2023. augusztusában a KKP letartóztatta anyámat, miközben ő a kötelességét végezte. Akkoriban a testvéreknek és nekem fogalmunk sem volt erről. Semmit sem hallottunk felőle egészen 2024. szeptemberéig, amikor levelet küldött a börtönből. Így tudtuk meg, hogy négy évre ítélték. A hír hallatán minden erőm elhagyott. A szívem gyötrődött, és arra gondoltam: „Anyámat már korábban is őrizetbe vették, mert hirdette az evangéliumot. A szabadulása után tovább végezte a kötelességét távol az otthonától. Az elmúlt években a rendőrök folyton a házunkhoz jöttek, és követelték, hogy mondjuk meg, hol van. Most az anyám újra a kezükbe került. El sem tudom képzelni, hogyan fogják kínozni. Az élet a börtönben nehéz. Vajon szilárdan meg tud állni?” Azután egy nővér beszélgetett velem. Elmondta, hogy a helyzeteket, amelyeket megtapasztalunk, és a szenvedést, amit elviselünk az életben, Isten mind előre elrendelte. Azt mondta, hogy anyámat Isten kezébe kell helyeznem, és alá kell vetnem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Tudtam, hogy alá kellene vetnem magam, de abban a pillanatban, amikor eszembe jutott, milyen ádázul bánik a KKP a Mindenható Isten hívőivel, és hogy anyám biztosan szörnyen fog szenvedni, a gondolataim teljesen összekuszálódtak, és alig fogtam fel egy szót is abból, amit a nővér mondott. Ezután folytattam a kötelességem végzését, de amikor volt egy szabad percem, vagy nem tudtam aludni éjszaka, folyton a letartóztatott testvérek képei jelentek meg előttem, akiket a rendőrség brutálisan megkínzott, vagy a rabtársak bántalmaztak, és kezdtem nagyon aggódni anyámért. „Hogy van a börtönben?” – tűnődtem. „Még annyi nap és éjszaka van hátra a négyéves büntetéséből. Hogyan fogja ezt átvészelni? Néhány ember nem bírja a kínzást a letartóztatása után, így júdássá válik. Mások aláírják a Három Nyilatkozatot, és elárulják Istent. Mi van, ha az anyám nem tud szilárdan megállni a bizonyságtételében, és elárulja Istent? Nem lenne akkor hiábavaló minden szenvedés, amit elviselt?” Aztán eszembe jutott, amit egy nővér mondott néhány hónappal ezelőtt, hogy a férjét öt és fél évre ítélték a hite miatt. A büntetése végén már éppen kiszabadult volna, de mivel nem volt hajlandó eladni a gyülekezetet és megtagadni Istent, a rendőrök halálra verték. Még a tényeket is kiforgatták, és azt állították, hogy öngyilkos lett. Egy másik testvért szintén halálra kínoztak egy évvel a letartóztatása után. Erre gondolva még jobban aggódtam. Ha a rendőrök halálra kínozzák anyámat, hogyan menthetné meg Isten valaha? Sehogy nem tudtam ezt megérteni. Értetlenül álltam a dolog előtt: „Miután az anyám hinni kezdett Istenben, szorgalmasan végezte a kötelességét. Amikor legutóbb letartóztatták, soha nem adott el senkit, és nem adta el a gyülekezetet. Utána folyton az otthonunktól távol végezte a kötelességét, hogy elkerülje a letartóztatást. Isten vigyázott rá és megóvta őt mindezen évek alatt, akkor most miért nem óvta meg? Miért engedi Isten, hogy a KKP letartóztasson és üldözzön minket? Ha nem lenne ez a sok üldözés, egyszerűen csak hihetnénk Istenben, és békében végezhetnénk a kötelességeinket, és az anyámnak nem kellene a börtönben szenvednie.” Azokban a napokban rossz volt a hangulatom, és elnyomott voltam. Az imáimban nem tudtam, mit mondjak Istennek, és nem tudtam lecsendesíteni a szívemet, miközben a kötelességemet végeztem. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy vajon hogy van az anyám, és rendkívüli lelki gyötrelmet éltem át. Tudtam, hogy az állapotom helytelen, és hogy elképzeléseim támadtak Istennel kapcsolatban. Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Az elképzelések nagy problémát jelentenek. Az, hogy az embereknek elképzeléseik vannak Istenről, falként emelkedik közéjük és Isten közé, amely megakadályozza őket abban, hogy lássák Isten igazi arcát, és abban is, hogy lássák Isten igazi természetét és igazi lényegét. Miért van ez? Azért, mert az emberek a nézeteiktől és az elképzeléseiktől körülbástyázva élnek, és az elképzeléseik alapján döntik el, hogy igaza van-e Istennek vagy nincs, illetve mérik fel, ítélik meg és ítélik el mindazt, amit Isten tesz. Milyen állapotba zuhannak gyakran az emberek azáltal, hogy ezt teszik? Képesek az emberek igazán alávetni magukat Istennek, ha az elképzeléseiktől körülvéve élnek? Lehet igaz hitük Istenben? (Nem, nem lehet.) Még amikor egy kissé alá is vetik magukat Istennek az emberek, a saját elképzeléseik és képzelődéseik szerint tesznek így. Amikor az elképzeléseire és a képzelődéseire hagyatkozik valaki, akkor beszennyeződik a Sátántól és a világtól való, személyes dolgokkal, és ellentétbe kerül az igazsággal. Az emberek Istenről alkotott elképzelései súlyos problémát jelentenek – az ember és Isten között fennálló komoly gondot, amelyet sürgősen meg kell oldani” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (1)). Isten szavaiból megértettem, mennyire veszélyes, ha az embernek elképzelései vannak Vele kapcsolatban. Félreértéseket és gátat teremtenek az ember és Isten között. Ha az ember nem érti Isten szándékait a történtek mögött, nem tudja alávetni magát az Ő vezénylésének és elrendezéseinek. Pontosan ez volt az én állapotom abban az időszakban. Mióta megtudtam, hogy anyám börtönben van, amint a szenvedésére gondoltam, és azon tűnődtem, vajon élve kijut-e egyáltalán, elképzeléseim támadtak Istennel kapcsolatban. Nem értettem, miért engedi meg Isten a nagy vörös sárkánynak, hogy letartóztassa és üldözze a hívőket, panaszkodtam, hogy nem óvta meg anyámat, és nem tudtam teljes szívvel végezni a kötelességemet. Ha továbbra is az elképzeléseimben élek ahelyett, hogy keresném az igazságot, az Isten és köztem lévő gát csak egyre nőne és nőne. Ezért így imádkoztam: „Drága Istenem! Soha nem tudtam rávenni magam, hogy alávessem magam annak, hogy az anyámat letartóztatták, és elképzeléseim támadtak Veled kapcsolatban. Nem akarok továbbra is ennyire lázadó lenni. Kérlek, adj útmutatást, hogy megérthessem a szándékaidat!”

A lelki áhítatom során olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, ami igazán sokat segített. Mindenható Isten azt mondja: „Az embereknek gyakran meg kell vizsgálniuk a szívükben bármit, ami nem egyeztethető össze Istennel, vagy ami félreértés Vele kapcsolatban. Hogyan jönnek létre a félreértések? Miért értik félre az emberek Istent? (Mert az önérdekük érintett.) Miután az emberek látják a tényeket a zsidók Júdeából való száműzéséről, megbántódnak, és azt mondják: »Eleinte Isten annyira szerette az izráelitákat. Kivezette őket Egyiptomból a Vörös-tengeren át, mannát adott nekik az égből és forrásvizet, hogy igyanak, majd személyesen adott nekik törvényeket, hogy vezessék őket, valamint megtanította őket arra, hogyan éljenek. Isten szeretete az ember iránt túláradó volt – az akkor élő emberek annyira áldottak voltak! Hogyan tudott Isten hozzájuk való viszonya egy szempillantás alatt száznyolcvan fokos fordulatot venni? Hová tűnt minden szeretete?« Az emberek érzelmileg nem tudják feldolgozni ezt, és kételkedni kezdenek, mondván: »Isten a szeretet vagy nem? Miért nem látható többé az Ő eredeti hozzáállása az izráelitákhoz? Szeretete nyomtalanul eltűnt. Van egyáltalán szeretet Benne?« Innen indulnak az emberek félreértései. Milyen kontextusban alakítanak ki az emberek félreértéseket? Talán azért, mert Isten cselekedetei nem egyeztethetők össze az emberek elképzeléseivel és képzelgéseivel? Ez a tény okozza, hogy az emberek félreértik Istent? Nem azért értik félre az emberek Istent, mert behatárolják az Ő szeretetét? Azt gondolják: »Isten a szeretet. Ezért vigyáznia kell az emberekre, és meg kell védenie őket, továbbá kegyelemmel és áldásokkal kell elhalmoznia őket. Ez Isten szeretete! Tetszik, amikor Isten így szereti az embereket. Különösen akkor láttam, hogy Isten mennyire szereti az embereket, amikor átvezette őket a Vörös-tengeren. Az akkori emberek annyira áldottak voltak! Bárcsak én is közéjük tartozhatnék!