Gyerekkoromban nem volt túl jó az egészségem, és a családunk pénzének nagy része általában erre ment el, így apám nem igazán kedvelt, sokat vert és kiabált velem. Mások is kigúnyoltak és kirekesztettek emiatt. Gyakran elbújtam és egyedül sírtam, nyomorultul és megbántva érezve magam. Úgy éreztem: „Ti lenéztek engem. Eltökéltem, hogy amikor felnövök, nagyszerű karrierem lesz, hogy mindannyiótokon túltegyek.” Férjemmel nem jöttünk ki jól a házasságunkban, így elváltunk. A 4 éves fiunkat anyámra bíztam, hogy gondoskodjon róla, és elmentem besegíteni egy szépségszalonba, amit egy osztálytársam nyitott. Ő egy üzleti iskolában tanított, így mivel volt állása, megkért, hogy segítsek neki a bolt üzemeltetésében. Nemsokára teljesen megváltozott, tartózkodóvá és lekezelővé vált, főnöki pozíciójából parancsolgatott nekem. Nagyon rosszul éreztem magam, és távolság alakult ki köztünk. Egy nap összevesztünk valami miatt, és fel akartam mondani. Kigúnyolt engem, mondván: „Szung Cehan, nem becsüllek alá téged. Ha boldogulsz nélkülem, megeszem a kalapom!” Nagyon feldúlt lettem ettől. Valódi csapás volt az önbecsülésemnek. Azt gondoltam: „Túlságosan tiszteletlen vagy. Ne a borítója alapján ítélj meg egy könyvet. Amiatt, amit az imént mondtál, karriert fogok építeni, hogy túltegyek rajtad, ha az életembe kerül is. Majd megmutatom neked, milyen tévesek a ma mondott megalázó szavaid. Egy napon végig fogom nézni, ahogy megeszed a kalapodat.” Összecsomagoltam, és még aznap sértődötten távoztam.

Elkezdtem dolgozni és pénzt spóroltam, soha nem kértem szabadságot, még akkor sem, amikor megbetegedtem. Amikor fáradt voltam és fájt a hátam, fogcsikorgatva folytattam. Négy hónap elteltével elkezdtem saját magam menedzselni egy fodrászszalont. Egyedül vezettem, hogy pénzt takarítsak meg, és csak napi egyszer étkeztem. Éjszaka korgott a gyomrom, és vizet ittam, hogy csillapítsam az éhségemet. Néha jól ment az üzlet, és hajnali 2-3 óráig dolgoztam, mielőtt aludni tértem. Reggel 6-kor kivonszoltam magam az ágyból, még mindig félig csukott szemmel. A kezeim berepedeztek és megégtek a daueroló vegyszerektől. Az ujjaim véreztek, amikor behajlítottam őket – nagyon fájdalmas volt. Sokszor a takarómba bújva sírtam, de amint eszembe jutott apám megvetése és osztálytársam csúfolódása, csendben ösztönöztem magam, azt gondolván: „nincsen rózsa tövis nélkül” és „meg kell mutatnod másoknak, milyen fából faragtak.” Úgy éreztem, egy napon sikerülni fog, és mindenki, aki lenézett, és megsértette a büszkeségemet, más szemmel fog nézni rám. Tele voltam motivációval, hogy keményen dolgozzak. 1996-ban végre megnyitottam a saját szalonomat. Nagyobb volt, mint az osztálytársam üzlete, és vonzóbban volt berendezve. A megnyitó napján könnyekig meghatódtam. Azt gondoltam: „Végre nyitottam egy üzletet, és most én vagyok a főnök – büszke lehetek. Később szeretném bővíteni az üzletet, és még szebbé és vonzóbbá tenni, így az osztálytársam teljesen megszégyenül. Ha az otthoni barátaim és családtagjaim tudnák, hogy saját üzletet nyitottam, le lennének nyűgözve.” Három év kemény munka után sikerült félretennem egy kis pénzt. Hogy még több ember tiszteletét elnyerjem, beruháztam egy sokkal nagyobb szépségszalon, valamint egy kozmetikai cég megnyitásába, és kilenc boltos hálózatot indítottam különböző régiókban. Több országos szépségipari versenyen is részt vettem, és nyertem néhány aranyérmet. Évek kemény munkája után végre elismertté váltam a szakmában, és el sem tudom mondani, mennyire boldog voltam. Egy hegytetőre akartam állni, és azt kiáltani: „Az álmom valóra vált! Már nem vagyok ugyanaz a személy, akit mindenki kigúnyolt!” Amikor hazafelé tartottam az autómmal, mindenki irigykedve nézett rám. Igazi elégedettséget és büszkeséget éreztem. Úgy tűnt, a helyes utat választottam, és a jövőben még keményebben kell dolgoznom.

