2021 júliusában videókészítéssel foglalkoztam a gyülekezetben. Tudtam, hogy ez egy nagyon fontos feladat, ezért mindennap sok időt szántam rá, hogy oktatóanyagokat nézzek és információkat keressek. Figyelmesen hallgattam, amikor mások technikai ismeretekről beszélgettek, és utána részletesen elemeztem, kutattam, majd ténylegesen hasznosítottam azt. Istentől is segítséget kértem, amikor nehézségekbe ütköztem. Miután egy ideig így tapogatóztam, a technikai készségem sokat fejlődött. Új gyártási stílusokat találtam ki, és hatékonyabban dolgoztam. Tényleg mindenki felnézett rám, és technikai kérdésekkel fordultak hozzám. Igazi sikerélményem volt. Úgy éreztem, hogy a kemény munkám nem volt hiábavaló, hogy végre látom a gyümölcsét.

Mikor a felügyelőm látta, hogy milyen jól megy nekem a videókészítés, megkért, hogy osszam meg a többi testvérrel a technikai ismereteimet és a gyártási tapasztalataimat. Néhányan közülük még külön kérték is, hogy meghallgathassanak. Úgy éreztem, hogy tényleg jól teljesítettem. De amikor arra gondoltam, hogy megosztom a sikerem kulcsát, aggódni kezdtem. Ha feltárnám ezeknek a készségeknek a lényegét, és mindenki megtanulná azokat, akkor fokozatosan hatékonyabbá válnának a munkájukban. Akkor vajon jönne-e ezután bárki hozzám segítséget kérni? Vajon továbbra is felnéznének rám? Nem kellene mindent elmondanom nekik. Így hát elmagyaráztam pár dolgot, de néhányat megtartottam magamnak. Tudtam, hogy ez nem helyes, de a saját érdekemben visszafogtam magam, és nem mondtam ki azt, ami már a nyelvemen volt. Később egy nővér azt mondta nekem: „Az utasításaid alapján készült videók sokkal jobbak, mint korábban, de még mindig nem vagyunk hatékonyak. Van valami, amit még nem tanítottál meg nekünk?” Hanyagul ezt válaszoltam: „Én így csinálom. Lehet, hogy több gyakorlásra van szükségetek, hogy hatékonyabbak legyetek?” Nem mondott semmi többet. Akkor elég rosszul éreztem magam, és rájöttem, hogy csalárd voltam, de amikor belegondoltam, hogy mennyivel hatékonyabb voltam a munkámban, mint a többiek, elfojtottam a bűntudat e kis morzsáját.

A havi összefoglalókból kiderült, hogy én voltam az, aki a legtöbb videót készítette, méghozzá a legjobb minőségben. Ezeket a számokat látva nagyon elégedett voltam magammal, és örültem, hogy nem döntöttem úgy, hogy átadom a többieknek az összes készségemet. Akkor nem nekem lettek volna a legjobb eredményeim. Épp amikor nagyon elégedett voltam magammal, a felügyelő rájött, hogy nem osztottam meg a többiekkel az összes készségemet, és megmetszett: „Nagyon önző vagy! Nem gondolsz a gyülekezet munkájára, csak a saját produktivitásodra. Te csak hivalkodni akarsz. Mennyit tudsz megvalósítani egyedül? Ha mindenki rendelkezne ezekkel a készségekkel, javíthatnánk a munka általános előrehaladásán.” Tisztában voltam vele, hogy ez a gyülekezet munkájának javára válhatna, de amikor arra gondoltam, hogy mindenki jobban fog érteni a munkához, és többé nem csodálnak engem, vívódni kezdtem magamban. Így imádkoztam: „Ó, Istenem! Mostanában nem tudtam megállni, hogy ne cselekedjek csalárd módon a saját személyes hasznom érdekében. Nem akarok tovább ebben a romlottságban élni. Kérlek, mutass nekem utat, hogy megértsem a problémámat, és levethessem ezt a romlott beállítottságot!”

