Néhány hónapja hasonlót tapasztaltam. Kaptam egy levelet a szülővárosom gyülekezetétől, amiben az egyik nővér, Csang Hua értékelését kérték. A levélben az állt, hogy bomlasztja a gyülekezeti életet, egymás ellen uszítja az embereket, és saját támogatókat gyűjt. A vezetők többször is próbáltak beszélgetni vele, de hiába, és ő azzal vágott vissza, hogy rámutatott a vezetők hibáira. A gyülekezet előkészítette a Csang Hua kiközösítéséhez szükséges információkat, és megkértek engem, írjak értékelést róla. Amikor megláttam a levelet, rájöttem, hogy Csang Huát ezúttal valószínűleg ki fogják közösíteni, mert makacsul kitart a viselkedése mellett, és még mindig nem változott. Ez nagyon súlyos állapot volt. Amikor elképzeltem Csang Hua kizárását, nem éreztem magam túl jól. Korábban előléptetett engem, és mindig igyekezett törődni velem. Ha megtudná, hogy én voltam az, aki leleplezte a gonosz tetteit, mit gondolna rólam? Azt mondaná, hogy hálátlan és szívtelen vagyok? Elgondolkodva ezen, inkább nem akartam belekeveredni ebbe az ügybe. Éppen más dolgom volt, ezért ezt a témát néhány napra elhalasztottam.

Az ügy a fejem fölött lebegett – eszembe jutott valami tíz évvel korábbról. Akkoriban Csang Hua volt a gyülekezetvezető, aki előléptetett szövegalapú munkára, hogy több gyakorlatot szerezhessek. Ismételten előléptettek, és a városon kívüli szolgálatra mentem. Azt gondoltam, hogy annak, hogy a szövegalapú munkát folytathatom, köze van ahhoz, hogy ő előléptetett engem évekkel azelőtt. Arra a közösségre, segítségre és támogatásra gondoltam, amit a vezetői évei alatt nyújtott – nagyon jól kijöttünk egymással, és gondoskodott rólunk a mindennapokban. Nemcsak elintézte, hogy jobb házakba fogadjanak be minket, de ha hiányunk volt ruhákban vagy napi használati cikkekben, akkor azokat is azonnal elhozatta nekünk. Emlékszem, egyszer összejövetelt tartott nekünk. Hallotta, hogy májbetegségem van, és megkereste az egyik testvért, aki orvosként praktizált, ingyen szerzett nekem tucatnyi üveg májgyógyszert. Ez nagyon meghatott. A családomon kívül még soha senki nem mutatott ekkora törődést a betegségem iránt. Mindig is úgy éreztem, hogy megbecsül és értékel engem, és ezért örökké hálás voltam. Így aztán szinte elviselhetetlenül kínos volt, amikor megkértek, írjak egy értékelést Csang Huáról, mert tudtam, hogy számos gonosz tettet hajtott végre – ha ezek lelepleződnek, az a kizárását vonja maga után. Vezetői kötelességében hanyag és meggondolatlan volt, súlyos kárt okozott a gyülekezet munkájában. Miután vezetőként elbocsátották, elment hirdetni az evangéliumot, de antikrisztusokat kezdett követni, és a saját vezetői szerepéért folytatott küzdelmében azzal vádolta meg a vezetőket, hogy hamis vezetők. Ennek következtében a vezetők és a dolgozók nem tudták ellátni kötelességüket, ami a gyülekezeti munkát komolyan akadályozta. A nővér gonosz ember volt. Amikor kizárták, Csang Hua nem örült, védekezni kezdett, elképzeléseket terjesztett, és bomlasztotta a gyülekezet munkáját. Csodálkoztam, hogy Csang Hua miért mindig azokat támogatta, akiket nem kellett volna. Aztán Isten szavára gondoltam: „Az egyházban sokaknak nincs