« Amikor beleszeretsz ebbe a történetbe, akkor úgy kezeled Isten abban a pillanatban feltárt szeretetét, mint a legfőbb igazságot és az Ő lényegének egyetlen ismertetőjelét. Behatárolod Őt a szívedben, és azt az ítéletet hozod, hogy mindaz, amit Isten abban a pillanatban tett, a legfőbb igazság. Azt gondolod, hogy ez Isten legkedvesebb oldala, és az, ami leginkább az Iránta való félelemre és tiszteletre készteti az embereket, továbbá, hogy ez Isten szeretete. Valójában Isten cselekedetei önmagukban pozitívak voltak, de a te behatárolásod miatt elképzelésekké váltak az elmédben, és ezek alapján mondasz ítéleteket Istenről. Ezek miatt félreérted Isten szeretetét, mintha nem állna semmi másból, csak irgalomból, gondoskodásból, védelemből, útmutatásból, kegyelemből és áldásokból – mintha Isten szeretete csak ennyi lenne. Miért dédelgeted ennyire a szeretetnek ezeket az aspektusait? Azért, mert a saját önérdekedhez kötődnek? (Igen, azért.) Milyen önérdekekhez kötődnek? (A testi örömökhöz és a kényelmes élethez.) Amikor az emberek hisznek Istenben, ezeket a dolgokat akarják megszerezni Tőle, de mást nem. Az emberek nem akarnak ítéletre, fenyítésre, próbatételekre, finomításra, Istenért való szenvedésre, a dolgok feladására és önfeláldozásra gondolni, vagy akár a saját életük feláldozására. Az emberek csak élvezni akarják Isten szeretetét, gondoskodását, védelmét és útmutatását, ezért azt az ítéletet hozzák, hogy Isten szeretete az Ő lényének egyetlen jellemzője és az Ő egyetlen lényege. Vajon azok a dolgok, amiket Isten tett, amikor átvezette az izráelitákat a Vörös-tengeren, nem váltak az emberek elképzeléseinek forrásává? (De igen.) Ez egy olyan kontextust teremtett, amelyben az emberek elképzeléseket alakítottak ki Istenről. Ha kialakítottak elképzeléseket Istenről, akkor vajon eljuthatnak Isten munkájának és természetének valódi megértéséhez? Nyilvánvaló, hogy nemhogy nem fogják megérteni, hanem félre is fogják értelmezni, és elképzeléseket alkotnak róla. Ez bizonyítja, hogy az ember megértése túlságosan beszűkült, és nem igazi megértés. Ugyanis az nem az igazság, hanem egyfajta szeretet és megértés, amelyet az emberek saját elképzeléseik, képzelgéseik, és önző vágyaik alapján elemeznek és értelmeznek Istenről; ez nem egyeztethető össze Isten valódi lényegével. Milyen más módokon szereti Isten az embereket, mint irgalommal, üdvösséggel, gondoskodással, védelemmel, valamint azzal, hogy meghallgatja imáikat? (Megfenyítéssel, fegyelmezéssel, metszéssel, ítélettel, fenyítéssel, próbatételekkel és finomítással.) Ez így van. Isten rengeteg módon mutatja meg szeretetét: csapással, fegyelmezéssel, szemrehányással, ítélettel, fenyítéssel, próbatételekkel, finomítással és így tovább. Ezek mind Isten szeretetének aspektusai. Csak ez a szemlélet átfogó, és csak ez van összhangban az igazsággal. Ha ezt megérted, akkor, ha önvizsgálatot tartasz, és rájössz, hogy félreértettél dolgokat Istennel kapcsolatban, akkor vajon nem vagy képes felismerni a torzulásodat és jól átgondolni, hogy hol rontottad el? Nem segít ez neked feloldani az Istennel kapcsolatos félreértéseidet? (De igen, segíthet.) Ahhoz, hogy ezt elérd, keresned kell az igazságot. Amíg az emberek keresik az igazságot, addig ki tudják küszöbölni az Istennel kapcsolatos félreértéseiket, és ha már kiküszöbölték az Istennel kapcsolatos félreértéseiket, akkor alá tudják vetni magukat Isten minden intézkedésének” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság megértése által ismerhetjük meg Isten tetteit). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy azért nem tudtam megérteni a cselekedeteit, mert egy bizonyos módon behatároltam az Ő szeretetét. Úgy hittem, Isten szeretete azt jelenti, hogy vigyáz az emberekre és megóvja őket, kegyelmet és áldásokat adva nekik, és soha nem hagyja, hogy fájdalommal vagy nyomorúsággal nézzenek szembe. Amikor Isten cselekedetei nem illeszkedtek az elképzeléseimhez, nem tudtam elfogadni azokat, sem alávetni magam nekik. Mindez azért volt, mert nem ismertem igazán az Ő munkáját. Emlékszem, kiskoromban anyám gyakran mesélte, hogyan teremtette Isten az emberiséget, és hogyan