Írta: Owen, Spanyolország

2018-ban videókészítőként dolgoztam a gyülekezetben. Eleinte, mivel nem ismertem a technikai készségeket és a különféle alapelveket, szorgalmasan tanultam, és próbáltam elsajátítani a szükséges képességeket. Egy idő után a technikai felkészültségem jelentősen javult, és csapatvezetővé választottak. Nagyon örültem, és kész voltam keményen dolgozni, hogy jól végezzem a kötelességem. Később egy bonyolult videós projekt során probléma merült fel, és a vezetőm engem küldött oda, hogy kísérjem figyelemmel és oldjam meg a problémát. A bonyolult munkafolyamatokkal és a technikai készségeim hiányával szembesülve először közösen dolgoztam a testvérekkel, hogy megoldásokat találjunk. Ám miután jó ideig keményen dolgoztunk, és közben a dolgok kezdtek gördülékenyebben működni, valamint az én technikai készségeim is fejlődtek, elkezdtem lazsálni. Azt gondoltam magamban: „Lehet, hogy ez a projekt még nem működik tökéletesen, de sokkal jobb, mint korábban. Elég, ha mindent továbbra is úgy működtetek, ahogy eddig. Nem szükséges olyan gyakran rajta tartani a szemem a dolgon. Olyan fárasztó állandó készültségben lenni.” Ezután csak ritkán foglalkoztam új készségekkel, és elhanyagoltam további technikai készségek elsajátítását. Többször is adódtak problémák az általam készített videókkal, és a többiek azt tanácsolták, hogy fejlesszem a készségeimet. Bár tudtam, hogy igazuk van, magamban azt gondoltam: „Már így is van elég munkám. Ha több időt fordítanék tanulásra – eltekintve attól, hogy ez milyen fárasztó lenne –, mi történne, ha az eredményeim nem sokat javulnának a befektetett plusz idő és energia ellenére? Vajon nem lenne az a sok pluszmunka hiábavaló?” Ezért nem szívleltem meg a többiek tanácsát. A vezetőm később észrevette, hogy a munkánk lassan halad, és megkért, hogy bogozzam ki, mi a probléma. A munkapartnerem újra és újra emlékeztetett, hogy oldjuk meg a problémát. Abban az időben kissé ellenálló voltam. Így gondolkodtam: „Lehet, hogy egy kicsit lassan haladunk, de jobb eredményeket érünk el, mint korábban. Nem szabad elsietni a dolgokat.” A lelkem mélyén azonban tudtam, hogy ha jobban átgondolnám és gondosabban tervezném meg a munkát, még lenne lehetőség a hatékonyság javítására. De valahányszor a munka okozta stresszre gondoltam, ami már így is megviselt, és arra, hogy mennyire fárasztó lenne még több időt szentelni erre a munkára, folyton halogattam a dolgot. Később a vezetőm még kétszer megemlítette a problémát, csak ekkor tekintettem át a helyzetet ímmel-ámmal és vonakodva, csupán a hírnevem megőrzése érdekében. Végül azonban továbbra sem találtam rá a megfelelő megoldásra.

Ezt követően nem voltam hajlandó átgondolni a csapat munkáját, sem áldozatot hozni, hogy jobban csináljuk. A szabadidőmben csak pihenni akartam, és egymás után párszor el is aludtam az időt, ami késleltette a munkánkat. Amikor ügyeket intéztem, néha csak kint lézengtem, és egy ideig kerültem a kötelességemet. Akkor sem gondoltam arra, hogyan fejleszthetném a készségeimet, amikor szünetet tartottunk a munkában, inkább pihentem, amikor csak lehetett. Így egyre lustábbá váltam, csak ímmel-ámmal végeztem el a munka ellenőrzését és kiosztását. Szinte soha nem segítettem a többieknek, hogy összefoglaljuk a munkájukban tapasztalt eltéréseket, és amikor problémák merültek fel, nem akartam átgondolni, hogyan kellene megoldani ezeket. Következésképpen végül olyan videókkal késlekedtünk, amelyeket egyértelműen be lehetett volna fejezni a tervezettnél korábban. Ebben az időben folyamatosan problémák adódtak a videókkal, amiket készítettem, és a csapatomban lévő testvérek egyikének sem javult a munkája. Ha akár a legcsekélyebb nehézség is felmerült a munkában, mindenki panaszkodott. Nemcsak, hogy nem sikerült ezt a közösségvállaláson keresztül megoldanom, hanem még velük együtt panaszkodtam. Mivel nem végeztem valódi munkát, és még azután sem fejlődtem, miután a vezetők és a dolgozók több alkalommal közösséget vállaltak velem, hamarosan elbocsátottak. Rettentően éreztem magam, ezért Istenhez imádkoztam, és elgondolkoztam magamon.

