Írta: Nathan, Dél-Korea

2022-ben kaptam egy levelet a szülővárosom gyülekezetétől, amiben az egyik nővér, Csang Hua értékelését kérték. A levélben az állt, hogy bomlasztja a gyülekezeti életet, egymás ellen uszítja az embereket, és saját támogatókat gyűjt. A vezetők többször is próbáltak beszélgetni vele, de hiába, és ő azzal vágott vissza, hogy rámutatott a vezetők hibáira. A gyülekezet előkészítette a Csang Hua kiközösítéséhez szükséges információkat, és megkértek engem, írjak értékelést róla. Amikor megláttam a levelet, rájöttem, hogy Csang Huát ezúttal valószínűleg ki fogják közösíteni, mert makacsul kitart a viselkedése mellett, és még mindig nem változott. Ez nagyon súlyos állapot volt. Amikor elképzeltem Csang Hua kizárását, nem éreztem magam túl jól. Korábban előléptetett engem, és mindig igyekezett törődni velem. Ha megtudná, hogy lelepleztem a gonosz tetteit, mit gondolna rólam? Azt mondaná, hogy hálátlan és szívtelen vagyok? Elgondolkodva ezen, inkább nem akartam belekeveredni ebbe az ügybe. Éppen más dolgom volt, ezért ezt a témát néhány napra elhalasztottam.

Az ügy a fejem fölött lebegett – eszembe jutott valami tíz évvel korábbról. Akkoriban Csang Hua volt a gyülekezetvezető, aki előléptetett szövegalapú munkára, hogy több gyakorlatot szerezhessek. Később ismételten előléptettek, és elmentem a városon kívül végezni a kötelességemet. Azt gondoltam, hogy annak, hogy a szövegalapú munkát folytathatom, köze van ahhoz, hogy ő előléptetett engem évekkel azelőtt. Arra a közösségre, segítségre és támogatásra gondoltam, amit a vezetői évei alatt nyújtott – nagyon jól kijöttünk egymással, és gondoskodott rólunk a mindennapokban. Nemcsak elintézte, hogy jobb házakba fogadjanak be minket, de ha hiányunk volt ruhákban vagy napi használati cikkekben, akkor azokat is azonnal elhozatta nekünk. Emlékszem, egyszer összejövetelt tartott nekünk. Amikor hallotta, hogy májbetegségem van, megkereste az egyik testvért, aki orvosként praktizált, és ingyen szerzett nekem tucatnyi üveg májgyógyszert. Ez nagyon meghatott. A családomon kívül még soha senki nem mutatott ekkora törődést a betegségem iránt. Mindig is úgy éreztem, hogy megbecsül és értékel engem, és ezért örökké hálás voltam. Így aztán szinte elviselhetetlenül kínos volt, amikor megkértek, írjak egy értékelést Csang Huáról, mert tudtam, hogy számos gonosz tettet hajtott végre – ha ezek lelepleződnek, az a kizárását vonja maga után. Vezetői kötelességében például hanyag és meggondolatlan volt, súlyos kárt okozott a gyülekezet munkájában. Miután vezetőként elbocsátották, elment hirdetni az evangéliumot, de antikrisztusokat kezdett követni, és a saját vezetői szerepéért folytatott küzdelmében hamis vezetőknek ítélte és támadta a vezetőket. Ennek következtében a vezetők és a dolgozók nem tudták ellátni kötelességüket, ami a gyülekezeti munkát komolyan megzavarta. A nővére gonosz ember volt, és amikor kizárták, Csang Hua nem örült, elképzeléseket terjesztve védeni kezdte. És így tovább. Nem tudtam nem azon tűnődni, hogy Csang Hua miért mindig azokat támogatta, akiket nem kellett volna. Aztán Isten szavára gondoltam: „Az egyházban sokaknak nincs tisztánlátásuk. Amikor olyan események történnek, hogy félrevezetik az embereket, épp