ítélőképességük. Amikor valami félrevezető történik, váratlanul a Sátán oldalára állnak; sőt megsértődnek, ha a Sátán lakájainak nevezik őket. Bár az emberek azt mondhatnák, hogy nincs ítélőképességük, mindig az igazságot nélkülöző oldalon állnak, soha nem állnak az igazság oldalán a kritikus időkben, soha nem állnak ki és nem érvelnek az igazság mellett. Valóban hiányzik belőlük az ítélőképesség? Miért állnak váratlanul a Sátán oldalára? Miért nem mondanak soha egyetlen tisztességes és ésszerű szót sem az igazság érdekében? Vajon ez a helyzet valóban pillanatnyi zavarodottságuk miatt alakult ki? Minél kevesebb ítélőképességgel rendelkeznek az emberek, annál kevésbé képesek az igazság oldalára állni. Mit mutat ez? Nem azt mutatja-e, hogy az ítélőképesség nélküli emberek szeretik a bűnt? Nem azt mutatja-e, hogy ők a Sátán hűséges ivadékai? Miért van az, hogy mindig képesek a Sátán oldalára állni és az Ő nyelvét beszélni? Minden szavuk és cselekedetük, az arckifejezésük, mind elegendő annak bizonyítására, hogy semmiképp sem az igazság szeretői, hanem olyan emberek, akik gyűlölik az igazságot. Az, hogy képesek a Sátán oldalán állni, elég bizonyíték arra, hogy a Sátán valóban szereti ezeket a kicsinyes ördögöket, akiknek élete azzal telik, hogy a Sátánért harcolnak. Hát nem eléggé világosak mindezek a tények?” (Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Isten szavának kinyilatkoztatásán keresztül, és összehasonlítva azt Csang Hua múltbeli gonosz tetteivel és jelenlegi viselkedésével, láttam, hogy mindig a Sátán oldalára állt, és bomlasztotta a gyülekezet munkáját. Megértettem, hogy ő valójában a Sátán lakája – egy gonosztevő, aki bomlasztja a gyülekezet munkáját. Ha leleplezném Csang Hua összes gonosz cselekedetét, akkor az egyház elvei szerint biztosan eltakarítanák. Akkor nem játszhatna szerepet Isten házában, és nem lenne esélye az üdvösségre. Már középkorú volt, és nem alapított családot. Ha kiközösítenék, lenne hová mennie? Amikor arra gondoltam, hogy gondoskodott rólam és előléptetett, dilemmába kerültem. Ha megírnám az értékelést, őt valószínűleg kizárnák a rossz viselkedése miatt. Ha nem írnám meg, akkor nem védeném az egyház munkáját, és nem lennék hűséges Istenhez. Ezen gondolkodva kitaláltam egy kompromisszumot. Évek teltek el, és a memóriám már nem volt olyan jó. Sok részletet már elfelejtettem, így nem volt értelme nagy erőfeszítéseket tenni, hogy felidézzem őket. Csak feljegyzek néhány nyilvánvaló dolgot, és aznapra befejeztem. Amikor ez a gondolat eszembe jutott, szemrehányást éreztem a szívemben. Nem csak árulás és becsapás volt ez? Most van a kinyilatkoztatás végső szakasza Isten munkájában, amikor az embereket fajtájuk szerint osztályozza. Csak ha a gonosztevők, antikrisztusok, álhívők és gonosz szellemek eltakarítása megtörténik, akkor tisztul meg az egyház, és lesz képes zökkenőmentesen végezni a munkáját. Nagyon jól tudtam, hogy Csang Hua gonosz, de nem akartam leleplezni őt – oltalmazni akartam, fedezni akartam őt. Ez a Sátán oldalára állást jelentené, és ellenállást Istennek. Ezt felismerve megrémültem. Igyekeztem minden tettét felidézni, és feljegyeztem azokat a vezető számára.

