A gyülekezetemben én felelek a videókért. Egy napon sürgető hívást kaptam az egyik nővéremtől. Nem ellenőrizte elég alaposan az egyik videót, így azt át kellett szerkesztenünk, ami késést okozott, és emberi és anyagi erőforrásokat vett igénybe. A videó címének hallatán rájöttem, hogy én is részt vettem annak ellenőrzésében, de nekem sem tűnt fel semmilyen probléma. A hívás után igyekeztem gyorsan kideríteni a részleteket, és láttam, hogy a videó címébe csúszott be egy elírás. A munkával kapcsolatos hibákat természetesen jelentenünk kell a vezetőnek, illetve fel kell rájuk hívnunk mindenki figyelmét, hogy a jövőben ne forduljon elő ilyesmi. Ám ekkor arra gondoltam, hogy is követhettem el ilyen elemi hibát, és hogy milyen véleménnyel lesz rólam a vezető ezek után. Úgy véli majd, hogy nem végeztem komolyan és megbízhatóan a kötelességemet? Ha igen, akkor el is veszíthetem a felelősi pozíciómat. Ezután eszembe jutott, mennyire hangsúlyoztam mindig a testvéreknek, milyen fontos odafigyelniük a videók készítése során. Ha a többiek tudomást szereznek a hibámról, nem fognak alkalmatlannak tartani a feladatra? Mi lesz akkor a tekintélyemmel? De akkor még nem voltam ennek tudatában. Mentegettem magam: „Nem szándékosan voltunk felületesek. Ellenőriztük, amit kellett. Nem láthattam előre, hogy így alakulnak a körülmények. A kárt nem lehet meg nem történtté tenni, de ha a jövőben körültekintőbben járok el, minden rendben lesz. Ezenkívül nemcsak én ellenőriztem azt a videót. Még ha meg is tudják, hogy mi történt, nem kizárólag én vagyok a hibás. Ezt az ügyet itt le is zárhatjuk. Az illetékesek tudnak róla, és ez elég.” Szóval nem beszéltem a történtekről a vezetőnek és a többi testvérnek a csoportban. Bár kényelmetlenül éreztem magam, és tudtam, hogy kerülöm a felelősséget, amikor arra gondoltam, hogy ez a hiba milyen hatással lehet a hírnevemre, sőt a pozíciómra is, egyszerűen úgy tettem, mintha mi sem történt volna.

Egy napon elolvastam Isten szavait: „A romlott emberi lények jók saját maguk álcázásában. Nem számít, mit tesznek, vagy milyen romlottságot fednek fel, mindig álcázniuk kell magukat. Ha valami rosszul sül el, vagy valami rosszat tesznek, akkor másokat akarnak hibáztatni. Azt akarják, hogy a jó dolgokért az övék legyen az érdem, a rossz dolgokért viszont másokat hibáztassanak. Vajon nincs a valós életben sok ilyen álcázás? Túl sok van belőle. Hibák elkövetése vagy álcázás: melyik kapcsolódik a beállítottsághoz? Az álcázás beállítottság kérdése, arrogáns beállítottság, elvetemültség és csalárdság van benne; ezt különösen utálja Isten. Lényegében, amikor álcázod magad, mindenki érti, hogy mi történik, de azt gondolod, hogy mások nem látják, és minden tőled telhetőt megtéve érvelsz és mentegeted magad azért, hogy megőrizd a tekintélyed, és mindenkivel elhitesd, hogy semmi rosszat nem tettél. Ez nem ostobaság? Mások mit gondolnak erről? Hogy éreznek? Rosszul vannak és iszonyodnak. Ha hibát követsz el, és helyesen tudod kezelni, és lehetővé tudod tenni, hogy mindenki más beszéljen róla, engedélyezve a megjegyzéseiket és a meglátásaikat róla, és meg tudsz nyílni és boncolgatni azt, akkor mi lesz mindenkinek a véleménye rólad? Azt fogják mondani, hogy becsületes ember vagy, mert a szíved nyitva áll Isten előtt. A tetteiden és a viselkedéseden keresztül