Írta: Martha, Olaszország

A gyülekezetemben én felelek a videókért. Egy napon sürgető hívást kaptam az egyik nővéremtől. Nem ellenőrizte elég alaposan az egyik videót, így azt át kellett szerkesztenünk, ami késést okozott, és emberi és anyagi erőforrásokat vett igénybe. A videó címének hallatán rájöttem, hogy én is részt vettem annak ellenőrzésében, de nekem sem tűnt fel semmilyen probléma. A hívás után igyekeztem gyorsan kideríteni a részleteket, és láttam, hogy a videó címébe csúszott be egy elírás. A munkával kapcsolatos hibákat természetesen jelenteni kell a vezetőnek, az eltéréseket pedig közösen felül kell vizsgálni, hogy a jövőben senkivel ne forduljon elő hasonló probléma. Ám ekkor habozni kezdtem: „Olyan elemi hibát követtem el. Milyen véleménnyel lesz rólam a vezető ezek után? Úgy véli majd, hogy nem vagyok komoly és megbízható a kötelességemben? Ha igen, akkor el fogom veszíteni a felelős pozíciómat.” Ezután eszembe jutott, mennyire hangsúlyoztam mindig a testvéreknek, milyen fontos odafigyelniük a videók készítése során. Ha a többiek tudomást szereznek a hibámról, nem fognak alkalmatlannak tartani a feladatra? Mi lesz akkor a tekintélyemmel? Ezért nem akartam beszélni a többieknek a hibámról. Mentegettem magam: „Nem szándékosan voltunk felületesek. Ellenőriztük, amit kellett. Nem láthattam előre, hogy így alakulnak a körülmények. A kárt nem lehet meg nem történtté tenni, de ha a jövőben körültekintőbben járok el, minden rendben lesz. Ezenkívül nemcsak én ellenőriztem azt a videót. Még ha meg is tudják, hogy mi történt, nem kizárólag én vagyok a hibás. Ezt az ügyet itt le is zárhatjuk. Az illetékesek tudnak róla, és ez elég.” Szóval nem beszéltem a történtekről a vezetőnek és a többi testvérnek a csoportban. Bár kényelmetlenül éreztem magam, és tudtam, hogy kerülöm a felelősséget, amikor arra gondoltam, hogy ennek a hibának a beismerése milyen hatással lehet a hírnevemre, és még a pozíciómra is, egyszerűen makacsul úgy tettem, mintha mi sem történt volna.

Egy napon ezt olvastam Isten szavaiban: „A romlott emberi lények jók saját maguk álcázásában. Nem számít, mit tesznek, vagy milyen romlottságot fednek fel, mindig megpróbálják álcázni magukat. Ha valami rosszul sül el, vagy valami rosszat tesznek, akkor másokat akarnak hibáztatni. Azt akarják, hogy a jó dolgokért az övék legyen az érdem, a rossz dolgokért viszont másokat hibáztassanak. Vajon nincs a valós életben sok ilyen álcázás? Túl sok van belőle. Hibák elkövetése vagy álcázás: melyik kapcsolódik a romlott beállítottságokhoz? Az álcázás romlott beállítottságok kérdése, arrogáns beállítottság, elvetemültség és csalárdság van benne; ezt különösen utálja Isten. Valójában, amikor álcázod magad, mindenki érti, hogy mi történik, de azt gondolod, hogy mások nem látják, és minden tőled telhetőt megtéve érvelsz és mentegeted magad azért, hogy leplezd a szégyened, és mindenkivel elhitesd, hogy semmi rosszat nem tettél. Ez nem ostobaság? Hogyan értékelik ezt mások? Mit éreznek? Undort és utálatot. Ha hibát követtél el, és képes vagy helyesen kezelni azt, és megengeded mindenki másnak, hogy beszéljen róla, megjegyzéseket fűzzön hozzá és felismerje azt, te pedig képes vagy boncolgatni és feltárni mások előtt, hogy lássák, mi lesz mindenkinek a véleménye rólad? Biztosan azt fogják mondani, hogy becsületes ember vagy, mert a szíved nyitott Isten felé, és a tetteiden és viselkedéseden keresztül láthatják a szívedet. De