ellenkezőleg, a Sátán oldalára állnak; sőt kifejezetten igazságtalannak érzik, ha a Sátán szolgájának nevezik őket. Bár az emberek azt mondhatnák, hogy nincs tisztánlátásuk, mindig az igaztalanság oldalán állnak, soha nem állnak az igazság oldalán a kritikus időkben, soha nem állnak ki és nem érvelnek az igazság mellett. Valóban hiányzik belőlük a tisztánlátás? Miért állnak épp ellenkezőleg a Sátán oldalára? Miért nem mondanak soha egyetlen tisztességes és észszerű szót sem az igazság érdekében? Vajon ez a helyzet valóban pillanatnyi zavarodottságuk miatt alakult ki? Minél kevesebb tisztánlátással rendelkeznek az emberek, annál kevésbé képesek az igazság oldalára állni. Mit mutat ez? Nem azt mutatja-e, hogy a tisztánlátás nélküli emberek szeretik a bűnt? Nem azt mutatja-e, hogy ők a Sátán hűséges ivadékai? Miért van az, hogy mindig képesek a Sátán oldalára állni és az ő nyelvét beszélni? Minden szavuk és cselekedetük, az arckifejezésük, mind elegendő annak bizonyítására, hogy semmiképp sem az igazság szeretői, hanem olyan emberek, akik gyűlölik az igazságot. Az, hogy képesek a Sátán oldalán állni, elég bizonyíték arra, hogy a Sátán valóban szereti ezeket a kisrangú ördögöket, akiknek élete azzal telik, hogy a Sátánért harcolnak. Hát nem eléggé világosak mindezek a tények?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Figyelmeztetés azoknak, akik nem gyakorolják az igazságot). Isten szavának kinyilatkoztatásán keresztül, és összehasonlítva azt Csang Hua múltbeli gonosz tetteivel és jelenlegi viselkedésével, láttam, hogy mindig a Sátán oldalára állt, és megzavarta a gyülekezet munkáját. Megértettem, hogy ő valójában a Sátán szolgája – egy gonosz ember, aki bomlasztja és megzavarja a gyülekezet munkáját. Ha leleplezném Csang Hua összes gonosz cselekedetét és viselkedését, akkor az egyház elvei szerint biztosan kitakarítanák. Akkor nem játszhatna szerepet Isten házában, és nem lenne esélye az üdvösségre. Már középkorú volt, és nem alapított családot. Ha kiközösítenék, lenne hová mennie? Amikor arra gondoltam, hogy gondoskodott rólam és előléptetett, dilemmába kerültem. Ha leleplezném őt, valószínűleg kizárnák a rossz viselkedése miatt. Ha nem tenném, akkor nem védeném az egyház munkáját, és nem lennék hűséges Istenhez. Ezen gondolkodva kitaláltam egy kompromisszumot. Évek teltek el, és a memóriám már nem volt olyan jó. Sok részletet már elfelejtettem, így nem volt értelme nagy erőfeszítéseket tenni, hogy felidézzem azokat. Csak feljegyzek néhány nyilvánvaló dolgot, és aznapra befejeztem. Amikor ez a gondolat eszembe jutott, némi szemrehányást éreztem a szívemben. Hát nem csalárdság és trükközés ez? Most van a végső szakasza Isten munkájának, amelyben az emberek feltárulnak, amikor az embereket fajtájuk szerint osztályozza. Csak ha a gonosz emberek, antikrisztusok, álhívők és gonosz szellemek kitakarítása megtörténik, akkor tisztul meg az egyház, és lesz képes zökkenőmentesen végezni a munkáját. Nagyon jól tudtam, hogy Csang Hua gonosz, de nem akartam leleplezni őt – oltalmazni akartam, fedezni akartam őt. Ez a Sátán oldalára állást jelentené, és ellenállást Istennek. Ezt felismerve megrémültem. Igyekeztem minden tettét felidézni, és feljegyeztem azokat a vezető számára.

