Írta: Marion, Egyesült Államok

A gyülekezetben az új hívők öntözéséért vagyok felelős. Nemrég csatlakozott néhány új hívő, és észrevettem, hogy páran közülük nem sokat beszélnek az összejöveteleken, és nem is járnak rendszeresen. Csak akkor jöttek, amikor kedvük tartotta. Amikor egyénileg kerestem meg őket, hogy közösséget vállaljak velük, szívesen beszéltek arról, hogyan lehet pénzt keresni és családi vagyont felhalmozni, de amint a hit kérdése szóba került, kifogásokat kerestek, hogy befejezzék a hívást. Úgy éreztem, hogy nem érdekli őket az igazság, és nem tűntek igazi hívőknek. Mivel azonban újak voltak a hitben, nem voltam ebben teljesen biztos, ezért tovább támogattam őket. Némi idő elteltével is ugyanolyanok maradtak, és lassan abbahagyták az összejövetelekre járást. Csak ekkor szóltam a vezetőnek a helyzetükről. Ő megkérdezte tőlem: „Hogyan öntözted őket? Amikor más öntözte őket, még rendesen jártak, veled hogyhogy megváltoztak? Valóban eleget tettél a feladatodnak, és világosan közösséget vállaltál velük? Ha az új hívők azért nem járnak rendszeresen, mert mi felületesen végezzük a kötelességünket, akkor a felelősség egyedül a miénk.” Tudtam, hogy ezt a munka iránti felelősségérzete mondatja vele, de nem tudtam megállni, hogy ne keressek magamnak mentségeket. „Mindenki megváltozhat – gondoltam magamban. – Attól, hogy az új hívők korábban rendszeresen jártak, még nem jelenti azt, hogy mindig így lesz. Ráadásul már akkor sem jártak rendszeresen, amikor először találkoztam velük, tehát ez nem egy hirtelen változás. Csak akartam őket öntözni egy kis ideig, hogy lássam, hogyan alakulnak a dolgok, ezért nem szóltam neked azonnal. Ha felelősségre vonsz azért, mert nem járnak, nekem kell viselnem a következményeket, és lehet, hogy megmetszenek, vagy akár el is bocsátanak. Ha ezt kezdettől fogva tudtam volna, korábban beszéltem volna veled erről, hogy ne nekem kelljen vállalnom az egész felelősséget.” A vezető nem vont felelősségre ezért, miután utánajárt a dolognak, de ezek után önkéntelenül is résen voltam az új hívőkkel való kapcsolatomban. Ha láttam, hogy valamelyiküknek problémája van, vagy nem jön el az összejövetelekre, azonnal szóltam a vezetőnek. Néha a vezető megkérdezte, mi a célom ezzel, és hogy abba akarom-e hagyni az öntözésüket. Azt feleltem: „Nem, te vagy a vezető. Csak azt akartam, hogy tudd, mi a helyzet az új hívőkkel.” Erre ő nem szólt semmit. Néha, miután szóltam neki erről, azt mondta, hogy öntözzem őket még egy kicsit, és ha tényleg nem akarnak összejövetelre járni, akkor nem lehet őket kényszeríteni, és egyszerűen le kell mondanunk róluk. Ezzel teljes mértékben egyetértettem, és azt gondoltam: „Most, hogy a vezető ismeri az új hívők helyzetét, nekem csak annyi a dolgom, hogy támogassam őket. Ha a támogatás működik, annál jobb, ha pedig nem, és az új hívők többé nem akarnak jönni, a vezető nem fog meglepődni, és nem fogja azt mondani, hogy felelőtlen voltam a kötelességemben.” Ettől a gondolattól vezérelve már nem végeztem olyan figyelmesen a kötelességemet. Minden nap csak a megszokott módon végeztem az öntözést. Valahányszor felhívtam egy új hívőt, és felvette, beszélgettem vele egy kicsit, ha pedig nem, nem