Egy nap az áhítatom során Isten következő szavai ötlöttek a szemembe: „A kötelességei végzése során néhány ember egyáltalán nem hajlandó semmilyen szenvedést elviselni, és amikor csak problémával találkozik, panaszkodik, hogy túl nehéz, és nem hajlandó árat fizetni. Miféle hozzáállás ez? Felületes. Ha felületesen végzed a kötelességed, és tiszteletlenül állsz hozzá, mi lesz az eredménye? Még egy olyan kötelességben sem fogsz jó munkát végezni, amit képes vagy jól végrehajtani – a teljesítményed nem lesz megfelelő színvonalú, és Isten nagyon elégedetlen lesz azzal a hozzáállással, amelyet a kötelességed iránt tanúsítasz. Ha tudsz Istenhez imádkozni, keresni az igazságot és a teljes szíved és elméd beletenni, ha tudsz így együttműködni, akkor Isten mindent előre elkészít majd a számodra, hogy minden a helyére kerüljön és jó eredményeket teremjen, amikor dolgokat kezelsz. Nem lesz szükséges rengeteg energiát kifejtened; amikor minden tőled telhetőt megteszel, hogy együttműködj, Isten mindent elrendez a számodra. Ha síkos vagy és lazítasz, ha nem végzed megfelelően a kötelességed, és mindig a rossz úton jársz, akkor Isten nem fog munkálkodni benned; el fogod veszíteni ezt a lehetőséget, és Isten ezt mondja majd: »Téged semmiképp nem lehet használni. Menj és állj félre! Szeretsz ügyeskedni és henyélni, igaz? Szeretsz lustálkodni és elmerülni a kényelemben, ugye? Nos, akkor merülj csak el a kényelemben mindörökre!« Isten valaki másnak fogja adni ezt a kegyelmet és lehetőséget. Mit mondotok? Veszteség ez vagy nyereség? (Veszteség.) Óriási veszteség!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Miután elolvastam Isten szavait, visszagondoltam a csapatvezetőként töltött időmre. Láttam, hogy pontosan olyan voltam, amilyennek Isten szavai lelepleztek. Közömbös, felelőtlen, felületes és simlis voltam a kötelességemmel kapcsolatban. Amikor elkezdtem csapatvezetőként szolgálni, időt és energiát fektettem a dologba, de ahogy a képességeim fejlődtek, és eredményeket értem el, önelégült lettem, ültem a babérjaimon, és mindig a hús-vér testemet kényeztettem. Folyton csak arra gondoltam, hogy miként lazíthatnék, és hogyan boldogulhatnék könnyen. Nem voltam hajlandó semmilyen erőfeszítést tenni a munka javítása érdekében. Még amikor világosan láttam is, hogy problémák vannak, nem oldottam meg őket azonnal, és amikor mások rámutattak erre, nem vettem tudomást a dologról. Amikor csapatvezetőként azt láttam, hogy a többiek a csapatban panaszkodnak a problémáik miatt, nemcsak hogy nem vállaltam közösséget velük az igazságról, hogy megoldjam a problémáikat, de még melléjük is álltam, és egyetértettem velük. Olyan volt, mintha az, hogy mennyit késlekedünk a videós munkával, vagy mennyi problémájuk van a testvéreknek, egyáltalán nem tartozna rám. Csak a testi örömöket akartam élvezni, és nem akartam kifárasztani magam. Következésképpen folyamatos problémák adódtak az általunk készített videókkal, ami komolyan hátráltatta a videós munka előrehaladását. Egy nagyon fontos kötelességgel játszadoztam; a testi kényelmem és nyugalmam kedvéért merészeltem felületesen viselkedni, becsapni Istent, és megtéveszteni másokat, és mindennek tudatában is voltam. Hol volt az istenfélő szívem? Isten irtózott az ilyen hozzáállástól a kötelességgel szemben, és gyűlölte ezt. Visszagondolva a munkámban jelentkező problémákra, ha csak rászántam volna az időt, és áldozatot hoztam volna, a dolgok nem fajultak volna idáig. De lusta voltam, nem akartam szenvedni és fáradtságot érezni. Következésképpen kárt okoztam a videós munkában. Annyira önző és hitvány voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt! Olyannyira elfajulttá és értékvesztetté váltam, és még csak észre sem vettem! Isten emlékeztetőket vezényelt számomra, és én ennek ellenére sem gondolkodtam el, és nem tértem meg. Hogyan lehettem ennyire érzéketlen és hajthatatlan? Amikor felismertem mindezt, bűntudatot éreztem, és feldúlt voltam. Valóban nem érdemeltem meg, hogy vezető legyek, tekintve, hogy ennyire felelőtlen voltam, és nem volt bennem emberi mivolt. A saját hibám volt, hogy elbocsátottak.

