2021 novemberében a vezető úgy szervezte, hogy Sandra nővérrel párban készítsek digitális képeket videókhoz. Eleinte sok időt töltöttem azzal, hogy a vonatkozó alapelveket és segédanyagokat olvastam, hogy javítsam a technikai készségeimet. De láttam, hogy ezeket a képeket nehéz lesz létrehozni, és azelőtt soha nem csináltam ilyet. Úgy éreztem, ez nagyon nehéz munka, és aktív gyakorlásra van szükségem ahhoz, hogy lassan beletanuljak. Ezért elkezdtem egyszerűen csak tervezni, anélkül, hogy az alapelvekkel különösebben foglalkoztam volna, Sandra pedig folyamatosan felhívta a figyelmemet arra, milyen hibák vannak a képeimmel. Ezzel szembesülve nem vizsgáltam meg a hibáimat és a hiányosságaimat. Inkább bekorlátoztam magam, ezt gondolván: „Nem vagyok jó képességű, nem mennek jól nekem ezek a fajta képek. Egy ideje már gyakorlom, de még mindig vannak problémáim. Úgy tűnik, megragadtam ezen a szinten.” Ugyanakkor irigyeltem és csodáltam Sandrát. Azt gondoltam, hogy mivel már évek óta csinál ilyen képeket, mindenben jobb nálam, egyértelmű előnye van velem szemben, és a jövőben nagyobb mértékben kellene őrá hagyatkoznom. Innentől fogva tényleg nagy mértékben támaszkodtam rá a tervezéskor, és ha valamilyen részt nem tudtam jól megrajzolni, odaadtam neki, hogy fejezze be ő. Néha, amikor befejeztem egy vázlatot, nem gondolkoztam el különösebben, hogy az igazodik-e az alapelvekhez, csak megkértem a nővéremet, hogy tegyen javaslatokat. Néha észrevettem, hogy vannak gondok a képeimmel, de nem akartam több energiát beléjük fektetni, így rásóztam őket Sandrára. Úgy véltem, túl sok energiát igényelne több időt belefektetni a finomításba, és mivel képességeim végesek, jobb, ha megvárom, amíg Sandra rendbe hozza a képet és javít rajta, hiszen ő úgyis jobb ebben. Valahányszor láttam, hogy Sandra helyrehozza valamelyik képemet, nagyon örültem, hogy egy ilyen nővérrel dolgozom párban, és így egy csomó időt és energiát megspórolok.

Később egyre több képre volt szükség, így a hatékonyság növelése érdekében Sandra azt javasolta, tervezzük meg őket együtt. De rajzolás közben nem azon járt az eszem, hogyan végezhetnék jobb munkát. Nagyon passzív voltam. Úgy éreztem, az ilyen képek készítésében nem vagyok jó, Sandrának biztos jobban sikerülne, így jobban kéne hallgatnom rá. Így legtöbbször csak úgy csináltam a képeimet, ahogy Sandra mondta, és ha éppen nem ért rá, megvártam, hogy együtt dolgozhassunk. Néha gondolkoztam azon, hogy tudnám a leggyorsabban elsajátítani az alapelveket és fejleszteni a készségeimet, és egyedül elkészíteni a vázlatokat. De aztán arra gondoltam, hogy ez elég nehéz volna nekem, és különben is, itt van Sandra, aki annyira jó ebben, hagynom kéne, hogy nagyobb szerepe legyen. Nem kell ennyit aggodalmaskodnom. Ezért továbbra is Sandrára hagyatkoztam a kötelességem végzésében. Pár hónap múlva a vezető látta, hogy nem fejlődtem valami sokat, ezért megmetszett, amiért nincs bennem elég kezdeményezőkészség, és amiért folyton Sandrától kérek segítséget, ezzel hátráltatva az ő munkáját. Elég lehangoló volt ezt hallani a vezetőtől. Főleg azért osztott be annak idején Sandra mellé, hogy minél hamarabb beletanuljak a dolgokba, és aztán már egyedül is tudjak képeket tervezni. Én viszont mindig Sandrára hagyatkoztam, és nem voltam elkötelezett. Olyan régóta gyakoroltam már, de olyan keveset fejlődtem! Hogyan állhattam így hozzá a kötelességemhez? Imádkoztam Istenhez, és kértem, vezessen rá, hogy megértsem a problémámat.