bele tudnak látni a szívedbe. Ám ha megpróbálod álcázni magad és mindenkit megtéveszteni, akkor nem lesznek rólad nagy véleménnyel, és azt fogják mondani, hogy ostoba és esztelen ember vagy. Ha nem próbálsz meg színlelni vagy mentegetni magad, ha be tudod ismerni a hibáidat, akkor mindenki azt fogja mondani, hogy becsületes vagy és bölcs. És mi tesz téged bölccsé? Mindenki követ el hibákat. Mindenkinek vannak hibái és hiányosságai. Valójában mindenkinek ugyanaz a romlott beállítottsága van. Ne gondold magad nemesebbnek, tökéletesebbnek és kedvesebbnek másoknál; ez teljes mértékben ésszerűtlen. Amint világossá válik számodra az emberek romlott beállítottsága és a romlottságuk valódi arca és lényege, nem próbálod majd elrejteni a saját hibáidat, és nem fogod felróni másoknak a hibáikat – mindkettővel helyesen tudsz majd szembenézni. Csak ekkor válsz éleslátóvá és nem teszel ostoba dolgokat, ami bölccsé tesz téged. Akik nem bölcsek, azok ostoba emberek, és mindig leragadnak az apró hibáiknál, miközben a színfalak mögött lopakodnak. Visszataszító ezt látni. Tulajdonképpen amit teszel, az azonnal nyilvánvaló mások számára, ám te mégis otrombán előadod a műsort. Mások számára ez egy bohóc előadásának tűnik. Vajon nem bolondság ez? Dehogynem” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavai segítettek megérteni, hogy a színlelés, a hibáink takargatása, illetve be nem ismerése sokkal súlyosabb vétség, mint az, ha hibát követünk el. Ezek álságos, csalárd cselekedetek! Ha azonban valaki nyíltan vállalja a felelősséget a hibájáért, akkor mások nemcsak hogy nem fogják lenézni, hanem tisztelni fogják őt, amiért nyíltan és őszintén kimondja az igazságot. Mindannyiunkkal előfordul, hogy hibázunk. Isten nem ítéli el felületesen az embereket a hibáikért. Inkább azt nézi, hogy utána őszintén meg tudják-e bánni, amit tettek. De azelőtt ezt nem értettem. Úgy gondoltam, hibázni szégyenletes dolog, különösen felügyelőként. Azt hittem, ha elemi hibákat vétek, akkor a többiek le fognak nézni érte. Úgy vélekednek majd, hogy nem vagyok jobb a testvéreimnél, és pótolhatónak fognak tartani. Szóval amikor kiderült, hogy hiba van egy általam ellenőrzött videóban, nem mertem felvállalni, és kitartóan próbáltam eltitkolni. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, hogy kibújjak a felelősség alól, és a szőnyeg alá söpörjem a problémát. Bűntudatom volt emiatt, mégsem voltam hajlandó elmondani a többieknek az igazat. Milyen csalárd voltam! Egyértelműen kárt okoztam a gyülekezetnek, de mélyen hallgattam róla, és próbáltam elkendőzni a hibámat. Csak a jó oldalamat mutattam meg a testvéreimnek, a hibámat eltitkoltam. Így mindenki azt hihette, hogy komolyan és gyakorlatiasan végzem a munkámat. Fenn tudtam tartani a rólam alkotott képet és a felügyelői pozíciómat. Milyen szánalmasan viselkedtem! Féltem, hogy kiderül a hibám, így mindent megtettem, hogy álcázzam magam. Elfedtem a csúnya oldalamat, becsaptam az embereket, és eltitkoltam előlük az igazságot. Jellemtelen, méltóság nélküli életet éltem. Nem akartam tovább takargatni a hibámat és félrevezetni a többieket. Ezért küldtem a vezetőmnek egy levelet, amelyben leírtam a helyzetet, és mindenkinek bevallottam a romlottságomat. Elmondtam nekik az igazat, hogy tanulhassanak az esetemből. Ezután kicsit megkönnyebbültem.