Miután ezt elküldtem, egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam, de a szomorúság érzése mégis megmaradt. Ha egy napon visszatérnék a szülővárosomba, és Csang Hua megtudná, hogy én voltam az, aki felfedte a gonosz tetteit, azt mondaná nekem, hogy nincs bennem szeretet, és hogy hálátlan vagyok? Napokig, amikor erre gondoltam, úgy éreztem, hogy valami rosszat tettem. Tovább töprengtem: Tudtam, hogy a gonosztevők leleplezése és jelentése Isten szándéka, és Isten minden kiválasztottjának kötelessége, de akkor miért voltam olyan szomorú, és miért nem akartam őt leleplezni? Miért éreztem úgy, hogy tartozom neki valamivel? Elgondolkodva ezen, visszaidéztem, hogy amikor Isten az emberiség erkölcseit boncolgatta, Ő érintette a jótettek viszonzásának témáját, ezért elkezdtem olvasni Isten szavát. Isten szavai azt mondják: „Az eszme, miszerint »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«, a hagyományos kínai kultúra klasszikus mércéinek egyike annak megítélésére, hogy valakinek a viselkedése erkölcsös-e vagy erkölcstelen. Amikor valaki emberi mivoltának jó vagy rossz voltát, illetve erkölcsi magatartását értékelik, annak egyik fokmérője az, hogy viszonozza-e az általa kapott szívességeket vagy segítséget – hogy olyan ember-e, aki hálásan viszonozza a kapott szívességet. Az emberek a hagyományos kínai kultúrában és az emberiség hagyományos kultúrájában az erkölcsi magatartás fontos mércéjének tekintik ezt. Ha valaki nem érti, hogy a kapott szívességet hálásan viszonozni kell, és hálátlan, akkor azt lelkiismeretlennek és olyannak tartják, aki nem méltó arra, hogy közösködjenek vele, és mindenkinek meg kell vetnie, vissza és el kell utasítania. Másfelől, ha valaki igenis érti, hogy a kapott szívességet hálásan viszonozni kell –, ha hálás és minden rendelkezésére álló eszközzel viszonozza a kapott szívességeket és segítséget –, azt lelkiismeretes és emberséges személynek tartják. Ha valaki támogatást vagy segítséget kap a másiktól, ám nem viszonozza, vagy csupán csekély háláját fejezi ki iránta egy egyszerű »köszönömmel«, és semmi több, akkor vajon mit fog gondolni a másik? Kényelmetlenül érezheti magát? Azt gondolhatja: »Ez a fickó nem érdemli meg a segítséget, nem jó ember. Ha így reagál, amikor olyan sokat segítettem neki, akkor sem lelkiismerete, sem emberi mivolta nincs, és nem érdemes közösködni vele«? Ha ismét ilyesféle emberbe botlana, akkor is segítene neki? Legalábbis nem szívesen. Hasonló körülmények között nem tűnődnétek el, hogy valóban segítenetek kellene-e vagy sem? A korábbi tapasztalatotokból levont tanulságotok az lenne, hogy »nem segíthetek csak úgy akárkinek – meg kell értenie, hogy a kapott szívességet hálásan viszonozni kell. Ha a hálátlan típus, aki nem fogja viszonozni a neki nyújtott segítségemet, akkor jobb, ha nem segítek.« Vajon nem ez lenne a véleményetek a dologról? (De igen.)” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Miután elolvastam Isten szavát, megtaláltam az okát, miért voltam olyan szomorú, és miért éreztem úgy, hogy tartozom valamivel Csang Huának. Félrevezetett és megmérgezett a jótettek viszonzásának erkölcsi elve. Gyermekkoromban, amikor a szüleim, az idősebbek vagy a falubeliek beszélgettek, a „jótettek viszonzása” kifejezés gyakran előfordult a beszélgetéseikben. Amikor hallották, hogy valaki, aki segítséget kapott, később viszonozta a szívességet, dicsérték ezt a személyt, és azt mondták, hogy jó ember, van lelkiismerete, és érdemes vele barátkozni. Csodálták és tisztelték az ilyen embereket, és boldogan üdvözölték őket, amikor találkoztak