ha megpróbálod álcázni magad és becsapni mindenkit, akkor nem sokra fognak tartani téged, és azt mondják majd, hogy ostoba és balga ember vagy. Ha nem próbálod megjátszani magad vagy igazolni magad, ha be tudod ismerni a hibádat, mindenki azt fogja mondani, hogy becsületes és bölcs vagy. És mi tesz bölccsé? Mindenki követ el hibákat. Mindenkinek vannak hiányosságai és hibái. És mindenkinek ugyanazok a romlott beállítottságai vannak. Ne hidd magad nemesebbnek, tökéletesebbnek és kedvesebbnek másoknál; így gondolkodni annyira észszerűtlen! Amint képes vagy tisztán látni az emberek romlott beállítottságait és romlott lényegük valódi arcát, és nem próbálod meg elfedni a saját hibáidat, és nem hánytorgatod fel másoknak a hibáikat, valamint képes vagy mindkettőt helyesen megközelíteni, csak akkor fogod mélységében látni a dolgokat, nem teszel ostoba dolgokat, és bölcs ember leszel. Mindazok, akik híján vannak az észszerűségnek, nem bölcs emberek, hanem ostobák. Valahányszor hibát követnek el, vagy valami abszurd dolgot tesznek, és megmetszik őket, rágódnak rajta, és mindig próbálják igazolni és védeni magukat, miközben a színfalak mögött settenkednek. Undorító ezt látni. Valójában, amit tesznek, az mások számára azonnal nyilvánvaló, mégis szemérmetlenül vetítenek. Mások számára ez bohóckodásnak tűnik. Hát nem ostobaság ez? Dehogynem” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai segítettek megérteni, hogy a színlelés, a hibáink takargatása, illetve be nem ismerése sokkal súlyosabb vétség, mint az, ha hibát követünk el. Ezek álságos, csalárd cselekedetek! Ha azonban valaki lemezteleníti önmagát és vállalja a felelősséget a hibájáért, akkor mások nemcsak hogy nem fogják lenézni, hanem tisztelni fogják őt, amiért nyíltan és őszintén kimondja az igazságot. Mindannyiunkkal előfordul, hogy hibázunk. Isten nem ítéli el felületesen az embereket a hibáikért. Azt nézi, hogy utána őszintén tudnak-e bűnbánatot tartani. De azelőtt ezt nem értettem. Úgy gondoltam, hibázni szégyenletes dolog, különösen felügyelőként. Azt hittem, ha elemi hibákat vétek, akkor a többiek le fognak nézni érte. Úgy vélekednek majd, hogy nem vagyok jobb a testvéreimnél, és talán le is váltanak. Szóval amikor kiderült, hogy hiba van egy általam ellenőrzött videóban, nem mertem felvállalni, és kitartóan próbáltam eltitkolni. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, hogy kibújjak a felelősség alól, és a szőnyeg alá söpörjem a problémát. Bűntudatom volt emiatt, mégsem voltam hajlandó elmondani a többieknek az igazat. Milyen csalárd voltam! Egyértelműen kárt okoztam a gyülekezet munkájának, de mélyen hallgattam róla, és próbáltam elkendőzni a hibámat. Csak a jó oldalamat mutattam meg a vezetőnek és a testvéreimnek, a hibámat eltitkoltam. Így mindenki azt hihette, hogy komolyan és gyakorlatiasan végzem a munkámat. Fenn tudtam tartani a rólam alkotott képet és a felügyelői pozíciómat. Milyen hitvány módon viselkedtem! Féltem, hogy kiderül a hibám, így mindent megtettem, hogy álcázzam magam. Elfedtem a csúnya oldalamat, becsaptam az embereket, és eltitkoltam előlük az igazságot. Jellemtelen, méltóság nélküli életet éltem. Nem akartam tovább takargatni a hibámat és félrevezetni a többieket. Ezért küldtem a vezetőmnek egy levelet, amelyben leírtam a helyzetet, és mindenkinek bevallottam a romlottságomat. Elmondtam nekik az igazat, hogy tanulhassanak az esetemből. Ezután kicsit megkönnyebbültem.

