2016 októberében prédikátori kötelességet végeztem. Abban az időben az antikrisztusok okozta zavarások és bomlasztás miatt több, általam felügyelt gyülekezet munkája is leállt. Két együttműködő nővéremmel együtt éppen csak elkezdtük ezt a kötelességet, nem ismertük az embereket ezekben a gyülekezetekben, és mivel a felelősségi köröm olyan nagy volt, tanácstalannak éreztem magam, és úgy éreztem, nem tudom vállalni ezt a felelősséget, ezért vissza akartam lépni. De aztán arra gondoltam: „Isten annyi szavát ettem és ittam már, mégis, amikor a leginkább számít, el akarom hagyni a posztomat. Hát nem a megszégyenülés jele ez?” Így hát megváltoztattam a hozzáállásomat, és együttműködő nővéreimmel támogattuk egymást, közösséget vállaltunk egymással, és segítséget kértünk azoktól a testvérektől, akik jobban ismerték a helyzetet. Miután egy ideig együttműködtünk, felszámoltuk az antikrisztus bandáját, és a munka javulás jeleit kezdte mutatni. E tapasztalat után láttam, hogy ezt igazán nem tudtam volna egyedül elérni, és hogy mindez a Szentlélek munkájának eredménye volt. Nem sokkal később a gyülekezetet a KKP őrjöngő letartóztatásai és üldöztetése sújtotta. Azok az otthonok, ahol a kötelességüket végző testvérek tartózkodtak, veszélyessé váltak, és ezeket az embereket sürgősen biztonságba kellett helyezni. Amikor ezt a hírt hallottam, nagyon lesújtott, és úgy éreztem, most lehetetlen elköltöztetni ezeket az embereket. Olyan sok kötelességét végző testvért kellett biztonságba helyezni, de hol találhattam volna hirtelen ennyi vendéglátó otthont mindannyiuknak? Nehéz helyzetben voltam, és igazán nem tudtam, mit tegyek, de aztán arra gondoltam: „Ez a testvérek biztonságát és a gyülekezet érdekeit érintő ügy. Az, hogy ne költöztessük el őket, egyszerűen szóba sem jöhet.” Később Isten szavait olvastam: „Hinned kell, hogy minden Isten kezében van, és az emberek csak együttműködnek. Ha őszinte vagy, Isten látni fogja, és minden helyzetben kiutat nyit számodra. Nincs leküzdhetetlen nehézség; ebben hinned kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenben való hitben az Ő szavainak gyakorlása és megtapasztalása a legfontosabb). Amikor ezt olvastam, úgy éreztem, mintha fénysugarat látnék a sötétségben; a szívem azonnal felderült, és a hitem megerősödött. Megbeszéltem a vendéglátó otthonok keresésének ügyét az együttműködő nővéreimmel. Három nappal később egy nővér az egyik gyülekezetből levelet írt, hogy több vendéglátó otthont is találtak, és hogy a testvérek még mindig aktívan ajánlanak fel otthonokat. Annyira meghatódtam, hogy könnybe lábadt a szemem. Nem számítottam rá, hogy ez a gyülekezet hirtelen ennyi vendéglátó otthont tud biztosítani, és igazán éreztem, hogy Isten mellettünk áll, és vezet minket, és hogy amíg őszintén együttműködünk, képesek leszünk látni Isten cselekedeteit. Ezután a hitünk még erősebb lett, és zökkenőmentesen elvégeztük a költöztetést. Amikor láttam, hogy a munka az ismétlődő nehézségek ellenére is zökkenőmentesen halad, nagyon boldog voltam. Miközben hálát adtam Istennek, elkezdtem számba venni a saját hozzájárulásaimat is. Hittem, hogy bár ezt az eredményt valóban Isten munkája érte el, az én erőfeszítéseim és együttműködésem nélkül nem sikerülhetett volna. Bár nem olyan régóta hittem Istenben, az a tény, hogy ez a munka ilyen eredményeket ért el, azt bizonyította, hogy rendelkezem némi igazságvalósággal, különben hogyan lehetett volna egy ilyen nehéz feladatot ilyen sikeresen végrehajtani? Minél többet gondolkodtam így, annál inkább azt hittem, hogy a hozzájárulásaim nagyok, és hogy ritka tehetség vagyok, és különösen, amikor a vezető megdicsért minket a munkaképességünkért, az még inkább meggyőzött arról, hogy rendelkezem némi igazságvalósággal, és hogy senki sem olyan jó a gyülekezetben, mint én. Ettől kezdve emelt fővel jártam, és valahányszor lehetőség adódott, elővettem ezeket a tapasztalataimat, és életszerűen, részletesen meséltem róluk mindenkinek, hogy a testvérek tudják, hogy rendelkezem némi igazságvalósággal, és tudom, hogyan kell megtapasztalni a dolgokat, amelyekkel találkozom.