Később olvastam egy másik passzust Isten szavaiból: „Ha valaki mond nekik vagy rájuk bíz valamit – legyen az egy vezető, egy dolgozó, vagy a Fennvaló –, a felelősségérzettel bíró emberek mindig ezt gondolják: »Nos, mivel ilyen sokra tart engem, muszáj jól kezelnem ezt a dolgot, és nem hagyhatom cserben őt.« Te nem lennél nyugodt, ha ilyen, lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberekre bízhatnál rá egy feladatot? Nyilvánvalóan azokra az emberekre bízhatsz feladatot, akikre jóindulattal és bizalommal tekintesz. Különösen akkor fogod megbízhatónak gondolni őket, ha már több feladatot elintéztek neked, és mindet nagyon lelkiismeretesen végezték el, és maradéktalanul eleget tettek a követelményeidnek. Ekkor igazán becsülni fogod és nagyra tartod majd őket a szívedben. Az emberek készségesen érintkeznek az ilyen típusú emberekkel, Istenről nem is beszélve. Szerintetek Isten hajlandó lenne a gyülekezeti munkát és azt a kötelességet, amelyet köteles elvégezni az ember, olyasvalakire bízni, aki nem megbízható? (Nem, nem lenne rá hajlandó.) Amikor Isten megbíz valakit a gyülekezeti munka valamelyik elemével, vajon mi Isten elvárása vele szemben? Először is, Isten azt reméli, hogy szorgalmas és felelősségteljes lesz az illető, hogy nagy dolognak fogja tekinteni az adott munkát, és hogy ennek megfelelően kezeli és jól végzi majd el azt. Másodszor azt reméli Isten, hogy bizalomra méltó ember az illető, hogy bármennyi idő telik is el, és bárhogy változzanak is a körülmények, a felelősségérzete nem inog meg, és az integritása kiállja a próbát. Ha megbízható az illető, Isten nyugodt lesz felőle, és a továbbiakban nem fogja felügyelni vagy nyomon követni az adott dolgot. Azért nem, mert a szívében bízik abban az emberben, az pedig bizonyosan elvégzi a neki adott feladatot anélkül, hogy bármi balul sülne el” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavain keresztül rájöttem, hogy aki igazi emberi mivolttal rendelkezik, az felelősségteljes a kötelességében, képes elfogadni, ha Isten átvizsgálja, és szilárdan meg tud állni a kötelességében, feladatait és hűségét pontosan az alapelvek szerint beteljesítve, bármilyen helyzetben is találja magát. Ilyen hozzáállást kell a kötelességünkben tanúsítanunk. Mivel a gyülekezet engem bízott meg a videós munkával, a legkevesebb az volt, hogy amit képes voltam elvégezni, azt a legjobb tudásom szerint el kellett volna végeznem, és időben azonosítani és orvosolni a munkában felmerült problémákat és nehézségeket, hogy biztosítsam a normális munkamenetet. Amikor elvállaltam ezt a kötelességet, készséges voltam, de később csak a saját kényelmem és nyugalmam érdekelt, és egyáltalán nem végeztem valódi munkát, még akkor sem, amikor mások ismételten erre ösztökéltek és buzdítottak. „Csapatvezetői” címet viseltem, de semmit sem végeztem el, és nem hajtottam végre még a legszükségesebb feladataimat sem. Következésképpen hátráltattam a gyülekezet videós munkáját. Valóban nem volt bennem emberi mivolt, és megbízhatatlan voltam! A viselkedésem alapján már rég ki kellett volna engem iktatni. Csak Isten irgalma és türelme tette lehetővé számomra, hogy folytathassam a kötelességet abban a csapatban. Akkoriban azt gondoltam: „Meg kell becsülnöm ezt a lehetőséget, és minden tőlem telhetőt meg kell tennem a kötelességemben.” Azután már nem elégedtem meg azzal, ahogy a dolgok a kötelességemben alakultak, és amellett, hogy elvégeztem a videós munkát, amit naponta kiosztottak rám, folyamatosan kerestem a módját, hogy növeljem a hatékonyságomat, pontosan meghatároztam, hogy mik a problémák és eltérések, és időben jelentettem őket a csapatvezetőnek. Ezen kívül a megoldási javaslatokat is megvitattam a többiekkel. Bár így dolgozni fárasztóbb volt, sokkal békésebbnek és nyugodtabbnak éreztem magam, tudva, hogy teljesítettem a feladataim egy részét.