Aztán az áhítataim közben ezt olvastam Isten szavaiban: „A nem hívőknek van egy bizonyos fajta romlott beállítottságuk. Ezt gondolják, amikor valamilyen szakismeretre vagy készségre tanítanak másokat: »Amikor egy tanítvány mindent megtanul, amit a mester tud, a mester el fogja veszteni a megélhetését. Ha mindent megtanítok másoknak, amit tudok, akkor többé senki nem fog felnézni rám és nagyra becsülni, s azzal egészen elveszítem tanári státuszomat. Ez nem lesz így jó. Nem taníthatok meg nekik mindent, amit tudok, valamit meg kell tartanom magamnak. Csak a nyolcvan százalékot tanítom meg abból, amit tudok, a maradék pedig az én titkom marad; csakis így mutathatom meg, hogy kiválóbb készségekkel rendelkezem másoknál.« Miféle beállítottság ez? Ez csalárdság. Milyen hozzáállást kell tanúsítanotok, amikor másokat tanítotok, segítetek, vagy megosztotok másokkal valamit, amit megtanultatok? (Minden tőlem telhetőt meg kell tennem, és semmit nem tarthatok vissza.) [...] Ha maradéktalanul odateszed az adottságaidat és talentumaidat, javára válnak mindazoknak, akik végzik ezt a kötelességet, valamint az egyház munkájának is. Ne csupán egyszerű dolgokat mondj mindenkinek abban a hitben, hogy ezzel jól végezted a dolgod, vagy hogy semmit sem tartottál vissza – ez nem lesz elegendő. Csak néhány olyan elméletet vagy dolgot tanítasz meg, amelyeket szó szerint érthetnek az emberek, de a lényeg és a fontos pontok felfoghatatlanok egy kezdő számára. Mindössze áttekintést adsz anélkül, hogy bővebben kifejtenél valamit vagy részletekbe mennél, és közben ezt gondolod magadban: »Nos, mindenesetre elmondtam neked, és szándékosan semmit nem tartottam vissza. Ha nem érted, az azért van, mert túl gyenge képességű vagy, úgyhogy ne engem hibáztass! Most már csak azt kell meglátnunk, hogyan vezet téged Isten.« Nem csalárd-e az efféle gondolkodás? Nem önző-e és megvetendő? Miért nem tudsz mindent megtanítani az embereknek, ami a szívedben van, és amit értesz? Miért tartod inkább vissza a tudást? Ez a probléma a szándékaiddal és a beállítottságoddal kapcsolatos. [...] Túlságosan fárasztó, ha az emberek nem törekednek az igazságra és sátáni beállítottság szerint élnek, miként a nem hívők. A nem hívők között gyakori a versengés. Nem egyszerű dolog elsajátítani egy készség vagy szakma lényegét, és ha valaki rájön és megtanulja, veszélybe kerül a megélhetésed. Az emberek meg akarják óvni a megélhetésüket, ezért kénytelenek így cselekedni – szüntelen elővigyázatosnak kell lenniük. Amit megtanultak, az a legértékesebb valutájuk, az a megélhetésük, az a tőkéjük, az éltető vérük, ezért senki mást nem avathatnak be abba. Te azonban hiszel Istenben – ha így gondolkodsz és így cselekszel Isten házában, akkor semmi sem különböztet meg egy nem hívőtől” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Ezt a részt olvasva úgy éreztem, mintha Isten közvetlenül megítélne és leleplezne engem. Láttam, hogy a hitben töltött évek után se változott semmit az életfelfogásom. Épp olyan voltam, mint egy nem hívő, aki a túlélés sátáni szabályai szerint él, mint például „mindenki gondoskodjék magáról”, és „ha a tanítvány elsajátítja a tudást, a mester elveszíti az állását”. Amikor elsajátítottan néhány készséget vagy különleges technikát, meg akartam tartani magamnak azokat. Nem voltam hajlandó olyan könnyen mindent megtanítani másoknak, és a pozícióm, a megélhetésem elvesztését kockáztatni. Abban az időben, amikor több technikai készséggel rendelkeztem, mint a többiek, és eredményesebben végeztem a munkámat, igen elégedett voltam magammal, és élveztem, hogy felnéznek rám. A felügyelő megkért, hogy tanítsam a többieket, de én nem mondtam el nekik mindent, hogy megőrizhessem a pozíciómat. Féltem, hogy a többiek felülmúlnak, ha mindent megtanulnak, és akkor többé senki sem fog csodálni. Még akkor is, amikor egyesek külön kérdeztek tőlem dolgokat, eltitkoltam az igazságot, nem mondtam el nekik mindent. Ezt a sátáni filozófiát gyakoroltam: „ha a tanítvány elsajátítja a tudást, a mester elveszíti az állását”. A hírnév és a