Guan Hszin nővért 2019-ben helyezték át hozzánk, hogy nyomon kövesse gyülekezetünk munkáját. Én két évvel korábban ismertem meg őt, és amikor újra kapcsolatba kerültem vele, azt tapasztaltam, hogy semmit sem változott. Az összejöveteleken mindig szavakat és doktrínákat hangoztatott, nem tapasztalatokról vagy Isten szavainak megértéséről beszélt. Amikor látta, hogy mások küszködnek a munkájukkal, nem vállalt közösséget velük az igazságról a problémák megoldása érdekében, csak megdorgálta és leszidta őket. Ezzel nemcsak hogy nem nyújtotta a testvéreknek a gyakorlás útját, hanem el is nyomta őket. Amikor néhányan nem tudták azonnal megváltoztatni negatív állapotukat, Guan Hszin behatárolta és leszidta őket, így korlátok közé szorította a testvéreket, és néhányan már nem mertek kötelességet vállalni. Gyakran hangoztatta, hogy ő feladta a munkáját és a családját, szenvedett és áldozatot hozott, és sok új gyülekezeti tag megfelelő ítélőképesség híján nagyon felnézett rá. Abban az időben a gyülekezet munkája nem ment jól, és a testvérek sem voltak jó állapotban. Később megtudtam, hogy Li Hsziao, az evangéliumi diakónus nem vállalta fel a kötelessége terheit, és nem végzett semmilyen gyakorlati munkát. A sok beszélgetés és metszés után sem változott meg, sőt negatív és elutasító lett. Ez hátráltatta az evangelizációs munkánkat, és le kellett őt váltanunk. Beszéltem Guan Hszinnel ezekről a problémákról. Ő azonban úgy érezte, hogy nehéz jó jelöltet találni a pozícióra, és ragaszkodott ahhoz, hogy ne váltsuk le. Még hangosan meg is kérdezett: „Mióta tudomást szereztél Li Hsziao problémáiról, hányszor próbáltál szeretetből segíteni neki? Eleget tettél a feladataidnak? Ne légy ilyen arrogáns, és ne vonj le ilyen könnyelműen következtetéseket másokról!” A szeretetteljes segítség azoknak jár, akik el tudják fogadni az igazságot. Aki nem fogad el semmilyen közösséget és változást, azt azonnal le kell váltani. Eleinte ragaszkodtam az álláspontomhoz, de Guan Hszin nem akart egyetérteni, ami nyugtalanított, és vitatkozni kezdtünk. Néhány másik testvér azt tanácsolta, hogy ne próbáljak meg felülkerekedni rajta, amitől eléggé korlátozva éreztem magam. Senki sem látta tisztán azt, amit Li Hsziao mondott, így ha továbbra is ragaszkodom a leváltásához, azt mondhatták volna, hogy arrogáns és makacs vagyok, és hogy akadályozom a gyülekezet munkáját. E gondolat hatására nem szóltam egy szót sem.

