Amikor fiatal voltam, anyámnak nemcsak arról kellett gondoskodnia, hogy mit eszünk és milyen ruhát hordunk, hanem a földeken is dolgoznia kellett. Amikor ott befejezte, hazaérve el kellett végeznie a házimunkát. Ezért azt gondoltam, hogy a nőknek így kell élniük ahhoz, hogy jó feleségek és szerető anyák legyenek. Aztán férjhez mentem, és édesanyámhoz hasonlóan én is napi háromszor ételt készítettem a férjemnek és a fiamnak, gondoskodtam az alapvető szükségleteikről, és minden háztartási feladatot elvégeztem. Amikor azonban a fiam egyéves volt, a férjem autóbalesetben meghalt. Nagy fájdalomban éltem akkor, és úgy gondoltam, hogy az életnek már nincs értelme, de a fiamért tovább folytattam. Hogy a fiamnak teljes családja legyen, másodszor is férjhez mentem. Mikor láttam, hogy a férjem milyen jól gondoskodik a fiamról, némileg megnyugodott a szívem. Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, gyakran jártam összejövetelekre, ettem és ittam Isten szavait a testvérekkel. Megértettem néhány igazságot, és elkezdtem végezni a kötelességemet. Később, mivel a faluban elterjedt, hogy hiszek Istenben, a rendőrség figyelni kezdett, és el kellett mennem otthonról, hogy végezhessem a kötelességemet. A fiamat a férjem és az ő szüleinek a gondjaira bíztam. Miután elmentem, nagyon hiányzott a fiam, és mindig úgy éreztem, hogy... hogy nem teljesítem az anyai kötelezettségemet. Alig vártam az időt, amikor végre megengedik a körülmények, hogy hazamehessek, és törleszthessem az adósságomat a fiamnak.

2023 júliusában titokban hazautaztam, és megtudtam, hogy a férjem már beadta a válókeresetet. Azt is mondta, hogy a fiam nem dolgozik rendesen, és semmilyen munkát nem tud megtartani sokáig, és hogy ha továbbra sem fegyelmezem meg, akkor nem fog vele foglalkozni. A szüleim engem hibáztattak, amiért nem gondoskodom a fiamról, és késleltetem a jövőbeli kilátásait. Ezt hallva így gondolkodtam magamban: „Ha otthon maradok, és egy kicsit nyomást gyakorlok rá, vajon elkezd majd a megfelelő dolgokkal foglalkozni, és képes lesz a helyes úton járni?” Mikor láttam a fiam helyzetét, és szembesültem a körülöttem lévők kritikájával, még nagyobb bűntudatot éreztem vele szemben. Egy nap a nagynéném meglátogatott otthon, és elmesélte, hogy az unokatestvérem segített a fiának sült csirkét áruló boltot nyitni. A fia azonban úgy gondolta, hogy túl piszkos a munka, és egész nap otthon játszott. Bármit is mondott az unokatestvérem, a fia nem hallgatott rá. A nagynéném történetét hallgatva eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza. „Helytelen azt mondani, hogy »ha a gyermekek nem a helyes utat követik, az a szüleik miatt van«. Bárki is legyen az, ha ő egy bizonyos fajta ember, akkor egy bizonyos úton fog járni. Talán nem biztos ez? (De, igen.) Az út, amelyen az ember jár, meghatározza, hogy ő milyen. Rajta múlik, milyen utat választ, és milyen emberré válik. Ezek olyan dolgok, amelyek eleve elrendeltek, veleszületettek, és az ember természetéhez van közük. Akkor mi haszna van a szülői nevelésnek? Irányíthatja-e az ember természetét? (Nem.) A szülői nevelés nem tudja irányítani az emberi természetet, és nem tudja megoldani azt a problémát, hogy az ember melyik utat választja. Mi az egyetlen nevelés, amelyet a szülők nyújthatnak? Gyermekeik mindennapi életében megfigyelhető néhány egyszerű viselkedés, néhány meglehetősen felszínes gondolat és viselkedési szabály – ezek olyan dolgok, amelyeknek van némi közük a szülőkhöz. Mielőtt gyermekeik elérik a felnőttkort, a szülőknek teljesíteniük kell a rájuk háruló felelősséget, azaz arra kell nevelniük gyermekeiket, hogy a helyes utat kövessék, szorgalmasan tanuljanak, és arra törekedjenek, hogy a felnőtté válásuk után