De amikor megnyitottam a feladatlistánkat, azt láttam, hogy lehet, hogy egy másik videót kétszer készítettek el. Nem hittem a szememnek. Nyomon követtem, hogy kinek adtam ki a feladatokat. Hogy csúszhatott be még egy hiba? De amikor ellenőriztem, kiderült, hogy tényleg kétszer vették fel a videót. Ekkor teljesen lefagytam. Szörnyű volt. Épp most vallottam be a hibámat a vezetőnek, és mielőtt még egyáltalán megérthette volna a helyzet részleteit, újra elszúrtam. Mit fog most gondolni rólam? Azt, hogy mindent rosszul csinálok, és nem vagyok alkalmas a feladatra? És ha a testvéreim megtudják, nem fognak túl megbízhatatlannak tartani? Ha folyamatosan ilyen elemi hibákat vétek, akkor legközelebb, amikor a lelkiismeretességről és a felelősségtudatról beszélek, vajon komolyan fognak-e venni? Nem, ki kellett derítenem, mi állt ennek a hibának a hátterében, és reméltem, hogy elsősorban nem én vagyok érte a felelős. Még ha részben hibás is voltam, bíztam benne, hogy csak kisebb szerepem volt benne. Akkor nem veszteném el a tekintélyemet, és a státuszom sem kerülne veszélybe. Végül egy alapos ellenőrzéssel kiderítettem, hogy miután kiadtam a feladatot, csak egy korábbi listán rögzítettem, ezért a csoportvezető újra kiadta azt valaki másnak. Semmi kétség – ez elsősorban az én hibám volt. Amikor erre rádöbbentem, kővé dermedtem. Hogy lehettem ilyen balszerencsés? Ezeknek a problémáknak nem lett volna szabad megtörténniük. Micsoda balszerencse! Teljesen tanácstalan voltam. Beszéljek a vezetőmnek erről a hibáról, vagy ne? Ha mindenki megtudná, hogy két ilyen elemi hibát vétettem egymás után, mit is gondolnának rólam? Isten szavaira gondoltam, amelyeket korábban olvastam. A hazugság és a csalás sokkal súlyosabbak, mint a hibák, és Isten még inkább elítéli őket. Félelem volt a szívemben. Erőt kellett vennem magamon, és be kellett vallanom a hibámat a vezetőnek, de nem tudtam legyőzni a félelmeimet. Nagyon aggódtam. Nehéz volt a szívem, mintha egy kő súlya nyomta volna. Nem tudtam koncentrálni a munkámra, éjjelente pedig nem tudtam aludni. Tudtam, hogy ez így nem jó, ezért imádkoztam Istenhez, és arra kértem, segítsen, hogy megismerjem önmagam.

Később elolvastam egy bekezdést Isten szavaiból, és megértettem az állapotomat. Mindenható Isten azt mondja: „Bármennyi rosszat is tesz egy antikrisztus, bármilyen helytelen dolgokat is követ el, legyen szó az Istennek tett felajánlások elsikkasztásáról, eltékozlásáról vagy nem rendeltetésszerű felhasználásáról, vagy legyen szó a gyülekezet munkájának megszakításáról, megzavarásáról, feje tetejére állításáról és Isten haragjának kihívásáról, ő mindig nyugodt, összeszedett és teljesen rendíthetetlen marad. Bármiféle gonoszságot is követ el egy antikrisztus, és az bármiféle következményeket is von maga után, ő soha nem járul azonnal Isten elé, hogy megvallja a bűneit és megtérjen, és nem járul a testvérek elé azzal a hozzáállással, hogy lecsupaszítja magát és megnyílik, hogy beismerje rossz tetteit, megismerje vétkeit és romlottságát, és megbánja gonosz tetteit. Ehelyett inkább különféle mentségeken töri a fejét, hogy kibújjon a felelősség alól, és másokra hárítsa azt, így helyreállítva saját jó hírét és státuszát. Ő nem a gyülekezet munkájával törődik, hanem azzal, hogy az ő hírnevét és státuszát éri-e bármilyen sérülés vagy károsodás. Egyáltalán nem gondolkodik azon, hogy miként tehetné jóvá a vétkei által Isten házának okozott veszteségeket, nem vesz ilyesmiket fontolóra, és nem próbálja meg törleszteni Istennel szembeni adósságát. Vagyis soha nem ismeri el, hogy ő képes bármi rosszat tenni, vagy hogy hibázott. Az antikrisztusok szívében a hibák kezdeményező módon történő beismerése és a tényekről adott becsületes beszámoló egyenértékű az alkalmatlansággal és ostobasággal. Ha gonosz tetteiket felfedezik és leleplezik, az antikrisztusok csak egy pillanatnyi, gondatlanságból elkövetett hibát ismernek be, azt soha, hogy ők maguk megszegték a kötelességüket és felelőtlenül jártak el, a felelősséget pedig megkísérlik másra hárítani, hogy ne