Ezután egy felsőbb vezetőt kellett választanunk, és megkértek minket, hogy javasoljunk néhány megfelelő jelöltet. Néhány testvér Guan Hszint akarta javasolni. Úgy gondoltam, hogy ő hajlamos a saját feje után menni, anélkül, hogy az alapelveket keresné, csak szavakat és doktrínákat mond, és nem tudja megoldani mások gyakorlati problémáit. Nem volt jó jelölt. Beszélnem kellene erről, hogy a többiek is tisztán lássanak. De az evangéliumi diakónus leváltásával kapcsolatos korábbi konfliktusunk miatt a többiek azt hihetnék, hogy felül akarok kerekedni Guan Hszinen. Ha most azt állítanám, hogy Guan Hszin nem megfelelő jelölt, vajon azt mondanák, hogy ki akarom használni a lehetőséget, hogy visszavágjak neki, és akadályozzam őt? Arra jutottam: „Jó, minél kevesebb gondom van, annál jobb. Ha akarják, megválaszthatják Guan Hszint – az is elég, ha én nem rá szavazok.” De amikor eljött az értékelés megírásának ideje, aggódni kezdtem. Mindenki más elég jó dolgokat mondott Guan Hszinről, így ha őszintén leírnám a véleményemet, a vezető tudná, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem megfelelő jelölt, mégsem vállalok közösséget a többiekkel az igazságról, és nem javasolok olyan jelölteket, akik megfelelnek az alapelveknek. Azzal vádolna a vezető, hogy nem segítem az egyház munkáját? Leállítaná a képzésemet? Úgy éreztem, hogy kutyaszorítóba kerültem. Úgy döntöttem, hogy sodródom az árral. Ezért az értékelésemben kizárólag Guan Hszin pozitívumairól írtam, és az őszinteséget mellőzve azt mondtam, hogy az igazságra törekszik, jó az emberi mivolta, szeretetteljesen viszonyul másokhoz, és amikor látja bennünk a romlottságot, megtalálja Isten megfelelő szavait, hogy segítsen nekünk. Miután megírtam ezt az értékelést, éreztem, hogy a lelkem mélyre süllyed, és a lelkiismeretem megvádol. Amikor ezután Isten szavait olvastam, nem nyertem megvilágosítást, és a kötelességem kiüresedettnek tűnt, de nem gondolkodtam el magamon. Ugyanakkor ragaszkodtam a szerencséről alkotott elképzelésemhez. Ilyen sok jelölt közül valószínűleg nem őt fogják megválasztani. Ha nem őt választják meg, a hamis értékelésem nem kerül napvilágra. Később megtudtam, hogy Guan Hszint tényleg megválasztották magasabb szintű vezetőnek. Ez megdöbbentett, és eléggé nyugtalanított. A sok pozitív vélemény megtévesztette az embereket? De még mindig nem volt bátorságom elmondani a vezetőnek az igazat, így csak azzal vigasztaltam magam, hogy ha Guan Hszin tényleg alkalmatlan lenne a vezetésre, Isten már leleplezte volna. Ezt gondoltam, de továbbra is nyugtalanságot éreztem.

Körülbelül egy hónappal később egy vezető egy levélben újabb értékelést kért tőlünk Guan Hszinről. Rájöttem, hogy valószínűleg problémák merültek fel nála a felső vezetői kötelességei során. Féltem, és azt is láttam, hogy a vezető Isten néhány szavát idézte a levelében. Isten azt mondja: „Amikor azt mondom, hogy »Isten útjának követése«, vajon mire vonatkozik az »Isten útja«? Azt jelenti, hogy félni Istent és kerülni a rosszat. És vajon mi az, hogy félni Istent és kerülni a rosszat? Amikor például felbecsülöd valakinek az értékét – ez összefügg az istenfélelemmel és a rossz kerülésével. Hogyan becsülöd fel valakinek az értékét? (Becsületesnek, igazságosnak és méltányosnak kell lennünk, szavainknak pedig nem szabad az érzéseinken alapulniuk.) Amikor pontosan azt mondod, amit gondolsz, és amit láttál, akkor becsületes vagy. Először is, a becsületesség gyakorlása összhangban van Isten útjának követésével. Ez az, amire Isten az embereket tanítja; ez Isten útja. Mi Isten útja? Félni Istent és kerülni a rosszat. Vajon a becsületesség nem része az Istenfélelemnek és a rossz kerülésének? És ez nem Isten útjának követése? (De igen, az.) Ha nem vagy becsületes, akkor az, amit láttál és az, amit gondolsz, nem azonos azzal, ami a szádon kijön. Valaki megkérdezi tőled, hogy »Mi a véleményed erről az emberről? Felelősségteljes-e a gyülekezeti munkában?