Megszabadultam a betegségeim miatti szorongástól

15 február 2024

Édesanyám rákos lett és elhunyt, mielőtt férjhez mentem, édesapámnál pedig magas vérnyomás alakult ki 57 éves korában, ami a vérerek megrepedéséhez vezetett, félig lebénult és 15 évig fekvőbeteg volt. Végül kínok között halt meg. A fájdalomtól elgyötört apám látványa sötét árnyékot vetett a szívemre. Arra gondoltam, hogy öregszem, ráadásul magas vérnyomásom és anginám volt. Néha a fél fejem elzsibbadt, és úgy éreztem, mintha tűkkel szurkálnának. Egyéb egészségügyi problémáim is voltak, és hosszan tartó gyógyszeres kezelés alatt álltam. Rájöttem, hogy ugyanazok a tüneteim, mint az apámnak, és állandóan aggódtam. Mi van, ha cselekvőképtelenné válok, mint az apám? Hogy tudnék ezzel együtt élni? Hogyan tudnám végezni kötelességemet és követni az igazságot? Ha nem tudnám a kötelességemet teljesíteni, hogyan menthetnének meg? Tehát bármikor, amikor tünetek jelentkeztek, szorongás gyötört. Egyszer egy gyülekezetnek sürgősen szüksége volt valakire, hogy támogassa őket. Egy felső vezető megkért, hogy segítsek, de én arra gondoltam: „Sok probléma van abban a gyülekezetben. Ha beleegyezek, sok vesződséggel fog járni, és sok energiát kell belefektetnem. Már most is rossz az egészségem, így ez csak még jobban ki fog fárasztani. Vajon tovább romlik-e majd az állapotom? Mihez kezdek, ha valóban megbetegszem?” Tehát visszautasítottam. Néhány hónappal később annak a gyülekezetnek valóban szüksége volt valakire, és a felső vezető ismét eljött hozzám beszélni erről. Nagyon bántott a lelkiismeret. Korábban nem vettem figyelembe Isten akaratát, és eléggé zaklatott voltam utána. Nem utasíthattam el újra ezt a kötelességet, így beleegyeztem, hogy elmegyek.

De amint megérkeztem a gyülekezetbe, rájöttem, hogy semmit nem értek el a munkájukkal, és nagy nyomás alá kerültem. Sok problémát kellett megoldani, ha javítani akartam a munkaeredményeken, és ez nagyon nehéz lett volna. Állandóan kavargott az agyam. Ismét kezdtem érezni a zsibbadást a fejemben, és olyan érzésem volt, mintha bogarak mászkáltak volna az agyamban. Nem tudtam aludni és nem volt napközben energiám. Egész testemben gyengének éreztem magam, és egyáltalán nem volt erőm. Kicsit aggódtam. Vajon egyre rosszabb lesz az állapotom? Ha az ereim ugyanúgy elzáródnának, mint apámnak, én is csak úgy összeesnék? Ha tehetetlenné válnék, lebénulnék, vagy akár az életemet veszteném, hogyan teljesíthetném a kötelességeket, és hogyan érhetném el az üdvösséget? Aggodalmak gyötörtek a betegségem miatt, és bár én voltam a felelős az evangéliumi munkáért, nem akartam a problémák részleteivel foglalkozni. Alig ellenőriztem a munka részleteit, féltem, hogy cselekvőképtelenné vállok, ha kifárasztom magam. Nagyon türelmetlen voltam, és át akartam adni ezt a hektikus evangéliumi munkát egy újonnan megválasztott vezetőnek. Ez a gyülekezet már eddig sem ért el sokat az evangéliumi munkában, és én nem foglalkoztam részletesen a problémával, ami azt jelentette, hogy a munka egyáltalán nem lendült fel. Akkoriban azon aggódtam, hogy nem romlik-e az állapotom, és hogy ha súlyosbodna, életemet veszteném. Ha meghalnék, nem tudnám végezni a kötelességemet, és nem menekülnék meg. De úgy gondoltam, hogy egy kötelesség teljesítésének közepén vagyok, így Istennek meg kellene védenie, és valószínűleg nem leszek súlyos beteg. Kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Az aggodalmaim azonban időről időre még mindig kísértettek, különösen, amikor láttam, hogy 70-es éveikben járó emberek dolgoznak velem egészségügyi problémák nélkül, pedig én fiatalabb voltam náluk, mégis tele voltam betegségekkel. Úgy gondoltam, jó egészségnek örvendenek, és biztosan könnyűszerrel végzik a kötelességüket. Én miért nem voltam egészséges? Nagyon tehetetlennek éreztem magam, negatív és lehangolt lettem a kötelességemben. 2022 decemberének végén fellángolt a világjárvány. Már így is sok alapbetegségem volt, majd megfertőződtem a Coviddal is. Lázas voltam, egész testemben gyengének éreztem magam, és vért köhögtem fel. Nem volt étvágyam, és két hétig nem tudtam enni. Szörnyen éreztem magam. Azt gondoltam: „Végem van, az egészségem valóban tönkrement. Ha életem vesztem, hogyan végezhetem továbbra is a kötelességeket? Néhányan elkapták a Covidot, néhány napig köhögtek, majd jól voltak. De soha nem hagytam fel a kötelességem végzésével, bár több napig magas lázam volt, és nem tudtam semmit enni. Hogy betegedhettem meg ennyire?” Minél többet gondoltam erre, annál lehangoltabb lettem, és nyomorultul éreztem magam. Egy idő után lement a lázam, de a két ember, akivel dolgoztam, megfertőződött, és senki sem volt, aki elvégezze a gyülekezeti munkát. Más lehetőség nem lévén, legyengült testemet kellett elvonszolnom az összejövetelekre. Két-három napig rohangáltam betegen, és a járvány miatt sok feladatot nehéz volt koordinálni. Lankadt az elszántságom, és úgy éreztem, hogy a munka túlságosan nehéz. Az egészségem egyre csak romlott, és nem végeztem jól a munkát, ezért arra gondoltam, hogy akár haza is mehetek gyógyulni. Talán egy kicsit jobban leszek. A vendéglátóm házában az anginám hirtelen előjött, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Arra gondoltam: „Ha továbbra is a vezetői kötelességeket teljesítem, az egészségem nem fogja tovább bírni. Jobb, ha nem végzem el ezt a kötelességet.” Hirtelen nagyon lehangoltnak éreztem magam, és két-három napig ágyban maradtam. Úgy éreztem, csak magamra számíthatok, ha jobban akarok lenni, és jobban kell vigyáznom az egészségemre, és hogy ez reális. Írtam egy levelet a vezetőnek, hogy elmagyarázzam, mit gondolok, és amint elküldtem, hazamentem. Útban hazafelé csak arra tudtam gondolni, hogy: „Már annyi ideje hívő vagyok, az egészségem mégis ilyen állapotban van, és nem tudom jól végezni a kötelességemet. Gondolom, hogy ezúttal teljesen lelepleződtem, megmenekülhetek-e még?” Amikor hazaértem, feküdtem az ágyban, üresnek érezve magam legbelül, és nem tudtam aludni. Tele voltam bűntudattal. Eszembe jutottak az evangéliumi munka részletei is, amiért felelős voltam, és amit el kellett intézni. Ha csak itthon maradnék, az biztosan késleltetné a gyülekezet munkáját. Ez nem volt összhangban Isten akaratával. Hát nem csak bedobtam a törülközőt és elárultam Istent? Ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem! Miért érzem magam annyira gyengének, és miért nem vagyok hajlandó a kötelességem teljesítésére ebben a helyzetben? Tudom, hogy ez nincs összhangban az akaratoddal, de nem tudom folytatni. Egy csepp erőm sem maradt. Ó Istenem, annyira elveszettnek érzem magam, és olyan nagy fájdalmaim vannak. Kérlek, világosíts meg és vezess engem, kérlek, adj hitet és erőt nekem.”