essen rajtuk szégyenfolt. Ilyenkor az antikrisztusok nem azzal törődnek, hogyan tegyék jóvá az Isten házának okozott veszteségeket, miként nyíljanak meg, ismerjék be hibáikat, és számoljanak el mindezzel Isten választott népének. Azzal törődnek, hogy módot találjanak arra, hogy a súlyos problémákat kis problémáknak, a kis problémákat pedig nem létezőnek tüntessék fel. Objektív okokat hoznak fel, hogy mások megértsék őket és együttérezzenek velük. Mindent latba vetnek annak érdekében, hogy helyreállítsák hírnevüket mások elméjében, hogy minimumra csökkentsék vétkeik rendkívül negatív hatását önmagukra, hogy a Fennvalóra ne tegyenek rossz benyomást, valamint hogy a Fennvaló soha ne számoltassa el, ne bocsássa el őket, ne vizsgálja ki a helyzetet, és ne foglalkozzon velük. Hogy helyreállítsák hírnevüket és státuszukat, és hogy a saját érdekeik ne sérüljenek, az antikrisztusok bármennyi szenvedést hajlandóak eltűrni, és minden elképzelhető módszert kieszelnek a nehézségek megoldására. Az antikrisztusoknak a vétkük vagy hibájuk legelejétől kezdve soha nem áll szándékukban felelősséget vállalni helytelen cselekedeteikért, soha nem áll szándékukban beismerni a helytelen cselekedeteik mögött álló indítékokat, szándékokat és romlott beállítottságokat, közösséget vállalni azokról, leleplezni és boncolgatni azokat; az pedig végképp soha nem áll szándékukban, hogy jóvátegyék a gyülekezet munkájában tett kárt és az Isten választott népe életbe való belépésének okozott veszteséget. Ezért bármilyen szemszögből is nézed a dolgot, az antikrisztusok olyan emberek, akik makacsul elutasítják rossz tetteik beismerését, és inkább meghalnának, semhogy megtérjenek. Az antikrisztusok szégyentelenek és vastag bőrűek, a megváltás minden reménye nélkül, és nem mások, mint eleven Sátánok” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenegyedik tétel). Isten szavai megmutatták, hogy az antikrisztusok nagyra értékelik a saját státuszukat és hírnevüket. Nem számít, mennyi hibát vagy mulasztást követnek el kötelességük teljesítése során, vagy mennyi kárt okoznak a gyülekezetnek, sosem ismerik el a hibáikat. Félnek, hogy mások meglátják a hiányosságaikat, és le fogják nézni őket. Ezért amint rájönnek, hogy elkövettek egy hibát, ami szégyent hozna rájuk, rosszul érzik magukat, nem tudnak enni, vagy nem alszanak jól. Azon törik a fejüket, hogy hogyan tüntessék el a hibájuk nyomait, és hogy állítsák helyre a tekintélyüket. Ugyanígy viselkedtem én is. Annyira fontosnak tartottam a saját pozíciómat és a hírnevemet, hogy amikor hibát találtam a munkában, nem éreztem bűntudatot a mulasztásom miatt. Nem gondolkoztam el a történteken, hogy elkerüljem a jövőbeni hibákat. Csak arra tudtam gondolni, hogy hogy néznének rám a többiek, ha megtudnák, hogy ilyen elemi hibákat vétettem, megvetnének-e érte, vagy úgy vélnék-e, hogy nem vagyok képes elvégezni a munkámat. Annyira fenn akartam tartani a státuszomat és a hírnevemet, hogy egész nap nyugtalan voltam, és végül már aludni sem tudtam. Csak azon járt az eszem, hogy miként fedjem el a hibámat, és hogy kerüljem el a lebukást. Ki akartam bújni a felelősség alól, elrejteni a hibáimat, és megakadályozni, hogy mások megtudják. Nem akartam kiállni és beismerni, hogy hibáztam. Ez valóban csalárd, tisztesség és méltóság nélküli viselkedés volt! Felelősként valójában jól ismertem ezeket a folyamatokat. Nem volt kétséges, hogy elsősorban én voltam a hibás a történtekért. Mégis reménykedtem benne, hogy megúszom, vagy találok valami bizonyítékot, amivel másokra háríthatom a felelősséget. Végül, amikor rájöttem, hogy nem bújhatok ki a felelősség alól, kitartóan játszottam az áldozat szerepét, mindenért a balszerencsét okolva. Nem fogadtam el a helyzetet Istentől. Nem gondolkoztam el magamon. Csak a balszerencsémre panaszkodtam. Elkendőztem a hibáimat, és megtévesztettem a többieket, hogy védjem a státuszomat. Antikrisztus módjára viselkedtem. Amikor erre rádöbbentem, megrémültem. Tudtam, milyen veszélyes lenne, ha így folytatnám, megbánás nélkül, mint egy antikrisztus.

