2019 októberében elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Az összejöveteleken láttam, hogy a testvérek közösséget tudtak vállalni az élményeikről és a megértésükről. Minden romlottságukról és hiányosságukról aggályok nélkül meg tudtak nyílni, és én annyira irigy voltam. Én is becsületes akartam lenni, és egyszerűen megnyílni, mint ahogy ők tették, de amikor valóban sor került erre, nem tudtam őszintén beszélni. Egyszer a testvéreim megkérdezték tőlem: „Fiatal vagy, még diák vagy?” Az igazság az volt, hogy már jó ideje nem voltam diák, és csak főztem és takarítottam egy étteremben, de féltem, hogy a többiek lenéznének, ha ezt megtudnák, ezért azt feleltem, hogy még diák vagyok. Nem sokat gondoltam rá, miután kimondtam, és egyszerűen továbbléptem. Egy nap megláttam Isten szavának egy szakaszát egy bizonyságtétel-videóban, ami arra késztetett, hogy elgondolkodjak önmagamon. „Tudnotok kell, hogy Isten azokat szereti, akik becsületesek. Isten lényegénél fogva hűséges, ezért mindig meg lehet bízni a szavaiban. Továbbá, az Ő cselekedetei hibátlanok és megkérdőjelezhetetlenek, és ezért szereti Isten azokat, akik teljes mértékben becsületesek Vele. A becsületesség azt jelenti, hogy Istennek adjátok a szíveteket, mindenben őszinték vagytok Hozzá, mindenben nyitottak vagytok Felé, soha nem rejtitek el a tényeket, nem próbáljátok megtéveszteni a fölöttetek és alattatok lévőket, és nem tesztek dolgokat csak azért, hogy hízelgéssel elnyerjétek Isten jóindulatát. Röviden, becsületesnek lenni nem más, mint cselekedeteidben és szavaidban tisztának lenni, valamint nem megtéveszteni sem Istent, sem az embert” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Három intelem). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten szereti a becsületes embereket, hogy a becsületes emberek könnyedén meg tudnak nyílni Isten előtt, hogy világosak tetteikben és szavaikban, és nem próbálják meg becsapni sem Istent, sem más embereket. De ami engem illet, amikor a többiek azt kérdezték tőlem: „Még diák vagy?” Még az igazat sem tudtam elmondani attól való félelmemben, hogy lenéznek, nemhogy becsületes legyek Isten előtt. Egyáltalán nem voltam becsületes. Ezért el akartam mondani az igazat a többieknek, de féltem, hogy kigúnyolnának, ugyanakkor az, hogy nem szólaltam fel, mélységesen nyugtalanított. Ezért imádkoztam Istenhez, és kértem, hogy segítsen gyakorolni az igazmondást és a becsületes emberi létet. Egy későbbi összejövetelen megnyíltam a romlottságomról, és lelepleztem a hazugságaimat és a csalásomat. A többiek nemcsak hogy nem néztek le, de még üzenteket is küldtek, mondván, hogy a tapasztalatom jó volt. Ez még nagyobb önbizalmat adott ahhoz, hogy becsületes ember legyek. Annak ellenére, hogy ezen alkalommal gyakoroltam a becsületes emberi létet és az igazmondást, továbbra sem voltam tudatában sátáni természetemnek, és amikor a hírnevemmel és az érdekeimmel kapcsolatos dolgokról volt szó, még mindig kénytelen voltam csalárd beállítottságomat felfedni, hogy álcázzam magam.

