Írta: Hsziao-vej, Kína

Kuan Hszin nővért 2019-ben helyezték át hozzánk, hogy nyomon kövesse gyülekezetünk munkáját. Én két évvel korábban ismertem meg őt, és amikor újra kapcsolatba kerültem vele, azt tapasztaltam, hogy semmit sem változott. Az összejöveteleken mindig szavakat és doktrínákat hangoztatott, Isten szavainak semmilyen tapasztalati megértéséről nem beszélt. Amikor látta, hogy mások küszködnek a munkájukkal, nem vállalt közösséget velük az igazságról a problémák megoldása érdekében, csak megdorgálta és leszidta őket. Ezzel nemcsak hogy nem mutatta meg a testvéreknek a gyakorlás útját, hanem el is nyomta őket. Amikor néhányan nem tudták azonnal megváltoztatni negatív állapotukat, Kuan Hszin ítéletet mondott róluk és leszidta őket, így korlátok közé szorította a testvéreket, és néhányan már nem mertek kötelességet végezni. Gyakran hangoztatta, hogy ő feladta a munkáját és a családját, szenvedett és áldozatot hozott, és sok új gyülekezeti tag megfelelő ítélőképesség híján nagyon felnézett rá. Abban az időben a gyülekezet munkája nem ment jól, és a testvérek sem voltak jó állapotban. Később megtudtam, hogy Li Hsziao, az evangéliumi diakónus nem vállalta fel a kötelessége terheit, és nem végzett semmilyen tényleges munkát. A sok beszélgetés és metszés után sem változott meg, sőt negatív és elutasító lett. Ez hátráltatta az evangelizációs munkánkat, és le kellett őt váltanunk. Beszéltem Kuan Hszinnel ezekről a problémákról. Ő azonban úgy érezte, hogy nehéz jó jelöltet találni a pozícióra, és ragaszkodott ahhoz, hogy ne váltsuk le. Még hangosan meg is kérdezett: „Mióta tudomást szereztél Li Hsziao problémáiról, hányszor próbáltál szeretetből segíteni neki? Eleget tettél a feladataidnak? Ne légy ilyen arrogáns, és ne vonj le ilyen könnyelműen következtetéseket másokról!” Azt gondoltam: „A szeretetteljes segítség azoknak jár, akik el tudják fogadni az igazságot. Aki nem fogad el semmilyen közösséget, és nem hajlandó megváltozni, azt azonnal le kell váltani. Ez felel meg az alapelveknek.” Eleinte ragaszkodtam az álláspontomhoz, de Kuan Hszin nem akart egyetérteni, ami nyugtalanított, és vitatkozni kezdtünk. Néhány másik testvér azt tanácsolta, hogy ne próbáljak meg felülkerekedni rajta, amitől eléggé korlátozva éreztem magam. Senki sem látta tisztán azt, amit Kuan Hszin mondott, így ha továbbra is ragaszkodom Li Hsziao leváltásához, azt mondhatták volna, hogy arrogáns és önelégült vagyok, és hogy megzavarom és akadályozom a gyülekezet munkáját. E gondolat hatására nem szóltam egy szót sem.

