2018 októberében egy nap egy vezető azt mondta nekem: „A szüleidet kitakarították a gyülekezetből.” Ledöbbentem – egyszerűen nem tudtam elhinni. Tudtam, hogy a szüleim tettek bomlasztó dolgokat, de az mégsem lehetett annyira súlyos, hogy kitakarítsák őket, nem? Csak ültem ott döbbenten, a szívem pedig tele volt zűrzavarral. A nővéremet korábban kiközösítették a gyülekezetből, amiért egy antikrisztus bűntársa volt, és bármennyi erőfeszítést is hoztak, hogy közösséget vállaljanak vele, nem tartott bűnbánatot. Most pedig a szüleimet is kitakarították, így a családunkból egyedül én maradtam hívő. Abban a pillanatban olyan egyedül éreztem magam. Több mint két évtized telt el azóta, hogy a családunk hívő lett, és ez idő alatt végig elviseltük a KKP elnyomását. Apámat kétszer is letartóztatták az evangélium hirdetése miatt, és öt évet töltött börtönben. Anyám, a nővérem és én állandó otthon nélkül éltünk, és folyton költöztünk, hogy elkerüljük a letartóztatást. Mindenféle nehézségen keresztülmentünk, és most, hogy Isten munkája a végéhez közeledett, hogyan takaríthatták ki őket a gyülekezetből? Nagyon nehéz időket éltek át, és sokat szenvedtek. Minden hiábavaló volt? Erre a gondolatra nem tudtam visszatartani a könnyeimet. A szívemben vitatkozni próbáltam Istennel: lehet, hogy a szüleim nem értek el kimagasló eredményeket, de rengeteget szenvedtek. Tekintettel a sokéves áldozatukra, nem érdemeltek volna még egy esélyt a bűnbánatra? Még akkor is, ha csak szolgálattevőként maradhattak volna! Minél többet gondolkodtam ezen, annál fájdalmasabbnak és sötétebbnek tűnt ez a helyzet, és elvesztettem a hajtóerőt a kötelességem végzéséhez. A nővér, akivel egy párban voltam, bölcs tanácsot adott: „Amikor ilyesmi történik, el kell fogadnod Istentől – nem panaszkodhatsz. Bármit is tesz Isten, az igazságos.” Bár akkoriban megértettem az érvelését, egyszerűen nem tudtam megváltoztatni a gondolkodásomat.

Pár héttel később elolvastam a szüleim kitakarításáról szóló iratokat. Arról szóltak, hogy apám különösen arrogáns volt, és az általános ügyek intézésében mindig a saját feje után ment, ahelyett, hogy az alapelvek szerint végezte volna a kötelességét. Nem fogadta el a testvérek javaslatait, ami jelentős anyagi veszteségeket okozott a gyülekezetnek. Sőt, annak ellenére is folytatta az Isten szavait tartalmazó könyvek kézbesítését, hogy teljesen tisztában volt a személyét érintő biztonsági aggályokkal. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta a testvérek tanácsát, annak ellenére folytatta a dolgait, és ennek eredményeként letartóztatták és bebörtönözték, a könyveket pedig lefoglalták. Ez káros következményekkel járt a gyülekezetre nézve. Apám el is ferdítette a dolgokat, amikor a nővéremet kiközösítették, azt állítva, hogy ez csak azért történt, mert a vezető pikkel a nővéremre. A vezető által tanúsított romlottságból is nagy ügyet csinált, azzal fenyegetőzve, hogy lejáratja és megbuktatja őt. Néhányan, akiket félrevezetett, az ő pártjára álltak, elfogulttá váltak a vezetővel szemben, és ez akadályozta a vezetőt a kötelessége normális végzésében. Apám tettei és magatartása súlyosan megzavarták a gyülekezet munkáját, és semmi megbánást vagy bűnbánatot nem tanúsított az elkövetett gonoszságai miatt. Végül gonosz embernek minősítették, és kitakarították a gyülekezetből. Ami az anyámat illeti, őt szintén az alapelveknek megfelelően takarították