2005-ben betöltöttem a hatvannyolcadik életévemet, és abban az évben, egy október eleji napon egy barátom megosztotta velem Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Isten szavainak evése és ivása által megbizonyosodtam arról, hogy Mindenható Isten az egyetlen igaz Isten, aki megmenti az emberiséget, és elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját. Kevesebb mint egy évvel azután, hogy hinni kezdtem Istenben, a vezető úgy döntött, hogy én kezeljem a gyülekezet Isten szavait tartalmazó könyveit. Azt gondoltam magamban: „Mivel elvállaltam ezt a kötelességet, szorgalmasnak és felelősségteljesnek kell lennem. Nem szabad hibáznom. Csak akkor nyerhetem el Isten üdvösségét, ha jól végzem a kötelességemet.” Ezt követően aktívan végeztem a kötelességemet, minden könyvet rendszereztem és megszámoztam, és mindent világosan feljegyeztem. Azt gondoltam: „Amíg teljesen a kötelességemnek szentelem magam, nemcsak a vezető és a testvérek lesznek elégedettek, hanem Isten is biztosan elégedett lesz, és megáld engem.” A gondolat, hogy a jövőben áldásban és megmentésben részesülök, nagyon boldoggá tett. Két évvel később a vezető azzal bízott meg, hogy könyveket és leveleket juttassak el két közeli gyülekezetnek. Bár ez a kötelesség kicsit megerőltető volt az én koromban, amint arra gondoltam, hogy a kötelesség végzése által elégedetté tehetem Istent és kiérdemelhetem az áldásait, és különösen, amikor a királyság jövőbeli szépségére gondoltam, különös örömet éreztem, így még ha fáradt is voltam, nem panaszkodtam.

Teltek az évek, elérkezett 2024, és én már igen előrehaladott korban, a nyolcvanhetedik évemben jártam. Az egészségem évről évre romlott, és számos betegségben szenvedtem, mint például a szívritmuszavar, a magas koleszterinszint, a magas vérnyomás és a magas vércukorszint, és három évvel korábban degeneratív ágyéki gerincprobléma alakult ki nálam, és amikor igazán belobbant, a derekam annyira fájt, hogy nem tudtam felállni, és minden mozdulatot valóságos kínnak éreztem. De őszintén szólva, ezek a betegségek nem befolyásolták túlzottan a hangulatomat, mert nem akadályoztak a kötelességem végzésében, és nem voltak hatással arra a törekvésemre, hogy az Istenbe vetett hitem révén elnyerjem az üdvösséget. Ami a legnagyobb fájdalmat okozta, az az volt, hogy mindkét fülemre megsüketültem. Egyáltalán nem hallottam a családom normális beszélgetéseit, és a fülembe kellett kiabálniuk ahhoz, hogy legalább egy kicsit halljak. A családom többféle hallókészüléket is vett nekem, de egyik sem működött sokáig. Elmentem a kórházba, ahol időskori halláskárosodást diagnosztizáltak nálam, ami gyógyíthatatlan. Ezek után úgy éreztem, mintha egy néma világban élnék. Nem hallottam Isten prédikációit és közléseit, és nem hallottam tisztán Isten szavainak himnuszait sem. Az összejöveteleken nem tudtam követni, hogy a többiek miről beszélgetnek a tapasztalataikkal vagy az Isten szavaiban rejlő igazságok megértésével kapcsolatban, és még akkor sem tudtam kivenni, mit mondanak, amikor megpróbáltam szájról olvasni. A fizikai állapotomra való tekintettel a gyülekezet nem jelölt ki számomra több kötelességet. Mélységes bánatot éreztem, és számtalanszor sírtam, amikor egyedül voltam. Azt gondoltam: „Tényleg mindennek