státusz érdekében ravaszkodtam és játszadoztam, attól félve, hogy ha mások teljesen elsajátítják a szaktudásomat, nem lesz többé esélyem hencegni. Egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját, és nem voltam tekintettel Isten szándékára. Úgy kezeltem ezeket a készségeket, mint a saját személyes eszközeimet, hogy fenntartsam a hírnevemet és a státuszomat. Annyira önző, aljas voltam, és hiányzott belőlem az emberi mivolt! Istenhez imádkoztam, készen arra, hogy az igazságot a gyakorlatba ültessem, és fellázadjak a hús-vér test ellen. Eszembe jutott valami, amit Isten mondott: „Az emberek többsége első hallásra csak a szó szerinti értelmét képes felfogni a szakmai ismeretek egy-egy konkrét elemének; gyakorolniuk kell egy darabig ahhoz, hogy a főbb pontokat és a lényeget meg tudják érteni. Ha te már elsajátítottad ezeket a kifinomultabb ismereteket, oszd meg azokat másokkal közvetlenül; ne kényszerítsd őket kerülőútra és arra, hogy oly sok időt kelljen tapogatódzással tölteniük. Ez a te felelősséged; ez az, amit tenned kell. Ha elmondod az embereknek, hogy hited szerint mik a fő pontok, és mi a lényeg, akkor semmit nem tartasz vissza, és nem leszel önző” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavai a gyakorlás útját nyújtották számomra: meg kell osztanom a munkánkkal kapcsolatos minden technikai készségemet és szaktudásomat a testvérekkel, hogy senkinek ne kelljen több időt elpazarolnia a kerülőutakra. Akkor erre az alapra építve több inspirációt kaphatnának, és egyre jobbak lehetnének a kötelességükben. Ez jót tenne a gyülekezet munkájának. Egyébként az, hogy rendelkeztem némi szakmai tudással, és hatékony voltam a kötelességemben, nem azért volt, mert okosabb vagy céltudatosabb voltam, mint a többiek, hanem Isten kegyelméből, akitől ezt az inspirációt kaptam. Nem gondolhattam csak magamra, hanem teljesítenem kellett a feladataimat, és minden tudásomat meg kellett osztanom a többiekkel. Akkor a munkánk egésze javulni fog. Így hát minden szakmai ismeretet, amit tudtam, megtanítottam a testvéreknek, és önként elmondtam nekik, amikor egy újabb jó technikát fedeztem fel. Kis idő múlva a csoportunk produktivitása egyszerűen az egekbe szökött, és néhányan közülünk az én szaktudásom alapján újításokkal álltak elő.

Egy hónappal később a munkatársi változások miatt a felügyelő megbízta Colin csoportvezetőt, hogy vegyen át egy új csapatot, és az ő korábbi pozícióját nekem adta. Nagyon hálás voltam Istennek, és jól akartam végezni a munkámat. Mivel Colin csoportjában a testvérek mindannyian újak és tapasztalatlanok voltak a videószerkesztésben, küldött néhány jó képességű testvért, hogy tanuljanak tőlünk. Mindannyian gyorsan tanultak, és rövidesen jól elsajátították a készségeket, és egyre jobban végezték a kötelességüket. Ettől kiakadtam. Azért jöttek, hogy megtanuljanak néhány készséget, és mi mindent megosztottunk velük. Ha ez így megy tovább, és a csoportjuk produktivitása tovább javul, talán túlszárnyalják a miénket. Hogy megőrizzük a csapatunk magas produktivitását, az online csoportból eltávolítottam azokat, akik tanulni jöttek. Elkezdtem tanulmányozni más gyülekezetek eredményes technikáit és készségeit is. Arra gondoltam, hogy Colin csapatának tagjai már megtanultak minden olyan készséget, amit mi előtte tudtunk, így ha mi tanulunk néhány újat, és nem mondjuk el nekik, akkor nem lesznek képesek túlszárnyalni minket. De meglepetésemre, miután eltávolítottam őket a csoportból, a csapatunk produktivitása nemhogy nem nőtt, de még csökkent is. A csapattagok több negatív állapotot és problémát tapasztaltak, és én magam is homályosan gondolkodtam. Nem volt egy ötletem sem a videók készítéséhez, és nem tudtam megoldani a csapat problémáit. Rájöttem, hogy ha nem változtatok az állapotomon, az biztosan hatással lesz a csapat teljesítményére. Így imádkoztam Istenhez: „Istenem! Mostanában a kötelességemben, bármennyire is próbálkozom, egyszerűen nem találom az irányt. Kérlek, világosíts meg és mutass utat, hogy megismerjem magam, és kijussak ebből a zűrzavarból!”