képesek legyenek a többiek fölé emelkedni, ne tegyenek rossz dolgokat, és ne váljanak rossz emberekké. A szülőknek szabályozniuk kell gyermekeik viselkedését is, meg kell tanítaniuk őket arra, hogy legyenek udvariasak és köszönjenek az idősebbeknek, amikor csak találkoznak velük, és meg kell tanítaniuk őket a viselkedéssel kapcsolatos egyéb dolgokra is – ez az a kötelezettség, amelyet a szülőknek teljesíteniük kell. Vigyázni gyermekük életére, és néhány alapvető viselkedési szabály segítségével nevelni őket – ennyiből áll a szülői befolyás. Ami a gyermekük személyiségét illeti, ezt a szülők nem tudják tanítani. Egyes szülők lazán viselkednek, és mindent nyugodt tempóban csinálnak, míg gyermekeik nagyon türelmetlenek, és még rövid ideig sem tudnak nyugton maradni. 14-15 éves korukban elindulnak, és maguk gondoskodnak a megélhetésükről, mindenben maguk döntenek, nincs szükségük a szüleikre, és nagyon függetlenek. Ezt a szüleik tanították? Nem. Tehát az ember személyiségének, beállítottságának, sőt lényegének, valamint annak, hogy milyen utat választ a jövőben, semmi köze a szüleihez. [...] Van egy probléma azzal a kifejezéssel, hogy »Tanítás nélkül etetni az apa hibája.« Bár a szülőknek felelősségük, hogy neveljék gyermekeiket, a gyermek sorsát nem a szülők határozzák meg, hanem a gyermek természete. Megoldhatja-e a nevelés a gyermek természetének problémáját? Egyáltalán nem tudja megoldani. Azt, hogy az ember milyen utat választ az életben, nem a szülei határozzák meg, hanem az Isten által előre elrendeltetett. Azt mondják, hogy »az emberi sorsot a Menny rendeli el«, és ezt a mondást az emberi tapasztalat fogalmazta meg. Mielőtt elérné valaki a felnőttkort, nem tudod róla megmondani, hogy milyen utat fog járni. Amint felnőtté válik, és vannak gondolatai, és el tud gondolkodni a problémákon, akkor fogja eldönteni, hogy mit tegyen a tágabb közösségben. Egyesek azt mondják, hogy magas rangú tisztviselők akarnak lenni, mások azt mondják, hogy ügyvédek, megint mások pedig azt, hogy írók. Mindenkinek megvannak a saját választási lehetőségei és saját elképzelései. Senki sem mondja, hogy »Megvárom, hogy a szüleim neveljenek engem. Az leszek, amivé a szüleim nevelnek.« Senki sem ilyen ostoba. A felnőttkor elérése után az emberek elképzelései elkezdenek mozgolódni és fokozatosan érlelődni, és így egyre világosabbá válik az előttük álló út és a célok. Ilyenkor apránként nyilvánvalóvá és világossá válik, hogy milyen típusú emberek, és hogy melyik csoporthoz tartoznak. Ettől a ponttól kezdve mindenki személyisége fokozatosan világossá válik, ahogyan a beállítottsága is, valamint az út, amelyet követ, az életének iránya és a csoport, amelyhez tartozik. Min alapul mindez? Végső soron ez az, amit Isten eleve elrendelt – ennek semmi köze az ember szüleihez” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Első rész)). Isten nagyon világosan beszél. Hogy egy gyermek a helyes úton jár-e, az nem attól függ, hogy a szülei hogyan nevelik; ezt a gyermek természete határozza meg. A szülők megtaníthatják a gyermeknek, hogyan viselkedjenek kifelé, és szabályozhatják azt, de a gyermekük sorsát nem tudják megváltoztatni. A szülők nem tudják megváltoztatni és meghatározni azt, hogy a gyermekük milyen szakmát választ és milyen utat követ. Az unokatestvérem például mindennap foglalkozott a fiával, és rengeteget fegyelmezte, de a fia mégis olyanná vált, amilyenné kellett válnia, egész nap játszott, és még iskolába sem járt. Az unokatestvérem nyitott neki egy boltot, mert azt akarta, hogy rendes dolgokkal foglalkozzon, de ő továbbra is csak lézengett, és a szüleitől kért költőpénzt. A sógornőmre is gondoltam, aki gyakran vitázott a férjével. Amikor dühös lett