Mikor kicsi voltam, a családomat gyakran lenézték, mert nem volt sok testvérem. Akkoriban a szüleim gyakran mondták nekem: „A legjobb és legbiztosabb munka az orvosoké. Nemcsak magas fizetést kapnak, de nagy tiszteletnek is örvendenek.” Akárhányszor orvos jött a falunkba, mindig szívélyesen és a legnagyobb tisztelettel fogadták. Mély csodálattal és irigységgel tekintettem ezekre az orvosokra, és azt gondoltam magamban: keményen kell dolgoznom, hogy egy napon én is orvos lehessek, büszkén járhassak a falunkban, és engem is tiszteljenek. Ezután könyvekbe temetkeztem, és belevetettem magam a tanulmányaimba. Kemény erőfeszítéseimnek meglett a jutalma, mikor később felvételt nyertem a tartomány kínai orvoslást tanító akadémiájára. A diploma megszerzése után orvosi állást kaptam a megyei kórházban, épp ahogy szerettem volna. Attól fogva mintha új szintre léptem volna az életben. Nemcsak jó fizetésem volt, de a társaim is irigyeltek és csodáltak, a barátok, rokonok és ismerősök mind hozzám fordultak, amikor megbetegedtek, és valahányszor visszamentem a falumba, mindig szeretettel és tisztelettel fogadtak. A szüleim is büszkék voltak rám. Élveztem ezt a tiszteletet, és ez alaposan felhizlalta a hiúságomat is. Úgy éreztem, hogy végre minden áldozat, amit hoztam, kifizetődött. Ahogy egyre több tapasztalatot szereztem, sok gazdag és befolyásos emberrel találkoztam, akik különféle betegségben szenvedtek, melyek hihetetlen szenvedést okoztak nekik. Egyesek súlyos, akut betegségekkel érkeztek, és az orvosok csak tehetetlenül nézték, ahogy meghalnak. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy az életünk milyen törékeny, és mennyire tehetetlenek vagyunk a halállal szemben. Ettől a gondolattól furcsa lelki üresség töltött el. Elkezdtem azon tűnődni, hogy mi értelme van az életnek, és mi célból élek.

1998 végén sokan elhagyták az állami kórházakat, és magánpraxisokat nyitottak. Azt gondoltam, hogy ha továbbra is a kórházban dolgozom, akkor megragadok a jelenlegi fizetésemnél, ezért ha magasabb szintre akarok lépni, és több pénzt akarok keresni, akkor a magam urává kell válnom. Ezért felmondtam a kórházban, és magánklinikát nyitottam. Aztán 2000-ben meghallottam a Mindenható Isten utolsó napokról szóló evangéliumát. Láttam, hogy Isten azt mondta: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: annak ellenére, hogy az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismernéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Isten szavai rávezettek, hogy az ember élete és halála Isten kezében van, és senki sem irányítja a saját sorsát. Amikor lejár az Isten által neked rendelt évek száma, nem számít, mennyi pénzed, hatalmad vagy befolyásod van. Ahogy Isten szavait ettem és ittam, és a gyülekezetbe jártam, arra is ráébredtem, hogy nem hajszolhatom csak az anyagi javakat, a státuszt és a testi örömöket. Az a legfontosabb, hogy teljesítsem a teremtett lényként rám rótt kötelességemet, az igazságra, minél több jó cselekedet elvégzésére és az üdvösségre törekedjek. Ezért elvállaltam azt a szolgálatot, amelyet a gyülekezetben végezhettem. Rendszeresen találkoztam fivéreimmel és nővéreimmel, hogy a közösségben Isten igéiről beszélgessünk, boldognak és teljesnek éreztem magam. Először csak egy kiscsoportot vezettem, vagyis nem vállaltam túl sokat. Később gyülekezetvezetőnek választottak. Tudtam, hogy ezzel Isten felmagasztalt engem, és hogy Ő adta nekem ezt a lehetőséget, hogy képzést kapjak, és elnyerjem az igazságot. Annyira örömöt adtak nekem Isten szavai, hogy lelkiismeretesen meg kell hálálnom Isten szeretetét. Azt is tudtam azonban, hogy a vezetés rengeteg munkával és nagy felelősséggel jár, teljes munkaidőt igényel. Ez azt jelentené, hogy nem tudok a rendelőmben dolgozni. Fél életemben ezért a munkáért dolgoztam, ezért megijedtem a kilátástól, hogy egyszerűen csak feladom. Folyton ezen járt az eszem, ellentmondásos érzések között őrlődtem. Gyötrődésem közepette Istenhez imádkoztam: „Ó, Istenem! Rettenetesen érzem magam ebben a helyzetben. Nem szeretném elveszíteni ezt a kötelességet, még nem vagyok érett, és nem tudom legyőzni a testem gyengeségét. Kérlek, vezess engem, adj hitet és erőt!”

