2021 áprilisában új hívőket öntöztem a gyülekezetben. Amikor ezt a kötelességet végeztem, eleinte felvállaltam a terhet, és figyeltem arra, hogy keményen dolgozzak az alapelveken. Amikor olyan problémákkal találkoztam, amelyeket nem értettem, imádkoztam és kerestem, gyakran vállalva közösséget a testvéreimmel. Fokozatosan megértettem néhány alapelvet, és a munkám kezdett eredményeket hozni. Néhány hónappal később, amikor egyre többen keresték és vizsgálták az igaz utat, sokan elfogadták Isten utolsó napokbeli munkáját. Annak érdekében, hogy ezeket az új hívőket minél hamarabb megöntözzük, a vezető rám bízta három további csoportjukat. Amikor láttam, hogy mennyivel több új hívő van, visszariadtam a tervtől, azt gondolván: „Már így is bőven van bajlódnivalóm az új hívők azon csoportjaival, akiket jelenleg öntözök, mert sok elképzelésük, problémájuk és nehézségük van, amelyeket meg kell oldani. Néha többszöri közösségvállalásra van szükség ahhoz, hogy eredményt érjek el velük. Most, hogy ennyivel több hívő van, sok időbe és erőfeszítésbe fog kerülni, hogy mindannyiukat megfelelően öntözzem, hogy szilárd alapot tudjanak létrehozni az igaz úton. Ez túl nagy fáradság. Hogyan tudnék fizikailag megbirkózni ezzel, ha a dolgok így folytatódnak? Már így is rossz formában vagyok! Ha megbetegszem a kimerültségtől, akkor tényleg bajban leszek.” Tudtam, hogy a felügyelő már régóta öntözi az új híveket, és jól ismeri ennek a feladatnak az alapelveit, ezért ezt mondtam magamban: „A jövőben, ha bonyolultabb problémák merülnek fel, csak meg kell kérnem a felügyelőt, hogy oldja meg azokat. Akkor nem kell azzal fáradoznom, hogy Isten szavai után kutassak, és azokkal közösséget vállaljak az új hívőkkel. Így nemcsak a problémáikat lehetne gyorsan megoldani, de még egy kis pihenőidőm is lenne, időt és fáradságot spórolnék meg magamnak. Nem lenne ez mindenkinek a legjobb?” Így hát ettől kezdve valahányszor új hívőket öntöztem, és olyan nehézségekkel vagy problémákkal találkoztam, amelyeket nem láttam át tisztán, nem kerestem az igazságalapelveket, hanem a problémákat közvetlenül a felügyelőre hárítottam, és megkértem, hogy vállalja ő a közösséget, és oldja meg a problémákat.

Egy összejövetelen a felügyelő leleplezett: „Mi van veled mostanában? Nem végzed szorgalmasan a kötelességedet. Ahányszor csak egy új hívő problémába vagy nehézségbe ütközik, nem keresed az igazságot a megoldás érdekében, hanem csak megkérsz, hogy vállaljak én közösséget vele. Így talán nem kell fizikailag szenvedned, de vajon elnyerheted az igazságot? Ha a terhek felvállalása nélkül végzed a kötelességedet, és továbbra is vágysz a hús-vér test kényelmeire, könnyen elveszítheted a Szentlélek munkáját, és előbb-utóbb felfednek és kiiktatnak. Alaposan el kell gondolkodnod magadon!” A felügyelő szavai felzaklattak, és bűnbánatot éreztem, rájöttem, hogy valóban veszélyes, ha így folytatom tovább. Ezért imádkoztam Istenhez, és az iránymutatását kértem, hogy elgondolkodjak magamon, és jobban megértsem magam.

