2023 áprilisában áthelyeztek, mivel hónapok óta nem értem el eredményeket a szövegalapú kötelességemben. A vezető azt mondta, hogy a képességem gyenge, és nem vagyok alkalmas a szövegalapú kötelességre, ezért úgy döntöttek, hogy leveleket fogok kézbesíteni a testvéreknek. Amikor ezt meghallottam, összeszorult a szívem, és arra gondoltam: „Ezzel a vezető gyakorlatilag azt a bélyeget nyomja rám, hogy gyenge a képességem, és soha többé nem lesz lehetőségem olyan kötelességet végezni, mint a szövegalapú!” Aztán arra gondoltam, hogy leveleket kell kézbesítenem a testvéreknek, és a szívem még jobban elszorult. Úgy éreztem, ez csupán alantas munka, és egyáltalán nem fontos. Azt gondoltam magamban: „Csak az iskolázott és szellemi mélységgel rendelkező emberek végezhetnek szövegalapú kötelességet, és ez a kötelesség az életbe való belépéssel is jár, és megköveteli az igazság jó megértését. Ez egy viszonylag méltóságteljes kötelesség. Most, hogy áthelyeztek az általános ügyek kötelességére, mit gondolnak majd rólam a körülöttem lévő testvérek? Biztosan nem leszek már ugyanolyan fontos a szívükben, mint korábban. A képességem gyenge, így nem végezhetem egy vezető vagy munkás kötelességét, és a szavakkal sem bánok jól, így nem vagyok alkalmas az evangelizációs munkára és az újonnan érkezettek öntözésére sem. Szóval úgy tűnik, mostantól az általános ügyek kötelességeinek végzésében ragadok.” Ezek a gondolatok mintha tőrt döftek volna a szívembe. Úgy éreztem, mintha a státuszom zuhant volna, és az értékem csökkent volna, mintha egy tisztelt személyből egy utcáról beeső jöttment senkivé váltam volna. Ezt nem tudtam elfogadni, nagyon negatívvá és levertté váltam. A vezető megkérdezte, mit gondolok, és nagyon szerettem volna azt mondani, hogy nem akarom ezt a kötelességet végezni, de úgy éreztem, hogy ha ezt mondanám, észszerűtlen lennék. Végtére is nem jelentené ez a kötelességem visszautasítását és Isten elárulását? Végül nem adtam hangot a véleményemnek. Aznap éjjel egyszerűen nem tudtam lecsendesíteni a szívemet, és folyton a vezető szavain rágódtam, hogy a gyenge képességem miatt nem vagyok alkalmas a szövegalapú kötelességre. Rájöttem, hogy az állapotom nem megfelelő, ezért imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy világosítson meg és adjon útmutatást, hogy megváltoztathassam az állapotomat.

Ezután elolvastam egy részt Isten szavaiból, mely a kötelességben való áthelyezésről szól. Isten azt mondja: „Amikor előáll egy olyan helyzet, amelyben valaki nem foglalja el a megfelelő helyét és nem végzi el, amit kellene – vagyis, amikor nem végzi jól a kötelességét –, egy csomó nő a szívében. Ez egy rendkívül gyakorlati probléma, amelyet meg kell oldani. Hogyan kell hát megoldani? Milyen hozzáállást kell tanúsítani? Mindenekelőtt meg kell legyen benne a vágy, hogy megváltozzon. És ha megvan ez a vágy, hogyan kell gyakorolnia? Például tegyük fel, van valaki, aki egy vagy két éve vezető, és a gyenge képessége miatt nem alkalmas a munkára, nem lát át semmit, nem tudja, hogyan használja az igazságot a problémák megoldására, és képtelen valódi munkát végezni, ami azt eredményezi, hogy elbocsátják. Ha az elbocsátás után képes alávetni magát, és folytatni tudja a kötelessége végzését, és megvan benne a vágy a megtérésre, mit kell tennie? Először is, rendelkeznie kell ezzel a megértéssel: »Isten helyesen tette, amit tett. A képességem olyannyira gyenge. Oly sokáig nem végeztem valódi munkát, késleltetve a gyülekezet munkáját és a testvérek életbe való belépését. Már az is elég jó, hogy Isten háza nem zárt ki engem. Olyan szégyentelen voltam, csak megkapaszkodtam ebben a pozícióban mindezidáig, miközben továbbra is azt hittem, nagyszerű munkát végzek. Mennyire híján vagyok az észszerűségnek!