Az egyik nővér megosztotta velem Isten szavának néhány passzusát: „Többnyire képtelenek vagytok felelni, amikor a munkával kapcsolatos ügyekről kérdeznek. Néhányan közületek bekapcsolódtak a munkába, de sosem kérdeztétek meg, hogy halad a munka, és soha nem gondoltátok át alaposan. Figyelembe véve a képességeteket és tudásotokat, legalább valamit tudnotok kellene, mivel mindannyian részt vettetek ebben a munkában. Szóval, a legtöbb ember miért nem mond semmit? Lehetséges, hogy tényleg nem tudjátok, mit mondjatok – hogy nem tudjátok, jól mennek-e a dolgok vagy sem. Ennek két oka van: az egyik, hogy teljesen közömbösek vagytok, és soha nem törődtetek ezekkel a dolgokkal, és mindig is csak elvégzendő feladatként kezeltétek őket. A másik az, hogy felelőtlenek vagytok, és nem vagytok hajlandóak törődni ezekkel a dolgokkal. Ha igazán törődnél vele és tényleg elkötelezett lennél, akkor mindenről lenne nézőpontod és perspektívád. Ha valakinek nincs perspektívája vagy nézőpontja, az gyakran abból származik, hogy közömbös és fásult, és nem vállal semmilyen felelősséget. Nem vagy szorgalmas az általad végzett kötelességgel szemben, nem vállalsz semmilyen felelősséget, nem vagy hajlandó megfizetni az árat, illetve részesévé válni. Nem fáradozol, és semmilyen nagyobb energiát nem vagy hajlandó ráfordítani; csupán egy beosztott akarsz lenni, ami nem különbözik attól, ahogy egy nem hívő dolgozik a főnökének. Isten nem szereti az ilyen fajta kötelességvégzést, és nem is tetszik Neki. Ez nem éri el az Ő jóváhagyását” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). „Az emberek kötelesség végzésekor mindig könnyű munkát választanak, olyan munkát, amely nem fárasztó, és amelyhez odakint nem kell dacolniuk az elemekkel. Ez a könnyű munka választása és a nehezek alól való kibújás, és ez a testi kényelmek utáni sóvárgás megnyilvánulása. És még micsoda? (Állandó panaszkodás, ha egy kissé nehéz, egy kissé fárasztó a kötelességük, ha árat kell fizetni érte.) (Az étellel és a ruházattal, valamint a testi gyönyörökkel való elsődleges foglalkozás.) Ezek mind a testi kényelmek utáni sóvárgás megnyilvánulásai. Amikor egy ilyen ember azt látja, hogy túl fáradságos vagy kockázatos egy feladat, valaki más nyakába varrják; ők maguk csak laza munkát végeznek, kifogásokat keresnek, mondván, hogy ők gyenge képességűek, nem munkaképesek, és nem tudják elvállalni ezt a feladatot – miközben valójában azért tesznek így, mert a testi kényelmek után sóvárognak. [...] Alkalmasak kötelességvégzésre azok, akik a testi kényelmekben merülnek el? Amint valaki felhozza a kötelességük végzésének témáját, vagy az ár megfizetéséről és nehézségek elszenvedéséről beszél, egyre csak csóválják a fejüket. Túl sok problémájuk van, tele vannak panasszal, és tele vannak negativitással. Az ilyen emberek hasztalanok, nem alkalmasak a kötelességük végzésére, és ki kellene vetni őket. Itt most befejezzük a testi kényelmek utáni sóvárgás témájáról való beszélgetést” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (2.)). Isten szavát átgondolva rájöttem, hogy a kötelességvégzés hónapjai során leginkább azért nem fejlődtem, mert túlzottan lusta voltam, nem volt bennem kezdeményezőkészség és felelősségtudat. Ha bizonytalanság merült fel a munkám során, nem higgadtam le és nem kerestem az alapelveket. Úgy véltem, ezeket átgondolni túl sok bajlódással járna, így inkább Sandrára hagytam az egészet. Amikor rengeteg javaslata volt az elkészült munkámmal kapcsolatban, nem gondolkodtam el ezeken, nem ismertem fel a hiányosságaimat, hanem azt a kifogást hoztam föl, hogy gyenge a képességem, és nem vagyok elég jó ebben, így a nehéz feladatokat átpasszoltam a nővéremnek. Még olyan részek is voltak, ahol én is láttam a problémákat, de nem vesződtem a megoldásukkal. Inkább ügyetlenkedtem, hanyag és megbízhatatlan voltam, és Sandrára hagytam a dolgok