Egy szegény és elmaradott vidéki családban születtem. Apám már gyermekoromban is azt követelte tőlem, hogy keményen tanuljak, hogy a jövőben jó iskolába kerülhessek, és sikeres életem legyen. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogy reméltem. Három egymást követő évben megbuktam a középiskolai felvételi vizsgán. Ez elbizonytalanított a jövőbeli utamat illetően, és elvesztettem az önbizalmamat. Akkoriban nagy volt rajtam a nyomás, és sokat szenvedtem. Ez mindaddig tartott, amíg a negyedik évben végre bejutottam egy vasúttechnikai iskolába, és miután végeztem, biztos állást kaptam az egyik vasúti hivatal irodájában.

1999 márciusában a feleségemmel együtt elfogadtuk Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Azután aktívan tettem kötelességemet és részt vettem a gyülekezeti életben, majd hat hónappal később engem választottak gyülekezeti vezetőnek. De miután vezetővé váltam, és egyre több időt töltöttem az összejöveteleken és a kötelességeimmel, konfliktus lépett fel a munkahelyemmel. Hogy ne hagyjam ki az összejöveteleket, havonta többször is szabadságot kellett kivennem. A bérlevonások mellett a hónap végén a bónuszt is elvesztettem. A főnököm elégedetlenül mondta: „Csak most kezdtél el dolgozni, tehát jól kell teljesítened. Ha folyton szabadságot kérsz, akkor elveszíted a fizetésed nagy részét és a bónuszodat, nem ostobaság ez? Gondoskodtam rólad, de ha folyton szabadságot kérsz, akkor nehéz lesz előléptetni téged.” Később, amikor ismét szabadságot kértem, nagyon bizonytalan voltam. Azt gondoltam: „Az itteni főnököm jó hozzám. Ha folyton szabadságot veszek ki, és rossz benyomást keltek benne, akkor nehéz lesz előléptetéshez jutnom. Nem vehetek ki több szabadságot, különben a főnököm nem lesz elégedett velem.” De aztán arra gondoltam, hogy ha gyülekezetvezetőként nem vennék részt az összejöveteleken, nem sokat tudnék a gyülekezet munkájáról és a testvéreim állapotáról, és nem tudnám jól végezni a gyülekezeti munkát. Szóval nagyon határozatlan voltam. Ezt követően többször is úgy döntöttem, hogy a munkahelyemen maradok, de mélységes bűntudatot éreztem emiatt.

Egyszer a felső vezetőm egy munkatársi értekezletről értesített, és újra határozatlannak éreztem magam, ezért Istenhez imádkoztam, hogy az Ő akaratát keressem. Aztán elolvastam Isten szavának egy passzusát. „Isten emberekben végzett munkájának minden lépésére igaz, hogy kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi intézkedésekből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak Isten mellett való bizonyságtételükben. Vegyük például Jób próbatételét: a színfalak mögött a Sátán fogadott Istennel, a Jóbbal történtek pedig emberek tettei és emberi zavarások voltak. Isten bennetek végzett munkájának minden egyes lépése mögött ott van a Sátán fogadása Istennel – az egész hátterében egy csata dúl. [...] Minden, amit az emberek tesznek, megköveteli, hogy erőfeszítéseik során megfizessenek egy bizonyos árat. Tényleges nehézség nélkül nem felelhetnek meg Istennek; meg sem közelítik azt, hogy megfeleljenek Istennek, csak üres szlogenekkel dobálóznak! Kielégíthetik Istent ezek az üres szlogenek? Amikor Isten és a Sátán a szellemi birodalomban vívják csatájukat, hogyan kellene eleget tenned Istennek, és hogyan kellene szilárdan megállnod a Mellette való bizonyságtételedben? Tudnod kell, hogy mindaz, ami veled történik, egy nagy próbatétel és olyan alkalom, amikor Istennek szüksége van a te bizonyságtételedre. Bár kívülről talán nem tűnnek fontosnak, de amikor ezek a dolgok megtörténnek, megmutatják, szereted-e Istent vagy sem. Ha igen, képes leszel szilárdan állni a Mellette való bizonyságtételedben, ha pedig nem ültetted át a gyakorlatba az Iránta való szeretetet, az azt mutatja, hogy nem vagy olyasvalaki, aki átülteti a gyakorlatba az igazságot, hogy nélkülözöd az igazságot és az életet, hogy pelyva vagy!