Később prédikátornak választottak, és három gyülekezet munkájáért voltam felelős. Egy munkatársi összejövetelen az egyik vezető tudni akarta, hogyan öntözik az újonnan érkezőket az egyes gyülekezetekben, és hogy miért nem támogattak megfelelően néhány újonnan érkezőt. Kezdtem kissé idegessé válni, mivel csupán az egyik gyülekezetben tudtam, hogyan mennek a dolgok, a másik kettőben nem. Tehát mit kellett volna mondanom? Ha elmondom az igazat, mit gondolna rólam mindenki? Vajon eltűnődnének-e azon, hogy hogyan lehetek prédikátor, ha még ezt sem tudtam tisztázni? Vagy nem mondanák-e azt, hogy nem végeztem valódi munkát, és hogy képtelen vagyok erre a kötelességre? Nagyon kínos lenne, ha áthelyeznének vagy elbocsátanának. Csak el akartam menekülni, de ha korán kijelentkezem, mindenki rájönne, hogy attól tartok, megtudják, nem végeztem valódi munkát. Így nem volt más választásom, mint maradni és figyelni, ahogy a többi prédikátor arról a munkáról beszél, amiért felelős volt. Olyan voltam, mint egy macska a forró bádogtetőn, és nem tudtam, mitévő tegyek. Amikor a vezető a nevemen szólított, nagyon ideges voltam, és úgy tettem, mintha nem is hallottam volna. „Mit mondtál?” A vezető így szólt: „Épp az újonnan érkezők öntözéséről beszéltünk, mesélnél nekünk az újonnan érkezőidről?” Olyan volt, mintha a szívem kiugrana a helyéből. Nem volt más választásom, mint először arról a gyülekezetről beszélni, amelyről tudomásom volt, de nem akartam beszélni a másik kettőről. Azonban attól tartottam, hogy mindenki megtudná, hogy nem végeztem utánkövetési munkát, ezért összeszorítottam a fogamat és hazudtam: „A második gyülekezetben rengeteg újonnan érkező nem részesül megfelelő támogatásban, és nem tudjuk elérni őket a járvány miatt. Nem vagyok túlságosan biztos a harmadik gyülekezet helyzetében, mert egész idő alatt a másik két gyülekezet munkáját követtem nyomon.” Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, hogy ezt mondtam, és rettegtem attól, hogy mindenki átlát a hazugságomon, ami még megalázóbb lett volna. Az egész összejövetel alatt feszült voltam, és csak akkor tudtam fellélegezni, amikor véget ért. Meglepetésemre a vezető ekkor felhívott és megkérdezte: „Azokkal az újonnan érkezőkkel kapcsolatosan, akiket a járvány miatt nem támogatnak megfelelően, megkérted már az öntözőszemélyzetet, hogy hívják fel és ellenőrizzék őket?” Zavarba jöttem a vezető kérdésétől. Nem ismertem pontosan a helyzetet. Ha az igazat mondanám, a vezető nem jönne rá, hogy hazudtam? Nem mondhattam, hogy nem tudom. Tehát folytattam a hazudozást: „Beszéltem velük erről, de néhányan az újonnan érkezők közül nem veszik fel a telefonjukat.” A vezető ekkor megkérdezte: „Melyik újonnan érkezők?” Azt gondoltam: „Vajon a vezető nem azért faggat folyamatosan, mert rájött, hogy hazudtam?” Sietősen válaszoltam: „Azt hiszem, néhányan azok közül, akik most fogadták el Isten munkáját.” Látva, hogy nem tudom világosan elmagyarázni, a vezető azt mondta: „Nos, szólj, ha megtudod.” Amikor bontottam a hívást, mélységes bűntudatot éreztem. Ismét hazudtam és csaltam. Mekkora egy macera hazugságokat használni más hazugságok elrejtésére. Visszagondolva az összejövetelre, az egyik prédikátor elmondta, hogy a három gyülekezetből, amelyekért felelős volt, az egyiket nem ellenőrizte. Ő képes volt az igazat mondani, akkor én miért nem tudtam egyetlen őszinte szót sem mondani? Az ehhez hasonló hazudozás, megtévesztés és a hamis látszat keltése nem fedheti el az igazságot. Isten mindenbe belenéz, és előbb-utóbb lelepleznének és felfednének engem, ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, a mai összejövetelen, amikor a vezető a munkáról érdeklődött, nem mondtam el az igazat, hanem hazudtam. Féltem, hogy mindenki lenézne, ha megtudná, hogy nem végeztem valódi munkát. Istenem, kérlek, vezess, hogy megismerjem önmagam, és levethessem romlott beállítottságomat.”