gondoskodott mindenről számunkra. A Törvény Korában Mózessel vezettette ki az izráelitákat Egyiptomból és át a Vörös-tengeren, fürjet és mannát küldött nekik a pusztában, és bevezette őket Kánaán jó földjére. A Kegyelem Korában az Úr Jézus meggyógyította a betegeket, kiűzte a démonokat, és keresztre feszítették, hogy megváltsa az emberiséget. Így az én elmémben Isten szeretete csakis a gondoskodásról és az oltalomról, valamint a kegyelem és az áldások megadásáról szólt. Miután hinni kezdtem Istenben, láttam, hogy Ő biztonságban és épségben megtart minket, és mi élvezzük a kegyelmét és áldásait az életünkben, ami még inkább azt éreztette velem, hogy Ő nagyon szeret minket. De ezúttal, hogy anyámat letartóztatták és börtönbe zárták, a teste minden bizonnyal sokat fog szenvedni. Aggódtam, hogy ha nem tud szilárdan megállni a bizonyságtételében, vagy a rendőrség halálra kínozza, elveszíti az esélyét az üdvösségre. Ezért Istenre panaszkodtam, amiért nem óvta meg őt. Még vitatkozni is próbáltam Vele, rámutatva, milyen szorgalmasan végezte anyám a kötelességét, és hogy soha nem adott el senkit, és nem adta el a gyülekezetet, amikor letartóztatták. Teljesen híján voltam a józan észnek! Isten szeretetét aszerint mértem, hogy a test nyert-e előnyöket és áldásokat, ami egyáltalán nem felel meg az igazságnak. Isten szeretete nem csupán kegyelem és áldások; magában foglalja az ítéletet, a fenyítést, a megpróbáltatásokat és a finomítást is. Amikor Isten kegyelmet és áldásokat adományoz az embereknek, az az Ő szeretete; de amikor környezeteket alakít ki, hogy megpróbálja és finomítsa az embereket, az még inkább egy megnyilvánulása az Ő szeretetének. Vegyük például anyám letartóztatását. A test szempontjából nézve rossz dolognak láttam, és úgy határoltam be, mint ami nem Isten szeretete. Valójában a megértésem túlságosan is egyoldalú volt. Ha ez nem történik meg, soha nem jöttem volna rá, hogy behatároltam Istent, hogy elképzeléseim és félreértéseim vannak Vele kapcsolatban, vagy hogy semmi igazi ismeretem nincs az Ő munkájáról és szeretetéről. Ugyanígy, bár anyám fizikailag szenved a letartóztatás és a bebörtönzés megtapasztalása miatt, ha a nehézségei közepette képes Istenhez imádkozni, Rá támaszkodni és keresni az Ő szándékait, megértheti az igazságot, növekedhet az életében, és az Istenbe vetett hite is megerősödhet. Ez jó dolog lenne számára. Isten munkájának nagy része nem illeszkedik az elképzeléseinkhez, és nem válik a testünk javára, de a hasznára válik az életünknek, ami még inkább megmutatja az Ő szeretetét. Ezen elmélkedve sokkal világosabb lett a szívem.

Később újra elgondolkodtam: miért nem tudtam alávetni magam anyám letartóztatásának? Aztán elolvastam Isten e szavait: „Nem adom meg a lehetőséget az embereknek arra, hogy kifejezzék érzéseiket, mivel Én testi érzések nélküli vagyok, és rendkívüli mértékben meggyűlöltem az emberek érzéseit. Az emberek közötti érzések miatt taszítottak Engem félre, és így váltam »harmadik féllé« a szemükben; az emberek közötti érzések miatt felejtettek el Engem; az ember az érzései miatt él a lehetőséggel, hogy »lelkiismeretét« felvegye; az ember az érzései miatt idegenkedik mindig az Én fenyítésemtől; az ember az érzései miatt nevez Engem mindig tisztességtelennek és igazságtalannak, és mondja, hogy nem törődöm az ember érzéseivel, amikor a dolgokat kezelem. Vajon Nekem is vannak rokonaim a földön? Ki dolgozott valaha Hozzám hasonlóan éjjel-nappal, anélkül, hogy élelemre vagy alvásra gondolt volna, az Én teljes irányítási tervem érdekében? Hogyan lehetne az ember Istenhez hasonlítható? Hogyan lehetne az ember összeegyeztethető Istennel?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 28. fejezet). „Az egész emberiség az érzések állapotában él –, és így Isten nem kerüli el egyiket sem, és leleplezi az egész emberiség szívében elrejtett titkokat. Miért olyan nehéz az embereknek levetniük az érzéseiket? Túlmutat-e ez a lelkiismereti normákon? Beteljesítheti-e a lelkiismeret Isten akaratát? Átsegíthetik-e az érzések az embereket a viszontagságokon? Isten szemében az érzések az Ő ellenségei – vajon nem ezt mondták-e ki világosan Isten szavai?