2002-ben egy nagy szépségszalont nyitottam egy másik nagyvárosban. Ahogy a vállalkozásom nőtt, egyre többen ismerték meg a nevemet. Úgy éreztem, emelt fővel járhatok, sokkal elevenebb voltam, és a lépteim is magabiztosabbá váltak. Azt gondoltam: „Ha összefutok az osztálytársammal, mindenképpen »megköszönöm« neki. A megalázó megjegyzései nélkül nem rendelkeznék azzal, amim ma van.” De meglepetésemre megtudtam, hogy tüdőrákos lett és elhunyt. Megdöbbentem, és igazán csalódott voltam. Nem értettem, hogyan lehet ennyire törékeny az ember élete. Alig 39 évesen halt meg. Végre sikerrel jártam, miután ekkora árat fizettem érte, és azt akartam, hogy vonja vissza a szavait, amelyek annyira megsértettek, és a méltóságomba gázoltak. De túl késő volt, hogy megmutassam neki a nagy sikeremet és dicsőségemet, mivel olyan hirtelen távozott. Bármekkora hírnévvel vagy vagyonnal is rendelkezel, nem viheted magaddal, amikor meghalsz, tehát mi értelme az életnek? Ez a gondolat megmagyarázhatatlanul csalódottá tett és elcsüggesztett. Egy ideig folyamatosan nyugtalanított ez a kérdés, de senki sem tudott választ adni rá.

Nemsokára ismét belevetettem magam a munkámba, és pályaváltáson gondolkodtam. Egy szépségszalon nyitása még mindig alacsonyan volt a társadalmi hierarchiában, de orvosnak lenni magas presztízsű, köztiszteletben álló munka volt. Tehát nem törődve a drága tandíjjal, több nagyvárosba is elmentem, és híres orvosokat és akupunktúrás szakembereket kerestem, hogy kínai orvoslást tanuljak. Az álmom megvalósítása közben elhanyagoltam a fiam oktatását, és még a létezéséről is teljesen megfeledkeztem. Nem gondoskodtam az idősödő anyámról, és még a saját üzleti ügyeimmel sem foglalkoztam, ehelyett teljesen belevetettem magam a tanulmányaimba. Akár sétáltam, ettem vagy az ágyban feküdtem, mindig csak a kínai orvoslás száraz elméleteit tanulmányoztam, és nem volt időm szórakozni a barátaimmal vagy beszélgetni a szüleimmel és a nővéreimmel. Néha valóban nehéznek tűnt, és fel akartam adni a tanulmányaimat, de a gondolatra, hogy az orvosi tanulányok mennyire megnövelhetik a társadalmi státuszomat, és hogy az emberek még jobban fognak csodálni, arra intettem magam, hogy ne adjam fel félúton, nehogy lenézzenek a többiek. Be kellett fejeznem a tanulmányaimat, bármilyen nehéz és fárasztó is volt. Így tartottam fenn a motivációmat. 15 évnyi szorgalmas tanulás, kutatás és gyakorlás révén szereztem egy kis hírnevet az orvosi területen, és elkezdtem járni az országot akupunktúrás és egészségügyi képzéseket tartva. Miután hosszú ideig folyton a képzésekkel voltam elfoglalva, ide-oda repültem és vonatoztam, emésztési problémák alakultak ki nálam, amelyek az alvásomat is súlyosan befolyásolták, állandóan kábult voltam és szédültem. Mégsem mentem el orvoshoz, hogy megnézessem magam. Egy alkalommal, amikor a gyomorhurutom rosszabbodott, végbélsipoly is kialakult nálam, és nagyon véres volt a székletem. Pont akkor egy képzésre készültem, így hát el kellett viselnem, és repülőre szállnom, hogy egy több mint 500 kilométerre lévő városba utazzak. Amint kiléptem a gépből virágok és taps vett körül, és az elismerés irigykedő hangjait hallottam a hátam mögül: „Ez Szung professzor, olyan fiatal és gyönyörű.” „Igen, voltam az egyik óráján – nagyon jó előadó.” Abban a pillanatban úgy éreztem, ez megért minden áldozatot és a kemény munkát, és csendben azt mondogattam magamnak: „Maradj erős, meg tudod csinálni. A siker mögött rengeteg kemény munka áll.” Küzdöttem, hogy elviseljem az erős hasi fájdalmat és a hideg verejtéket, a színpadon álltam és beszédeket tartottam három napon át mosollyal az arcomon. Búcsút intettem a diákoknak, amikor lementem a színpadról, és abban a pillanatban különös szomorúságot éreztem mindezek üressége miatt. Visszavonszoltam gyenge, kimerült testemet a szállodába, lerogytam az ágyamra és üres tekintettel meredtem a plafonra. A magány és az elhagyatottság megmagyarázhatatlan érzése kerített hatalmába. A virágok és a taps sikerem és hírnevem szimbólumai voltak, de mindez rövid életű volt, teljesen mulandó. Egyáltalán nem tudott megszabadítani a betegségemtől és az ürességtől. Újra és újra megkérdeztem magamtól: „Most, hogy elnyertem mások tiszteletét és csodálatát, miért nem vagyok még egy kicsit sem boldog? Ehelyett üresnek, nyomorultnak, tehetetlennek és magányosnak érzem magam. Miért élnek valójában az emberek? Hogyan élhetnek az emberek értelmesen?”