Egy nap az áhítatom közben ezt a szakaszt olvastam Isten szavaiból: „Amikor az emberek helytelen állapotban élnek, és nem imádkoznak Istenhez vagy nem keresik az igazságot, a Szentlélek majd elhagyja őket, és Isten nem lesz jelen. Hogyan birtokolhatják a Szentlélek munkáját azok, akik nem keresik az igazságot? Isten utálja őket, így arca rejtve van előlük, és a Szentlélek is rejtve marad előttük. Amikor Isten már nem munkálkodik, te azt tehetsz, amit akarsz. Ha Ő egyszer kivet téged, akkor vajon nincs véged? Semmit sem fogsz elérni. Miért van az, hogy a nem hívők olyan nehezen tesznek meg dolgokat? Nem arról van szó, hogy mindegyik megtartja magának a véleményét? Megtartják maguknak a véleményüket, és nem tudnak semmit elérni – minden nagyon megerőltető, még a legegyszerűbb dolgok is. Ilyen az élet a Sátán hatalma alatt. Ha úgy cselekedtek, mint a nem hívők, akkor miben különböztök tőlük? Nincs semmi különbség. Ha a gyülekezetben a hatalmat azok gyakorolják, akik nem rendelkeznek az igazsággal, ha azok gyakorolják, akik telve vannak sátáni beállítottsággal, akkor vajon nem a Sátán gyakorolja ténylegesen a hatalmat? Ha a gyülekezetben hatalmat gyakorló emberek minden tette ellentétes az igazsággal, akkor a Szentlélek munkája megszűnik, és Isten átadja őket a Sátánnak. A Sátán kezébe kerülve pedig a csúfság minden formája – például féltékenykedés és vita – felbukkan az emberek között. Mire világítanak rá ezek a jelenségek? Arra, hogy a Szentlélek munkája megszűnt, Ő búcsút intett, és Isten már nem munkálkodik. Isten munkája nélkül mit érnek azok az egyszerű szavak és doktrínák, amelyeket az ember megért? Semmit nem érnek. Ha az emberben már nincs meg a Szentlélek munkája, akkor belül üres lesz, többé már nem érez semmit, olyan lesz, mint a halott, és ekkorra már elnémul a megdöbbenéstől. Az emberiségben minden inspiráció, bölcsesség, intelligencia, éleslátás és megvilágosodás Istentől származik; ez mind Isten munkája” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból éreztem az Ő igazságos természetét. Isten különbözőképpen viszonyul az emberekhez attól függően, hogy hogyan viselkednek. Ha valakinek helyes indítéka van a kötelességében, keresi az igazságot, és összefog a többiekkel, hogy támogassa a gyülekezet munkáját, akkor elnyeri a Szentlélek munkáját. De ha nem gyakorolja az igazságot, és a sátáni beállítottságaiban él, Isten undorodva elhagyja őt. Azokra a testvérekre gondoltam a másik csoportból, akik megpróbálnak tőlünk tanulni. Láttam, hogy gyorsan tanulnak, és eredményesebbek, mint mi, ezért irigykedtem rájuk. Eltávolítottam őket a csoportból, hogy felülmúlhassuk őket, és nem engedtem, hogy továbbra is részt vegyenek a képzéseinken. Így nem kerültünk volna mögéjük. Úgy viselkedtem, mint egy nem hívő – mindent a saját hasznom miatt tettem. Mindig attól féltem, hogy mások túlszárnyalnak engem, és hogy ez hatással lesz a hírnevemre és a státuszomra. Egyáltalán nem támogattam a gyülekezet munkáját – hihetetlenül önző és megvetendő voltam. Ezt olvastam Isten szavaiban: „Isten munkája nélkül mit érnek azok az egyszerű szavak és doktrínák, amelyeket az ember megért? Semmit nem érnek. Ha az emberben már nincs meg a Szentlélek munkája, akkor belül üres lesz, többé már nem érez semmit, olyan lesz, mint a halott, és ekkorra már elnémul a megdöbbenéstől.” Amikor elkezdtem ezt a munkát, meg akartam tanulni a készségeket, és jól akartam végezni a kötelességemet. Amikor problémákba ütköztem, imádkoztam és segítséget kértem, gyorsan tanultam, és soha nem voltam fáradt. De mióta a versengés állapotában kezdtem élni, miközben nem kerestem az igazságot, és minden cselekedetemet a romlottság vezette, Isten megundorodott tőlem, és elhagyott engem. Hiányzott az irány és a cél a kötelességemben, és alkalmatlannak éreztem magam mindenben. Megláttam, hogy amikor Isten nem dolgozik rajtam, az a kevés szakmai tudásom is haszontalanná válik. Ez volt a következménye annak, hogy nem a megfelelő indítékok irányították a kötelességemet, mindig a saját érdekeimet védtem, és nem gyakoroltam az igazságot.