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavából láttam, hogy bár a felszínen minden nap emberekkel érintkezünk, ez mögött a Sátán fogadása áll Istennel, és nekünk szilárdan meg kell állnunk a bizonyságtételünkben. Amikor Jób próbatételek elé került, egyik napról a másikra elveszítette minden vagyonát, és bár látszólag rablók fosztották ki, igazából a Sátán kísértése állt mögötte, és amikor Jób szilárdan megállt bizonyságtételében, a Sátán szégyenkezve visszavonult. A találkozók időpontja és a munkám közötti konfliktus valójában egy szellemi harc volt. Látszólag a főnököm törődött velem, és elő akart léptetni, de valójában a Sátán zavarása állt a háttérben. Sátán a hírnevet és a gazdagságot használta arra, hogy rávegyen, hogy csak a munkára és a pénzszerzésre koncentráljak. Tönkre akarta tenni az Istennel való normális kapcsolatomat, és távol akart tartani Istentől, hogy ne legyen időm a találkozókra és elvégezni a kötelességemet. Ebben benne voltak a Sátán gonosz szándékai. Erre gondolva Istenhez imádkoztam: „Nem fogok bedőlni a Sátán trükkjeinek, részt veszek az összejöveteleken, közösségben leszek a Te szavaiddal, normális kapcsolatot tartok fenn Veled, és soha nem engedem, hogy a Sátán tervei sikerrel járjanak.” Később vettem a bátorságot, hogy szabadságot kérjek a főnökömtől, és részt vettem a munkatársi értekezleten.

De ahogy a gyülekezeti munka egyre mozgalmasabbá vált, sok dolgot kellett sürgősen megszervezni és végrehajtani, és ha jól akartam végezni a kötelességemet, szabadságot kellett kivennem. Abban az időben nagyon gyötrődtem, és sokszor nem tudtam felülkerekedni ezen, ami a gyülekezeti munkára is hatással volt. Néha arra gondoltam, hogy fel kellene mondanom a munkahelyemen, hogy ne hátráltassam a gyülekezet munkáját, de aggódtam, hogy ha ezt megtenném, semmi esélyem nem lenne egy jó jövőre. Olyan jó állás volt, hogy vonakodtam felmondani, és olyan volt, mintha a szívemben állandó háború dúlna. Amikor hazaértem, elmondtam a feleségemnek, hogy fel akarok mondani, és megosztottam vele a gondolataimat. Azt mondtam: „Nem bírom feladni ezt az állást. Sok éven át keményen tanultam, hogy megkapjam ezt az állást, és magas a fizetés. Ha felmondok, mit fognak gondolni rólam a rokonaim, a barátaim és az osztálytársaim? A szüleim dühösek lesznek, ha megtudják. Ráadásul, ha felmondok, a jövőben nem tudunk házat venni, és lehet, hogy életünk végéig szegények maradunk. De most már oly sokat olvastam Mindenható Isten szavaiból, és megértem Isten akaratát. A testvérek engem választottak gyülekezetvezetőnek. Ha halogatom a gyülekezeti munkát az állásom miatt, nem hanyagolom-e el a kötelességemet?” Miután a feleségem meghallgatott, arra kért, hogy imádkozzak többet Istenhez, és hozzam meg a saját döntésemet. Azon az éjszakán forgolódtam és nem tudtam elaludni, ezért Istenhez imádkoztam, és kértem Őt, hogy vezessen engem. Egy napon ezt olvastam Mindenható Isten szavában: „Ki az, aki valóban és teljesen fel tudja áldozni magát Értem, és fel tudja ajánlani mindenét Énértem? Ti mindannyian félszívűek vagytok; gondolataitok körbe-körbe járnak, az otthonra, a külvilágra, az ételre és a ruházatra gondolva. Annak ellenére, hogy itt vagy Előttem, és Értem teszel dolgokat, legbelül még mindig az otthon lévő feleségedre, gyermekeidre és szüleidre gondolsz. Vajon mindez a te tulajdonod? Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nincs elegendő hited Bennem? Vagy attól félsz, hogy nem megfelelő intézkedéseket hozok számodra? Miért aggódsz mindig a test szerinti családod miatt? Mindig a szeretteid után sóvárogsz! Van-e biztos hely a szívedben Számomra? Még mindig arról beszélsz, hogy megengeded Nekem, hogy uralkodjam benned, és elfoglaljam egész lényedet – ezek mind csalárd hazugságok! Közületek hányan teljes szívvel elkötelezettek az egyház iránt? Továbbá kik azok köztetek, akik nem magukra gondolnak, hanem a mai királyság érdekében cselekszenek? Gondolkodjatok el ezen nagyon komolyan” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Isten szava feltárja, hogy ha az emberek nem hisznek őszintén Istenben, akkor nem merik jövőjüket és sorsukat Isten kezébe adni. Mindig a saját hús-vér testükért aggódnak és aszerint terveznek, attól tartva, hogy Isten nem fogja megfelelően elrendezni a dolgokat. Az ilyen emberek szívében nincs hely Isten számára. Nem hiányzott-e belőlem is az Istenbe vetett hit? Mindig aggódtam, hogy ha felmondok, az anyagi korlátok miatt nem fogok tudni megélni. Túl kevés volt a hitem Istenben. A legcsekélyebb tényleges megértésem sem volt Isten mindenek feletti szuverenitásáról. Arra gondoltam, amit az Úr Jézus mondott: „Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál?” (Máté 6:26). „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek” (Máté 6:33). Gyakran idéztem ezeket a verseket és használtam ezeket a szavakat mások buzdítására, de amikor a dolgok valóban megtörténtek velem, nem volt valódi hitem Istenben. Miközben Isten szavain elmélkedtem, rájöttem, hogy mindenki jövője és sorsa Isten kezében van, és Isten mindig megfelelő intézkedéseket fog tenni. Isten megígérte, hogy nem bánik rosszul azokkal, akik őszintén feláldozzák magukat Érte. Miért nem bíztam Istenben? Ezen a ponton azonnal ott akartam hagyni az állásomat, és megfelelően ellátni a kötelességemet. De amikor megérkeztem az irodába, a kollégáim a fizetésemeléseikről és a bónuszaikról beszéltek, én pedig tétovázni kezdtem, nem akartam feladni az állásomat. Tudtam, hogy az igazság gyakorlásának ára van, ezért imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy vezessen a hús-vér test legyőzésében, hogy felmondhassak és teljesíthessem a kötelességemet.

Nem sokkal később valami rémisztő dolgot tapasztaltam, ami arra késztetett, hogy elgondolkodjak a jövőbeli életutamon. Egyik éjjel a mozdonyvezetővel, a pályamesterrel és másokkal a vasúti kocsik összekapcsolásán dolgoztam. Egy mozgó vonat létráján álltam, és az adó-vevő segítségével irányítottam a mozdonyvezetőt a jármű csatlakoztatásában. A vonat nagyon gyorsan haladt. A munkamenetnek megfelelően utasítottam, hogy lassítson, amikor tíz kocsinyi távolságra voltunk attól a vasúti kocsitól, amelyhez csatlakoztatni akartuk. De a mozdonyvezető nem lassított le, én pedig tehetetlenül néztem, hogy a vonat neki fog ütközni a pályán parkoló kocsinak. Olyan gyorsan haladt, hogy nem tudtam leugrani a kocsiról. Csak annyira voltam képes, hogy a létráról beugorjak a kocsiba, amelyen álltam. Behunytam a szemem, belekapaszkodtam a kocsi oldalába, nehogy kirepüljek, és a szívemben újra és újra Mindenható Istent szólítottam. Hangos csattanással ütközött össze a vonat és a kocsi. A segéd-mozdonyvezető karja eltört, és kórházba szállították, hogy még aznap éjjel ellássák. Megijedtem, de sértetlen voltam. Minél többet gondolkodtam ezen, annál ijesztőbbnek tűnt az az éjszaka. Tudtam, hogy a vasúti tolató szakmában sokan szenvednek baleseteket. Volt, akinek a karja roncsolódott, és néhánynak a lába... Láttam, hogy a