A keresés közepette arra gondoltam, hogy Isten azt mondja: „Ha hagyod, hogy ez a lehetőség kicsússzon a kezeid közül, egész életed hátralévő részében bánni fogod.” Sietve kikerestem az alábbi passzust, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik nem hajlandóak másokkal összehangolódni Isten szolgálatában, még akkor sem, ha felkérést kaptak; ezek lusta emberek, akik csak a kényelemben szeretnének lubickolni. Minél többször kérik, hogy másokkal összehangoltan szolgálj, annál több tapasztalatra teszel szert. A több teher és tapasztalat eredményeképpen több lehetőséged lesz arra, hogy tökéletesítsenek. Ezért, ha őszinteséggel tudod Istent szolgálni, akkor figyelembe veszed Isten terheit; ily módon, több lehetőséged lesz arra, hogy Isten által tökéletesedj. Éppen egy ilyen embercsoport az, amely jelenleg tökéletesítés alatt áll. Minél inkább megérint téged a Szentlélek, annál több időt fogsz arra fordítani, hogy Isten terhét figyelembe vedd, annál inkább tökéletesedni fogsz Isten által, és mindinkább meg is fog nyerni téged – míg végül olyan emberré válsz, akit Isten használ. Jelenleg vannak olyanok, akik nem hordoznak terheket az egyház számára. Ezek az emberek lazák és hanyagok, és csak a saját testükkel törődnek. Az ilyen emberek rendkívül önzőek, és vakok is. Ha ezt nem vagy képes tisztán látni, akkor nem fogsz semmilyen terhet hordozni. Minél inkább tekintettel vagy Isten szándékaira, annál nagyobb terhet bíz rád. Az önzők nem hajlandók ilyen dolgokat elszenvedni; nem hajlandók megfizetni az árat, és ennek következtében elszalasztják a lehetőséget, hogy Isten által tökéletesedjenek. Nem ártanak-e maguknak? [...] Ezért nektek itt és most kell figyelembe vennetek Isten terhét; nem szabad megvárnotok, hogy Isten kinyilatkoztassa igazságos természetét az egész emberiségnek, mielőtt figyelmetek Isten terhére irányulna. Nem lenne-e addigra már túl késő? Most van egy jó alkalom arra, hogy Isten által tökéletessé válj. Ha hagyod, hogy ez a lehetőség kicsússzon a kezeid közül, egész életed hátralévő részében bánni fogod, ahogyan Mózes sem tudott belépni Kánaán jó földjére, és ezt egész életében bánta, bűntudattal halva meg” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Légy tekintettel Isten szándékaira, hogy elérd a tökéletességet). Isten szavai rávezettek, hogy csak azoknak lesz több lehetősége, hogy Isten tökéletesítse őket, akik figyelembe veszik Isten szándékait és elfogadják Isten megbízatását. Azok, akik nem hajlandóak figyelembe venni Isten szándékait, önzőek, és nem fognak Isten által tökéletesedni. Az evangéliumi munka a komoly terjeszkedés kulcsidőszakába lépett, és az a tény, hogy a gyülekezet ilyen fontos kötelességet adott nekem, Isten kegyelmének és felmagasztalásának kivételes adománya. Mégsem vettem figyelembe Isten szándékait, ehelyett csak a testemmel és a pénzkereséssel foglalkoztam, hogy elnyerjem mások megbecsülését. Milyen lelkiismeretlen voltam! Hát nem azért hittem és követtem Istent, ettem és ittam az Ő szavait, és teljesítettem a kötelességemet, hogy elnyerjem az igazságot és az üdvösséget? Isten nagyszerű lehetőséget adott nekem, hogy ezen a kötelességen keresztül képzést kapjak, és elnyerjem az igazságot. Nem lenne ostobaság, ha nem élnék vele? Ha nem ragadom meg, mielőtt Isten munkája befejeződik, akkor elszalasztom a lehetőséget. Azt nagyon bánnám. Olyan lennék, mint Mózes, aki messziről láthatta a Kánaánt, de nem léphetett oda be, és ezt egész életében bánta. Alá kellett vetnem magam Istennek, és azonnal el kellett vállalnom a kötelességet. Kereshettem valakit, aki átmenetileg helyettesít a rendelőben. Miután döntöttem, elfogadtam a vezetői kötelességet.