Valahányszor hazavonszoltam fáradt testemet, anyám újra és újra szomorúan megkérdezte: „Drágám, hajnaltól napestig annyira elfoglalt vagy. Fizikailag kimerültél. Megéri ez? Hinned kellene Istenben – Őáltala teremtettünk. A hit által elnyered az igazságot, amely az egyetlen módja annak, hogy értelmes, békés életet élj. Hit nélkül bármire is törekedj ezen a világon, üresnek fog tűnni.” Valójában tudtam, hogy a hit egy jó dolog, de a szívem teljes mértékben a munkámban volt. Szerettem volna hívővé válni, amikor idősebb leszek, amikor nyugdíjba vonulok. Hogyan tudtam volna nem a karrieremre koncentrálni olyan fiatalon? Ezért nem vettem komolyan anyám szavait.

Ezt követően krónikusan túlterhelt voltam, mind a munkámban, mind érzelmileg. Endokrin rendellenesség alakult ki nálam, és az immunitásom is megsínylette. Furcsa bőrbetegséget kaptam, ami hihetetlenül viszketett, olyan viszketés volt, amely mélyen a bőröm alól jött. Sem a vakarás, sem a gyógyszerszedés nem segített. Egyik kezemmel megragadtam az arcbőrömet, a másikban pedig egy bőrtesztekhez használt tűt tartottam, addig szúrva a bőrt, amíg az egész arcom véres nem lett. Annyira elviselhetetlenül viszketett a bőröm, hogy úgy éreztem, jobb, ha meghalok. Rettenetesen fel volt dagadva az arcom. Látva a tükörképemet, hogy sem embernek, sem szellemnek nem nézek ki, tudtam, hogy nem hagyhatom el a házat. Azt gondoltam: „Mindenféle nehezen kezelhető betegséget meg tudok gyógyítani másoknál, de a sajátomat nem. Milyen szánalmas!” Tündököltem, de most egy romhalmaz vagyok. Szerettem volna kiugrani az ablakon és meghalni. Folyton sírtam és jajgattam: „Ó! Bizonyára gonoszat tettem az előző életemben, és ez a fizetségem!” Ezután elmentem egy kínai orvoslást űző doktorhoz, hogy kezeltessem magam. Azt mondta, már látott hasonló esetet korábban, és 20 évnyi kezelés sem gyógyította meg. Lesújtó volt ezt hallani. Tényleg így fogom leélni az életem hátralévő részét? Gürcöltem életem nagy részében, hogy hírnevet szerezzek magamnak, és ez lett belőlem. Mi értelme volt az életemnek? Be akartam szedni néhány altatót, és véget vetni az egésznek. Éppen amikor arra készültem, hogy véget vessek az életemnek, 2018 áprilisában, anyám még egyszer megosztotta velem Isten utolsó napokbeli munkáját.

Megnéztem a Mindenható Isten Egyházának „Hsziaocsen története” című zenés drámáját. Hihetetlenül meghatódtam. Volt benne néhány Isten szavaiból. „A Mindenható megkönyörül ezeken az embereken, akik nagyon megszenvedtek; ugyanakkor elege van ezekből az emberekből, akik még nem eszméltek fel, mivel túl sokáig kellett válaszra várnia az emberiségtől. Arra vágyik, hogy keressen, keresse a szívedet és a lelkedet, élelmet és vizet hozzon neked, és felébresszen, hogy többé ne éhezz és ne szomjazz. Amikor elcsigázott vagy, és amikor elkezdesz valamit megérezni e világ sivár elhagyatottságából, ne légy elveszve, ne sírj. Mindenható Isten, az Őriző mindenkor elfogadja az érkezésedet. Ott figyel melletted, arra várva, hogy megfordulj. Arra a napra vár, amikor hirtelen visszatér az emlékezeted: amikor rájössz, hogy Istentől származol, hogy valamikor régen eltévesztetted az irányt, valamikor az út során elvesztetted a tudatodat, és valamikor szereztél egy »atyát«; amikor ráeszmélsz arra is, hogy a Mindenható mindvégig figyelt téged, és sokáig, nagyon sokáig várt a visszatérésedre. Kétségbeesett vágyakozással figyelt téged, válaszra várva, ami nem jött. Az Ő figyelme és várakozása megfizethetetlen, és az emberi szívért és az emberi lélekért teszi azt. Lehet, hogy ez a figyelem és várakozás végtelen, és az is lehet, hogy véget ér. De pontosan tudnod kell, hogy ebben a pillanatban hol van a szíved és a lelked” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. A Mindenható sóhajtása). Isten szavainak minden mondata a szívemhez szólt. Hsziaocsen története olyan volt, mint a saját életem hű ábrázolása. Éreztem, ahogy Isten tárt karokkal hívogat: „Gyermekem, térj vissza!” Isten szeretete könnyekig meghatott, és egyszerűen nem tudtam abbahagyni a