Később, amikor megnyitottam a feladatlistánkat, azt láttam, hogy lehet, hogy egy másik videót kétszer készítettek el. Nem hittem a szememnek. Nyomon követtem, hogy kinek adtam ki a feladatokat. Hogy csúszhatott be még egy hiba? De amikor ellenőriztem, kiderült, hogy tényleg kétszer készítették el a videót. Ekkor teljesen lefagytam: szörnyű volt. Épp most vallottam be a hibámat a vezetőnek, és mielőtt még egyáltalán megérthette volna a helyzet részleteit, újra elszúrtam. Mit fog most gondolni rólam? Azt, hogy mindent rosszul csinálok, és nem vagyok alkalmas a feladatra? És ha a testvéreim megtudják, nem fognak túl megbízhatatlannak tartani, és hogy folyton elemi hibákat vétek? Akkor legközelebb, amikor arról beszélek, hogy komolynak és felelősségteljesnek kell lenni a kötelességünkben, vajon komolyan fognak venni? Nem, ki kellett derítenem, mi állt ennek a hibának a hátterében, és reméltem, hogy elsősorban nem én vagyok érte a felelős. Még ha részben hibás is voltam, bíztam benne, hogy csak kisebb szerepem volt benne. Akkor nem veszteném el a tekintélyemet, és a státuszom sem kerülne veszélybe. Végül egy alapos ellenőrzéssel kiderítettem, hogy miután kiadtam a feladatot, csak egy korábbi listán rögzítettem, és emiatt a csoportvezető nem tudott róla, és újra kiadta azt valaki másnak. Semmi kétség – ez elsősorban az én hibám volt. Amikor erre rádöbbentem, kővé dermedtem. Hogy lehettem ilyen balszerencsés? Olyan problémákba futottam bele, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük. Micsoda balszerencse! Teljesen tanácstalan voltam. Beszéljek a vezetőmnek erről a hibáról, vagy ne? Ha mindenki megtudná, hogy két ilyen elemi hibát vétettem egymás után, mit is gondolnának rólam? Tényleg nem akartam elmondani az igazat a vezetőnek. Azonban eszembe jutottak Isten szavai, amelyek arról szólnak, hogy az álcázás és a csalás sokkal súlyosabbak, mint a hibák, és Isten még inkább utálja azokat. Félelem volt a szívemben. Erőt kellett vennem magamon, és be kellett vallanom a hibámat a vezetőnek, de nem tudtam legyőzni a félelmeimet. Nagyon aggódtam. Nehéz volt a szívem, mintha egy kő súlya nyomta volna. Nem tudtam koncentrálni a kötelességemre, éjjelente pedig nem tudtam aludni. Tudtam, hogy ez az állapot nem helyes, ezért imádkoztam Istenhez, és arra kértem, hogy világosítson meg és adjon útmutatást, hogy megismerjem önmagam.

Később elolvastam egy bekezdést Isten szavaiból, és megértettem az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Bármennyi rosszat is tesz egy antikrisztus, bármilyen helytelen dolgokat is követ el, legyen szó az Istennek tett felajánlások eltulajdonításáról, eltékozlásáról vagy nem rendeltetésszerű felhasználásáról, vagy legyen szó a gyülekezet munkájának megszakításáról, megzavarásáról, feje tetejére állításáról és Isten haragjának kihívásáról, ő mindig nyugodt, összeszedett és teljesen érdektelen marad. Bármiféle gonoszságot is követ el egy antikrisztus, és az bármiféle következményeket is von maga után, ő soha nem járul azonnal Isten elé, hogy megvallja a bűneit és megtérjen, és nem járul a testvérek elé azzal a hozzáállással, hogy lecsupaszítja magát és megnyílik, hogy beismerje rossz tetteit, megismerje vétkeit és romlottságát, és megbánja gonosz tetteit. Ehelyett inkább különféle mentségeken töri a fejét, hogy kibújjon a felelősség alól, és másokra hárítsa azt, így helyreállítva saját jó hírét és státuszát. Ő nem a gyülekezet munkájával törődik, hanem azzal, hogy az ő hírnevét és státuszát éri-e bármilyen sérülés vagy hatás. Egyáltalán nem elmélkedik rajta és nem gondolkodik el azon, hogy miként tehetné jóvá a vétkei által Isten házának okozott veszteségeket, és nem próbálja meg törleszteni Istennel szembeni adósságát. Vagyis soha nem ismeri el, hogy ő képes bármi rosszat tenni, vagy hogy hibázott. Az antikrisztusok szívében a hibák kezdeményező módon történő beismerése és a tényekről adott becsületes beszámoló egyenértékű az alkalmatlansággal és ostobasággal. Ha gonosz tetteiket felfedezik és leleplezik, az antikrisztusok csak egy pillanatnyi, gondatlanságból elkövetett