Keresésem során elolvastam Isten szavainak egy szakaszát. „Akár beteg vagy, akár fájdalmaid vannak, amíg csak lélegzel, amíg még élsz, amíg még tudsz beszélni és járni, addig van energiád a kötelességed teljesítésére, és jól kell viselkedned a kötelességed teljesítése során, szilárdan megállva abban. Nem szabad lemondanod a teremtett lény kötelességéről és a felelősségről, amelyet a Teremtő adott neked. Amíg meg nem halsz, teljesítened kell a kötelességedet, és jól kell teljesítened(Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (3.)). Isten szavainak egyik himnuszát is meghallgattam. „Az embert oly nehéz megmenteni”: „Senkinek nem áll szándékában egész életében Isten követésének útját járni, az igazságra törekedni, hogy elnyerje az életet, hogy Isten ismeretére jusson, és végül Péterhez hasonlóan egy értelmes életet éljen meg. Ezért az emberek útjuk során eltévelyednek, sóvárogva a test örömeire. Amikor fájdalommal szembesülnek, valószínűleg negatívvá válnak és elgyengülnek, és nem lesz hely a szívükben Isten számára. A Szentlélek nem fog munkálkodni bennük, néhányan pedig még vissza is akarnak majd fordulni. Minden erőfeszítés, amit a hitük éveibe fektettek, kárba veszett, és ez nagyon veszélyes dolog! Milyen sajnálatos, hogy minden szenvedésük, az a számtalan prédikáció, amit meghallgattak, valamint az Isten követésével töltött éveik mind hiábavalók! Az emberek könnyen mennek lefelé a lejtőn, a helyes úton járni és Péter ösvényét választani pedig valóban nehéz. A legtöbb ember nem gondolkodik tisztán. Nem látják világosan, hogy melyik a helyes út, és melyik az attól való eltérés. Nem számít, hány prédikációt hallanak, és nem számít, hogy Isten hány szavát olvassák, habár tudják, hogy Ő Isten, akkor sem hisznek Benne teljesen. Tudják, hogy ez az igaz út, de képtelenek elindulni rajta. Milyen nehéz megmenteni az embereket!(Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben a helyes út megválasztása a legfontosabb). Ez a himnusz könnyeket csalt a szemembe. Isten szavai igazán megindítóak voltak számomra, és a gyakorlás útja felé irányítottak. Bár beteg voltam, amíg még lélegeztem, és amíg még beszélni és járni tudtam, nem adhattam fel teremtett lényként való kötelességemet. Jobban belegondolva a betegségembe, rájöttem, hogy nem annyira súlyos, hogy ne tudnék boldogulni. Egyszerűen csak gyenge voltam. Amikor egy kicsit szenvednem kellett a kötelességem teljesítéséhez, félretettem azt és hazamentem. Évek óta hívő voltam, és oly sokat hallottam Isten szavaiból. Valóban fel akartam adni a kötelességemet? Ez esztelenség volt! Rájöttem, hogy nem folytathatom ezt a negatív hozzáállást. Nem a szégyen jele lenne Isten szemében, ha így feladnám a kötelességemet? Nem számított, mikor leszek jobban, amíg volt lélegzetem, nem számított, milyen nehéz a kötelességem, mindent meg kellett tennem, hogy együttműködjek. Isten szavai megadták a motivációt a kötelességemhez, és hirtelen sokkal szabadabbnak éreztem magam. Fordulatot éreztem az állapotomban, és visszamentem, hogy újra magamra vegyem a kötelességemet.

