Amikor elkezdtem vezetőként dolgozni, Csen Hsziao nővér volt a társam. Amikor láttam, hogy Csen Hsziao jó képességekkel rendelkezik, bátor és határozott a munkájában, én pedig nehezen fejezem ki magam, és behódoló személyiségem van, a munkámhoz szükséges készségeket pedig kínos módon csak részben értem, kisebbrendűnek éreztem magam, és alkalmatlannak arra, hogy vezető legyek. Miután megfigyeltem, ahogy Csen Hsziao milyen ügyesen vállal közösséget és kezel mindenféle problémát, miközben én csak kínosan ülök mellette, még biztosabb lettem abban, hogy nem vagyok erre alkalmas, és egyre csüggedtebb lettem. Hónapokig ebben az állapotban éltem. Később továbbra is gyülekezetvezetőként szolgáltam, de egy új társat kaptam, akit Li Hszüének hívtak. Amikor láttam, hogy Li Hszüe nemcsak csinos és kifinomult, de rátermett és tapasztalt is, és egy sikeres, rátermett üzletasszony benyomását kelti, miközben én bizonytalanul beszélek és hiányzik belőlem minden határozottság, gyakran szorongtam és visszahúzódtam, ha ismeretlenek vagy nagyobb embercsoport vett körül, és nem volt bennem egy csepp vezetői kiállás sem, akaratlanul is elfogott a csüggedés. Minden alkalommal, amikor Li Hszüe visszatért egy összejövetelről, őszintén beszélt arról, hogyan kérdezte ki a testvéreket a jelenlegi állapotukról, és hogyan vállalt közösséget Isten szavait használva a problémáik megoldására, és megemlítette, hogy a testvérek mind mennyire tisztelik őt. Amikor ezekről beszélt, mindig ragyogott az örömtől. Bár észrevettem, hogy Li Hszüe kissé önmagát magasztalja, mégis úgy éreztem, hogy a romlottságának alkalmankénti feltárulásai nem jelentenek nagy problémát, mivel jó képességekkel és munkabírással rendelkezik, és képes megoldani a problémákat. Úgy gondoltam, én nem vehetem fel vele a versenyt; hiányzik belőlem az ő határozottsága. Ezek után, amikor problémákkal szembesültem, visszahúzódtam, mert alkalmatlannak tartottam magam, és nem mertem közösséget nyújtani. Fokozatosan egyre rosszabb állapotba kerültem, és még inkább meggyőződtem arról, hogy gyengék a képességeim, hiányzik belőlem az igazság valósága, és nem vagyok vezetőnek való. Ebben a csüggedt érzelmi állapotban sínylődtem, és a kötelességemet is csak tessék-lássék végeztem. Mivel folyamatosan elmulasztottam keresni az igazságot, és nem tudtam kivergődni a negatív hullámvölgyből, nem sokkal később elbocsátottak. Egy évvel később a testvérek ismét megválasztottak, hogy vezetőként szolgáljak. Vu Fan nővér lett a társam, és hamarosan észrevettem, hogy jó képességekkel és munkabírással rendelkezik, és szinte minden alkalommal, amikor együtt dolgozunk, ő vállalja a vezető szerepet. Különösen egy alkalommal, amikor közösen tartottunk egy összejövetelt, nagyrészt Vu Fan beszélt, és a testvérek is lelkesen bekapcsolódtak a saját közlésükkel. Ami engem illet, én is szerettem volna beszélni, de attól tartottam, hogy nem tudnék hatékonyan közösséget vállalni, ezért végül nem szóltam semmit, hogy elkerüljem a megszégyenülést. Az összejövetel után eléggé elcsüggedtem, és arra gondoltam, hogy még mindig nem vagyok alkalmas arra, hogy vezető legyek. Már csak valamilyen általános ügyekkel kapcsolatos kötelességet akartam végezni munkásként, és nem akartam többé vezető lenni.