« Ha képes gyűlölni magát és bűntudatot érezni a szívében, az vajon nem a változtatás iránti vágy megnyilvánulása? Az, hogy ezt ki tudja mondani, azt jelenti, hogy megvan benne a vágy. Tegyük fel, hogy ezt mondja a szívében: »A vezetői pozíciómban oly sokáig nem tettem mást, mint a státusz előnyeire törekedtem; csak doktrínákat prédikáltam és doktrínákkal vérteztem fel magam, nem pedig az életbe való belépésre törekedtem. Csak most, hogy elbocsátottak, látom, hogy túlságosan is elmaradok a mércétől, és oly sok minden hiányzik belőlem. Isten helyesen cselekedett, nekem pedig alá kell vetnem magam. Korábban, amikor státuszom volt, a testvérek nagyon jók voltak hozzám; körém gyűltek, bárhová mentem. Most senki sem törődik velem, és mindenki elutasít; megérdemlem ezt, ez az a büntetés, amit kapnom kell. Ezenkívül hogyan lehetne egy teremtett lénynek bármilyen státusza Isten előtt? Bármilyen magas is valakinek a státusza, az nem a kimenetele, sem a rendeltetési helye. Azzal, hogy Isten nekem adja a megbízatásomat, nem az a szándéka, hogy fitogtassam a hatalmamat vagy élvezzem a státuszomat, hanem hogy végezzem a kötelességemet. Annyit kell tennem, amennyire képes vagyok. Az alávetettség hozzáállását kell tanúsítanom Isten szuverenitása és Isten házának elrendezései iránt. Bár nehéz alávetni magam, meg kell tennem. Isten helyesen teszi, amit tesz, és még ha ezer vagy tízezer okom lenne is, egyik sem lenne az igazság. Istennek alávetni magam az igazság!« Pontosan ezek az irányváltás megnyilvánulásai. Ha egy személy rendelkezik ezekkel, hogyan fogja Isten értékelni azt a személyt? Isten azt fogja mondani, hogy ez egy lelkiismerettel és észszerűséggel bíró egyén. Magas ez az értékelés? Nem túl magas – csak lelkiismeretük és észszerűségük van; még nem feleltek meg az Isten általi tökéletességre jutás mércéjének. De ami az ilyen típusú embert illeti, ez már valami, amit értékelni kell – az, hogy valaki képes alávetni magát, ritka és értékes. Ezután, ami azt illeti, hogyan törekszik az ember, hogy Isten megváltoztassa a róla alkotott nézetét, az attól függ, milyen utat választ” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (3)). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy bűnbánó hozzáállást kellene tanúsítanom a kötelességemben való áthelyezésemmel kapcsolatban. Függetlenül az októl, vagy azoktól a dolgoktól, amiket nem tudtam megérteni, félre kellett tennem magam, először el kellett fogadnom és alá kellett vetnem magam, el kellett ismernem a problémáimat, és megbánást és bűntudatot kellett éreznem, amiért nem végeztem jól a kötelességemet. Nem értem el semmilyen eredményt a szövegalapú kötelességemben, és hosszú ideig késleltettem a munkát, ezért el kell fogadnom ezt a megfelelő áthelyezést. Függetlenül attól, hogy mit rendezett el számomra a gyülekezet, vagy hogyan bánt velem, nem szabadna, hogy saját preferenciáim legyenek, hanem el kell fogadnom és engedelmeskednem kell. Ezt jelenti az, hogy valaki észszerű. De én nemhogy nem éreztem megbánást és nem volt adósságérzetem, amiért kudarcot vallottam a kötelességemben és késleltettem a gyülekezet munkáját, hanem még el is merültem a csüggedt és ellenálló érzelmekben, mert úgy éreztem, elvesztettem a hírnevemet és a státuszomat. Valóban észszerűtlen voltam! Miután felismertem ezeket a dolgokat, bár némileg képes voltam kiigazítani a gondolkodásmódomat, néha még mindig aggódtam amiatt, hogyan tekinthetnek rám a testvérek, és valahányszor ezekre a dolgokra gondoltam, nagyon levert voltam. Még mindig tápláltam a remény szikráját a szívemben, arra gondolva: „Talán a vezető ad nekem még egy esélyt, hogy újra szövegalapú kötelességet végezzek? Így visszaszerezhetném a büszkeségemet”, de aztán arra gondoltam: „A kötelességem eredményei mindenki számára nyilvánvalóak. Ha megengedik, hogy újra szövegalapú kötelességet végezzek, nem csak tovább