aggódtam miatta. Úgy gondoltam, nem tehetek semmit, ha nem veszik fel, és nem gondolkodtam azon, mit tehetnék, hogy segítsek megoldani a problémáikat. Később egy összejövetelen a vezető azt mondta, hogy mostantól, amikor az öntözési munkáról érdeklődik, amellett, hogy meghallgatja, mit mondanak az öntözők az új hívők helyzetéről, azt is tudni szeretné, hogy az igazság mely aspektusairól vállaltak velük közösséget az öntözők, és konkrétan hogyan támogatták őket. Ez alapján fogja felmérni, hogy az öntözők végeznek-e valódi munkát. Ha egy öntöző nem szívvel-lélekkel vállal közösséget az igazságról az új hívőkkel, és ez oda vezet, hogy azok nem járnak rendszeresen, vagy akár ki is maradnak, akkor az az öntöző felelőssége lesz. Amikor ezt meghallottam, elgondolkodtam azon, hogy amikor az új hívőkkel közösséget vállaltam, nem jegyeztem fel, hogy Isten mely szavait olvastam, vagy mely igazságokról beszéltem velük. Ez azt jelentette, hogy nem lesz bizonyítékom a munkámra, ha egy új hívő abbahagyja az összejövetelekre járást. Vajon a vezető azt fogja gondolni, hogy nem végzek valódi munkát, felelőtlen vagyok az öntözésben, és ezért meg fog metszeni? Így hát elkezdtem nagyobb figyelmet fordítani arra, hogy üzeneteket és Isten szavait küldjem az új hívőknek, és minden alkalommal feljegyzést készítettem arról, hogy miről beszélgettünk. Néha egy új hívő nem válaszolt, amikor üzenetet küldtem neki, de ez nem zavart különösebben. Úgy voltam vele, hogy elküldtem nekik Isten minden olyan szavát, amit kellett, és közösséget vállaltam arról, amiről kellett. Ha abbahagyják az összejövetelekre járást, a vezető láthatja a feljegyzéseimet, és valószínűleg nem fog felelőtlennek nevezni.

Egy idő után a vezető észrevette, hogy néhány új hívő továbbra sem akar összejövetelre járni, és megkérdezte, hogyan öntöztem őket. Készségesen megmutattam neki a jegyzeteimet, és azt gondoltam: „Szerencse, hogy felkészültem és feljegyzéseket készítettem. Különben nem tudnék semmi konkrétat felmutatni, és ki tudja, mit mondana akkor a vezető.” Miközben magamnak gratuláltam, a vezető így szólt: „Ezekből a jegyzetekből nem látok semmi problémát, de több új hívő is egymás után abbahagyta az összejövetelekre járást, tehát valami gondnak kell lennie a munkáddal. Jelenleg nem látom tisztán, mi lehet az, de az utóbbi időben sokat beszéltél az új hívőkkel kapcsolatos problémákról, ami egy kicsit szokatlan. Fel kell tenned magadnak a kérdést, hol van a probléma. Ha az új hívők azért vonulnak vissza a gyülekezetből és hagyják el a hitet, mert te felületes munkát végzel, és nem öntözöd őket jól, az a te felelőtlenséged, és azt jelenti, hogy nem végzed megfelelően a kötelességedet.” Amit mondott, az igazi csapásként ért. Megdöbbentem. Attól féltem, hogy ha velem van a probléma, és emiatt morzsolódnak le az új hívők, akkor gonoszat cselekszem. Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem, a Te engedelmeddel lepett meg ma a vezető ezzel, tehát biztosan van mit tanulnom ebből. Nem akarom, hogy az én hibáim miatt kár érje ezeket az új hívőket, de eltompultam, és nem tudom, mi a probléma velem. Kérlek, világosíts meg és vezess, hogy megismerjem magam, és időben változtatni tudjak!”