Nem sokkal ezután a gyülekezetvezető észrevette, hogy valamelyest megváltoztam, és megbízott egy videós projekt vezetésével. Megbecsültem a lehetőséget, hogy ezt a kötelességet végezhetem, és a legjobbat akartam kihozni magamból. Mindennap aktívan nyomon követtem a munkát, és összefoglaltam az összes eltérést, amivel a munkában szembesültünk. Amikor problémákat vettem észre, azonnal megpróbáltam megoldani őket, és ha ez nem sikerült, a csapatvezetőhöz fordultam, és megbeszéltem ezt vele. De nem sokkal később, amikor némi eredményt értünk el a munkánkban, és a képességeim is fejlődtek, a korábbi lustaságom ismét előjött. Azt gondoltam: „Mostanában az ütemterv szerint halad a munka, és nincsenek nagy problémák. Pihennem kellene egy kicsit. Ha mindennap ennyit dolgozom, és ennyi mindennel kell foglalkoznom, az idővel már túl nagy falat lesz a számomra.” Ahogy ezt kigondoltam, el is lustultam, megint csak felületesen végeztem a munkámat, már nem gondolkodtam azon, hogyan fejleszthetném a képességeimet, és hogyan oldhatnám meg a problémákat és az eltéréseket, és még csak azzal sem törődtem, hogy informálódjak a testvéreknél, hogy haladnak a munkával. Amikor volt egy kis szabadidőm, csak pihenni akartam, és néha, miközben dolgoztam vagy technikai készségeket tanultam, vicces videókat vagy filmeket néztem, hogy elüssem az időt. Következésképpen az olyan videók, amelyeket idő előtt be lehetett volna fejezni, elhúzódtak, és a munkánk eredménye romlani kezdett. Azokban a napokban teljesen kábult és zavaros fejű voltam. Nem nyertem semmilyen fényt Isten szavainak olvasása közben, és úgy éreztem, lassan elborít a sötétség. Amikor pedig Istenhez imádkoztam, nem éreztem az Ő jelenlétét. Bár tudtam, hogy veszélyes, ha így folytatom, mégsem tudtam uralkodni magamon, igazán szenvedtem és gyötrődtem. Abban az időben véletlenül rábukkantam egy passzusra Isten szavaiból: „Ha a hívők beszédükben és magatartásukban ugyanolyan gondatlanok és gátlástalanok, mint a nem hívők, akkor még a nem hívőknél is elvetemültebbek; ők archetipikus gonosz démonok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Úgy éreztem, mintha Isten szavai közvetlenül engem lepleznének le. Sok éve hittem Istenben, de még mindig nem teljesítettem a kötelességeimet, és a kikapcsolódást kerestem, amikor dolgoznom kellett volna, egyáltalán nem mutatva semmiféle őszinteséget. A világi munkahelyeken be kell tartani a vállalat által felállított szabályokat, és a munkahelyen szorgalmasan el kell végezni a feladatokat, nem szabad lazsálni. De amikor a gyülekezetben végeztem a kötelességemet, még alapvető felelősségtudattal sem rendelkeztem, és könnyedén félretettem a kötelességemet, csupán azért, hogy kielégítsem a hús-vér testem. Tekintve, hogy milyen züllötten és féktelenül viselkedtem, vajon milyen alapon nevezhettem magam kereszténynek? Még arra sem voltam képes, hogy a kötelességemben munkát végezzek, nemhogy megfelelő színvonalon végezzem a kötelességemet. Gyűlöltem magam, amiért a hús-vér testemet kényeztettem – miért hiányzott belőlem még a legcsekélyebb elszántság is, hogy fellázadjak ellene? A Kínában élő testvéreimre gondoltam, akik inkább elviselnék a kockázatát annak, hogy a KKP letartóztassa és megkínozza őket, minthogy feladják a kötelességeiket, míg én egy szabad és demokratikus országban végezhettem a kötelességemet, miután elmenekültem Kínából, és még arra sem voltam hajlandó, hogy egy kicsit több gondot fordítsak a munkámra, vagy áldozatot hozzak. Úgy viselkedtem, mint egy igazi semmirekellő, nem volt meg bennem a legcsekélyebb méltóság és jellem sem. Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban szégyelltem szembenézni a testvérekkel, Istenről nem is beszélve. És elgondolkodtam: „Egyszer már kudarcot vallottam, mert kényeztettem a hús-vér testemet, és elhanyagoltam a kötelességeimet. Miért nem tanultam a korábbi hibáimból? Miért voltam ennyire könnyelmű és megbízhatatlan a munkámban?” Újra és újra imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy világosítson meg, hogy megtalálhassam a problémám gyökerét.