megoldását. Úgy éreztem, ezzel sok bajlódást megspórolok és egyben hatékonyabb is leszek, szóval két legyet ütök egy csapásra. Mivel alkalmatlannak és gyenge képességűnek tartottam magam, nem bántam, hogy csak követő vagyok. Úgy véltem, mivel én alkalmatlan vagyok, Sandra viszont jobb nálam, az a természetes, hogy ő dolgozik többet, így ezt rá is hagytam. Megteszem, ami tőlem telik, és egyébként én sem lazsálok. A testi kényelemre vágytam, fondorlatos és ügyeskedő voltam. A nem hívőkre gondoltam, akik a külvilágban dolgoznak, és nem törődnek a lelkiismeretükkel és az emberi mivoltukkal, sem azzal, hogyan kell áldozatot hozni és jól végezni egy feladatot, hanem annyira lazára veszik a dolgot, amennyire csak tudják. Állandóan csalárdak, soha nem vállalnak felelősséget. Így álltam én is hozzá a kötelességemhez – nem volt bennem szorgalom és felelősségtudat, és mások tapasztalatát ürügyként használtam, hogy a kényelmet keressem és ne fizessek árat a kötelességem során. A nehézségeket mindig áttoltam másokra, azután a háttérbe húzódtam, és lazán vettem a dolgokat. Nagyon önző és csalárd voltam. Mivel mindig a kényelemre vágytam, és hiányzott belőlem a kezdeményezőkészség, a készségeim sosem fejlődtek, és nem játszottam valódi szerepet. Nem voltam méltó erre a munkára. Úgy éreztem, tényleg cserbenhagytam Istent. Nem akartam továbbra is így végezni a kötelességemet.

Később még többet olvastam Isten szavából. „Nem számít, egyesek milyen munkát végeznek, vagy mely kötelességet tesznek, nem kompetensek benne, nem tudják felvállalni a terhet, és képtelenek eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek és felelősségeknek, amelyeket egy embernek teljesítenie kellene. Hát nem söpredékek? Vajon még mindig méltók arra, hogy emberinek nevezzék őket? Az együgyűek, mentálisan inkompetensek és a testi fogyatékosságtól szenvedők kivételével van-e olyan élő személy, akinek ne kellene végeznie a kötelességeit, és eleget tennie a felelősségeinek? Az efféle személy azonban mindig simlis, és lazsál, nem akar eleget tenni a felelősségeinek; ez arra mutat, hogy nem akar megfelelő emberi lény lenni. Isten megadta neki a lehetőséget, hogy emberi lény legyen, képességet és tehetséget adott neki, ő azonban nem tudja használni ezeket a kötelessége végzésében. Nem csinál semmit, hanem minden alkalommal élvezkedni akar. Hát alkalmas az ilyen személy arra, hogy emberi lénynek nevezzük? Mindegy, milyen munkát kap – legyen az fontos vagy hétköznapi, bonyolult vagy egyszerű –, mindig felületes, minden hájjal megkent és lazsál. Amikor problémák merülnek fel, próbálja másokra hárítani a felelősséget; nem vállalva a felelősséget, de mégis folytatni akarja az élősködő életét. Hát nem haszontalan söpredék? A társadalomban kinek nem kell önmagára hagyatkoznia a megélhetésért? Ha az ember felnőtté lesz, gondoskodnia kell magáról. A szülei eleget tettek a felelősségüknek. Még ha támogatni akarnák is a szülei, akkor is nyugtalanítaná. Fel kellene tudnia ismerni, hogy a szülei befejezték a nevelésének a küldetését, és észre kellene vennie, hogy testileg ép felnőttként képesnek kellene lennie az önálló életre. Egy felnőttnek nem kellene vajon legalább ennyi értelemmel bírnia? Ha valakiben valóban van értelem, semmiképpen nem tudná tovább szipolyozni a szüleit; félne, hogy mások kinevetik, hogy megszégyenül. Van tehát értelem abban, aki szereti a gondtalanságot és utálja a munkát? (Nincs.) Folyton akar valamit a semmiért; soha nem akar semmilyen felelősségnek eleget tenni, és azt kívánja, hogy a sült galamb a szájába repüljön; mindig napi három teljes étkezést akar, hogy valaki felszolgálja neki, és finom ételeket és italokat fogyaszthasson, anélkül, hogy a legcsekélyebb munkát végezné. Hát nem az élősködő gondolkodásmódja ez? És vajon van az élősködő embereknek lelkiismerete és értelme? Van bennük méltóság és tisztesség? Egyáltalán