A következő napokban sokat imádkoztam Istenhez ezzel kapcsolatban. Aztán egy nap olvastam egy tapasztalati tanúságtételt tartalmazó cikket, benne Isten szavainak egy részletével, ami megérintett. Isten azt mondja: „Alaposan meg kell vizsgálnod önmagad, hogy lásd, megfelelő ember vagy-e. Céljaidat és szándékaidat Engem szem előtt tartva tűzöd ki? Minden szavadat és cselekedetedet az Én jelenlétemben mondod és teszed? Megvizsgálom minden gondolatodat és ötletedet. Nem érzed bűnösnek magad? Hamis arcot mutatsz másoknak, és nyugodtan önelégültséget színlelsz; ezt azért teszed, hogy megvédd önmagad. Azért teszed, hogy elrejtsd a gonoszságodat, és még azt is kitalálod, hogyan hárítsd ezt a gonoszságot másra. Micsoda csalárdság lakozik a szívedben!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 13. fejezet). Isten szavai leleplezik, hogy az emberek hazudnak és színlelnek, hogy másokra hárítsák a felelősséget, csak hogy megvédjék az érdekeiket, elfedjék a gonosz tetteiket, és így megóvják magukat. Ez csalárd viselkedés. Úgy éreztem, ezek a szavak a saját állapotomat leplezik le. Elkezdtem elgondolkodni magamon, és feltettem a kérdést, miért is számoltam be mindig a vezetőnek az új hívőkkel kapcsolatos problémákról. Amikor csak láttam, hogy valakinek gondjai vannak, vagy nem jár az összejövetelekre, azonnal szóltam a vezetőnek. Látszólag csak a tényeket közöltem, de valójában személyes céljaim és szándékaim vezéreltek. Féltem, hogy a vezető felelősségre von, vagy akár el is bocsát, ha valaki abbahagyja az összejövetelekre járást, ezért gyorsan elébe mentem a dolognak, és megosztottam az új hívő problémáit, hogy azt a hamis látszatot keltsem a vezetőben, miszerint az új hívővel van a baj, és nem én vagyok a felelős. Ha nem tudtam őket megfelelően támogatni, és abbahagyták az összejövetelre járást, az az ő problémájuk volt. Így moshattam a kezeimet. Ha pedig később mégis újra összejövetelre akartak járni, azt az én érdememként tüntethettem fel. Az önvizsgálatom ezen pontján megdöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen aljas, megvetendő indítékokat rejtegettem a szavaim mögött. Annyira csalárd voltam!

Később azon tűnődtem, hogyan csúszhattam bele öntudatlanul is egy ennyire becstelen és csalárd dologba. Az elmélkedéseim során, Istennek az emberek romlott beállítottságát leleplező szavait olvasva kezdtem csak el egy kicsit megérteni magamat. Isten azt mondja: „Az antikrisztusok elvetemültségének van egy nyilvánvaló jellemzője, és most megosztom veletek a felismerése titkát: ez az, hogy sem a beszédükben, sem a cselekvésükben nem tudod kifürkészni a mélységeiket és nem tudsz a szívükbe látni. Amikor beszélnek hozzád, folyamatosan forgatják a szemüket, és nem tudod megmondani, milyen tervet szőnek épp. Időnként azt éreztetik veled, hogy hűségesek és egészen őszinték, ám erről szó sincs – sosem tudsz átlátni rajtuk. Egy különös érzés van a szívedben, annak érzete, hogy gondolataikat mélységes szövevényesség, kifürkészhetetlen mélység hatja át, hogy fondorlatosak” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Második rész)). „Az antikrisztusok ravaszul viselkednek. Milyen tekintetben ravaszak? A viselkedésük állandó trükközésen alapul, a szavaik pedig semmit sem árulnak el, így az emberek nehezen tudják kifürkészni a szándékaikat és céljaikat. Ez a ravaszság. Bármit tesznek vagy mondanak, soha nem vonnak le következtetéseket könnyedén; úgy alakítják a dolgokat, hogy a hallgatóságuk, és akik alájuk vannak rendelve, érzékelhessék a szándékukat, és ezek az emberek, miután megértették az antikrisztust, az ő programjának és motivációinak megfelelően cselekedjenek és végrehajtsák a parancsait. Ha teljesül egy feladat, az antikrisztus boldog. Ha nem teljesül, senki nem talál semmit, amit felróhatna az antikrisztusnak, és nem fürkészheti ki a cselekedetei