Ezután egy felsőbb vezetőt kellett választanunk, és megkértek minket, hogy javasoljunk néhány megfelelő jelöltet. Néhány testvér Kuan Hszint akarta javasolni. Úgy gondoltam, hogy ő hajlamos a saját feje után menni, anélkül, hogy az alapelveket keresné, csak szavakat és doktrínákat mond, és nem tudja megoldani mások tényleges problémáit. Nem jó jelölt. Beszélnem kellene erről, hogy a többiek tisztánlátást nyerjenek. De az evangéliumi diakónus elbocsátásával kapcsolatos korábbi konfliktusunk miatt a többiek azt hitték, hogy felül akarok kerekedni Kuan Hszinen. Ha most azt állítanám, hogy Kuan Hszin nem megfelelő jelölt, vajon azt mondanák, hogy ki akarom használni a lehetőséget, hogy visszavágjak neki, és elnyomjam őt? Arra jutottam: „Jó, nem kell keresni a bajt. Ha akarják, megválaszthatják Kuan Hszint – az is elég, ha én nem rá szavazok.” De amikor eljött az értékelés megírásának ideje, aggódni kezdtem. Mindenki más elég jó dolgokat mondott Kuan Hszinről, így ha őszintén leírnám a véleményemet, a vezető tudná, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem megfelelő jelölt, mégsem vállalok közösséget a többiekkel az igazságról, és nem javasolok olyan jelölteket, akik megfelelnek az alapelveknek. Azzal vádolna a vezető, hogy nem segítem az egyház munkáját? Leállítaná a művelésemet? Úgy éreztem, hogy kutyaszorítóba kerültem. Úgy döntöttem, hogy sodródom az árral. Ezért az értékelésemben kizárólag Kuan Hszin pozitívumairól írtam, és az őszinteséget mellőzve azt mondtam, hogy az igazságra törekszik, jó az emberi mivolta, szeretetteljesen viszonyul másokhoz, és amikor látja bennünk a romlottságot, megtalálja Isten megfelelő szavait, hogy segítsen nekünk. Miután megírtam ezt az értékelést, éreztem, hogy a lelkem mélyre süllyed, és a lelkiismeretem megvádol. Amikor ezután Isten szavait olvastam, nem nyertem megvilágosítást, és a kötelességem kimerítőnek tűnt, de nem gondolkodtam el magamon. Ugyanakkor ragaszkodtam a szerencséről alkotott elképzelésemhez. Ilyen sok jelölt közül valószínűleg nem őt fogják megválasztani. Ha nem őt választják meg, a hamis értékelésem nem kerül napvilágra. Később megtudtam, hogy Kuan Hszint tényleg megválasztották magasabb szintű vezetőnek. Ez megdöbbentett, és eléggé nyugtalanított. A sok pozitív véleményünk megtévesztette az embereket? De még mindig nem volt bátorságom elmondani a vezetőnek az igazat, így csak azzal vigasztaltam magam, hogy ha Kuan Hszin tényleg alkalmatlan lenne a vezetésre, akkor Isten fel fogja fedni őt. Ezt gondoltam, de továbbra is nyugtalanságot éreztem.

Körülbelül egy hónappal később egy vezető egy levélben újabb értékelést kért tőlünk Kuan Hszinről. Rájöttem, hogy valószínűleg problémák merültek fel nála a felső vezetői kötelességei során. Féltem, és azt is láttam, hogy a vezető Isten néhány szavát idézte a levelében. Isten azt mondja: „Isten útjának követése Isten akaratának követését jelenti. Mire utal »Isten útja«? Isten félelmét és a rossz kerülését jelenti. És mit jelent félni Istent és kerülni a rosszat? Például az, ahogyan értékelsz egy embert, magában foglalja az istenfélelmet és a rossz kerülését. Hogyan értékeled őt? (Becsületesnek, pártatlannak és igazságosnak kell lennünk, és a szavaink nem alapulhatnak az érzéseinken.) Azt mondod, amit gondolsz, és azt mondod, amit láttál – ezt jelenti becsületesnek lenni. Először is, a becsületesség gyakorlása összhangban van Isten útjának követésével. Ez az, amire Isten az embereket tanítja; ez Isten útja. Mi Isten útja? Félni Istent és kerülni a rosszat. Vajon a becsületesség nem része az Istenfélelemnek és a rossz kerülésének? Vajon ez nem Isten útjának követése? (De igen, az.) Ha nem próbálsz meg becsületes ember lenni, akkor ami elhagyja a szádat, az nem lesz ugyanaz, mint amit láttál, és amit a szívedben gondolsz. Tegyük fel, hogy valaki megkérdezi tőled: »Mi a véleményed arról a személyről? Felelősségteljes, amikor a gyülekezet munkájáról van szó?« – te pedig így válaszolsz: »Nagyszerű ember. Felelősségteljesebb, mint én, a képessége jobb az enyémnél, és az emberi mivolta is jó. Érett és higgadt.