zokogást. Abban a pillanatban éreztem a hazatérés melegét. Vándorló szívem megtalálta kikötőjét, és biztonságban volt. A magány, a nyomor és a szomorúság éveit, sőt még a titkokat is, amelyeket soha senkinek nem mondtam el, végre megoszthattam Istennel. Szívemből kiáltottam: „Csak Isten tudja, mennyire nyomorúságos volt az életem. Csak a Teremtő lehet igaz szeretettel az emberi lények iránt!” Könnyek között Isten elé járultam, és így szóltam Hozzá: „Istenem! Amikor kimerültem a karrieremben való küzdelemben, Te többször is megosztottad velem az evangéliumot anyámon keresztül, de a karrierem miatt nem voltam hajlandó Eléd járulni. Látni Hsziaocsent, amint újra és újra »Isten«-t kiállt a színpadon olyan volt, mintha többször egymás után gyomorszájon vágtak volna. Gyűlölöm magam, amiért többször is ellöktem üdvözítő kezedet, újra és újra megbántva Téged. De Te nem mondtál le az én üdvösségemről. Mellettem maradtál, várva a pillanatot, amikor Feléd fordulok, hogy megszabadíthass tengernyi fájdalmamtól. Ó Istenem, hinni akarok Benned. Hűen követni és imádni akarlak Téged!” Aztán elmondtam Istennek mindent, amit eltemettem a szívemben azokban az években. Sokkal könnyebbnek éreztem magam, és a hangulatom is javult. Az, hogy Isten elé állhattam, a valaha volt legboldogabb emberré tett, és igazán megbántam, hogy annyira makacs voltam, újra és újra eltaszítva Isten üdvösségét.

Ezután éhesen faltam Isten szavait. Mélyen megérintett, hogy láthattam az igaz képet, amelyet Isten mutat nekünk a Sátán által megrontott emberiségről. Isten szavai a teljes igazság, és olyannak fednek fel minket, embereket, amilyenek valójában vagyunk. Összegyűlni a testvérekkel és himnuszokat énekelni Isten dicsőítésére igazán kielégítő volt számomra. Nagyon boldog voltam. Láttam, hogy a testvérek becsületesek és őszinték egymással. Amikor romlottságot mutattak, nyíltan közösséget tudtak vállalni és segíteni egymást mindenféle ármány vagy csalás nélkül. Úgy éreztem, egy egészen más világban élek, és teljesen elfelejtettem korábbi nyomorúságomat. Az egészségem is fokozatosan javult. Annyira hálás voltam Isten üdvösségéért! Azon gondolkodtam, hogy mióta hívővé váltam, minden nap Isten szavait olvasva és Istent dicsőítő himnuszokat énekelve, annyira boldog voltam. Miért volt az, hogy odakint a nagyvilágban volt karrierem, hírnevem, státuszom és pénzem, egyáltalán nem voltam boldog, hanem hihetetlenül nyomorúságos volt az életem? Később olvastam valamit Isten szavaiban. „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az ember másra sem tud gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, akiknek sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és minduntalan nagy nehézségek árán vánszorognak előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre gonoszabbá válik. Ezért aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „Ha nem érted az igazságot, nem leszel képes rá, hogy tisztán lásd ezt a dolgot, és azt fogod gondolni: »Jó és helyénvaló az, ha valakiben van küzdőszellem. Hogyan élhetnének az emberek, ha nem lenne bennük némi küzdőszellem? Ha nincs bennük némi küzdőszellem, akkor nem lesz bennük semmi lelkierő ahhoz, hogy éljenek. És akkor mi értelme van az életnek? Minden kedvezőtlen helyzetnek alávetik magukat, ami annyira gyenge és gyáva dolog tőlük!« Az emberek mind azt gondolják, hogy harcolniuk kell, hogy megmutassák, mennyit érnek. Hogyan harcolnak, hogy megmutassák, mennyit érnek? Úgy, hogy »harc« szóra helyezik a hangsúlyt. Bármilyen helyzetbe kerüljenek is, megpróbálják harccal elérni a céljaikat. A »soha ne add fel« mentalitása a »harc« szóból ered. [...] Életük minden napján harcolnak. Bármit tegyenek is, mindig harc által próbálnak győzedelmeskedni, és a győzelmüket fitogtatják. Mindenben, amit tesznek, harccal próbálják megmutatni, mennyit érnek – vajon el tudják érni ezt? Pontosan miért vetélkednek és harcolnak? A harcuk teljes egészében hírnévért, nyereségért és státuszért folyik, és mindig csak a saját önös érdekükért harcolnak. Miért