«, és te azt válaszolod: »Nagyszerű ember. Felelősségteljesebb és jobb képességű, mint én, az emberi mivolta is jó. Érett és stabil.« De a szíved mélyén vajon ezt gondolod? Amit valójában látsz, az az, hogy bár ez az ember rendelkezik képességgel, de megbízhatatlan, meglehetősen csalárd és nagyon számító. Ez az, amit valójában gondolsz az elmédben, de amikor itt az idő, hogy beszélj, felötlik benned, hogy »Nem mondhatom ki az igazságot. Nem szabad senkit sem megbántanom«, így gyorsan mondasz valami egyebet, és szép dolgokat válogatsz, amiket mondhatsz róla, de semmi sem az, amit valójában gondolsz; az egész hazugság és színlelés. Vajon ez azt jelzi, hogy Isten útját követed? Nem. A Sátán útjára léptél, a démonok útjára. Melyik Isten útja? Az igazság, az az alap, amely szerint az embereknek viselkedniük kell, valamint az istenfélelem és a rossz kerülésének az útja. Bár te egy másik emberhez beszélsz, Isten is hallgatja; Ő figyeli a szívedet, és átvizsgálja. Az emberek arra figyelnek, amit mondasz, de Isten a szívedet vizsgálja át. Vajon az emberek képesek átvizsgálni az ember szívét? Az emberek legfeljebb azt láthatják, hogy nem mondtad ki az igazságot; azt láthatják, ami a felszínen van, azonban csak Isten láthat a szíved mélyére. Csak Isten láthatja azt, hogy mit gondolsz, mit tervezel, és milyen kis cselszövéseket, alattomos módszereket és aktív gondolatokat hordozol a szívedben. Vajon amikor Isten látja, hogy nem mondod ki az igazságot, mi az Ő véleménye és értékelése rólad? Az, hogy ebben a kérdésben nem követted Isten útját, mivel nem mondtad ki az igazságot. Ha Isten követelményei szerint gyakoroltál, akkor ki kellett volna mondanod az igazságot: »Ő egy jó képességű ember, de megbízhatatlan.« Függetlenül attól, hogy az értékelésed pontos volt-e, az őszinte és szívből jövő lett volna, és ez az a nézőpont és álláspont, amelyet ki kellett volna fejezned. De nem tetted – akkor vajon Isten útját követted? (Nem.) Ha nem mondod ki az igazságot, mi haszna van annak, hogy azt hangsúlyozod, hogy Isten útját követed, és eleget teszel Istennek? Vajon Isten azokra a szlogenekre figyel, amelyeket kiabálsz? Vajon Isten azt nézi, hogyan kiabálsz, milyen hangosan kiabálsz, és milyen hatalmas az akaratod? Vajon azt nézi, hogy hányszor kiabálsz? Ő nem ezeket a dolgokat nézi. Isten azt nézi, hogy gyakorolod-e az igazságot, és azt, hogy milyen döntéseket hozol, valamint azt, hogy hogyan gyakorolod az igazságot, amikor valami ér téged. Ha a kapcsolatok fenntartását választod, a saját érdeked és imázsod fenntartását, akkor minden az önfenntartásról szól, és Isten látja, hogy ez az a nézőpont és hozzáállás, amelyet képviselsz, amikor valami ér, így Ő fel fogja becsülni az értéked. Azt mondja majd, hogy nem olyasvalaki vagy, aki az Ő útját követi” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak olvasása felkavart bennem néhány érzést. Az értékelések írását sosem tekintettem nagyon fontos dolognak, és nem kutattam, hogy milyen igazságokat kellene gyakorolnom ebben a kérdésben. Nem gondolkodtam el azon, hogy helytelenek voltak-e az indítékaim, vagy romlottságot mutattam-e, amikor megírtam azt az értékelést, hogy istenfélő szívvel, objektíven értékeltem-e őt. Ezen a ponton rájöttem, hogy az értékelések megírása összefügg azzal, hogy valakinek istenfélő szíve van-e, és támogatja-e a gyülekezet munkáját. Felsőbb vezetőt választottunk, ami hatással volt több gyülekezet munkájára, és a testvérek életbe való belépésére. Egy hazug szavakkal megírt, valótlan értékelés félrevezetheti az embereket, és egy alkalmatlan személy megválasztása megzavarhatja a gyülekezet munkáját, ártva a testvérek életbe való belépésének. Tudtam, hogy Guan Hszin nem volt megfelelő felsővezető-jelölt, de a saját imázsom és státuszom megőrzése érdekében, attól való félelmemben, hogy a többiek bosszúállással és Guan Hszin elnyomásával vádolhatnak, nem mondtam semmit. Írhattam volna egy őszinte értékelést, és beszámolhattam volna Guan Hszin valós dolgairól, de