Egy nap elmeséltem az állapotomat néhány nővérnek, és az egyik nővér emlékeztetett, hogy nagyon veszélyes lesz számomra, ha nem oldom meg azonnal az állapotomat, és hogy tényleg időt kell szánnom az önvizsgálatra. Csak ekkor ébredtem valamennyire öntudatra: „Miért vagyok ennyire csüggedt? Miért nincs bennem a legcsekélyebb elszántság sem, hogy a fejlődésre törekedjek?” A következő napokban szüntelenül imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy mutasson utat, hogy megértsem az állapotomat, és hogy felülemelkedjek a csüggedtségemen. Később Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „Vannak olyan emberek, akik gyermekkoruk óta lassú felfogásúak, nehezen fejezik ki magukat és egyszerű a külsejük, ezért a családjukban és a társadalomban mások negatív megjegyzéseket tesznek rájuk. Például az emberek ezt mondanák: »Ez a gyerek egy tökfej, lassan reagál a dolgokra, és ügyetlenül beszél. Nézd meg annak az embernek a gyerekét, az ő édes szavai leveszik az embereket a lábukról. Amikor ez a gyerek emberekkel találkozik, nem tudja, mit mondjon, vagy hogyan tegye boldoggá az embereket, és ha valami rosszat tesz, nem tudja, hogyan magyarázza ki vagy igazolja magát. Ez a gyerek egy idióta.« A szüleik ezt mondják, és a rokonaik, barátaik és tanáraik is. Ez a környezet észrevétlenül bizonyos nyomást gyakorol az ilyen egyénekre, aminek következtében öntudatlanul kialakítanak egyfajta gondolkodásmódot. Milyen gondolkodásmódot? Úgy érzik, hogy nem vonzóak, és senkinek sem tetszik a külsejük, hogy nem érnek el jó jegyeket a tanulmányaikban, és lassan reagálnak; mindig zavarban vannak, ha ki kell nyitniuk a szájukat és beszélniük kell, amikor másokat látnak, és túlságosan zavarban vannak ahhoz, hogy köszönetet mondjanak, amikor az emberek adnak nekik valamit. Azt gondolják magukban: »Miért beszélek ilyen ügyetlenül? Miért olyan ékesen szólóak mások? Egyszerűen hülye vagyok!« Tudat alatt rendkívül értéktelennek tartják magukat, de mégsem hajlandóak elismerni, hogy ennyire értéktelenek, ennyire buták lennének. Gyakran felteszik maguknak a kérdést a szívükben: »Tényleg ennyire buta vagyok? Tényleg ennyire szerethetetlen vagyok?« A szüleik nem szeretik őket, és a testvéreik, a tanáraik vagy az osztálytársaik sem. A családtagjaik, rokonaik és barátaik pedig időről időre ezt mondják róluk: »Alacsony, a szeme és az orra kicsi, és ilyen kinézettel nem sokra viszi majd, ha felnő.« Ilyen környezetben a szívükben kezdetben érzett ellenállástól eljutnak saját alkalmatlanságuk és hiányosságaik fokozatos elfogadásáig és elismeréséig, ugyanakkor a szívük mélyén egy negatív érzelem ébred. Hogy hívják ezt az érzelmet? Kisebbrendűségi érzésnek. Azok, akiknek kisebbrendűségi érzésük van, csak a saját hiányosságaikat látják, az erősségeiket nem; mindig úgy érzik, hogy nem vonzóak és nem szerethetőek, hogy nem vág az eszük és lassan reagálnak, és hogy képtelenek kiismerni az embereket. Röviden, teljesen alkalmatlannak érzik magukat. Ez a kisebbségi érzés fokozatosan eluralkodik a szívedben, és egy megingathatatlan érzelemmé válik, amely behálózza a szívedet. Miután felnőttél és kiléptél a világba, vagy megházasodtál és megalapoztad a karrieredet, függetlenül a társadalmi identitásodtól és státuszodtól, ez a