veszéllyel szemben egy biztos állás nem tud biztonságot nyújtani vagy megvédeni az életemet. A baleset után úgy éreztem, hogy a pénz hajszolása csak átmeneti testi örömöt hozhat. Nincs annál szomorúbb, mint elveszíteni Isten gondoskodását és védelmét, majd az életedet. Ha az életembe kerül, hogy pénzt keressek, mi értelme van egy jó állásnak? Többé nem hagyhattam, hogy az állásom a kötelességem útjába álljon. Elhatároztam, hogy Isten szava szerint élek, mindenemet Őrá bízom és alávetem magam szuverenitásának és elrendezésének. Isten szavaira gondoltam. „Normális emberként, és mint aki az Isten iránti szeretetre törekszik, az igazi jövőtök a királyságba való belépés, hogy Isten népéhez tartozzatok, és egy olyan élet, amely a legnagyobb értékkel és jelentőséggel bír; senki sem áldottabb, mint ti. Miért mondom ezt? Mert azok, akik nem hisznek Istenben, a testnek és a Sátánnak élnek, de ti ma Istennek éltek, és azért éltek, hogy Isten akaratát teljesítsétek. Ezért mondom, hogy a ti életetek a legnagyobb jelentőséggel bír. Csak az embereknek ez a csoportja, akiket Isten kiválasztott, képes a legnagyobb jelentőségű életet élni, senki más a földön nem képes ilyen értékes és jelentőségteljes életet élni” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Ismerd meg Isten legújabb munkáját, és kövesd az Ő nyomdokait). Isten szava nagyon megindító volt számomra. Így igaz. Azok, akik őszintén szeretik Istent, nem a hírnévért, a vagyonért vagy a testi örömökért élnek, hanem Istenért. Csak az Istenért való élet egy érdemes és jelentőségteljes élet. Isten eleve elrendelése és kiválasztása miatt volt szerencsém meghallani a Teremtő hangját, megérteni egyes igazságokat, és lehetőséget kapni egy kötelesség teljesítésére. Ez egy csodálatos dolog volt. Fel kellett hagynom a saját kis világomban való élettel, és a pénz és az anyagi örömök hajszolásával. Engedelmeskednem kell Isten vezénylésének és elrendezésének, és teremtett lényként tennem kell a kötelességemet.

Ezután elolvastam egy másik passzust Isten szavából. Mindenható Isten mondja: „Hogyan fogod továbbadni mindazt, amit láttál és megtapasztaltál azoknak a szánalomra méltó, szegény és buzgó híveknek, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, és arra várnak, hogy terelgesd őket? Milyen emberek várnak rád, hogy terelgesd őket? El tudod képzelni? Tudatában vagy-e a vállaidra nehezedő súlynak, a megbízatásodnak és a felelősségednek? Hol van a történelmi küldetéstudatod? Hogyan fogsz mesterként megfelelően szolgálni a következő korban? Erősen tudatában vagy-e mesteri mivoltodnak? Hogyan magyaráznád meg a »mindenek ura« jelentését? Valóban minden élőlény és minden fizikai dolog ura a világon? Milyen terveid vannak a munka következő szakaszának folytatására? Hány ember vár rád, hogy a pásztoruk légy? Nehéz-e a feladatod? Ők szegények, szánalomra méltók, vakok és elveszettek, és jajgatnak a sötétségben: merre van az út? Mennyire áhítoznak a világosságra, amely mint egy hullócsillag, hirtelen alászáll, és eloszlatja a sötétség erőit, amelyek már oly sok éve elnyomás alatt tartják az embert! Ki tudhatja, milyen szorongva reménykednek, és éjjel-nappal mennyire epekednek ez után? Még azon a napon is, amikor a fény tovasuhan, ezek a mélységesen szenvedő emberek tovább raboskodnak egy sötét tömlöcben a szabadulás reménye nélkül – mikor szűnik meg a sírásuk? Rettenetes eme törékeny lelkek szerencsétlensége, akik sohasem pihenhettek meg, és akiket régóta ebben a megkötözött állapotban tartottak a könyörtelen kötelékek és a dermedt történelem. Ki hallotta hát meg a jajveszékelésük hangját? Ki tekintett nyomorúságos