féltem, hogy a vezető azt mondaná, hogy van egy felismerésem, de nem osztottam meg azt a többiekkel, hogy nem támogattam a gyülekezet munkáját, és ez hatással lenne a rólam alkotott képére. Így hát fondorlatos eszközökhöz folyamodtam, és olyan dolgokat írtam az értékelésemben, amelyek ellentmondtak a tényeknek. Guan Hszint olyan személynek írtam le, aki az igazságra törekszik, és valódi munkát végez. Amit írtam, egyáltalán nem volt hiteles. Nagyon alattomos és csalárd voltam. Isten azt kéri tőlünk, hogy őszinték legyünk, hogy a tényeknek megfelelően és helyénvalóan beszéljünk. Én viszont hazudtam egy olyan fontos dolog kapcsán, mint egy vezető megválasztása. Egyáltalán nem volt istenfélő szívem. Sátáni, démoni természetet éltem meg ezáltal. Az ördög is így kezdte, hazugsággal. Szembementem a tényekkel, hazudtam, és ez valójában démoni természetű tett volt! Nem voltam tekintettel a gyülekezet munkájára, hanem a tényekkel ellentétes értékelést írtam, félrevezetve a testvéreket, így nem a megfelelő személyt választották meg. Ezzel becsaptam Istent, és megsértettem az Ő természetét. Ez a felismerés ijesztő volt számomra.

Később ezt a részletet olvastam Isten szavában: „Ha egyszer az igazság életté vált benned, és megfigyelsz valakit, aki istenkáromlóan áll Istenhez, nem félve Őt, kötelességének végzése közben pedig felületes, vagy aki megszakítja és megzavarja a gyülekezeti munkát, az igazságalapelvek szerint fogsz reagálni, és képes leszel felismerni és szükség szerint leleplezni őt. Ha az igazság nem vált az életeddé, és továbbra is a sátáni beállítottságodban élsz, akkor, amikor gonosz embereket és ördögöket fedezel fel, akik megszakításokat és zavarokat okoznak a gyülekezet munkájában, akkor szemet fogsz hunyni felette és füled botját sem mozdítod; félresöpröd őket, a lelkiismeretedtől érkező szemrehányás nélkül. Sőt, azt fogod gondolni, hogy a gyülekezet munkáját megzavaró embereknek semmi köze hozzád. Nem számít, mennyire sérül a gyülekezet munkája és Isten házának érdekei, téged nem érdekel, nem avatkozol bele és nem érzel bűntudatot – ami olyan emberré tesz, aki lelkiismeret és értelem nélküli, álhívő, munkás. Eszed, ami Istené, iszod, ami Istené és élvezel mindent, ami Istentől származik, mégis úgy érzed, hogy az Isten házának érdekeit sértő dolgoknak nincs köze hozzád – ami árulóvá tesz téged, aki beleharap az őt tápláló kézbe. Ha nem véded Isten házának érdekeit, ember vagy egyáltalán? Ez egy démon, amely befurakodott az egyházba. Istenhitet színlelsz, úgy teszel, mintha kiválasztott lennél, és élősködni akarsz Isten házában. Nem egy emberi lény életét éled, sokkal inkább démonhoz hasonlítasz, mint emberhez, és egyértelműen az álhívők egyike vagy” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak kinyilatkoztatása nagyon mélyen megérintett. Én voltam az az áruló, aki megharapja az őt etető kezet, amelyről Isten beszélt. Ettem és ittam Isten szavait, élveztem minden támogatását, de nem segítettem a gyülekezet munkáját. Ehelyett teljes mértékben a saját érdekeim alapján cselekedtem, nem gyakoroltam azokat az igazságokat, amelyeket jól ismertem, így végül megtévesztettem másokat, akik emiatt hamis vezetőt választottak. Hát nem ártottam ezzel a gyülekezet munkájának és más testvéreknek? Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban gyűlöltem magam, amiért ilyen csalárd és aljas voltam. Csak magamat akartam megvédeni, nem a gyülekezet munkáját. Semmilyen tekintetben nem voltam igaz hívő. Sötétséget és levertséget éreztem a lelkemben. Nem világosodtam meg Isten szavai által, és nem értem el semmit a kötelességemben. Isten elrejtette előlem az arcát. Ha továbbra is bűnbánat nélküli áruló maradnék, Isten biztosan kirekesztene. Határozottan éreztem Isten igazságos természetét, amely nem tűri az emberi sértést, és gyűlöltem magam, amiért nem gyakoroltam az igazságot. Imádkoztam Istenhez, kész voltam megtérni, és az igazságot gyakorolni, hogy jóvátegyem a vétkemet.