harcolnak? Azért, hogy hősnek látszódjanak és az élgárda tagjainak nevezzék őket. A harcuknak azonban halállal kell végződnie, és büntetést kell kapniuk. Ez nem kérdéses. Ahol jelen van a Sátán és a démonok, ott harc van. Végül meg fognak semmisülni, és akkor a harc is véget fog érni. Ez lesz a Sátán és a démonok sorsa” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Első exkurzus: Mi az igazság). Isten szavai feloldották a zavart a szívemben, és azonnal megvilágosodtam. Rájöttem, hogy a hírnév, a vagyon és a státusz eszközök, taktikák, amelyeket a Sátán használ, hogy megrontsa, félrevezesse és irányítsa az embereket. Ezek egyben béklyók is, amelyeket a Sátán tesz ránk, olyan béklyók, amelyekből egyikünk sem szabadulhat ki. Abban a 28 évben, amíg olyan keményen dolgoztam, nyomorúságos volt az életem. Olyan sátáni mérgeket, mint „meg kell mutatnod másoknak, milyen fából faragtak,” „az embereknek törekedniük kell a méltóságra,” „nincsen rózsa tövis nélkül,” „az ember felfelé küzd, a víz lefelé folyik” és „az ember öröksége élete visszhangja” pozitív dolgoknak tartottam, amelyekre törekedni kell. Életcélomnak tekintettem ezeket. Kontroll nélkül jártam a hírnév és vagyon hajszolásának útján, nyomorult életet élve. Visszagondolva a kezdetekre, amikor az osztálytársam kigúnyolt és alábecsült, megesküdtem, hogy harcolni fogok, hogy túltegyek rajta. Bejutottam a státusz és a hírnév köreibe. Elkezdtem küzdeni és szenvedni a hírnévért és a vagyonért. A kezeim berepedeztek és véreztek a daueroló vegyszerektől, de nem akartam pénzt költeni, hogy felvegyek valakit. Hogy megspóroljak néhány fillért, naponta csak egyszer étkeztem, és vízzel csillapítottam az éhségemet. A végletekig fáradt voltam, de mégsem pihentem. „Nincsen rózsa tövis nélkül” lett a motivációm a hírnév és a vagyon hajszolásában. Később végre hírnevet szereztem helyi szinten, és átmenetileg elégedett voltam, de továbbra sem pihentem meg a hírnév és a státusz utáni hajszában. Ambícióm és vágyam nőttön-nőtt. Hogy javítsam társadalmi helyzetemet, növeljem az ismertségemet, és megszerezzem minél több ember csodálatát és megbecsülését, semmiségnek tartottam, hogy 15 évet orvosi tanulmányokkal töltök, és nem lesz időm hazamenni az anyámhoz és a fiamhoz. Nem gondoltam semmi másra, mint a karrieremre és a hírnevemre. Amint sikereket értem el, mindent figyelmen kívül hagytam, hogy a virágokban és a tapsban sütkérezzek. Még Isten üdvözítő kezét is ellöktem magamtól újra és újra. Hogy elnyerjem mások hízelgését és dicséretét, megjátszottam magam. Fizikailag kimerült voltam és a fáradtság beteggé tett, de továbbra is tartottam előadásokat. Aztán a felgyülemlett fáradtság furcsa betegséggé vált, és a halált kívántam. Az út, amelyen a hírnév és a vagyon béklyóiban jártam, kimerítő volt. Mint egy malomkövet húzó szamár a sötétben, nem tudtam kiszabadulni, bármennyire is húztam. Eme sátáni mérgek szerint éltem, csak a hírnévnek és vagyonak volt helye a szívemben, és a mások általi megbecsülésnek az elmémben. Igazán önzővé és aljassá váltam, teljesen hiányzott belőlem az intimitás és a szeretet. Olyan voltam, mint egy hidegvérű lény, se nem ember, se nem állat. Csak én tudtam, mennyi fájdalom van a megszerzett hírnév mögött. Ez nem volt megfelelő út az élethez. Amiatt az egy dolog miatt, amit az osztálytársam mondott, nem akartam átlagos ember lenni, hanem azt akartam, hogy uralkodjak másokon, hogy felmagasztaljanak. Több mint két évtizeden át úgy szenvedtem, mintha egy kemencében égtem volna. Ahogy Isten szavai mondják: „Ha mindig kiemelkedő akarsz lenni, a többiek felett állni, akkor a farkasok elé veted magad, a húsdarálóba tuszkolod magad, és megnehezíted a saját életed” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs pozíció, és nincs remény az áldások elnyerésére). Isten szavainak kinyilatkoztatásai nélkül egyikünk sem látná, hogy „az embereknek törekedniük kell a méltóságra” és a „nicsen rózsa tövis nélkül” kijelentések megtévesztések, olyan taktikák, amelyeket a Sátán használ az emberek megrontására.