Egy nap olvastam Isten szavainak egy szakaszát. Mindenható Isten azt mondja: „Nem számít, egyesek milyen munkát végeznek, vagy mely kötelességet tesznek, nem kompetensek benne, nem tudják felvállalni a terhet, és képtelenek eleget tenni azoknak a kötelezettségeknek és felelősségeknek, amelyeket egy embernek teljesítenie kellene. Hát nem söpredékek? Vajon még mindig méltók arra, hogy emberinek nevezzék őket? Az együgyűek, mentálisan inkompetensek és a testi fogyatékosságtól szenvedők kivételével van-e olyan élő személy, akinek ne kellene végeznie a kötelességeit, és eleget tennie a felelősségeinek? Az efféle személy azonban mindig simlis, és lazsál, nem akar eleget tenni a felelősségeinek; ez arra mutat, hogy nem akar megfelelő emberi lény lenni. Isten megadta neki a lehetőséget, hogy emberi lény legyen, képességet és tehetséget adott neki, ő azonban nem tudja használni ezeket a kötelessége végzésében. Nem csinál semmit, hanem minden alkalommal élvezkedni akar. Hát alkalmas az ilyen személy arra, hogy emberi lénynek nevezzük? Mindegy, milyen munkát kap – legyen az fontos vagy hétköznapi, bonyolult vagy egyszerű –, mindig felületes, minden hájjal megkent és lazsál. Amikor problémák merülnek fel, próbálja másokra hárítani a felelősséget; nem vállalva a felelősséget, de mégis folytatni akarja az élősködő életét. Hát nem haszontalan söpredék? A társadalomban kinek nem kell önmagára hagyatkoznia a megélhetésért? Ha az ember felnőtté lesz, gondoskodnia kell magáról. A szülei eleget tettek a felelősségüknek. Még ha támogatni akarnák is a szülei, akkor is nyugtalanítaná. Fel kellene tudnia ismerni, hogy a szülei befejezték a nevelésének a küldetését, és észre kellene vennie, hogy testileg ép felnőttként képesnek kellene lennie az önálló életre. Egy felnőttnek nem kellene vajon legalább ennyi értelemmel bírnia? Ha valakiben valóban van értelem, semmiképpen nem tudná tovább szipolyozni a szüleit; félne, hogy mások kinevetik, hogy megszégyenül. Van tehát értelem abban, aki szereti a gondtalanságot és utálja a munkát? (Nincs.) Folyton akar valamit a semmiért; soha nem akar semmilyen felelősségnek eleget tenni, és azt kívánja, hogy a sült galamb a szájába repüljön; mindig napi három teljes étkezést akar, hogy valaki felszolgálja neki, és finom ételeket és italokat fogyaszthasson, anélkül, hogy a legcsekélyebb munkát végezné. Hát nem az élősködő gondolkodásmódja ez? És vajon van az élősködő embereknek lelkiismerete és értelme? Van bennük méltóság és tisztesség? Egyáltalán nincs. Mind potyázó semmirekellők, csupa vadállat, lelkiismeret és értelem nélkül. Egyik sem alkalmas arra, hogy Isten házában maradjon” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavait tekintetbe véve elgondolkodtam magamon, és felismertem, hogy túlságosan gőgös és felületes a kötelességemhez való hozzáállásom. Még azokat a feladatokat és kötelességeket sem tudtam teljesíteni, amelyeket meg kellett volna tennem. Tényleg nem különböztem a söpredéktől. Minden alkalommal, amikor a munkaterhelésem nőtt, amikor szenvednem kellett, és áldozatot hoznom, az első gondolatom a hús-vér testem volt. Azt gondoltam, hogy mivel több új hívő van, akiket öntözni kell, több lesz a kezelésre és megoldásra váró probléma. Ha minden új hívővel türelmesen közösséget kellene vállalnom, és türelmesen támogatnom kellene őket, akkor túl sok mindennel kellene bajlódnom, és kimerülnék. Féltem a szenvedéstől, és hogy megbetegszem a kimerültség miatt, ezért elkezdtem lazsálni, és felületes lettem. Amikor csak egy kicsit is bonyolult problémával találkoztam, rögtön a felügyelőmre hárítottam azt, anélkül, hogy bármiféle erőfeszítést tettem volna az igazság keresésére és a probléma megoldására. Valóban önző és csalárd voltam! Csak az érdekelt, hogy lustálkodhassak, és ne fáradjak el fizikailag. Egyáltalán nem gondoltam mások munkájára és nehézségeire, vagy arra, hogy a viselkedésem késleltet-e másokat a kötelességeik elvégzésében. Bár így a hús-vér testem tétlen volt, és nem sokat szenvedett, az életem egyáltalán nem haladt előre, mert nem kerestem az igazságot, vajon mit is nyerhettem volna így végül? Vajon nem inkább ártottam magamnak? Isten azt mondja, hogy a lusta és simlis emberek haszontalan söpredék, és vajon a söpredéket Isten nem utasítja vissza és iktatja ki? Erre a gondolatra némi lelkiismeret-furdalást és félelmet éreztem, ezért imádkoztam Istenhez, mondván, hogy szeretnék változtatni a kötelességeimhez való hozzáállásomon, és szeretném szorgalmasan végezni azokat.