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” című rész misztériumainak kinyilatkoztatásai 28. fejezet). Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy azért nem tudtam alávetni magam, mert a testi ragaszkodás szerint éltem. Ami a doktrínát illeti, tudtam, hogy az embereket, eseményeket és dolgokat, amelyekkel mindennap találkozunk, legyenek azok jók vagy rosszak, Isten engedi meg, és Istentől kell elfogadnunk azokat. De amikor megtudtam, hogy anyám börtönben van, nem tudtam ezt Istentől elfogadni, és még kevésbé kerestem az Ő szándékait. Már a puszta gondolat is összetörte a szívemet, hogy milyen fizikai és lelki fájdalmat és gyötrelmet él át a börtönben. Nem akartam, hogy szenvedjen. Attól is féltem, hogy nem tud szilárdan megállni a bizonyságtételében, júdássá válik, és így nem nyer megmentést, vagy hogy a rendőrség halálra kínozza a börtönben, én pedig elveszítem az anyámat. A testi ragaszkodásom pártjára álltam, és vitatkoztam Istennel, panaszkodva, amiért nem óvta meg anyámat. Minden gondolatom Isten elleni ellenállás volt. Szembehelyezkedtem Istennel, és ellenkeztem Vele. Eszembe jutott Jób a megpróbáltatásai során. Elvesztette minden jószágát, minden vagyonát és mind a tíz gyermekét, a testét pedig fájdalmas fekélyek borították. Jób azonban soha nem panaszkodott. Hitt abban, hogy minden Isten kezében van, és hogy még a nehézség is Isten engedélyével érkezik, és mégis alávetette magát Istennek, és dicsérte az Ő nevét. Láttam, hogy Jóbnak istenfélő szíve van. Én olyan messze elmaradok tőle! Amikor meghallottam, hogy anyámat letartóztatták és börtönben van, egyszerűen nem tudtam elfogadni. Teljesen a ragaszkodásaim szerint éltem. Bár tudtam, hogy ezt Isten engedte meg, nem tudtam alávetni magam. Vitatkoztam Istennel, és legbelül ellenálltam Neki. Hol volt az én istenfélő szívem? Egyértelműen a nagy vörös sárkány az, aki gyűlöli Istent, és letartóztatja és üldözi a hívőket, és ez az oka annak, hogy anyám annyit szenved a letartóztatása után. De ahelyett, hogy a KKP-t gyűlöltem volna, Istenre panaszkodtam. Mindent teljesen kifordítva láttam, és képtelen voltam megkülönböztetni a helyest a helytelentől!

Ezután elolvastam még néhány szakaszt Isten szavaiból, és kezdtem egy kicsit megérteni a jelentőségét annak, hogy miért engedi meg Isten az üldözést és a nyomorúságokat. Isten azt mondja: „A munkája során, a kezdetektől fogva, Isten minden ember számára – vagy mondhatnánk, hogy minden Őt követő ember számára – próbatételeket szabott meg, és ezek különböző méretű próbatételek. Vannak, akik a családjuk által való elutasítás próbatételét tapasztalták meg, vannak, akik a kedvezőtlen környezet próbatételét, vannak, akik a letartóztatás és a kínzás próbatételét mások a választási lehetőségek próbatételét, és vannak, akik a pénz és a státusz próbatételét. Általánosságban elmondható, hogy mindegyikőtök szembenézett mindenféle próbatétellel. Miért így munkálkodik Isten? Miért bánik így mindenkivel? Milyen eredményre törekszik? Íme a lényeg, amit közölni szeretnék veletek: Isten látni akarja, hogy az adott ember olyan típus-e, aki féli Őt és kerüli a gonoszt. Ez azt jelenti, hogy amikor Isten próbatétel elé állít téged, és egyik vagy másik körülménnyel szembesít, akkor az a szándéka, hogy megvizsgálja, olyan ember vagy-e, aki féli Őt és kerüli a gonoszt” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan lehet megismerni Isten természetét és az eredményeket, amelyeket munkája el fog érni?). „Istennek az ember felé irányuló maradandó gondoskodása és támogató munkája során elmondja a szándékainak és az emberrel szemben támasztott követelményeinek teljességét, és megmutatja tetteit, természetét, és azt, hogy Ő mivel rendelkezik és mi Ő az ember számára. A cél az, hogy az embert érettséggel ruházza fel, és lehetővé tegye, hogy az ember különböző igazságokat nyerjen Istentől, miközben követi Őt; igazságokat, amelyek