Egyszer több gyülekezet vezetőivel vettem részt egy összejövetelen, és a munka végrehajtása során egy vezető tanácstalanul így szólt: „Nem tudod, milyenek a dolgok a gyülekezetünkben, még egy diakónust is nehéz választani. Ez a munka olyan nehéz!” Azt gondoltam magamban: „Ezeket nevezed nehézségeknek? Azok a kihívások, amelyeken én keresztülmentem, sokkal nagyobbak voltak, mint a tieid. Beszélnem kell veled arról, hogyan győztem le a nehézségeimet, hogy láthasd, rendelkezem némi igazságvalósággal, és tudom, hogyan kell megtapasztalni a dolgokat, amelyekkel találkozom.” Így hát elmeséltem, hogy amikor először vállaltam a kötelességemet és nehézségekkel találkoztam, akkor felnéztem Istenre, Rá támaszkodtam, és hogy hogyan vezérelt engem Isten. Elmagyaráztam az egészet az elejétől a végéig, attól tartva, hogy egyetlen részletet is kihagyok. Amikor minderről beszéltem, elsiklottam saját negativitásom és gyengeségem felett ezekben a nehéz időkben, nem akarva, hogy a testvérek lássák, hogy nekem is vannak hiányosságaim. Miután befejeztem a beszédet, az összes nővér csodálattal nézett rám, és egy nővér irigykedve így szólt: „Igazán tudod, hogyan kell Istenre támaszkodni és megtapasztalni a dolgokat, amelyekkel találkozol. Utálom magam, amiért olyan buta vagyok – amikor nehézségekkel szembesülök, nem tudom, hogyan támaszkodjak Istenre, vagy hogyan tapasztaljam meg őket.” A többi nővér is egyetértően bólintott. Nagyon boldognak éreztem magam, és azt gondoltam: „Jobb vagyok mindannyiótoknál. Hogy ezeket a nehézségeket le lehetett győzni, az teljes mértékben az én vezetésemnek köszönhető, különben hogyan lehetnék prédikátor!” Azonban nyugodtnak tettettem magam, és így vállaltam közösséget a nővérrel: „Isten nem részesít előnyben senkit mással szemben, és amíg keresed Őt, vezérelni fog téged. Nem skandálhatunk csak jelszavakat anélkül, hogy gyakorlatba ültetnénk őket!” Mivel annyira a hivalkodásra összpontosítottam, és nem vállaltam közösséget Isten szándékairól vagy a gyakorlat útjáról a testvérek által tapasztalt nehézségekkel kapcsolatban, az összejövetel után még mindig nem tudták, hogyan kell gyakorolniuk.

Abban az időszakban észrevettem, hogy a minket vendégül látó nővér gyakran hivalkodik, és hogy időnként becsmérel minket, mondván, hogy nem olyan régóta hiszünk Istenben, és hogy hiányoznak a tapasztalataink. Egyszer egy apróság miatt nagyon dühös lett ránk. Együttműködő nővéreim közösséget vállaltak vele, de minél többet beszéltek vele, annál dühösebb lett. Még azt is mondta: „Nem tudom tovább végezni ezt a kötelességet! Keressetek valaki mást!” Később a vendéglátó nővér odajött hozzám, hogy bocsánatot kérjen a minapi dühkitöréséért. Úgy éreztem, a haragja nem egyszerűen csak emiatt az egy eset miatt volt, de nem láttam át teljesen, mi a baj. Amikor beszéltem vele, végre rájöttem, hogy mindez azért volt, mert elégedetlen volt azzal, hogy vendéglátói kötelességeket bíztak rá, és nem tették meg csoportvezetőnek. Rámutattam, hogyan hivalkodott, és arra, ahogyan becsmérelt és korlátozott minket. Miután együttműködő nővéreim visszajöttek, sugárzó arccal dicsekedtem nekik arról, hogyan ismertem fel a vendéglátó nővért, és hogyan lepleztem le őt. Megróttam együttműködő nővéreimet is, mondván: „Nem vettétek észre, hogy egyáltalán nem hallgat rátok, amikor közösséget vállaltok vele? De ti mégis egyre csak beszéltetek vele.” Nagyon csodáltak engem, és azt mondták, igazán képes vagyok átlátni a dolgokon. Nagyon elégedettnek éreztem magam, és azt hittem, hogy értem az igazságot, és rendelkezem tisztánlátással. Egy másik alkalommal a szövegalapú munka felügyelőjével vettem részt összejövetelen. Azt gondoltam magamban: „Nem igazán ismerem ezt a felügyelőt, és ő sem ismeri a munkaképességemet. Találnom kell egy témát, amely lehetővé teszi számomra, hogy arról beszéljek, hogyan tudok embereket felismerni, hogy így nagyra becsüljön engem.” Éppen akkor felhozta nekem a vendéglátó nővér ügyét, így ezt a témát felhasználva azt mondtam: „Már rég átláttam a státuszra való törekvésének lényegét, de együttműködő nővéreim csak tovább beszéltek vele.” A felügyelő egyetértően bólintott. Később, valahányszor valami felmerült, a felügyelő közvetlenül velem beszélt, és még azután is, hogy megbeszélte a dolgokat együttműködő nővéreimmel, kikérte az én véleményemet is. Magától értetődően átvettem a vezető szerepet, és a munka nagy részét én intéztem. Egyszer egy nővér azt mondta nekem: „Miért érzem úgy, hogy amikor ti hárman együttműködtök, te vagy a főnök?” Megdöbbentem ezt hallva: „Hogy mondhat ilyet? Hármunknak együtt kellene működnünk – hogy mondhatja, hogy én vagyok a főnök? Lehet, hogy túl arrogáns vagyok, és mindig hivalkodom? Isten ezt a nővért használja, hogy emlékeztessen engem?” Egy kis félelmet éreztem, de nem gondolkodtam el magamon, és utána is ugyanúgy viselkedtem, mindenhol hivalkodva.