Ezután ahányszor nehézségekbe ütköztem az új hívők öntözése közben, tudatosan imádkoztam Istenhez, támaszkodtam Rá, kerestem az igazságot, és türelmesen közösséget vállaltam, hogy megoldjam a nehézségeiket, nem pedig másokra hárítottam azokat. De néhány új hívőnek határozott vallási elképzelései voltak, amelyekhez néhány esetben olyan buzgón ragaszkodtak, hogy többször is közösséget kellett vállalnom velük, mielőtt elengedték azokat. Egy idő után ez aggodalmat keltett bennem, és sok energiámat felemésztette. Ekkor már kissé nyugtalan voltam, és azt gondoltam magamban: „Ha így folytatódnak a dolgok, mennyi erőfeszítést kell tennem, mennyi áldozatot kell hoznom, hogy az új híveket megfelelően öntözzem? Ez annyira fárasztó. Egyszerűen csak utánanézek, hogy Isten szavainak melyik szakasza vonatkozik az új hívők elképzeléseire, elküldöm nekik, hogy elolvassák, majd akkor vállalok közösséget velük, ha valamit nem értenek. Ez néhány gondomtól megszabadítana.” De kissé nyugtalan lettem, ahányszor ezt tettem. „Elég nehéz rávenni őket, hogy feladják az elképzeléseiket, még akkor is, ha szemtől szemben, részletekbe menően beszélgetek velük” – mondtam magamnak. „Ha csak hagyom, hogy mindent maguk olvassanak el, hogyan is érthetnék meg? Á, mindegy. Hagyom a közösségvállalást, amíg problémák nem merülnek fel.” Egyszerűen annyiban hagytam a dolgot, anélkül, hogy túl sokat gondolkodtam volna rajta. Egy idő után néhány új hívő nem akart többé összejövetelre járni, mert a vallási elképzeléseik nem lettek azonnal feloldva, sőt néhányan már nem is hittek, és kiléptek, miután a lelkészek és vének félrevezették és megzavarták őket. Amikor láttam, hogy ez történik, egy kis bűntudatom támadt, de aztán erre gondoltam: „Ez nem teljesen az én felelősségem. Én elküldtem nekik Isten szavainak vonatkozó szakaszait, hogy olvassák el; csakhogy ezek az új hívők túlságosan arrogánsak és önelégültek. Mindig makacsul ragaszkodnak a saját elképzeléseikhez, és nem fogadják el az igazságot, ezért sehogyan sem tudok segíteni rajtuk.” Mivel kitartóan lusta és felületes voltam a kötelességem végzésében, úgy éreztem, hogy Isten elrejtette előlem az arcát, és a gondolataim egyre zavarosabbá váltak. Sok problémából nem láttam meg a kiutat, az új hívőkkel való közösségem halovány és unalmas volt. A kötelességem végzése fáradságossá vált, és az eredmények egyre rosszabbak lettek. Később a felügyelő látta, hogy az állapotom nem változott, és komolyan befolyásolja a kötelességemet, ezért megkért, hogy hagyjam abba, és inkább gyakoroljam a lelki csendességet, és gondolkodjak magamon. Amikor ezt meghallottam, összeomlottam, és a könnyeim önkéntelenül folytak végig az arcomon. Nagyon jól tudtam, hogy ez annak a következménye, hogy túlságosan tekintettel voltam a hús-vér testemre, és makacsul felületes módon teljesítettem a kötelességemet. Azt hittem, hogy végem van. Éppen akkor függesztettek fel a kötelességemből, amikor Isten munkája a végéhez közeledik. Vajon épp folyamatban volt a kiiktatásom? Az a néhány nap kínszenvedés volt, és képtelen voltam rendesen enni és aludni. Gyötrődésem közepette letérdeltem, és buzgón így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Tudom, hogy amit tettem, azért Te utálsz és gyűlölsz engem, de