Miután ezt elküldtem, egy kicsit nyugodtabbnak éreztem magam, de a szomorúság érzése mégis megmaradt. Ha egy napon visszatérnék a szülővárosomba, és Csang Hua megtudná, hogy én voltam az, aki leleplezte a gonosz tetteit, azt mondaná vajon, hogy nincs bennem szeretet, és hogy hálátlan vagyok? Napokig, amikor erre gondoltam, úgy éreztem, hogy valami rosszat tettem. Tovább töprengtem: Tudtam, hogy a gonosz emberek leleplezése és jelentése igazodik Isten szándékához, és Isten minden kiválasztottjának kötelessége, de akkor miért voltam olyan szomorú, és miért nem akartam őt leleplezni? Miért éreztem úgy, hogy tartozom neki valamivel? Elgondolkodva ezen, visszaidéztem, hogy amikor Isten az erkölcsi magaviselettel kapcsolatos különféle mondásokat boncolgatta, Ő érintette a kedvesség viszonzásának témáját, ezért elkezdtem olvasni Isten szavát. Isten szavai azt mondják: „Az eszme, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, a hagyományos kínai kultúra klasszikus mércéinek egyike annak megítélésére, hogy valakinek az erkölcsi magatartása jó vagy rossz. Amikor valaki emberi mivoltának jó vagy rossz voltát, illetve erkölcsi magatartásának milyenségét értékelik, annak egyik fokmérője az, hogy viszonozza-e az általa kapott szívességeket vagy segítséget – hogy olyan ember-e, aki hálásan viszonozza a kapott kedvességet. Az emberek a hagyományos kínai kultúrában, sőt az emberiség hagyományos kultúrájában is az erkölcsi magatartás fontos mércéjének tekintik ezt. Ha valaki nem tudja, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell, azt hálátlan, lelkiismeretlen embernek tekintik, olyannak, aki nem méltó arra, hogy közösködjenek vele, és akit mindenkinek meg kell vetnie és vissza kell utasítania. Másfelől, ha valaki igenis tudja, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell – vagyis miután szívességeket vagy segítséget kap egy másik embertől, nem hálátlan, és mindent megtesz, hogy viszonozza mindezt az illetőnek –, azt lelkiismerettel és emberi mivolttal rendelkező személynek tartják. Ha valaki szívességeket vagy segítséget kap a másiktól, ám nem tudja, hogy viszonoznia kell a másik kedvességét, vagy csupán egy egyszerű »köszönömmel« fejezi ki háláját, és semmi több, akkor vajon az, aki kedvességet tanúsított iránta, nem fogja kényelmetlenül érezni magát a szívében? Nem fogja azt gondolni: »Ez a fickó nem érdemli meg a segítséget, nem jó ember. Olyan sokat segítettem neki, erre még azt sem tudja, hogy viszonoznia kell. Valóban nincs sem lelkiismerete, sem emberi mivolta, és nem érdemes közösködni vele«? Ha ismét ilyesféle emberbe botlana, akkor is segítene neki? Valószínűleg nem akarna. A korábbi tapasztalata alapján levont tanulság ez lenne: »Nem segíthetek csak úgy akárkinek – az illetőnek tudnia kell, hogy a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell. Ha hálátlan típus, aki nem fogja viszonozni a neki nyújtott segítségemet, akkor jobb, ha nem segítek.« Ha ilyen helyzettel találkoztok, vajon nem ez lenne a véleményetek? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Miután elolvastam Isten szavát, megtaláltam az okát, miért voltam olyan szomorú, és miért éreztem úgy, hogy tartozom valamivel Csang Huának. A kedvesség viszonzásáról szóló mondás félrevezetett és megmérgezett. Gyermekkoromtól felnőttkoromig, amikor a szüleim, az idősebbek vagy a falubeliek beszélgettek, a „kedvesség viszonzása” kifejezés gyakran előfordult a beszélgetéseikben. Amikor hallották, hogy valaki, aki segítséget kapott, később viszonozta a szívességet, dicsérték ezt a személyt, és azt mondták, hogy jó ember, van lelkiismerete, és érdemes vele barátkozni. Csodálták és tisztelték az ilyen embereket, és boldogan üdvözölték őket, amikor találkoztak velük. De ha valaki nem viszonozta a szívességet, nem akartak kapcsolatban lenni vele. Maguk között hálátlannak, lelkiismeret és emberség nélkülinek bélyegezték az ilyen embereket, és egyáltalán nem üdvözölték őket. A gyermekkori környezetemmel átitatva, mindig igyekeztem a kedvesség viszonzásának szokásával összhangban viselni magam. Emlékeznem kellett mindenkire, aki segített nekem vagy a családomnak, és ezt a lehető leghamarabb viszonoznom kellett. Ha ez pont akkor nem volt lehetséges, akkor várnom kellett, és később kellett viszonoznom, amikor már megtehettem. Úgy tűnt, hogy az ilyen viselkedés nemes, lelkiismeretes, egyenes, és ez elnyerte a körülöttem lévők tetszését. De ami Csang Huát illeti, úgy éreztem, hogy nem háláltam meg az előléptetésemet, a törődését és segítségét, sőt még a gonosz tetteire is felhívtam a figyelmet. Rossz volt a lelkiismeretem, és hálátlannak éreztem magam. Ezek a gondolatok még mindig olyan erősen hatottak rám, hogy bár tudtam, hogy a gonosz emberek és álhívők csak megzavarhatják az egyház munkáját és a testvérek kötelességeit, mégsem voltam hajlandó leleplezni az ő gonosz tetteit. Teljesen félrevezetett és visszatartott a kedvesség viszonzásának fogalma.