Ebben az állapotban élve úgy éreztem, hogy Isten elfordította tőlem az arcát. Az összejöveteleken való közösségvállalás során úgy éreztem, a lelkem lebénult, és nem láttam át semmilyen problémát. A munkám is tele volt hibákkal. A felsőbb vezetők lelepleztek, amiért következetesen magasztalom magam és hivalkodom, két együttműködő nővéremet puszta bábukká tettem, és minden munkával kapcsolatos döntést magam hoztam meg. Azt mondták, egy antikrisztus útját járom, és elbocsátottak. Miután elvesztettem a kötelességemet, reménytelenség és kínzó fájdalom öntött el. Úgy éreztem, mintha egy pillanat alatt a mennyből a földre zuhantam volna, és ezt egyszerűen nem tudtam elfogadni. Akárhogy is gondolkodtam rajta, nem értettem, miért bocsátanának el egy olyan embert, mint én, aki terhet visel, és igazságvalósággal rendelkezik. Arra gondoltam, hogy mindig is a gyülekezet munkájának élén jártam, mégis ez lett a vége. A sértettség és neheztelés annyira erős volt bennem, hogy éjjel nem tudtam aludni. Fájdalmamban folyamatosan Isten elé járultam imában, kérve Istent, hogy vezéreljen és világosítson meg, hogy megértsem az Ő szándékait, és így tanulhassak ebből.

Egy nap az áhítatom során Isten szavait olvastam: „Felmagasztalják önmagukat és önmagukról tesznek bizonyságot, magamutogatók, megpróbálják elérni, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket – a romlott emberiség ezekre a dolgokra képes. Az emberek ösztönösen így reagálnak, amikor a sátáni természetük irányítja őket – ez az egész romlott emberiségre jellemző. Általában hogyan szokták az emberek felmagasztalni önmagukat, és hogyan tesznek önmagukról bizonyságot? Hogyan érik el azt a célt, hogy az emberek nagyra tartsák és imádják őket? Bizonyságot tesznek arról, hogy mennyi munkát végeztek, mennyit szenvedtek, mennyire feláldozták magukat és milyen árat fizettek. Azáltal magasztalják fel önmagukat, hogy a tőkéjükről beszélnek, ami magasabb, szilárdabb, biztosabb helyet biztosít számukra az emberek gondolkodásában, hogy még többen értékeljék, tartsák nagyra, csodálják, sőt imádják őket, felnézzenek rájuk és kövessék őket. E cél elérése érdekében az emberek sok olyan dolgot tesznek, amelyek a felszínen Istenről tesznek bizonyságot, de lényegében önmagukat magasztalják fel és önmagukról tesznek bizonyságot. Vajon észszerű így cselekedni? Túl vannak a racionalitás hatáskörén, és nem szégyellik magukat, vagyis szemérmetlenül tesznek bizonyságot arról, hogy mit tettek Istenért és mennyit szenvedtek Érte. Még fitogtatják is az ajándékaikat, tehetségüket, tapasztalataikat, különleges képességeiket, a világi ügyekhez használt ügyes módszereiket, az emberekkel való játszadozásuk eszközeit és egyebeket. Az önmaguk felmagasztalásának és önmagukról való bizonyságtételnek az a módszere, hogy önmagukat fitogtatják és másokat lekicsinyelnek. Emellett álcázzák és hamis színben tüntetik fel magukat: elrejtve gyengeségeiket, hiányosságaikat és elégtelenségeiket az emberek elől, hogy mindig csak a ragyogó oldalukat lássák. Még azt sem merik elmondani másoknak, amikor negatívak; nincs bátorságuk megnyílni és beszélgetni velük, ha pedig valami rosszat tesznek, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elrejtsék és eltussolják azt. Soha nem említik meg, hogy a kötelességük végzése közben milyen kárt okoztak a gyülekezet