Később elolvastam egy szakaszt Isten szavából. Mindenható Isten mondja: „Mindennapi életük során az emberek gyakran beszélnek képtelenségeket, hazudoznak, és olyan dolgokat mondanak, amelyek értelmetlenek, ostobák és védekezőek. A legtöbb ilyen dolgot hiúságból és büszkeségből mondják, saját egójuk kielégítésére. Az ilyen hamisságok szólása felfedi a romlott beállítottságukat. Ha fel akarnád oldani ezeket a romlott tényezőket, a szíved megtisztulna, és fokozatosan egyre tisztábbá és őszintébbé válnál. Valójában minden ember tudja, hogy miért hazudik. A személyes haszonért és büszkeség miatt, vagy hiúságból és státuszért, megpróbálnak másokkal versengeni és másnak adják ki magukat, mint amik. Azonban hazugságaikat a többiek előbb vagy utóbb felfedik és leleplezik, és végül megszégyenülnek, ahogyan elvesztik a méltóságukat és jellemüket is. Mindezt a mérhetetlen mennyiségű hazugság okozza. Túlságosan sok lett a hazugságaid száma. Minden szó, amit kimondasz, hamis és őszintétlen, és egyetlen egy sem tekinthető igaznak vagy őszintének. Még ha nem is érzed azt, hogy lesül a bőr a képedről, amikor hazudsz, mélyen legbelül megszégyenülve érzed magad. A lelkiismereted hibáztat téged, és rossz véleménnyel vagy magadról, ezt gondolva: »Miért élek ilyen szánalmas életet? Olyan nehéz igazat mondani? Muszáj hazugságokhoz folyamodnom a büszkeségem kedvéért? Miért ennyire kimerítő az életem?« Nem kell, hogy kimerítő életet élj. Ha gyakorolni tudod, hogy őszinte legyél, képes leszel nyugodt, szabad és felszabadult életet élni. Te azonban azt választottad, hogy fenntartod a büszkeségedet és a hiúságodat az által, hogy hazudozol. Következésképp, létezésed fárasztó és nyomorult, amelyet önmagad okoztál. Talán, aki hazudozik, a büszkeség érzéséhez jut abból, de mi is ez a büszkeségérzés? Csak egy üres dolog, és teljesen értéktelen. Hazudozni annyit tesz, mint eladni a jellemet és a méltóságot. Megfosztja az embert méltóságától és jellemétől, valamint dühíti és undorítja Istent. Ez megéri? Nem. Ez a helyes út? Nem, nem az. Azok az emberek, akik gyakran hazudnak, a sátáni beállítottságuk szerint élnek; a Sátán hatalma alatt élnek. Nem a világosságban élnek, és nem élnek Isten jelenlétében sem. Folyton azon gondolkodsz, hogyan hazudj, majd miután hazudtál, arra kell gondolnod, hogyan fedd el azt a hazugságot. És amikor nem feded el elég jól azt a hazugságot és lelepleződik, törnöd kell a fejed, hogy megpróbáld kibogozni az ellentmondásokat, és hihetővé tenni. Hát nem fárasztó így élni? Kimerítő. Megéri ez? Nem, nem éri meg. Azért törni a fejed, hogy hazugságokat mondj, aztán pedig elfedd őket, mindezt a büszkeség, a hiúság és a státusz kedvéért – mi értelme van ennek? Végül elgondolkodsz, és azt gondolod magadban: »Mi értelme? Túl kimerítő hazudozni és utána elkendőzni azt. Ha így viselkedek, az nem fog működni; egyszerűbb lenne, ha csak őszinte emberré válnék.