vége. Kötelességvégzés nélkül remélhetek-e még áldásokat vagy jó rendeltetési helyet? Végül mindez káprázattá vált? Isten elhagyott engem? Most, hogy megsüketültem, nem csak egy jelentéktelen dísz vagyok, akinek semmi haszna? Milyen kötelességet végezhetek még? A nem hívő világban egyes idősek száz évnél is tovább élnek, és még mindig jó a hallásuk és a látásuk. Tizennyolc éve követem Istent; és ezen évek alatt végig buzgón hoztam áldozatot és aktívan végeztem a kötelességeimet. Bármilyen kötelességgel bízott is meg a gyülekezet, azt mindig komolyan és felelősségteljesen végeztem, és soha nem hagytam, hogy a korom akadályozzon benne. Tehát Istennek meg kellett volna áldania és oltalmaznia engem, és meg kellett volna óvnia attól, hogy megsüketüljek. Hogyan süketülhettem meg? Most nem hallhatom Isten hangját, és nem végezhetem a kötelességeimet. Így hogyan törekedhetek az igazságra? Nincs reményem az üdvösségre, és a királyság szépsége elérhetetlen számomra. Mindennek vége. Úgy tűnik, Istennek már nincs szüksége rám. Egyébként is, majdnem kilencvenéves vagyok, és nem tudom, hány napom van hátra. Csak tengődöm, és egyik napról a másikra élek.” Istennel szembeni panaszok és félreértések között éltem: igazán negatív és nyugtalan voltam. Elkezdtem a telefonommal foglalatoskodni, hogy elüssem az időt, és nem akartam többé imádkozni vagy Isten szavait olvasni. A lányom, látva a rossz állapotomat, gyakran kiabálta a fülembe: „Hát nem hiszel már Istenben? Nem kellene elfogadnunk azokat a helyzeteket, amelyek Istentől jönnek? Az, hogy elnyerhetjük-e Isten üdvösségét, attól függ, hogy törekszünk-e az igazságra. Isten annyi szót és annyi igazságot mondott ki, és minden problémára van megoldási út Isten szavaiban. A szemed jó, szóval többet olvashatod Isten szavait. Olvasd el, mit kér Isten az idősektől, és mik a szándékai, amikor betegség ér minket. Csak akkor oldódhatnak meg a problémáink, ha több igazsággal vértezzük fel magunkat. Mi haszna van annak, ha csak negatív és nyugtalan vagy?” A lányom szavai felébresztettek. A szívem távol volt Istentől, kevesebbet imádkoztam, nem voltam figyelmes Isten szavainak olvasásakor, és csak a telefonomat nyomogattam, hogy elüssem az időt. Megrekedtem a negativitásban, és nem tudtam kitörni. Tudtam, hogy a betegségem Isten szuverenitása alá tartozik, de egyszerűen nem tudtam alávetni magam. Ekkor eszembe jutott egy sor Isten szavaiból: „Az igazságra való törekvés legegyszerűbb gyakorlata az, hogy mindent el kell fogadnod Istentől, és mindenben alá kell vetned magad. Ez az egyik szempont” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). Megértettem, hogy Isten szándéka az, hogy mindent fogadjunk el Tőle, ami történik, és hogy feltétlen alávetettséggel kell rendelkeznünk. A tények felfedték, hogy nem vetettem alá magam Istennek, és nem törekedtem az igazságra. Leborultam Isten előtt, és így imádkoztam: „Ó, Istenem, amióta elveszítettem a hallásomat, szörnyű állapotban vagyok. Úgy érzem, hogy süketen már nem nyerhetem el az üdvösséget és az áldásokat, és fájdalomban élek. Észszerűtlen követeléseket támasztottam Veled szemben, és panaszkodtam Rád. Valóban hiányzott belőlem a lelkiismeret és a józan ész! Ó, Istenem, kérlek, világosíts meg és vezess ki ebből a helytelen állapotból!”