munkájában. Amikor azonban valamilyen kisebb hozzájárulást tettek, vagy valamilyen apró sikert értek el, egyből kérkednek vele. Alig várják, hogy az egész világ megtudja, milyen rátermettek, milyen komoly képességekkel rendelkeznek, milyen kivételesek és mennyivel jobbak az átlagembereknél. Ez nem egyik módja önmaguk felmagasztalásának és az önmagukról tett bizonyságnak? Önmaga felmagasztalása és az önmagáról tett bizonyság olyasvalami, amit egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember tesz? Nem. Tehát milyen beállítottságot fednek fel általában az emberek, amikor így tesznek? Arroganciát. Ez az egyik legfőbb feltárt beállítottság, amelyet a csalárdság követ, ami azt jelenti, hogy mindent megtesznek, hogy mások nagyra becsüljék őket. A szavaik teljesen átgondoltak és egyértelműen motivációkat és cselszövéseket tartalmaznak – felvágnak, de ezt a tényt el akarják rejteni. Az általuk mondottak eredménye az, hogy azt éreztetik az emberekkel, hogy jobbak másoknál, hogy senki sem egyenlő velük, hogy mindenki más alacsonyabb rendű náluk. És ezt az eredményt nem alattomos eszközökkel érik-e el? Milyen beállítottság áll az ilyen eszközök mögött? És vannak az elvetemültségnek elemei benne? (Vannak.) Ez egyfajta elvetemült beállítottság” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik tétel: Önmagukat magasztalják fel, és önmagukról tesznek bizonyságot). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Elgondolkodtam azon, hogy amikor a gyülekezeti vezetőkkel tartott összejöveteleken láttam, hogy nehézségeik vannak, a megoldások megbeszélését arra használtam fel, hogy magasztaljam magam és hivalkodjak, és szándékosan felhoztam annak részleteit, hogy hogyan kerestem az igazságot, és imádkoztam Istenhez, de elrejtettem azt a negativitást és gyengeséget, amit a nehézségekkel való szembenézéskor éreztem, és ezekről egyáltalán nem tettem említést. Hogy együttműködő nővéreim csodáljanak, a vendéglátó nővér felismerésének ügyében szándékosan elsiklottam afelett, hogy képtelen voltam átlátni az ügyön, és csak arról beszéltem, hogyan ismertem fel. Ezt azért tettem, hogy együttműködő nővéreim azt gondolják, hogy értem az igazságot, képes vagyok felismerni dolgokat, és hogy jobb vagyok náluk. Amikor a szövegalapú munka felügyelőjével találkoztam, még számítóbb voltam, lehetőségeket keresve a hivalkodásra. Amit mondtam, azzal szándékosan becsméreltem a két együttműködő nővéremet is, azt sugallva, hogy alacsonyabb rendűek nálam, hogy így kiemeljem magam. Mivel állandóan hivalkodtam a testvéreim előtt, problémákkal szembesülve abbahagyták Isten keresését és az igazságalapelvek kutatását, és ehelyett rám támaszkodtak a közösségvállalásban és a megoldásokban. Ez azt eredményezte, hogy együttműködő nővéreim puszta bábukká váltak. Hogy elnyerjem mások csodálatát, soha nem hagytam ki egyetlen alkalmat sem a hivalkodásra, és minden tettemet és szavamat hátsó szándékaim vezérelték. Igazán aljas és elvetemült voltam! Az ember szíve Isten temploma, és az embereknek Istent kellene imádniuk. De én megpróbáltam elérni, hogy mások engem imádjanak. Hát nem úgy viselkedtem, mint egy bandita? A tetteim és cselekedeteim alapján átkot és büntetést érdemeltem! De Isten nem a tetteim szerint büntetett meg. Ehelyett esélyt adott a bűnbánatra. A szívem tele volt megbánással és bűntudattal.