Utána elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból. „Aztán vannak olyanok, akiknek rossz az egészségi állapotuk, gyenge az alkatuk és nincs energiájuk, akik gyakran betegeskednek kisebb-nagyobb kórok miatt, akik még a mindennapi élethez szükséges alapvető dolgokat sem tudják elvégezni, akik nem tudnak úgy élni vagy boldogulni, mint a normális emberek. Az ilyen emberek gyakran érzik magukat kényelmetlenül és rosszul a feladataik végzése közben; egyesek fizikailag gyengék, másoknak valódi betegségeik vannak, és természetesen vannak olyanok is, akiknek valamilyen ismert és lehetséges betegségük van. Az ilyen emberek, mivel ilyen gyakorlati fizikai nehézségeik vannak, gyakran süllyednek negatív érzelmekbe, és bánat, szorongás és aggodalom keríti hatalmába őket. Miért éreznek bánatot, szorongást és aggodalmat? Azért aggódnak, hogy ha továbbra is így végzik a kötelességüket, így fáradoznak és rohangálnak Istenért, és mindig ilyen fáradtnak érzik magukat, akkor vajon az egészségük egyre jobban meg fog romlani? Amikor elérik a 40 vagy az 50 éves kort, vajon ágyhoz lesznek kötve? Helytállóak-e ezek az aggodalmak? Tudna-e valaki konkrét megoldást adni arra, hogyan lehet ezt kezelni? Ki fog ezért felelősséget vállalni? Ki lesz a felelős? Akiknek rossz az egészségi állapotuk, és akik fizikailag alkalmatlanok, azok bánatot, szorongást és aggodalmat éreznek az ilyen dolgok miatt. A betegségben szenvedő emberek gyakran gondolják, hogy »Ó, én eltökélt vagyok, jól teljesítem a kötelességemet, de van ez a betegségem. Kérem Istent, hogy őrizzen meg a bajtól, és Isten oltalmával nem kell félnem. De vajon, ha kimerülök a feladataim teljesítése közben, nem fog-e súlyosbodni az állapotom? Mit fogok tenni, ha a betegségem tényleg kiújul? Ha kórházba kell mennem, hogy megműtsenek, nincs pénzem, hogy kifizessem, és ha nem veszek fel kölcsönt, hogy kifizessem a kezelésemet, vajon még rosszabb lesz az állapotom? És ha igen súlyossá válik, meg fogok halni? Normális halálnak tekinthető-e egy ilyen halál? Ha tényleg meghalok, Isten emlékezni fog-e az elvégzett kötelességeimre? Vajon úgy tekint majd rám, mint aki jót cselekedett? Üdvösségre jutok-e majd?« Olyanok is vannak, akik tudják, hogy betegek, vagyis tudják, hogy valamilyen valódi betegségük van, például gyomorbetegség, derék- és lábfájás, ízületi gyulladás, reuma vagy bőrbetegség, nőgyógyászati betegség, májbetegség, magas vérnyomás, szívbetegség és így tovább. Ők azt gondolják: »Ha továbbra is teljesítem a kötelességemet, vajon Isten háza kifizeti-e a betegségem kezelését? Ha a betegségem súlyosbodik, és az befolyásolja a kötelességem teljesítését, meggyógyít-e Isten? Mások meggyógyultak, miután hittek Istenben – akkor én is meggyógyulok? Meggyógyít-e engem Isten ugyanúgy, ahogy másokkal is kedvesen bánik? Ha hűségesen teljesítem a kötelességemet, Istennek meg kell gyógyítania engem, de mi van akkor, ha csak én kívánom, hogy Isten meggyógyítson, és Ő nem gyógyít meg?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, mélységes szorongás támad a szívükben. Annak ellenére, hogy soha nem hagyják abba a kötelességük teljesítését, és mindig megteszik, amit kell, állandóan a betegségükre, az egészségükre, a jövőjükre, az életükre és a halálukra gondolnak. Végül arra a következtetésre jutnak, hogy vágyakozva gondolkodnak: »Isten meggyógyít engem, Isten megőriz engem. Isten nem fog elhagyni, és Isten nem fogja tétlenül nézni, ha látja, hogy megbetegszem.« Az ilyen gondolatoknak semmi alapjuk sincs, sőt mondhatni, ezek egyfajta elképzelések. Ilyen elképzelésekkel és képzelgésekkel az emberek sosem lesznek képesek megoldani a gyakorlati nehézségeiket, és legbelül bizonytalanul bánkódnak, szoronganak és aggódnak az egészségük és a betegségeik miatt; fogalmuk sincs, hogy ki fog felelősséget vállalni ezekért a dolgokért, vagy hogy egyáltalán vállalja-e valaki a felelősséget(Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (3.)). Ha Isten nem mondja ezt, még mindig nem tudnám, hogy a betegségeim miatti állandó aggodalom negatív érzelem, és azt gondolnám, hogy indokolt volt. Most végre rájöttem, hogy mélyen elmerültem ebben a negatív érzelemben. Mivel a magas vérnyomás és az angina alapbetegségeim voltak, a tünetek elég gyakran jelentkeztek. Amikor többet szenvedtem a kötelességemben, és egy kicsit jobban elfáradtam, aggódtam, hogy az állapotom egyre súlyosabbá válik. Ha életemet veszteném, hogyan tudnám végezni a kötelességemet? Ezért aztán féltem, hogy elveszítem az esélyem az üdvösségre. Amikor az egészségem nem volt annyira rossz, tudtam folytatni a kötelességem teljesítését. Úgy éreztem, megfizetem az árát, és Isten meg fog védeni, de amint jelentkeztek a tüneteim, elöntött a szorongás érzése. Folyton a jövőm miatt aggódtam, és nem tudtam szabadon végezni a kötelességemet. Minél többet gondoltam a hús-vér testre, annál jobban féltem a haláltól, valamint a rossz egészségi állapot okozta nehézségektől és fájdalomtól. És amikor visszagondoltam az ágyban fekvő apámra, akit minden nap borzalmas fájdalmak gyötörtek, és tehetetlenül bámulta a fehér falat teljes reménytelenséggel, rettegtem, hogy olyanná válok, mint ő. Ezért gondoltam mindig a hús-vér testemre a kötelességem teljesítése közben. Meglapultam, féltem mindent beleadni. Nem akartam keményen dolgozni, hogy megismerjem az evangéliumi munka részleteit, ami azt jelentette, hogy a munka sosem haladt jól. És miután elkaptam a Covidot, és az állapotom rosszabb lett, az aggodalmaim súlyosabbá váltak. Nem akartam tovább végezni a kötelességemet, csak feladtam és hazasiettem. Rájöttem, hogy mennyire befolyásolt ez a negatív érzelem. Ebben a szorongásban élve csak egyre jobban lázadtam Isten ellen, és az élet egyre nyomasztóbbá és fájdalmasabbá vált. Valójában tudtam, hogy a születés, az öregedés, a betegség és a halál mind Isten kezében van, az irányításomon kívül esik, és nincs módom arra, hogy elkerüljem a betegségeket. Megfelelően szembe kell néznem vele, és alávetni magam Isten elrendezéseinek. Bármennyire is aggódom, nem változtathatok semmin. De mivel mindig a kilátásaimon és a kiúton gondolkodtam, nem tehettem mást, mint hogy szorongásban éltem. Sok felesleges feszültséget és fájdalmat okoztam magamnak. Annyira ostoba voltam! Felismerve ezt, nem akartam többé ebben a negatív állapotban élni.