« Arra vágysz, hogy őszinte emberré válj, de nem tudod elengedni a büszkeségedet, hiúságodat és személyes érdekeidet. Ezért csak hazugságokhoz folyamodhatsz, hogy fenntartsd ezeket a dolgokat. [...] Ha azt hiszed, hogy a hazugságok fenn tudják tartani a hírnevet, státuszt, hiúságot és büszkeséget, amire vágysz, teljes tévedésben vagy. Valójában, a hazudozással nemcsak hogy megbukik a hiúságod és büszkeséged, valamint méltóságod és jellemed fenntartása, ami ennél is fájdalmasabb, elszalasztod a lehetőséget, hogy gyakorold az igazságot és őszinte ember legyél. Még ha abban a pillanatban sikerül is megóvnod a hírneved, státuszod, hiúságod és büszkeséged, feláldoztad az igazságot és elárultad Isten. Ez azt jelenti, hogy teljesen elvesztetted az esélyt arra, hogy Ő megmentsen és tökéletesítsen téged, ami a legnagyobb veszteség, és egész életedben bánhatod. Azok, akik csalárdak, soha nem fogják ezt megérteni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Isten szava feltárta az állapotomat. A vezető mindegyik gyülekezet öntözési helyzetéről tudni akart, ami nyilvánvalóan egyszerű dolog volt, és elég lett volna csak az igazat mondani, de számomra mi sem lehetett volna nehezebb. Tele voltam aggályokkal, és féltem, hogy miután a vezető és a többi prédikátor megtudja az igazat, lenéznének engem, megállapítják, hogy nem végeztem valódi munkát, és még ezzel a kis dologgal sem tudtam megbirkózni. És ha elbocsátanának, az megalázó lenne. Hogy megvédjem hírnevemet, státuszomat és mások rólam alkotott jó benyomását, hazudtam arról, hogy ellenőriztem két gyülekezetet, holott csak az egyikről volt tiszta képem. Még részletekbe is belementem a második gyülekezettel kapcsolatban, mondván, hogy az ottani újonnan érkezőket a járvány miatt nem támogatták. Nem volt ez egy arcátlan hazugság? Amikor a vezető megkérdezte, hogy megkértem-e az öntöző személyzetet, hogy hívják fel az újonnan érkezőket, féltem, hogy a vezető rájön az imént mondott hazugságra, ezért kitaláltam egy második hazugságot, hogy fedezzem az elsőt, és találtam egy kifogást, hogy lerázzam őt. Hogy megvédjem a nevemet és a státuszomat, az egyik hazugságot használtam a másik elfedésére. Igazán csalárd voltam! Isten és a Sátán párbeszédére gondoltam, amely a Bibliában van lejegyezve. Isten megkérdezte a Sátánt, honnan jött, mire a Sátán azt válaszolta: „A földön barangoltam, ott jártam-keltem” (Jób 1:7). A Sátán annyira ravasz. Nem válaszolt közvetlenül Isten kérdésére, kanyargós és kacskaringós módon beszélt. Lehetetlen megmondani, honnan jött a Sátán. A szája csak hazugságokkal van tele, sosem szól becsületesen, mindig csak kétértelműen és homályosan beszél. Hazugságaimmal és megtévesztésemmel nem voltam-e én is ugyanolyan, mint a démon Sátán? Habár választ adtam a vezető által kérdezett munkára, az mind hazugság és megtévesztés volt. Miután meghallotta a válaszomat, a vezető továbbra sem volt tisztában az öntözési munka pontos állapotával, amelyért felelős voltam, és nem tudta megítélni, hogy megfelelően nyomon követtem-e azt. Valójában az ilyenfajta hazudozás és csalás csupán átmenetileg őrizte meg a hírnevemet és státuszomat, de amit valójában elvesztettem, az a jellemem, a méltóságom és mások bizalma volt. Ha így folytatnám, előbb-utóbb mindenki rájönne, hogy nem vagyok becsületes ember, és megbízhatatlan vagyok. Senki sem hinne bennem, sőt, Isten sem bízna bennem. Akkor nem veszíteném-e el teljesen a jellemem és a méltóságomat? Nem lenne-e ez ostobaság részemről?