hátterében húzódó motivációkat, szándékokat vagy célokat. A titkos cselszövések és célok teszik ravasszá az antikrisztusok cselekedeteit, amivel az a szándékuk, hogy mindenki mást megtévesszenek, kijátsszanak és irányítsanak. Ez a ravasz viselkedésük lényege. A ravaszság nem annyit jelent csupán, hogy hazudik vagy rosszat csinál valaki; nagyobb szándékok és célok járnak vele, amelyek az átlagember számára kifürkészhetetlenek. Ha olyasvalamit tettél, amiről nem szeretnéd, hogy bárki is tudjon, majd mondasz egy hazugságot, az vajon ravaszságnak számít? (Nem.) Ez csupán csalárdság, és nem üti meg a ravaszság szintjét. Mitől mélyebb a ravaszság, mint a csalárdság? (Attól, hogy az emberek nem tudják kifürkészni.) Nehezen tudják kifürkészni az emberek. Ez is hozzátartozik. És még mi? (Semmit sem tudnak felróni egy ravasz embernek.) Így van. Az a lényeg, hogy nehezen találnak bármit is az emberek, amit felróhatnának az illetőnek. Még ha tudják is róla némelyek, hogy rossz dolgokat követett el, nem tudják megállapítani, hogy jó vagy rossz ember, hogy gonosz ember, vagy pedig antikrisztus. Az emberek nem látnak át az antikrisztusokon, hanem azt hiszik róluk, hogy jók, és az antikrisztusok félre tudják vezetni őket. Ez a ravaszság. Az emberek úgy általában hajlamosak a hazugságra és az apró cselszövésekre. Ez csupán csalárdság. Az antikrisztusok azonban sokkal alattomosabbak a közönséges, csalárd embereknél. Olyanok, mint az ördögkirályok; senki sem tudja kifürkészni, mit csinálnak. Számtalan gonoszságra képesek az igazságosság nevében, és ártanak az embereknek, ám az emberek mégis ódákat zengenek róluk. Ezt nevezik ravaszságnak” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hatodik tétel). Isten szavaiból láttam, hogy az antikrisztusoknak elvetemült beállítottságuk van, és álnok módon cselekszenek. Ez más, mint amikor valaki a csalárdság romlottságát tárja fel. Csalárdságba bonyolódni azt jelenti, hogy valaki nyíltan hazudik és másokat becsap, és ez könnyen átlátható. Álnokul cselekedni azt jelenti, hogy az ember nagyon mélyen elrejti a személyes szándékait, céljait és terveit, és hamis látszatot kelt, hogy mások ne lássanak semmi problémát abban, amit mond és tesz. És még ha mások érzik is, hogy valami nincs rendben, nem tudnak mibe belekötni. Nagyon nehéz az ilyen embert kiismerni. Így vezet félre másokat egy álnok ember, és így éri el a titkos céljait. Isten szavainak fényében megvizsgálva magam, láttam, hogy miközben gyorsan és kezdeményezően beszéltem a vezetővel az új hívőkről, azt a hamis látszatot keltve, hogy teherérzetem van a kötelességem iránt, és szívesen elfogadom a felügyeletét, valójában az új hívők hibáit jeleztem, hogy előre negatív képet alakítsak ki benne azokról, akik nem jártak rendszeresen. Így, ha egy új hívő egy nap abbahagyja az összejövetelekre járást, a vezető nem von felelősségre engem. Továbbá, amikor a vezető részletesen érdeklődött a munkámról, a közösségvállalásaim tartalmával látszólag nem volt gond. Megbeszéltem időpontokat az új hívőkkel a közösségvállalásra, és küldtem nekik Isten szavait, így a vezető szorgalmasnak és irántuk szeretetteljesnek látott engem. De a valóságban tudtam, hogy egyáltalán nem voltam őszinte a közösségvállalásaimban. Vonakodva, csak a forma kedvéért csináltam, mert tudtam, hogy a vezető átnézi a munkafeljegyzéseket, és el kell majd számolnom neki. Visszagondolva, ráadásul különféle taktikákat is bevetettem, félrevezettem másokat, amikor beszéltem, és gondosan ügyeltem rá, hogy semmit se áruljak el, amikor cselekedtem, csak hogy ne vonjanak felelősségre, és hogy megvédjem a státuszomat és a jövőmet. Világos volt, hogy nem szívvel-lélekkel végeztem a kötelességemet, és ez oda vezetett, hogy néhány új hívő abbahagyta a rendszeres részvételt. A vezető is érezte, hogy problémák vannak a kötelességvégzésemmel, de