« De valóban ezt gondolod a szívedben? A valóságban látod, hogy bár ennek a személynek jó a képessége, mégis megbízhatatlan, meglehetősen csalárd és nagyon számító. Valójában ezt gondolod a szívedben. De amikor arra kerül a sor, hogy beszélj, az jut eszedbe: »Nem mondhatom el az igazat, nem szabad megsértenem senkit.« Így hát gyorsan fordulatot teszel, hogy valami mást mondj, és szép dolgokat válogatsz össze róla; amit mondasz, abból semmi sem az, amit valójában a szívedben gondolsz, csupa hamis szó, csupa őszintétlenség. Vajon ez annak a megnyilvánulása, hogy követed Isten útját? Nem. Amit követsz, az a Sátán útja, az ördögi út. Mi Isten útja? Az igazság, az ember magatartásának alapja, az istenfélelemnek és a rossz kerülésének útja. Bár emberekhez beszélsz, Isten is figyel; Ő nézi a szívedet, és átvizsgálja azt. Az emberek azt hallgatják, amit mondasz, de Isten a szívedet vizsgálja át. Képes-e bárki is átvizsgálni egy másik ember szívét? Az emberek legfeljebb azon láthatnak át, hogy nem mondasz igazat; láthatják, mi van a felszínen, de csak Isten láthat át a szíved mélyéig. Csak Isten láthatja, hogy mit gondolsz, mit tervezel, és milyen kicsinyes számítások, ravasz tervek és aktív gondolatok vannak a szívedben. Amikor Isten látja, hogy nem mondasz igazat, mi az Ő véleménye és értékelése rólad? Az, hogy ebben a dologban nem követed Isten útját, mert nem mondasz igazat. Ha Isten követelményei szerint gyakorolsz, akkor az igazat kell mondanod: »Ennek a személynek jó a képessége, de megbízhatatlan.« Függetlenül attól, hogy ez az értékelés teljesen pontosan tükrözi-e ennek a személynek a valós helyzetét, ez az, amit a szívedben gondolsz, ez a hiteles, és ez az a nézőpont és álláspont, amelyet ki kellene fejezned. De te nem ezt teszed – vajon követed-e akkor Isten útját? (Nem.) Nem beszélsz őszintén, amikor embereket értékelsz, mindig csak olyan szavakat mondasz, amelyek hízelegnek nekik, vagy ítéletet mondasz róluk, és mégis azt hangsúlyozod, hogy követed Isten útját és eleget teszel Istennek – vajon van ennek bármi haszna? Istent nem érdekli, hogy milyen hangosan skandálod a szlogeneket, sem az, hogy mennyire vagy lelkes a Belé vetett hitben, még kevésbé az, hogy mennyi doktrínáról tudsz beszélni. Isten nem veszi figyelembe ezeket a dolgokat. Ő csak azt veszi figyelembe, hogy el tudod-e fogadni az igazságot, és hogy megértése után gyakorlatba tudod-e ültetni az igazságot. Ő csak azt veszi figyelembe, hogyan döntesz, amikor valami történik veled – hogy tudod-e keresni és elfogadni az igazságot. Ha úgy döntesz, hogy a személyes kapcsolataidat óvod meg, és a saját érdekeidet és büszkeségedet óvod meg – ha minden csak az önfenntartásról szól –, és Isten látja, hogy ez az a nézőpont és hozzáállás, amelyet felveszel, amikor valami történik veled, akkor Ő értékelni fog téged, mondván, hogy nem olyan valaki vagy, aki követi az Ő útját” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak olvasása felkavart bennem néhány érzést. Az értékelések írását sosem tekintettem nagyon fontos dolognak, és nem kutattam, hogy milyen igazságokat kellene gyakorolnom ebben a kérdésben. Nem gondolkodtam el azon, hogy helytelenek voltak-e az indítékaim, vagy romlottságot fedtem-e fel, amikor megírtam azt az értékelést, hogy istenfélő szívvel, objektíven értékeltem-e őt. Ezen a ponton rájöttem, hogy az értékelések megírása összefügg azzal, hogy valakinek istenfélő szíve van-e, és támogatja-e a gyülekezet munkáját. Felsőbb vezetőt választottunk, ami hatással volt több gyülekezet munkájára, és a testvérek életbe való belépésére. Egy hazug szavakkal megírt, valótlan értékelés félrevezetheti az embereket, és egy alkalmatlan személy megválasztása megzavarhatja a gyülekezet munkáját, ártva a testvérek életbe való belépésének. Tudtam, hogy Kuan Hszin nem volt megfelelő felsővezető-jelölt, de a saját imázsom és státuszom megőrzése érdekében, attól való félelmemben, hogy a többiek bosszúállással és Kuan Hszin elnyomásával vádolhatnak, nem mondtam semmit. Írhattam volna egy őszinte értékelést, és beszámolhattam volna Kuan Hszin valós dolgairól, de féltem, hogy a vezető azt mondaná, hogy van egy