Egy nap rábukkantam Isten szavainak ezen passzusaira: „Miért fegyelmezetlenek és lusták mindig az emberek, mintha élőholtak lennének? Ez a természetük kérdését érinti. Az emberi természetben lakozik egyfajta lustaság. Nem számít, milyen feladatot végeznek az emberek, mindig szükségük van valakire, aki felügyeli és sürgeti őket. Az emberek időnként a hús-vér testre figyelnek, testi kényelemre áhítoznak és mindig visszatartanak valamit maguknak – ezek az emberek tele vannak ördögi szándékokkal és csalárd cselszövésekkel; valóban nem jók egyáltalán. Mindig kevesebbet tesznek, mint amire képesek, nem számít, milyen fontos kötelességet végeznek. Felelőtlenek és hűtlenek. Azért mondtam el ma ezeket a dolgokat, hogy emlékeztesselek benneteket, hogy ne legyetek passzívak a munkában. Akármit is mondok, képesnek kell lennetek követni azt” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (26.)). „A hamis vezetők nem végeznek valódi munkát, azt viszont tudják, hogy miként viselkedjenek hivatalnokként. Mi az első dolguk, miután vezetővé lesznek? Az, hogy megvásárolják az emberek kegyét. Azt a hozzáállást veszik fel hogy »az új tisztviselők buzgón imponálnak« – először tesznek pár dolgot, amivel elnyerik az emberek kegyét, és kezelnek néhány olyan dolgot, amely mindenkinek javít a mindennapi jólétén. Először megpróbálnak jó benyomást kelteni az emberekben, megmutatni mindenkinek, hogy összhangban vannak a tömegekkel, hogy azután mindenki dicsérje őket, és ezt mondja: »Ez a vezető úgy viselkedik irányunkban, mint egy szülő!« Azután hivatalosan is átveszik az irányítást. Úgy érzik, hogy népszerűek és támogatást élveznek, a pozíciójuk pedig be van biztosítva; ezután elkezdik élvezni a státusz előnyeit, mintha azok jogosan megilletnék őket. Ezek a mottóik: »az élet arról szól, hogy jókat együnk, és szépen öltözködjünk«, »rövid az élet, élvezd, amíg tudod«, »idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig«. Minden napot úgy élveznek, ahogy van, szórakoznak, amíg csak tudnak, és nem gondolnak a jövőre, és még kevésbé veszik fontolóra, hogy milyen felelősségeket kell teljesítenie és milyen kötelességeknek kell eleget tennie egy vezetőnek. A látszat kedvéért a megszokott módon prédikálnak néhány szót és doktrínát, és végrehajtanak néhány feladatot, de semmilyen valódi munkát nem végeznek. Nem hozzák felszínre a valódi problémákat a gyülekezetben és nem oldják meg azokat teljesen, akkor hát mi értelme van annak, hogy ilyen felületes feladatokat végeznek? Nem megtévesztő ez? Rá lehet bízni fontos feladatokat egy ilyesfajta hamis vezetőre? Vajon összhangban van Isten házának a vezetők és dolgozók kiválasztására vonatkozó alapelveivel és feltételeivel? (Nem, nincs.) Ezeknek az embereknek nincs semmi lelkiismeretük és józan eszük, híján vannak mindennemű felelősségérzetnek, mégis szeretnének valamilyen hivatalos pozíciót betölteni, vezetők lenni a gyülekezetben – miért ilyen szégyentelenek? Vannak egyesek, akiknek van felelősségérzetük, mégsem lehetnek vezetők, ha szegényes a képességük – a hasznavehetetlen emberekről nem is szólva, akiknek egyáltalán nincs felelősségérzetük; ők még kevésbé alkalmasak arra, hogy vezetők legyenek. Mennyire lusták az ilyen falánk és tétlen hamis vezetők? Még ha fel is fedeznek egy problémát, és tudják, hogy ez egy probléma, akkor sem veszik komolyan, és ügyet sem vetnek rá. Annyira felelőtlenek! Noha jó a beszélőkéjük, és látszólag van némi képességük, nem tudják megoldani a gyülekezeti munkában felmerülő különféle problémákat, minek következtében megreked a munka; egyre jobban felhalmozódnak a problémák, de ezek a vezetők nem foglalkoznak velük, és mindenáron el akarnak végezni néhány felületes feladatot a szokásos módon. És mi a végeredmény? Vajon nem rontják és nem fuserálják el a gyülekezeti munkát? Nem okoznak káoszt és az egység hiányát a gyülekezetben? Ez elkerülhetetlenül ide vezet” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (8.)). Isten szavain elgondolkodva rájöttem, hogy azért voltam önelégült, és azért hiányzott belőlem a kezdeményezőkészség a kötelességemben, mert természetemnél fogva lusta vagyok és a kényelemre sóvárgok. Az elmém tele volt olyan világi ügyekre vonatkozó sátáni filozófiákkal, mint „az élet arról szól, hogy jókat együnk, és szépen öltözködjünk”, „idd meg ma a mai nap borát, és ne aggódj a holnap miatt holnapig” és „bánj jól magaddal, mert az élet rövid”. Ezek szerint a sátáni téveszmék szerint éltem, azt gondolva, hogy a földi életem során jól kell éreznem magam. Nem láttam értelmét az állandó szenvedésnek és kimerültségnek. Következésképpen semmiben sem tudtam kitartó lenni. A munkámban jelentkező legkisebb eredményt is tőkeként használtam fel, önelégült és értékvesztett lettem. Pontosan úgy, mint az iskolás éveim alatt: akárhányszor jó jegyeket kaptam, és a tanáraim és az osztálytársaim megdicsértek, nem akartam tovább figyelmet és energiát fordítani a tanulmányaimra, csak a szórakozásra vágytam. Nem érdekelt többé, hogy figyeljek az órákon, vagy elkészítsem