rá, elköltözött az anyjához, és nem akart a gyereke nevelésével foglalkozni. A fia jegyei azonban mindig elég jók voltak, és okosabb volt, mint a korosztálya. Nem azért volt ez így, mert a sógornőm különösen jól tanította; egyszerűen csak volt egy veleszületett tanulási hajlandósága. Képes volt erőfeszítéseket tenni, és szorgalmasan tanulni. Amikor a fiam kicsi volt, gyakran oktattam arra, hogy tanuljon keményen, és járjon a helyes úton, de ő olyan típusú gyerek volt, aki nem reagált jól a fegyelmezésre. Miután hazajött az iskolából, elkezdett számítógépes játékokkal játszani, és nem figyelt arra, amit mondtam, és ha megpróbáltam szigorú lenni vele, dührohamot kapott. Most sem a helyes úton járt, nem a megfelelő dolgokkal foglalkozott, és ez az ő döntése volt, amit a természete határozott meg. Amit én tanítottam neki, az nem fogja megváltoztatni a választását, és nem fogja meghatározni a jövőbeli kilátásait. Ezt megértve már nem hibáztattam magam, amiért nem voltam a fiam mellett, és nem neveltem őt, és beláttam a saját arroganciámat és tudatlanságomat is. Mindig is abban bíztam, hogy a fiam nevelésével megváltoztathatom a jövőjét és az életét; pedig semmi okom nem volt rá!

Később, 2023 novemberében kapcsolatba léptem a fiammal. Abban az időben a fiam egyedül élt a régi házunkban, nem a férjemmel és a férjem szüleivel. Nem főzött, csak eljárt készételt venni, és nem takarította a szobáját, csak felhalmozta a piszkos ruhákat az ágyán. Fájt a szívem, hogy ezt kell látnom. Amikor beszéltem vele, hideg és közömbös volt, neheztelt rám, amiért nem gondoskodtam róla, és nem fogadta el, hogy az anyja vagyok. Még jobban úgy éreztem, hogy tartozom neki, arra gondoltam, hogy nem gondoskodtam róla anyjaként, és nem tettem eleget a vele kapcsolatos kötelezettségemnek. Alaposan kitakarítottam a szobáját, és kimostam az összes ruháját. Gyakran nem ment el dolgozni, és otthon maradt, hogy játsszon, ezért ezt mondtam neki: „Rendes dolgokat kellene csinálnod, hogy ne kelljen mindig aggódnia miattad a családodnak.” Sikerült megértetned vele? Egyáltalán nem; ezután sem változott meg. Aztán a férjem kitagadta a fiamat, mert a fiam nem foglalkozott rendes dolgokkal, és a férjem nem akarta tovább nevelni. Így gondolkodtam magamban: „Talán munkát kellene keresnem, és dolgozhatnék, miközben a fiamra vigyázok, így teljesítve az anyai felelősségemet.” De továbbra is öntöznöm kellett az újonnan érkezetteket, és ha munkát vállalnék, hogy pénzt keressek, és gondoskodjak a fiamról, az késleltetné az öntözési munkákat. Nagyon össze voltam zavarodva. Mivel úgy gondoltam, hogy a kötelességem Istentől származik, és nem cselekedhetek lelkiismeret nélkül, nem hagyhatom el a kötelességemet, úgy döntöttem, hogy nem keresek munkát. A fiamat azonban nem tudtam elengedni; amikor nem a kötelességemmel voltam elfoglalva, hazamentem, és gondoskodtam róla, és a kötelességem végzése közben is rá gondoltam. Később a gyülekezet azt akarta, hogy az ország másik részébe menjek a kötelességemet végezni, de én még kevésbé tudtam elengedni a fiamat, mert aggódtam, hogy ha messze vagyok, sehogy sem tudok majd gondoskodni róla. Arra gondoltam, hogy a királyság evangéliumának terjesztéséhez szükség van az emberek együttműködésére. Már néhány éve végeztem a kötelességemet, képzéseket kaptam, és megértettem néhány igazságot, és nem lehettem lelkiismeretlen, amikor Isten kegyelmével szembesültem, ezért beleegyeztem, hogy egy másik helyen végzem a kötelességemet. Arra azonban nem számítottam, hogy nagyjából ugyanebben az időben a fiam talált egy olyan munkát, ami tetszett neki. Dolgozni járt, pénzt keresett, tudta fedezni a saját kiadásait, és a férjem újra elfogadta őt. Ez tényleg váratlanul jött.