nincs. Mind potyázó semmirekellők, csupa vadállat, lelkiismeret és értelem nélkül. Egyik sem alkalmas arra, hogy Isten házában maradjon” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „A lusta emberek semmit sem tudnak csinálni. Egy szóval összefoglalva: hulladékok; másodrendű fogyatékosságuk van. Nem számít, mennyire jó képességgel rendelkeznek a lusta emberek, az nem egyéb, mint puszta kirakat; még ha jó képességűek is, semmi haszna. Túlságosan lusták, tudják, hogy mit kellene tenniük, de nem teszik; még ha tudják is, hogy probléma valami, nem keresik az igazságot az eloszlatása végett; tudják, hogy milyen nehézségeket kellene elszenvedniük azért, hogy hatékony legyen a munka, mégsem hajlandóak ilyen érdemleges szenvedést elviselni. Ennek következtében nem nyerhetnek el semmilyen igazságot, és nem végezhetnek valóságos munkát. Nem szeretnék elviselni azokat a nehézségeket, amelyeket viselniük kellene az embereknek; csak a kényelemben való elmerülést, az örömteli idők és a szabadidő élvezetét, valamint a szabad és nyugodt élet élvezetét ismerik. Hát nem hulladékok? Azok az emberek, akik nem tudnak nehézséget elviselni, nem érdemlik meg az életet. Akik folyton csak parazitaként akarnak élni, lelkiismeret és józan ész nélkül valók; vadállatok, és az ilyen emberek még munkavégzésre is alkalmatlanok. Mivel nem tudnak nehézséget elviselni, még ha végeznek is munkát, nem képesek jól végezni azt, és ha el szeretnék nyerni az igazságot, erre még kevesebb remény van. Az az ember, aki nem tud szenvedni, és nem szereti az igazságot, hulladék; még munkavégzésre sem alkalmas. Vadállat, és szemernyi emberi mivolt sincs benne. Az Isten szándékainak való megfelelés érdekében az ilyen embereket ki kell iktatni” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavából megértettem, hogy Isten szemében azok, akik mindig a kényelemre vágynak, nem hajlandók árat fizetni, nem végzik el megfelelően a rájuk bízott feladatot, és nem teljesítik a kötelezettségeiket, teljesen hasznavehetetlen emberek. Nincs bennük kezdeményezőkészség, és mindig mások munkájának a gyümölcseit élvezik. Élősködő paraziták a gyülekezetben, és ki lesznek rekesztve. Azon gondolkoztam, mit értett Isten „élősködő” és „szemét” alatt. Azok a felnőttek jutottak eszembe a nem hívők világából, akik még mindig a szüleiket pumpolják. Miután felnőttek, nem keresnek állást, csak élvezik a szüleiktől kapott segítséget, mások adományaiból élnek, nem is tudják, mit jelent az, hogy valaki eltartja saját magát. Hiányzik belőlük a normális emberi értelem. Az ilyen emberek élősködők. Megláttam, hogy nem sokban különbözik az én viselkedésem és az ilyen felelőtlen, élősködő naplopóké. A gyülekezet úgy szervezte, hogy képeket készítsek, ez volt a feladatom. Hiába volt nehéz a munka, szorgalmasan tanulnom kellett volna, hogy minél előbb megbirkózzak vele. De nehéznek találtam az ilyen képeknek a készítését, és nem akartam energiát fektetni abba, hogy gondolkozom rajtuk. Kifogásokat kerestem a lustaságomra, és azt gondoltam, majd felhalmozódik bennem az alapelvekre vonatkozó tudás, és amikor problémák merültek fel, nem néztem át az eltéréseket és nem kerestem az alapelveket. Amikor pedig láttam, hogy Sandra milyen tapasztalt, magától értetődőnek vettem a segítségét, a nehéz dolgokat átpasszoltam neki, és csak vártam, hogy learathassam a babérokat. Még akkor is őrá hagyatkoztam, amikor együtt dolgoztunk. Nem gondoltam bele a dolgokba, csak hallgattam Sandrára. Nem volt bennem felelősségérzet a kötelességem iránt, csak másokra hagyatkoztam. Nem tettem erőfeszítést, mások munkájának a gyümölcsét akartam élvezni. Semmirekellő voltam, élősködő parazita a gyülekezetben. Isten valóban utált engem! A nővéremnek, miután befejezte a saját munkáját, még azzal is időt kellett töltenie, hogy segítsen nekem az enyémben, és ezzel feltartottam őt. Ettől