Elolvastam ezt a passzust Isten szavaiból: „Mert mindazok számára, akik kötelességet végeznek, függetlenül attól, hogy mennyire mélyrehatóan vagy felületesen értik az igazságot, az igazságvalóságba való belépés gyakorlásának legegyszerűbb módja az, ha mindenben Isten házának az érdekeire gondolnak, és elengedik önző vágyaikat, személyes érdekeiket, indítékaikat, kevélységüket és rangjukat. Isten házának az érdekei kerüljenek az első helyre – ez a legkevesebb, amit megtehet az ember. Ha még ennyit sem tud megtenni az, aki kötelességet végez, akkor hogyan mondhatnánk, hogy elvégzi a kötelességét? Ez nem a kötelességének az elvégzése. Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd figyelembe az egyház munkáját. Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a rangod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások. Nem érzitek, hogy ez egy kicsit könnyebbé válik, amikor két lépésre bontjátok és köttök némi kompromisszumot? Ha egy ideig gyakorlod ezt, akkor érezni fogod, hogy nem is olyan nehéz eleget tenni Istennek. Emellett arra is képesnek kell lenned, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek, elvégezd a kötelezettségeidet és a kötelességed, és félretedd önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat. Vedd figyelembe Isten szándékait, és tedd első helyre Isten házának az érdekeit, az egyház munkáját, valamint az általad elvégzendő kötelességet. Miután ezt egy ideig megtapasztaltad, érezni fogod, hogy ez jó módja annak, ahogyan viselkedj. Nyíltan és becsületesen élsz, nem vagy alantas, hitvány ember. Igazságosan és tisztességesen élsz ahelyett, hogy alávaló, alantas és semmirekellő lennél. Érezni fogod, hogy ez az, ahogy az embernek cselekednie kell, és ezt a képet kell megélnie. Fokozatosan egyre inkább alábbhagy az arra irányuló vágyad, hogy saját érdekeidnek tegyél eleget” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai által rátaláltam a gyakorlás útjára. Mindig a gyülekezet munkáját kell előtérbe helyeznünk, és ha személyes érdekeink ütköznek a gyülekezet munkájával, akkor lázadnunk kell önmagunk ellen, el kell engednünk a saját érdekeinket, a kötelességünket és a feladatainkat helyezve előtérbe. Ekkor megkértek, hogy írjam át az értékelést, én pedig kész voltam megtérni Istenhez. Nem foglalkozhattam tovább azzal, hogy mit gondolnak majd rólam mások, és nem védekezhettem tovább. Le kellett írnom az igazat, és őszintének kellett lennem.