bűnbánatot akarok tartani. Kérlek, világosíts meg, és mutass utat, hogy jobban megértsem önmagamat!” Imádkozás után elolvastam Isten szavainak egy szakaszát: „Vannak emberek, akik egyáltalán nem hajlandóak szenvedni a kötelességeik végzése során, akik mindig panaszkodnak, valahányszor problémával találkoznak, és nem akarnak árat fizetni. Miféle hozzáállás ez? Felületes. Ha felületesen végzed a kötelességed, és tiszteletlenül állsz hozzá, mi lesz az eredménye? Gyatrán fogod végezni a kötelességed, habár képes lennél jól végezni – nem felel meg a teljesítményed az elvárásnak, és Isten nagyon elégedetlen lesz azzal a hozzáállással, amelyet a kötelességed iránt tanúsítasz. Ha tudtál volna Istenhez imádkozni, keresni az igazságot, és a teljes szíved és elméd beletenni, ha tudtál volna így együttműködni, akkor Isten mindent előre elkészített volna a számodra, hogy amikor kezeled a dolgokat, minden a helyére kerüljön, és jó eredményeket érj el. Nem lenne szükséges rengeteg energiát kifejtened; ha minden tőled telhetőt megtennél, hogy együttműködj, Isten már előre mindent elrendezett volna a számodra. Ha megcsúszol és lazítasz, ha nem végzed megfelelően a kötelességed, és mindig a rossz úton jársz, akkor Isten nem fog cselekedni az érdekedben; el fogod veszíteni ezt a lehetőséget, és Isten ezt mondja majd: »Nincs semmi hasznod; nem tudlak használni. Menj és állj félre! Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz? Szeretsz lustálkodni és lazítani, ugye? Nos, akkor lazíts csak mindörökre!« Isten valaki másnak fogja adni ezt a kegyelmet és lehetőséget. Mit mondotok? Veszteség ez vagy nyereség? (Veszteség.) Óriási veszteség!” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten nem támaszt nagy követelményeket az emberekkel szemben; egyszerűen csak azt akarja, hogy teljes szívvel hajtsák végre a kötelességüket, a legjobban, ahogy csak tudják. Ha a legjobb képességük szerint végzik a kötelességeiket, Isten el fogja ismerni őket. Ami azokat az embereket illeti, akik a kötelességük teljesítése közben csak tettetik a munkát – akik ravaszak és opportunisták, igyekeznek lustaságban és kényelemben élni, ahelyett, hogy azt tennék, amit tenniük kellene, és amit tehetnének –, az ilyen embereket Isten visszautasítja, és nem fogja őket megmenteni. Mikor elgondolkodom Isten szavain, és visszagondolok a tetteimre: nem olyan ember voltam én is, akit Isten visszautasít? Megtiszteltetés volt számomra, hogy a gyülekezet megbízott az új hívek öntözésével. Milyen jelentőségteljes volt, hogy ilyen fontos kötelességet végezhetek ebben a kritikus időszakban, amikor Isten királyságának evangéliuma terjed! De én hálátlan voltam, felületesen végeztem a kötelességeimet, és állandóan kényelemre vágytam. Egy kis erőfeszítéssel és áldozatvállalással jól végezhettem volna az új hívek öntözését, de nem akartam egy kicsit több nehézség miatt szenvedni. Bár tisztában voltam vele, hogy az új hívők csak korlátozottan értik meg Isten szavát, ha egyedül olvassák azt, mégsem akartam közösséget vállalni velük. Ennek eredményeként néhány új hívő nem akart részt venni az összejöveteleken, mert a vallási elképzeléseik nem lettek feloldva, néhányukat félrevezették és megzavarták a lelkészek és a vének, ami miatt eltávolodtak