Ezután időm nagyobb részét a kötelességemnek szenteltem, és ha volt egy kis szabadidőm, átszaladtam a rendelőbe. Eleinte sikerült megtartanunk a betegeket, de gyakran hiányoztam a rendelőből, ezért idővel az emberek elkezdtek máshova járni, hiszen nem értek el engem. A rendelőnk egyre kevesebb beteget fogadott, így alig tudtunk fennmaradni. Korábban magas életszínvonalon éltem, az emberek megbecsültek és elismertek, a barátok és rokonok mind engem kerestek fel a problémáikkal, most azonban a barátaim és rokonaim kritizáltak, azt mondták, hogy hanyagul vezetem a rendelőt, és fogalmuk sincs, mit csinálok egész nap. Ezután teljesen másként viszonyultak hozzám. Arra gondoltam, hogy valaha tiszteltek és csodáltak, most pedig a gúny céltáblája lettem. Érzelmek zűrzavara kavargott bennem – ezt az érzést nehéz leírni. Azt gondoltam: „Nem arról van szó, hogy ne tudnék pénzt keresni, megvan a szükséges tudásom, így ha jól kezelném a dolgokat, biztosan sok betegem lenne. Újra élvezhetném a kiemelkedő anyagi biztonsággal járó életstílust, visszanyerhetném az emberek tiszteletét és csodálatát, és tekintélyes életet élhetnék.” Azt is fontolóra vettem, hogy még nem régóta hiszek Istenben, nem vagyok érett, és nem sok igazságot értek, így talán a képességeimnek jobban megfelelő kötelességet kellene végeznem. Kisebb követelményeket támasztó kötelességre szerettem volna váltani. Akkor több időm maradna a munkámra, és sem a kötelességem, sem a rendelő nem látná kárát. Ezután azonban már kisebb erőfeszítéseket tettem kötelességem teljesítéséhez. Felületesen végeztem a kötelességem, és gépiesen vettem részt az összejöveteleken. Emlékszem, hogy az egyik összejövetelen csak a rendelőmre tudtam gondolni. Hány betegünk volt aznap? Eljöttek-e azok, akik időpontot kértek? Hogy több időt tölthessek a rendelőmben, nem tártam fel teljes mélységében a helyzetet a jelentésem megírása előtt, és csak egy rövid jelentést adtam át a vezetőmnek. A hiányzó részletek miatt végül újra kellett írnom az egészet. Az öntözési munkáért sem vállaltam felelősséget. Néhány újonnan érkező is azért hagyott el minket, mert nem kaptak öntözést. A vezető közösséget vállalt velem, és többször próbált segíteni ebben a kérdésben, nekem pedig bűntudatom volt, többször imádkoztam Istenhez, és fogadalmakat tettem, hogy fellázadok a testem ellen, és jól végzem a kötelességem, a rendelőm azonban mindig eltérített ettől. Folyton fogadalmakat tettem Isten előtt, és megszegtem azokat, közben egyre távolabb sodródtam Tőle. Gyakran érthetetlenül üresnek éreztem magam, és féltem. Számos alkalommal ott akartam hagyni a rendelőt, de aztán az jelent meg előttem, hogy az emberek akkor megint lenéznének majd, és egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem. Látva, hogy nem tudom megoldani a helyzetem, ami hátráltatta a munkát, a vezetőm elbocsátott.