a házi feladatokat. De amint a jegyeim romlani kezdtek, és a szüleim és tanáraim szigorúbbak lettek velem, intenzívebben kezdtem tanulni, és erőfeszítéseket tettem, amíg a jegyeim újra javulni nem kezdtek, majd ismét megpihentem, és vissza akartam térni a szórakozáshoz. Azokban az években folyamatosan ezek a dekadens eszmék irányítottak, és egyre lustább, kedvetlenebb és motiválatlanabb lettem. Könnyelmű és ingatag voltam mindenben, amit csináltam, nem voltam hajlandó szenvedni, vagy áldozatot hozni, és egyre kevésbé voltam hajlandó erőfeszítést tenni a kötelességeimben. Korábbi csapatvezetői szerepemben és most, a munkafolyamatokat ellenőrző csapat tagjaként egyaránt lusta és motiválatlan voltam. Amint valami eredményt elértem, elkezdtem lébecolni, és váltogatni akartam a munkát és a pihenést, hogy ne szenvedjek veszteségeket, és ne merüljek ki. Még amikor egyértelműen tudtam is, hogy vannak problémák a munkában, akkor sem oldottam meg őket, inkább jelentéktelen szórakozásokra pazaroltam az időmet, ahelyett, hogy kicsit több áldozatot hoztam volna, és kicsit nagyobb árat fizettem volna a kötelességemért. Épp csak annyit tettem, hogy fenntartsam a látszatot, hogy becsapjam és lerázzam a vezetőmet. Rájöttem, hogy nemcsak lusta vagyok, hanem ravasz és simlis is, és semmi másra nem vágytam, mint hogy nyugodtan és könnyedén éljem az életemet. Olyan sokat élveztem Isten szavainak öntözéséből és ellátásából, valamint Isten gondoskodásából és oltalmából, mégsem voltam képes elvégezni még a legalapvetőbb feladataimat sem. Hát nem csak egy lusta mihaszna, egy élősködő voltam a gyülekezetben? Hol volt az emberi mivoltom és a józan eszem? Eszembe jutott egy sor a Bibliából, ami így szól: „És az ostobákat jólétük pusztítja el” (Példabeszédek 1:32). Ha nem térnék meg, még ha a gyülekezet egyelőre nem is iktatna ki, Isten mindent átvizsgál, és a Szentlélek nem munkálkodna bennem tovább. Előbb vagy utóbb kiiktatnának.

Ezt követően azáltal, hogy Isten szavait ettem és ittam, elkezdtem megváltoztatni a kötelességemhez való hozzáállásomat. Isten szavai azt mondják: „Rendkívül fontos, hogy miként kell kezelnetek Isten megbízatásait. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten rád bízott, akkor nem érdemled meg, hogy az Ő jelenlétében élj, és el kell fogadnod a büntetésedet. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek teljesítik a megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legmagasabb rendű felelőssége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha könnyelműen kezeled Isten megbízatásait, az a legsúlyosabb elárulása Istennek. Ha így teszel, szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned. Az embereknek alapos megértést kell nyerniük arról, hogy hogyan kezeljék Isten megbízatását, és legalább ezt meg kellene érteniük: az, hogy Isten megbízatásokat ad az embernek, annyit tesz, hogy felmagasztalja őt, és egyfajta különleges kegyelmet mutat az embernek, ez a legdicsőségesebb dolog mind közül, és minden másról le lehet mondani, még az ember saját életéről is – de Isten megbízatásait teljesíteni kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). „Az embereknek mind azon kell igyekezniük, hogy értelmes életet éljenek meg, és nem szabad megelégedniük a jelenlegi körülményeikkel. El kell jutniuk oda, hogy Péter képmását éljék meg, és rendelkezniük kell Péter tudásával és tapasztalataival. Magasabb rendű és mélyebb dolgokra kell törekedniük. Isten mélyebb, tisztább szeretetére kell törekedniük, és olyan életre, amelynek van értéke és értelme. Csak ez az élet; csak akkor lesznek ugyanolyanok, mint Péter. Arra kell összpontosítanod, hogy kezdeményező módon menj be a pozitív oldalon, és nem szabad passzívnak lenned és hagynod, hogy visszaess, mert elégedett vagy az átmeneti könnyebbséggel, miközben ezzel egyidejűleg figyelmen kívül hagyod a mélyebb, részletesebb és gyakorlatiasabb igazságokat. Gyakorlatias szeretetnek kell lennie benned, és minden lehetséges módját meg kell találnod annak, hogy megszabadulj ettől a dekadens, gondtalan élettől, amely nem különbözik egy állatétól. Értelmes és értékes életet kell megélned, és nem szabad bolonddá tenned magad, vagy úgy kezelned az életedet, mint egy játékszert, amivel játszadozhatsz. Senki számára, akiben van elszántság és szereti Istent, nincsenek elérhetetlen igazságok, és nincs olyan igazságosság, amelyért ne tudna szilárdan kiállni. Hogyan kellene élned az életedet? Hogyan kellene szeretned Istent, és arra használni ezt a szeretetet, hogy eleget tégy az Ő szándékainak? Nincs