Aztán eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza. Isten leleplezi az antikrisztusokat, mert csak a saját érdekeiket tartják szem előtt, és nem gondolnak Isten házának érdekeire. Isten szavai azt mondják: „Függetlenül attól, hogy milyen munkára vállalkoznak, az antikrisztusok soha nem törődnek Isten házának érdekeivel. Csak arra gondolnak, hogy az a munka a saját érdekeikre hatással lesz-e, csak arra az előttük lévő kis munkára gondolnak, amely a hasznukra van. Számukra az egyház elsődleges munkája pusztán olyasvalami, amit ők a szabadidejükben végeznek. Egyáltalán nem veszik komolyan. Csak akkor mozdulnak, amikor cselekvésre ösztökélik őket, csak azt teszik, ami nekik tetszik, és csak olyan munkát végeznek, amely a saját státuszuk és hatalmuk fenntartásának érdekét szolgálja. Az ő szemükben bármely, Isten háza által elrendezett munka, az evangélium-terjesztési munka és Isten választott népének életbe való belépése lényegtelen. Nem számít, milyen nehézségeik vannak másoknak a munkájuk terén, hogy milyen problémákat azonosítottak ők maguk vagy jelentettek nekik, hogy mennyire őszinték a szavaik, az antikrisztusok nem foglalkoznak vele, nem avatkoznak bele, mintha annak semmi köze sem lenne hozzájuk. Akármilyen nagy problémák merülnek is fel a gyülekezeti munkában, az teljesen hidegen hagyja őket. Még ha közvetlenül előttük következik is be egy probléma, felületesen foglalkoznak csak vele. Csak akkor fognak vonakodva egy kis valóságos munkát végezni és valami láthatót produkálni a Fennvalónak, amikor közvetlenül megmetszi és egy probléma elrendezésére utasítja őket a Fennvaló; nem sokkal később már újra a saját dolgaikkal foglalkoznak. Ami a gyülekezet munkáját és a szélesebb körben fontos dolgokat illeti: ezek nem érdeklik őket, és figyelmen kívül hagyják ezeket a dolgokat. Még az általuk felfedezett problémákról sem vesznek tudomást; felületes válaszokat adnak vagy hímeznek-hámoznak, amikor a problémákról kérdezik őket, és csak nagy vonakodással foglalkoznak velük. Ez az önzés és a hitványság megnyilvánulása, nemde? Azonkívül bármilyen kötelességet is végeznek, az antikrisztusok csak arra gondolnak, hogy az vajon lehetővé teszi-e számukra, hogy reflektorfénybe kerüljenek; amíg növeli a jó hírüket, törik a fejüket, hogy rájöjjenek, miként tanulhatnák meg elvégezni és végrehajtani azt; csak azzal törődnek, hogy az a kötelesség vajon majd megkülönbözteti-e őket. Bármit is tesznek vagy gondolnak, csak a saját hírnevükkel, nyereségükkel és státuszukkal törődnek. Bármilyen kötelességet is végeznek, csak azon versengenek, hogy ki áll jobban és ki rosszabbul, ki győz és ki veszít, kinek van nagyobb jó híre. Csak azzal törődnek, hogy hány ember imádja őket és néz fel rájuk, hány ember engedelmeskedik nekik és hány követőjük van. Soha nem beszélnek az igazságról vagy oldanak meg valódi problémákat. Soha nem mérlegelik, hogy a kötelességük végzése során miként tegyék a dolgokat elvszerűen, és azon sem tűnődnek, hogy hűségesek voltak-e, teljesítették-e a feladataikat, voltak-e eltérések vagy tévedések a munkájukban, vagy hogy létezik-e bármilyen probléma, továbbá még kevésbé gondolnak arra, amit Isten kér, illetve arra, hogy mik Isten szándékai. A legkisebb figyelmet sem fordítják