Az elbocsátás nagyon felzaklatott. Már sokat ettem és ittam Isten szavait, és pontosan tudtam, hogy az igazságra való törekvés, illetve kötelességem jól végzése a helyes út az életben, mégsem tudtam elengedni a rendelőmet és jól végezni a kötelességemet. Egyszerre éreztem bűntudatot, illetve azt, hogy sokkal tartozom Istennek. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, lázadozom, és a lekötelezetted vagyok! Ó, Istenem, kérlek, szabadíts meg a jólét béklyóiból, hogy teljesíthessem kötelességemet, és meghálálhassam szeretetedet.”

Az ima után eszembe jutott egy fejezetcím Isten szavaiból: „Kihez vagy hű?” Azt kérdeztem magamtól: „Kihez vagyok hű? Hű vagyok Istenhez?” Aztán elolvastam egy passzust ebből a fejezetből: „Ha most elétek tennék egy kis pénzt, és megadnám nektek a választás szabadságát – és nem ítélnélek el benneteket a választásotokért –, akkor legtöbben a pénzt választanátok, és elhagynátok az igazságot. A jobbak közületek lemondanának a pénzről, és vonakodva az igazságot választanák, míg azok, akik a kettő között vannak, egyik kezükkel a pénzt, másikkal az igazságot ragadnák meg. Nem válna így nyilvánvalóvá a valódi énetek? Amikor az igazság és bármi más között kell választanotok, amihez hűek vagytok, mindannyian így döntenétek, és a hozzáállásotok ugyanaz maradna. Nem így van ez? Hát nincsenek sokan köztetek, akik a helyes és a helytelen között ingadoznak? A pozitív és negatív, a fekete és fehér közötti versenyben bizonyára tisztában vagytok azokkal a döntésekkel, amelyeket meghoztatok például család és Isten, gyermekek és Isten, béke és szakadás, gazdagság és szegénység, státusz és hétköznapiság, támogatottság és félreállítás között. A békés és a széthullott család közül az előbbit választottátok, és ezt minden habozás nélkül tettétek; a vagyon és a kötelesség közül ismét az előbbit választottátok, még csak nem is akartatok visszatérni a rossz útról; a luxus és a szegénység közül az előbbit választottátok; amikor fiaitok, lányaitok, feleségetek és férjetek, valamint Én közöttem választottatok, az előbbieket választottátok; az elképzelés és az igazság közül pedig ismét az előbbit választottátok. Szembesülve mindenféle gonosz tetteitekkel, egyszerűen elvesztettem a belétek vetett hitemet. Egyszerűen megdöbbent Engem, hogy a szívetek ennyire ellenáll annak, hogy ellágyuljon. Sok évnyi odaadás és erőfeszítés nyilvánvalóan nem adott Nekem mást a részetekről, mint elhagyatottságot és csüggedést, de reményeim irántatok minden egyes nappal nőnek, mert az én napom mindenki előtt teljesen kendőzetlenül feltárul. Ti mégis kitartotok a sötét és gonosz dolgok hajszolása mellett, és nem vagytok hajlandóak lazítani ezen a szorításon. Mi lesz tehát számotokra a végkimenetel? Elgondolkodtatok valaha is ezen alaposan? Ha újra választanotok kellene, akkor mi lenne az álláspontotok? Továbbra is a korábbi? Még mindig csalódást és keserves bánatot okoznátok Nekem? Szívetek még mindig csak egy csöppnyi melegséget hordozna? Még mindig nem lennétek tudatában, mit tegyetek, hogy megvigasztaljátok a szívemet? Ebben a pillanatban mit választotok? [...] Én is remélem, hogy mindent elfelejtek a múltatokból, bár nagyon nehéz. Mindazonáltal nagyon jó módszerem van erre: hagyjátok, hogy a jövő felváltsa a múltat, és engedjétek, hogy a múltatok árnyai eloszoljanak, cserébe a mai, valódi önmagatokért. Így hát még egyszer zargatnom kell titeket azzal, hogy meghozzátok a döntést: pontosan kihez vagytok hűek?