hibát ismernek be, azt soha, hogy ők maguk megszegték a kötelességüket és felelőtlenül jártak el, a felelősséget pedig megkísérlik másra hárítani, hogy tisztára mossák magukat. Ilyenkor az antikrisztusok nem azzal törődnek, hogyan tegyék jóvá az Isten házának okozott veszteségeket, miként nyíljanak meg, ismerjék be hibáikat, és számoljanak el mindezzel Isten választott népének. Azzal törődnek, hogy módot találjanak arra, hogy a súlyos problémákat kis problémáknak, a kis problémákat pedig nem létezőnek tüntessék fel. Objektív okokat hoznak fel, hogy mások megértsék őket és együttérezzenek velük. Mindent latba vetnek annak érdekében, hogy helyreállítsák hírnevüket mások elméjében, hogy minimumra csökkentsék vétkeik rendkívül negatív hatását önmagukra, hogy a Fennvalóra ne tegyenek rossz benyomást, valamint hogy a Fennvaló soha ne számoltassa el, ne bocsássa el őket, ne vizsgálja ki a helyzetet, és ne foglalkozzon velük. Hogy helyreállítsák hírnevüket és státuszukat, és hogy a saját érdekeik ne sérüljenek, az antikrisztusok bármennyi szenvedést hajlandóak eltűrni, és minden elképzelhető módszert kieszelnek a nehézségek megoldására. Az antikrisztusoknak a vétkük vagy hibájuk legelejétől kezdve soha nem áll szándékukban felelősséget vállalni helytelen cselekedeteikért, soha nem áll szándékukban beismerni a helytelen cselekedeteik mögött álló indítékokat, szándékokat és romlott beállítottságokat, beszélni azokról, leleplezni és boncolgatni azokat; az pedig végképp soha nem áll szándékukban, hogy jóvátegyék a gyülekezet munkájában tett kárt és az Isten választott népe életbe való belépésének okozott veszteséget. Ezért bármilyen szemszögből is nézed a dolgot, az antikrisztusok olyan emberek, akik makacsul elutasítják rossz tetteik beismerését, és inkább meghalnának, semhogy megtérjenek. Az antikrisztusok szégyentelenek és vastag bőrűek, a megváltás minden reménye nélkül, és nem mások, mint eleven Sátánok” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenegyedik tétel). Isten szavai megmutatták, hogy az antikrisztusok nagyra értékelik a saját státuszukat és hírnevüket. Nem számít, mennyi eltérés vagy tévedés merül fel a kötelességükben, vagy mekkora károkat okoznak a gyülekezet munkájának, sosem ismerik el a hibáikat. Félnek, hogy mások meglátják a hiányosságaikat, és le fogják nézni őket. Ezért amint rájönnek, hogy elkövettek egy hibát, ami szégyent hozna rájuk, szoronganak, és nem tudnak sem enni, sem aludni rendesen. Azon törik a fejüket, hogy hogyan tüntessék el a hibájuk nyomait, és hogy állítsák helyre a tekintélyüket. Ugyanígy viselkedtem én is. Annyira fontosnak tartottam a saját pozíciómat és a hírnevemet, hogy amikor hibát találtam a munkában, nem éreztem bűntudatot a mulasztásom miatt. Nem gondolkoztam el a történteken, hogy elkerüljem a jövőbeni hibákat. Csak arra tudtam gondolni, hogy hogy néznének rám a többiek, ha megtudnák, hogy ilyen elemi hibákat vétettem, megvetnének-e érte, vagy úgy vélnék-e, hogy nem vagyok képes elvégezni a munkámat. Annyira fenn akartam tartani a státuszomat és a hírnevemet, hogy egész nap nyugtalan voltam, és végül már aludni sem tudtam. Csak azon járt az eszem, hogy miként fedjem el a hibámat, és hogy kerüljem el a lebukást. Ki akartam bújni a felelősség alól, elrejteni a hibáimat, és megakadályozni, hogy mások megtudják. Nem akartam kiállni és beismerni, hogy hibáztam. Valóban csalárd, integritás és méltóság nélküli voltam! Felelősként valójában jól ismertem ezeket a folyamatokat. Nem volt kétséges, hogy elsősorban én voltam a hibás a történtekért. Mégis reménykedtem benne, hogy megúszom, és másokra háríthatom a felelősséget. Végül, amikor rájöttem, hogy nem bújhatok ki a felelősség alól, kitartóan játszottam az áldozat szerepét, mindenért a balszerencsét okolva. Nem gondolkoztam el magamon. Csak a balszerencsémre panaszkodtam. Elkendőztem a hibáimat, és csalárdságot használva védtem a státuszomat. Antikrisztus módjára viselkedtem. Amikor erre rádöbbentem, megrémültem. Tudtam, milyen veszélyes lenne, ha így folytatnám, megbánás nélkül, mint egy antikrisztus.