Később Isten szavait olvastam: „Ami a munkát illeti, az ember azt hiszi, a munka annyit tesz, hogy sürgölődni kell Istenért, mindenhol hirdetni kell az igét, és fel kell áldozni magunkat Érte. Ez a hit helyes ugyan, de túlságosan egyoldalú; Isten nem csupán azt kéri az embertől, hogy sürögjön-forogjon Érte; ezen túlmenően a jelenlegi munka a lélekben való szolgálattal és ellátással kapcsolatos. [...] Sokan vannak, akik csak arra koncentrálnak, hogy sürgölődjenek Istenért és mindenütt hirdessék az igét, de nem törődnek egyéni tapasztalásukkal, és elhanyagolják belépésüket a szellemi életbe. Ez vezetett ahhoz, hogy akik Istent szolgálják, olyan emberekké váltak, akik ellenállnak Istennek. Ezek az emberek, akik mindezen évek során Istent szolgálták és szolgálatára voltak az embernek, egyszerűen a munkavégzést és az igehirdetést tekintették belépésnek, és egyikük sem tartotta fontos belépésnek saját egyéni szellemi tapasztalását. Ehelyett a Szentlélek munkájából származtatott megvilágosodást tekintették olyan tőkének, amelyből másokat taníthatnak. Igehirdetés közben sok terhet hordoznak, részesülnek a Szentlélek munkájában, és ezáltal szabadjára engedik a Szentlélek hangját. Ilyenkor a munkálkodókat önelégültség tölti el, mintha a Szentlélek munkája az ő egyéni szellemi tapasztalásukká vált volna; úgy érzik, minden szó, amelyet kimondanak, az ő egyéni lényükhöz tartozik, másrészt viszont mintha a saját tapasztalásuk nem lenne olyan világos, mint ahogy ők leírták. Sőt, mi több: mielőtt beszélni kezdenének, még fogalmuk sincs, mit fognak mondani, amikor azonban a Szentlélek munkálkodik bennük, a szavak végeérhetetlen folyamként áradnak belőlük. Miután egyszer így hirdetted az igét, úgy érzed, saját tényleges érettséged nem olyan alacsony, mint hitted, és mivel olyan helyzetben vagy, amelyben a Szentlélek többször is munkálkodott benned, ezek után megállapítod, hogy már van érettséged, és tévesen azt hiszed, hogy a Szentlélek munkája a te saját belépésed és a te saját lényed. Amikor folyamatosan így tapasztalsz, hanyaggá válsz a saját belépéseddel kapcsolatban, észrevétlenül belecsúszol a lustaságba, és többé nem tulajdonítasz jelentőséget egyéni belépésednek. Ezért, amikor másoknak szolgálsz, világosan különbséget kell tenned saját érettséged és a Szentlélek munkája között. Ez jobban elősegítheti belépésedet, és hasznosabb lehet tapasztalatod számára. Amikor az ember a Szentlélek munkáját saját egyéni tapasztalataként fogja fel, ez a romlottság forrása lesz. Ezért mondom, hogy bármilyen kötelességet végeztek is, belépéseteket létfontosságú leckének kell tekintenetek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (2.)). Isten szavaiból megértettem, hogy bár képes voltam dolgozni, prédikálni, némi tisztánlátással rendelkezni és néhány problémát megoldani, mindezek a Szentlélek munkájának eredményei voltak, és ezek nem képviselték a valódi érettségemet. Visszagondoltam arra, hogy amikor először lettem prédikátor, és több gyülekezet munkája is leállt, akkor fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Szívből jövő imádság és Istenhez való fohászkodás által Isten segített nekünk a testvéreken keresztül, és mindenki együttműködésével sikeresen felszámoltuk az antikrisztus bandáját. Később a KKP letartóztatásai miatt meg kellett szerveznünk a testvérek elköltöztetését. Nehézségek között éltünk, és Isten szavainak útmutatása adott nekünk hitet, és a testvérek voltak azok, akik aktívan biztosítottak vendéglátó otthonokat. Ez Isten volt, aki megóvta saját munkáját. Tisztánlátás tekintetében még nagyobb hiányosságaim voltak, és később Isten rendezte el ezeket a körülményeket, felfedve előttem dolgokat, és szavai által vezetve engem, hogy képes legyek felismerni a vendéglátó nővért. Mindezek Isten munkájának eredményei voltak, de én mindent magamnak tulajdonítottam, és mindenhol hivalkodtam és dicsekedtem. Igazán kivívtam Isten utálatát! Most, hogy elvesztettem a Szentlélek munkáját, sötétségben voltam, képtelen voltam bármit is tisztán látni, és a különféle munkák hatékonysága meredeken csökkent. Bár keményebben dolgoztam, mint korábban, hogy megoldjam a problémákat, folyamatosan hibáztam, és a munka tele volt hiányosságokkal. Egy éve felügyeltem és képeztem magam ezekben a gyülekezetekben, mégis így végződött a munkám. Láttam, hogy nem rendelkezem igazságvalósággal. Ostoba és vak voltam, és képtelen voltam felismerni a Szentlélek munkáját. Tévesen a Szentlélek munkájának eredményeit tekintettem valódi érettségemnek, azt gondolva, hogy rendelkezem igazságvalósággal, és így ezeket a dolgokat tőkeként használtam fel, hogy mások előtt hivalkodjak. Igazán szégyentelen voltam! Látva, mennyi kárt okoztam a munkának, mélységes megbánást és bűntudatot éreztem, és sietve imádkoztam Istenhez: „Istenem, annyi gonoszságot cselekedtem anélkül, hogy észrevettem volna. Ha a Te fenyítésed és fegyelmezésed nem ért volna engem, nem gondolkodtam volna el magamon. Az elbocsátásom igazán megmentett engem! Istenem, mélységesen el fogok gondolkodni magamon, és bűnbánatot tartok Előtted.”