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Kihez vagy hű?). Isten szavai mélyen megérintettek. Vajon ezek a szavak nem az én jelenlegi állapotomra, helyzetemre világítottak rá? Pontosan tudtam, hogy hívőként az igazságra kell törekednem, és teljesítenem kell a kötelességem, hogy eleget tegyek Istennek, de valahányszor választanom kellett a kötelességem, valamint a rendelő, a kényelmes élet, mások tisztelete, és egyéb testi kívánságok között, óhatatlanul mindig az utóbbit választottam. Féltem, hogy az emberek lenéznének, ha nem tudom fenntartani a rendelőmet. Ezekben az években a felszínen úgy tűnt, hogy mindig teljesítem a kötelességemet, de a hírnév és a gyarapodás iránti vágyamról sosem mondtam le, és csak a pénzszerzésre gondoltam. Félvállról vettem a kötelességem, gépiesen tettem a dolgom; egyik téren sem teljesítettem jól, így fáradt és fásult voltam. Ez nagyon negatívan hatott a gyülekezeti munkára, és veszteségeket okozott az életemben is. Láttam, hogy nem Istenhez vagyok hű, hanem inkább a sátáni dolgokhoz, például saját testemhez és becsvágyamhoz. Abban az időben gyakran imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Most már hajlandó vagyok feladni a rendelőmet, hogy az igazságra törekedjek, és jól végezzem a kötelességem. Kérlek, adj hitet, hogy mielőbb eladjam a rendelőmet!” Az ima mellett a férjemnek is elkezdtem elmagyarázni ezeket, hogy felkészüljek a rendelő eladására.

2011-ben, Isten felmagasztalásának hála, ismét gyülekezetvezetőnek választottak. Tudtam, hogy Isten újabb esélyt ad nekem. Arra gondoltam, hogy mennyire megbántam a rendelői munka hajszolását, és mennyire lekötelezettnek éreztem magam Istennek, és elhatároztam, hogy ezúttal együttműködőbb leszek. Gyorsan belevetettem magam a kötelességembe, és nem számított, hogy megy a rendelőm, nem hagytam magam elterelni, illetve próbáltam találni valakit, aki átveszi a rendelőmet. Viszont amikor elkészült a szerződés, és az aláírásra készültünk, fenntartásaim voltak. A fél életemet ennek a rendelőnek szenteltem. Arra gondoltam, milyen keményen dolgoztam fiatal koromtól kezdve, hogyan győztem le az akadályokat, hogy megvalósítsam az álmomat, és orvos legyek. Ha eladnám a rendelőt, akkor elszakadnék attól az élettől, amire egykor vágytam. Minél többet gondolkodtam, annál kevésbé bírtam elengedni. Rendkívül üresnek éreztem magam belül. Aztán rábukkantam Isten szavainak következő passzusaira: „Észhez kellene térnetek! Miről kell lemondani, mik a kincseid, mik a végzetes gyengeségeid, mik az akadályaid? Mérlegeld jobban ezeket a kérdéseket a lelkedben, és légy Velem közösségben. Azt akarom, hogy a szívetek csendben nézzen fel Rám; nem akarom a szájhősködéseteket” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 8. fejezet). „Normális emberként, és mint aki az Isten iránti szeretetre törekszik, az igazi jövőtök a királyságba való belépés, hogy Isten népéhez tartozzatok, és ez egy olyan élet, amely a legnagyobb értékkel és jelentőséggel bír; senki sem áldottabb, mint ti. Miért mondom ezt? Mert azok, akik nem hisznek Istenben, a testnek és a Sátánnak élnek, de ti ma Istennek éltek, és azért éltek, hogy Isten akaratát kövessétek. Ezért mondom, hogy a ti életetek a legnagyobb jelentőséggel bír. Csak az embereknek ez a csoportja, akiket Isten kiválasztott, képes a legnagyobb jelentőségű életet élni, senki más a földön nem képes ilyen értékes és jelentőségteljes életet élni” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Ismerd meg Isten legújabb munkáját, és kövesd az Ő nyomdokait). „Ugyanolyan törekvésekkel és lelkiismerettel kell rendelkezned, mint Péter; az életednek értelmesnek kell lennie, és nem szabad játszadoznod magaddal. Emberi lényként és Istent kereső emberként képesnek kell lenned arra, hogy alaposan megfontold, miként bánj az életeddel, hogyan ajánld fel magad Istennek, hogyan legyen értelmesebb az Istenbe vetett hited, és – mivel szereted Istent – hogyan szeresd Őt tisztább, szebb és jobb módon” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavait átgondolva rájöttem, hogy a világi státusz, a jólét és a test örömei, amelyeket az emberek keresnek, nem méltó célok. Csak ha teremtett lényként kötelességeinket jól végezve, az igazságra törekedve, a sátáni romlott beállítottságainkat levetve lépünk a Teremtő elé, hogy elnyerjük