Később elolvastam egy szakaszt Isten szavából: „Az, hogy Isten azt kéri az emberektől, legyenek becsületesek, azt bizonyítja, hogy Ő tényleg utálja és ellenszenvesnek tartja a csalárd embereket. Isten irtózása a csalárd emberektől irtózás attól, ahogyan ők teszik a dolgokat, a beállítottságaiktól, szándékaikra és csaló módszereikre; Isten utálja mindezeket a dolgokat. Ha a csalárd emberek képesek elfogadni az igazságot, beismerni csalárd beállítottságaikat, és hajlandóak elfogadni Isten üdvösségét, akkor arra is van reményük, hogy üdvözüljenek – mert Isten minden emberrel egyformán bánik, ahogy az igazság is. És így, ha olyanok akarunk lenni, akik Isten tetszésére vannak, először is viselkedésünk alapelveit kell megváltoztatnunk. Többé nem élhetünk sátáni filozófiák szerint, nem boldogulhatunk többé hazugságokkal és trükkökkel. Valamennyi hazugságunkat le kell vetnünk és becsületes emberré kell válnunk. Akkor Isten véleménye rólunk meg fog változni. Korábban az emberek mindig hazugságokra, színlelésre és trükközésre hagyatkoztak a mások közötti élet során, és sátáni filozófiákra alapozták létezésüket, életüket, és viselkedésük alapját. Ez olyasmi volt, amit Isten megvetett. Ha a hitetlenek között őszintén beszélsz, az igazságot mondod és becsületes ember vagy, akkor rágalmazni fognak, elítélnek és elhagynak. Ezért világi irányzatokat követsz és sátáni filozófiák szerint élsz; egyre ügyesebben és ügyesebben hazudsz, és egyre csalárdabbá válsz. Azt is megtanulod, hogy álnok eszközökkel érd el céljaidat és védelmezd önmagadat. A Sátán világában egyre inkább gyarapodni fogsz, és ennek eredményeként egyre mélyebbre és mélyebbre zuhansz a bűnben, amíg már képtelen vagy kimenteni magad. Isten házában a dolgok ennek szöges ellentétei. Minél többet hazudsz és minél több csalárd játékot űzöl, Isten választott népe annál inkább undorodni fog tőled és elhagy téged. Ha nem vagy hajlandó megtérni, és továbbra is a sátáni filozófiákhoz és logikához ragaszkodsz, ha trükköket és bonyolult cselszövéseket használsz, hogy álcázd és becsomagold magad, akkor nagyon valószínű, hogy lelepleznek és kivetnek. Ez azért van, mert Isten gyűlöli a csalárd embereket. Isten házában csak a becsületes emberek tudnak gyarapodni, a csalárd embereket pedig végül elhagyják és kivetik. Mindezt Isten rendelte el előre. Csak a becsületes emberek részesülhetnek a mennyek országában. Ha nem próbálsz meg becsületes ember lenni, és nem tapasztalsz és gyakorolsz az igazságra való törekvés irányában, ha nem leplezed le saját rútságodat, és ha nem tárulkozol ki teljesen, akkor soha nem leszel képes elfogadni a Szentlélek munkáját és elnyerni Isten jóváhagyását” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). Átgondolva Isten szavait, rájöttem, hogy Isten nem szereti a csalárd embereket, és nem menti meg őket. Ez azért van, mert ők a Sátánhoz tartoznak. A csalárd emberek alattomosságot és trükköket használnak minden tettükben, és becsületesség nélkül beszélnek, mindezt azért, hogy megvédjék a hírnevüket, státuszukat és érdekeiket. Ezeknek az embereknek a szándékai és az általuk használt módszerek utálatosak és undorítóak Isten számára. Bár hittem Istenben, nem nyertem el semmi igazságot, és továbbra is olyan sátáni filozófiák szerint éltem, mint: „ki-ki gondoskodjék magáról”, és „ahogyan egy fa a kérgéért él, úgy él az ember az arcáért.” Ezek a sátáni filozófiák már a szívemben gyökereztek, félrevezetve és megrontva engem, és arra késztetve, hogy a hírnévre és státuszra való törekvés útját járjam. Úgy gondoltam, hogy az embernek önmagáért kell élnie, ki kell tűnnie