Ekkor tovább olvastam Isten szavát, amely ezt mondja: „Az erkölcsi magatartásról szóló afféle állítások, mint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, nem mondják meg pontosan az embereknek, hogy milyen felelősségeknek kell eleget tenniük az emberi társadalomban. Ehelyett megkövetelik az emberektől, hogy e mondások szerint cselekedjenek és gyakoroljanak, függetlenül a körülményektől. Az ókori Kínából ilyen történetek maradtak ránk. Például egy család befogadott és táplált, öltöztetett, harcművészetre nevelt és mindenféle tudásra tanított egy éhező koldus fiút. Megvárták, amíg felnő, majd bevételi forrásként kezdték használni, elküldték, hogy tegyen gonoszat, öljön embereket és olyasmiket cselekedjen, amiket ő nem akart. Ha az általa kapott szívességek fényében nézitek ezt, akkor jó dolog volt, ami történt vele. Ám ha azt veszitek fontolóra, hogy később mire kényszerítették, valóban jó volt, vagy rossz? (Rossz volt.) Viszont a hagyományos kultúra afféle kondicionálása mellett, hogy »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, az emberek nem tudják ezt megkülönböztetni. A felszínen úgy tűnik, hogy a fiúnak nem volt más választása, mint hogy gonoszat tegyen és ártson az embereknek, hogy gyilkossá váljon – ezek olyasmik, amiket a legtöbb ember nem akarna tenni. De vajon az a tény, hogy ura utasítására ezeket a rossz dolgokat tette és ölt, vajon ott mélyen nem abból a vágyból fakadt, hogy viszonozza annak kedvességét? Különösen a hagyományos kínai kultúra ama kondicionálásának köszönhetően, hogy »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, az embereket elkerülhetetlenül ezek az eszmék befolyásolják és irányítják. Ezek minden bizonnyal korlátozzák a cselekvésük módját és a cselekvésük mögötti szándékokat és indítékokat. Amikor ez a család gonosz tettek elkövetésére bujtogatta, mi volt az első gondolata? »Ez a család megmentett engem és kedvességet tanúsított irántam. Viszonoznom kell a kedvességüket. Mivel nekik köszönhetem az életemet, nekik kell szentelnem azt. Bármit kérnek tőlem, meg kell tennem; még ha azt is kérik, hogy kövessek el gonosz tetteket és öljek embereket, nem fontolgathatom, hogy helyes-e vagy helytelen, kizárólag arra kell összpontosítanom, hogy viszonozzam a kedvességüket. Méltó lennék arra, hogy embernek nevezzenek, ha nem viszonoznám ezt a nagy kedvességet?« Következésképp, hogy viszonozza a kedvességüket, gondolkodás nélkül megtette, amit azok kértek tőle, még akkor is, ha arra kérték, hogy öljön meg valakit vagy tegyen valami rosszat. Csak hogy viszonozza a kedvességüket, eltökélten cselekedett, mindenféle habozás vagy kétség nélkül. Milyen nézőpont irányította hát a viselkedését és megnyilvánulásait, amelyekbe azért bocsátkozott, hogy viszonozza a kedvességüket? Hát nem az erkölcsi magatartásnak ezt a mércéjét teljesítette? (De igen.) Mit láttok ebből a példából? A mondás, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«, jó dolog