Isten üdvösségét, és az Ő királyágának részévé váljunk, az az igazi jövő, és az jelenti a legértelmesebb és legértékesebb életet. Még akkor is, ha a rendelőmnek nagy forgalma lenne, sok pénzt keresnék, több tiszteletet kapnék, és a testem végül is elégedett lenne, elveszíteném az igazságot, az életet és Isten üdvösségét. Nem nyerném el Isten dicséretét és elismerését, és minden hiábavaló lenne. Amikor érkeznek a csapások, semmilyen pénz és tisztelet nem fog megmenteni minket, és biztosan nem tudjuk megvásárolni az üdvösségünket. Nincs értelme vagy értéke az ilyen törekvésnek. Ahogy az Úr Jézus mondta: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Máté 16:26). Én mégis minden erőmmel a gazdagságot, a hírnevet és a gyarapodást hajszoltam, és megszállottan űztem ezeket. Azt hittem, csak akkor élhetek értékes életet, ha megszerzem ezeket. Nem számított, mennyi áldozatot kellett hoznom, vagy mennyi energiámba került, soha nem panaszkodtam. Olyan vak, ostoba és rövidlátó voltam! Péterre gondoltam. A szülei azt akarták, hogy a politikus legyen, de Peter úgy döntött, hogy Isten követésének szenteli életét. Arra törekedett, hogy megismerje és szeresse Istent. Isten végül tökéletesítette, és Péter elnyerte a Teremtő elismerését. Péter a legértékesebb és legtartalmasabb életet élte. Tudtam, hogy Pétert kellene utánoznom, fel kell hagynom a világi törekvésekkel, az igazságra kell törekednem, és teljesítenem kell a kötelességemet. Többé nem tétováztam. Amikor aláírtam azt a szerződést, úgy éreztem, hihetetlen teher esett le a vállamról, könnyűnek és nyugodtnak éreztem magam. Ezután mindent beleadtam a kötelességem teljesítésébe.

2015-ben egy napon felhívott egy kolléga a kórházból, ahol korábban dolgoztam. Azt mondta, hogy egy magánkórház igazgatója olyan idősotthont nyit, amely a legmagasabb minősítést kapja a megyében, és megkérdezte, hogy szeretnék-e ott dolgozni. Akkor azonnal visszautasítottam az ajánlatot. Aztán néhány nappal később személyesen az igazgató hívott fel, és azt mondta, ha elfogadom a munkát, szolgálati lakást és havi 3000 jüan fizetést kapok, a férjem pedig ingyenesen elvégezheti náluk a stroke-rehabilitációját. Gyakorlatilag nem lennének megélhetési költségeink, és 3000 jüant kereshetnék, ráadásul mindenféle kötöttségek nélkül. Kezdtem meginogni az előző döntésemben, és azt mondtam, hogy átgondolom. Aznap este forgolódtam az ágyban, és nem tudtam elaludni. Ha visszautasítom az ajánlatot, akkor elveszítek egy csodálatos lehetőséget, de ha elfogadom, nem tudnám teljesíteni a kötelességemet. Visszagondoltam arra, hogy milyen nehéz és fájdalmas időszak volt, amikor megosztottam az időmet a rendelő és a kötelességem között. Isten annyi áldozatot hozott értem, nem tétovázhatok tovább, és nem nézegethetek hátrafelé. Isten szavaira gondoltam, melyekben ez áll: „Isten emberekben végzett munkája minden lépését illetően kívülről úgy tűnik, mintha emberek közti interakciókról lenne szó, mintha emberi elrendezésből vagy emberek általi zavarásból születne. A színfalak mögött azonban a munka minden lépése és minden történés egy-egy fogadás, amelyet a Sátán tesz Isten előtt, és amely szükségessé teszi, hogy az emberek szilárdan álljanak Isten mellett való bizonyságtételükben” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Miután elgondolkodtam Isten szavain, világossá vált számomra, hogy ami a felszínen csak két egykori kolléga átlagos telefonbeszélgetése volt, az valójában egy szellemi harc. A Sátán megpróbált megkísérteni engem, Isten pedig próbára tett. Rajtam állt a döntés. Arra gondoltam, hogy amikor Lót feleségét az angyalok kiszabadították Szodomából, de ő folyton a javaira gondolt, és visszanézett, sóbálvánnyá változott. Nekem is elég nehéz volt kiszabadulnom a Sátán karmai közül, nem válhattam a megaláztatás jelévé, mint Lót felesége. Ezt felismerve határozottan visszautasítottam az ajánlatot.