a hittől. Csak amikor a tények lelepleződtek, akkor ismertem fel, hogy egyáltalán nem végeztem a kötelességemet, hanem inkább akadályoztam és megzavartam a gyülekezet munkáját. Akkoriban egyáltalán nem vettem észre magamat. Ehelyett kibújtam a felelősség alól, és magukat az új híveket okoltam a problémák miatt. Milyen felelőtlen voltam! Hát hogyne utálna és gyűlölne Isten engem ezért! Rájöttem, hogy a gyülekezet abban a reményben bízott rám egy ilyen fontos feladatot, hogy eleget tegyek a feladataimnak, és megfelelően öntözzem az új híveket, akik így minél hamarabb szilárd alapokat tudnak teremteni az igaz úton, és el tudják fogadni Isten üdvösségét. Mégis lusta voltam, kibújtam a feladat alól, és kizárólag rejtőzködni akartam, élvezve a szabadidővel teli életet, és amikor csak tudtam, a lehető legkevesebbet csináltam. A legkevésbé sem vettem figyelembe Isten szándékát, és még a kötelességemet sem tudtam jól végezni. Hogy hiányozhatott belőlem ennyire a lelkiismeret és a józan ész? Még a kutyák is tudják, hogyan kell hűségesnek lenni a gazdájukhoz, és hogyan vigyázzanak a házra, én pedig, holott élveztem Isten bőséges ellátását, mégsem tudtam a saját kötelezettségemnek eleget tenni. Méltó voltam-e egyáltalán arra, hogy embernek nevezzenek? Isten természete igazságos és megsérthetetlen. Az egész az én hibám volt, hogy elbocsátottak, és nem engedték, hogy végezzem a kötelességemet. Elszalasztottam a lehetőséget, hogy végezzem a kötelességemet, és megszerezzem az igazságot.

Később olvastam egy másik szakaszt Mindenható Isten szavából, amely így szól: „Ahhoz, hogy a természet megértéséhez eljussunk, amellett, hogy feltárjuk azokat a dolgokat, amelyeket az emberek szeretnek a természetükben, fel kell tárni a természetükhöz tartozó néhány legfontosabb szempontot is. Például az emberek nézeteit a dolgokról, az emberek életmódját és életcéljait, életértékeit és életszemléletét, valamint az igazsághoz fűződő dolgokkal kapcsolatos nézeteket és elképzeléseket. Ezek a dolgok mind az emberek lelkének mélyén vannak, és közvetlen kapcsolatban állnak a beállítottság átalakulásával. Milyen tehát a romlott emberiség életszemlélete? Azt lehet mondani: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Az emberek mind önmaguknak élnek; őszintén szólva, a testnek élnek. Csak azért élnek, hogy ételt tegyenek a szájukba. Miben különbözik ez a lét az állatokétól? Az ilyen életnek nincs semmi értéke, nemhogy értelme lenne. Az ember életszemlélete arról szól, hogy mire támaszkodik, hogy a világban éljen, miért él, és hogyan él – és ezek mind az emberi természet lényegével kapcsolatos dolgok. Az emberek természetét boncolgatva látni fogod, hogy mindannyian ellenállnak Istennek. Mindannyian ördögök, és nem létezik valóban jó ember. Csak az emberek természetének boncolgatásával lehet igazán megismerni az ember romlottságát és lényegét, és megérteni, hogy az emberek valójában hová tartoznak, mi az, ami valóban hiányzik belőlük, mivel kellene felszerelkezniük, és hogyan kellene megélniük az emberi hasonlatosságot. Egy ember természetének valódi boncolgatása nem könnyű, és nem is lehet megtenni Isten szavainak megtapasztalása vagy valódi tapasztalatok nélkül” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mit kell tudni az ember beállítottságának átalakításáról?). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy az olyan sátáni filozófiák és törvények, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig” és „éld az életed robotpilóta módban”, ezek mélyen megmérgeztek engem. Az, hogy e szabályok szerint éltem, rendkívül önzővé, aljassá, árulóvá és csalárddá tett. Bármit is tettem, csak a saját fizikai érdekeimet tartottam szem előtt, kényelemre vágytam, megvetettem a munkát, és nem vállaltam terhet vagy felelősséget a kötelességem végzésében. Napról napra éltem, célok és irány nélkül, az életemnek a legcsekélyebb értéke és értelme sem volt. Visszagondolva, mielőtt hittem Istenben, nagy figyelmet fordítottam a hús-vér testre, és vágytam a kényelemre. Bármit is tettem, amikor csak lehetett, mindig felületesen csináltam, bármit megtettem, hogy kielégítsem a saját testi érdekeimet, szánalmas és nyomorult életet éltem. Még azután is ezek szerint a téves nézetek szerint éltem, hogy elkezdtem hinni Istenben. Amikor túlterhelt voltam a kötelességek miatt, amelyek szenvedést és áldozathozatalt követeltek, féltem a fizikai megerőltetéstől, és állandóan arra törekedtem, hogy a fáradságos és szellemileg megterhelő munkákat másokra hárítsam. Nem akartam a szükségesnél többet bajlódni, és jobban fárasztani magam. Mivel hanyagul végeztem a kötelességemet, az új hívők problémái nem lettek megoldva azonnal, ami miatt néhányuk nem volt hajlandó összejövetelre járni, ez viszont megzavarta és akadályozta az öntözési munkát. Rájöttem, hogy a sátáni filozófiák és törvények szerint élek, teljes mértékben lelkiismeret és józan ész nélkül. Önző vagyok, megvetendő, és csak magammal törődöm. Még arra sem gondoltam, hogy az új hívők nehézségeit meg lehet-e oldani, vagy hogy az életbe való belépésük veszteségeket szenved-e. A kényelem élvezetének állapotában éltem, lázadtam Isten ellen, és ellenálltam Neki, anélkül, hogy tudtam volna róla. Milyen veszélyes is volt ez! Akkor elolvastam Isten szavának ezt a szakaszát: „Isten nem ró az emberekre olyan terhet, amely túl nehéz nekik. Ha ötven kilót bírsz el, Isten biztosan nem ad neked ötven kilónál nehezebb terhet. Nem fog megterhelni. Isten mindenkivel így van. És nem fog téged korlátozni semmi – sem ember, sem gondolat és nézet. Szabad vagy” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (15.)). Az Isten által az emberekre rótt terhek mind olyan dolgok, amelyeket el tudnak viselni, és amelyeket egy kis erőfeszítéssel végre is lehet hajtani. Néha lehet, hogy a szokásosnál több új hívőt kell öntözni, ennek megfelelően több probléma és nehézség adódik, amiknek az igazság keresése és a közösségvállalás általi megoldása több időt és energiát igényel, de egy kicsit több erőfeszítéssel és áldozattal tartani tudom a lépést. Egyáltalán nem fogok ettől összeomolni, vagy a kimerültség miatt megbetegedni. Az összejövetelek során testvéreim gyakran közösséget vállalnak azzal a ténnyel, hogy a kötelességeink végzése jó lehetőség, hogy megértsük az igazságot. Különböző problémákkal és nehézségekkel találkozunk a kötelességteljesítés során, de az igazság keresésével tanulhatunk belőlük, és fokozatosan megérthetünk néhány igazságot, és beléphetünk az igazságvalóságba. De