Ezek után megnyíltam a testvérek előtt. Meséltem nekik az általam tanúsított romlottságról, az önvizsgálatomról és arról, amit ezáltal tanultam. A vezetők megválasztásának alapelveiről is beszéltem, hogy olyan embereket kell választanunk, akik az igazságra törekednek, jó az emberi mivoltuk, és gyakorlati munkát tudnak végezni. Amikor ezt Guan Hszinre vonatkoztatták, mindenki belátásra jutott, és készen álltak az új értékelések megírására. Én is írtam egy pontos értékelést Guan Hszin folyamatosan tapasztalt viselkedése alapján. Amikor ezt a gyakorlatban megvalósítottam, megnyugvás töltött el.

Aznap kaptam egy levelet a vezetőtől, amelyben az állt, hogy Guan Hszint elbocsátották. Azt is leírta, hogy amíg Guan Hszin ebben a pozícióban volt, arrogánsan és önkényesen viselkedett, és nem volt együttműködő, így sok gyülekezeti projektet akadályozott. Emellett a pozíciója kihasználásával elnyomott másokat, ezáltal negatív irányba terelve őket. A levélben leírtak úgy hatottak rám, mint egyik pofon a másik után. Az arcom lángolt, az elmém pedig teljesen kikapcsolt. Csak azt tudtam, hogy nagyon megsértettem Istent, és hogy hozzájárultam egy hamis vezető gonosz tetteihez. Guan Hszin korábban is így viselkedett, és én tudtam róla, de nemcsak hogy nem jelentettem őt, hanem hagytam, hogy a többi testvér felső vezetőnek javasolja. Rájöttem, hogy semmilyen felelősséget nem éreztem a gyülekezet munkájáért. Burkoltan támogattam egy hamis vezetőt a gonosz tetteiben és a helyzet súlyosbításában. Még kifogásokat is kerestem magamnak, amiért nem gyakoroltam az igazságot. Úgy éreztem, hogy még ha nem is jelentem, amit tudok, Isten majd feltárja azt. Isten valóban mindent napvilágra hoz, de nekünk is teljesítenünk kell a saját kötelességeinket azzal, hogy leleplezzük a hamis vezetőket, és támogatjuk a gyülekezet munkáját. Én azonban csak passzívan vártam a háttérben, hogy Isten cselekedjen, és leleplezze az illetőt. Nem tettem eleget a kötelességemnek, a felelősségemnek. Ez súlyosan ártott a gyülekezet munkájának, és a testvérek életbe való belépésének. Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam. Tudtam, hogy a vétkem már így is jóvátehetetlen. Fájdalmamban újra Isten elé járultam imádságban és bűnbánatban. Azt is tudni akartam, hogy miért óvtam rögtön a saját érdekeimet, amikor egy problémával szembesültem. Mi volt a probléma gyökere?

Az áhítatom idején ezt a passzust olvastam: „Amíg az emberek meg nem tapasztalták Isten munkáját, és meg nem értették az igazságot, addig a Sátán természete irányítja és uralja őket belülről. Konkrétan mit foglal magában ez a természet? Például miért vagy önző? Miért véded a saját pozíciódat? Miért vannak ilyen erős érzéseid? Miért élvezed ezeket az igaztalan dolgokat? Miért szereted ezeket a gonoszságokat? Mi az alapja annak, hogy ennyire odavagy az ilyesmikért? Honnan jönnek ezek a dolgok? Miért fogadod el őket ilyen boldogan? Mostanára már mind megértettétek, hogy mindezek mögött fő okként az áll, hogy a Sátán mérge ott van az emberben. Tehát mi is a Sátán mérge? Hogyan fejezhető ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – egyesek azt felelik: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, saját magukért teszik – és így csak önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet már a romlott emberiség létezésének alapjává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan járjunk Péter útján?). Isten szavaiból megtudtam, hogy bár hívő voltam, nem Isten szavainak igazságát tekintettem életem irányadó mércéjének. Még mindig a Sátán elképzelései szerint