Később önvizsgálatot tartottam, és azon tűnődtem: „Miben gyökerezik az, hogy képtelen vagyok elengedni a fiamat?” Isten szavait olvastam. „Az ebben a valós társadalomban élő embereket a Sátán mélyen megrontotta. Attól függetlenül, hogy iskolázottak-e vagy sem, a hagyományos kultúra nagy része beleivódott az emberek gondolataiba és nézeteibe. Különösen a nőktől elvárás az, hogy kiszolgálják a férjüket és neveljék gyermekeiket, legyenek jó feleségek és szerető anyák, egész életüket férjüknek és gyermekeiknek szenteljék és értük éljenek, gondoskodjanak arról, hogy a család naponta háromszor kiadósan étkezzen, valamint a mosást, takarítást és minden egyéb házimunkát is jól végezzenek. Ez a jó feleség és szerető anya elfogadott mércéje. Minden nő azt gondolja, hogy ez a dolgok rendje, és ha nem így tesz, akkor nem rendes asszony, beszennyeződik a lelkiismerete, és megsérti az erkölcsi normákat. Ezeknek az erkölcsi normáknak a megsértése nyomni fogja néhányuk lelkiismeretét; úgy érzik majd, hogy cserbenhagyták a férjüket és a gyermekeiket, és hogy nem rendes asszonyok. De ha már hiszel Istenben, sokat olvastad az Ő szavait, megértettél néhány igazságot, és átláttál néhány dolgon, azt fogod gondolni: »Teremtett lény vagyok, ekként kell teljesítenem a kötelességemet, és fel kell áldoznom magamat Istenért.« Van-e most konfliktus aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, és hogy teremtett lényként végezd a kötelességedet? Ha jó feleség és szerető anya akarsz lenni, akkor nem tudod állandóan a kötelességedet végezni, míg ha állandóan a kötelességedet akarod végezni, akkor nem tudsz jó feleség és szerető anya lenni. Mit teszel hát most? Ha úgy döntesz, hogy Isten iránti hűséggel, jól végzed a kötelességedet, és felelősséget vállalsz a gyülekezeti munkáért, akkor le kell mondanod arról, hogy jó feleség és szerető anya legyél. Mit gondolnál most? Miféle békétlenség lenne úrrá az elméden? Úgy éreznéd-e, mintha cserbenhagytad volna a gyermekeidet, a férjedet? Vajon honnan jön ez a bűntudat és nyugtalanság? Úgy érzed-e, mintha cserbenhagytad volna Istent, amikor nem teljesíted a teremtett lény kötelességét? Nincs benned bűntudat vagy szemrehányás, mert a szívedben és az elmédben a legcsekélyebb nyoma sincs az igazságnak. Szóval, mit is értesz meg? Hagyományos kultúra, valamint jó feleség és szerető anya. Így az elmédben az az elképzelés fog felmerülni: »Ha nem vagyok jó feleség és szerető anya, akkor nem vagyok jó és tisztességes nő.« Ettől kezdve ez az elképzelés megkötöz és bilincsbe ver, az ilyen elképzelések pedig még akkor is megmaradnak, ha már hiszel Istenben és végzed a kötelességedet. Amikor konfliktus van a kötelességed végzése és aközött, hogy jó feleség és szerető anya legyél, habár vonakodva úgy dönthetsz, hogy talán egy kis Isten iránti hűséggel végzed a kötelességedet, mégis ott lesz a nyugtalanság és a vád érzése a szívedben. Ezért, amikor kötelességed végzése közben van egy kis szabadidőd, keresed majd a lehetőséget, hogy gondoskodj a gyermekeidről és a férjedről, még inkább kárpótolni akarod őket, és úgy gondolod, hogy mindaddig, amíg nyugodt a lelked, nem baj, ha még többet kell szenvedned. Vajon ezt nem a hagyományos kultúra jó feleségről és szerető anyáról szóló eszméinek és elméleteinek hatása idézte-e elő? Azt szeretnéd, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon: jól akarod teljesíteni a kötelességedet, de jó feleség és szerető anya is akarsz lenni. Isten előtt azonban csak egyetlen felelősségünk és kötelezettségünk, egyetlen küldetésünk van, az, hogy megfelelően teljesítsük a teremtett lény kötelességét. Jól teljesítetted-e ezt a kötelességet? Miért tértél le megint a helyes útról? Tényleg nincs szemrehányás vagy vád a szívedben? Kötelességed végzése során letérhetsz a helyes útról, mivel az igazság még nem vetett alapot a szívedben, és még nem uralkodik fölötte. Bár most már képes vagy