Mást is olvastam Isten szavaiban. „Ha az embernek nincs Istene, ha nem látja Őt, ha nem ismeri fel világosan Isten szuverenitását, akkor minden nap értelmetlen, értéktelen, nyomorúságos. Bárhol is van az ember, bármi legyen is a munkája, a megélhetése és a céljai, ezek hajszolása nem hoz mást, mint megkönnyebbülés nélküli végtelen szívfájdalmat és szenvedést, olyannyira, hogy az ember vissza sem bír tekinteni a múltjára. Az ember csak akkor kezd fokozatosan megszabadulni minden szívfájdalomtól, szenvedéstől és az élet minden ürességétől, amikor elfogadja a Teremtő szuverenitását, aláveti magát az Ő vezényléseinek és elrendeléseinek, és valódi emberi életre törekszik” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavaiból megértettem, hogy az elmúlt 20 egynehány év azért volt annyira fájdalmas számomra, mert nem ismertem Istent. Sátáni filozófiák szerint éltem, megfelelő cél és irány nélkül az életben. Ez vezetett arra a rossz útra. A Sátán könyörtelenül játszadozott velem, én pedig értelmetlenül éltem. Isten elé kellett járulnom, elfogadnom az Ő szavait, mint létezésem alapját, alávetnem magam az Ő szabályának és elrendezéseinek, és azt az utat választanom, hogy félem Istent és kerülöm a gonoszt, hogy megtaláljam a helyes utat az életben. Ez pont olyan volt, mint Jób, aki a Kelet leggazdagabb embere volt, és nagyon vagyonos volt a családja, de tudta, hogy mindenünk, amink van, Isten szuverenitása által van elrendelve. Nem hajszolta és nem dőzsölt a hírnévben vagy a státuszban, hanem csak normálisan dolgozott. Szabadon és boldogan élt. Aztán egyik napról a másikra a családja vagyonát elkobozták, az összes gyermeke meghalt, de ő továbbra is dicsérte Isten nevét, mondván: „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób 1:21). Csodálatos tanúja volt Istennek. Jób képes volt alávetni magát Isten szabályának és elrendezéseinek, és az istenfélelem és a rossz kerülésének útját választotta. Méltósággal élt, és végül elnyerte Isten jóváhagyását. Utánozni akartam Jóbot, feladni a rossz utat, amelyen az életben jártam, igaz hittel rendelkezni, olvasni Isten szavait, törekedni az igazságra, és teljesíteni a teremtett lény kötelességét. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljak a szívemben lévő ürességtől és fájdalomtól, valamint a Sátán ártalmától és béklyóitól. Ez volt számomra az egyetlen út. Imádkoztam Istenhez, olyanná akartam válni, aki figyel az Ő szavaira és engedelmeskedik Neki.

De amikor fel akartam adni a karrieremet, és belevetni magam a hitembe és a kötelességembe, néhány akadályba ütköztem. Egy nap felhívott a fiam. A céget a bezárás fenyegette, és azt akarta, hogy menjek vissza és segítsek megmenteni. Ellentétes érzelmek dúltak bennem, amikor ezt meghallottam. 28 év kemény munkája tényleg így fog véget érni? Egy pillanat alatt semmi nélkül maradnék, mint a karrierem felfutása előtt. Hogyan néznének rám és vélekednének rólam az emberek? Hogyan tudnék szembenézni másokkal? Nem tudnék megélni. Nem voltam hajlandó csak így feladni. Amikor azt terveztem, hogy visszamegyek, hogy megmentsem a céget, mindkét karom kivörösödött és őrülten viszketni kezdett, pont úgy, ahogy régebben az arcom is. Fájdalmak gyötörtek és igazán bosszús is voltam. Mivel még nem épültem fel teljesen, mi van, ha visszamegyek és aztán újra rosszul leszek? Tudtam, hogy amikor ilyen nehézségekkel szembesülök, az Istennel való beszélgetés az egyetlen megoldás. Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! Tudom, hogy korábban a rossz úton jártam, pénzt és hírnevet hajszolva. Most szeretném olvasni a Te szavaidat, és minden nap végezni a kötelességemet, de a cégem hamarosan megszűnik. Döntésképtelen vagyok. Nem akarom, hogy a vállalkozás, amelyen több mint 20 évig keményen dolgoztam, csak úgy bezárjon. Istenem, tényleg nem tudom, mit tegyek. Kérlek, vezess engem.” Aztán egy reggel felhívott az egyik tanulótársam, hogy a tanárunk agyvérzést kapott egy repülőn, kórházba szállították, de nem lehetett megmenteni. Rájöttem, hogy ez Isten figyelmeztetése és jelzése volt számomra, hogy megmutassa, bármennyi pénzem vagy hírnevem is van, az nem mentheti meg az életemet. Miután letettem a telefont, könnyek között letérdeltem Isten elé, és imádkoztam: „Ó Istenem! Tudom, hogy hallottad az imámat. A tanárom halála egy figyelmeztetés volt számomra. Most már értem, hogy az, hogy élhetek, a Te üdvösséged számomra. Amikor a betegség annyira kínzott, hogy meg akartam halni, és véget vetni mindennek, Te megengedted, hogy halljam a hangodat, megmentve engem. Ma szeretném megbecsülni ezt az értékes esélyt, és nem ismételhetem meg ugyanazokat a hibákat.”