a többiek közül, valamint hírnevet és nyereséget kell szereznie, és csak akkor nem nézik le. Azt hittem, hogy ha valaki mindig csak az igazat mondja és sosem hazudik, akkor az egy ostoba és semmirekellő ember. Emiatt folyton csaltam és hazugságok hálóját fontam a saját érdekeim védelmében, egyre csalárdabbá, hamisabbá és normális emberi hasonlatosságban hiányossá válva. A hírnevet és a státuszt fontosabbnak tartottam, mint az igazságot, és hajlandó voltam hazudni és szembemenni az igazsággal, hogy megvédjem hírnevemet és státuszomat. A Sátán hazug, és amikor ekképpen hazudok és csalok, nem vagyok-e én is ugyanolyan? Ebben a gonosz világban becsületes, őszinte embernek lenni egyszerűen nem elegendő. De Isten házában ennek éppen az ellenkezője érvényes. Isten házában az igazságságosság és az igazság uralkodik, és minél többet csal valaki, annál valószínűbb, hogy elbukik, és Isten végül minden csalót leleplez és kirekeszt. Isten mondja: „Ha az emberek azt szeretnék, hogy Isten megmentse őket, akkor először is becsületeseknek kell lenniük” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). „Csak a becsületes emberek részesülhetnek a mennyek országában [...]”. Isten szent, és a tisztátalan emberek nem léphetnek be a mennyek országába. Amikor erre rájöttem, azt éreztem, hogy Isten szent és igaz természete nem tűri a sértést, és valóban megbántam, hogy hazudtam a testvéreimnek. Igazán utáltam magam, és soha többé nem akartam hazudni vagy csalni. Az igazságot akartam gyakorolni, becsületes ember lenni, és mindenkivel őszintén beszélni. Ki akartam vetni a hazugságot a számból és a csalást a szívemből, és így méltóvá válni Isten jóváhagyására és a mennyek országába való belépésre.

Az egyik áhítatom során elolvastam Isten szavának egy szakaszát: „A becsületesség gyakorlása sok aspektust lefed. Más szóval, a becsületesség mércéjét nem csupán egy vonatkozásban kell elérni; sok vonatkozásban meg kell felelned a mércének, mielőtt becsületes lehetsz. Egyesek mindig azt hiszik, hogy ahhoz, hogy becsületesek legyenek, csak azt kell megoldaniuk, hogy ne hazudjanak. Helyes ez a nézőpont? A becsületesség csak azt foglalja magában, hogy nem hazudsz? Nem; ez számos más aspektusra is vonatkozik. Először is, bármivel kerülsz is szembe, legyen az olyasvalami, amit a saját szemeddel láttál, vagy olyasmi, amit valaki más mondott neked, legyen az emberekkel való kapcsolat vagy egy probléma elrendezése, legyen olyan kötelesség, amelyet teljesítened kell, vagy olyasmi, amivel Isten megbízott, mindig becsületes szívvel kell megközelítened azt. Hogyan kellene gyakorolni a dolgok becsületes szívvel való megközelítését? Mondd ki, amit gondolsz és beszélj becsületesen, ne mondj üres, nagyképű, vagy kellemesen csengő szavakat, ne beszélj hízelgő vagy képmutató hamis dolgokat, hanem mondd ki azokat a szavakat, amelyek a szívedben vannak. Ilyen az, amikor valaki becsületes. A szívedben lévő igaz gondolatok és nézetek kifejezése – ezt kell tenniük a becsületes embereknek. Ha soha nem mondod ki, amit gondolsz, és a szavak ott poshadnak a szívedben, ha az, amit mondasz, mindig ellentmond annak, amit gondolsz, akkor ez nem az, amit egy becsületes ember tesz” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Isten szava megmutatta nekem a gyakorlat útját. Akár a másokkal való interakcióról, akár a kötelességeim elvégzéséről van szó, őszinte szívvel kell megközelítenem. Mivel nem végeztem utánkövetési munkát, őszintének kell lennem ezzel kapcsolatban. Nem kellene azon gondolkodnom, hogy sérül-e a hírnevem. A becsületes emberi lét gyakorlása kulcsfontosságú.