Istentől az embernek adott fegyverek a Sátán elleni harchoz. Ily módon felvértezve az embernek Isten próbatételeivel kell szembenéznie. Istennek sok eszköze és útja van arra, hogy próbára tegye az embert, ám ezek mindegyike igényli Isten ellenségének, a Sátánnak az »együttműködését«. Ez azt jelenti, hogy Isten, miután az embernek adta a Sátán elleni csatához szükséges erős fegyvereket, átadja az embert a Sátánnak, és megengedi, hogy a Sátán »próbára tegye« az ember érettségét. Ha az ember ki tud törni a Sátán által kialakított csatarendből, ha meg tud menekülni és életben marad, amikor a Sátán bekeríti, akkor az ember átment a próbára tételen. Azonban ha az embernek nem sikerül elhagynia a Sátán csatarendjét, és a Sátán legyőzi, akkor nem fog átmenni a próbán. Az ember bármely aspektusát teszi is próbára Isten, próbatételeinek kritériuma az, hogy az ember megáll-e szilárdan a bizonyságtételében, amikor a Sátán megtámadja, továbbá az, hogy megtagadja-e Istent, megadja-e magát és behódol-e a Sátánnak, amikor a Sátán tőrbe csalta. Elmondhatjuk, hogy az, hogy az embert meg lehet-e menteni vagy sem, attól függ, hogy felül tud-e kerekedni a Sátánon és le tudja-e győzni, és hogy elnyerheti-e a szabadságot vagy sem, az attól függ, hogy képes-e egyedül forgatni azokat a fegyvereket, amelyeket Istentől kapott a Sátán kötelékeinek legyőzéséhez, elérve, hogy a Sátán minden reményét elveszítve lemondjon róla. Ha a Sátán felhagy a reménnyel és lemond valakiről, az azt jelenti, hogy a Sátán soha többé nem fogja megpróbálni elvenni ezt a személyt Istentől, soha többé nem fogja vádolni és zavarni az illetőt, soha többé nem fogja önkényesen gyötörni és támadni őt; Isten csakis ilyen embert fog igazán megnyerni. Ez a teljes folyamat, amely által Isten megnyer egy embert” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). „Azok, akik őszintén követik Istent, képesek kiállni azt, hogy a munkájukat próbára teszik, míg azok, akik nem őszintén követik Istent, képtelenek kiállni Isten bármely próbatételét. Őket előbb vagy utóbb kiűzik, miközben a győztesek megmaradnak a királyságban. Azt, hogy az ember őszintén keresi-e Istent, csak a munkájának próbára tétele, vagyis Isten próbatételei határozhatják meg, és nincs semmi köze ahhoz, amit maga az ember határoz meg. Isten egyetlen személyt sem utasít el könnyelműen; minden, amit Ő tesz, képes teljesen meggyőzni az embert. Ő semmi olyat nem tesz, ami láthatatlan az ember számára, sem olyan munkát nem végez, amely ne tudná meggyőzni az embert. Hogy az ember hite igaz vagy sem, azt a tények bizonyítják, és nem határozhatja meg ember. Az, hogy »búzából nem lesz konkoly, és konkolyból nem lehet búzát csinálni«, kétségtelen. Mindazok, akik őszintén szeretik Istent, végül meg fognak maradni a királyságban, és Isten nem fog rosszul bánni senkivel, aki őszintén szereti Őt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Isten szavaiból megértettem, hogy Ő azért engedi meg, hogy üldözés és nyomorúság érje az embereket, hogy tökéletesítse őket, Hozzá hűségessé és Neki alávetetté tegye őket. Ugyanakkor felfedi és kiiktatja azokat, akik nem őszinték Hozzá. Az utolsó napokban Isten kifejezi az igazságot, hogy ellásson minket, és elmondja nekünk minden követelményét. Aztán valós környezeteket alakít ki, hogy megpróbáljon és próbára tegyen minket, hogy lássa, vajon őszinték vagyunk-e Hozzá, és alávetjük-e magunkat Neki. Ha képesek vagyunk fegyverként használni az igazságot a Sátán elleni harcban, ha a megpróbáltatások során szilárdan megállunk a bizonyságtételünkben Isten mellett, és teljesen megszégyenítjük a Sátánt, akkor Isten által megnyert emberekké válunk. Vegyük például a KKP letartóztatásait és üldözését. Az őszinte hívők fájdalmuk és gyengeségük ellenére sem tagadják meg és árulják el Istent. Ehelyett a Sátán üldözésén keresztül világosan meglátják az ördög csúf arcát. A gyengeség és fájdalom idején Isten szavainak megvilágosítása és útmutatása még nagyobb hitet ad nekik, és hajlandóak az életüket is kockára tenni, hogy