fogom késleltetni a gyülekezet munkáját?” Felismerve, hogy az állapotom nem változott meg igazán, imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Tudom, hogy helyes dolog, hogy áthelyeztek a kötelességemben, de még mindig nagyon levert vagyok. Folyton úgy érzem, hogy az általános ügyek kötelességeinek végzése alacsonyabb rendű, és még mindig nagyon foglalkoztat, hogy mit gondolnak rólam mások. Ó, Istenem, egyszerűen nem tudom alávetni magam, és még mindig a hírnevemre és a státuszomra összpontosítok. Ez az én romlott beállítottságom, de hajlandó vagyok keresni az igazságot, hogy megoldjam ezt. Kérlek, adj útmutatást nekem, hogy megváltoztassam a helytelen állapotomat!”

Imádkozás után felidéztem egy részt Isten szavaiból, és megkerestem, hogy elolvassam. Isten azt mondja: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőbe, még akkor sem engednék el a hírnévre és státuszra való törekvést. Bármilyen embercsoportba helyezhetnéd őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok hisznek Istenben, egyenlővé teszik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevükre és státuszukra is törekszenek. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezi, hogy egy antikrisztus bármit tesz, mindig a hírnevét és a státuszát veszi figyelembe először, és hogy a hírnév és a státusz uralja a szívét. Függetlenül a körülményeitől, vagy attól, hogy mit tesz, nem változtatja meg a hírnévre és a státuszra törekvő célját. Ez azért van, mert ez a csontjaiba és az életébe ivódott. Ez a természetlényege. Pontosan úgy viselkedtem, mint egy antikrisztus. Amikor a vezető azt mondta, hogy a képességem nem megfelelő a szövegalapú kötelességhez, és elrendezte, hogy az általános ügyek kötelességeit végezzem, nem tudtam helyesen kezelni a problémáimat, és józan ésszel alávetni magam. Ehelyett hirtelen úgy éreztem, hogy kevesebbet érek. Folyton azon gondolkodtam, hogyan tekintenek majd rám mások, és rettegtem attól, hogy a pozícióm a testvérek szívében meggyengül, és féltem, hogy csak az általános ügyek jelentéktelen munkásának fognak látni. Gyenge volt a képességem, és nem voltam jó a szövegalapú kötelességben, ezért a vezető egy másik kötelességet jelölt ki nekem, ami a gyülekezeti munka figyelembevételén alapult, és teljesen helyénvaló volt. Egy racionális ember elfogadná és helyesen kezelné ezt az ügyet, de én túl nagy súlyt fektettem a hírnévre és a státuszra. Folyamatosan aggódtam, hogy az általános ügyek kötelességeinek végzése miatt mások lenéznek majd, ezért egyszerűen nem tudtam alávetni magam, olyannyira, hogy amikor úgy éreztem, a hírnév és státusz iránti vágyam nem elégül ki, nem találtam értelmet a kötelességeimben. Még olyan gondolataim is támadtak, hogy visszautasítsam a kötelességemet és eláruljam Istent. Olyan sátáni filozófiák szerint éltem, mint például: „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét” és „az ember mindig törekedjen arra, hogy jobb legyen, mint a kortársai”. Azt hittem, hogy az életben az embernek felül kell múlnia a többieket, és el kell érnie, hogy mások csodálják, és csak akkor lesz az életnek dicsősége és értéke. Mióta megtaláltam Istent, mindig magas pozíciót akartam a gyülekezetben, és azt, hogy a testvéreim nagyra tartsanak. A kötelességeim során gyakran mutattam a hírnévre és státuszra való törekvés romlott beállítottságát, és bár Istennek sok szavát olvastam ezzel kapcsolatban, mégis makacsul törekedtem a hírnévre és a státuszra. Ezek a sátáni mérgek olyan mélyen gyökeret vertek bennem! Ha változás nélkül továbbra is a hírnévre és a státuszra törekednék, ebben a csüggedt állapotban maradnék, és végül kétségtelenül elhagynám Istent, mert a hírnév és státusz iránti vágyaim nem elégülnének ki. Fel kellett lázadnom önmagam ellen, és fel kellett hagynom a hírnévre és státuszra való törekvéssel.