vagy sem? (Nem jó, nincs alapelv mögötte.) Tulajdonképpen a fiúnak igenis volt egy alapelve, nevezetesen a következő: »A kapott kedvességet hálásan viszonozni kell. Ha valaki valami kedveset tesz érted, viszonoznod kell. Ha ezt elmulasztod, akkor nem vagy ember, és nem szólhatsz semmit, ha elítélnek érte. A mondás szerint ’egy vízcseppnyi kedvességet bugyogó forrással kell viszonozni’ – nem is beszélve az én helyzetemről, hiszen én nem apró, hanem életmentő kedvességet kaptam. Annál inkább az életemmel kell viszonoznom azt.« Nem tudta, mik a kedvesség viszonzásának határai és alapelvei. Úgy hitte, hogy az a család adta neki az életét, ezért cserébe nekik kell szentelnie azt és meg kell tennie, bármit követelnek tőle, legyen az gyilkosság vagy más gonosztettek. A kedvesség efféle viszonzásának nincsenek alapelvei vagy határai. A gonosztevők cinkosaként szolgált, és közben tönkretette magát. Helyesen tette, hogy így viszonozta a kedvességet? Természetesen nem. A dolgok intézésének ostoba módja volt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten példájából, mikor a koldus viszonozta a kedvességet, láttam, hogy a kedvességek viszonzásának hagyományos kultúrája egy sátáni megtévesztés, amelynek célja, hogy megmérgezzen minket. A kedvesség viszonzásának gondolata nemcsak a lelkünket korlátozza, hanem a gondolatainkat is eltorzítja, és az emberek közötti hétköznapi segítséget hálával tartozássá változtatja, amit észben kell tartani és viszonozni kell, nehogy az illetőt lelkiismeret és emberség hiányával bélyegezzék meg. Hány ember tért el a helyes viselkedéstől e félrevezető és mérgező hagyományos kultúra miatt! Nem számít, hogy ki teszi a szívességet, legyen az akár egy gonosz ember vagy valaki, akinek hátsó szándékai vannak, de aki a szívességben részesül, annak aztán teljes lényével viszonoznia kell azt, akár gyilkosság vagy más gonoszság elkövetésével is. És így rájöttem, hogy a kedvességek viszonzásának téveszméje valóban megmérgezi az embereket. Amikor arra gondoltam, hogy Csang Hua megtámadta a vezetőket és a dolgozókat és bomlasztotta a gyülekezet munkáját, tudtam, hogy a vezető célja az értékelés kérésével az volt, hogy világosan megértse, hogy Csang Hua általában hogyan viselkedik, és így meg lehessen ítélni, hogy ki kell-e zárni őt vagy sem. De a „kedvesség viszonzásának” félrevezető hatása alatt a puszta gondolat, hogy Csang Hua előléptetett és gondoskodott rólam – az összes szívessége – arra késztetett, hogy fedezni akarjam a gonosz tetteit. Túlságosan össze voltam zavarodva ahhoz, hogy különbséget tudjak tenni jó és rossz, fekete és fehér között! Ezen a ponton képes voltam felismerni néhány dolgot a kedvesség viszonzásának gondolatával kapcsolatban. Láttam, hogy ez nem egy pozitív dolog, hanem egy téveszme, amit a Sátán arra használ, hogy félrevezesse és megrontsa az embereket. Tudtam, hogy nem szabadna e szerint élnem, nem szabadna ezt viselkedési alapelvnek tekintenem.