Azután elolvastam Isten szavának egy szakaszát. „Milyen utat kövessenek az emberek, amikor valamilyen betegség jelentkezik? Hogyan döntsenek? Az embereknek nem kellene bánatba, szorongásba és aggodalomba süllyedniük, és saját jövőbeli kilátásaikról és útjaikról töprengeniük. Sőt, minél inkább ilyen idők, ilyen különleges helyzetek és körülmények adódnak, és minél inkább ilyen azonnali nehézségekbe kerülnek az emberek, annál inkább kellene keresniük az igazságot és törekedniük az igazságra. Csak így nem lesznek hiábavalók a prédikációk, amelyeket a múltban hallottál, valamint az igazságok, amelyeket megértettél, és csak így fognak hatni. Minél inkább ezekhez hasonló nehézségekkel találod szemben magad, annál inkább le kell mondanod a saját vágyaidról, és alá kell vetned magad Isten irányításának. Isten célja azzal, hogy ilyen helyzeteket alakít és ilyen feltételeket rendez számodra, nem az, hogy a bánat, szorongás és aggodalom érzelmeibe süllyedj, és nem az, hogy próbára tedd Istent, hogy meggyógyít-e, ha betegség ér, vagy hogy kiderítsd az igazságot; Isten azért alakítja számodra ezeket a különleges helyzeteket és körülményeket, hogy az ilyen helyzetek és körülmények között gyakorlati leckéket tanulj, hogy még inkább be tudj lépni az igazságba és az Istennek való alávetettségbe, és hogy világosabban és pontosabban lásd, hogyan rendez Isten minden embert, eseményt és dolgot. Az emberek sorsa Isten kezében van, és akár érzékelik ezt, akár nem, akár igazán tudatában vannak ennek, akár nem, az embereknek engedelmeskedniük kell, nem pedig ellenállniuk Istennek és elutasítaniuk Őt, és főleg nem próbára tenniük Őt. Mindenképpen meghalhatsz, és ha ellenállsz Istennek, elutasítod és próbára teszed Őt, akkor magától értetődő, hogy mi lesz a véged. Ezzel szemben, ha ugyanezen helyzetekben és körülmények között képes vagy azt keresni, hogy hogyan kellene egy teremtett lénynek alávetnie magát a Teremtő irányításának, azt keresni, hogy milyen leckéket kell megtanulnod és milyen romlott beállítottságokat kell ismerned azokban a helyzetekben, amelyeket Isten hoz létre számodra, ha képes vagy megérteni Isten akaratát ezekben a helyzetekben és jól tanúskodni, hogy megfelelj Isten elvárásainak, akkor ez az, amit tenned kell. Amikor Isten úgy intézi, hogy megbetegedj, akár nagyobb, akár kisebb betegségben, az Ő célja ezzel nem az, hogy kiértékeld a betegség csínját-bínját, a kárt, vagy a nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazt a számtalan érzést, amit a betegség miatt érzel – az Ő célja a betegség által nem az, hogy kiértékeld a betegséget. Az Ő célja inkább az, hogy tanulj a betegségből, hogy megtanulj ráérezni Isten akaratára, hogy megismerd a romlott beállítottságot, amelyet mutatsz, és a helytelen magatartást, amelyet Istennel szemben tanúsítasz, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan kell alávetned magad Isten szuverenitásának és intézkedéseinek, hogy Isten iránti valódi engedelmességre juss, és képes legyél szilárdan megállni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit szeretne megtisztítani benned? Szeretne megtisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől Istennel szemben, sőt megtisztítani a különböző tervektől, ítéletektől és cselszövésektől is, amelyekkel a túlélés és életben maradás érdekében mindenáron előállsz. Isten nem kéri, hogy terveket készíts, nem kéri, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy túlzó vágyaid legyenek Vele szemben; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és a tapasztalás, valamint az alávetettség gyakorlása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint hogy megismerd a saját személyes vágyaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni értékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így intézte számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni értékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően. Éppen ezért, amikor a betegség jelentkezik, nem szabad mindig azon gondolkodnod, hogyan úszhatod meg vagy menekülhetsz el előle, illetve hogyan zárhatod ki(Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (3.)). Megértettem Isten akaratát, miután elolvastam szavait. Amikor betegség sújt, nem szabadna beleragadnom a szorongás negatív érzésébe, és nem szabadna a betegséggel tesztelnem, hogy Isten meggyógyít-e. Ehelyett meg kell tanulnom alávetni magam Isten elrendezéseinek az Őáltala létrehozott környezetben. Az, hogy megbetegszem, nem jelenti azt, hogy Isten szándékosan megnehezíti a dolgomat. Ő azt akarja, hogy keressem az igazságot, hogy megértsem, milyen tanulságokat kell levonnom, és hogy ne térjek rossz útra. Visszagondolva arra, amikor beteg lettem, és némi fizikai fájdalmat tapasztaltam, aggódtam az előttem álló út és a jövőm miatt, attól tartva, hogy meghalok, és nem tudom elérni az üdvösséget. Úgy éreztem, Isten azért hozta létre ezt a helyzetet, hogy kirekesszen. Ez volt a legnagyobb félreértésem Istennel kapcsolatban. De valójában egyáltalán nem ez volt Isten akarata. Azért hozta létre ezt a helyzetet, hogy gyakorlati tapasztalatot adjon nekem a betegségről, hogy leleplezze belső romlottságomat és hiányosságaimat, és megmutassa, hogy bár azt állítottam, hogy hiszek Istenben, a szívem mélyén nem hittem el, hogy Ő irányít mindent. Valamint arra is rávilágított, hogy amikor megbetegedtem, a saját hús-vér testem volt az egyetlen gondom. Tudtam, hogy sürgősen szükség van valakire a gyülekezeti munkához, de mégis megtagadtam a kötelességemet. Bár később vonakodva elfogadtam, nem teljes szívemből fizettem meg az árát. Amikor Covidos lettem, és az állapotom rosszabbodott, vitatkoztam Istennel, és ellenálltam Neki. Végül feladtam a kötelességemet, és elárultam Istent, károkat okozva a gyülekezet munkájában. Rájöttem, hogy hívőként egész idő alatt egy szemernyi tisztelet sem volt bennem Isten iránt, és hogy nagyon nemtörődöm módon álltam hozzá a kötelességemhez. Végül rájöttem, hogy még ha fizikailag egészséges is lennék, a bennem lakozó romlott beállítottságok feloldása nélkül, továbbra is ellenállnék Istennek, elárulnám Őt, és nem nyerném el a jóváhagyását. Isten engedélyezte a betegségemet, hogy megtisztítsa a hamisításokat a hitemben, és átalakítsa sátáni természetemet. De én soha nem gondolkodtam el Isten valódi szándékairól. Mindig elmerültem a betegségeim miatti szorongásban és aggodalomban, és ellenálltam annak, hogy Isten létrehozza ezt a helyzetet, mindig csak a saját terveimre és elrendezéseimre gondolva. Még arra is gondoltam, hogy Isten ki akar rekeszteni. Tényleg komolyan lázadtam, hiányzott belőlem az emberi mivolt és az értelem. Nem lehetett többé ilyen a hozzáállásom a betegségeimhez. Javítanom kellett a viselkedésemen, átgondolnom és felismernem romlott beállítottságaimat, és törekednem az igazságra e betegségek alatt. Ezt kellett volna tennem.