még rosszabbul éreztem magam, még nagyobb bűntudatom lett. Azért lehettem ilyen lusta, mert olyan sátáni téveszmék befolyásoltak, mint: „légy kedves magadhoz, tanuld meg szeretni magadat”, „támaszkodj a fának, és élvezd az árnyékát”, vagy „butaság nem kihasználni a segítséget, ha kéznél van”. Ezek miatt a sátáni elképzelések miatt csak a hús-vér testemmel törődtem, és egyre romlottabb, züllöttebb és passzívabb lettem. Aratni akartam anélkül, hogy vetettem volna, és ha csak kicsit is nehéz volt a kötelességem, nem voltam hajlandó gondolkozni vagy árat fizetni. Látva, hogy a társam ügyesebb nálam, a nehéz dolgokat egyszerűen lepasszoltam neki, hogy ő vigye a terhet. Azt gondoltam, bolondság lenne nem kihasználni az elérhető támogatást. Nagyon fondorlatos és ügyeskedő voltam! A kötelességem végzése így nem fárasztott ki, viszont nem is fejlődtem a képek készítésében. Ha hosszú távon alig vállalok szerepet, előbb-utóbb kirekesztés várt volna rám! Nagyon felzaklatott, amikor erre gondoltam. Imádkoztam Istenhez: „Istenem, a kényelemre vágytam, és nem mutattam kezdeményezőkészséget a kötelességemben. Most megbánást akarok tanúsítani, és el akarom fogadni Tőled a vizsgálatot. Ha ismét a hús-vér testnek engedelmeskednék, kérlek, fenyíts és fegyelmezz meg!”

Eszembe jutott, hogy pár nappal azelőtt Sandra rámutatott néhány problémára egyes képeimmel kapcsolatban, és elmagyarázott pár konkrét részletet. Tudtam, hogy korábban már beszélt nekem erről a fajta problémáról, mégis teljesen elfeledkeztem róla. Lelkifurdalást éreztem. Valahányszor valamit nem sikerült jól megoldanom, Sandra mindig türelmesen közösséget vállalt velem. Ha ilyenkor csak egy kicsit is figyeltem és jegyzeteltem volna, nem bukkannának fel mindig ugyanazok a problémák. De sose figyeltem arra, hogy az alapelveket alkalmazzam, csak mindig másokra hagyatkoztam. Bármennyit is magyaráztak a többiek, semmi nem jutott el az agyamig, ezért még mindig nem tanultam meg a legalapvetőbb alapelveket sem. Amikor ez eszembe jutott, csináltam egy dokumentumot, amelyben felsoroltam mindazokat a problémákat és alapelveket, amelyekre a képek készítésénél figyelnem kell. Így, ha ismét elbizonytalanodnék, ennek alapján egyedül is megtalálhatom a megoldást. Ha felmerült egy probléma, haladéktalanul rögzítettem és felülvizsgáltam. Fokozatosan fejlődni kezdtem a képkészítésben.

Később elgondolkodtam magamon. A lustaság mellett még milyen problémák akadályoztak a kötelességem végzésében? Az önvizsgálat során Isten szavainak ezt a passzusát olvastam: „És mi alapján ítélik meg az emberek saját képzettségük szintjét? Annak alapján, hogy hány éven keresztül teljesítettek egy bizonyos kötelességet, mennyi tapasztalatot szereztek, nem? És ha ez a helyzet, akkor nem fogtok fokozatosan elkezdeni rangidősség alapján gondolkodni? Például egy bizonyos testvér sok éven át hitt Istenben, és hosszú ideig teljesítette kötelességét, így ő a legalkalmasabb a beszédre; egy bizonyos nővér nem régóta van itt, és bár van egy kis rátermettsége, nem jártas e kötelesség teljesítésében, és nem régóta hisz Istenben, így ő a legkevésbé alkalmas arra, hogy beszéljen. Az a személy, aki a legalkalmasabb a beszédre, azt gondolja magában: »Mivel rangidős vagyok, ez azt jelenti, hogy a kötelességem teljesítése megfelelő színvonalú, és a törekvésem elérte a csúcspontját, és nincs semmi, amiért törekednem kellene vagy amibe bele kellene mennem. Jól teljesítettem ezt a kötelességet, többé-kevésbé elvégeztem ezt a munkát, Istennek elégedettnek kell lennie.