Arra is rájöttem, hogy részben azért voltam olyan makacs, és azért nem voltam hajlandó elismerni a hibámat, mert megkötött és korlátozott a felelős pozícióm, és emiatt helytelenül kezeltem a hibáimat. Találtam erről egy részletet Isten szavai között. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan kellene gyakorolnotok, hogy hétköznapi és normális emberek legyetek? Hogyan érhető ez el? [...] Először is, ne adj magadnak címet, és ne hagyd, hogy az korlátok közé szorítson, azt mondva: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csoportvezető, én vagyok a felügyelő, vagy én vagyok a legnagyobb szakértelemmel bíró és a szakmailag legképzettebb személy a területen.« Ne feszélyezzen a magadnak adott cím. Amint ez megtörténik, szorosan megkötöz téged; hatással lesz a szavaidra és a tetteidre, valamint a normális gondolkodásodra és az ítéleteidre. Meg kell szabadítanod magad a státusz e korlátaitól. Először is, szállj le e hivatalos cím pozíciójáról, és foglald el egy hétköznapi ember helyét! Akkor a gondolkodásmódod némileg normálissá válik. Azt is el kell ismerned: »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és azt sem értem – kutatnom és tanulnom kell«, vagy: »Ezt még sosem tapasztaltam, így nem tudom, mit tegyek.« Amikor ki tudod mondani, amit valójában gondolsz, és így becsületesen beszélsz, normális józan ésszel fogsz rendelkezni. Ha hagyod, hogy mások megismerjék a valódi énedet, normális képük lesz rólad, és nem kell megjátszanod magad. Többé nem érzed majd, hogy nagy nyomás nehezedik rád, és képes leszel normálisan kommunikálni másokkal. Így élni szabad és könnyű. Aki úgy érzi, hogy az élet túl fárasztó, az csak magát okolhatja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). „Amikor az egyházban valakit vezetővé léptetnek elő és művelnek, akkor azt csak a szó legegyszerűbb értelmében véve léptetik elő és művelik; ez nem azt jelenti, hogy vezetőként már megfelelő színvonalú és hozzáértő, vagy hogy máris képes vezetői munkát elvállalni és valódi munkát végezni – nem ez a helyzet. A legtöbb ember nem látja át ezeket a dolgokat, és a saját képzelődései alapján becsüli azokat, akiket előléptettek. Ez hiba. Nem számít, hány éve hisznek Istenben, vajon valóban birtokában vannak az igazságvalóságnak azok, akiket előléptettek? Nem feltétlenül. Képesek-e végrehajtani Isten házának munkarendjeit? Nem feltétlenül. Van felelősségérzetük? Hűségesek? Képesek alávetni magukat? Képesek keresni az igazságot, ha problémával szembesülnek? Mindez ismeretlen. Van-e istenfélő szíve ezeknek az embereknek? És pontosan milyen nagy az istenfélő szívük? Képesek-e arra, hogy kerüljék a saját akaratuk követését, amikor cselekednek? Képesek-e keresni Istent? Abban az időszakban, amíg vezetői munkát végeznek, képesek-e gyakran Isten elé járulni, hogy Isten szándékait keressék? Képesek-e az embereket az igazságvalóságba vezetni? Minden bizonnyal képtelenek ilyesmikre. Nem kaptak képzést, és nincs elegendő tapasztalatuk, ezért képtelenek ezekre a dolgokra. Ezért az, hogy valakit előléptetnek és művelnek, nem jelenti azt, hogy az illető már érti az igazságot, és azt sem jelenti, hogy már képes oly módon végezni a kötelességét, amely megfelelő színvonalú” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavaiból megértettem, hogy vezetőnek vagy felelős személynek lenni nem jelenti feltétlenül azt, hogy képzettebb vagy, mások felett állsz, vagy jobb vagy náluk. Ez