végezni a kötelességedet, valójában még mindig messze elmaradsz az igazság normáitól és Isten követelményeitől. [...] Hogy hinni tudunk Istenben, az egy olyan lehetőség, amelyet Ő adott nekünk; Ő rendelte el, és ez az Ő kegyelme. Ezért szükségtelen, hogy bárki mással szemben teljesítsd a kötelességedet vagy felelősségedet; teremtett lényként csak Istennel szemben kell teljesítened a kötelességedet. Az embereknek mindenekelőtt ezt kell megtenniük, ez a legfontosabb, amit az ember életének elsődleges feladataként meg kell tennie. Ha nem teljesíted jól a kötelességedet, akkor nem minősülsz teremtett lénynek. Lehet, hogy mások szemében jó feleség és szerető anya, kiváló háziasszony, hálás gyermek és a társadalom derék tagja vagy, Isten előtt azonban olyasvalaki vagy, aki lázad Ellene, aki egyáltalán nem teljesítette kötelezettségét, illetve a kötelességét, aki elfogadta ugyan Isten megbízatását, de nem teljesítette azt, aki félúton feladta. Elnyerheti-e Isten jóváhagyását valaki, aki ilyen? Az ilyen emberek értéktelenek” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Amikor láttam, hogy a körülöttem lévő nők mind arra törekednek, hogy jó feleségek és anyák legyenek, én is ezt tekintettem a jó női lét mércéjének. Azt hittem, hogy egy jó asszony megfelelően gondoskodik a gyerekéről és a férjéről, és rendben tartja a háztartási ügyeket. Miután férjhez mentem, az összes házimunkát magamra vállaltam, mert úgy gondoltam, hogy ezt meg kell tennem, függetlenül attól, hogy mennyire fárasztó. Amikor elmentem, hogy végezzem a kötelességemet, és nem tudtam napi háromszor ételt készíteni a fiamnak, és gondoskodni róla a mindennapokban, úgy gondoltam, hogy nem teljesítettem az anyai kötelezettségemet, vádoltam magamat, feldúlt voltam, és úgy éreztem, hogy tartozom a fiamnak. Amikor a világi emberek kritizáltak és megítéltek, még inkább úgy éreztem, hogy elhanyagoltam őt, és csak arra gondoltam, hogyan tudnék a fiamról gondoskodni, hogy kevésbé szenvedjen, és hogyan tudnék mindent megtenni, hogy visszafizessem, amivel tartozom neki. Amikor láttam, hogy az újonnan érkezők nem tudnak rendesen összejövetelekre járni, nem kerestem meg gyorsan a megfelelő igazságokat a problémáik megoldására, csak akkor támogattam őket, amikor már annyira negatívvá váltak, hogy ki akartak lépni. Az újonnan érkezők élete veszteségeket szenvedett. A világi emberek bókjait és a fiammal szembeni kötelezettségem teljesítését helyeztem előtérbe, nem foglalkoztam a gyülekezet munkájával, és felületes voltam a kötelességemben. Még ha teljesíteném is az anyai kötelezettségemet, és naponta háromszor készítenék ételt a fiamnak, nem teljesíteném azt a kötelességemet, amit teremtett lényként végeznem kellene. Azokra a szentekre, prófétákra gondoltam, és a sok testvérre, akik az idők során feladták a családjukat és a karrierjüket, hogy terjesszék az evangéliumot, és bizonyságot tegyenek Istenről, hogy minél több embert vigyenek Isten színe elé, hogy az emberek elfogadhassák az Ő üdvösségét. Ezt Isten helyesli, ez egy jó és igazságos cselekedet, és az ilyen életnek értéke és értelme van. Az életemet és mindent, amim van, Istentől kaptam. Annyi öntözést és ellátást élveztem már Isten szavai által, és mindez az Ő szeretete és kegyelme volt. Ez azt jelentette, hogy nekem különösen jól kell végeznem a kötelességemet, és viszonoznom kell Isten szeretetét. Amikor azonban nem végeztem jól a kötelességemet, nem éreztem, hogy emiatt adósa lennék Istennek, sőt, ehelyett inkább azt éreztem, hogy a fiamnak tartozom. Volt egyáltalán valamennyi lelkiismeretem vagy emberi mivoltom? Beláttam, hogy bár a törekvés, hogy mások szemében jó anya legyek, eleget tehet az emberek elvárásainak, és a dicséretemre késztetheti őket, de ha ezt teszem, akkor csak a családomnak és a hús-vér testemnek élek; az egész csak időpocsékolás, és nem teszi lehetővé, hogy olyan életet éljek, amelynek értelme van.