Később Isten szavait olvastam: „Amióta a Sátán megrontotta az emberiséget, az emberek természete romlani kezdett, és fokozatosan elveszítették azt a józan észt, amivel a normális emberek rendelkeznek. Már nem úgy viselkednek, mint az ember helyzetében lévő emberi lények, hanem vad törekvésekkel vannak tele; túlléptek az ember pozícióján – de még mindig arra vágynak, hogy még magasabbra emelkedjenek. Mire utal ez a »magasabbra«? Felül szeretnék múlni Istent, a mennyeket és minden mást is. Miben gyökerezik az, hogy az emberek efféle beállítottságokat fednek fel? Mindent összevetve az ember természete túlságosan arrogáns. A legtöbb ember érti az »arrogancia« szó jelentését. Ez egy pejoratív kifejezés. Ha valaki arroganciát mutat, mások azt gondolják, hogy nem jó ember. Valahányszor valaki elképesztően arrogáns, mások mindig azt feltételezik, hogy gonosz ember. Senki sem akarja, hogy ráaggassák ezt a kifejezést. Valójában azonban mindenki arrogáns, és az összes romlott emberben benne van ez a lényeg. Egyesek azt mondják: »Én a legkevésbé sem vagyok arrogáns. Soha nem akartam az arkangyal lenni, és soha nem akartam felülmúlni Istent vagy felülmúlni minden mást. Mindig olyasvalaki voltam, aki különösen jól nevelt és kötelességtudó.« Nem feltétlenül; ezek a szavak nem állják meg a helyüket. Miután az emberek arrogánssá váltak természetükben és lényegükben, gyakran megtehetik, hogy lázadnak Isten ellen és ellenállnak Istennek, nem veszik figyelembe a szavait, elképzeléseket gyártanak Róla, olyan dolgokat tesznek, amelyek elárulják Őt, és olyan dolgokat, amelyekkel önmagukat magasztalják és önmaguk mellett tesznek bizonyságot. Azt mondod, hogy nem vagy arrogáns, de tegyük fel, hogy kaptál egy gyülekezetet, és megengedték, hogy vezesd azt; tegyük fel, hogy Én nem metszettelek, és Isten családjában senki sem kritizált vagy segített téged: miután egy ideig vezetted, az embereket a lábad elé terelnéd, és arra késztetnéd, hogy engedelmeskedjenek neked, sőt, odáig mennél, hogy csodáljanak és tiszteljenek téged. És miért tennéd ezt? A természeted határozná meg; nem lenne más, mint természetes kinyilatkoztatás. Nincs szükséged arra, hogy ezt másoktól tanuld, és arra sincs szükség, hogy ők ezt megtanítsák neked. Nincs szükséged arra, hogy mások erre utasítsanak vagy kényszerítsenek; ez a fajta helyzet természetesen jön létre. Minden, amit teszel, arról szól, hogy arra késztesse az embereket, hogy felmagasztaljanak, dicsérjenek, imádjanak, engedelmeskedjenek neked, és mindenben rád hallgassanak. Ha megengedik neked, hogy vezető legyél, az természetesen idézi elő ezt a helyzetet, és ezen nem lehet változtatni. És hogyan jön létre ez a helyzet? Ezt az ember arrogáns természete határozza meg. Az arrogancia megnyilvánulása az Isten elleni lázadás és ellenállás. Amikor az emberek arrogánsak, önhittek és önelégültek, akkor létre fogják hozni saját független birodalmukat, és oly módon fognak cselekedni, ahogy csak akarnak. Másokat is a saját kezükbe vesznek és az ölelésükbe vonnak majd. Az, hogy az emberek képesek ilyen arrogáns tettekre, csak azt bizonyítja, hogy arrogáns természetük lényege a Sátáné, az arkangyalé. Amikor az arroganciájuk és önhittségük elér egy bizonyos szintet, többé nem marad majd hely Isten számára a szívükben, és félre fogják tenni Istent. Ezután Istenek akarnak lenni, késztetni az embereket, hogy engedelmeskedjenek nekik, és ők lesznek az arkangyal. Ha ilyen sátáni arrogáns természeted van, nem lesz helye Istennek a szívedben. Még ha hiszel is Istenben, Isten többé nem fog téged elismerni, gonosz embernek fog tekinteni, és ki fog iktatni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az arrogáns természet az ember Istennel szembeni ellenállásának gyökere). Isten szavaiból láttam, hogy miután az embereket megrontotta a Sátán, sátáni természetük alakult ki, és hogy az arrogancia elvette tőlük a józan eszüket, és nem voltak hajlandók egy teremtett lény helyén állva imádni Istent. Arrogáns természetem által vezérelve szerettem, hogy mások dicsérnek és csodálnak. Miután megoldottam néhány problémát néhány gyülekezetben, elkezdtem azt hinni, hogy rendelkezem igazságvalósággal, és arrogánssá