mindig is úgy éreztem, hogy a kötelességemet így végezni túl fárasztó, és még aggódtam is, hogy megbetegszem a kimerültségtől, mindezt azért, mert annyira nagyon vágytam a kényelemre, és nem volt bennem akarat a szenvedésre. Ezért panaszkodtam és morgolódtam, amikor a kötelességemet végeztem, elhanyagoltam a munkámat, és még a saját feladataimat sem teljesítettem. Végül felismertem, hogy a sátáni filozófiák szerint élni csak az életem elvesztegetése lenne, ami végül csak ártana nekem, és tönkretenne. Ez a felismerés kissé megrémített, ezért így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Köszönöm a megvilágosításodat és az útmutatásodat, ami által egy kicsit jobban megértettem magam, és világosan megláttam a sátáni filozófiák szerint való élet ártalmát és következményeit! Arra is rájöttem, hogy a Te igazságos természetedet nem lehet megsérteni. Ó Istenem, szeretnék bűnbánatot tartani! Mostantól kezdve két lábbal a földön járva fogom végezni a kötelességemet. Többé nem leszek felületes a kötelességemben, és nem bántalak meg Téged.”

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, amely mélyen felkavart. Isten szavai így szólnak: „Minden Isten által kimondott szó és kifejezés úgy íródott be Noé szívébe, mint a kőtáblára vésett szavak. Nem törődve a külvilágban zajló változásokkal, azokkal, akik a környezetében kinevették őt, a megpróbáltatással és a nehézségekkel, amelyekkel találkozott, mindvégig kitartott abban, amit rábízott Isten, sosem esett kétségbe, és sosem gondolt arra, hogy feladja. Isten szavai be lettek írva Noé szívébe, és a mindennapi valóságává váltak. Noé előkészítette a bárka építéséhez szükséges összes anyagot, és kalapácsának és vésőjének minden egyes gondos csapásával egyre inkább alakot öltött a bárka Isten parancsai szerinti formája és részletei. Noé élete így haladt előre évről-évre, szélben és esőben, akárhogy gúnyolták és rágalmazták is az emberek. Isten titokban figyelte Noé minden egyes cselekedetét, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna hozzá valaha, és megérintette a szívét Noé. Noé azonban nem tudta, és nem is érezte ezt; egyszerűen csak az elejétől a végéig az Isten szavai iránti rendíthetetlen hűséggel építette a bárkát és gyűjtött össze mindenféle élőlényt. Noé szívében nem volt magasabbrendű utasítás, amelyet követnie és végrehajtania kellett volna: Isten szavai jelentették számára az élethosszig tartó célt és irányt. Ezért aztán bármit mondott is neki Isten, bármire kérte is őt Isten, és bármit parancsolt is neki, Noé teljességgel elfogadta és megszívlelte; úgy tekintett rá, mint a legfontosabb dologra az életében, és ennek megfelelően is kezelte. Nem csak hogy nem felejtette el, nem csak hogy megszívlelte, hanem meg is valósította a hétköznapi életében, Isten megbízatása elfogadására és végrehajtására fordítva az életét. Így épült fel a bárka, deszkáról deszkára. Noé Isten szavainak és parancsolatainak szentelte minden mozdulatát és minden napját. Talán nem úgy tűnt, mintha valami nagyszabású vállalkozást folytatott volna Noé, de Isten szemében drága és megjegyzésre méltó, az emberiség számára pedig követésre érdemes volt Noé minden cselekedete és minden lépés, amit valaminek az elérése érdekében tett. Noé