velük. De ha valaki nem viszonozta a szívességet, nem akartak kapcsolatban lenni vele. Maguk között hálátlannak, lelkiismeret és emberség nélkülinek bélyegezték az ilyen embereket, és egyáltalán nem üdvözölték őket. Ezekkel a gyermekkori környezetemből származó értékekkel átitatva, mindig is igyekeztem gyakorolni a jótettek viszonzásának gondolatát. Emlékeznem kellett mindenkire, aki segített nekem, vagy segített a családomnak, és ezt a lehető leghamarabb viszonoznom kellett. Ha ez pont akkor nem volt lehetséges, akkor várnom kellett, és később kellett viszonoznom, amikor már megtehettem. Úgy tűnt, hogy egy nemes, lelkiismerettel rendelkező, becsületes embernek így kell cselekednie, és ez elnyerte a körülöttem lévők tetszését. De ami Csang Huát illeti, úgy éreztem, hogy nem háláltam meg az előléptetésemet, a törődését és segítségét, sőt még a gonosz tetteire is felhívtam a figyelmet. Rossz volt a lelkiismeretem, és hálátlannak éreztem magam. Ezek a gondolatok még mindig olyan erősen hatottak rám, hogy bár tudtam, hogy a gonosz emberek és álhívők csak megzavarhatják az egyház munkáját és a testvérek feladatait, mégsem voltam hajlandó leleplezni az ő gonosz tetteit. Nagyon félrevezetett és megfékezett a jótettek viszonzásának fogalma.

Ekkor tovább olvastam Isten szavát. „Az erkölcsi magatartásról szóló afféle állítások, mint »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«, nem mondják meg pontosan az embereknek, hogy milyen felelősségeik vannak a társadalomban és az emberiség körében. Ehelyett egyfajta módon megkötik és kényszerítik az embereket, hogy egy bizonyos módon cselekedjenek és gondolkodjanak, függetlenül attól, hogy akarják-e vagy sem, és az is mindegy, hogy ezek a kedvességek milyen körülmények között vagy kontextusban érik őket. Az ókori Kínából számtalan példája van a viszonzott kedvességnek. Például egy család befogadott és táplált, öltöztetett, harcművészetre nevelt és mindenféle tudásra tanított egy éhező koldus fiút. Megvárták, amíg felnő, majd bevételi forrásként kezdték használni, elküldték, hogy tegyen rosszat, öljön embereket és olyasmiket cselekedjen, amiket ő nem akart. Ha az általa kapott szívességek fényében nézitek a történetét, akkor jó dolog volt, hogy megmentették. Ám ha azt veszitek fontolóra, hogy később mire kényszerítették, valóban jó volt, vagy rossz? (Rossz volt.) A hagyományos kultúra afféle kondicionálása mellett, hogy »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«, azonban az emberek nem tudják ezt megkülönböztetni. A felszínen úgy tűnik, hogy a fiúnak nem volt más választása, mint hogy gonoszságokat tegyen és ártson az embereknek, hogy gyilkossá váljon – olyasmik, amit a legtöbb ember nem akarna tenni. De vajon az a tény, hogy ura utasítására ezeket a rossz dolgokat tette és ölt, vajon ott mélyen nem abból a vágyból fakadt, hogy viszonozza annak kedvességét? Különösen a hagyományos kínai kultúra ama kondicionálásának köszönhetően, hogy »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«, az emberek nem tehetnek róla, de ezek az eszmék befolyásolják és irányítják őket. Ezek minden bizonnyal korlátozzák a cselekvésük módját és az e cselekvések mögötti szándékokat és indítékokat. Amikor a fiú ebbe a helyzetbe került, mi lett volna az első gondolata? »Ez a család megmentett engem és jók voltak hozzám. Nem lehetek hálátlan, viszonoznom kell a szívességüket. Nekik köszönhetem az életemet, ezért nekik kell szentelnem. Bármit kérnek tőlem, meg kell tennem, még ha gonosztettről vagy emberölésről van is szó. Nem fontolgathatom, hogy az helyes-e vagy helytelen, egyszerűen viszonoznom kell a kedvességüket. Akkor is méltó lennék arra, hogy embernek nevezzenek, ha nem tenném?