Később elolvastam még két részletet Isten szavaiból, és utat kaptam annak gyakorlásához, hogyan bánjunk a gyermekeinkkel. Mindenható Isten azt mondja: „Akár felnőttek a gyermekeik, akár nem, a szülők élete csakis a szülőké, nem pedig a gyermekeiké. Természetesen a szülők nem a gyermekek ingyenes dadái vagy rabszolgái. Bármilyen elvárásokat támasszanak is a szülők a gyermekeik felé, nem kell hagyniuk, hogy a gyermekeik önkényesen ugráltassák őket, mindennemű ellenszolgáltatás nélkül, és nem kell a gyermekeik szolgáivá, kiszolgáló személyzetévé vagy rabszolgáivá lenniük. Bármilyen érzéseket táplálj is a gyermekeid iránt, attól még független ember vagy. Nem kell felelősséget vállalnod a felnőtt életükért, mintha teljesen helyénvaló lenne így tenned, csak azért, mert a gyermekeid. Nincs szükség erre. Felnőttek, és te már elvégezted azt a feladatodat, hogy felneveld őket. Rájuk tartozik, hogy jól vagy rosszul élnek-e majd a jövőben, hogy jómódúak lesznek-e vagy szegények, és hogy boldog vagy boldogtalan életet fognak-e élni. Semmi közük hozzád ezeknek a dolgoknak. Szülőként nem kötelességed változtatni rajtuk. Ha boldogtalan az életük, nem vagy köteles ezt mondani: »Boldogtalan vagy – ki fogom találni, miként oldjuk meg, eladom mindenemet, és minden energiámat arra fogom fordítani, hogy téged boldoggá tegyelek.« Nincs szükség erre. Mindössze a feladataidat kell teljesítened, ez minden. Ha segíteni akarsz nekik, megkérdezheted tőlük, hogy miért boldogtalanok, és támogathatod őket a probléma elméleti és pszichológiai szintű feltárásában. Ha elfogadják a segítségedet, az nagyon jó, ám ha nem, akkor mindössze a szülői feladataidat kell teljesítened, ez minden. Ha szenvedni akarnak a gyermekeid, az az ő dolguk. Nem szükséges, hogy aggodalmaskodj vagy felzaklasd magad, és az sem, hogy ne tudj rendesen enni vagy aludni emiatt. Ez már túlzás lenne a részedről. Miért lenne túlzás? Azért, mert felnőttek a gyermekeid. Meg kell tanulniuk önállóan megbirkózni mindennel, amivel az életük során találkoznak. Ha aggódsz miattuk, az ragaszkodás csupán; ha nem aggódsz miattuk, az nem azt jelenti, hogy szívtelen vagy, vagy hogy nem teljesítetted a feladataidat. Felnőttekről van szó, és a felnőtteknek felnőtt problémákkal kell szembenéznük, és kezelniük mindazt, amit a felnőtteknek. Nem hagyatkozhatnak mindenben a szüleikre. Természetesen a szülők nem tehetik felelőssé magukat azért, hogy jól mennek-e a dolgok a gyermekeik munkáját, karrierjét, családját vagy házasságát illetően, miután azok már felnőttkorba léptek. Érezhetsz aggodalmat mindezek miatt, és rákérdezhetsz ezekre, de nem szükséges teljes felelősséget vállalnod értük: nem kell magadhoz láncolnod és mindenhová magaddal vinned a gyermekeidet, állandóan figyelned őket, bárhol járnak is, és folyamatosan rájuk gondolnod: »Vajon rendesen esznek ma? Boldogok? Jól megy a munkájuk? Megbecsüli őket a főnökük? Szereti őket a házastársuk? Engedelmesek a gyermekeik? Jó jegyeket kapnak a gyermekeik?