tartotta magát ahhoz, amit Isten rábízott. Megingathatatlan volt abbéli hitében, hogy Isten minden kimondott szava igaz; semmi kétsége nem volt efelől. Ennek eredményeképpen aztán elkészült a bárka, és mindenféle élőlény ott élhetett rajta” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Második exkurzus: Hogyan engedelmeskedett Noé és Ábrahám Isten szavainak, és hogyan vetették alá magukat Neki (Első rész)). Nagyon meghatott Noé hozzáállása Isten megbízatásához. Isten azt mondta Noénak, hogy építse meg a bárkát, ő pedig teljesen engedelmes és alávetett volt, hátrahagyva a hús-vér test minden örömét, hogy teljesítse Isten megbízatását. Bár a bárka építése nehéz volt, Noé hitt Istenben, és nem félt a szenvedéstől. Minden nehézséggel és nélkülözéssel szemben kitartott, végül teljesítette Isten megbízatását, és elnyerte az Ő jóváhagyását. Magamat Noéval összehasonlítva rájöttem, hogy hiányzik belőlem az emberi mivolt, hűtlen és engedetlen vagyok a kötelességemet illetően, lusta és csalárd vagyok. Csak a hús-vér test kényelmei után sóvárogtam, ahelyett, hogy a kötelességemet rám háruló feladatként vállaltam volna, és mindent megtettem volna, hogy jól végezzem azt. Ha a dolgok így folytatódnának, a hús-vér testemnek könnyebb volna, megszabadulna a szenvedéstől és a fáradtságtól, de nem nyerném el az igazságot. Az igazság nélkül vajon nem egy két lábon járó hulla lennék? Mi értelme lenne úgy élni? Felismerve, hogy a kötelességemhez való hozzáállásom ennyire gőgös volt, és hogy nincs mód arra, hogy jóvátegyem a veszteségeket, amelyeket a gyülekezet munkájának okoztam, lelkiismeret-furdalás és bűnbánat gyötört. Titokban elhatároztam, hogy nem kényeztethetem többé a hús-vér testet. Noé példáját kell követnem, teljes szívvel végeznem a kötelességemet, és személyes feladatommá kell tennem, hogy megvigasztaljam Isten szívét, bármilyen nehézségekbe ütközöm is.

Egy hónappal később a vezető úgy döntött, hogy folytassam az új hívők öntözését. Hálás voltam, és elhatároztam, hogy ezúttal feltétlenül jól fogom végezni a kötelességemet, és nem fogok többé a romlott beállítottságom alapján cselekedni. Mivel aggódtam, hogy visszazuhanok a régi szokásaimba, gyakran imádkoztam Istenhez, kértem Őt, hogy mutasson utat, és vizsgáljon át, és gyakran emlékeztettem magam, hogy szorgalommal kezeljem a kötelességemet. Ezután minden alkalommal, amikor új hívőkkel tartottam összejöveteleket, türelmesen közösséget vállaltam velük a problémáikról és nehézségeikről, segítve őket az igazság megértésében, és a vallási elképzeléseik feloldásában. Azokban a ritka esetekben, amikor az ismételt közösségek nem hoztak eredményt, elgondolkodtam, mit mondhatnék, hogy jobban megérthessék. A munkám fokozatosan kezdett eredményeket hozni, amitől nagyon stabilnak és békésnek éreztem magam.

Az, hogy elbocsátottak, lehetővé tette számomra, hogy jobban megértsem saját sátáni természetemet, és megváltoztatta a kötelességem végzéséhez való hozzáállásomat. Világosan láttam, hogy kárhozat és pusztítás lesz annak a következménye, ha valaki felületes a kötelességvégzésben és nem törekszik az igazságra, és a szívemben kissé tartottam is Istentől. Amit átéltem, Isten megvilágosításának és útmutatásának volt köszönhető. Istennek legyen hála!