A következő munkatársi összejövetelen kezdeményezni akartam, hogy felfedem a romlottságomat, de aggódtam, mit gondolna majd rólam mindenki. Rájöttem, hogy ismét a hírnevemet és a státuszomat akarom védeni, és ezért csendes imát mondtam Istenhez, kérve Őt, hogy vezessen, adjon erőt, és adjon nekem bátorságot, hogy felfedjem romlottságomat. Eszembe jutott Isten szavának egy szakasza, amelyet korábban olvastam: „Ha nem gyakorolsz Isten szavai szerint, és soha nem szeded ízekre a titkaidat és a kihívásaidat, és soha nem nyílsz meg mások felé a közösségben, és nem is közlöd velük, nem elemzed és nem hozod napvilágra a romlottságodat és végzetes hibáidat közöttük, akkor nem lehet téged megmenteni” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A becsületes emberi lét legalapvetőbb gyakorlata). Rájöttem, hogy ha nem vagyok becsületes ember, továbbra is leplezem a romlottságomat és a hiányosságaimat, nem nyílok meg, fedem fel, vagy elemzem önmagamat, akkor sosem vetem le a romlott beállítottságomat, és sosem mentenek meg. Elmondtam még egy imát Istenhez: „Istenem! Kérlek, adj erőt, hogy könnyedén meg tudjak nyílni és becsületes ember legyek.” Az imádságom után kezdeményeztem, hogy tisztázom magam a többiek előtt: „Hazudtam a legutóbbi összejövetelen, amikor a vezető az újonnan érkezők öntözéséről kérdezett. Az igazság az, hogy csak az egyik gyülekezetről tudtam, a másik kettőről nem. Féltem, hogy ha elmondanám az igazat, lenéznétek engem, ezért hazudtam, és azt mondtam, hogy tudok a két gyülekezetről. Mindannyiótokat becsaptalak.” Miután ezt elmondtam, a többiek nem ítéltek el és nem is néztek le. Ellenkezőleg, azt mondták, jó, hogy képes voltam egyszerűen megnyílni és becsületes ember lenni. Miután így gyakoroltam, sokkal nyugodtabbnak és könnyebbnek éreztem magam. Ha folytattam volna a rejtőzködést, nem jutottam volna el ezekhez a felismerésekhez és nyereségekhez.

Nem sokkal később egy felsővezető megkérdezte tőlem: „Van jelenleg tudomásod a gyülekezetvezetők állapotáról?” Kissé bizonytalannak éreztem magam ettől a kérdéstől, mivel csak az egyik gyülekezetvezető állapotáról tudtam, de a másik kettő állapotáról nem. Azt gondoltam: „Ha elmondom az igazat, azt fogja-e mondani a vezető, hogy nem végeztem valódi munkát?” És ezért azt akartam mondani, hogy van tudomásom róla. Aztán rájöttem, hogy ismét hazudni akarok, ezért imádkoztam Istenhez, és elmondtam az igazat: „Csak az egyik gyülekezetvezető állapotáról tudok, a másik kettő állapotáról nem.” Erre a vezető nem kritizált engem, hanem tett néhány javaslatot, mondván, hogy gyakrabban kellene érdeklődnöm a gyülekezetvezetők állapotáról, és segítenem a nehézségeik gyors megoldásában, és néhány követendő utat is mutatott. Rájöttem, hogy minél többször mondok igazat, vagyok becsületes ember, és merem felfedni romlottságomat és hiányosságaimat, annál jobban tudtak segíteni nekem a testvéreim és szerezhettem nyereségeket. Korábban hazudtam és csaltam, hogy megóvjam hírnevemet és státuszomat, de mindegyik hazugság kimondása után a szívemet teher nyomta, és furdalt a lelkiismeret, és ami a legfontosabb, elvesztettem a jellememet és a méltóságomat. E tapasztalat által megértettem, hogy a becsületes embereket Isten és az ember is egyaránt szereti, és minél becsületesebb vagy, annál harmonikusabb lesz a kapcsolatod másokkal, és annál nyugodtabb és békésebb leszel. Nemcsak hogy nem néznek le mások, hanem a testvéreid is segíteni fognak neked. Becsületes embernek lenni igazán nagyszerű!