váltam. Nem számít, kivel érintkeztem, mindig kerestem a lehetőséget, hogy hivalkodjak, és fitogtassam magam. Ez azt eredményezte, hogy együttműködő nővéreim csodáltak engem, és amikor bármilyen probléma felmerült, rám támaszkodtak a megoldás megtalálásában. Tudtam, hogy ez az állapotuk helytelen, de nem segítettem nekik, és nem vállaltam velük közösséget, ellenkezőleg, igazán élveztem, hogy felnéznek rám. Amikor a testvérek problémákkal és nehézségekkel találkoztak, nem kerestem az igazságot, és nem vállaltam közösséget a megoldásuk érdekében, hanem ehelyett az adottságaimat és képességeimet fitogtattam, csak az eredményeimet és jó oldalamat mutatva meg, miközben egy szót sem szóltam a negatív és gyenge állapotomról. Még magamat is felmagasztaltam a testvérek előtt, becsmérelve két együttműködő nővéremet, hogy mindenki azt gondolja, jobb vagyok náluk, és felnézzenek rám. Amikor problémák merültek fel, hozzám fordultak a végső döntésért, és végül odáig jutottam, hogy együttműködő nővéreimet puszta bábokká tettem. De még akkor sem éreztem félelmet. Ellenkezőleg, mindezt élveztem, azt gondolva, hogy helyénvaló, hogy a testvérek felnéznek rám, és még akkor sem gondolkodtam el magamon, amikor a nővér emlékeztetett. Csak egy teremtett lény voltam, alacsonyrendű és jelentéktelen, de nem ismertem fel az identitásomat és státuszomat. Ahelyett, hogy egy teremtett lény helyén állva imádtam volna Istent, megpróbáltam magam elé vonzani az embereket hivalkodással. Annyira arrogáns voltam, hogy elvesztettem a józan eszemet! Még ilyen nagy gonoszság elkövetése után is csodáltam magam. Igazán szégyentelen, aljas és megvetendő voltam! Legszívesebben kerestem volna egy lyukat a földben, hogy elrejtőzzek. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy szembenézzek Istennel, és túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy szembenézzek a testvéreimmel. Ebben a pillanatban végre rájöttem, hogy az elbocsátásom megóvott engem. Ha nem bocsátottak volna el, és nem állítottak volna meg gonosz cselekedeteim folytatásában, arrogáns beállítottságom szerint éltem volna tovább, és folytattam volna a státuszra való törekvés téves útját, és végül megsértettem volna Isten természetét, és a pokolra kerültem volna büntetésül. Láttam, hogy ez az elbocsátás valójában a megmentés egy formája volt, és a szívem tele volt hálával Isten iránt.

Később azt kerestem, hogyan magasztalhatnám Istent, és tehetnék tanúságot Róla. Isten szavait olvastam: „Amikor bizonyságot tesztek Isten mellett, főként arról kell beszélnetek, hogy Isten hogyan ítéli és fenyíti meg az embereket, és milyen próbatételeket használ az emberek finomítása és beállítottságainak megváltoztatása céljából. Arról is beszélnetek kell, hogy mennyi romlottság tárult fel a tapasztalatotokban, mennyit szenvedtetek, mi mindent tettetek meg, hogy ellenálljatok Istennek, és végül hogyan hódított meg titeket Isten. Beszéljetek arról, hogy mennyi valódi ismeretetek van Isten munkájáról és hogyan kell tanúságot tennetek Isten mellett, valamint meghálálni az Ő szeretetét. Tartalommal kell megtöltenetek az efféle nyelvezetet, miközben egyszerűen fogalmaztok. Ne beszéljetek üres elméletekről. Beszéljetek gyakorlatiasabban; beszéljetek szívből. Így kell megtapasztalnotok a dolgokat. Ne vértezzétek fel magatokat mélyrehatónak tűnő, üres elméletekkel, arra törekedve, hogy felvágjatok; ha így tesztek, meglehetősen arrogánsnak és észszerűtlennek tűntök majd. Többet kell beszélnetek a tényleges tapasztalatotokból származó valós dolgokról és többet kell szívből szólnotok; ez a leghasznosabb mások számára és a legmegfelelőbb is, hogy lássanak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekvéssel érhet el változást a beállítottságában). Isten szavai utat mutattak, amelyen keresztül magasztalhattam Istent, és tanúságot tehettem Róla: arról kellett beszélnem, milyen romlottságot tártam fel, amikor problémákkal szembesültem, hogyan álltam ellen Istennek, és lázadtam fel Ellene, hogyan kerestem az igazságot, hogy megértsem magamat, megnyílva és leleplezve romlottságomat és természetlényegemet, és tanúságot téve arról, hogyan tisztított és változtatott meg engem