állapotukra? Eszedbe jutott-e valaha, hogy milyen bánatos és aggódó Isten szíve? Hogyan tudja elviselni az ártatlan emberiség látványát, amit a saját kezével teremtett, miközben az ilyen kínokat szenved el? Az emberi lények végső soron áldozatok, akiket megmérgeztek. És jóllehet az ember a mai napig fennmaradt, ki gondolta volna, hogy az emberiséget már rég megmérgezte a gonosz? Már elfelejtetted, hogy te is az áldozatok egyike vagy? Nem akarsz-e azért küzdeni Isten iránti szeretetedből, hogy megmentsd ezeket a túlélőket? Nem akarod-e minden energiádat Istennek szentelni, aki úgy szereti az emberiséget, akár a saját testét és vérét? Mindent összevetve hogyan értelmeznéd, hogy Isten felhasznál téged rendkívüli életeden keresztül? Valóban megvan-e benned az elszántság és a bizalom ahhoz, hogy egy kegyes, Istent szolgáló ember tartalmas életét éld?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan kell a jövőbeni küldetésedhez hozzáállnod?). Isten szavából éreztem Isten szeretetét és törődését az emberiség iránt, valamint Isten sürgető vágyát az emberek megmentésére. Most az utolsó napokban vagyunk, és sokasodnak a katasztrófák. Isten kifejezi az igazságot, és az ítélet és fenyítés munkáját végzi, hogy megmentse az embereket a Sátán uralmától. Szerencsés voltam, hogy hallhattam Isten hangját és elfogadhattam üdvösségét, ami Isten kegyelme volt. De sokan, akik Isten megjelenésére vágynak, nem fogadták az Urat, még mindig megtévesztik és irányítják őket a vallási világ antikrisztus pásztorai és vénjei, és nincs módjuk hallani Isten hangját és fogadni az Urat. Ha mindenki olyan önző lenne, mint én, ha csak a testi jóléttel törődnének, és nem hirdetnék az evangéliumot és nem tanúskodnának Istenről, akkor mindannyian a nagy katrasztrófa áldozatai lennének és megbüntetnék őket. Miután végiggondoltam Isten akaratát, megértettem, mit kell választanom és mire kell törekednem. Így hát elhatároztam, hogy lemondok a munkámról, megfelelően teszem a kötelességemet, és feláldozom magam Istenért. Épp, amikor fel akartam mondani, az állomásfőnök-helyettes váratlanul felkeresett, hogy megtanítson ajándékozni, és arra, hogy ki tudna segíteni a előléptetésemben. Nagy gondot fordított rá, hogy mindent elmagyarázzon nekem. Nem mindenkinek van esélye az előléptetésre, és a fizetésem jelentősen növekedne. Némi beszélgetés után ismét megingott az elhatározásom, hogy lemondok a munkámról. Nem sokkal ezután még egy rémisztő dolgot tapasztaltam, ami teljesen megváltoztatta a gondolkodásomat. Egy nap, a nappali műszakban, miután az egyik tehervonat érkezett az állomásra, le kellett kapcsolni, és újra kellett csatlakoztatni. Miután ez megtörtént, az én feladatom volt a fékpofák behelyezése a kerekek alá. Az ebédszünet után, mielőtt elindult volna a vonat, elfelejtettem eltávolítani a fékpofákat. A mozdonyvezető elindította a vonatot, és a fékpofákat a kerekek végighúzták a síneken. Még időben észrevette és megállította a vonatot, épp mielőtt elhagyta volna a váltót, ezáltal elkerülve a kisiklást vagy akár a felborulást is. Aznap, Isten védelme nélkül, ha a vonat kisiklott vagy felborult volna, a következmények elképzelhetetlenek lettek volna. Megijedtem, és muszáj volt magamba néznem és eltűnödnöm, miért történt ez. Rájöttem, hogy gyülekezetvezetőként tudtam, hogy a munkám akadályozza a kötelességemet, ami súlyosan érintette a gyülekezet munkáját, de sóvárogtam a pénz és a testi örömök után, soha nem voltam hajlandó lemondani róluk, és gyakran tettem esküt Istennek, majd becsaptam Istent azzal, hogy hűteln voltam azokhoz. Isten szavára gondoltam: „Végtelen kegyelmet kaptatok Tőlem, és végtelen titkokat láttatok a mennyből; még a menny lángjait is megmutattam nektek, de nem volt szívem megégetni titeket. Mégis, mennyit adtatok Nekem cserébe? Mennyit vagytok hajlandók adni Nekem?