Egy nap a vezető megkért, hogy kézbesítsek néhány levelet a testvéreknek. A szívemben ismét megjelent a gondolat: „Ez a kötelesség csak futkosás.” Nem tudtam megállni, hogy ne szakadjon fel belőlem egy mély sóhaj, hogy kiadjam magamból az elnyomottság érzését. Felismerve a helytelen állapotomat, gyorsan imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy fellázadjak a romlott beállítottságom ellen, és ne a büszkeségre és a státuszra összpontosítsak. Ez a gondolkodásmód végre adott némi békét. Eszembe jutott egy részlet Isten szavaiból, amelyet korábban olvastam: „Isten házában folyamatosan szó van Isten megbízatásának az elfogadásáról és az ember kötelességének helyes végrehajtásáról. Hogyan jön tehát létre a kötelesség? Általánosságban szólva: Isten irányítási munkájának az eredményeképpen jön létre, amely eljuttatja az emberiséghez az üdvösséget. Konkrétabban: ahogy Isten irányítási munkája végbemegy az emberek között, különféle típusú munkák bukkannak fel, és mindegyik megköveteli az emberektől, hogy megtegyék a saját részüket és elvégezzék azokat. Így létrejönnek az emberek felelősségei és küldetései, és ezek a felelősségek és küldetések azok a kötelességek, amelyeket Isten az embereknek ad. Isten házában a különféle típusú munkák, amelyek megkövetelik, hogy az emberek megtegyék a saját részüket, azok a kötelességek, amelyeket végre kell hajtaniuk. Van-e vajon különbség a kötelességek között olyan értelemben, hogy az egyik jobb vagy rosszabb, magasztosabb vagy alantasabb, illetve nagyobb vagy kisebb a másiknál? Nem léteznek ilyen különbségek; ha valaminek köze van Isten irányítási munkájához, ha szükséges Isten házának munkájához és ha szükség van rá Isten evangéliumának terjesztéséhez, akkor az valakinek a kötelessége. Ez a kötelesség eredete és definíciója” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). „Ha összevetjük ezt a kötelességet a világi küldetéseddel, melyik a fontosabb? (A kötelességem.) Miért van így? A kötelesség az, aminek az elvégzését Isten elvárja tőled, és amivel megbízott téged – részben ez az oka. A másik, elsődleges ok az, hogy amikor kötelességet vállalsz Isten házában és elfogadod Isten megbízatását, releváns leszel Isten irányítási munkája szempontjából. Isten házában, valahányszor elrendezik, hogy csinálj meg valamit, függetlenül attól, hogy nehéz vagy fárasztó munka-e, vagy hogy szereted-e csinálni vagy sem, az a te kötelességed. Ha Isten által neked adott megbízatásnak és felelősségnek tudod tekinteni, és teljes szívedből és