mindezen dolgokra. Csak lehajtják a fejüket, és a hírnév, a nyereség és a státusz érdekében cselekednek, hogy eleget tegyenek a saját ambícióiknak és vágyaiknak. Ez az önzés és a hitványság megnyilvánulása, nem igaz? Ez teljesen leleplezi, hogy a szívük mennyire csordultig van a saját ambícióikkal, vágyaikkal és képtelen követelésekkel; mindent, amit tesznek, az ambícióik és a vágyaik uralnak. Bármit is tesznek, a motivációt és a forrást a saját ambícióik, vágyaik és a képtelen követeléseik jelentik. Ez az önzés és a hitványság archetipikus megnyilvánulása” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Negyedik exkurzus: Az antikrisztusok jellemének és beállítottság-lényegének összefoglalása (Első rész)). Isten szavai felfedik, hogy az antikrisztusok csak a saját hírnevükért és státuszukért tesznek dolgokat, anélkül, hogy a gyülekezet munkájára gondolnának. Egyáltalán nem foglalkoznak a gyülekezet intézkedéseivel, és azzal, hogy másoknak milyen problémáik vannak a kötelességükben. Nem foglalkoznak azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a testvéreknek szembe kell nézniük, valóban önzőek és aljasak, és hiányzik belőlük minden emberi mivolt. Megnéztem, mi jellemzi az antikrisztusok viselkedését, és elgondolkodtam azon, hogy ugyan látszólag szenvedtem és áldozatot hoztam, és mindent megtettem, hogy megtanuljam a kötelességemhez szükséges készségeket, de nem vettem figyelembe Isten szándékát. Úgy kezeltem a kötelességemet, mint egy eszközt, amellyel státuszt és jó hírnevet szerezhetek. Csak arra figyeltem, hogy van-e státuszom az emberek között, és hogy a többiek csodálnak és értékelnek-e engem. Soha nem azon gondolkodtam, hogy mit követel Isten, vagy hogyan kellene eleget tennem Neki. Amikor eredményeket értem el a kötelességemben, és mindenki kérdésekkel fordult hozzám, a hírnév és a státusz iránti vágyam teljesen kielégült. Amikor a szakmai tudásomat megosztottam másokkal, ravasz voltam, játszadoztam, és visszatartottam valamennyit abból, amit tudtam. Nem osztottam meg a teljes szaktudásomat, és a tanulni vágyókat kizártam a csoportunkból, hogy ne tanulhassanak tőlünk, mert attól féltem, hogy ügyessé válnak, és learatják a babérjaimat. De mivel azért készítünk videókat, hogy Isten szavait terjesszük, ezért a többiekkel együtt kellett volna dolgoznom, hogy jól végezzük a kötelességeinket, hogy az Isten megjelenésére vágyók közül minél többen és minél hamarabb eljuthassanak Hozzá, kereshessék az igazságot, és megmenekülhessenek. De a saját hírnevem és státuszom fenntartása érdekében nem voltam hajlandó megosztani a készségeimet senkivel. Úgy kezeltem a szakmai készségeimet és a tanulás forrásanyagait, mint a saját személyes tulajdonomat, amit egyedül én élvezhetek. Csak hencegni akartam, és ki akartam elégíteni azt az őrült becsvágyamat, hogy mások csodáljanak. Távolról sem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját vagy Isten szándékát. Miben különbözött a viselkedésem egy antikrisztusétól? Ez igazán veszélyes állapotnak tűnt, ezért szívből imádkoztam: „Ó, Istenem! Nem akarok a továbbiakban is lelkiismeretlenül élni, és csak az érdekeimre gondolni. Kész vagyok bűnbánatot tartani, megtanítani mindenkit a készségeimre, és jól végezni a kötelességemet.”