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mindannyian annyira hitvány jellemek vagytok!). Ami történt, látszólag nem volt egy jó dolog, de világosan megértettem hogy ez Isten szeretete, intelme és figyelmeztetése volt számomra. Isten oly sok igazságot fejezett ki, és oly világosan magyarázta el az emberek kimenetelét és rendeltetési helyét, mint a nap. Ő csak azt akarja, hogy megértsük őszinte vágyát, megfelelően törekedjünk az igazságra és teljesítsük a teremtett lény kötelességeit, és elnyerjük az Ő üdvösségét. De makacs voltam. Mindig azt hittem, hogy az állásomra hagyatkozva túlélhetek és jó életet élhetek, ezért nem voltam hajlandó feladni azt, követni Istent, és teljesíteni kötelességemet. Ez a két félelmetes incidens teljesen felébresztett. A katasztrófával szemben nincs az a pénz, ami megmenthetné az életemet. Eszembe jutott, hogy az Úr Jézus azt mondta: „Aki közületek nem mond le minden vagyonáról, az nem lehet az én tanítványom” (Lukács 14:33). Csak most értettem meg igazán az Úr Jézus szavainak jelentését. Amikor a pénzt és az anyagi örömöket dédelgetjük, ezek a dolgok elfoglalják a szívünket, és lehetetlenné válik számunkra, hogy igazán szeressük és kövessük Istent, feláldozzunk magunkat Istenért, és teljesítsük a teremtett lényként ránk háruló kötelességeket. Az ilyen emberek még mindig vágynak a hús-vér testre és a világra, és méltatlanok arra, hogy Isten követői legyenek. Nem akartam többé engedetlenkedni vagy csalódást okozni Istennek. Meg kellett változtatnom a dolgokról alkotott nézetemet, alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezésének, teljes szívvel követni Istent, feláldozni magam Érte, és viszonozni az Ő szeretetét. Így hát elmondtam a főnökömnek, hogy fel akarok mondani, és végigmentem a munkaszerződés megszüntetésének eljárásain. Abban a pillanatban nagyon nyugodt voltam. Úgy éreztem magam, mint egy ketrecből kirepülő madár. Többé nem kellett aggódnom amiatt, hogy szabadságot kell kérnem, és nem kellett szenvednem, mert az állásom kihatott a gyülekezeti munkámra. Nagyon örültem, hogy így döntöttem.

Apám nagyon mérges volt, amikor meghallotta, hogy felmondtam. Eljött hozzám, és azt mondta: „Keményen dolgoztam, hogy felneveljelek. Pénzt kértem kölcsön az iskoláztatásodra. Végre kaptál egy jó állást, és most nem akarod? Hogy képzeled? A vasúti hivatali állások nagyok jók. Higgy Istenben, ha akarsz, de hogyan hagyhatod ott az állásodat? Az állásod nélkül hogyan fogsz megélni a jövőben?” Apám dühös arckifejezése láttán szomorú lettem. Eszembe jutott, hogy a szüleim pénzt takarítottak meg, hogy tanulhassak, abban a reményben, hogy jó állást találok, megmenekülök a szegénységtől, és kiváló életet élek. A szüleimet is szerettem volna vidékről a városba hozni, hogy egy toronyházba lakjanak és kényelmes életük legyen. De az Istenbe vetett hit útját választottam, és nem hajszoltam tovább a pénzt és az anyagi örömöket, ezért úgy éreztem, hogy tartozom nekik. Apám szavaival szembesülve, nem tudtam, mit válaszoljak. Könnyek szöktek a szemembe, és nem mertem ránézni. De a szívemben tudtam, hogy jól döntöttem, mert az utolsó napok Megváltója megjelent és végzi az Ő munkáját. Kifejezi az igazságot, hogy megmentsen minket ettől a sötét és gonosz világtól, és ez az egyetlen mód a megmenekülésre és az Isten királyságába való belépésre. Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben. Hogyan mondhattam volna le róla csak azért, mert testi jólétre vágytam? Hogyan hagyhattam volna, hogy a munkahelyi bonyodalmak meggátoljanak az igazság keresésében és a teremtett lényként rám háruló kötelességek teljesítésében? Fájdalmamban csendben imádkoztam Istenhez, és kértem Őt, hogy óvja meg a szívemet a megzavarástól. Isten szavaira gondoltam: „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Ezután az embernek szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülei szerető gondviselése alatt teszi ezt, és a saját életösztöne irányítja a felnövekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember teljesen megfeledkezik, és így elpazarolja az Istentől kapott életet... Ebből az emberiségből, amelyről Isten éjjel-nappal gondoskodik, egyetlen egy sem vállalja, hogy imádja Őt. Isten csak tovább munkálkodik az emberen, akivel szemben nem támaszt elvárásokat, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit adott neki, és azt a buzgón szerető gondoskodást, amellyel Isten várja, hogy az ember visszatérjen hozzá” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, át kell adnod magadat az igazságnak, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból, még több szenvedésen kell keresztülmenned. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot a békés családi élet kedvéért, és nem szabad elveszítened életed méltóságát és tisztességét a pillanatnyi élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életutat kell követned, amely értelmesebb. Ha ilyen közönséges életet élsz, és nem követsz semmilyen célt, akkor vajon nem pazarlod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs tisztességük és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai megvilágosítottak. Azt hittem, hogy a szüleim voltak azok, akik felneveltek, és akik kuporgattak és spóroltak, hogy befejezhessem a tanulmányaimat, ezért, ha nem hallgatok rájuk, és feladom a munkámat a kötelességemért, az adósuk maradnék, de a véleményem nevetséges és abszurd volt. Egyedül Isten az emberi élet forrása, és mindannyiunk élete Istentől származik. Mindenünk, amink van, Isten adományából és áldásából származik. Isten nélkül semmink sem lenne. Az, hogy a szüleim felneveltek, Isten szuverén elrendezése volt. Hálásnak kellett lennem Istennek és viszonoznom Isten szeretetét. Ha teremtett lényként nem tudnám teljesíteni kötelességem, hogy eleget tegyek Istennek, még akkor is, ha stabil állásom lenne és jó anyagi életet élnék a családommal, nem lenne semmi értéke vagy jelentése ennek. Ezek az átmeneti örömök nem tennék lehetővé, hogy megértsem az igazságot és életet nyerjek. Sőt, Isten szemében ez Ellene való lázadás lenne, és nem nyerném el az Ő jóváhagyását. Ahhoz, hogy elnyerjem az igazságot, szenvednem kellett és át kellett élnem a fájdalmat. Csak így élhettem jellemmel és méltósággal, és csak így nyerhetem el Isten jóváhagyását. Ebben a pillanatban minél többet gondolkodtam ezen, annál erősebbnek éreztem magam. Így újra tanúságot tettem apámnak Isten megjelenéséről és munkájáról, és elmondtam neki, hogy az Istenbe vetett hit nélkül minden törekvés üres, és nincs értékük vagy értelmük. Most a Megváltó eljött, hogy kifejezze az igazságot, hogy megmentse az embereket, és csak az Istenben való hit által, az igazság követésével, a bűntől való megszabadulással és valódi bűnbánattal élhetik túl az emberek a katasztrófákat és léphetnek be Isten királyságába. Mindazok, akik a világot követik, bármilyen gazdag is az anyagi életük, végül elvesznek a katasztrófákban, és megbüntetik őket. De akármit is mondtam, az apám továbbra sem értett egyet a felmondásommal, és végül dühösen távozott.