« Mi közöd van ezekhez a dolgokhoz? A gyermekeid meg tudják oldani a maguk problémáit, nem szükséges belefolynod. Miért kérdezem, hogy mi közöd van ezekhez a dolgokhoz? Arra célzok ezzel, hogy semmi közöd hozzájuk. Már teljesítetted a feladataidat a gyermekeid irányában, felnevelted őket, úgyhogy hátrébb kell húzódnod. Ha megteszed, az nem azt jelenti majd, hogy semmi tennivalód nem lesz. Még mindig oly sok minden van, amit el kell végezned. Ami az ebben az életben teljesítendő küldetéseket illeti: más küldetéseid is vannak a gyermekeid felnevelésén kívül. Amellett, hogy a gyermekeid szülője vagy, teremtett lény is vagy. Isten elé kell járulnod, és el kell fogadnod Tőle a kötelességedet. Mi a kötelességed? Teljesítetted már? Odaszántad rá magadat? Ráléptél már az üdvösséghez vezető útra? Ezek azok a dolgok, amelyeken gondolkodnod kell. Azokhoz a dolgokhoz, hogy hová mennek a gyermekeid, miután felnőttek, milyen lesz az életük, milyenek lesznek a körülményeik, vagy hogy boldognak és vidámnak érzik-e majd magukat, semmi közöd. Gyermekeid immár függetlenek – külsőleg és mentálisan is. Hagynod kell, hogy függetlenek legyenek, el kell engedned és nem szabad megpróbálnod irányítani őket. Külsőségek vonatkozásában, valamint a ragaszkodás és a vér szerinti kapcsolat tekintetében is teljesítetted a feladataidat, és nincs többé semmilyen kapcsolat közted és a gyermekeid között” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „Istenben hívő és az igazságra, valamint az üdvösségre törekvő emberként azt az időt és energiát, ami még hátravan az életedben, a kötelességed végrehajtására és arra kell fordítani, amit Isten rád bízott; egyáltalán nem szabadna időt szánnod a gyermekeidre. Az életed nem a gyermekeidhez tartozik, és nem szabad felemészteni az ő életükért vagy túlélésükért, sem azért, hogy a velük szemben támasztott elvárásaidat kielégítsd. Ehelyett az Istentől kapott kötelességnek és rád bízott feladatnak kell szentelni, valamint annak a küldetésnek, amit teremtett lényként teljesítened kell. Ebben rejlik az életed értelme és értéke. Ha hajlandó vagy elveszíteni a saját méltóságodat és a gyermekeid rabszolgájává válni, értük aggódni, és bármit megtenni értük annak érdekében, hogy a saját, velük szemben támasztott elvárásaidnak eleget tegyél, akkor mindez értelmetlen és értéktelen, és nem lesz emlékezetes. Ha kitartóan csinálod ezt, és nem engeded el ezeket az elképzeléseket és cselekedeteket, az csak azt jelentheti, hogy nem olyasvalaki vagy, aki az igazságra törekszik, hogy nem vagy alkalmas teremtett lény, és hogy meglehetősen lázadó vagy. Nem becsülöd sem az életet, sem az időt, amit Isten adott neked. Ha az életedet és idődet egyedül a testednek és a ragaszkodásodnak szenteled, nem pedig az Isten által neked adott kötelességnek, akkor az életed szükségtelen és nincs értéke. Nem érdemled meg, hogy élj, nem érdemled meg, hogy élvezd az életet, amit Istentől kaptál, és nem érdemled meg, hogy élvezd mindazt, amit Isten adott neked” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a szülő felelőssége és kötelessége, hogy felnevelje gyermekét, amíg az felnőtté nem válik, és megtanítsa, hogyan viselkedjen. Amint a gyermek felnőtté válik, és képes önállóan élni, és kezelni a problémákat, a szüleinek hagyniuk kell, hogy szabad legyen. Ha valaki arra törekszik, hogy jó feleség és anya legyen, és egész életét azzal tölti, hogy csak a családjának és a gyermekeinek él, anélkül, hogy végezné teremtett lénybeli kötelességét, akkor az életének semmiféle értéke vagy értelme nincs. Az egyetlen kötelezettségem a fiammal kapcsolatban az, hogy felnőtt koráig neveljem, megvilágosítsam az elméjét, és arra neveljem, hogy a helyes úton járjon, és a megfelelő dolgokkal