ki, mert nem hagyta abba a nővérem kiközösítése elleni tiltakozást. Folyamatosan panaszkodott a vezetőre a többi testvér előtt, mindkét oldalon bizalmatlanságot szított, és az összejövetelek során elferdítette a tényeket, több kiközösített ember mellett érvelve, azt állítva, hogy a vezető pikkel rájuk. Ez szintén súlyosan megzavarta a gyülekezet életét. A testvérek nagy erőfeszítései ellenére, hogy közösséget vállaljanak vele, ő mereven elutasította az igazság elfogadását. Nem az igazság alapelvei szerint látta a dolgokat, és a gonosz emberek oldalára állva zavarta meg a gyülekezet munkáját. Mivel nem tanúsított megbánást, végül őt is kitakarították a gyülekezetből. Tekintettel a gonosz tetteikre, elvben tudtam, hogy helyes volt anyám és apám kitakarítása, de amikor arra gondoltam, hogy ez tényleg megtörtént, nem tudtam, hogyan fogom ezt feldolgozni. Nagyon gyötrelmes volt. A kitakarításukról szóló anyagok olvasása közben teljesen eltompultam, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Vitatkozni kezdtem Istennel: „Istenem, Te szereted az emberiséget. A szüleim több mint 20 éve hívők, és annyi nehézségen mentek keresztül. Nem járna nekik némi elismerés mindenért, amit feláldoztak?” Negativitásban és félreértésben éltem. Mivel az egész családomat kitakarították, és egyedül maradtam hívőként, azon tűnődtem, hogyan tudnám folytatni az utat. Több mint két évig maradtam ebben a zavarodott állapotban, és végül elbocsátottak, mert semmit sem értem el a kötelességemben. Nagy gyötrelmet éreztem, és könnyek között újra és újra imádkoztam: „Ó, Istenem! Nehezteltem Rád és félreértettelek a szüleim gyülekezetből való kitakarítása miatt. Tudom, hogy ez egy veszélyes állapot, de nincs erőm lerázni magamról. Istenem, kérlek, mutass utat nekem, és ments meg engem!”

Aztán az áhítataim során olvastam néhányat Isten szavaiból. Mindenható Isten azt mondja: „Miután megtudták, hogy Isten szereti az emberiséget, a szeretet szimbólumaként határolják be Őt: hiszik, hogy bármit is tesznek az emberek, bárhogyan is viselkednek, bárhogyan is bánnak Istennel, és bármennyire is lázadnak, mindez nem igazán számít, mert Isten szeretettel teli, és az Ő szeretete korlátlan és mérhetetlen; Isten szeretettel teli, ezért elfogadó tud lenni az emberekkel szemben; és Isten szeretettel teli, ezért irgalmas tud lenni az emberekkel szemben, irgalmas tud lenni az éretlenségükkel, irgalmas a tudatlanságukkal és irgalmas a lázadó mivoltukkal szemben. Tényleg így van ez? Egyesek, miután egyszer vagy akár néhányszor megtapasztalták Isten türelmét, ezeket a tapasztalatokat tőkeként kezelik abban, ahogy Istent ismerik, és azt hiszik, hogy Ő örökké türelmes és irgalmas lesz velük szemben, majd életük során Isten effajta türelmét veszik alapul és ezt tekintik mércének, amely szerint Ő bánik velük. Vannak olyanok is, akik miután egyszer megtapasztalták Isten toleranciáját, örökké toleránsnak fogják Őt lehatárolni – és az ő elméjükben ez a tolerancia korlátlan, feltétel nélküli, sőt, teljesen elvtelen is. Helyesek az ilyen hiedelmek?