« Következésképp, amikor csak a család azt akarta, hogy öljön meg valakit vagy tegyen valami rosszat, mindenféle habozás vagy fenntartás nélkül megtette. A magatartását, cselekedeteit és feltétel nélküli engedelmességét vajon tehát nem az az eszme és szemlélet diktálta, miszerint »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«? Hát nem az erkölcsi magatartásnak ezt a mércéjét teljesítette? (De igen.) Mit láttok ebből a példából? A mondás, miszerint »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«, jó dolog vagy sem? (Nem jó, nincs alapelv mögötte.) Tulajdonképpen a szívességet viszonzó személynek igenis van alapelve. Nevezetesen az, hogy »a kapott szívességet hálásan viszonozni kell«. Ha valaki szívességet tesz neked, viszonzásul neked is kell. Ha ezt elmulasztod, akkor nem vagy ember, és nem szólhatsz semmit, ha elítélnek érte. A mondás szerint »egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni« – ebben az esetben azonban a fiú nem egy apró kedvességet, hanem életmentő kedvességet kapott, így aztán még több oka volt, hogy egy élettel viszonozza azt. Nem tudta, mik a kedvesség viszonzásának határai vagy alapelvei. Úgy hitte, hogy az a család adta neki az életét, ezért cserébe nekik kell szentelnie azt és meg kell tennie, bármit követelnek tőle, legyen az gyilkosság vagy más gonosztettek. A kedvesség efféle viszonzásának nincsenek alapelvei vagy határai. A gonosztevők cinkosaként szolgált, és közben tönkretette magát. Helyesen tette, hogy így viszonozta a kedvességet? Természetesen nem. A dolgok intézésének ostoba módja volt” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten példáján keresztül, amikor a koldus viszonozta a jótettet, láttam, hogy a jótett viszonzása egy sátáni megtévesztés, amelynek célja, hogy megmérgezzen minket. A jótett viszonzásának gondolata nemcsak a lelkünket korlátozza, hanem a gondolatainkat is eltorzítja, és az emberek közötti hétköznapi segítséget hálával tartozássá változtatja, amit észben kell tartani és viszonozni kell, nehogy az illetőt lelkiismeret és emberség hiányával bélyegezzék meg. Hány ember tért el a helyes magatartástól e félrevezető és mérgező erkölcs miatt? Nem számít, hogy ki teszi a szívességet, legyen az akár egy gonosztevő vagy valaki, akinek hátsó szándékai vannak, de aki a szívességben részesül, annak aztán teljes lényével viszonoznia kell azt, akár gyilkosság vagy más gonoszság elkövetésével is. És így rájöttem, hogy a jótettek viszonzásának erkölcse valóban megmérgezi az embereket. Amikor arra gondoltam, hogy Csang Hua megtámadta a vezetőket és bomlasztotta a gyülekezet munkáját, tudtam, hogy a vezető célja az értékelés kérésével az volt, hogy világosan megértse, hogy Csang Hua általában hogyan viselkedik, és így meg lehessen ítélni, hogy ki kell-e zárni őt vagy sem. De a „jótettek viszonzásának” félrevezető hatása alatt a puszta gondolat, hogy Csang Hua előléptetett és gondoskodott rólam – az összes szívessége – arra késztetett, hogy fedezzem a gonosz tetteit. Túlságosan össze voltam zavarodva ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni jó és rossz, fekete és fehér között! Ezen a ponton képes voltam felismerni néhány dolgot a jótettek viszonzásának gondolatával kapcsolatban. Láttam, hogy ez nem egy pozitív dolog, hanem egy téveszme, amit a Sátán arra használ, hogy félrevezesse és megrontsa az embereket. Tudtam, hogy nem szabadna e szerint élnem, nem szabadna ezt magatartási elvnek tekintenem.