nem tudta, mik azok, és nem talált bizonyítékot, hogy felelősségre vonjon. Ennyire jó voltam a félrevezetésben. Korábban soha nem kapcsoltam össze a viselkedésemet és a cselekedeteimet azzal, hogy álnok lennék. Mindig azt gondoltam, hogy főleg az idősebb, nagy tapasztalattal rendelkező emberek ravaszak, számítók és álnokok, míg én fiatal vagyok, nincs sok tapasztalatom, és nem bonyolult a gondolkodásmódom. Álnoknak nevezni a viselkedésemet nem tűnt helyénvalónak. Mégis, a tények világosan feltárták, hogy rendelkezem az antikrisztusok elvetemült beállítottságával. Aztán eszembe jutott még valami. Volt egy új hívő, aki gyakran tett fel kérdéseket, és nagyon szókimondó volt. Ha nem értette, amit az összejövetelen közöltem, nyíltan ellentmondott nekem, ami kínos volt. Hogy mentsem az arcomat, nem akartam többé vele egy összejövetelen lenni, de ezt nem mondhattam nyíltan, mert féltem, hogy a vezető megmetsz. Meg akartam találni a módját, hogy áttestáljam egy másik öntözőre. Egy alkalommal az új hívő futólag megjegyezte, hogy ebben a csoportban kevesebben vannak, mint az előzőben, ahova járt. Kihasználtam az alkalmat, és elmondtam a vezetőnek, hogy szerinte túl kicsi az összejövetelünk, és hogy a nagyobb csoportokat szereti, majd megkértem a vezetőt, hogy tegye át egy másikba. A vezető azonnal elintézte. Így sikerült kitennem az új hívőt a csoportomból. Sőt, a vezető tévesen azt hitte, hogy teherérzetem van a kötelesség iránt, és az új hívő érdekeit nézem. Igazán csalárd és elvetemült voltam, és hajlamos voltam mások megtévesztésére.

Később még többet ettem és ittam Istennek az állapotomról szóló szavaiból. Ezeket a szavakat olvastam: „Hadd mondjam el nektek, Isten az ilyen hajthatatlan embereket utálja a legjobban, és róluk akar lemondani. Teljesen tisztában vannak azzal, hogy rosszat tettek, mégsem gondolkodnak el magukon; nemcsak hogy a legcsekélyebb megbánást sem érzik, hanem makacsul nem hajlandók beismerni a hibájukat. Még kifogásokat és okokat is találnak arra, hogy felmentsék magukat, és körmönfont érvelésbe bocsátkoznak, hogy megvédjék magukat, és ezt a ravaszabb módszert akarják használni arra, hogy port hintsenek mások szemébe. Ennek eredményeként továbbra is rosszat tesznek anélkül, hogy a legkisebb szándékuk is lenne a bűnbánatra vagy a hiba beismerésére. Az ilyen emberek bajban vannak, és nem lesz könnyű számukra elérni az üdvösséget. Ők pontosan azok az emberek, akikről Isten le akar mondani” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenben való hitben az Ő szavainak gyakorlása és megtapasztalása a legfontosabb). Ahogy ezen elgondolkodtam, rájöttem, hogy bármi történjék is, a lényeg az igazság elfogadása. Aki nem ismeri el, ha hibázik a kötelességében, és még akkor is mentegetőzik vagy takargatja magát, amikor megmetszik, az a legkevésbé sem fogadja el az igazságot. Isten szemében az ilyen emberek visszataszítók és utálatosak. Elgondolkodtam azon, hogy a gyülekezet öntözőnek jelölt ki, és nekem szeretettel és türelemmel kellett volna segítenem és támogatnom az új hívőket, világosan közösséget vállalva velük a víziók igazságairól, és segítve őket, hogy gyorsan megalapozzák magukat az igaz úton. Teljesen megértettem, hogy néhány új hívő nem tud rendszeresen részt venni az összejöveteleken, és a felelősség engem terhelt, de amikor a vezető erről érdeklődött és megmetszett, ezt nem fogadtam el Istentől, sem a szemrehányást és emlékeztetőt a vezetőtől. Ahelyett, hogy azonnal azon gondolkodtam volna, hogyan támogassam az új hívőket, számítóvá, ravasszá, és álnokká váltam, hogy elleplezzem, hogy nem végzem megfelelően a kötelességemet. Tudatlanságban tartottam a vezetőt, nehogy rájöjjön a kötelességeimben lévő problémákra és eltérésekre. Önelégülten éreztem magam, hogy megúsztam, és örvendeztem a saját okosságomnak. De most, Isten szavaiból megértettem, hogy