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan lehet megismerni Isten természetét és az eredményeket, amelyeket munkája el fog érni?). „Isten igazságos abban, ahogyan minden egyes emberrel bánik, és nagy komolysággal végzi az emberek meghódításának és megmentésének munkáját. Ez az Ő irányítása. Minden egyes embert komolyan vesz; nem úgy bánik velük, mint egy háziállattal, nem hízeleg nekik és nem játszik velük. Isten szeretete az emberek iránt nem dédelgető vagy kényeztető jellegű, az Ő irgalma és türelme az emberiség iránt pedig nem elnéző vagy mindent ráhagyó. Éppen ellenkezőleg, Isten szeretete az emberek iránt magában foglalja a megbecsülésüket, az irántuk való szánalmát és az élet tiszteletét; irgalmassága és türelme magukban hordozzák az Ő emberekkel szembeni elvárásait, és ezek alkotják az emberek túléléséhez szükséges alapot. Isten él, Isten valóban létezik; az emberiséghez való hozzáállása elvi alapokon áll, egyáltalán nem valamifajta előírás, és meg is változhat. Az emberiséggel kapcsolatos szándékai fokozatosan változnak és átalakulnak az idő múlásával, a körülményektől függően és minden egyes ember hozzáállásával együtt. Ezért teljesen egyértelműen tudnod kell a szívedben, hogy Isten lényege megváltoztathatatlan, és hogy az Ő természete különböző időpontokban és különböző összefüggésekben fog kifejeződni. Lehet, hogy nem tartod ezt komoly dolognak, és lehet, hogy a saját személyes elképzeléseid segítségével képzeled el, hogyan kellene Istennek cselekednie. Vannak azonban olyan esetek, amikor ennek a szöges ellentéte igaz, és azzal, hogy a saját személyes elképzeléseidet használod arra, hogy megpróbáld felmérni Istent, máris feldühítetted Őt. Ez azért van, mert Isten egyáltalán nem úgy működik, ahogyan te gondolod, és egyáltalán nem úgy fogja kezelni ezt az ügyet, ahogyan te mondod” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Hogyan lehet megismerni Isten természetét és az eredményeket, amelyeket munkája el fog érni?). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy Isten szerető, de az ember iránti szeretete alapelvekre épül. Nem vak és elvtelen, mint amilyen az emberek szeretete. Isten igazságos Isten, és véleményt alkot minden ember magatartásáról és tetteiről. Isten szeretettel és irgalommal van azok iránt, akik szeretik az igazságot, mégis vétkeztek. De ami a gonosz embereket illeti, azokat, akik gyűlölik az igazságot, idegenkednek tőle, és megzavarják a gyülekezet munkáját, őket elítéli és kirekeszti. Csak azért, mert Isten szerető, még nem jelenti azt, hogy együttérzéssel és toleranciával viseltetik a gonosz emberek iránt, és megengedi nekik, hogy megzavarják a gyülekezet munkáját. Félreértettem Isten természetét és lényegét, és a saját elképzeléseim szerint határoztam meg Őt. Azt feltételeztem, hogy mivel Isten szereti az embereket, folyamatosan ad nekünk esélyt a bűnbánatra, függetlenül attól, mennyi gonoszságot követünk el, feltéve, hogy követjük Őt, és áldozatokat hozunk Érte. Ezért nem tudtam elfogadni a szüleim kitakarítását, elkezdtem vitatkozni Istennel és ellenállni Neki. Visszagondolva, a gyülekezet rengeteg esélyt adott a szüleimnek a kitakarításuk előtt, és a dolgok csak azért jutottak idáig, mert soha nem tartottak bűnbánatot. Isten természete igazságos és szent. Amíg az emberek hajlandók megbánni a vétkeiket és a romlottságuk megnyilvánulásait, Isten rendkívül irgalmas és elnéző. De az olyan emberek, mint a szüleim, akik annyi gonoszságot követtek el igazi megbánás nélkül, és akiknek a gonosz tettei igazából súlyosbodtak, valójában gonosz emberek, és Isten nem tanúsíthat folyamatosan irgalmat és toleranciát az ilyen emberek iránt. Különösen nem lehet elnéző velük csak azért, mert régóta hívők, és sokat szenvedtek a hitért.