Később elgondolkodtam, és megkérdeztem magamtól: „Miért okozott a süketségem ekkora fájdalmat? Miért nem lehetett Istennek alávetett szívem?” Elolvastam egy passzust Isten szavaiból: „Istenbe vetett hitükben az emberek arra törekszenek, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a cél a hitükben. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontok is azok, amelyekből nem tisztultak meg az emberek és még mindig romlottságot fednek fel, azokból a szempontokból kell finomítani őket – ez Isten elrendezése. Isten környezeteket alakít ki számodra, és arra kényszerít, hogy azokban finomításon menj keresztül, hogy megismerhesd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol kész leszel feladni a számításaidat és vágyaidat, és alávetni magad Isten szuverenitásának és elrendezésének, még ha az a halált is jelentené. Ezért, ha az emberek nem mennek át több évnyi finomításon, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és szívükben. Bármely szempontból is alanyai az emberek még mindig a sátáni természetük korlátainak, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Az emberek csak a szenvedésen keresztül képesek tanulságokat levonni, ami azt jelenti, hogy csak így képesek elnyerni az igazságot és megérteni Isten szándékait. Ami azt illeti, sok igazság szenvedés és próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékait, nem ismerheti meg Isten mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értheti meg teljesen Isten igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak megvilágosítása és útmutatása által rájöttem, hogy mindig is az áldások kedvéért hittem Istenben. Azt hittem, hogy amíg megfelelően végzem a kötelességemet, addig van reményem az üdvösségre. A jó rendeltetési hely és az áldások elnyerése érdekében elfogadtam és engedelmeskedtem, és szorgalmasan végeztem minden kötelességet, amivel a gyülekezet megbízott. Bár öreg voltam, és a könyvek kezelése nehezemre esett, soha nem panaszkodtam a nehézségek miatt, és nem hagytam, hogy a korom befolyásolja a kötelességemet. De miután megsüketültem, nem hallottam többé Isten prédikációit és közléseit, és nem tudtam megtanulni Isten szavainak himnuszait, és amikor összegyűltem a testvérekkel, nem hallottam a beszélgetésüket arról, hogyan értik Isten szavait. Így azt éreztem, hogy amikor elfogadtam a munkának ezt a szakaszát, már öreg voltam, és most, hogy semmit sem hallok, még kevesebb igazságot fogok nyerni. Különösen akkor kezdem aggódni, hogy nem kapok többé áldásokat, amikor a gyülekezet már nem bízott rám kötelességeket, és igazán nagy fájdalmat éreztem. Abbahagytam az imádkozást és az igazság keresését, és csak a telefonommal töltöttem az időt. Negatív, ellenálló hozzáállást vettem fel, és csak próbáltam valahogy átvészelni a napokat. Ha ez nem leplezett volna le, nem gondolkodtam volna el magamon és nem ismertem volna meg magam, és még mindig azt hinném, hogy jó munkát végzek a kötelességeimben. Már láttam, hogy mindent, amit tettem, az áldásaimért és a jó rendeltetési helyért tettem, és egyáltalán nem azért, hogy elégedetté tegyem Istent. Ezen az önvizsgálaton keresztül rájöttem, milyen visszataszító és aljas a természetem. Hogyan állíthattam magamról, hogy emberi lény vagyok? Hogy volt bátorságom azt mondani: „Tizennyolc éve hiszek Istenben, ezért meg kell áldania és oltalmaznia engem”? Annyira szégyelltem magam. Igazán szégyentelen voltam! A beállítottságom egyáltalán nem változott; nemhogy a tizennyolc évnyi hitem – még ha huszonnyolc vagy harmincnyolc éve hittem volna, akkor is haszontalan lett volna.