« És ily módon kezd önteltté válni. Ez azt jelzi, hogy belépett az igazságvalóságba? [...] Hogy az emberek valójában mire törekszenek és milyen utat járnak be, hogy valóban elfogadják-e az igazságot vagy elhagyják-e azt, hogy alávetik-e magukat Istennek, vagy ellenállnak Neki – Isten folyamatosan átvizsgálja ezeket a dolgokat. Isten minden gyülekezetet és minden egyént megfigyel. Nem számít, hányan teljesítenek kötelességet vagy követik Istent egy gyülekezetben, abban a pillanatban, amikor eltérnek Isten szavaitól, abban a pillanatban, amikor elveszítik a Szentlélek munkáját, megszűnnek tapasztalni Isten munkáját, és így nekik – és az általuk elvégzett kötelességnek – nincs kapcsolatuk Isten munkájával, és nem vesznek részt abban, és ebben az esetben ez a gyülekezet vallási csoporttá vált. Mondd, milyen következményekkel jár, ha egy gyülekezet vallási csoporttá válik? Nem gondoljátok, hogy ezek az emberek nagy veszélyben vannak? Soha nem keresik az igazságot, amikor problémákkal szembesülnek, és nem az igazságalapelvek szerint cselekszenek, hanem ki vannak téve az emberi lények intézkedéseinek és manipulációinak. Sokan vannak olyanok is, akik kötelességük teljesítése közben soha nem imádkoznak, és nem keresik az igazságalapelveket; csak másokat kérdeznek meg, és úgy tesznek, ahogy mások mondják nekik, mások jelzései alapján cselekedve. Amit mások mondanak nekik, azt teszik. Úgy érzik, hogy Istenhez imádkozni a problémáikról és az igazság keresése homályos és nehéz, ezért egyszerű, könnyű megoldást keresnek. Úgy gondolják, hogy másokra hagyatkozni és azt tenni, amit mások mondanak, könnyű és igencsak realisztikus, ezért egyszerűen azt teszik, amit mások mondanak, megkérdeznek másokat, és úgy tesznek mindenben, ahogy ők mondják. Ennek eredményeként, még sok éven át tartó hit után is, amikor egy problémával szembesültek, még egyszer sem járultak Isten elé, imádkozva és keresve az Ő vágyait és az igazságot, majd eljutva az igazság megértéséhez, és Isten szándékai szerint cselekedve és viselkedve – soha nem volt ilyen tapasztalatuk. Az ilyen emberek valóban gyakorolják az Istenbe vetett hitet?” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az üdvösség útjára csak istenfélelemmel lehet rálépni). Isten szavát átgondolva és önvizsgálatot tartva rájöttem, hogy megvolt bennem a rangidősök tisztelete. Úgy gondoltam, hogy a kötelesség jó elvégzéséhez alaptőke a tehetség, a képesség és a munkatapasztalat, és ha valakiben ezek megvannak, azok feljogosítják, hogy felszólaljon az adott kötelességgel kapcsolatban. Így amikor láttam, milyen régóta foglalkozik Sandra a képek készítésével, és milyen tapasztalt és ügyes ebben, irigyeltem és csodáltam őt. Ha valamit nem tudtam megcsinálni, nem imádkoztam, nem támaszkodtam Istenre, és nem vettem fontolóra az alapelveket. Azt, amiben nem voltam jó, átadtam Sandrának, és mindig őrá hagyatkoztam. Csak azt csináltam, amit ő mondott. Rájöttem, hogy nemcsak ezzel a munkával kapcsolatban hagyatkozom másokra. Valahányszor nálam tehetségesebb, jobb képességű, alkalmasabb vagy tapasztaltabb személlyel találkoztam, teljes szívemből imádni és csodálni kezdtem, és gyakran mindenben őrá hagyatkoztam, egész addig a pontig, hogy Istennek már nem volt helye a szívemben, és a problémákkal szembesülve sosem támaszkodtam Istenre és nem kerestem az igazságot. Ennek eredményeképpen nem fejlődtem, a kötelességemben pedig nem értem el eredményeket. Isten utált engem, és alkalmatlan voltam arra, hogy elnyerjem a Szentlélek munkáját. Pont úgy, ahogy a Biblia mondja: „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, Jahvétól pedig elfordul szíve!” (Jeremiás 17:5). Valóban, hitünkben tisztelnünk kell Isten nagyságát. Az a legnagyobb bölcsesség, ha mindenben Istenre tekintünk és Őrá hagyatkozunk. Nem számít, hogy valakinek milyen a képessége, tehetsége, alkalmassága, munkatapasztalata, vagy hogy hány éve hisz Istenben; ezek még nem jelentik, hogy birtokában van az igazságnak. Egyetlen teremtett lény sem több vagy kevesebb bármelyik másiknál. Csak úgy nyerhetjük el Isten útmutatását, és úgy végezhetjük jól a kötelességünket, ha Istenre hagyatkozunk, Őrá nézünk, és többet keressük az igazságalapelveket.