Arra is rájöttem, hogy részben azért voltam olyan makacs, és azért nem voltam hajlandó elismerni a hibámat, mert korlátozott és befolyásolt a felelős pozícióm, és emiatt helytelenül kezeltem a hibáimat. Találtam erről egy részletet Isten szavai között. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan kellene gyakorolnotok, hogy átlagos és normális emberek legyetek? Hogyan lehet ezt megtenni? [...] Először is, ne adj magadnak egy titulust és kösd magad ahhoz, mondván: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csapat feje, én vagyok a felügyelő, nálam jobban senki nem ismeri ezt az ügyet, senki sem érti jobban a készségeket, mint én.« Ne ess az önjelölt titulusod fogságába. Amint ezt teszed, megköti a kezed-lábad, és hatással lesz arra, amit mondasz és teszel. A normális gondolkodásodra és ítéletedre szintén hatással lesz. Meg kell szabadítanod magad ennek a státusznak a korlátozásaitól. Először is, fokozd le magad erről a hivatalos címről és pozícióról, és állj egy átlagos ember helyére. Ha megteszed, a gondolkodásmódod valamelyest normálissá válik. Azt is el kell ismerned és ki kell mondanod, hogy »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és nem értem ezt sem – kell egy kis kutatást és tanulmányozást végeznem«, vagy »Soha nem tapasztaltam ezt, tehát nem tudom, mit tegyek.« Amikor képes vagy azt mondani, amit valójában gondolsz, és becsületesen beszélni, akkor normális értelemmel bírsz majd. Mások a valódi önmagadat fogják ismerni, és így normális képük lesz rólad, nem kell majd színészkedned, és nem is lesz rajtad semmiféle nagy nyomás, és így képes leszel normálisan kommunikálni az emberekkel. Így élni szabad és könnyű; bárki, aki kimerítőnek találja az életet, magának okozta ezt” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). „Amikor az egyházban valakit vezetővé léptetnek elő és művelnek, akkor azt csak a szó legegyszerűbb értelmében véve léptetik elő és művelik; ez nem azt jelenti, hogy már minősített vagy hozzáértő vezető, vagy hogy máris képes elvállalni egy vezető munkáját és valóságos munkát végezni – nem ez a helyzet. A legtöbb ember nem látja át ezeket a dolgokat, és a saját képzelődéseik alapján felnéznek azokra, akiket előléptettek. Ez hiba. Nem számít, hány éve hisznek Istenben, vajon valóban birtokában vannak az igazságvalóságnak azok, akiket előléptettek? Nem feltétlenül. Képesek-e végrehajtani Isten házának munkára vonatkozó rendelkezéseit? Nem feltétlenül. Van-e felelősségérzetük? Hűségesek-e? Képesek-e alávetni magukat? Képesek-e keresni az igazságot, ha problémával szembesülnek? Mindez ismeretlen. Van-e istent félő szíve ezeknek az embereknek? És pontosan milyen nagy az Istent félő szívük? Képesek-e arra, hogy ne a saját akaratukat kövessék, amikor cselekszenek? Képesek-e keresni Istent? Abban az időszakban, amíg a vezetők munkáját végzik, képesek-e gyakran Isten elé járulni, hogy Isten szándékait keressék? Képesek-e az embereket az igazságvalóságba vezetni? Minden bizonnyal képtelenek ilyesmikre. Nem kaptak képzést, és túl kevés a tapasztalatuk, ezért képtelenek ezekre a dolgokra. Ezért az, hogy valakit előléptetnek és fejlesztenek, nem jelenti azt, hogy az illető már érti az igazságot, és azt sem jelenti, hogy már képes megfelelően végezni a kötelességét” (Az Ige, 5. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavaiból megértettem, hogy vezetőnek vagy felelős személynek lenni nem jelenti feltétlenül azt, hogy képzettebb vagy, mások felett állsz, vagy jobb vagy náluk. Ez esély arra, hogy fejleszd a képességeidet, és képezd magad a munkádon keresztül. A képzés feltárja az emberek romlott hajlamát, és mindig buktatókkal és kudarcokkal jár együtt. Ez abszolút természetes. De amikor felelős személyként szemléltem a helyzetet, úgy véltem, jobbnak kell lennem másoknál, nem követhetek el olyan hibákat, mint ők, és nem tanúsíthatok olyan romlottságot, mint ők. Ezért amikor hibáztam, nem akartam beismerni. Tovább színleltem, és takargattam, amit elrontottam. Folyamatosan aggodalmaskodtam, nehézzé és fárasztóvá vált az életem, mert túlértékeltem a saját státuszomat és a hírnevemet. Rájöttem arra is, hogy hibázni és megszégyenülni nem feltétlenül rossz dolog. Isten szavában is ez áll: „Bolondot csinálni magadból jó dolog. Segít meglátni a saját hiányosságaidat és a hiúság iránti szeretetedet. Megmutatja, hol vannak problémáid, és segít világosan megértened, hogy nem vagy tökéletes ember. Tökéletes emberek nem léteznek, és bolondot csinálni magadból teljesen normális. Mindenki megtapasztalja néha, hogy felsül vagy bolondot csinál magából. Mindenkivel előfordul, hogy elbukik vagy kudarcot vall, és mindenkinek vannak gyengeségei. Bolondot csinálni magadból nem rossz dolog. Amikor bolondot csinálsz magadból, de nem érzed kínosan magad, és mélyen legbelül nem érzed lehangoltnak magad, az nem azt jelenti, hogy érzéketlen vagy; azt jelenti, hogy nem törődsz vele, rontja-e a hírnevedet az, ha bolondot csinálsz magadból, és azt jelenti, hogy a gondolataidat már nem a hiúságod foglalja le. Azt jelenti, hogy emberi mivoltodban érettebbé váltál. Ez csodálatos! Hát nem jó dolog ez? Bizony jó dolog. Ne gondold, hogy nem teljesítettél jól, vagy hogy balszerencsés lennél, és ne keress mögötte objektív okokat. Ez normális” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Valójában ezek a sorozatos hibák és az elkendőzésükre irányuló szégyenletes erőfeszítéseim végül hozzásegítettek a jobb önismerethez. Megértettem, hogy nem vagyok különb a testvéreimnél. Felületesen végeztem a kötelességemet, és túl sokat foglalkoztam a hírnevemmel és a státuszommal. Ahhoz sem volt bátorságom, hogy felvállaljam a hibámat. El akartam titkolni, és be akartam csapni a többieket. Valóban képmutató és csalárd voltam. Valójában nem ijesztő, ha hibázol a kötelességed végzése közben. Amíg nyitott, becsületes emberként, higgadtan nézel szembe a hibáiddal, elgondolkozol rajtuk, hogy a jövőben elkerülhesd a hasonló problémákat, addig nyerhetsz is valamit általuk. Pontosan ilyen hozzáállásra és értelmezésre lenne szükség. Amint megértettem Isten szándékát, már nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam. A hozzáállásom már így is befolyásolta a munkánkat. A végére kellett járnom annak, hogy mi okozta ezeket a hibákat, hogy a jövőben ne kövessem el őket újra.