esély arra, hogy némi munkavégzésre műveljenek és képezzenek. A képzés során talán feltárulnak a romlott beállítottságaid, és buktatókkal és kudarcokkal találkozhatsz. Ez abszolút természetes. De amikor már beleéltem magam a felelős személy szerepébe, úgy véltem, jobbnak kell lennem másoknál, nem követhetek el olyan hibákat, mint ők, és nem tanúsíthatok olyan romlottságot, mint ők. Ezért amikor hibáztam, nem akartam beismerni. Tovább színleltem, és takargattam, amit elrontottam. Folyamatosan aggodalmaskodtam, nehézzé és fárasztóvá vált az életem, mert túlértékeltem a saját státuszomat és a hírnevemet. Rájöttem arra is, hogy hibázni és megszégyenülni nem feltétlenül rossz dolog. Isten szavában is ez áll: „Bár bolondot csináltál magadból, ebből megtanulhatod, mik a problémáid és a hiányosságaid, megtanulhatod, hogy megvan benned a hiúság szeretete, és megértheted, hogy nem vagy tökéletes ember. Ez jót tesz az önismeretednek, tehát bolondot csinálni magadból nem rossz dolog. Nincsenek tökéletes emberek; minden embernek romlott a beállítottsága, valamint vannak hiányosságai és fogyatékosságai, és minden ember felfedi a romlottságát, mond és tesz olyan dolgokat, amelyek helytelenek, és kudarcokkal és sikertelenségekkel találkozik. Tehát mindannyian átélnek olyan időszakokat, amikor bolondot csinálnak magukból és zavarba jönnek. Ez nagyon normális. Az emberek főleg azért félnek bolondot csinálni magukból, mert túlságosan hiúk. Amikor el tudod engedni a hiúságodat, és helyesen közelíted meg ezt a kérdést, a következő alkalommal, amikor bolondot csinálsz magadból, már nem fogod szégyellni magad, nem fog érdekelni, hogy ez befolyásolja-e a hírnevedet, és többé nem fogsz emiatt csüggedésbe esni. Ekkor az emberi mivoltod megérett. Hát nem jó dolog ez? (De igen.) Tehát, amikor bolondot csinálsz magadból, ne gondold, hogy rossz a szerencséd, és ne keress kifogásokat, hogy megvédd a hiúságodat és a büszkeségedet. Amikor mások bolondot csinálnak magukból, te se nevess rajtuk. Ezek a dolgok nagyon normálisak, és mindenki át fogja élni őket. Amikor sok kudarcot és sikertelenséget tapasztalsz, az emberi mivoltod fokozatosan éretté és tapasztalttá válik, és akkor, amikor újra találkozol ezekkel a dolgokkal, többé nem leszel korlátozva, és képes leszel normálisan végezni a kötelességedet. Ekkor az emberi mivoltod normális lesz, és a józan eszed is normális lesz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). A sorozatos hibák és az elkendőzésükre irányuló szégyenletes erőfeszítéseim végül hozzásegítettek a jobb önismerethez. Megértettem, hogy nem vagyok különb a testvéreimnél. Felületesen végeztem a kötelességemet, és túl sokat foglalkoztam a hírnevemmel és a státuszommal. Ahhoz sem volt bátorságom, hogy felvállaljam a hibámat. El akartam titkolni, és be akartam csapni a többieket. Egy csalárd képmutató voltam. Valójában nem ijesztő, ha problémákkal szembesülsz a kötelességed végzése közben. Amíg nyitott, becsületes emberként, higgadtan nézel szembe a hibáiddal, elgondolkozol rajtuk, hogy a jövőben elkerülhesd a hasonló problémákat, addig nyerhetsz is valamit általuk. Pontosan ilyen hozzáállásra és józan észre lenne szüksége az embereknek. Amint megértettem Isten szándékát, már nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. Már így is befolyásoltam a munkánkat. A végére kellett járnom annak, hogy mi okozta ezeket a hibákat, hogy a jövőben ne kövessem el azokat újra.