Ezek után elgondolkodtam magamon. Mi volt az állandó szorongásom gyökere, miután megbetegedtem? Ezt olvastam Isten szavaiban: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyíthassam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy hatalmammal kiűzhessem a tisztátalan szellemeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. [...] Amikor az embernek adtam a pokol szenvedéseit, és visszaköveteltem a menny áldásait, az ember szégyene haraggá változott. Amikor az ember arra kért Engem, hogy gyógyítsam meg, nem törődtem vele, és undort éreztem iránta. Az ember elszakadt Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keresse. Amikor megvontam mindazt, amit az ember igényelt Tőlem, mindenki nyomtalanul eltűnt. Ezért azt mondom, hogy az ember azért hisz Bennem, mert túl sok kegyelmet adok, és túlságosan is sokat lehet nyerni(Az Ige, 1. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten leleplezte az állapotomat. Nem pontosan az volt-e a hitről alkotott nézetem, amit Ő leírt? Csak az áldások miatt hittem, és megpróbáltam alkut kötni Istennel. Amikor nem voltak komolyabb egészségügyi problémáim a kötelességeim során, úgy gondoltam, elnyertem Isten gondoskodását és védelmét, és esélyem van az üdvösségre, így kész voltam szenvedni és megfizetni a kötelességem árát. Amikor megbetegedtem, és nem tapasztaltam a tüneteim enyhülését, nem tudtam belevetni magam a kötelességembe, és nem adtam bele szívemet-lelkemet az evangéliumi munkába sem. Csak a jövőmre és a sorsomra gondoltam. Aggódtam amiatt, hogy meghalok-e, és hogy áldott lehetek-e. Amikor súlyosan megbetegedtem Covidban, és két hétig rosszul voltam, panaszkodtam, hogy Isten nem véd meg, és nem is akartam többé teljesíteni a kötelességemet. Amikor láttam, hogy az áldások iránti reményeim szertefoszlottak, lelepleződött igaz természetem. Hátat fordítottam Istennek, feladva a kötelességemet és elárulva Őt. Teljesen szembementem Istennel, lázadtam Ellene és ellenálltam Neki. Istennel vitatkozni, negatívnak lenni és ellenállni – hol volt az emberiességem és az értelmem? Ha most belegondolok, igazán hálás vagyok Istennek, hogy létrehozta számomra ezt a helyzetet. Bár szenvedtem egy keveset a hús-vér testben, nyertem némi megértést a hamisításokról a hitemben, és sátáni természetemről, hogy szembemenjek Istennel. A szívemben éreztem, hogy minden, amit Isten tesz bennem, az üdvösségért van, és ez mind szeretet.