szilárdan megálljanak a bizonyságtételükben. Egy ilyen környezeten keresztül nyeri meg Isten az emberek őszinte szívét, és munkálja beléjük az igazságot. Épp, mint Az ötvösök tüze című film főszereplője esetében. A rendőrök arra akarták kényszeríteni, hogy árulja el Istent, ezért meztelenre vetkőztették, és áramütéssel kínozták az egész testét. Kegyetlen kínzást viselt el, de Isten szavai hitet adtak neki. Inkább meghalt volna, minthogy elárulja vagy megtagadja Istent. Erőteljes bizonyságot tett Mellette, és végül megszégyenítette a Sátánt. Láttam, hogy az őszinte hívők, függetlenül attól, milyen környezeteket tapasztalnak meg, vagy mennyi szenvedést és kínzást viselnek el, ragaszkodnak az Isten iránti hűségükhöz. Számukra a nyomorúság és a szenvedés a tökéletesítés egyik módja, és egyben Isten különleges áldása is. De azok, akik nem őszinték Isten iránt, az önfenntartás érdekében megtagadják és elárulják Istent, amikor fizikai kínzással, fájdalommal vagy a halál fenyegetésével néznek szembe. Az ilyen emberek jelentik a felfedett konkolyt, ők azok, akiket Isten ki fog iktatni. Isten a nagy vörös sárkányt szolgálattevőként használja fel, hogy felfedje és egyben tökéletesítse is az embereket. Isten oly bölcs! Eszembe jutott, hogy anyám a legutóbbi letartóztatása után elhatározásra jutott: még ha újra le is tartóztatják, ragaszkodni fog a hitéhez, kitart Isten követése mellett, és soha nem árulja el Őt. Ez a letartóztatás Isten próbája a számára. Ha elárulja Istent, hogy megóvja a testét, akkor le fog tárulni. De ha képes Istenhez imádkozni és Rá támaszkodni, és szilárdan megállni az Isten melletti bizonyságtételében, akárhogy is üldözi a Sátán, akkor ez a környezet tökéletesíteni fogja őt, növelve a hitét és a szeretetét. Ez egyúttal egy lehetőség is, amelyet Isten adott neki a bizonyságtételre – az Ő különleges áldása. Ezt megértve, elengedtem egy keveset a szívemben lévő, anyámért érzett aggodalomból.

Ahogy tovább kerestem, rájöttem, hogy volt egy másik téves nézőpontom is. Úgy gondoltam, hogy ha valakit halálra üldöznek a börtönben, akkor az nem érheti el a megmentést. Egészen addig nem változott meg a nézőpontom, amíg el nem olvastam egy szakaszt Isten szavaiból. Isten azt mondja: „Ne arról beszéljünk, hogy végül mi lett a sorsa ama vértanúknak, vagy hogy Isten milyen ítéletet mondott a cselekedeteikről, hanem ezt kérdezzük meg: amikor elérkezett ama vértanúk számára a vég, vajon az emberi elképzeléseknek megfelelően fejeződött be az életük? (Nem.) Az emberi elképzelések szemszögéből nézve azok a mártírok óriási árat fizettek Isten munkájának népszerűsítéséért, de végül olyannyira súlyosan ártott nekik a Sátán, hogy belehaltak. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel. Azonban pontosan ezek a dolgok történtek velük – ez volt az, amit Isten megengedett. Milyen igazságot lehet keresni ebben? Isten átka és kárhoztatása, vagy az Ő elrendezése és áldása volt-e az, hogy engedte őket így meghalni? Egyik sem. Akkor mi volt? Szívfájdalmat okoz az embereknek, ha azoknak a mártíroknak a halálára gondolnak, mégis ezek a tények. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy Istenben hívő emberek ilyen módon halnak meg? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, feldúlt-e ezért a szívetek, és éreztek-e egy kis rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: »Ezek az emberek Isten evangéliuma népszerűsítésére vonatkozó kötelességüket tették, és jó embereknek kell tekinteni őket, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen sors?« Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült hús-vér teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavainak olvasása után világosabb lett a szívemben. Korábban úgy gondoltam, hogy ha a rendőrség halálra üldöz valakit, az azt jelenti, hogy Isten nem mentheti meg őt, de Isten egyáltalán nem így látja. Az Úr Jézus azt mondta: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Eszembe jutottak azok, akik júdássá váltak. Letartóztatásuk után, rettegve a rendőrségi kínzásoktól, eladtak vezetőket és dolgozókat, vagy a testvéreiket, és aláírták a Három Nyilatkozatot is. Nem szenvedtek fizikailag, és szabadon engedték őket – a mai napig is élnek –, de örökre elveszítették az esélyüket az üdvösségre, és a jövőben örök büntetéssel kell szembenézniük. Azok azonban, akik mártírhalált haltak, mert a nagy vörös sárkány halálra üldözte őket – bár halálra kínozták őket, mégis, az életük árán is szilárdan megálltak a bizonyságtételükben. Ez a legjelentősebb és legértékesebb dolog, és Isten megemlékezik róla. Épp úgy, mint a Kegyelem Kora tanítványainak esetében, akik vértanúk lettek, mert hirdették az Úr Jézus nevét. Hűségesek voltak Istenhez. Haláluk után a lelkük visszatért Istenhez, és Ő megfelelően gondoskodott róluk. Mi több, a haláluk bizonyíték a Sátán gonoszságára, amit Isten választott népének bántalmazásával követett el, és ez maga a győzedelmes bizonyság arra, hogy Isten dicsőséget nyer, és legyőzi a Sátánt. Anyám sorsa Isten kezében van. Minden, amit megtapasztal, az Isten szuverenitása és elrendezései alatt áll. Még ha halálra is üldözik, az az igazságosságért történne, és az egy dicsőséges dolog lenne. Én csak egy apró teremtett lény vagyok; nincs jogom megmondani Istennek, hogy mit tegyen. Alá kell vetnem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek. Ezt felismerve a szívemben lévő gyötrelem kezdett alábbhagyni.

Idén januárban a nagyapám azt írta, hogy anyám levelet küldött a börtönből. Azt írta, hogy a munka nagyon megerőltető, és a látása sokat romlott. Ezt hallva dühös lettem, és megszakadt a szívem. „Anyának már korábban is voltak gondjai a szemével” – gondoltam. „Mindennap ilyen nehéz fizikai munkát végez – mi lesz, ha megvakul? Még olyan sok van hátra a büntetéséből! Az előtte álló napok nagyon nehezek lesznek a számára!” Aztán eszembe jutottak Isten szavai: „Az út, amelyen Isten vezet bennünket, nem egyenesen vezet felfelé, hanem kanyargós, kátyúkkal teli út; Isten azt mondja továbbá, hogy minél rögösebb az út, annál inkább felfedheti szerető szívünket. Mégsem tud egyikünk sem ilyen utat nyitni. Tapasztalatom szerint sok rögös, veszélyes ösvényen jártam, és nagy szenvedéseket kellett elviselnem; néha még olyan mélységes bánatom is volt, hogy legszívesebben felkiáltottam volna, de ezt az utat a mai napig járom. Hiszem, hogy ez az az út, amelyet Isten vezet, ezért elviselem a sok szenvedés gyötrelmét, és megyek tovább. Hiszen ez az, amit Isten elrendelt, úgyhogy ki menekülhetne előle? Nem kérem, hogy áldásokat kapjak; csak azt kérem, hogy képes legyek járni azt az utat, amelyen Isten szándékai szerint járnom kell. Nem arra törekszem, hogy másokat utánozzak, és azt az utat járjam, amit ők járnak; csak arra törekszem, hogy mindvégig felajánlhassam odaadásomat és a kijelölt utamat járhassam. Nem kérem mások segítségét; hogy őszinte legyek, én sem tudok segíteni senki másnak. Úgy tűnik, hogy rettenetesen érzékeny vagyok ebben a kérdésben. Nem tudom, hogy mások mit gondolnak. Ez azért van, mert mindig is úgy hittem, hogy azt, hogy valakinek mennyit kell szenvednie és mekkora utat kell megtennie az ösvényén, Isten előre elrendelte, és hogy senki sem tud igazán segíteni senki másnak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Isten szavain elmélkedve megértettem, hogy a hit útja nem zökkenőmentes; mindannyiunknak sok szenvedést kell elviselnünk. Isten előre elrendelte a nehézségeket, amelyeket az egyes emberek meg fognak tapasztalni. Az, hogy a rendőrség hogyan bánik anyámmal, mennyit szenved a börtönben, és hogy megvakul-e – mindez Isten kezében van. Amit most tehetek, az az, hogy többet imádkozom, anyámat Isten kezébe helyezem, és kérem Őt, adjon neki hitet ahhoz, hogy megtapasztalja ezt a helyzetet. Most, amikor anyámra gondolok, bár még mindig érzek némi aggodalmat és félelmet, ez már nem befolyásolja az állapotomat. Le tudom csendesíteni a szívemet, és oda tudom szánni magam a kötelességemnek, mert megértettem, hogy minden, amit Isten tesz, az jó, és az Ő jó szándékait hordozza magában.