Később tovább olvastam Isten szavát. „Fel kell ismerni a hagyományos kulturális elgondolást, miszerint »a kapott szívességet hálásan kell viszonozni«. A legfontosabb elem a »szívesség« szó. Hogyan tekints erre a szívességre? A szívesség mely aspektusára és természetére utal ez? Mi a jelentősége annak, hogy »a kapott szívességet hálásan kell viszonozni«? Az embereknek meg kell találniuk a válaszokat ezekre a kérdésekre, és semmilyen körülmények között nem szabad, hogy korlátozza őket a szívesség viszonzásának ezen eszméje. Ez elengedhetetlenül fontos mindazok számára, akik az igazságra törekszenek. Az emberi elképzelések szerint mi a »szívesség«? Egy kisebb szinten a szívesség az, amikor valaki kisegít a bajban. Például valaki ad neked egy tál rizst, amikor éhezel, vagy egy üveg vizet, amikor majd szomjan halsz, illetve felsegít, amikor elesel és nem tudsz felkelni. Ezek mind szívességek. Nagy szívesség az, ha valaki megment, amikor kilátástalan helyzetben vagy – ez egy életmentő szívesség. Amikor halálos veszélyben vagy, és valaki segít elkerülnöd a halált, az illető lényegében megmenti az életedet. Ez néhány dolog azok közül, amit az emberek »szívességként« fognak fel. Az efféle szívesség messze meghalad mindenféle csekély, anyagi segítséget; nagy szívesség, amely pénzben vagy anyagi dolgokban nem mérhető. Azok, akik kapják, olyan hálát éreznek, amelyet lehetetlen egyszerűen pár köszönő szóval kifejezni. De vajon helyes az, ha az emberek így mérik a szívességet? (Nem.) Miért mondjátok, hogy nem helyes? (Mert ez a mérés a hagyományos kultúra normáin alapszik.) Ez a válasz elméletre és doktrínára alapoz, és miközben helyesnek tűnhet, nem jut el a dolog lényegéig. Hogyan magyarázható ez tehát gyakorlati értelemben? Gondoljátok át alaposan. Nemrégiben hallottam egy videóról az interneten, amelyben egy ember elejti a pénztárcáját, és nem veszi észre. Egy kis kutya felveszi a tárcát, és a nyomába ered, majd, amikor az ember ezt látja, megveri a kutyát, amiért ellopta a tárcáját. Abszurd, nem igaz? Az embernek gyengébb az erkölcse a kutyáénál! A kutya tettei teljességgel összhangban álltak az erkölcsiség emberi normáival. Egy ember így kiáltott volna: »Elejtetted a pénztárcádat!« De mivel a kutya nem tudott beszélni, csupán némán felvette a tárcát és az ember után eredt. Ha tehát egy kutya képes a hagyományos kultúra által ösztönzött jó viselkedésformák némelyikét megvalósítani, az vajon mit árul el az emberekről? Az emberek lelkiismerettel és értelemmel születnek, tehát mind nagyobb képességgel rendelkeznek ezekre a dolgokra. Amíg valakinek megvan a lelkiismerete, addig eleget tud tenni az efféle felelősségeknek és kötelezettségeknek. Nem kell kemény munkát belefektetni vagy árat fizetni, kevés erőfeszítést igényel, és egyszerűen arról van szó, hogy valami hasznosat, olyasmit tegyünk, ami mások javára válik. De ennek a tettnek a természete valóban »szívességnek« minősül? Felér ez a szívesség szintjére? (Nem.) Mivel nem ér fel, kell az embereknek a viszonzásáról beszélniük? Felesleges lenne” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Ahogy elgondolkodtam az Ő szaván, a szívem megvilágosodott. Isten azt mondja: „A legfontosabb elem a »szívesség« szó. Hogyan tekints erre a szívességre?” Amint rájövök, hogyan kell a „jótett” fogalmát szemlélni, meglátom az igazságot, és többé nem hagyom magam ily módon félrevezetni vagy irányítani. Így hát átgondoltam a dolgot. Úgy gondoltam, hogy Csang Hua két fő módon mutatott jóságot irántam. Először is előléptetett. Másodszor, amíg ő volt a vezető, elintézte, hogy az egyik testvér gyógyszerrel lásson el engem. Nos, ezek valóban jótettek voltak? Valójában, amikor valaki beteg, vagy valamilyen nehézséggel néz szembe, ha segítünk neki, hogy némi megkönnyebbülést nyújtsunk, az normális viselkedés – ezt a józan ész diktálja. De ez aligha minősül olyan különleges jótettnek, amelyet viszonozni kell. Amikor Csang Hua megtudta, hogy májbetegségem van, és elintézte, hogy a testvér gyógyszert adjon nekem, ez tulajdonképpen az ő felelősségének tekinthető, amely minden értelmes ember esetében létezik, akinek van lelkiismerete. De én meghatódtam a segítségétől, és különleges jótettnek tekintettem, amit viszonozni kell, sőt megpróbáltam őt a gyülekezetben tartani azzal, hogy fedeztem a gonosz tetteit. Azzal, hogy ilyen módon viszonoztam a jóságát, vajon nem az egyház érdekeit áldoztam-e fel a sajátomért? Teljesen össze voltam zavarodva.