Egy nap Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam: „Az emberek azt mondják: »Isten igazságos Isten. Amíg az ember a végsőkig követi Őt, Ő biztosan pártatlan lesz az emberrel szemben, mert Ő a legigazságosabb. Ha az ember a végsőkig követi Őt, félre tudná-e vetni az embert?« Én pártatlan vagyok minden emberrel szemben, és az igazságos természetemmel ítélek meg minden embert, mégis a követelmények, amelyeket az emberekkel szemben támasztok, mind megfelelő feltételeket tartalmaznak, és amit megkövetelek, azt minden embernek teljesítenie kell, függetlenül attól, hogy kicsoda. Nem érdekel, mennyire vagy rangidős vagy tapasztalt; csak az érdekel, hogy követed-e az Utamat, és hogy szereted-e és szomjúhozod-e az igazságot. Ha nélkülözöd az igazságot, és helyette szégyent hozol a nevemre, és nem az Én Utam szerint cselekszel, csak könnyedén és gondtalanul követed, akkor majd lesújtok rád és megbüntetlek téged a gonoszságodért, vajon akkor mit fogsz mondani? Mondhatnád, hogy Isten nem igazságos? Ha betartottad az összes szót, amelyet ma mondtam, akkor olyan ember vagy, akit elismerek. Azt mondod, hogy mindig szenvedtél, miközben Istent követted, hogy követted Őt a viharokon át és osztoztál Vele jóban és rosszban, de nem élted meg az Isten által mondott szavakat, csak Istenért akarsz szaladgálni, és mindennap feláldozni magad Istenért, és soha nem gondolkodtál azon, hogy értelmes életet élj meg. Azt is mondod: »Mindenesetre hiszem, hogy Isten igazságos. Szenvedek Érte, futkosok Érte, Neki áldozom magam, és még ha nem is értem el semmit, elviseltem a nehézségeket; Ő biztosan emlékszik majd rám.« Igaz, hogy Isten igazságos, de ezt az igazságosságot nem szennyezi be semmiféle tisztátalanság: Nincs benne emberi akarat, és nem szennyezi be a test, sem emberi ügyletek. Mindazok, akik lázadnak és ellenszegülnek, mindazok, akik nem tartják be az Ő Útját, meg lesznek büntetve; senki nem nyer bocsánatot, és senki sem lesz megkímélve!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy Isten igazságossága nem olyan, mint gondoltam – hogy annyit kapunk vissza, amennyit beleteszünk. Isten nem köteles kedvezni azoknak, akik igyekeznek feláldozni magukat, dolgozni és szenvedni Érte. Istennél nem létezik olyasmi, hogy: „ha az eredmény el is marad, a kemény munkának akkor is van érdeme”. Isten nem az alapján határozza meg egy ember sorsát, hogy mennyit szenved a munkáért vagy mennyi ideje szolgál. Nem azt nézi, külsőleg mennyit áldoznak. Az számít, hogy törekszenek-e az igazságra és gyakorolják-e azt, és hogy van-e változás az életfelfogásukban. Soha nem nyerhetik el Isten jóváhagyását, ha nem gyakorolják az Ő szavait, függetlenül attól, hogy milyen régóta hívők, vagy mennyit szenvedtek a munkáért. Igazságos büntetést kapnak Istentől az elkövetett gonoszságaikért. Én üzleti szemlélettel ítéltem meg Isten igazságosságát. Azt gondoltam, hogy mivel a szüleim sokat áldozódtak és szenvedtek a hitben töltött éveik alatt, több esélyt kellett volna kapniuk a bűnbánatra, és a gyülekezetben kellett volna tartani őket, függetlenül attól, mennyi gonoszságot követtek el. Különben ez nem lett volna igazságos velük szemben. De a gondolkodásmódom teljesen téves volt. Pálra gondoltam, aki bejárta Európát, hogy hirdesse az Úr evangéliumát. Számos alkalommal letartóztatták és sokat szenvedett, de bárhová is ment, magát magasztalta fel, és önmagáról tett bizonyságot. Végül azt mondta, hogy Krisztusként él, és a halál nyereség lesz. Ennek eredményeként kétezer éven át tisztelték. Az emberek elméjében magasabb helyet foglalt el, mint az Úr Jézus, és végül Isten megbüntette, amiért ellenállt Neki. Ebből láttam, hogy Isten nem azt nézi, az emberek külsőleg mennyit dolgoznak és szenvednek. Megtorlást alkalmaz a tetteik szerint azokkal szemben, akik gonoszságot cselekszenek és megsértik az Ő természetét, mégis makacsul elutasítják a bűnbánatot. Mint például a szüleim: bár fáradoztak, keményen dolgoztak és sok áldozatot hoztak, a legcsekélyebb mértékben sem fogadták el az igazságot. Minden, amit tettek, a gyülekezet munkájának megzavarását és a normális gyülekezeti élet aláásását szolgálta, ártva a testvérek