Később többet olvastam Isten szavaiból, és mélyebb betekintést nyertem a halál kérdésébe. Isten szavai mondják: „Akár súlyos betegséggel, akár enyhébbel találkozol, abban a pillanatban, amikor a betegséged komolyra fordul, vagy amikor a halállal nézel szembe, emlékezz egy dologra: ne félj a haláltól. Még akkor is, ha a rák végső stádiumában vagy, még ha az adott betegségedet illető halálozási arány nagyon magas is, ne félj a haláltól. Függetlenül attól, hogy mennyire szenvedsz, ha félsz a haláltól, akkor nem fogod alávetni magad. [...] Ha a betegséged annyira súlyosbodik, hogy meghalhatsz, és a halálozási arány magas, függetlenül attól, hogy hány éves az, aki elkapja a betegséget, és az idő, ami a betegség megjelenésétől a halál beálltáig eltelik, nagyon rövid, akkor mit gondolj magadban? »Nem szabad félnem a haláltól, a végén mindenki meghal. Az Istennek való alávetettség azonban olyasmi, amire a legtöbb ember nem képes, és ezt a betegséget felhasználhatom arra, hogy gyakoroljam az Istennek való alávetettséget. Gondolkodásom és hozzáállásom az kell legyen, hogy alávetem magam Isten rendezésének és intézkedésének, és nem szabad félnem a haláltól.« Meghalni könnyű, sokkal könnyebb, mint élni. Lehetnek rendkívüli fájdalmaid, és nem leszel tudatában, és amint lehunyod a szemed, megszűnsz lélegezni, a lelked elhagyja a testedet, és az életed véget ér. Így működik a halál; ez ilyen egyszerű. Nem félni a haláltól az egyik hozzáállás, amit magadévá kell tenned. Továbbá nem szabad amiatt aggódnod, hogy a betegséged rosszabbodni fog-e vagy sem, vagy hogy meghalsz-e, ha nem tudnak meggyógyítani, vagy hogy mennyi idő van még a halálodig, vagy milyen fájdalmat fogsz érezni, amikor elérkezik a halál ideje. Nem szabad aggódnod ezek miatt; ezek nem olyan dolgok, amelyek miatt aggódnod kellene. Ez azért van, mert annak a napnak el kell jönnie, el kell jönnie valamelyik évben, valamelyik hónapban, és egy bizonyos napon. Nem bújhatsz el és nem menekülhetsz előle – ez a sorsod. Az úgynevezett sorsodat Isten előre elrendelte és már eleve elrendezte. Az éveid számát, a korodat és azt az időt, amikor meghalsz, Isten már meghatározta, tehát miért is aggódsz? Aggódhatsz miatta, de ez nem változtat semmin; aggódhatsz miatta, de nem tudod megelőzni, hogy bekövetkezzen; aggódhatsz miatta, de nem tudod megakadályozni, hogy eljöjjön az a nap. Ezért az aggódásod felesleges, és csak még nehezebbé teszi a betegséged terhét(Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (3.)). Isten szavának olvasása után, világossá vált számomra, hogy mindenki halálát Isten rendeli el, és semmi haszna az aggodalomnak. Valahányszor tüneteket tapasztaltam vagy kényelmetlenül éreztem magam, attól tartottam, hogy ha ezek a tünetek rosszabbodnak, életemet veszíthetem. Nem fogtam fel, hogy mindenki halálának az idejét már régen meghatározta Isten, és a halált nem az okozza, hogy elfáradtunk a kötelességeinkben. Eszembe jutott, hogy fiatalkorában a nagynéném gyenge volt és betegségekkel küzdött, állandóan a kórházakat járta. Mindannyian azt hittük, hogy nem sokáig lesz ezen a világon. De meglepő módon most, hogy idősebb, az egészsége egyre jobb. Már elmúlt 80, és még mindig képes gondoskodni magáról. De a férje, aki mindig egészséges volt, és alig volt beteg, váratlanul májrákos lett, és elhunyt. Ezek a valós életből származó példák megmutatták nekem, hogy életünket és halálunkat Isten szabályozása és elrendezései keretezik. Elég sok betegségem volt. Az, hogy rosszabbodik-e az állapotom, hogy meghalok-e, nem oldódik meg azáltal, hogy aggódok miatta. Mindez Isten szabályozásától függ. Hívő voltam, aki nem hitt Isten szabályában, és mindig a halálfélelem szorongásával éltem. Nem volt valódi hitem Istenben. Az igazság az, hogy mindenki meghal. Ez a természet törvénye. A halál nem olyasmi, amit félni kell, és annak, hogy meghalunk-e, semmi köze ahhoz, hogy kimerülünk a kötelességeink miatt. Vannak, akik nem teljesítenek kötelességet, és vigyáznak az egészségükre, de a haláluk akkor is eljön. Életünket és halálunkat Isten eleve elrendelte, és alá kell vetnem magam annak, amit Isten elrendez. Nem számít, mikor jön el értem a halál, nyugodtan kell szembenéznem vele. A kötelességemnek kell szentelnem magam, és mindenemet bele kell adnom, és törekednem kell arra, hogy halálom idején ne hagyjak magam után megbánást, ami az egyetlen módja az elégedett és békés életnek. Ha állandóan a szorongás negatív érzésében élek, folyton terveket készítve a hús-vér testem számára, nem adva bele mindent a kötelességembe, akkor megbánás és bűntudat marad bennem, és feltartom a gyülekezet munkáját, és bármennyire is jó az egészségem, az életem értelmetlen lesz, és elkerülhetetlenül megbüntet Isten. Miután mindezt megértettem, sokkal szabadabbnak éreztem magam.