foglalkozzon. Arra gondoltam, hogy amikor a fiam kicsi volt, gyakran késő estig játszott. Beszéltem neki arról, hogy az online játékok árthatnak az embereknek, és megtanítottam neki, hogy gyakorlatias ember legyen, még azt is elmondtam neki, hogy Isten teremtette az eget, a földet, és minden dolgot, bizonyságot téve Isten valódi létezéséről. Ő azonban nem hallgatott rám, és csak az élvezeteket és a szórakozást hajszolta, ezért a férjem kitagadta őt, mert a fiam nem törődött a rendes dolgokkal, és a férjem nem akarta nevelni. Ez volt a következménye annak az útnak, amelyet követett, és ezt a szenvedést el kellett viselnie. Már teljesítettem az anyai kötelezettségemet, és nem tartoztam neki. Ha csak az ő életére gondolnék, és elengedném a kötelességemet, hogy elmenjek és gondoskodjak róla, minden időmet és energiámat rá szánnám, és teljes mértékben magamra vállalnám a jövőbeli életét, odáig eljutva, hogy ezzel feláldoznám az utóbbi éveimet, akkor tényleg túl ostoba lennék! Az én fiam is felnőtt már. Saját döntéseket hoz, és a saját életútját követi, valamint képes önállóan élni, és kezelni a problémákat. Nem gondoskodhatok mindörökké róla, pláne nem tudom megváltoztatni a sorsát. Nemcsak a fiaink anyja vagyunk, hanem teremtett lények is. Azért kell élnünk, hogy beteljesítsük azt a küldetést, amelyet Isten ránk bízott, és hogy jól végezzük a kötelességeinket. Akkor rájöttem, hogy sokan vannak, akiknek még Isten színe elé kell járulniuk, és sok újonnan érkezett van, akiknek még gyökeret kell ereszteniük, és akiket minél hamarabb meg kell öntözni. Ez az én felelősségem és kötelességem, és több időt és energiát kellene erre fordítanom. Ami a fiamat illeti, csak annyit tehettem, hogy mindent Istenre bíztam, és alávetettem magam az Ő szuverenitásának és intézkedésének.

Később még többet olvastam Isten szavaiból. „Minden egyes ember sorsát Isten határozza meg; ezért azt, hogy mennyi áldást vagy szenvedést tapasztalnak meg az életben, miféle családjuk, házasságuk és gyermekeik vannak, milyen tapasztalatokon mennek keresztül a társadalomban, és milyen eseményeket tapasztalnak meg az életben, ők maguk nem láthatják előre és nem változtathatják meg ezeket a dolgokat, a szülők pedig még kevésbé képesek változtatni ezeken” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a szenvedés, amit az ember az életben elvisel, a boldogság, amit élvez, és a dolgok, amiket megtapasztal, mind Isten által eleve elrendeltek, és senki sem változtathatja meg ezeket. A szülők még a saját sorsukon sem tudnak változtatni, hogyan változtathatnák meg tehát a gyermekük sorsát? Egy gyermek sorsa az életben, a hullámhegyek- és völgyek, és a megpróbáltatások, amelyeket meg kell tapasztalnia, mindezeket Isten már régen eleve elrendelte. Ez az ő életútja, és ezt saját magának kell megtapasztalnia. A nagy vörös sárkány letartóztatásai és üldöztetése miatt most nem tudok gondoskodni a fiamról, és nem tudok neki anyagi támogatást nyújtani. Most már teljesen felnőtt, önállóan kell élnie, el kell tartania magát, és követnie kell a jövőbeli útját. Most, hogy van egy utam a gyakorláshoz, úgy érzem, meggyógyultam. Ha a körülmények lehetővé teszik, és jó alkalom adódik, akkor hazamegyek és meglátogatom, de több időt és energiát fordítok arra, hogy jól végezzem a kötelességemet. Ha így élek, a szívem biztonságban és békében van.