felismerésem, de nem osztottam meg azt a többiekkel, hogy nem támogattam a gyülekezet munkáját, és emiatt rossz véleményt alakítana ki rólam. Így hát fondorlatos eszközökhöz folyamodtam, és olyan dolgokat írtam az értékelésemben, amelyek ellentmondtak a tényeknek. Kuan Hszint olyan személynek írtam le, aki az igazságra törekszik, és valódi munkát végez. Amit írtam, egyáltalán nem volt hiteles. Nagyon alattomos és csalárd voltam! Isten azt kéri tőlünk, hogy becsületesek legyünk, hogy a tényeknek megfelelően és helyénvalóan beszéljünk. Én viszont hazudtam egy olyan fontos dolog kapcsán, mint egy vezető megválasztása. Egyáltalán nem volt istenfélő szívem. Sátáni, démoni természetet éltem meg ezáltal. Az ördög így kezdte, hazugsággal. Szembementem a tényekkel, hazudtam, és ez valójában démoni természetű tett volt! Nem voltam tekintettel a gyülekezet munkájára, hanem a tényekkel ellentétes értékelést írtam, félrevezetve a testvéreket, így nem a megfelelő személyt választották meg. Ezzel akadályoztam és megzavartam a gyülekezet munkáját. Ez a felismerés ijesztő volt számomra.

Később ezt a részletet olvastam Isten szavában: „Amint az igazság az életeddé vált, ha látsz bárkit, aki káromolja Istent, nem féli Istent, felületes a kötelessége végzése közben, vagy akadályozza és megzavarja a gyülekezet munkáját, képes leszel az igazságalapelvek szerint kezelni őt, felismerve azokat, akiket fel kell ismerni, és leleplezve azokat, akiket le kell leplezni. Ha az igazság nem vált az életeddé, és még mindig a sátáni beállítottságaidban élsz, akkor amikor látod, hogy gonosz emberek és ördögök akadályozásokat és zavarásokat okoznak a gyülekezet munkájában, szemet hunysz és süket fülekre talál nálad, és figyelmen kívül hagyod azt, anélkül, hogy bármiféle lelkiismeret-furdalást éreznél. Még azt is fogod gondolni, hogy nem számít, ki okoz zavarásokat a gyülekezet munkájában, annak semmi köze hozzád. Függetlenül attól, hogy mennyire sérül a gyülekezet munkája és Isten házának érdekei, nem fogsz törődni vele, és nem fogsz kérdezősködni felőle, illetve semmiféle lelkiismeret-furdalást nem érzel. Ebben az esetben olyan ember vagy, akinek nincs lelkiismerete és józan esze, egy álhívő, egy munkás. Eszed, ami Istené, iszod, ami Istené, és élvezed mindazt, ami Istentől származik, mégis úgy érzed, hogy bármilyen kár is éri Isten házának érdekeit, annak semmi köze hozzád – ez árulóvá tesz téged, aki a kívülállókkal tart a sajátjai kárára, olyasfajta lénnyé, amelyik beleharap abba a kézbe, amelyik enni ad neki. Ha nem véded meg Isten házának érdekeit, ember vagy te egyáltalán? Démon vagy, aki beférkőzött a gyülekezetbe. Színleled az Istenbe vetett hitet, úgy teszel, mintha Isten választott népének egyike lennél, és élősködni akarsz Isten házában – nem hasonlítasz emberi lényre, és nyilvánvalóan álhívő vagy” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak leleplezése nagyon mélyen megérintett. Én voltam az az áruló, akiről Isten beszélt, aki megharapja az őt etető kezet. Ettem és ittam Isten szavait, élveztem minden támogatását, de nem segítettem a gyülekezet munkáját. Ehelyett teljes mértékben a saját érdekeim alapján cselekedtem, nem gyakoroltam azokat az igazságokat, amelyeket jól ismertem, így végül megtévesztettem másokat, akik emiatt hamis vezetőt választottak. Hát nem ártottam ezzel a gyülekezet munkájának és más testvéreknek? Minél többet gondolkodtam ezen, annál jobban gyűlöltem magam, amiért ilyen csalárd és aljas voltam. Csak magamat akartam megvédeni, nem a gyülekezet munkáját. Semmilyen tekintetben nem voltam igaz hívő. Sötétséget és levertséget éreztem a szívemben. Nem világosodtam meg Isten szavai által, és nem értem el semmit a kötelességemben. Isten elrejtette előlem az arcát. Ha továbbra is bűnbánat nélküli áruló maradnék, Isten biztosan visszautasítana és kirekesztene. Határozottan éreztem Isten igazságos természetét, amely nem tűri az emberi sértést, és gyűlöltem magam, amiért nem gyakoroltam az igazságot, és vétkeket hagytam magam mögött. Ezért imádkoztam Istenhez, kész voltam megtérni, és az igazságot gyakorolni, hogy jóvátegyem a vétkemet.