Később tovább olvastam Isten szavát, amely azt mondta: „Fel kell ismerni a hagyományos kulturális elgondolást, miszerint »a kapott kedvességet hálásan viszonozni kell«. A legfontosabb elem a »kedvesség« szó. Hogyan tekints erre a kedvességre? A kedvesség mely aspektusára és természetére utal ez? Mi a jelentősége annak, hogy hálásan viszonzod ezt a kedvességet? Az embereknek meg kell találniuk a válaszokat ezekre a kérdésekre, és semmilyen körülmények között nem szabad, hogy korlátozza őket a kedvesség viszonzásának ezen eszméje. Ez elengedhetetlenül fontos mindazok számára, akik az igazságra törekszenek. Az emberi elképzelések szerint mi a »kedvesség«? Egy kisebb szinten a kedvesség az, amikor valaki kisegít a bajban. Például valaki ad neked egy tál rizst, amikor éhezel, vagy egy üveg vizet, amikor majd szomjan halsz, illetve felsegít, amikor elesel és nem tudsz felkelni. Ezek mind kedvességek. A nagy kedvesség életmentő kedvességet jelent, vagy olyan kedvességet, amikor valaki megment egy másik embert. Például amikor valami bajba kerülsz, és valaki megment és átsegít rajta, vagy amikor halálos veszélyben vagy, és valaki segít rajtad, ezzel megakadályozva, hogy meghalj – ez néhány dolog azok közül, amit az emberek nagy kedvességként fognak fel. Az emberek szemében az efféle kedvesség messze meghalad mindenféle csekély anyagi segítséget – ez nagy kedvesség, amely pénzben vagy anyagi dolgokban nem mérhető. Azok, akik kapják, olyan hálát éreznek, amelyet lehetetlen egyszerűen pár köszönő szóval kifejezni. De vajon pontos az, ha az emberek így mérik a kedvességet? (Nem.) Miért mondjátok, hogy nem pontos? (Mert ez a mérés a hagyományos kultúra normáin alapszik.) Ez a válasz elméletre és doktrínára alapoz, és miközben helyesnek tűnhet, nem jut el a dolog lényegéig. Hogyan magyarázható ez tehát gyakorlati értelemben? Gondoljátok át alaposan. Nemrégiben volt egy videó az interneten, amelyben egy ember elejti a pénztárcáját, és nem veszi észre. Egy kis kutya a közelben látja ezt, felveszi a tárcát, és az ember nyomába ered. Az ember tévesen azt gondolja, hogy a kutya lopta el a tárcáját, és megveri a kutyát. Abszurd, nem igaz? Az emberben kevesebb az erkölcs, mint a kutyában! A kutya tettei teljességgel összhangban álltak az erkölcsiség emberi normáival. Egy ember így kiáltott volna: »Elejtetted a pénztárcádat!« De mivel a kutya nem tudott beszélni, csupán némán felvette a tárcát és az ember után eredt. Ha tehát egy kutya képes a hagyományos kultúra által ösztönzött jó viselkedésformák némelyikét megvalósítani, az vajon mit árul el az emberekről? Az emberek lelkiismerettel és józan ésszel születnek, tehát annál inkább képesek megtenni ezeket a dolgokat. Amíg valaki érzékeli a lelkiismeretét, addig eleget tud tenni az efféle felelősségeknek és kötelezettségeknek. Nem kell kemény munkát belefektetni vagy árat fizetni, kevés erőfeszítést igényel, és egyszerűen arról van szó, hogy valami hasznosat, olyasmit tegyünk, ami mások javára válik. De ennek a tettnek a természete valóban »kedvességnek« minősül? Felér ez a kedvesség szintjére? (Nem.) Mivel nem ér fel, kell az embereknek a viszonzásáról beszélniük? Felesleges lenne” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Ahogy elgondolkodtam az Ő szaván, a szívem megvilágosodott. Isten azt mondja: „A legfontosabb elem a »kedvesség« szó. Hogyan tekints erre a kedvességre?” Amint rájövök, hogyan kell a „kedvességet” szemlélni, meglátom az igazságot, és többé nem leszek félrevezetve vagy korlátozva. Így hát átgondoltam a dolgot. Úgy gondoltam, hogy Csang Hua két fő módon mutatott kedvességet