Később elolvastam Isten szavaiból egy szakaszt, ami igazán megérintett. Mindenható Isten mondja: „Mi az értéke egy ember életének? Pusztán annyi, hogy a testi örömöknek, például az evésnek, ivásnak és a szórakozásnak hódolhasson? (Nem.) Akkor mi? Kérlek, fejtsétek ki a gondolataitokat! (Egy embernek legalább annyit kell elérnie az életében, hogy teljesítse egy teremtett lény kötelességét.) Úgy van. [...] Más tekintetben, életed során teljesítened kell a küldetésedet; ez a legfontosabb. Nem valami nagy küldetés, kötelesség vagy felelősség teljesítéséről beszélünk, de legalább valamit el kell érned. Az egyházban például egyesek minden erőfeszítésüket az evangélium terjesztésének munkájába fektetik, ennek szentelik egész életük energiáját, nagy árat fizetnek érte és sok embert megnyernek. Emiatt úgy érzik, hogy nem hiába élték az életüket, és az értéket és vigaszt tartogat számukra. Amikor szembenéznek egy betegséggel vagy a halállal, amikor összegzik az életüket és felidézik mindazt, amit valaha tettek, az utat, amelyen jártak, vigaszt találnak a szívükben. Nem élnek át vádaskodást vagy megbánást. Egyesek nem sajnálják az erejüket, amikor az egyházban vezető szerepet vállalnak, vagy a munka egy bizonyos részéért felelősek. Minden potenciáljukat felszabadítják, minden erejüket beleadják, minden energiájukat ráfordítják és megfizetik a munkájuk árát. Öntözésükkel, vezetésükkel, segítségükkel és támogatásukkal sokaknak segítenek saját gyengeségeik és negativitásuk közepette megerősödni és szilárdan megállni, nem visszahúzódni, hanem visszatérni Isten jelenlétébe, sőt végül tanúságot tenni Mellette. Ezen túlmenően vezetésük ideje alatt számos jelentős feladatot megvalósítanak, nem kevés gonosz embert elzavarnak, Isten választottai közül sokat megvédenek, valamint számos jelentős veszteséget helyrehoznak. Mindezen eredmények az ő vezetésük alatt történnek. Visszatekintve az általuk bejárt útra, felidézve az elvégzett munkájukat és az évek során fizetett árat, nem éreznek megbánást vagy vádaskodást. Úgy vélik, nem tettek semmi olyat, amiért lelkifurdalást érdemelnének, valamint értékesnek érzik magukat, bizonyossággal és vigasszal a szívükben élnek. Milyen csodálatos ez! Hát nem ez az eredmény? (De igen.) Ez a bizonyosság- és vigaszérzés, a megbánás hiánya – ez az eredménye és a jutalma a pozitív dolgokra és az igazságra való törekvésnek. Ne állítsunk magas mércéket az embereknek. Vegyünk egy olyan helyzetet, amikor egy ember szembekerül egy olyan feladattal, amelyet el kellene végeznie, vagy amelyet el akar végezni élete során. Miután megtalálta a helyét, szilárdan megáll a pozíciójában, megtartja azt, sokat fáradozik, megfizeti az árát, és minden erejét arra fordítja, hogy teljesítse és befejezze azt, amin dolgoznia kellene, és amit véghez kellene vinnie. Amikor végül Isten elé áll számot adni, viszonylag elégedettnek érzi magát, a szívében nincs vádaskodás vagy megbánás. Vigaszt érez és »jutalomérzése« van, hogy értékes életet élt. Hát nem jelentős cél ez? Függetlenül a nagyságrendjétől, mondjátok meg Nekem, gyakorlatias dolog ez? (Gyakorlatias.) Sajátos? Elég sajátos, elég gyakorlatias és elég reális. Tehát annak érdekében, hogy értékes életet élj, és végül elérd ezt a fajta jutalmat, szerinted megéri, hogy az ember fizikai teste egy kicsit szenvedjen és megfizessen némi árat, még akkor is, ha kimerültséget és fizikai betegséget él át? (Megéri.) Amikor az ember erre a világra jön, az nem csak a test élvezetéért történik, és nem is csak azért, hogy egyen, igyon és szórakozzon. Az embernek nem szabadna csak ezekért a dolgokért élnie; nem ez az emberi élet értéke, és nem is ez a helyes út. Az emberi élet értéke és a követendő helyes út valamilyen értékes dolog megvalósítását és egy vagy több értékes munka elvégzését foglalja magában. Ezt nem karriernek hívják, hanem helyes útnak és helyes feladatnak is. Mondjátok meg Nekem, megéri az embernek megfizetni az árat azért, hogy valamilyen értékes munkát végezzen, értelmes és értékes életet éljen, továbbá az igazságra törekedjen és elérje azt? Ha valóban vágysz arra, hogy az igazságra törekedj és megértsd azt, hogy az életben a helyes útra lépj, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, és értékes és tartalmas életet élj, akkor nem kellene haboznod, hogy minden erődet beleadd, megfizesd az árat, és minden idődet és a napjaid egészét odaadd. Ha ebben az időszakban megtapasztalsz egy kis betegséget, az nem számít majd, nem fog megtörni téged. Nem sokkal magasabbrendű ez, mint egy egész életen át tartó kényelem és semmittevés, a fizikai test etetése addig a pontig, amíg jól táplált és egészséges lesz, majd végül a hosszú élet elérése? (De.) E két lehetőség közül melyik segíti elő jobban az értékes életet? Melyik hozhat vigaszt és melyik nem okoz megbánást az emberekben, amikor a legvégén szembenéznek a halállal? (Ha értelmes életet élünk.) Értelmes életet élni azt jelenti, hogy eredményeket és vigaszt érzünk a szívünkben. Mi a helyzet azokkal, akik jól tápláltak, és rózsás arcbőrük van halálukig? Nem törekednek értelmes életre, mit éreznek hát, amikor meghalnak? (Mintha hiába éltek volna.) Ez a két szó találó: hiába élni. Mit jelent az, hogy »hiába élni«? (Elpazarolni az életet.) Hiába élni, elpazarolni az életet – mire alapul ez a két kifejezés? (Életük végén rájönnek, hogy nem nyertek el semmit.) Mit kellene az embernek elnyernie? (El kellene nyerniük az igazságot, vagy értékes és értelmes dolgokat kellene megvalósítaniuk ebben az életben. Teljesíteniük kellene a teremtett lényként rájuk rótt kötelességet. Ha mindezt nem teszik meg, és csak a fizikai testükért élnek, akkor úgy fogják érezni, hogy az életüket hiába élték és elpazarolták.)” (Az Ige, 6. kötet – Az igazságra törekvésről I. Hogyan törekedjünk az igazságra? (6.)). Ezt olvasni Isten szavaiban hihetetlenül megindító volt számomra, és megértettem az emberi élet értelmét. Arra gondoltam, hogy most lehetőségem van egy teremtett lény kötelességét teljesíteni, és hogy ez a legigazabb dolog, amit tehetünk. A hitetlenek ételt, italt és élvezetet keresnek, és bár élvezik a hús-vér test örömeit, és nem szenvednek sokat, amikor eljön értük a halál, fogalmuk sincs, hogy az emberek miért élik az életüket. Ez egy hiábavaló élet. Isten felemelhet, és életem során vezetőként szolgálhatok a kötelességemben, ezért mindent bele kell adnom, és felelősséget kell vállalnom a gyülekezet projektjeiért, ahogy azt a Fennvaló megköveteli, vezetni a testvéreket, hogy törekedjenek az igazságra, és az alapelvek szerint tegyék a kötelességeiket, és hozzájáruljak a királyság evangéliumának terjesztéséhez – ez a legjelentőségteljesebb dolog. De ha az emberek csak a hús-vér testért élik az életüket, akkor elpazarolják a napjaikat, és az egész teljesen értelmetlen. Csakúgy, mint korábban, amikor feladtam kötelességemet és hazamentem, hogy ne essek össze, bár otthon voltam, nem szenvedtem fizikailag, és nem kellett annyit aggódnom a gyülekezeti munka miatt, nem vállaltam azokat a felelősségeket, amiket kellett volna, és legbelül üresnek éreztem magam. Tele voltam bűntudattal, és nem volt igazi békém vagy örömöm. Rájöttem, hogy a hús-vér testért való élet teljesen értelmetlen, és hogy üres volt, bármennyire is vigyáztam az egészségemre. Bár kissé fáradt voltam, és egy kicsit szenvedtem a kötelességem teljesítésében, el tudtam nyerni az igazságot, és nyugodtnak és békésnek éreztem magam. Ez az egyetlen értelmes élet. Ezáltal személyes tapasztalatot is szereztem arról, hogy miért akarja Isten, hogy ragaszkodjunk a kötelességeinkhez. Ez azért van így, mert egy teremtett lény kötelességének teljesítése az egyetlen mód arra, hogy kiteljesedett, értelmes életet éljünk, és hogy igazi béke és öröm legyen a szívünkben. A hús-vér test nagyra tartása csak üres élethez vezet, és tönkreteszi az esélyt a igazság követésére és a megmenekülésre, Miután megértettem ezeket a dolgokat, visszanyertem a motivációmat a kötelességem teljesítésére. Nem értem el semmit az evangéliumi munkában, ezért gyakorlati megértést kellett szereznem a helyzetről, keresni az alapelveket a problémák megoldásához, minden tőlem telhetőt megtenni, a munka eredményének javítására törekedni. Így nem lenne mit szégyellnem vagy bánnom a kötelességem teljesítésében. Amikor az evangéliumi munkával foglalkoztam, és nehézségekbe ütköztem, néha aggódtam, hogy kimerítem magam, vagy rosszabbul leszek a problémák megoldása miatt, de úgy éreztem, nem élhetek tovább a szorongás állapotában. Ezért Istenhez imádkoztam: „Ó Istenem, akár súlyosbodnak a betegségeim, akár nem, nem akarok továbbra is Ellened lázadni, ahogy korábban. Hogy élek-e vagy meghalok, az teljesen a Te kezedben van, és én alá akarom vetni magam a Te irányításodnak és elrendezésednek.” Imádkozás után már nem voltam annyira gondterhelt. Közösséget vállaltam néhány testvérrel, hogy megoldjam az evangéliumi munka problémáit. Mindenki közösen kereste az alapelveket, megbeszéltük a lehetőségeket, és találtunk egy utat a kötelességeinkhez. Előrelépés történt az evangéliumi munkában, és néhány alapelvet is világosabban megértettünk.