Később elolvastam ezt a passzust Isten szavaiból: „Mert mindazok számára, akik kötelességet végeznek, függetlenül attól, hogy mennyire mélyrehatóan vagy felületesen értik az igazságot, az igazságvalóságba való belépés legegyszerűbb gyakorlata az, ha minden helyzetben Isten házának az érdekeire gondolnak, elengedve önző vágyaikat, személyes szándékaikat, indítékaikat, büszkeségüket és státuszukat, és Isten házának az érdekeit helyezve az első helyre – ez a legkevesebb, amit meg kell tenniük. Ha még ennyit sem tud megtenni az, aki kötelességet végez, akkor hogyan mondhatnánk, hogy elvégzi a kötelességét? Ez nem a kötelességének a végrehajtása. Először Isten házának az érdekeire gondolj, legyél tekintettel Isten szándékaira, és vedd számításba a gyülekezet munkáját! Tedd ezeket a dolgokat az első és legfőbb helyre; csak ezután gondolhatsz a státuszod stabilitására, illetve arra, hogy miként tekintenek rád mások. Oszd két lépésre, köss egy kis kompromisszumot – nem érzitek úgy, hogy ez egy kicsit megkönnyíti a dolgokat? Ha egy ideig így gyakorolsz, érezni fogod, hogy Istennek eleget tenni nem nehéz dolog. Továbbá ha képes vagy eleget tenni a felelősségeidnek; teljesíteni a kötelezettségeidet és a kötelességedet; félretenni az önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat; tekintettel lenni Isten szándékaira; és Isten házának érdekeit, a gyülekezet munkáját és az általad végzendő kötelességet az első helyre tenni, akkor miután egy ideig így tapasztalsz, érezni fogod, hogy így viselni magad jó dolog, hogy az embereknek becsületes és nyílt módon kell élniük, és nem szabad gerinctelen, szennyes, alantas életet élniük, hanem inkább egyenesnek és igazságosnak kell lenniük. Érezni fogod, hogy ez az a képmás, amelyet egy embernek meg kell élnie. Fokozatosan egyre inkább alábbhagy az arra irányuló vágyad, hogy saját érdekeidnek tegyél eleget” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavai által rátaláltam a gyakorlás útjára. Mindig a gyülekezet munkáját kell előtérbe helyeznünk, és ha személyes érdekeink ütköznek a gyülekezet munkájával, akkor lázadnunk kell önmagunk ellen, el kell engednünk a saját érdekeinket, a kötelességünket és a feladatainkat helyezve előtérbe. Ekkor megkértek, hogy írjam át az értékelést, én pedig kész voltam bűnbánatot tartani Isten előtt. Nem foglalkozhattam tovább azzal, hogy mit gondolnak majd rólam mások, és nem védekezhettem tovább. Le kellett írnom az igazat, és őszintének kellett lennem. Ezek után megnyíltam a testvérek előtt. Meséltem nekik az általam tanúsított romlottságról, az önvizsgálatomról és arról, amit ezáltal tanultam. A vezetők megválasztásának alapelveiről is beszéltem, hogy olyan embereket kell választanunk, akik az igazságra törekednek, jó az emberi mivoltuk, és tényleges munkát tudnak végezni. Amikor ezt Kuan Hszin viselkedésére vonatkoztatták, mindenki tisztánlátást nyert, és készen álltak az új értékelések megírására. Én is írtam egy pontos értékelést Kuan Hszin folyamatosan tapasztalt viselkedése alapján. Amikor ezt a gyakorlatban megvalósítottam, nyugalom töltött el.