Azután olvastam néhány olyan passzust Isten szavából, amelyek megmutatták az utat ahhoz, hogyan végezhetem jól a kötelességemet. Mindenható Isten azt mondja: „Tegyük fel, hogy a gyülekezet ad neked egy elvégzendő feladatot, és te azt mondod: »Akár olyan munka ez, amely lehetővé teszi, hogy figyelmet kapjak, akár nem – mivel nekem adták, jól elvégzem majd. Vállalom ezt a felelősséget. Ha arra osztanak be, hogy befogadjak másokat, mindent megteszek, hogy jó dolguk legyen nálam; jól gondoskodom a testvérekről, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindenki biztonságát fenntartsam. Ha arra jelölnek ki, hogy terjesszem az evangéliumot, felszerelkezem az igazsággal, szeretetteljesen terjesztem az evangéliumot és jól végzem a kötelességemet. Ha idegen nyelv tanulásával bíznak meg, szorgalmasan tanulmányozom és keményen dolgozom rajta, és a lehető leggyorsabban jól megtanulom, egy-két év alatt, hogy tanúskodhassak Istenről a külföldieknek. Ha arra kérnek, hogy tanúságtételi cikkeket írjak, tudatosan képzem magam erre és az igazságalapelvekkel összhangban szemlélem a dolgokat; tanulok a nyelvről, és bár lehet, hogy nem tudok szép szövegű cikkeket írni, arra legalább képes leszek, hogy világosan közöljem a tapasztalati tanúságtételemet, hogy érthetően beszéljek az igazságról és igaz tanúságot tegyek Isten mellett úgy, hogy amikor az emberek a cikkeimet olvassák, épüljenek és a javukra váljon. Bármilyen feladattal is bíz meg a gyülekezet, teljes szívemmel és erőmmel fel fogom vállalni azt. Ha van valami, amit nem értek, vagy probléma merül fel, imádkozom Istenhez, keresem az igazságot, az igazságalapelvekkel összhangban oldom meg a problémákat, és jól végzem a dolgot. Bármi is legyen a kötelességem, mindenemet beleadom, hogy jól végezzem, és eleget tegyek Istennek. Bármit is érhetek el, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy magamra vállaljam az összes engem illető felelősséget, és legalábbis nem fogok szembemenni a lelkiismeretemmel és az értelmemmel, nem leszek felületes, illetve ravasz és minden hájjal megkent, illetve nem mások munkájának a gyümölcsét élvezem. Semmit sem teszek, ami elmarad a lelkiismeret mércéjétől.« Ez az emberi magatartás minimumszabálya, és az, aki így végzi a kötelességét, lelkiismeretes, értelmes személynek minősülhet. Legalább a lelkiismereted legyen tiszta a kötelességed végzése során, és legalább legyél méltó a napi háromszori étkezésedre, és nem legyél ingyenélő. Erre mondják azt, hogy van felelősségérzeted. Akár jó, akár gyenge a képességed, és akár érted az igazságot, akár nem, mindenképpen ezzel a hozzáállással kell rendelkezned: »Mivel ezt a feladatot rám bízták, komolyan kell vennem; törődnöm kell vele, valamint teljes szívemet és erőmet bele kell adnom, hogy jól végezzem. Ami azt illeti, hogy tökéletesen el tudom-e végezni, nem vállalhatok garanciát, a hozzáállásom azonban az, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy jól végezzem, és biztosan nem leszek felületes vele kapcsolatban. Ha probléma merül fel a munkában, felelősséget kell vállalnom, és gondoskodnom róla, hogy levonom a tanulságot és jól végzem a kötelességemet.« Ez a helyes hozzáállás” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). „Nem számít, milyen kötelességet hajtasz végre, bele kell tenned a szíved, és figyelemmel kell lenned Isten szándékaira. Csak ezzel a mentalitással tudod megfelelően végezni a kötelességed. Bármilyen nehézségek adódnak is, hagyatkozhatsz Istenre, imádkozhatsz Istenhez, és keresheted az igazságot az eloszlatásuk végett. Ha hibákat követtél el, időben helyrehozhatod azokat, levonhatod magadnak a tanulságot, és elkerülheted ugyanazon hiba ismételt elkövetését. Azok, akik a helyes szemlélettel hajtják végre a kötelességüket, lelkiismeretesek és felelősségteljesek – bármilyen fontos kötelességet