életének és sértve a gyülekezet érdekeit. A gyülekezetből való kitakarításuk megfelelt az alapelveknek, és Isten igazságosságát jelentette. Mivel nem értettem Isten igazságos természetét, ragaszkodtam ahhoz az üzleti szemléletű elképzeléshez, hogy „ha az eredmény el is marad, a kemény munkának akkor is van érdeme”. Vitatkozni próbáltam erről Istennel, és perlekedtem, miközben végig negatív állapotban éltem, és dacoltam Istennel. Milyen lázadó voltam! Amikor erre rájöttem, szörnyen éreztem magam, tele voltam bűntudattal, és sírva imádkoztam: „Istenem! Oly sok éven át hittem Benned anélkül, hogy egy kicsit is ismertelek volna. A szeretetedet és igazságosságodat a saját elképzeléseim és képzelgéseim szerint ítéltem meg, folyton szembeszálltam és vitatkozni próbáltam Veled. Ó, Istenem, most már látom, hogy a szüleim kitakarítása a Te igazságosságod volt.” Miután elmondtam ezt az imát, nagy megkönnyebbülést éreztem.

Később elgondolkodtam azon, hogy azért voltam annyira feldúlt a szüleim kitakarítása miatt, mert olyan erősen ragaszkodtam hozzájuk. Eszembe jutott Isten néhány szava: „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Az embernek pedig szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete az, ami minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt létezik és nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülői nevelés kegyelme alatt nő fel, és a saját életösztöne vezérli a növekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás az élete létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember mit sem tud, és ily módon pazarolja el az Istentől kapott életet... Egyetlenegy ember, akit Isten éjjel-nappal őriz, sem kezdeményezi az Ő imádását. Isten csak végzi a munkát az embereken, akik reménytelenek, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit neki ajándékozott, és azt a buzgóságot, amellyel Isten égetően sóvárog arra, hogy az ember visszatérjen Hozzá” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). „Egyetlen nem hívő sem hisz abban, hogy van Isten, vagy hogy Ő teremtette a mennyet és a földet és minden dolgot, vagy hogy Isten teremtette az embert. Sőt, egyesek azt mondják: »Az ember a szüleitől kapta az életet, és tisztelnie kell őket.« Vajon honnan származik egy ilyen gondolat vagy nézet? A Sátántól származik-e? Évezrednyi hagyományos kultúra nevelte és vezette félre az embert ily módon, arra késztetve őt, hogy megtagadja Isten teremtését és szuverenitását. A Sátán félrevezetése és irányítása nélkül az emberiség megvizsgálná Isten munkáját és olvasná az Ő szavait, és tudnák, hogy Isten teremtette őket, hogy az életüket Istentől kapták; tudnák, hogy Istentől kapták mindazt, amijük van, és Istennek kell hálát adniuk. Ha valaki jót tesz velünk, azt Istentől kell elfogadnunk – különösen a szüleinket, akik világra hoztak és felneveltek bennünket; ezek mind Isten intézkedései. Isten gyakorol szuverenitást minden felett; az ember csak a szolgálat egy eszköze. Ha valaki képes mellőzni a szüleit, vagy férjét (vagy feleségét) és gyermekeit, hogy feláldozza magát Istenért, akkor erősebbé válik, és nagyobb lesz az igazságérzete Őelőtte” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha ismeri saját helytelen nézeteit). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten az emberi élet forrása, és minden, amink van, azt Istentől kapjuk; hogy csak Isten gondviselése és oltalma révén jutottunk el oda, ahol ma vagyunk, és hogy azok, akik jóindulatúak vagy segítőkészek velünk, Isten elrendezéséből teszik ezt. Ezt el kell fogadnunk Istentől, és hálásnak kell lennünk Istennek a szeretetéért. Rájöttem, hogy Isten szavai helyett csak arra a jóságra gondoltam, amit a szüleim tanúsítottak irántam. Nem láttam meg, hogy minden mögött, amit a szüleim tettek, Isten uralma és elrendezése állt, és hogy Isten gondviselése, oltalma és útmutatása volt az, ami eljuttatott a mai napig. Nem adtam hálát Istennek a gondviseléséért és oltalmáért, és nem viszonoztam a szeretetét. Ehelyett lázadó és dacos voltam Istennel szemben. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább éreztem, milyen lelkiismeretlen voltam. Cserben hagytam Istent!