2023 márciusában a gyülekezet felsővezetői választást tartott, és végül engem választottak meg. Tudtam, hogy nagyobb teher vár rám ebben a kötelességben, és még mindig gondoltam az egészségemre, de nem akartam többé a hús-vér testre figyelni. Igazán meg akartam becsülni ennek a kötelességnek a lehetőségét. Ezt követően a kötelességem teljesítése során szükség szerint módosításokat végezhettem az egészségem érdekében, pihentem egy kicsit, ha nem éreztem jól magam, és időt szakítottam a testmozgásra. Kötelességemet ily módon teljesítve nem fáradtam el túlzottan, és nem tartott vissza a betegség. Idővel már nem éreztem olyan zsibbadást a fejemben. Most úgy gondolom, hogy meg kell becsülnöm a hátralévő időt, és az a legfontosabb, hogy miként végezzem jól a kötelességemet. Hálás vagyok Istennek, hogy létrehozta ezt a helyzetet, hogy megtanuljam a leckét. Többé már nem aggódóm amiatt, hogy megbetegszem.

Fontos-e Isten az életedben? Ha azt mondod „IGEN”, szeretnéd-e megismerni Isten szavait, hogy közel kerülj Hozzá?

Kapcsolódó tartalom

Felejthetlen döntés

Édesapám 15 éves koromban meghalt egy betegségben, és a családunk elvesztette támaszát. Egyszerűen nem tudtam elfogadni. Úgy éreztem, hogy...

Leave a Reply

Lépjen kapcsolatba velünk Messengeren