Ez idő alatt elolvastam néhányat Isten szavaiból, amelyek igazán megérintettek, és világosabban megértettem, mire kellene törekednünk az életben. Isten mondja: „Bár a különböző túlélési készségek, amelyek tökéletesítésével az emberek az életüket töltik, bőséges anyagi jólétet biztosíthatnak, de soha nem hoznak igazi békét és vigaszt az ember szívébe, helyette az emberek állandóan elveszítik az irányt miattuk, nehezen tudják kontrollálni magukat és elszalasztanak minden lehetőséget, hogy megtanulják az élet értelmét; ezek a túlélési készségek rejtett szorongást keltenek azzal kapcsolatban, hogyan nézzünk szembe a halállal. Emberek élete megy így tönkre” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). „Az emberek egész életüket a pénz és a hírnév hajszolásával töltik; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodnak, azt gondolva, hogy ezek jelentik az egyetlen támaszt, mintha ezek birtokában a halál alól felmentve élhetnének tovább. De csak akkor veszik észre, hogy ezek a dolgok milyen távol állnak tőlük, milyen gyengék a halállal szemben, milyen könnyen összetörnek, milyen magányosak és tehetetlenek és nincs hová fordulniuk, amikor közel a vég. Rájönnek, hogy az életet nem lehet pénzzel vagy hírnévvel megvásárolni, hogy bármennyire is gazdag valaki, bármennyire is magas pozícióban van, a halállal szemben mindenki egyformán szegény és jelentéktelen. Rájönnek, hogy a pénzen nem lehet életet vásárolni, hogy a hírnév nem törölheti el a halált, hogy sem pénz, sem hírnév nem hosszabbíthatja meg az ember életét egyetlen perccel, egyetlen másodperccel sem. Minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban vágynak arra, hogy tovább éljenek; minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban rettegnek a halál közeledtétől. Csak ezen a ponton ismerik fel igazán, hogy az életük nem az övék, nem ők irányítják, és hogy az embernek nincs beleszólása abba, hogy él-e vagy hal – mindez kívül esik az ember irányításán” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavai felderítették a szívemet, és megvilágosítóak voltak. A tanáromra gondoltam, aki egész életében a hírnevet és a sikert hajszolta, és akit Kínában és külföldön is tiszteltek az orvosok. Nagy felhajtás övezte, bárhová ment, és mondhatni, hogy neki mindkettő megvolt, a hírnév és a gazdagság is. De bármennyire sikeres is volt, amikor megbetegedett, és az élete veszélybe került, a hírnév nem menthette meg az életét. Ez valóban ráébresztett, hogy bármilyen jó hírneve is legyen valakinek, az egyetlen másodperccel sem hosszabbíthatta meg az életét. Nem számít, mennyi pénzük volt, az egészséget nem lehetett megvásárolni. Én is ugyanolyan voltam. Sikeres és híres voltam, de a betegség gyötrelme miatt vágytam a halálra. Mi haszna volt a nagyobb hírnévnek? Ez távolról sem tudta enyhíteni az érzelmi ürességemet és a testi fájdalmamat. Majd valóban megtapasztaltam, hogy a hírnév és a vagyon olyanok, mint a hullócsillagok, üres dolgok, amelyek csak úgy felvillannak, pillanatnyi élvezetet és elégedettséget hozva. De hát nem voltam-e továbbra is egy átlagos ember? Napi háromszor kellett ennem, hogy jóllakjak, kellett egy hely, hogy lefeküdjek. Egyedül szembesültem a magányommal, egyedül viseltem el minden fájdalmam, egyedül viseltem a nagy fáradtságot, és egyedül birkóztam meg a betegségemmel. Olyan voltam, mint mindenki más. Hit nélkül, anélkül, hogy Isten elé járulnánk, és olvasnánk az Ő szavait, nem érthetjük meg az Ő szuverenitását, és nem tudjuk megkülönböztetni a pozitív dolgokat a negatívaktól. Csak annyit tehetünk, hogy követjük a trendeket, azokat a gonosz világi trendeket, lépésről lépésre küzdve előre a hírnév és a vagyon béklyóitól gúzsba kötve, miközben eljátszadozik velünk, eltapos és megbánt minket a Sátán. Az osztálytársam és a tanárom halála figyelmeztetés volt számomra. Ha a hírnév és vagyon utáni hajsza útján maradnék, pont úgy végezném, mint ők. Ezt felismerve kezdtem el valódi félelmet érezni. Imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy ledobjam a hírnév és vagyon béklyóit, valódi hittel rendelkezzek, és az igazság követésének és az Istennek való alávetettségnek útjára lépjek.