Isten valójában világosan átlát a titkos mesterkedéseimen és pitiáner trükkjeimen. Nem tudtam elrejteni őket. A kötelességem végzésével kapcsolatos problémáknak elkerülhetetlenül napvilágra kellett kerülniük. Ha a vezető nem figyelmeztet, nem tudtam volna elgondolkodni magamon, még kevésbé akartam volna bűnbánatot tartani. Igazán eltompultam. Nem fogadtam el az igazságot, nem elemeztem és nem orvosoltam a munkámban lévő eltéréseket és problémákat. Csak arra gondoltam, hogyan csapjam be a vezetőt, hogy mentsem az arcomat és megvédjem a státuszomat. Ravasz és álnok voltam, hogy elleplezzem a valóságot, miszerint nem végeztem jól a kötelességemet. Nem tettem bele szívemet-lelkemet az új hívők öntözésébe és a problémáik és nehézségeik megoldásába, aminek következtében néhányuk problémái sokáig megoldatlanok maradtak. Sőt, némelyikük még most sem járt rendszeresen az összejövetelekre. Utólag különösen akkor ijedtem meg, amikor kiderült, hogy az az új hívő, akit áttukmáltam egy másik csoportba, többé nem akart összejövetelekre járni, mert nem szokta meg a hirtelen öntözőváltást. Más testvéreknek kellett vele közösséget vállalniuk, türelmesen és hosszú ideig, mire beleegyezett, hogy visszajöjjön az összejövetelekre. Igazán felzaklató volt visszagondolni arra, milyen voltam és mit tettem. Egyetlen új hívőnek sem könnyű elfogadni Isten utolsó napokbéli munkáját, és szívünk sok vérét kell erre áldoznunk értük. Én azonban annyira hanyag voltam ebben! Gonoszt cselekedtem. Ha a vezető nem figyelmeztet és nem metsz meg, nem jöttem volna rá, milyen közel kerültem a szakadék széléhez. Nem akartam többé egy antikrisztus elvetemült beállítottsága szerint élni. Le akartam lépni arról a gonosz útról, és bűnbánatot akartam tartani Isten előtt.

Éppen amikor szert tettem némi ismeretre, a vezető megkérdezett a jelenlegi állapotomról. Elmondtam neki, mire jöttem rá az önvizsgálat során. Erre ő elküldött nekem egy részletet Isten szavaiból. Isten azt mondja: „A becsületes emberré válás gyakorlása számos területet foglal magában. Más szóval, a becsületes emberré válás mércéjét nem lehet csupán egyetlen területre összpontosítva elérni; számos területen meg kell felelnetek a színvonalnak ahhoz, hogy becsületesek lehessetek. Egyesek mindig azt gondolják, hogy csak annyit kell tenniük, hogy nem hazudnak ahhoz, hogy becsületesek legyenek. Helyes ez a nézet? A becsületesség csupán a nem hazudás kérdését foglalja magában? Nem – számos más területhez is kapcsolódik. Először is, bármivel kerülsz is szembe, legyen az olyasvalami, amit a saját szemeddel láttál, vagy olyasmi, amit valaki más mondott neked, legyen az emberekkel való kapcsolat vagy egy probléma elrendezése, legyen olyan kötelesség, amelyet végezned kell, vagy olyasmi, amivel Isten közvetlenül megbízott, mindig becsületes szívvel kell megközelítened azt. Hogyan kellene gyakorolni a dolgok becsületes szívvel való megközelítését? Mondd ki, amit gondolsz és beszélj becsületesen, ne mondj üres, sablonos, vagy kellemesen csengő szavakat, ne beszélj hízelgő vagy képmutató hamis dolgokat, hanem mondd ki azokat a szavakat, amelyek a szívedben vannak. Ilyen az, amikor valaki becsületes. A szívedben lévő igaz gondolatok és nézetek kifejezése – ezt kell tenniük a becsületes embereknek. Ha soha nem mondod ki, amit gondolsz, és a szavak ott maradnak eltemetve a szívedben, ha az, amit mondasz, mindig ellentmond annak, amit gondolsz, akkor ez nem az, amit egy becsületes ember tesz. Például tegyük fel, hogy nem jól végzed a kötelességedet, és amikor megkérdezik az emberek, hogy mi folyik itt, azt mondod: »Jól akarom végezni a kötelességemet, de különböző okokból nem tettem.