irántam. Először is előléptetett. Másodszor, amíg ő volt a vezető, elintézte, hogy az egyik testvér gyógyszerrel lásson el engem. Nos, ezek valóban kedvességek voltak? Valójában, amikor valaki beteg, vagy valamilyen nehézséggel néz szembe, ha segítünk neki, hogy némi megkönnyebbülést nyújtsunk, az normális viselkedés – ez egy felelősség, és józan ész. Ezt bárki elérheti, akinek van lelkiismerete és józan esze, és aligha minősül olyan különleges kedvességnek, amelyet viszonozni kell. De én meghatódtam a segítségétől, és különleges kedvességnek tekintettem, amit viszonozni kell, sőt megpróbáltam őt a gyülekezetben tartani azzal, hogy fedezni akartam a gonosz tetteit. Ha ilyen módon viszonoztam volna a kedvességét, vajon nem az egyház érdekeit áldoztam volna fel a sajátomért? Teljesen össze voltam zavarodva! Azon is elgondolkodtam, hogy az, hogy Csang Hua előléptetett engem, vajon különleges kedvességnek számít-e. Eszembe jutott Isten szavainak ez a részlete: „Tisztában kell lennetek azzal a ténnyel, hogy függetlenül attól, hogy Isten milyen időben vagy mely szakaszban végzi a munkáját, mindig szüksége van az emberek egy részére, hogy együttműködjenek Vele. Azt, hogy ezek az emberek együttműködjenek Isten munkájával, vagy kivegyék a részüket az evangélium terjesztéséből, Ő rendeli el előre. [...] Egyikőtök sem véletlenül végzi most a kötelességét Isten házában – függetlenül attól, hogy milyen háttérből jöttetek a kötelességetek végzésére, ez nem a véletlen műve volt. Az Isten házában kötelességet végző emberek közül senkit sem véletlenszerűen választott ki valaki; függetlenül attól, hogy milyen kötelességet végez egy személy, azt Isten már a világkorszakok előtt előre elrendelte. Mit jelent azt mondani, hogy ez előre elrendeltetett? Mit jelent konkrétan? Azt, hogy Isten az Ő teljes irányítási tervében már régen megtervezte, hogy hányszor fogsz világra jönni, mely nemzetségbe és mely családba fogsz születni az utolsó napokban, milyenek lesznek ennek a családnak a körülményei, férfi vagy nő leszel-e, mik lesznek az erősségeid, milyen iskolai végzettséged lesz, mennyire leszel ékesszóló, milyen képességgel rendelkezel, hogyan fogsz kinézni, milyen életkorban jössz el Isten házába, hogy elkezdd végrehajtani a kötelességedet, és azt is, hogy melyik kötelességedet mikor fogod végrehajtani. Isten minden egyes lépést jó előre elrendelt számodra. Amikor még meg sem születtél, és amikor az előző néhány életedben a világra jöttél, Isten már akkor elrendezte számodra, hogy milyen kötelességet fogsz végezni a munka ezen utolsó szakaszában” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Minél többet gondolkodtam Isten szavain, annál világosabbá váltak a dolgok. Úgy tűnt, hogy a szövegalapú munkám a Csang Hua általi előléptetésemnek köszönhető, de valójában Egyedül Isten szuverén minden felett, és rendez el mindent. Ő volt az, aki fokozatosan vezetett ebbe a szerepbe. Ha Isten házában nem lett volna ez a munka, nem tudtam volna végrehajtani ezt a kötelességet. Tehát mindez nem Isten munkájának eredményeként történt? Istennek kellett volna hálát és köszönetet mondanom, mégis úgy tekintettem Csang Huára, mint ennek a szívességnek a forrására, és viszonozni akartam ezt neki. Nem láttam Isten kegyelmét, csak az ember kedvességét. Tényleg vak, tudatlan, észszerűtlen és ostoba voltam. Csang Hua gyülekezetvezetői kötelessége az volt, hogy az embereket Isten házának munkaszükségletei szerint művelje és léptesse elő – Istennek kellett volna köszönetet mondanom, nem egy másik személynek tulajdonítani ezt a kedvességet. Amint ezt megértettem, megkönnyebbültem. A