erődből el tudod végezni, akkor elmondható, hogy az általad végzett munka – a kötelesség, amelyet végrehajtasz – kapcsolódik Istennek az embert megmentő munkájához. Ha komolyan és őszintén el tudod fogadni a megbízatást, amelyet Isten adott neked, hogyan fog Ő tekinteni rád? A családja tagjának fog tekinteni. Ez áldás vagy átok? (Áldás.) Ez hatalmas áldás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Isten szavaiból megértettem, hogy ugyanannak a munkának vagy feladatnak más a természete a nem hívők világában és Isten házában. Isten házában minden kötelesség Istennek az emberiség megmentésére vonatkozó irányítási tervéből és a gyülekezeti munka szükségleteiből fakad, és nincs rangbéli különbség, sem különbség a jobb vagy rosszabb, magasztos vagy alantas tekintetében. Bármilyen jelentéktelennek tűnik is egy feladat, az mégis egy kötelesség, amelyet az embernek el kell végeznie. De én rangokra osztottam a kötelességeket, és a kötelességeket használtam az emberek státuszának és pozíciójának osztályozására. Azt hittem, hogy vezetőnek vagy munkásnak lenni, vagy szövegalapú kötelességet végezni intellektuális feladat, amely az életbe való belépéshez kapcsolódik, és hogy e kötelességek végzése méltóságteljes, dicsőséges, előkelő, és fontosságot kölcsönöz az embernek. Eközben az általános ügyek kötelességeit a gyülekezeti munka perifériájának tekintettem, úgy véltem, hogy ezek a kötelességek csak fizikai munkával járnak és kevés fontossággal bírnak, és hogy azok, akik ezeket végzik, alsóbbrendűek, és a más kötelességeket végzőknél alacsonyabb szinten állnak. A dolgok ily módon történő megítélése nem volt összhangban az igazsággal. Isten házában mindenki végzi a kötelességét, hogy erőfeszítéseivel hozzájáruljon az evangelizációs munka terjesztéséhez. Mint egy gép alkatrészei, minden elemnek megvan a maga szerepe, és nélkülözhetetlen az egész szempontjából. Az általános ügyekkel kapcsolatos kötelességekre, amelyeket végeztem, szintén szükség volt a gyülekezet munkájához. Az olyan feladatok, mint a levelek és Isten szavait tartalmazó könyvek kézbesítése a testvéreknek, talán csak általános ügyekkel kapcsolatos feladatoknak tűnnek, de mivel a gyülekezet munkájához kapcsolódnak, ezek nem egy személyért végzett kötelességek, hanem egy olyan felelősség, aminek Isten színe előtt kell eleget tenni. Továbbá a kötelességemben való áthelyezés révén feltárult a hírnévre és státuszra való törekvésem téves útja, valamint a kötelességekről alkotott téves nézeteim is. Ezzel Isten megmentett engem!