Azután a vezető írt nekem egy levelet, amelyben az állt, hogy Kuan Hszint elbocsátották. Azt is leírta, hogy amíg Kuan Hszin ebben a pozícióban volt, arrogánsan és önkényesen viselkedett, és nem volt együttműködő, így sok gyülekezeti projektet akadályozott. Emellett a pozíciója kihasználásával korlátozott és elnyomott másokat, ezáltal negatív irányba terelve őket… A levélben leírtak úgy hatottak rám, mint egyik pofon a másik után. Az arcom lángolt, az elmém pedig teljesen kikapcsolt. Csak azt tudtam, hogy nagyon megsértettem Istent, és hogy hozzájárultam egy hamis vezető gonosz tetteihez. Kuan Hszin korábban is így viselkedett, és én felismertem ezt, de nemcsak hogy nem lepleztem le és nem jelentettem őt, hanem hagytam, hogy a többi testvér felső vezetőnek javasolja. Rájöttem, hogy semmilyen felelősséget nem éreztem a gyülekezet munkájáért. Burkoltan támogattam egy hamis vezetőt a gonosz tetteiben és a helyzet súlyosbításában. Még kifogásokat is kerestem magamnak, amiért nem gyakoroltam az igazságot. Úgy éreztem, hogy még ha nem is jelentem, amit tudok, Isten majd feltárja azt. Isten valóban mindent feltár, de nekem jól kell végeznem a kötelességeimet azzal, hogy leleplezem a hamis vezetőket, és támogatom a gyülekezet munkáját. Én azonban csak passzívan vártam a háttérben, nem tettem eleget a kötelességemnek, a felelősségemnek. Ez súlyosan ártott a gyülekezet munkájának, és a testvérek életbe való belépésének. Minél többet gondolkodtam ezen, annál rosszabbul éreztem magam. Tudtam, hogy a vétkem már így is jóvátehetetlen. Fájdalmamban újra Isten elé járultam imádságban és bűnbánatban. Azt is tudni akartam, hogy miért óvtam rögtön a saját érdekeimet, amikor egy problémával szembesültem. Mi volt a probléma gyökere? Az áhítatom idején ezt a passzust olvastam: „Mielőtt az emberek megtapasztalják Isten munkáját és megértik az igazságot, a Sátán természete az, ami átveszi az irányítást és belülről uralja őket. Mit foglal magában konkrétan ez a természet? Például miért vagy önző? Miért óvod a saját státuszodat? Miért befolyásolnak annyira az érzéseid? Miért szereted azokat az igazságtalan dolgokat és azokat a gonosz dolgokat? Mi az alapja annak, hogy szereted az ilyen dolgokat? Honnan származnak ezek a dolgok? Miért szereted és fogadod el őket? Mostanra már mindannyian megértettétek: a fő oka ennek az, hogy a Sátán mérgei benne vannak az emberben. Tehát mik a Sátán mérgei? Hogyan fejezhetők ki? Például, ha azt kérdezed: »Hogyan kellene az embereknek élniük? Mi az, amiért az embereknek élniük kellene?« – mindenki azt feleli: »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« Csupán ez az egyetlen mondat kifejezi a probléma gyökerét. A Sátán filozófiája és logikája vált az emberek életévé. Bármire is törekednek az emberek, azt valójában saját magukért teszik – és így mindannyian önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez az ember életfilozófiája, amely az emberi természetet is képviseli. Ezek a szavak már a romlott emberiség természetévé váltak, és igaz portrét festenek a romlott emberiség sátáni természetéről. Ez a sátáni természet teljességgel a romlott emberiség létezésének alapzatává vált. Több ezer éve él a romlott emberiség a Sátán e mérge szerint, mind a mai napig” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?). Isten szavaiból megtudtam, hogy bár hívő voltam, nem Isten szavainak igazságát tekintettem a viselkedésem és a tetteim irányadó mércéjének. Még mindig a Sátán olyan elképzelései szerint viseltem magam és cselekedtem, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „a haszon az első” és „az okos ember jól védi magát, mert csak arra törekszik, hogy ne hibázzon”. Ezek a sátáni mérgek határozták meg az életemet. Úgy éreztem, az embereknek magukra kell gondolniuk az életben, és meg kell tanulniuk megóvni a saját érdekeiket, hogy ne essen bántódásuk. Csak így lehetünk okosak, és kerülhetjük el a sérülést. De ebből a leckéből megértettem, hogy ezekkel a sátáni mérgekkel átmenetileg megóvtam ugyan a saját érdekeimet, de ennek hatására feladtam a viselkedésem alapjait. Önző, csalárd és aljas lettem, és a becstelen viselkedésemmel még a lelkiismeretemmel is szembefordultam. Jellem és méltóság nélküli emberré váltam, aki nem méltó a bizalomra, és végső soron kárt okoztam a testvérek életében, és súlyosan megzavartam a gyülekezet munkáját, mert olyan vétket követtem el, amit soha nem tudok jóvátenni. Gyűlöltem, hogy a Sátán ilyen mélyen megrontott, hogy nem volt lelkiismeretem, és nem voltam méltó arra, hogy Isten előtt éljek. És ez a tapasztalat megmutatta nekem, hogy egyáltalán nem értettem Istent, nem hittem el, hogy Ő mindent átvizsgál. Aggódtam, hogy ha beszélek a többieknek a Kuan Hszinnel kapcsolatos felismeréseimről, azt gondolják majd, hogy bosszút akarok állni rajta, és szándékosan elnyomom őt. De Isten házában az igazság uralkodik, és Isten mindent átvizsgál. Amíg a szívem a helyén van, és az igazság alapelvei szerint cselekszem, a többiek támogatni fognak, amikor megértik az igazságot. Még akkor is, ha néhányan eleinte félreértenek, Isten átvizsgálja a szívemet, és tiszta lesz a lelkiismeretem. Ennek megértése sokkal nyugodtabbá tett, és elhatároztam, hogy a jövőben mindenképpen követem az alapelveket.

Mindezek után Li Hsziaóra, az evangéliumi diakónusra gondoltam, aki soha nem fogadta el az igazságot, és nem vállalta fel a kötelessége terheit. Az alapelvek alapján el kellett volna bocsátani. Gondolataimat megosztottam néhány másik diakónussal. A diakónusok azt mondták: „Ha most elbocsátjuk Li Hsziaót, nem tudunk a helyére alkalmas személyt találni a gyülekezetben. Egyelőre segítsünk neki, és támogassuk!” Arra gondoltam, hogy én már többször segítettem és támogattam Li Hsziaót, de ő nem volt nyitott rá. Ha továbbra is evangéliumi diakónusként szolgálna, csak még jobban hátráltatná a munkát. Ugyanakkor az is igaz volt, hogy a gyülekezetben nem volt más megfelelő jelölt erre a tisztségre. És ha mindenki más ellenezné a leváltását, csak én ragaszkodnék hozzá, nem mondanák-e azt, hogy túl arrogáns és önelégült vagyok? Egy kis ideig nem tudtam, mit tegyek, ezért imádkoztam Istenhez, és útmutatást kértem Tőle. Imádkozás után rájöttem, hogy megint a saját érdekeimet kezdtem védeni. Kötelességem során az igazság alapelveit kellett követnem – nem moshattam össze a helyest a helytelennel. Az alapelvek alapján Li Hsziao hamis dolgozóként tárult fel. Ha megtartanánk őt ebben a pozícióban, az hatással lenne az evangelizációs munkára. Nem tehettem meg, hogy ne foglalkozzak ezzel attól való félelmemben, hogy a többiek arrogánsnak tarthatnak – ragaszkodnom kellett az alapelvekhez. Így hát beszéltem a vonatkozó igazságokról a társaimmal, és ők is beleegyeztek az evangéliumi diakónus elbocsátásába. Ezek után a felső vezetőnk elintézte, hogy egy másik gyülekezetbeli nővér vegye át az evangelizációs munkánkat. Ő felvállalta a kötelessége terheit, és felfogott néhány alapelvet. Az evangelizációs munkánk egyre jobban fellendült. Azt is éreztem, hogy végre a gyakorlatba ültethettem néhány igazságot, és békésnek és nyugodtnak éreztem magam.