hála, amit több mint tíz éven át éreztem iránta, a köszönet, hogy megbecsült engem, és a vágyam, hogy ezt viszonozzam neki, mind eltűnt. Már nem éreztem, hogy lekötelezettje vagyok, és nem sajnáltam, hogy lelepleztem a gonosz tetteit. Eltűnt a bűntudat is, hogy hálátlan vagyok, és nem volt többé szó semmiféle kedvességről közöttünk. Ahogy Isten mondja: „Az Én szememben ez a kedvesség viszonzásáról szóló mondás egyszerűen nem állja meg a helyét. Nem lehet azt mondani, hogy a kedvességet viszonozni teljesen helytelen dolog; egyszerűen csak kötelezettségnek és felelősségnek kell tekintened. Ez egyúttal az emberi mivolt lelkiismeretének egy ösztöne is. Ha valaki valóban kedvességet tanúsít irántad, és jó ember, akkor, amikor neki vannak nehézségei, teljesítsd a felelősségedet és kötelezettségedet, és a legjobb képességed szerint segíts rajta. Ennyi elég” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (7.)). Isten szava megszabadított a kedvességek viszonzása elgondolásának kötelékétől, és kijavította a szemléletmódomat ezekben a kérdésekben. Nagyon hálás vagyok Neki.

Mindenesetre azt hittem, hogy az ügy lezárult. De nem sokkal később a szülővárosom gyülekezete ismét írt nekem, és arra kért, hogy írjam le világosan Csang Hua viselkedését, valamint azt, hogy mikor és hol történt olyan, amikor kiállt az antikrisztusok és gonosz emberek mellett, és követte az antikrisztusokat a rossz tettekben. Ilyen bizonyítékok nélkül lehetetlen lenne jellemezni és kiközösíteni őt. Miután megkaptam a levelet, még mindig egy kicsit nyugtalan voltam. Ha ezt megírnám, Csang Huát biztosan kizárnák. Olyan jó volt hozzám, és ha megteszem, akkor vajon nem... De gyorsan rájöttem, hogy itt a kedvesség viszonzásának sátáni elve működik. Figyelmen kívül kellett hagynom ezt az elképzelést, és Isten szava szerint kellett eljárnom. Emlékeztem, hogy Isten szava így szól: „Mit kérnek Isten szavai, az emberek mely alapelvek szerint bánjanak egymással? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet az embereknek be kellene tartaniuk. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. [...] Az Úr Jézus a Kegyelem Korában azt mondta: »Ki az Én anyám, és kik az Én testvéreim?« »Aki követi az Én mennyei Atyám akaratát, az az Én testvérem, nővérem és anyám.« Ezek a szavak már a Kegyelem Korában is megvoltak, és most Isten szavai még nyilvánvalóbbak: »Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl.« Pontosan a lényegre tapintanak ezek a szavak, az emberek azonban gyakran képtelenek felfogni valódi értelmüket” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha ismeri saját helytelen nézeteit). Isten szava ezt nagyon világossá teszi: Az emberekkel az alapelvek szerint kell bánnunk, azt kell szeretnünk, amit Isten szeret, és azt kell gyűlölnünk, amit Isten gyűlöl. Azok, akik az igazságra törekszenek és azt gyakorolják, a testvéreink, szeretettel kell velük bánnunk. Akik nem törekszenek az igazságra, vagy nem gyakorolják azt, vagy akár olyan gonoszságokat követnek el, amelyek akadályozzák az egyház munkáját, nem testvérek, hanem a Sátán szolgái, gonosz emberek. Le kell őket leplezni, fel kell őket ismerni, és ki kell őket söpörni az egyházból. Csakis ez felel meg Isten szándékának. Miután ezt megértettem, nem haboztam. Az általam korábban már benyújtott dokumentumok alapján, alapos visszaemlékezéssel összeállítottam egy beszámolót a gonosz tetteiről. Miután visszaküldtem a válaszomat, békésnek és nyugodtnak éreztem magam. Végre kiszabadultam azon korlátok közül, amelyek közé a kedvesség viszonzásának elképzelése szorított, és a szívem megkönnyebbült.