Később elolvastam egy részt Isten szavaiból, és megtanultam, hogyan közelítsem meg helyesen a kötelességekben való áthelyezést. Isten azt mondja: „Isten mindenkit méltányosan és egyenlően kezel; mivel semmit sem tudsz megcsinálni, az evangélium prédikálására kérnek fel téged – ezt azért teszik, hogy lehetőséged legyen az utolsó lehetséges feladatod elvégzésére olyan körülmények között, amikor semmi más kötelességet nem vagy képes vállalni. Ezen keresztül egy lehetőséget kapsz és a remény egy szikráját; nem vagy megfosztva a jogtól, hogy a kötelességedet végezd. Istennek még mindig van egy megbízatása számodra, és Ő nem elfogult veled szemben. Így hát azokat, akiket evangelizációs csapatokhoz rendelnek, nem elfeledett hátsó polcra küldenek, és nem is hagyják el őket, hanem ők egy másik helyen végzik a kötelességüket. [...] nem számít, hogy hova helyeznek téged, hogy mikor vagy éppen milyen helyen vagy, hogy milyen emberekkel kerülsz kapcsolatba és milyen kötelességet végzel. Isten mindig látni fog téged, és átvizsgálja a szíved legmélyét. Ne gondold, hogy csak mert egy evangelizációs csapat tagja vagy, Isten nem figyel rád, vagy hogy Isten nem lát téged, így hát megtehetsz mindent, amit csak akarsz. És ne gondold, hogy ha egy evangelizációs csapatba helyeznek téged, már nem reménykedhetsz a megmentésben, és ne közelíts hozzá negatívan emiatt. Mindkét gondolkodásmód helytelen. Nem számít, hogy hova helyeznek, vagy milyen kötelesség végzésére rendelnek téged, ez az, amit tenned kell, mégpedig szorgalmasan és felelősségteljesen. Isten rád vonatkozó követelményei nem változnak, és így az Isten elrendeléseinek való alávetettségednek sem szabad változnia. Az evangéliumi munkások státusza ugyanaz, mint a más kötelességeket végzőké; az ember értékét nem az általa végzett kötelességgel mérik, hanem inkább azzal, hogy az igazságra törekszik-e és rendelkezik-e az igazságvalósággal” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (9.)). Miután elolvastam Isten szavainak e szakaszát, a kötelességek újra kijelölésével kapcsolatos téves nézeteim helyreigazodtak. Kezdetben mindig úgy éreztem, hogy az, hogy az általános ügyek kötelességeit végzem azt jelenti, hogy egy tisztelt személyből egy utcáról beeső jöttment senkivé váltam. Még úgy is éreztem, mintha sarokba állítottak volna, hogy elfelejtsenek, és örökre észrevétlen maradjak. De Isten szavainak fényében rájöttem, hogy ez a felfogás téves volt. A gyenge képességem miatt nem voltam alkalmas a szövegalapú kötelességre. A gyülekezet a képességemmel összhangban úgy rendezte el, hogy általános ügyek kötelességeit végezzem. Ezzel lehetőséget kaptam, hogy a legjobb tudásom szerint végezzem a kötelességet, és betöltsem a szerepemet. Ennek felismerésekor valóban bűntudatot éreztem. Nem voltak különleges készségeim és nem tudtam más kötelességeket végezni, mégis Isten háza a legnagyobb mértékben elrendezett számomra egy kötelességet, esélyt adva nekem az üdvösségre. De én hogyan láttam ezt? A kötelességeknek ezt az újra kiosztását úgy láttam, mintha lebecsültek és mellőztek volna. A megértésem annyira abszurd volt, és nem tudtam, mi a jó nekem! Minél többet gondoltam erre, annál inkább Isten adósának éreztem magam. Arra gondoltam, hogy megfelelően kell végeznem a kötelességemet az általános ügyek követelményei és alapelvei szerint, és ezt Isten megbízatásaként kell kezelnem, és jól kell végeznem ezt a kötelességet, hogy ne okozzak csalódást Isten gondos szándékainak. Isten szavaira gondoltam: „A szerepek nem ugyanazok. Egy test van. Mindegyikőtöknek tennie kell a kötelességét, és mindegyikőtöknek a helyén kell lennie, és megtennie minden tőle telhetőt – minden szikrához tartoznia kell egy fényvillanásnak –, és érettségre kell törekednetek az életben. Így elégedett leszek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 21. fejezet). Azt kell tennem, amit tudok, és a legteljesebb mértékben fel kell használnom, amim van. Meg kell állnom a helyemen, és meg kell tennem minden tőlem telhetőt anélkül, hogy a hírnevemet vagy státuszomat figyelembe venném. Kötelességem végzése közben törekednem kell az igazságra és az életbe való belépésre, és igyekeznem kell a legjobb képességeim szerint megfelelni Isten szándékainak és követelményeinek.