Később ezt olvastam Isten szavaiban: „Ha valaki képes lelkiismeretes lenni, vállalni a felelősséget, és teljes szívét és erejét adni, a munka jól lesz elvégezve. Néha rossz a gondolkodásmódod, és mindig önelégült vagy, és még ha van is egy nyilvánvaló hiba, akkor sem tudod felfedezni vagy megtalálni azt. Ha megfelelő a gondolkodásmódod, és keresed az igazságot, akkor a Szentlélek megvilágosítása és útmutatása révén fel fogod fedezni a problémát. Ha a Szentlélek vezérel téged, és ad neked egy felismerést, úgyhogy a szíved megvilágosodik és tudod, hol rejlik a hiba, akkor képes leszel kijavítani az eltérést, és az igazságalapelvek felé törekedni. Ha nincs meg a megfelelő gondolkodásmódod, és szórakozott, valamint hanyag vagy, vajon képes leszel felfedezni a hibát? Nem leszel képes. Mi látható ebből? Ahhoz, hogy jól végezzék a kötelességeiket, nagyon fontos, hogy az emberek megtegyék a részüket; a gondolkodásmódjuk döntő fontosságú; és nagyon fontos, hogy hová összpontosítják a gondolataikat és elképzeléseiket. Isten megvizsgálja és látja, milyen gondolkodásmóddal rendelkeznek az emberek, és mennyire teszik bele a szívüket, miközben végzik a kötelességeiket. Kritikus fontosságú, hogy az ember teljes szívét és erejét beleadja, és döntő fontosságú, hogy megtegye a részét. Az embereknek törekedniük kell arra, hogy ne legyen megbánásuk az elvégzett kötelességekkel és a megtett dolgokkal kapcsolatban, és hogy ne legyenek adósai Istennek. Ez jelenti igazán azt, hogy valaki teljes szívét és erejét adja” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiban az áll, hogy ha valakinek rossz a mentalitása, ha szétszórt, és hanyagul végzi a kötelességét, akkor nem veszi észre azokat a hibákat, amelyek ott vannak az orra előtt. Nálam is így történt, ahogy Isten mondja. Ez a két hiba szinte beleordított az arcomba – ha kicsit figyelmesebb lettem volna, könnyedén észrevettem volna őket. Én azonban nem figyeltem fel rájuk. Az egyik videót át kellett dolgozni, a másikat pedig kétszer készítették el, ami emberi és anyagi erőforrásokat igényelt. És igazából ennek sok köze volt az akkori felfogásomhoz. Azt hittem, már igazi veterán vagyok ebben a munkában, és úgy ismerem a munkafolyamatokat, mint a tenyeremet, így már nem voltam olyan körültekintő, mint kezdetben. Arrogáns és trehány voltam. Különösen a kezdeti ellenőrzésekkel voltam így. Azt hittem, azok egyszerűek, és a korábbi tapasztalataim alapján simán végig tudok menni a lépéseken. Nem figyeltem oda, nem ellenőriztem alaposan a munkát, és végül ilyen szarvashibákat vétettem. És mindez azért történt, mert arrogáns hajlamom szerint éltem, és félvállról vettem a kötelességemet. Később megnyíltam a testvéreimnek a hibákról, amiket a kötelességem végzése során követtem el. Összefoglaltam a munkánkkal kapcsolatos problémákat, és javasoltam pár szabályt, amelyekkel a jövőben elkerülhetőek lennének az ilyen helyzetek. Ezáltal kicsit megnyugodott a lelkem.

Nem sokkal később egy új projekttel bíztak meg. De mivel még nem készítettem ilyen típusú videót, nem voltam tisztában a folyamat minden részletével, ezért felmerült néhány probléma a kivitelezés során. Bár néha aggódtam amiatt, hogy mit gondolnak majd mások, a problémákat a megfelelő hozzáállással kezeltem, anélkül, hogy a büszkeségem és a státuszom korlátozott volna. Minden egyes hibánál rögzítettem, és összefoglaltam a problémákat és az eltéréseket, hogy így megakadályozzam az előfordulásukat a jövőben. Ezek után képes voltam észrevenni Isten útmutatását, és sok hibát elcsíptem és kijavítottam, mielőtt még kárt okoztak volna a gyülekezetnek. Ez a tapasztalat megtanított arra, hogy ha helyes a gondolkodásmódunk és szorgalmasan végezzük a kötelességünket, akkor útmutatást és oltalmat kapunk Istentől. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy nem rossz dolog kínos helyzetbe kerülni a hibáink vagy a kudarcaink által. A történtek segítettek, hogy meglássam a saját hiányosságaimat és romlottságomat, félre tudjam tenni a hiúságomat, és helyesen viszonyuljak önmagamhoz. Istennek legyen hála!