« Valójában tudod a szívedben, hogy felületes voltál és nem teljes szívvel végezted a kötelességedet, de nem mondod el az igazat. Ehelyett mindenféle okot, igazolást és kifogást találsz arra, hogy elfedd a tényeket és kikerüld a felelősséget. Vajon ez egy becsületes ember viselkedése? (Nem.) Becsapod és összezavarod az embereket azzal, hogy ezeket a dolgokat mondod. Pedig a lényege a benned lévő szándékoknak és annak, ami benned van, egy romlott beállítottság. Ha a benned levő dolgokat és szándékokat nem tudod kivinni a nyilvánosság elé és boncolgatni, nem lehet megtisztítani azokat – és ez nem kis dolog! Őszintén kell beszélned: »Egy kicsit húztam az időt a kötelességem végzésében. Felületes és figyelmetlen voltam. Amikor jó hangulatban vagyok, tudok egy kis erőfeszítést tenni. Amikor rossz hangulatban vagyok, lazsálok, és nem akarok erőfeszítést tenni, hanem elmerülök a hús-vér test kényelmeiben. Így a kötelességem végrehajtása nem sok eredményt hozott. Az elmúlt pár napban változtattam a dolgokon, és megpróbálok beleadni mindent, javítani a hatékonyságomat, és jól végezni a kötelességemet.« Ilyen a szívből szóló beszéd. A másik fajta beszéd nem szívből jött. Attól való félelmedben, hogy meg fognak metszeni, hogy az emberek felfedezik a problémáidat és felelősségre vonnak, mindenféle okot, igazolást és kifogást találtál, hogy elfedd a tényeket, először is rávettél másokat, hogy ne beszéljenek a helyzetről, majd elkerülted a felelősséget azért, hogy ne metsszenek meg. Ez a hazugságaid forrása. Bármennyit beszélnek a hazugok, egy része annak, amit mondanak, biztosan igaz és tényszerű. Ám néhány kulcsfontosságú dolog abból, amit mondanak, tartalmazni fog egy kis hamisságot és egy kicsit az indítékaikból. Ezért nagyon fontos felismerni, hogy mi igaz és mi hamis. Ezt azonban nem könnyű megtenni. Egy része annak, amit mondanak, szennyezett és tisztátalan lesz, egy része annak, amit mondanak, egybecseng majd a tényekkel, néhány dolog pedig abból, amit mondanak, ellentmond majd a tényeknek; ha így összekeverednek a tények a kitalációkkal, nehéz megkülönböztetni az igazat a hamistól. Az ilyen ember a legcsalárdabb fajta, és őt a legnehezebb felismerni. Ha nem tudja elfogadni az igazságot és a becsületességet gyakorolni, minden bizonnyal ki fogják vetni. Akkor vajon melyik utat kellene az embereknek választaniuk? Melyik az az út, amit egy becsületes ember gyakorolna? Meg kellene tanulnotok az igazat mondani és képesnek lenni megnyílni és beszélgetni a valódi állapotaitokról és problémáitokról. Így gyakorolnak a becsületes emberek, és az ilyen gyakorlás a helyes” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak azáltal tudja valaki megélni az emberi hasonlatosságot, hogy becsületes ember). Nagyon megérintett, amikor Isten ezen szavait olvastam. Isten olyan jól ismer minket! Tudja, hogy mindannyiunknak lesznek problémái és eltérései a kötelességünkben. Ez elkerülhetetlen. De a kulcs az, hogy milyen hozzáállása van az embernek, amikor problémák merülnek fel. Igazmondó-e, becsületesen beismeri és kijavítja a hibát, vagy megpróbál mentegetőzni és megtévesztéshez folyamodni, hogy elleplezze a problémát? Korábban a sátáni beállítottságom szerint éltem. Csalárd és kétszínű voltam, és a rossz utat követtem. Nem mehettem így tovább. Becsületes ember akartam lenni, és elfogadni, hogy Isten átvizsgál. Tudtam, hogy bármilyen eltérések vagy problémák merülnek fel a kötelességemben, vagy ha a vezető a munkámról érdeklődik, őszintén kell szembenéznem vele, és becsületesen kezelnem, az igazat mondva, kimondva mindent, ami a szívemben van. El kell mondanom a dolgokat úgy, ahogy vannak, és egyenesnek kell lennem, ha valamit elmulasztottam, ahelyett, hogy hazudnék, vagy próbálnám kimagyarázni magam. Az őszinte beszéd mellett azt is gyakorolni akartam, hogy rendszeresen elgondolkodjak a szavaim és tetteim mögött rejlő szándékokon, és azonnal megváltoztassam őket, ha nem helyesek. Fel kellett hagynom azzal, hogy másokat megtévesztek a saját érdekeim védelmében.

