talán nem lett volna olyan, amilyen, és nem élne ilyen fájdalmas és tehetetlen életet, amit a hírnév és a haszon hajszolására, a ranglétrán való felemelkedésre és a pénzkeresésre áldozott fel. Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, pláne bűntudatom volt, és gyűlöltem magam. Így gondolkodtam: miért voltam ennyire makacs és hajthatatlan, amikor azt kívántam a gyerekeimnek, hogy jussanak be a főiskolára? Hol volt a probléma gyökere?

Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, akiknek sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre gonoszabbá válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, baljós szándékai nem végképp megvetendőek-e? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán sötét indítékain, mert úgy vélitek, hogy nem lehet hírnév és nyereség nélkül élni. Azt hiszitek, hogy ha az emberek maguk mögött hagyják a hírnevet és a nyereséget, akkor többé nem látják majd az előttük lévő utat, többé nem látják majd a céljaikat, hogy a jövőjük elsötétül, homályos és borús lesz” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavaiból megértettem, hogy a Sátán a hírnevet és a nyereséget arra használja, hogy megrontsa és félrevezesse az embereket, és kárt okozzon nekik, és rávegye őket, hogy csak a hírnevet és a nyereséget hajszolják. Eszembe jutott, hogy mivel gyerekkoromban nem kaptam jó oktatást, elég sokat szenvedtem, amikor elmentem pénzt keresni, és gyakran el kellett viselnem mások előítéleteit. Amikor láttam, hogy a nagy tudású és tekintélyes embereket mindenhol csodálták a többiek, irigyeltem őket, és azt hittem, hogy én csak azért nem nyerhetem el mások megbecsülését, mert nincs tudásom, ezért a gyermekeimbe vetettem a reményeimet, és azt kívántam, hogy ők valósítsák meg azokat az álmokat, amelyeket én személy szerint nem tudtam beteljesíteni. Ezért minden időmet, és minden mást is feláldoztam, keserű és kimerítő életet éltem, a fiamnak pedig fájdalmat és gyötrelmet okoztam. Később, bár a fiam hírnévre és haszonra tett szert, egyre távolabb került Istentől, és elvesztette Isten utolsó napokbeli üdvösségét. Most már megértettem, hogy az, hogy a hírnevet és hasznot hajszoltam, egyfajta láthatatlan bilincs volt, amelyet a Sátán helyezett rám és a fiamra. A Sátán a hírnevet és a nyereséget használta arra, hogy elcsábítson és félrevezessen minket, rávéve minket, hogy egysíkúan a hírnévre és a nyereségre törekedjünk, anélkül, hogy egyáltalán eszünkbe jutna az igazságra törekedni; a Sátán minden lépésünknél pórázon vezetett minket – szenvedni is hajlandóak voltunk érte, és emiatt egyre távolabb kerültünk Istentől, egészen odáig jutottunk, hogy megtagadtuk Istent, és a Sátán felemésztett minket. Ez a Sátán baljós szándéka és cselszövése. A körülöttem lévőkre gondoltam: a nagybátyám fiát felvették a főiskolára, de a szülei megvetették, amiért rosszabb szakot választott, ezért a kapcsolataikat felhasználva találtak valakit, aki segített neki szakot váltani. Ennek következtében a gyerek túl nagy nyomást érzett, és nem tudta követni az órákat, később pedig idegösszeomlást kapott. Most már a saját életét sem tudta irányítani. Sokan mások növényvédőszert ittak, vagy leugrottak egy épületről, mert rosszul teljesítettek a tanulmányaikban. Mindezek a tragikus tanulságok emlékeztetőül és figyelmeztetésül szolgáltak számomra. A valóságban az, hogy az ember gazdag vagy szegény lesz-e az életben, mind Isten kezében van. A hírnév és a haszon nem teszi lehetővé, hogy kitörjünk a fájdalomból; ezek csak a szenvedés szakadékába taszíthatnak minket. Olyan visszataszító látni, hogy a Sátán hogyan árt az embereknek. Ugyanakkor hála Istennek, hogy az Ő megvilágosítása, vezetése és irányítása által megtaláltam szenvedésem gyökerét, és megláttam a hírnév és a nyereség hajszolásának veszélyes következményeit. Különben még mindig abba ragadva élnék, és képtelen lennék kiszabadulni belőle. Ezáltal azt is megértettem, hogy Isten komoly szándéka, hogy megmentse az embereket. Nem hagyhattam, hogy a Sátán továbbra is becsapjon, és kárt tegyen bennem – ki akartam törni a hírnév és a haszonszerzés béklyóiból, és az igazságra való törekvés és az üdvösség elérésének útját akartam járni.

Később Isten szavaiban megtaláltam, hogy mi a gyerekek nevelésének helyes útja. Mindenható Isten azt mondja: „Ha nem így tanítottad volna őket, amikor fiatalok voltak, ha boldog gyermekkort adtál volna nekik anélkül, hogy bármi nyomást helyezel rájuk, anélkül, hogy arra tanítod őket, hogy emelkedjenek ki a többiek közül, hogy magas tisztségük legyen vagy sok pénzt keressenek, vagy hogy hírnevet, hasznot és státuszt hajszoljanak, ha egyszerűen csak hagytad volna, hogy jó, átlagos emberek legyenek anélkül, hogy megkövetelted volna, hogy sok pénzt keressenek, olyan sok mindent élvezzenek és olyan sokat adjanak vissza neked, ha pusztán annyit kértél volna, hogy egészségesek és boldogok legyenek, hogy egyszerű és boldog emberek legyenek, akkor talán fogékonyak lettek volna néhány gondolatodra és nézőpontodra, amelyekkel az Istenben való hited óta rendelkezel. Akkor talán most boldog lenne az életük, kevesebb nyomással az élet és a társadalom részéről. Noha nem nyertek volna hírnevet és profitot, legalább a szívük boldognak, csendesnek és békésnek érezné magát” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai rámutatnak a gyermekek nevelésének helyes útjára. A gyermekek nevelése során nem szabad megkövetelni tőlük, hogy a tudásra, a státuszra, a hírnévre, a profitra, a ranglétrán való emelkedésre vagy a pénzkeresésre törekedjenek; azt kell remélni, hogy a gyermekek boldog és egészséges életet élnek majd, stressz nélkül, szabadon és felszabadultan. Isten szavaiból megértettem Isten szándékát is. A gyermekeim és én mind teremtett lények vagyunk, és a sorsunk Isten kezében van. Életünk sorsa, és az, hogy milyen utat kellene választanunk, Isten szuverenitása és elrendelése alatt áll; ez nem olyasmi, amit mi magunk irányíthatunk – és az ő sorsukat sem tudom megváltoztatni. Csak annyit tehetek, hogy imádkozom a gyermekeimért, és amikor hazajönnek, felolvashatom nekik Isten szavait. Hogy végül Isten elé kerülhetnek-e, az csak Rajta múlik. Nekem csak a saját kötelességemet és feladatomat kell teljesítenem, és jól csinálnom azt, amit tennem kell. A dolgokkal kapcsolatos szemléletem némileg megváltozott – ez Isten szavainak eredménye. Most már csak az igazságra akarok törekedni, és Isten szavai szerint akarok élni, megfelelően elvégezve a saját kötelességemet. Csak az ilyen életnek van értelme és értéke. Istennek hála!