Isten szavai voltak azok, amelyek eltökéltek a választásomban. Volt egy bizonyos szakasz, amely mélyen meghatott. Mindenható Isten mondja: „Olyan áldásokat akartok élvezni a földön, amelyek a mennyei áldásaimhoz hasonlatosak? Hajlandóak vagytok arra, hogy az Rólam való megértést, szavaim élvezetét és a Rólam való tudást a legértékesebb és legjelentősebb dolgokként becsüljétek az életetekben? Valóban képesek vagytok teljesen alávetni magatokat Nekem, anélkül, hogy a saját kilátásaitokra gondolnátok? Valóban képesek vagytok hagyni, hogy halálba küldjelek benneteket, és vezesselek, mint a juhokat? Van köztetek olyan, aki képes ilyen dolgokat elérni? Lehetséges, hogy azok nyerik el áldásaimat, akiket elfogadok, és akik megkapják ígéreteimet? Megértettetek valamit ezekből a szavakból? Ha próbára teszlek benneteket, valóban rá tudjátok bízni magatokat az Én irgalmamra, és e megpróbáltatások közepette tudjátok-e keresni szándékaimat, és megérteni szívemet? Nem azt kívánom, hogy sok megható szót tudj mondani, vagy sok izgalmas történetet mesélni; inkább azt kérem, hogy képes légy szép tanúságot tenni Mellettem, valamint teljesen és mélyen be tudj lépni a valóságba. Ha nem szólnék közvetlenül, akkor is le tudnál mondani mindenről, ami körülötted van, és megengednéd, hogy használjalak téged? Vajon nem ezt a valóságot kérem? Ki képes felfogni szavaim jelentését? Mégis azt kérem, hogy többé ne nyomasszanak benneteket balsejtelmek, legyetek proaktívak a belépésben, és ragadjátok meg szavaim lényegét. Ez megakadályozza majd, hogy félreértsétek szavaimat, és ködös legyen előttetek a szándékom, és így megszegjétek adminisztratív rendeleteimet. Remélem, hogy szavaimból megértitek a rátok vonatkozó szándékaimat. Ne gondoljatok többé saját kilátásaitokra, és cselekedjetek úgy, ahogyan elhatároztátok Előttem, hogy mindenben alávetitek magatokat Isten vezénylésének. Mindazoknak, akik az Én házamban vannak, a lehető legtöbbet kell tenniük; neked a legjobbat kell nyújtanod földi munkám utolsó szakaszához. Valóban hajlandó vagy ezeket a dolgokat a gyakorlatba ültetni?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 4. fejezet). Miután elolvastam Isten szavait, annyira meghatódtam, hogy elárasztottak a könnyek. Éreztem Istent magam mellett, mintha szemtől szemben állnánk, és azt kérdezné tőlem, hogy kész vagyok-e mindent átadni Neki, elfogadni az Ő elrendezését és alávetni magam Neki. Péterre gondoltam. Ő egész életében arra törekedett, hogy szeresse Istent és eleget tegyen Neki, és végül mindhalálig engedelmes volt Istennek, a végsőkig szeretve Istent. Fejjel lefelé keresztre feszítették Isten kedvéért, hangzatos tanúsággá válva és értelmes életet élve. A múltra gondoltam, amikor meghallottam azt a jelentéktelen dolgot, amit az osztálytársam mondott. Feláldoztam a fiatalságomat és az egészségemet, kétségbeesetten hajszoltam a hírnevet, a vagyont és a státuszt mások csodálatáért, teljesen megkeserítve az életemet. Isten kiragadott a tengernyi ember közül, majd megmentett a sír széléről. Annyira szerencsés voltam, hogy Isten elé járulhattam és hallhattam az Ő hangját, személyesen elfogadva öntözését és pásztorolását. Ez volt Isten hihetetlen üdvössége számomra. Az utolsó napokban Isten oly sok igazságot fejezett ki, hogy megtisztítson és megmentsen minket, embereket, hogy levethessük a sátáni természetet, teljesen megszabadulhassunk a Sátán befolyásának korlátaitól, és többé ne sérüljünk a Sátán romlottsága által, mielőtt végül bevisz minket az Ő királyságába. Nem hagyhattam ki ezt a soha vissza nem térő lehetőséget, amikor Isten megmenti és tökéletesíti az embert, és különösen nem hagyhattam cserben Istent fáradságos erőfeszítése miatt. Valódi hittel kellett rendelkeznem, és törekednem az igazságra. Erre a gondolatra azt mondtam Istennek a szívemben: „Istenem, készen állok! Még ha idős koromra semmim sem marad, se hírnév, se vagyon, akkor is alá akarom vetni magam a Te elrendezéseidnek, hogy olyan valaki legyek, aki figyel a Te szavaidra és alá veti magát Neked, és aki teljesíti a teremtett lény kötelességét.”

Ezt követően a fiam irányítására bíztam a vállalkozást, és végre teljesen búcsút mondtam a régi életemnek. Visszanyertem az egészségemet. Nemsokára elvállaltam egy kötelességet a gyülekezetben, és elkezdtem megtapasztalni olyan embereket és eseményeket, amelyeket Isten rendezett el. Most az igazság követésére és a tanulságok levonására koncentrálok, és olyan békét érzek, amilyet még soha nem tapasztaltam. Hála Istennek!