Isten az Ő szavaival. Az ilyen közösségvállalás magasztalná Istent, és tanúságot tenne Róla. Amikor a tapasztalataimról beszélek, beszélnem kellene a szívemben lévő negativitásról és gyengeségről, és arról, hogyan világosított meg és vezérelt engem Isten, milyen megértést nyertem magamról, és a gyakorlás milyen útjaira találtam rá. Ez lehetővé tenné a testvéreim számára, hogy lássák, Isten útmutatása nélkül az ember semmit sem tud elérni, és hogy Isten az, aki szuverén mindenek felett, lehetővé téve az emberek számára, hogy megismerjék Istent. Csak ez lenne valóban Isten magasztalása és Róla való tanúságtétel. Elgondolkodva azon, hogyan beszéltem a tapasztalataimról, rájöttem, hogy szándékaim arra irányultak, hogy mások felnézzenek rám, és szándékosan elsiklottam negatív és gyenge állapotom felett, hosszan beszéltem arról, hogyan néztem fel Istenre, és támaszkodtam Rá a nehézségek idején, és arról, hogyan vezérelt engem Isten. Ennek eredményeként a testvéreim azt látták, hogy tudom, hogyan kell megtapasztalni a dolgokat, amelyekkel találkozom, és felnéztek rám, de nem nyertek semmilyen ismeretet Istenről. Állandóan magasztaltam magam és hivalkodtam, ami kivívta Isten utálatát! Ezt mélységesen megbántam, és imádkoztam Istenhez: „Istenem, a Te lesújtásod és fegyelmezésed ébresztette fel érzéketlen szívemet, és végre megláttam, hogy mindvégig ellenálltam Neked, és lázadtam Ellened. Ha a jövőben lesz még lehetőségem kötelességeket végezni, biztosan megváltoztatom helytelen törekvésemet, a helyemen állok, és teremtett lényként engedelmesen cselekszem.”

2021 májusában a vezetők megszervezték, hogy egy gyülekezetbe menjek egy probléma megoldására. Volt egy Ma Li nevű gonosz ember a gyülekezetben, aki egy újonnan megválasztott vezetőt támadott, aminek következtében az a vezető negatívvá vált. Miután megérkeztem, megtudtam, hogy Ma Lit 2018-ban már elkülönítették önvizsgálatra egy vezető megtámadása miatt, de még mindig ugyanolyan volt. Éreztem, hogy gonosz ember, de féltem, hogy tévedek, ezért jelentettem következetes viselkedését a felsőbb vezetőknek. A vezetők válaszoltak, közösséget vállalva arról, hogy az alapelvek szerint: Ma Li gonosz ember, és a róla szóló anyagokat össze kell gyűjteni, és ki kell őt takarítani. Így hát közösséget vállaltam a felismerésről mindenkivel, és kitakarítottuk ezt a gonosz személyt. Ezután a testvérek gyülekezeti élete visszatért a normális kerékvágásba, és a gyülekezeti munka is elkezdett normálisan működni. Egy összejövetel során Fang Hszin nővér azt mondta nekem: „Igazán rendelkezel igazságvalósággal. Amint megérkeztél, felismerted, hogy Ma Li gonosz ember, és időben kezelted ezt az ügyet. Ha te nem jöttél volna, én igazán nem tudtam volna ezt a munkát elvégezni.” Miután ezt hallottam tőle, azt gondoltam magamban: „Ha én nem jöttem volna, valóban nem tudták volna kezelni ezt a gonosz embert, és a gyülekezeti élet sem tudott volna visszatérni a normális kerékvágásba.” De amint ezt gondoltam, azonnal rájöttem, hogy a Szentlélek munkája hozta ezt az eredményt, én pedig magamat csodáltam, és Isten dicsőségét loptam el. Korábban is így buktam el, és többé nem engedhettem meg magamnak, hogy hivalkodjak. Így hát azt mondtam, hogy kezdetben nem láttam át ezt a Ma Livel kapcsolatos ügyet, ezért levelet írtam a felsőbb vezetőknek útmutatásért, és csak akkor láttam tisztán, hogy Ma Li gonosz ember, miután a vezetők az alapelvek alapján közösséget vállaltak velem. A közösségvállalás után Fang Hszin megértette, és azt mondta, hogy hajlamos bálványozni az embereket, és ezen változtatnia kell.

E tapasztalat után hála töltött el Isten iránt. Ha nem lett volna ez a kudarc és botlás, és Isten szavainak leleplezése, nem lettem volna tudatában annak a téves útnak, amelyen jártam, és valódi megértést sem nyertem volna arrogáns és Istennek ellenálló természetemről. Ez a tapasztalat az életbe való belépésem értékes kincsévé vált, fordulópontot jelentve hitbeli utamon, és kijavítva téves törekvésemet. Ugyanakkor segített nekem egy kicsit jobban megérteni az Isten magasztalásáról és a Róla való tanúságtételről szóló igazságot, és rátaláltam a gyakorlás egy útjára ezzel kapcsolatban.