vállaljanak is, nem fognak késedelmet okozni a munkájukban” (Isten közössége). Isten szavából felismertem, hogy az a munka, amit a gyülekezet kioszt nekünk, a kötelességünk, amelyet végeznünk kell, és a felelősségünk. Egy valóban felelősségtudó ember szorgalmasan, Isten szándékának figyelembevételével tudja végezni a kötelességét. Függetlenül attól, milyen a képességük, tehetségük vagy a készségeik szintje, hogy milyen nehézségekkel találkoznak, vagy mennyit kell szenvedniük, ezek az emberek Istenre támaszkodhatnak, hogy valóban árat fizessenek, leküzdjék a nehézségeket, és mindent beleadjanak abba, hogy jól végezzék a kötelességüket. Mint Noé, aki számos nehézséggel találta magát szemben a bárka építésekor. Nemcsak mindenféle anyagot kellett előkészítenie, és számos teremtményt összegyűjtenie, hanem ráadásul egy olyan korban élt, amikor még nem volt fejlett ipar, így a munka minden szakaszában a saját erejére kellett hagyatkoznia. Számtalanszor kudarcot vallott, többször kellett újrakezdenie, és ehhez jött még a testi kimerültség és minden más. De Noé sosem engedett a hús-vér testnek, nem viselkedett csalárd vagy ravasz módon. Főleg nem testálta át másra Isten megbízatását. Ehelyett mindig észben tartotta Isten megbízatását, és Istenre hagyatkozott a különböző válsághelyzetek megoldásában. 120 év alatt megépítette a bárkát, és teljesítette Isten megbízatását. Noé alávetettsége és őszintesége Isten megbízatása iránt nagyon meghatott és megszégyenített. Az utolsó napokban születtem, és Isten olyan sok szavát hallottam, Isten pedig olyan sokat beszélt a kötelességvégzés igazságairól. Az én munkám nem volt olyan nehéz, mint Noé bárkájának építése, mégis csalárd és ügyeskedő voltam. Nem volt emberi mivoltom! Isten szavában megtaláltam a gyakorlás útját. Nem hagyatkozhattam csak Sandrára valahányszor nehézségekkel találkoztam. Imádkoznom kellett Istenhez, és keresnem a megfelelő alapelveket a probléma megoldásához. Amikor szívvel-lélekkel végeztem a munkámat, egyre jobb képeket csináltam. Volt, hogy Sandrának alig volt javaslata hozzájuk. Láttam, hogy tényleg van értelme a munkámnak, és nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. Korábban nem vettem a fáradságot, hogy belegondoljak az alapelvekbe, csak a hús-vér testre figyeltem, és másokra hagyatkoztam, így sosem fogtam fel az alapelveket.

Egyszer jött hozzám egy nővér, és mondta, hogy sürgősen szükség van egy képre. Azt gondoltam: „Ez a kép bonyolultnak tűnik, és nagyon kevés idő van rá. Lehet, hogy nem fogom tudni jól megcsinálni. Inkább rá kellene bíznom Sandrára.” De mikor már indultam volna Sandrához, ráébredtem, hogy már megint a hús-vér testre akartam hallgatni és átruházni a feladatot, ezért gyorsan imádkoztam Istenhez, és megnyugtattam magam, hogy gondosan figyelembe vegyem az alapelveket. Meglepetésemre gyorsan elkészültem, és nem hátráltattam a munkát. Nem hátráltam meg a feladat nehézsége előtt, és a szívemben hatalmas megkönnyebbülést éreztem!

Ebből a tapasztalatból megtanultam, hogy függetlenül attól, mi a feladat, nem lehet csak a képességre, tehetségre vagy tapasztalatokra alapozva elvégezni. A kulcs az igazság alapelveinek keresése. Nehézségekkel szembesülve, ha sikerül elkerülnöd, hogy a hús-vér testre hallgass és a kényelem utáni vágynak engedj, ehelyett Istenre támaszkodsz, és az igazságot keresed, hogy leküzdd a nehézségeket és jól végezd a kötelességedet, elnyered Isten útmutatását, és jól fogod végezni a kötelességedet! Azt is megértettem, hogy csak azért, mert Isten adott nekem egy társat, még nem kell rá támaszkodnom. Ehelyett segítenünk kell egymást, és ellensúlyoznunk egymás hiányosságait. Mivel Isten mindannyiunknak különböző tehetséget, alkalmasságot és képességet adott, egy szívvel, egy lélekkel kell együttműködnünk, és a kötelességünk elvégzésének szentelni magunkat!