A lelki csendességem során olvastam ezt a passzust Isten szavaiból: „Milyen alapon követelsz te – egy teremtett lény – Istentől? Az emberek nem jogosultak arra, hogy követeljenek Istentől. Nincs semmi észszerűtlenebb, mint követeléseket támasztani Istennel szemben. Azt fogja tenni, amit tennie kell, és az Ő természete igazságos. Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy megkapod, amit megérdemelsz a munkádért, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, vagy hogy megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten elpusztította volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Neki: ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, hogy valami nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondanák, hogy Ő igazságos. Valójában függetlenül attól, hogy romlottak-e az emberek, vagy sem, és hogy mélységesen romlottak-e, vagy sem, kell-e Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kell-e magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek a törvényeket, amelyeket elrendelt? Nincs rá szükség. Isten szemében aki romlott és hajlamos Istennek ellenállni, az nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őt, az helyénvaló lesz, és mindez Isten elrendezései szerint van. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, az vajon az Ő igazságossága lenne? Az is az lenne. Talán most még nem vagy képes megérteni ezt a tények szemszögéből, de doktrínában meg kell értened. [...] Minden, amit Isten tesz, igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni ezt, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ezután azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők a legészszerűtlenebbek. Látod, néhány dolgot Péter is kifürkészhetetlennek talált, de biztos volt benne, hogy Isten bölcsessége jelen volt és az Ő jó szándékai voltak azokban a dolgokban, amelyeket az emberek nem tudnak kifürkészni, és hogy nagyon kevés dolog van, amit ki tudnak fürkészni. Ennélfogva, Isten természetét megismerni nem egyszerű dolog” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy nem értettem Isten igazságos természetét. Amikor Isten tettei összhangban voltak az elképzeléseimmel, el tudtam fogadni azokat, és igazságosnak neveztem Istent, de amikor nem, nem tudtam elfogadni, hogy Isten igazságos. Mindig azt hittem, hogy miután megtaláltam Istent, bármilyen kötelességet is bízott rám a gyülekezet, alá tudtam vetni magam, és hogy a kötelességeimet szorgalmasan végeztem, és soha nem hagytam, hogy az idős korom hátráltassa azokat, ezért úgy gondoltam, hogy Istennek meg kellene áldania, és nem lett volna szabad hagynia, hogy megsüketüljek, és hogy csak így lenne igazságos. Most, hogy a süketségem miatt nem tudtam végezni a kötelességeimet, és az áldások elnyerésére irányuló célom nem teljesült, úgy éreztem, hogy Isten nem igazságos. De miután elolvastam Isten szavait, rájöttem, hogy amiben hittem, azok csupán az én elképzeléseim és képzelődéseim voltak, és nem voltak összhangban az igazsággal. A „több munka, több jutalom; kevesebb munka, kevesebb jutalom; munka nélkül nincs jutalom” világi nézőpontja szerint mértem Isten igazságos természetét. A nézőpontom téves volt. Akár összhangban vannak Isten tettei az emberi elképzelésekkel, akár nem, az Ő jó szándékai mindig bennük rejlenek. Bármit is tesz Isten bármely teremtett lénnyel, az igazságos. Mert Isten lényege az igazságosság. Nem szabadna a saját elképzeléseimhez mérnem. Isten azt mondja: „Isten szemében aki romlott és hajlamos Istennek ellenállni, az nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őt, az helyénvaló lesz, és mindez Isten elrendezései szerint van.” Én csak egy egyszerű teremtett lény vagyok, milyen jogon támasztottam követeléseket Istennel szemben? Amikor az Istennel szembeni észszerűtlen követeléseimre gondoltam, mély szomorúság és megbánás töltött el, és potyogtak a könnyeim. Nyolcvanhét éves voltam, és még mindig tudtam olvasni Isten szavait, ez már önmagában Isten oltalma és kegyelme volt. Ettől kezdve nem támaszthattam többé követeléseket Istennel szemben, és alá kellett vetnem magam az Ő vezényléseinek és elrendezéseinek.

Még több szót olvastam Istentől: „Nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján határozom meg, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és még kevésbé az alapján, hogy mennyire szánalomra méltó az illető, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten nem az alapján ítéli meg valakinek a rendeltetési helyét, hogy látszólag mennyi szenvedést viselt el, vagy mennyit tett, hanem az alapján, hogy megváltozott-e a beállítottsága. Mindazon évek alatt, bár mindig végeztem a kötelességemet és elviseltem némi nehézséget, nem sokat tudtam a romlott beállítottságomról, és amikor Isten munkája nem volt összhangban az elképzeléseimmel, képes voltam panaszkodni Rá és ellenállni Neki. Láttam, hogy ennyi év istenhit után a beállítottságom még mindig nem változott meg, mégis reménykedtem az üdvösségben és a jó rendeltetési helyben, ami nem volt több puszta vágyálomnál. Bár megsüketültem, a szemem még mindig jó volt, és még mindig tudtam olvasni Isten szavait, ezért a jövőben jobban kellett összpontosítanom Isten szavaira, jobban kellett keresnem az igazságot, hogy megértsem és feloldjam a romlott beállítottságomat, és változást érjek el a beállítottságomban.