Később Isten szavainak egy másik szakaszát olvastam: „Kik a Sátánok, kik a démonok, és kik Isten ellenségei? Nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben? Nem ők-e azok az emberek, akik lázadnak Isten ellen? Nem ők-e azok, akik azt állítják, hogy hisznek, még sincs náluk az igazság? Nem ők-e azok, akik csupán az áldások megszerzésére törekszenek, miközben képtelenek tanúságot tenni Isten mellett? Te még ma is azokkal a démonokkal keveredsz, és lelkiismerettel és szeretettel bánsz velük, de ez nem azzal egyenlő-e, hogy kedvességet tanúsítasz a Sátán iránt? Nem állsz-e szövetségben a démonokkal? Ha az emberek eddig eljutottak, és még mindig képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, és továbbra is vakon szeretnek és irgalmasak anélkül, hogy egyáltalán Isten szívét kívánnák keresni, vagy bármilyen módon képesek lennének Isten szívét a magukévá tenni, akkor a sorsuk annál nyomorúságosabb lesz. Aki nem hisz a hús-vér testet öltött Istenben, az Isten ellensége. Ha képes vagy lelkiismerettel és szeretettel bánni Isten ellenségeivel, akkor nem nélkülözöd-e az igazságérzetet? Ha te összeférhető vagy azokkal, akiket Én gyűlölök és akikkel Én szemben állok, és továbbra is szeretettel vagy személyes érzésekkel viseltetsz irántuk, akkor nem vagy-e lázadó? Nem állsz-e szándékosan ellen Istennek? Birtokolja-e ténylegesen az igazságot egy ilyen ember? Ha az emberek lelkiismerettel bánnak Isten ellenségeivel, szeretettel a démonokkal és irgalommal a Sátánnal, akkor nem akadályozzák-e szándékosan Isten munkáját?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavai feltárták a pontos állapotomat. Isten azt kívánja, hogy szeressük, amit Ő szeret, és gyűlöljük, amit Ő gyűlöl. Azok, akik gyűlölik az igazságot és ellenállnak Istennek, lényegükben gonosz emberek, akiket Isten megvet és gyűlöl, ezért nekünk is gyűlölnünk kell őket. Én nem láttam tisztán Isten szavainak megfelelően a szüleim lényegét. Bármennyire is ártottak a gyülekezet munkájának, én az ő pártjukra álltam, vitatkoztam Istennel, és ellenálltam Neki. Még a kedvemet is elvesztettem a kötelességem végzéséhez. De most már megértettem, miért mondta Isten: „Az érzések az Ő ellenségei” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az „Isten szavai az egész világegyetemhez” misztériumainak feltárása 28. fejezet). Ragaszkodásból szeretetet és irgalmat tanúsítottam gonosz emberek iránt. Még azt is reméltem, hogy a gyülekezet ad nekik még egy esélyt a bűnbánatra, és a gyülekezetben maradhatnak. Milyen ostoba voltam! A gonosz emberek soha nem tartanak igazán bűnbánatot, bármi történjék is. Ezt a lényegük határozza meg. Ha hagytam volna, hogy a szüleim a gyülekezetben maradjanak, azzal elnéztem volna a folyamatosan elkövetett gonoszságaikat és a gyülekezet munkájának megzavarását. Ez annyit jelentett volna, mint kiállni Isten ellen a gonosz emberekkel együtt!