Később gondolkodni kezdtem, miért zavartak meg ezek a kísértések. Pontosan tudtam, hogy értelmetlen és értéktelen ezeket a dolgokat hajszolni, de mégis ellentmondásos érzéseim voltak, és nem tudtam lemondani róluk. Mi volt ennek a problémának a gyökere? Keresgélésem közepette Isten szavainak egy passzusára bukkantam: „Valójában nem számít, mennyire magasztosak az ember ideáljai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amire törekszik, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó életbevágóan fontos minden ember életét tekintve, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen körmönfont módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és a legkevésbé sem radikális, mely által eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő életmódját, az ő szabályait, hogy azok szerint éljenek, és hogy életcélokat és az életük számára irányt tűzzenek ki, és tudtukon kívül ambícióik is kialakulnak az életben. Bármilyen nagyszabásúnak tűnnek ezek az életambíciók, kibogozhatatlanul kötődnek a »hírnévhez« és a »nyereséghez«. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – valójában minden ember – követ az életben, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, tőkét kovácsolhatnak ezekből, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük a hírnév és a nyereség olyan tőkét jelentenek, amely által gyönyörkereső és a test buja élvezkedéséről szóló életre tehetnek szert. Ennek az emberiség által olyannyira sóvárgott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek önként, bár tudtukon kívül, átadják a testüket, elméjüket, mindenüket, a jövőjüket és sorsukat a Sátánnak. Pillanatnyi habozás nélkül teszik ezt, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy szükséges lenne visszaszerezni mindazt, amit átadtak. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon menedéket találtak a Sátánban, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul ingoványba süllyedtek, és képtelenek kiszabadítani magukat” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az ember gondolatait, amíg az emberek másra sem tudnak gondolni, mint a hírnévre és nyereségre. A hírnévért és nyereségért küszködnek, a hírnévért és nyereségért szenvednek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrnek el megaláztatást, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hoznak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókkal kötözi meg az embereket, akiknek sem erejük, sem bátorságuk nincs ledobni azokat magukról. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, és nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség kerüli Istent és elárulja Őt, és egyre gonoszabbá válik. Így aztán egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, 2. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavai segítettek meglátni a fényt, és rávezettek, hogy azért voltam zavarodott a rendelőm elhagyásával kapcsolatban, mert a hírnév és a gyarapodás irányított és rabságba ejtett. A Sátán a hírnevet és a gyarapodást használva megrontja az embereket, ráveszi őket, hogy egész életükben a hírnevet és a gyarapodást hajszolják, végül arra készteti őket, hogy feláldozzák az életüket ezekért a dolgokért. Elgondolkodtam azon, hogy szüleim már fiatal koromtól fogva arra tanítottak, hogy az egyetlen módja a kiemelkedésnek, ha jó állást szerzek. Amikor láttam, hogy az orvosoknak jó és stabil jövedelmük van, és nagy tiszteletnek örvendenek, az lett a célom, hogy orvos legyek, és fáradhatatlanul dolgoztam, hogy