Később, miután egy nővér meghallgatta a tapasztalatomat, rámutatott, hogy nem értettem a kötelességvégzés és az áldások vagy szerencsétlenségek elnyerése közötti összefüggést. Megosztott velem egy passzust is Isten szavaiból, hogy olvassam el. Mindenható Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy bajt szenved. A kötelesség az, amit az embernek jól kell végeznie; ez az ő mennyei hivatása, és ellenszolgáltatás keresése, valamint feltételek és kifogások nélkül kell végrehajtania. Csak ezt lehet a kötelesség végrehajtásának nevezni. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Bajt szenvedni azt a büntetést jelenti, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem jutott tökéletességre. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy bajt szenvednek, a teremtett lényeknek jól kell végezniük a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad az áldásokban való részesülés érdekében végezned a kötelességedet, és nem szabad megtagadnod a kötelességed végrehajtását attól való félelmedben, hogy bajt szenvedsz. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha nem végzi a kötelességét, akkor ez a lázadó mivolta” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Ahogy olvastam és elmélkedtem, rájöttem, hogy a kötelesség egy Istentől kapott megbízatás, és hogy ez az ember kötelességszerű felelőssége, amely független attól, hogy áldásokban vagy szerencsétlenségben részesül. Az, hogy hívőként végezhettem a kötelességemet, áldás és megtiszteltetés volt, és csak azáltal nyerhettem el Isten jóváhagyását, ha a kötelességem végzése közben törekedtem az igazságra, és elértem a beállítottságbeli változást. Ha a beállítottságom nem változik, nem számít mennyi kötelességet végeztem és mennyi utat jártam be, ha nem törekszem az igazságra, mindez hiábavaló és nem nyerem el az üdvösséget. Pál mindenkinél több munkát végzett, de a beállítottsága nem változott. Áldozatai és erőfeszítései a munkában nem azt szolgálták, hogy elégedetté tegye Istent, hanem hogy koronákat és jutalmakat nyerjen. Ez ellentétes volt Isten követelményeivel, és ő az Istennek való ellenállás útját járta. Ennek eredményeként megbüntették, és a pokolra jutott. Fel kellett adnom az áldásokra való törekvés szándékát, és függetlenül attól, hogy jó rendeltetési helyre jutok-e, törekednem kellett az igazságra. Bár megsüketültem, és átmenetileg nem tudtam végezni a kötelességemet, még mindig gyakorolhattam a tapasztalati tanúságtételek írását, hogy tanúskodjak Istenről. E szavakat olvastam Istentől: „Mivel az áldások elnyerése nem jogos cél az emberek számára, mi a jogos cél? Az igazságra és a beállítottságbeli változásra való törekvés, hogy képessé váljanak alávetni magukat Isten minden vezénylésének és elrendezésének – ez az a cél, amelyre az embereknek törekedniük kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazság gyakorlása az életbe való belépés elnyerésének egyetlen módja). Miután elolvastam Isten szavait, imában Isten elé járultam: „Ó, Istenem! Sok éven át csak az áldások elnyeréséért végeztem a kötelességeimet, és olyan úton jártam, amely ellenáll Neked. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani Előtted, feladni az áldások iránti vágyamat, és az igazságra való törekvésre összpontosítani. Törekedni fogok a beállítottságbeli változásra, és alávetem magam a Te vezényléseidnek és elrendezéseidnek.” Ezt követően minden nap ettem és ittam Isten szavait, és leírtam, amit megértettem a romlott beállítottságommal kapcsolatban. Tapasztalati tanúságtételekről szóló videókat is néztem, hogy lássam, hogyan tapasztalják meg a testvérek Isten munkáját. Néha beszélgettem a lányommal, és úgy éreztem, hogy minden nap teljes és tartalmas. Most a lelkiállapotom és a helyzetem nagyon jó, és már nem élek fájdalomban a süketségem miatt. Istennek legyen hála!