Egy nap észrevettem, hogy egy új hívő több egymást követő összejövetelt is kihagyott. Néhányszor felhívtam, de nem vette fel, és az üzenetekre sem válaszolt. Nem tudtam, mi van vele. Akaratlanul is aggódni kezdtem, hogy abbahagyja az összejövetelekre járást, és azon tűnődtem, vajon meg kellene-e említenem a vezetőnek, hogy ne vonjon felelősségre, ha egy napon már nem jön. Ennél a gondolatnál döbbentem rá, hogy a régi ravaszságom ismét felütötte a fejét. Akkor eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Nem kell semmilyen módszert használnod a hírneved, a rólad kialakult kép és a státuszod védelmére, és a hibáidat sem kell elrejtened vagy eltussolnod. Nem kell ilyen haszontalan erőfeszítéseket tenned. Ha el tudod engedni ezeket a dolgokat, az életed nagyon nyugodttá válik, mentes lesz a korlátoktól és a fájdalomtól, és teljesen a világosságban fogsz élni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Valóban. Isten átvizsgálja szívünk legmélyét. Álnok cseleimmel talán be tudom csapni az embereket, de Isten mindent alaposan átvizsgál, és a végén mindent leleplez. Azért végeztem a kötelességemet, hogy Istennek tegyek eleget, nem pedig valamelyik embernek. Nem volt szükségem arra, hogy játszmázzak és takargassam magam az emberek előtt. A múltban is voltak olyan új hívők, akiket támogattam, amennyire csak tőlem telt, de mégsem jártak összejövetelekre, és nem mutattak érdeklődést a hit és az igazság iránt. Amikor a vezető megértette a valós helyzetet, megállapította, hogy nem igazi hívők, és ezért nem vont felelősségre. Láthattam, hogy a gyülekezet alapelvek szerint bánik az emberekkel. Nem volt szükség arra, hogy okosan kimentsem magam a felelősség alól, vagy kiutat eszeljek ki. Korábban a sátáni beállítottságom szerint éltem, és nem végeztem megfelelően a kötelességemet. Ezúttal már nem intézhettem el felületesen ezt a dolgot. Helyes hozzáállást kellett tanúsítanom, és teljesítenem kellett a feladatomat. Csendben imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy megváltozzak, és minden tőlem telhetőt megtegyek, hogy segítsem és támogassam az új hívőket. Ha minden igazságról közösséget vállalok, amiről kell, és ők mégsem akarnak összejövetelekre járni, akkor szembe tudok nézni ezzel, és őszinte képet festhetek a vezetőnek a helyzetről. Miután megváltoztattam a gondolkodásmódomat, újra felvettem a kapcsolatot azzal az új hívővel, és meglepetésemre gyorsan válaszolt, mondván, hogy a munkájával volt elfoglalva, és nagyon fáradt volt, ezért nem járt az összejövetelekre. Isten szavait felhasználva közösséget vállaltam vele, és ezekből megértette Isten szándékát, megtalálta a gyakorlás útját, és újra elkezdett rendszeresen járni. Ezek után, amikor az új hívők nem tudtak rendszeresen részt venni az összejöveteleken, minden tőlem telhetőt megtettem, hogy támogassam és segítsem őket, és közösséget vállaltam velük Isten szavairól. Őszinte szívvel támogattam őket. Ezt követően az általam öntözött új hívők többsége képes volt rendszeresen részt venni az összejöveteleken. Ettől a gyakorlástól nyugodtnak és békésnek érzem magam. Hála legyen Istennek!