Később apám a rokonaimat kérte meg, hogy győzzenek meg. Mind azt mondták, hogy a vasúti hivatalban betöltött pozíció olyan állás, amit nem lehet tisztességtelen úton megvásárolni, és azt mondták, hogy a szüleim hiába neveltek fel. Amikor meghallottam a családom vádjait, tudtam, hogy a Sátán a rokonaimat használta fel, hogy támadjon engem, hogy akadályozzon a lemondásban és abban, hogy feláldozzam magam Istenért. Mindenható Isten szavaira gondoltam: „Az Én bátorságomnak kell benned lennie, és kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek. Az Én kedvemért azonban neked sem szabad engedned semmilyen sötét erőnek. Bízzál az Én bölcsességemben, hogy a tökéletes úton járj; ne engedd, hogy a Sátán ármánykodásai elragadjanak. Tégy meg minden erőfeszítést arra, hogy szívedet Elém helyezd, és Én megvigasztallak téged, békességet és boldogságot adok neked” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Miután végiggondoltam Isten szavait, magabiztos lettem, és vettem a bátorságot, hogy elmondjam a családomnak: „Ma az emberek főleg a pénzt, a hírnevet és a státuszt imádják. Ezekért a dolgokért az emberek tülekednek, ármánykodnak, harcolnak egymással, és a férjek és feleségek még meg is csalják és elárulják egymást. Mindenki így él, tehát még ha találunk is jó és biztos munkahelyeket, és jó anyagiak között élünk, lehetünk-e valóban boldogok?” Mindenható Isten mondja: „Mindenféle katasztrófa történik majd, egyik a másik után; minden nemzet és hely csapásokat tapasztal: járvány, éhínség, árvíz, aszály és földrengések mindenütt. Ezek a katasztrófák nem csupán egy-két helyen történnek, sem nem érnek véget egy-két napon belül; ehelyett egyre nagyobb területre terjednek ki, és egyre súlyosabbá válnak. Ez alatt az idő alatt mindenféle rovarcsapás tűnik fel, egyik a másik után, és a kannibalizmus jelensége mindenütt felbukkan. Ez az Én ítéletem minden nemzet és nép felett” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 65. fejezet). Isten szavait használva folytattam közösségemet: „Most a katasztrófák egyre sokasodnak. Csak Mindenható Isten követése védhet meg minket a katasztrófáktól. Az Istenbe vetett hitem, az evangélium terjesztése és kötelességem teljesítése ezerszer vagy akár tízezerszer fontosabb a munkámnál. Az Istenbe vetett hitem nem ostobaság, ahogyan azt ti gondoljátok. Amikor Noé az evangéliumot hirdette, az emberek azt mondták róla, hogy őrült, de amikor eljött az árvíz, az egész emberi fajból csak Noé nyolctagú családja maradt életben. Noé nem volt őrült vagy ostoba. Ő volt a legbölcsebb ember és Isten által a legáldottabb. Ma az emberiség gonoszsága és romlottsága odáig jutott, hogy Isten elpusztítja ezt a gonosz és romlott fajt, és csak akkor maradhatunk életben, ha imádjuk Mindenható Istent. Ezt a csodálatos hírt közlöm ma veletek abban a reményben, hogy ti is hinni fogtok Mindenható Istenben. Ne próbáljatok meggyőzni, mert már döntöttem. Életem hátralévő részében követni fogom Mindenható Istent.” Miután ezt elmondtam, a nagynéném, aki hisz az Úrban, így szólt: „Istennek hála! Jó, hogy hiszel Istenben, és az, hogy Isten evangéliumának hirdetését választottad, örömet okoz Istennek.” Azt mondta a többieknek: „Az út, amelyet ma választott, a helyes út. Nem számít a gazdagság. Ami számít, az az élet. Tiszteletben kell tartanunk a döntését.” Ezek után a többiek nem szóltak semmit. Ez nagyon boldoggá tett. Amikor a sarkamra álltam, és úgy döntöttem, hogy eleget teszek Istennek, a családom elszégyellte magát, és abbahagyta a győzködésemet. Azóta már nem korlátoznak a körülöttem lévő emberek és dolgok, és teljes munkaidőben el tudom látni a kötelességemet.

Később, látva, hogy oly sokan elfogadják Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, leírhatatlan örömet éreztem a szívemben. Az Isten után őszintén vágyókat visszavinni az Ő házába nagyon jelentőségteljes dolog, és a legmegnyugtatóbb dolog Isten számára. Visszagondolva arra, hogy feladtam a munkámat és az Istenbe vetett hit útját választottam, tudom, hogy ez volt életem legbölcsebb döntése. Az, hogy képes voltam feláldozni magamat, és az életemet az evangélium hirdetésének és Istenről való tanúságtételnek szentelhetem, értékesebb és jelentőségteljesebb, mint bármi más, amit tehetnék.