elérjem ezt a célt. Miután beléptem a hitbe, és ettem és ittam Isten szavait, rájöttem, hogy az igazságra kell törekednem a hitemben, és hogy a gazdagság és a státusz hajhászása üres törekvés. Mivel azonban a hírnév és a nyereség béklyójába kerültem, még mindig meg akartam valósítani az álmomat, hogy kitűnjek, még kötelességvégzés közben is. Amikor választani kényszerültem a kötelességem és a rendelő között, egy könnyebb kötelességre akartam váltani, és elkezdtem gépiesen végezni a kötelességem, ami ártott a gyülekezeti munkának. A Sátán azt akarta elérni, hogy ezen gondolatok és nézetek szerint éljek, hogy minden energiámmal a gazdagságot, a hírnevet és a gyarapodást hajszoljam. Így nem maradt időm és energiám az igazságra való törekvésre és a kötelességem teljesítésére, és még Istent is elárultam volna a hírnév és a gyarapodás nevében, teljesen elveszítve az üdvösség esélyét. Így rontja meg a Sátán az emberiséget, ez a rosszindulatú szándéka. A híres emberek egész életükben a hírnévre és a gyarapodásra törekszenek, de amikor végül elérik ezeket a dolgokat, nem tudják betölteni a szívükben lévő lelki űrt, és egyre inkább elzüllenek. Néhányan közülük kábítószerekhez fordulnak a mámor hajszolásában, mások öngyilkosok lesznek. Egy volt kollégámra gondoltam, aki, annak ellenére, hogy a kórházán belül híres volt, mégsem volt elégedett, és saját magánkórházat nyitott. Később azonban meghalt miatta egy beteg, és nemcsak elvesztette az összes nehezen szerzett megtakarítását, de a beteg családja azt is előírta, hogy öltsön gyászruhát, és több mint 10 órán át hajlongjon az elhunyt beteg ravatalánál. Végül a hírneve odalett, a felesége és a gyerekei pedig elhagyták. Az emberek egész életüket a hírnév, a gyarapodás és a tisztelet hajszolásával töltik, de mit adnak ezek valójában az embereknek? Csak a hiúságukat táplálják pillanatokra, és az érzés megszállottjaivá teszik őket. Így nem marad idejük vagy energiájuk Istent keresni, és teljesen elveszítik Isten üdvösségét. Nem ez az az aljas módszer, amellyel a Sátán kínozza és felfalja az emberiséget? Isten munkája már a végső stádiumban van, a királyság evangéliuma elterjedt az egész világon, és amint Isten munkája befejeződik, nem lesz több esély az igazságra való törekvésre! Nem sok időnk maradt az igazságra való törekvésre és Isten munkájának megtapasztalására, és még ha minden időnket erre szánjuk is, akkor sem könnyű elnyerni az igazságot. Hogyan várthattam, hogy elnyerjem az igazságot, amikor az időm felét a rendelőmnek szenteltem, s csak a másik felét fordítottam az igazságra való törekvésre? Isten üdvössége és vezetése nélkül soha nem jöttem volna rá minderre. Továbbra is a Sátán kínozna, és elszalasztottam volna a lehetőségem Isten üdvösségére.

Visszagondolva a hitben töltött éveimre, annak ellenére, hogy a testem bizonyos fokig szenvedett, és talán már nincs meg az egykori tekintélyem, megértettem néhány igazságot, és rájöttem, hogyan rontja meg a Sátán az emberiséget, és hogy milyen a legértékesebb és legértelmesebb élet. Sokkal békésebb, nyugodtabb és felszabadultabb vagyok. Ezt az érzést semmilyen világi dolog nem tudta megadni nekem. Később, bármennyire is próbáltak új, nagyszerű juttatásokkal kecsegtető állásokra csábítani, soha többé nem inogtam meg. Akkor rájöttem, hogy a hírnév és a gyarapodás hajszolása mennyit árt nekem, és feladtam a rendelőmet, hogy a kötelességemet teljesítsem. Mindezt Isten üdvösségének köszönhetem, és ez a legjobb döntés számomra. Istennek hála!