Később elolvastam egy másik részt Isten szavaiból, és a szívem még jobban megvilágosodott. Isten azt mondja: „Ha Isten úgy rendeli, hogy valaki fájdalmat és szegénységet szenvedjen el, az vajon azt jelenti, hogy az illetőnek nincs reménye a megmentésre? Ha alacsony az értéke és a társadalmi státusza, akkor vajon Isten nem menti meg őt? Ha alacsony a társadalmi státusza, akkor vajon Isten szemében is alacsony státuszú? Nem feltétlenül. Mitől függ ez? Attól függ, hogy milyen úton jár ez az ember, a törekvésétől, valamint az igazsághoz és Istenhez való hozzáállásától. Ha valakinek a társadalmi státusza nagyon alacsony, a családja nagyon szegény, és alacsony a végzettsége, mégis gyakorlatias módon hisz Istenben, és szereti az igazságot és a pozitív dolgokat, akkor Isten szemében az ő értéke magas vagy alacsony, nemes vagy alantas? Értékes. Ebből a szemszögből nézve mitől függ, hogy valakinek az értéke magas vagy alacsony, hogy nemes vagy alantas az illető? Attól függ, hogy Isten hogyan lát téged. Ha Isten olyasvalakiként lát, aki az igazságra törekszik, akkor van értéked, értékes vagy – értékes edény vagy. Ha Isten azt látja, hogy nem törekszel az igazságra, és nem áldozod fel Érte magad őszintén, akkor értéktelen vagy, nem pedig értékes – alantas edény vagy. Bármilyen magasan képzett is vagy, bármilyen magas is a társadalmi státuszod, ha nem törekszel az igazságra és nem érted azt, akkor az értéked soha nem lehet magas; még ha sokan támogatnak, magasztalnak és imádnak, akkor is csak egy darab szemét vagy. [...] Most megnézve, milyen alapon ítélhető nemesnek vagy alantasnak egy ember értéke? (Az Istenhez, az igazsághoz és a pozitív dolgokhoz való hozzáállása alapján.) Így van. Először is meg kell érteni, hogy mi Isten hozzáállása. Csakis az igazán pontos, helyes és méltányos, ha az ember megérti Isten hozzáállását és megérti azokat az alapelveket és normákat, amelyek alapján Isten ítéletet mond az emberek felett, majd azon alapelvek és normák alapján méri az embereket, amelyek szerint Isten bánik velük” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Hetedik tétel: Elvetemültek, alattomosak és csalárdak (Első rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten nem a látszólagos társadalmi státusza, és nem az általa végzett kötelesség alapján méri egy ember értékét, hanem az igazsághoz és az Istenhez való hozzáállása alapján. Azok, akik szeretik az igazságot és törekszenek rá, függetlenül attól, milyen kötelességet végeznek, vagy hogy mások csodálják-e őket, értékesek Isten szemében. De ami azokat illeti, akik nem törekszenek az igazságra, még ha a kötelességeik dicsőségesnek és kiemelkedőnek is tüntetik fel őket, és sokan csodálják is őket, akkor is alantasak és értéktelenek lesznek Isten szemében. Isten nemcsak figyelmen kívül hagyja az ilyen embereket, hanem meg is veti és utálja is őket. Ezek felismerésekor a szívem felderült és megkönnyebbült. Csak egy gondolatom volt: „Nem számít, milyen kötelességet végzek, csak az igazságra való törekvésre fogok összpontosítani.” Ebben a pillanatban képes voltam igazán elfogadni az általános ügyeket mint kötelességemet, és elkezdtem aktívan gondolkodni azon, hogyan végezzem jól ezt a kötelességet. Amikor a vezető ismét kijelölt, hogy leveleket és Isten szavait tartalmazó könyveket kézbesítsek a testvéreknek, már nem éreztem ellenállást. Ehelyett a kötelességemnek és olyasvalaminek láttam, amit meg kell tennem, és elhatároztam, hogy jól végzem a kötelességemet. Miután az állapotom megváltozott, a szívem le tudott csendesedni, és nyugodt lélekkel tudtam végezni a kötelességemet. Igazán hálás vagyok Isten szavainak megvilágosításáért és útmutatásáért, amiért lehetővé tették számomra, hogy elnyerjem ezt a megértést és átalakulást!