Azon is elgondolkodtam, hogy az, hogy Csang Hua előléptetett engem, vajon különleges jótettnek számít-e. Eszembe jutott Isten szavainak ez a részlete: „Meg kell értenetek, hogy függetlenül attól, hogy Isten milyen időben vagy milyen szakaszban végzi a munkáját, mindig szüksége van az emberek egy részére, hogy Vele együtt dolgozzanak. Azt, hogy ezek az emberek együttműködjenek Isten munkájával, vagy együttműködjenek az evangélium terjesztésében, Ő rendeli el előre. [...] Melyikőtök végzi most éppen véletlenszerűen a kötelességét Isten házában? Bármilyen háttérrel is érkeztetek a kötelességetek végzéséhez, egyik sem volt véletlen. Ezt a kötelességet nem lehet úgy végezni, hogy találomra találunk néhány hívőt; ezt Isten már az idők kezdete előtt előre elrendelte. Mit jelent az, hogy valami előre el van rendelve? Mit jelent konkrétan? Azt, hogy Isten az Ő teljes irányítási tervében Isten már régen megtervezte, hogy hányszor leszel a földön, mely nemzetségbe és mely családba fogsz születni az utolsó napokban, milyenek lesznek ennek a családnak a körülményei, férfi vagy nő leszel-e, mik lesznek az erősségeid, milyen iskolai végzettséged lesz, mennyire leszel beszédes, milyen képességgel rendelkezel, és hogyan fogsz kinézni. Megtervezte, hogy milyen életkorban jössz el Isten házába, hogy elkezdd végrehajtani a kötelességedet, és azt is, hogy melyik kötelességedet mikor fogod végrehajtani. Isten minden egyes lépést jó előre elrendelt számodra. Amikor még meg sem születtél, és amikor az utolsó néhány életedben a Földre jöttél, Isten már akkor elrendezte számodra, hogy milyen kötelességet fogsz végezni a munka ezen utolsó szakaszában” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Minél többet gondolkodtam Isten szavain, annál világosabbá váltak a dolgok. Úgy tűnhetett, hogy a szövegalapú munkám a Csang Hua általi előléptetésemnek köszönhető, de egyedül Isten az, aki mindent megszervez. Ő volt az, aki fokozatosan vezetett ebbe a szerepbe. Ha Isten házában nem lett volna ez a munka, nem tudtam volna ezt a feladatot ellátni. Tehát mindez nem Isten munkájának eredményeként történt? Istennek kellett volna hálát és köszönetet mondanom, mégis úgy tekintettem Csang Huára, mint ennek a szívességnek a forrására, és viszonozni akartam ezt neki. Nem láttam Isten kegyelmét, csak az emberét. Tényleg vak, tudatlan, észszerűtlen és ostoba voltam. Csang Hua mint gyülekezetvezető kötelessége az volt, hogy az embereket Isten házának munkakövetelményei szerint képezze ki és léptesse elő – Istennek kellett volna köszönetet mondanom, nem egy másik személynek tulajdonítani ezt a szívességet. Amint ezt megértettem, megkönnyebbültem. A hála, amit több mint tíz éven át éreztem iránta, a köszönet, hogy megbecsült engem, és a vágyam, hogy ezt viszonozzam neki, mind eltűnt. Már nem éreztem, hogy lekötelezettje vagyok, és nem sajnáltam, hogy felfedtem a gonosz tetteit. Eltűnt a bűntudat is, hogy hálátlan vagyok, és nem volt többé szó semmiféle jótettről közöttünk. Ahogy Isten mondja: „Számomra ez a fajta »kedvesség« egyszerűen