nagyobb dolog az életedben. Mindenekelőtt ilyen elszántsággal és kitartással kell rendelkezned, és nem szabad gerinctelen nyápicnak lenned. Meg kell tanulnod, hogyan tapasztalj meg egy értelmes életet, és hogyan tapasztalj meg jelentőségteljes igazságokat, és nem szabad ilyen felületesen bánnod magaddal” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai által megértettem, hogy az élet értéke és értelme abban rejlik, hogy az ember teremtett lényként jól végzi a kötelességét. Ha valaki mindig a kényelmet és a nyugalmat keresi, ha hiányzik belőle a kezdeményezőkészség, és felületes a kötelességeiben, azzal elárulja Istent, Aki megátkozza és megveti az ilyen viselkedést. Eszembe jutott, hogy Péter egész életében szorgalmasan törekedett arra, hogy szeresse Istent, és eleget tegyen Neki, mindig szigorúan tartotta magát Isten szavaihoz, és igyekezett fejlődni. Mindig arra törekedett, hogy gyakorolja az igazságot, és eleget tegyen Istennek, míg végül fejjel lefelé keresztre feszítették Istenért, és ezzel hangos bizonyságot tett. Azután ott van Noé. Miután elfogadta a megbízatást Istentől, 120 éven keresztül dolgozott a bárka megépítésén, soha nem hátrált meg a számtalan nehézség és hatalmas szenvedés ellenére sem, és fáradhatatlanul küzdött, míg a bárka el nem készült. Amikor összehasonlítottam, hogy hozzám képest Noé és Péter hogyan bánt Istennel és a kötelességével, hihetetlenül szégyenkeztem. Rájöttem, hogy önző és lusta is vagyok, és nincs meg bennem még csak a legcsekélyebb emberi mivolt sem. A legcsekélyebb felelősségérzetem sem volt a kötelességem iránt, felületes voltam és halogató. Amint többet kértek tőlem, vagy sok lett a munka, elkezdtem panaszkodni a fáradtságra, ellustultam, és a hús-vér testemet kényeztettem, még akkor is, amikor noszogattak. Egyáltalán nem volt istenfélő szívem. Amilyen módon a dolgokhoz álltam, azzal végül csak magamnak ártottam. De mindig azt gondoltam, hogy igazam van, és megelégedtem azzal, hogy csak a legkisebb erőfeszítést tegyem meg. Annyira érzéketlen, ostoba és tudatlan voltam! Annak ellenére, hogy így végeztem a kötelességemet, Isten mégis adott esélyt a megtérésre. Nem bánthattam meg továbbra is Isten érzéseit az erkölcsi leépülésemmel. Így imádkoztam tehát Istenhez: „Édes Istenem! Tisztában vagyok vele, hogy a természetem lustaságra hajlik, és hiányzik belőlem az emberi mivolt. Nem akarok tovább így élni. Őszintén akarok törekedni az igazságra, és jól akarom végezni a kötelességemet. Kérlek, vizsgáld át a szívemet!”

Ettől kezdve több időt és energiát fordítottam a kötelességemre, és bár minden napom zsúfolt volt, mégis szakítottam időt arra, hogy tanuljak, és fejlesszem a technikai készségeimet. A munkámban felmerülő problémákat és eltéréseket is rendszeresen összefoglaltam, és fáradhatatlanul törekedtem a készségeim javítására. Kicsivel később egyre jobb eredményeket értem el az általam készített videókkal. Észrevettem, hogy amikor megosztottam a testvéreimmel, amit tanultam, az az ő számukra is hasznosnak tűnt. Nagyon békés és nyugodt voltam. Ez a fajta kötelességvégzés több munkával járt, és kevesebb idő volt pihenni, de nem éreztem magam fáradtnak, és nem éreztem úgy, hogy szenvedek. Sokkal tisztábbak voltam a gondolataim; közel sem olyanok, mint azelőtt, amikor minden napot úgy töltöttem, hogy zavaros volt a fejem, és szétszórt voltam. Könnyebben észrevettem a munkánkban felmerülő problémákat is, és a testvérekkel vállalt közösség és Isten megvilágosítása és útmutatása által sok problémát időben megoldottunk. De mivel a Sátán már túl mélyen megrontott, a lustaság gondolata időről időre még mindig hatással volt rám. Amikor kezdtem jó eredményeket elérni, ismét kissé önelégült lettem, és a hús-vér testemet akartam kényeztetni. Amikor egy alkalommal az egyik videónkat ellenőriztem, megláttam egy akciófilmet a hírfolyamomon. Azt gondoltam: „Mostanában annyira stresszes a munka; nem fog ártani, ha nézem egy kicsit, és kiengedem a gőzt.” Ahogy néztem, hirtelen rájöttem, hogy visszatértem a régi trükkjeimhez. Megláttam egy passzust Isten szavaiból: „Amikor úgy érzed, hogy felületesen végzed a dolgokat, kibúvókat keresel és lazsálsz, és próbálod elkerülni Isten vizsgálatát a kötelességed végzése közben, sietned kell Isten elé járulni, hogy imádkozz és elgondolkodj azon, helyes-e így tenni. Aztán gondolkodj el: »Mi a célom az Istenbe vetett hittel? A felületességem becsaphatja az embereket, de vajon Istent bolonddá teheti? Sőt mi több, az Istenbe vetett hitem és a kötelességem végzése nem azért van, hogy kibúvókat