Isten szavainak egy másik szakasza, amelyet később olvastam, némileg megvilágosított. Isten szavai azt mondják: „Egy nap, amikor megértesz valamennyit az igazságból, már nem fogod azt gondolni, hogy az édesanyád a legjobb ember, vagy hogy a szüleid a legjobb emberek. Rá fogsz jönni, hogy ők is a romlott emberi faj tagjai, és ugyanolyan romlott beállítottságaik vannak; hogy mindössze a hozzád fűződő vérségi kapcsolatuk teszi őket mássá; és hogy ha nem hisznek Istenben, akkor ugyanolyanok, mint a nem hívők. Többé nem a családtagok szemszögéből vagy a testi kapcsolatotok szemszögéből fogsz rájuk tekinteni, hanem az igazság oldaláról. Melyek azok a fő szempontok, amelyeket meg kell vizsgálnod? Meg kell vizsgálnod az Istenbe vetett hitükkel kapcsolatos nézeteiket, a világról alkotott nézeteiket, az ügyek kezelése során tanúsított nézeteiket, és ami a legfontosabb, az Istenhez való hozzáállásukat. Ha pontosan értékeled ezeket a szempontokat, akkor világosan láthatod, hogy jó vagy rossz emberek-e. Egy nap talán tisztán látod, hogy ők ugyanolyan romlott beállítottságú emberek, mint te, és hogy ők nem is olyan jószívű emberek, akik valódi szeretettel viseltetnek irántad, mint ahogy képzelted, és egyáltalán nem képesek elvezetni téged az igazsághoz vagy a helyes útra az életben. Világosan láthatod, hogy amit érted tettek, az nem válik nagy hasznodra, és nem segít neked abban, hogy a helyes úton járj az életben. Azt is tapasztalhatod, hogy számos cselekedetük és véleményük ellentétes az igazsággal, testi, és megvetést, undort és utálatot kelt benned. Ha eljutsz oda, hogy látod ezeket a dolgokat, akkor képes leszel helyesen viszonyulni a szüleidhez a szívedben, és többé nem fognak hiányozni, nem fogsz aggódni értük, illetve nem leszel képtelen külön élni tőlük; teljesítették szülői küldetésüket. Többé nem fogsz úgy tekinteni rájuk, mint a hozzád legközelebb álló emberekre, és nem fogod bálványozni őket. Ehelyett hétköznapi emberekként fogsz tekinteni rájuk, és abban az időben teljesen kiszabadulsz a ragaszkodás rabságából, és valóban felülemelkedsz a ragaszkodáson és a családi szereteten” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az igazi átalakulást csak az ember romlott beállítottságainak feloldása hozhatja el). Ezt olvasva mélyen meghatódtam. A szüleim iránti erős ragaszkodásom miatt csak azt láttam, milyen jók voltak hozzám, de azt nem, hogyan viszonyultak az igazsághoz és Istenhez. Nem láttam tisztán a lényegüket vagy az utat, amin jártak, és ezért nem tudtam helyesen kezelni a kitakarításuk ügyét. A ragaszkodásom fogságában vitatkozni próbáltam Istennel, és több mint két évig negatív és dacos voltam. Az életem súlyos károkat szenvedett, és vétkeket követtem el. Lépésről lépésre, Isten szavainak öntözése és táplálása által, kemény, lázadó szívem felébredt, és Istenről alkotott téves elképzeléseim és félreértéseim eloszlottak. Most már sokkal szabadabbnak érzem magam, és visszanyertem a hajtóerőt a kötelességem végzéséhez. Hála Istennek a megmentéséért!