nem létezik, és remélem, ti is így vagytok ezzel. Hogyan kellene hát tekintened erre a dologra? Egyszerűen tekintsd kötelezettségnek és felelősségnek, és olyasminek, amit egy emberi ösztönökkel rendelkező személynek meg kell tennie. Úgy kell kezelned, mint emberi lényi felelősségedet és kötelezettségedet, és a legjobb képességed szerint kell teljesítened. Ez minden” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten szava megszabadított attól a kötöttségtől, hogy viszonoznom kell a jótetteket, és kijavította a szemléletmódomat ezekben a kérdésekben. Nagyon hálás vagyok Neki.

Mindenesetre azt hittem, hogy az ügy lezárult. De aztán néhány napja a szülővárosom gyülekezete ismét írt nekem, és arra kért, hogy írjam le világosan Csang Hua viselkedését, valamint azt, hogy mikor és hol történt olyan, amikor kiállt az antikrisztusok és gonosz emberek mellett, és követte az antikrisztusokat a rossz tettekben. Ilyen bizonyítékok nélkül lehetetlen lenne őt kiközösíteni. Miután megkaptam a levelet, még mindig egy kicsit nyugtalan voltam. Ha ezt megírnám, Csang Huát biztosan kizárnák. Olyan jó volt hozzám. Ha megteszem, akkor vajon nem... De gyorsan rájöttem, hogy itt a jótettek viszonzásának sátáni elve működik. Figyelmen kívül kellett hagynom ezt az elképzelést, és Isten szava szerint kellett eljárnom. Emlékeztem, hogy Isten szava így szól: „Vajon mit kérnek Isten szavai, az emberek milyen alapelv szerint bánjanak másokkal? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet be kell tartani. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. [...] Az Úr Jézus a Kegyelem Korában azt mondta: »Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?« »Mert aki követi az Én mennyei Atyám akaratát, az az Én testvérem, nővérem és anyám.« Ezek a szavak már a Kegyelem Korában is megvoltak, és most Isten szavai még nyilvánvalóbbak: »Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl.« Pontosan a lényegre tapintanak ezek a szavak, [...]” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha felismeri saját téves nézeteit). Isten szava ezt nagyon világossá teszi: Az emberekkel az alapelvek szerint kell bánnunk, azt kell szeretnünk, amit Isten szeret, és azt kell gyűlölnünk, amit Isten gyűlöl. Azok, akik az igazságot követik és gyakorolják, a testvéreink, és szeretettel kell velük bánni. Azok, akik nem követik az igazságot, vagy egyáltalán nem gyakorolják azt, vagy akár olyan gonoszságokat követnek el, amelyek akadályozzák az egyház munkáját, nem testvérek, hanem a Sátán lakájai, rossz emberek. Le kell őket leplezni, fel kell őket ismerni, és ki kell őket takarítani az egyházból. Csakis ez felel meg Isten szándékának. Miután ezt megértettem, nem haboztam. Az általam korábban már benyújtott dokumentumok alapján, alapos visszaemlékezéssel összeállítottam egy beszámolót a gonosz tetteiről. Miután visszaküldtem a válaszomat, békésnek és nyugodtnak éreztem magam. Végre kiszabadultam azon korlátok közül, amelyek közé jótettek viszonzásának elképzelése szorított, és a szívem megkönnyebbült.