Aztán ezt olvastam Isten szavaiban: „Ha az emberek nem értik meg az igazságot, akkor semmi sem nehezebb számukra, mint lemondani a saját érdekeikről. Ez azért van így, mert az az életfilozófiájuk, hogy »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög.« és »Az ember úgy hal meg a gazdagságért, mint a madarak a táplálékért.« Nyilvánvaló, hogy a saját érdekeikért élnek. Azt gondolják, hogy a saját érdekeik nélkül – ha elveszítenék az érdekeiket – nem lennének képesek életben maradni. Mintha az életben maradásuk elválaszthatatlan lenne a saját érdekeiktől, ezért a legtöbb ember semmi mást nem lát, csak a saját érdekeit. A saját érdekeiket mindennél fontosabbnak tekintik, a saját érdekeikért élnek, és ha valaki rá akarja venni őket arra, hogy lemondjanak a saját érdekeikről, az olyan, mintha arra kérnék őket, hogy lemondjanak a saját életükről. Mit kellene tehát tenni ilyen körülmények között? Az embereknek el kell fogadniuk az igazságot. Csak akkor látnak át saját érdekeik lényegén, ha megértik az igazságot; csak akkor kezdhetnek el lemondani azokról és lázadni ellenük, és csak akkor lesznek képesek elviselni azt a fájdalmat, ami annak az elengedésével jár, amit annyira szeretnek. Amikor pedig képes vagy megtenni ezt, és lemondasz a saját érdekeidről, akkor szíved mélyén sokkal nyugodtabbnak és békésebbnek fogod érezni magad, és így legyőzted a hús-vér testet. Ha ragaszkodsz az érdekeidhez, és nem vagy hajlandó feladni azokat, és a legkevésbé sem fogadod el az igazságot, akkor lehet, hogy a szívedben ezt mondod: »Mi a baj azzal, ha megpróbálom a magam malmára hajtani a vizet, és nem vagyok hajlandó semmilyen veszteséget elszenvedni? Isten nem büntetett meg, az emberek pedig mit tehetnek velem?« Senki sem tehet veled semmit, de ha így hiszel Istenben, akkor végül nem fogod elnyerni az igazságot és az életet. Ez hatalmas veszteség lesz számodra – nem fogod tudni elnyerni az üdvösséget. Vajon van ennél sajnálatosabb dolog? Ez az, ami végső soron a saját érdekeid hajszolásának következménye. Ha az emberek csak a hírnévre, a nyereségre és a státuszra törekszenek – ha csak a saját érdekeiket hajszolják –, akkor soha nem fogják elnyerni az igazságot és az életet, és végül ők lesznek azok, akik veszteséget szenvednek. Isten megmenti azokat, akik az igazságra törekednek. Ha nem fogadod el az igazságot, és ha képtelen vagy elgondolkodni saját romlott beállítottságodon és megismerni azt, akkor nem fogsz valódi megbánást tanúsítani, és nem lesz életbe való belépésed. Az igazság elfogadása és önmagad megismerése az út az életben való növekedéshez és az üdvösség elnyeréséhez, ez a lehetőség számodra, hogy Isten elé járulj, hogy elfogadd az Ő átvizsgálását, ítéletét és fenyítését, és hogy elnyerd az igazságot és az életet. Ha a hírnévre, a nyereségre, a státuszra és a saját érdekeidre való törekvés miatt lemondasz az igazságra való törekvésről, az egyenértékű azzal, hogy lemondasz arról a lehetőségről, hogy elfogadd Isten ítéletét és fenyítését, és elnyerd az üdvösséget. A hírnevet, a nyereséget, a státuszt és saját érdekeidet választod, amiről azonban lemondasz, az az igazság, és amit elveszítesz, az az élet és az üdvösség esélye. Melyik fontosabb? Vajon nem ostobaság az, ha a saját érdekeidet választod, és lemondasz az igazságról? Hétköznapi nyelven fogalmazva, ez nagy veszteség elszenvedése egy kis előnyért. A hírnév, a nyereség, a státusz, a pénz és az érdekek mind-mind ideiglenesek, mulandóak, míg az igazság és az élet örök és változatlan. Ha az emberek megoldják azokat a romlott beállítottságokat, amelyek a hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvésre késztetik őket, akkor van reményük az üdvösség elnyerésére” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A beállítottság megváltoztatása annak megismerésén alapszik). Isten szavaiból láttam, hogy ha mindig a saját érdekeimhez ragaszkodom, és teljesen elhanyagolom az igazság gyakorlását, akkor én leszek az, aki veszteséget szenved, nem pedig mások. Elveszítem az esélyt, hogy elnyerjem az igazságot, és akkor hihetetlenül ostoba leszek. Korábban sátáni filozófiák szerint éltem. Abban hittem, hogy „ha a tanítvány elsajátítja a tudást, a mester elveszíti az állását”, és azt gondoltam, hogy ha megtanítom másoknak azt, amit tudok, akkor veszíteni fogok. Ha jól tanulnak, és végül többet érnek el, mint én, akkor nekem nem lesz különleges státuszom az emberek között. Csak ekkor vettem észre, hogy ez egy sátáni téveszme, és a dolgok csalárd megközelítése. Így élve, csak egyre önzőbbé és csalárdabbá válnék, és nem lenne emberi mivoltom. A végén lelepleződnék, és Isten kiiktatna. Félre kellett tennem a saját érdekeimet, és megtanítanom a többieknek azt, amit tudok. Csak ez felelt meg Isten szándékának, és csak így teljesíthetem a feladataimat. Ilyen módon érezhettem békét a szívemben. Továbbá amikor a testvéreknek új ötleteik voltak, amelyek arra épültek, amit tanítottam nekik, az a saját készségeimet is egy fokkal feljebb emelhette. Ez egyáltalán nem volt veszteség. Nem akartam továbbra is ilyen önző módon élni, és ha volt egy jó megközelítésem vagy készségem, szívesen elmondtam mindenkinek.