éltem, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „a haszon az első” és „védd magad, kerüld el mindenáron, hogy téged hibáztassanak”. Ezek a sátáni mérgek határozták meg az életemet. Úgy éreztem, az embereknek magukra kell gondolniuk az életben, és meg kell tanulniuk megóvni a saját érdekeiket, hogy ne essen bántódásuk. Csak így lehetünk okosak, és kerülhetjük el a sérülést. De ebből a leckéből megértettem, hogy ezekkel a sátáni mérgekkel átmenetileg megóvtam ugyan a saját érdekeimet, de ennek hatására feladtam az emberi mivoltom alapjait. Önző, csalárd és aljas lettem, és a becstelen viselkedésemmel még a lelkiismeretemmel is szembefordultam. Jellem és méltóság nélküli emberré váltam, aki nem méltó a bizalomra, és végső soron kárt okoztam a testvérek életében, és súlyosan akadályoztam a gyülekezet munkáját, mert olyan vétket követtem el, amit soha nem tudok jóvátenni. Gyűlöltem, hogy a Sátán ilyen mélyen megrontott, hogy nem volt lelkiismeretem, és nem voltam méltó arra, hogy Isten előtt éljek. És ez a tapasztalat megmutatta nekem, hogy egyáltalán nem értettem Istent, nem hittem el, hogy Ő mindent átvizsgál. Aggódtam, hogy ha beszélek a többieknek a Guan Hszinnel kapcsolatos meglátásaimról, azt gondolják majd, hogy bosszút akarok állni rajta, és szándékosan elnyomom őt. De Isten házában az igazság uralkodik, és Isten mindent lát. Amíg a szívem a helyén van, és az igazság alapelvei szerint cselekszem, a többiek támogatni fognak, amikor megértik az igazságot. Még akkor is, ha néhányan eleinte félreértenek, teljesíteném a kötelességemet Isten előtt, és tiszta lenne a lelkiismeretem. Ennek megértése sokkal nyugodtabbá tett, és elhatároztam, hogy a jövőben mindenképpen követem az alapelveket.

Mindezek után Li Hsziaóra, az evangéliumi diakónusra gondoltam, aki soha nem fogadta el az igazságot, és nem vállalta fel a kötelessége terheit. Az alapelvek alapján el kellett volna bocsátani. Gondolataimat megosztottam néhány másik diakónussal. A diakónusok azt mondták: „Ha most felfüggesztjük Li Hsziaót, nem tudunk a helyére alkalmas személyt találni a gyülekezetben. Egyelőre segítsünk neki, és támogassuk!” Arra gondoltam, hogy én már többször segítettem és támogattam Li Hsziaót, de ő nem volt nyitott rá. Ha továbbra is evangéliumi diakónusként szolgálna, csak még jobban hátráltatná a munkát. Ugyanakkor az is igaz volt, hogy a gyülekezetben nem volt más megfelelő jelölt erre a tisztségre. És ha mindenki más ellenezné a leváltását, csak én ragaszkodnék hozzá, nem mondanák-e azt, hogy túl arrogáns és makacs vagyok? Egy kis ideig nem tudtam, mit tegyek, ezért imádkoztam Istenhez, és útmutatást kértem Tőle. Imádkozás után rájöttem, hogy megint a saját érdekeimet kezdtem védeni. Kötelességem során az igazság alapelveit kellett követnem – nem moshattam össze a jót a rosszal. Az alapelvek alapján Li Hsziao hamis dolgozó volt. Ha megtartanánk őt ebben a pozícióban, az hatással lenne az evangelizációs munkára. Nem tehettem meg, hogy ne foglalkozzak ezzel attól való félelmemben, hogy a többiek arrogánsnak tarthatnak - ragaszkodnom kellett az alapelvekhez. Így hát beszéltem a lényegi igazságokról a társaimmal, és ők is beleegyeztek az evangéliumi diakónus elbocsátásába. Ezek után a felső vezetőnk elintézte, hogy egy másik gyülekezetbeli nővér vegye át az evangelizációs munkánkat. Ő felvállalta a kötelessége terheit, és megértette az alapelveket. Az evangelizációs munkánk egyre jobban fellendült. Én is megnyugodtam, és megbékéltem önmagammal. Csodálatos így élni, és végre a gyakorlatba is átültethettem némi igazságot!