Később ezt olvastam Isten szavaiban: „Ha valaki képes arra, hogy komoly legyen, hogy felelősséget vállaljon, hogy a teljes szívét és minden erejét beleadja, akkor a munka megfelelően lesz elvégezve. Néha rossz lelkiállapotban vagy, és nem találsz meg vagy nem fedezel fel egy napnál is világosabb hibát. Ha a megfelelő lelkiállapotban lennél, akkor a Szentlélek megvilágosításával és vezetésével képes lennél azonosítani a problémát. Ha a Szentlélek vezetne téged, és tudatosságot adna neked, lehetővé téve számodra, hogy világosságot érezz a szívedben és tudd, hogy hol a hiba, akkor képes lennél kijavítani az eltévelyedést, és az igazság alapelveire törekedni. Ha rossz lelkiállapotban lennél, ha figyelmetlen és hanyag lennél, vajon képes lennél arra, hogy észrevedd a hibát? Nem lennél képes. Mi látszik ebből? Az, hogy a kötelességek megfelelő teljesítéséhez nagyon fontos, hogy az emberek együttműködjenek; nagyon fontos a gondolkodásmódjuk, és nagyon fontos az, hogy hová irányítják gondolataikat és eszméiket. Isten átvizsgálja őket és látja, hogy az emberek milyen lelkiállapotban vannak, és mennyi energiát fordítanak kötelességeik teljesítésére. Rendkívül fontos, hogy az emberek teljes szívüket és minden erejüket beleadják abba, amit tesznek. Az együttműködésük kulcsfontosságú összetevő. Az emberek csak akkor fognak teljes szívükkel és minden erejükkel cselekedni, ha arra törekednek, hogy ne kelljen megbánniuk semmit a teljesített kötelességeikkel és az általuk tett dolgokkal kapcsolatban, és ne legyenek adósai Istennek” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiban az áll, hogy ha valakinek rossz a hozzáállása, ha szétszórt, és hanyagul végzi a kötelességét, akkor nem veszi észre azokat a hibákat, amelyek ott vannak az orra előtt. Nálam is így történt, ahogy Isten mondja. Ez a két hiba szinte beleordított az arcomba – ha kicsit figyelmesebb lettem volna, könnyedén észrevettem volna őket. Én azonban nem figyeltem fel rájuk. Az egyik videót át kellett dolgozni, a másikat pedig kétszer vették fel, ami emberi és anyagi erőforrásokat igényelt. És igazából ennek sok köze volt az akkori hozzáállásomhoz. Azt hittem, már veterán vagyok ebben a szakmában, hogy úgy ismerem a munkafolyamatokat, mint a tenyeremet, így már nem voltam olyan körültekintő, mint kezdetben. Arrogáns és trehány voltam. Különösen a kezdeti ellenőrzésekkel voltam így. Azt hittem, azok egyszerűek, és a korábbi tapasztalataim alapján simán végig tudok menni a lépéseken. Nem figyeltem oda, nem ellenőriztem alaposan a munkát, és végül ilyen szarvashibákat vétettem. És mindez azért történt, mert arrogáns hajlamom szerint éltem, és félvállról vettem a kötelességemet. Később megnyíltam a testvéreimnek a hibákról, amiket a kötelességem végzése során követtem el. Összefoglaltam a munkánkkal kapcsolatos problémákat, és javasoltam pár szabályt, amelyekkel a jövőben elkerülhetőek lennének az ilyen helyzetek. Ezáltal kicsit megnyugodott a lelkem.

Nem sokkal később egy új projekttel bíztak meg. De mivel még nem készítettem ilyen típusú videót, nem voltam tisztában a folyamat minden részletével, ezért felmerült néhány probléma a kivitelezés során. Bár néha aggódtam amiatt, hogy mit gondolnak majd mások, a problémákat a megfelelő hozzáállással kezeltem, anélkül, hogy a büszkeségem irányított volna. Minden egyes hibát rögzítettem, és összefoglaltam az eltéréseket, hogy így megakadályozzam az előfordulásukat a jövőben. Ezek után képes voltam észrevenni Isten útmutatását, és sok hibát elcsíptem és kijavítottam, mielőtt még kárt okoztak volna a gyülekezetnek. Ez a tapasztalat megtanított arra, hogy ha teljes szívvel végezzük a kötelességünket, akkor útmutatást és oltalmat kapunk Istentől. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy nem rossz dolog kínos helyzetbe kerülni a hibáink vagy a kudarcaink által. A történtek segítettek, hogy meglássam a saját hiányosságaimat és romlottságomat, félre tudjam tenni a hiúságomat, és helyesen viszonyuljak önmagamhoz.