Egy nap egy nővérem megkérdezte tőlem, hogyan lehetne javítani a munka hatékonyságát. Az jutott eszembe, hogy ha megosztom vele a csapatunk módszereit, és az ő csapata jobban teljesít, akkor a miénk rosszabbnak tűnhet. Akkor mit gondolnának rólam az emberek? Ekkor eszembe jutottak Isten szavai: „Képesnek kell lenned, hogy eleget tegyél a felelősségeidnek, elvégezd a kötelezettségeidet és a kötelességed, és félretedd önző vágyaidat, szándékaidat és indítékaidat. Vedd figyelembe Isten szándékait, és tedd első helyre Isten házának az érdekeit, az egyház munkáját, valamint az általad elvégzendő kötelességet. Miután ezt egy ideig megtapasztaltad, érezni fogod, hogy ez jó módja annak, ahogyan viselkedj. Nyíltan és becsületesen élsz, nem vagy alantas, hitvány ember. Igazságosan és tisztességesen élsz ahelyett, hogy alávaló, alantas és semmirekellő lennél. Érezni fogod, hogy ez az, ahogy az embernek cselekednie kell, és ezt a képet kell megélnie. Fokozatosan egyre inkább alábbhagy az arra irányuló vágyad, hogy saját érdekeidnek tegyél eleget” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságának levetésével nyerheti el az ember). Az a nővér azért kérdezte meg, hogyan javíthatná a hatékonyságát, mert a gyülekezet munkájára gondolt. Abba kellett hagynom, hogy a saját hírnevemre és státuszomra gondoljak, és a gyülekezet érdekeit kellett szem előtt tartanom, el kellett engednem az önző vágyaimat és indítékaimat, és segítenem kellett a többieknek. Elmondtam tehát a nővérnek mindent, amit tudtam. Békét éreztem, amikor ezt megtettem. Meglepetésemre a nővér adott néhány jó tananyagot is, amelyek segítettek fejleszteni a készségeimet. Annyira meghatódtam, hogy azt sem tudtam, mit mondjak. Csak újra és újra hálát adtam Istennek a szívemben. Apránként megtanulva, hogyan engedjem el a személyes érdekeimet, megízlelhettem az igazság gyakorlásának szépségét. Ezután elküldtem a többieknek referenciaként az összes összegyűjtött tananyagot, hasznos készségeket és technikákat.

Ez a tapasztalat megmutatta nekem, hogy milyen mélyen megrontott a Sátán. Mindenben a személyes érdekeim voltak a legfontosabbak, és nem gondoltam a gyülekezet munkájára. Olyan beállítottságot mutattam, mint egy antikrisztusé, de Isten nem a vétkeim szerint bánt velem. Egyik helyzetet a másik után hozta létre, hogy megtisztítson és átalakítson engem. Ez Isten szeretete volt. Megtapasztaltam Isten igazságos természetét is. Amikor rossz úton jártam, Isten elrejtette előlem az arcát, és mindenben, amit tettem, falnak ütköztem. Amikor gyakoroltam Isten szavait, kijavítottam az indítékaimat, támogattam a gyülekezet munkáját, és megosztottam a birtokomban lévő tudást mindenkivel, a többiek is elkezdtek készségeket és technikákat cserélgetni, és a csapatunk videómunkája javult. Igazán megtapasztaltam azt a békét, amely abból fakad, hogy Isten szavai szerint cselekszem. Van, hogy a problémákkal szembesülve még mindig a saját érdekeimet tartom szem előtt, de tudom, hogy Istenre kell támaszkodnom, és lázadnom kell magam ellen. Hála Istennek az Ő üdvösségéért!