kereshessek és lazsálhassak, hanem hogy elnyerjem az üdvösséget. Így cselekedni azt mutatja, hogy nincs normális emberi mivoltom, és ez nem olyasmi, amiben Isten gyönyörködik. Ez nem mehet így tovább. Az egy dolog lenne, ha a világban ravaszkodnék, lazsálnék és a saját akaratomat követném, de most Isten házában vagyok, Isten szuverenitása alatt, Isten szemeinek vizsgálata alatt, és emberi lény vagyok, tehát a lelkiismeretem és Isten szavai szerint kell cselekednem, és nem követhetem a saját akaratomat, nem lehetek felületes, nem kereshetem a kibúvókat, és nem lazsálhatok. Tehát hogyan kellene cselekednem, hogy ne keressek kibúvókat, ne lazsáljak, hogy ne legyek felületes? Erőfeszítést kell tennem. Az imént úgy éreztem, túl nagy fáradság így cselekedni, ezért el akartam kerülni a nehézséget, de most már értem: lehet, hogy nagyobb fáradság így tenni, de eredményeket hoz, tehát így kell tennem.« Amikor csinálod, és még mindig nem vagy hajlandó elviselni a nehézséget, ilyenkor imádkoznod kell Istenhez: »Édes Istenem! Lusta, kibúvókat kereső ember vagyok. Kérlek, fegyelmezz meg és dorgálj meg engem, hogy elnyerjem a lelkiismeret tudatosságát, és legyen szégyenérzetem! Nem akarok felületes lenni. Kérlek, adj útmutatást és világosíts meg engem, hogy lássam a lázadó mivoltomat és a rútságomat!« Amikor így imádkozol, és így elgondolkozol magadon és próbálod megismerni magad, ez a megbánás érzését fogja kelteni; képes leszel gyűlölni a rútságodat, és a helytelen állapotod változni kezd. Képes leszel elmélkedni: »Miért vagyok képes a felületességre? Miért próbálok mindig kibúvókat keresni és lazsálni? Az ilyen cselekvés annyira nélkülözi a lelkiismeretet és a józan észt – vajon még mindig olyan valaki vagyok, aki hisz Istenben? Miért nem tudom a dolgokat lelkiismeretesen végezni? Hát nem csak egy kicsit több időt és erőfeszítést kellene belefektetnem? Mi ebben olyan nehéz? Ezt kellene tennem; ha még erre sem vagyok képes, méltó vagyok arra, hogy emberi lénynek nevezzenek?« Ennek eredményeként elhatározást teszel, és esküt teszel Istennek: »Édes Istenem! Cserbenhagytalak Téged, igazán túl mélyen romlott vagyok, nincs lelkiismeretem és józan eszem, és nincs emberi mivoltom. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Kérlek, bocsáss meg nekem! Határozottan meg fogok változni. Ha nem tartok bűnbánatot, büntess meg engem!« Ezután a gondolkodásmódod megfordul, és elkezdesz változni. Amikor legközelebb végzed a kötelességedet, képes leszel lelkiismeretesen cselekedni, kevesebb felületességgel, és képes leszel szenvedni és megfizetni az árat. Úgy fogod érezni, hogy így végezni a kötelességedet csodálatos, és békesség és öröm lesz a szívedben. Amikor az emberek el tudják fogadni Isten vizsgálatát, amikor tudnak Hozzá imádkozni és Rá támaszkodni, az állapotuk hamarosan megváltozik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Miután elgondolkodtam Isten szavain, rátaláltam a gyakorlás útjára. Természetemtől fogva lusta voltam, szerettem a kényelmet és a nyugalmat, és nem voltam hajlandó szenvedni. Egyedül nem tudtam volna megoldani ezt a problémát; imádkoznom kellett Istenhez, Rá kellett bíznom magam, és el kellett fogadnom, hogy Ő átvizsgáljon. Legközelebb, amikor a hús-vér testemet akarom kényeztetni, és simliskedni vagy lazítani akarok, azonnal imádkoznom kell Istenhez, és arra kell kérnem Őt, hogy fegyelmezzen és fenyítsen meg. Csak így tudok fellázadni a hús-vér testem ellen, és jól végezni a kötelességemet. Ezért az imámban beszéltem Istennek az állapotomról, és kértem, hogy fegyelmezzen meg. Az imádság után megnyugodtam, és folytattam a videó átnézését, alaposan fontolóra véve az alapelveket, és utánanézve a releváns információknak. Amikor átgondoltam a munkámat, éreztem Isten útmutatását, és gyorsan azonosítani tudtam a videó hibáit, valamint kidolgoztam egy módot a megoldásukra.

Ezen a tapasztalaton keresztül több hitet nyertem ahhoz, hogy szembenézzek a lustaságommal. Láttam, hogy csupán őszintén Istenre kell támaszkodnom, és el kell fogadnom, hogy Ő átvizsgálja a munkámat. Ha ismét elkezdeném a testemet kényeztetni, imádkozhatok Istenhez, és támaszkodhatok Rá, hogy tudatosan visszafogjam magam. Ily módon lesz erőm, hogy legyőzzem a lustaságomat, és békésen végezzem a kötelességemet. Manapság, bár még mindig gyakran felfedek a kényelmet és nyugalmat illető gondolatokat és elképzeléseket, tudom, hogy ha Isten szavait követem, szüntelenül gyakorlom azokat, és belépek azokba, ezek a romlott beállítottságok biztosan megtisztulnak és megváltoznak majd.