gyermekkorod óta a neveltetésedbe plántált kisebbségi érzés még mindig hatással van rád és irányít téged, és azt érezteti veled, hogy minden tekintetben rosszabb vagy másoknál. Még azután is, hogy elkezdesz hinni Istenben és belépsz a gyülekezetbe, még mindig azt gondolod, hogy nehezen fejezed ki magad, gyenge a képességed és átlagos a külsőd, és nem tudsz semmilyen fontos kötelességet elvégezni. Azt gondolod: »Csak azt teszem, amit tudok. Nem kell arra törekednem, hogy vezető legyek, nem kell arra törekednem, hogy mély igazságokat értsek meg, csak a legjelentéktelenebb ember akarok lenni, és mások bánhatnak velem, ahogy akarnak.« Amikor antikrisztusok és hamis vezetők bukkannak fel, te úgy érzed, képtelen vagy felismerni és leleplezni őket, hogy egyszerűen nem így vagy összerakva. Úgy érzed, hogy amennyiben te magad nem vagy hamis vezető vagy antikrisztus, amennyiben nem bomlasztasz és nem keltesz zavart, akkor ez így elég is, és elég, ha a saját pozíciódban helyt tudsz állni. A szíved mélyén úgy érzed, hogy nem vagy elég jó, hogy nem vagy olyan jó, mint mások, hogy mások talán az üdvösség tárgyai, te pedig legjobb esetben szolgálattevő vagy, ezért úgy érzed, nem vagy alkalmas az igazságra való törekvés feladatára. Tekintet nélkül arra, hogy mennyi igazságot tudsz megérteni, továbbra is úgy érzed, hogy ha egyszer Isten eleve úgy rendelte, hogy ilyen képességed legyen és így nézz ki, akkor talán eleve úgy rendelte, hogy pusztán szolgálattevő légy, és közelébe se menj az igazságra való törekvésnek, a vezetővé válásnak, egy felelős pozíció betöltésének vagy a megmenekülésnek; ehelyett hajlandó vagy arra, hogy te légy a legjelentéktelenebb ember” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy a kisebbségi érzés gúzsba kötött. Kiskorom óta mindig azt gondoltam, hogy átlagos a külsőm, nehezen fejezem ki magam, és behódoló személyiségem van, gyakran éreztem magam csüggedtnek és gátlásosnak, és komoly kisebbrendűségi érzés gyötört. Emlékszem, korábban a világi karrieremben is ugyanez volt a problémám: a kollégáim ékesen szóltak, ügyesen hízelegtek, határozottan irányították a beosztottakat, és némelyiküket a feletteseik is nagyra becsülték. Ezzel szemben én nehezen fejeztem ki magam, képtelen voltam jó kapcsolatot ápolni a különböző osztályokkal, hiányzott belőlem a magabiztosság és a határozottság a munkámban, és amikor problémák merültek fel a gyártósoron, mások a kapcsolataikat és a megfelelő szavakat használva megoldották a problémát, de nekem ez nem ment – egyszerűen képtelen voltam megszólalni, a probléma megoldatlan maradt, én pedig csak bezárkóztam a mosdóba, és sírtam. Miután hívő lettem, irigyeltem azokat a testvéreket, akik tanultabbak voltak nálam, jó képességekkel rendelkeztek, állhatatosak és bátrak voltak a munkájukban. Úgy éreztem, nem érek fel hozzájuk, és ez nagyon korlátozott. Ennek eredményeként gyakran voltam negatív, visszahúzódó, távolságtartó, és a kisebbségi érzésemtől szenvedtem. Így volt ez akkor is, amikor Csen Hsziao és Li Hszüe volt a társam: mivel ők jól beszéltek, jó képességekkel és munkabírással rendelkeztek, kisebbrendűnek éreztem magam velük szemben. Még azt sem tartottam problémának, amikor láttam, hogy Li Hszüe önmagát magasztalja, ezt a munkájában való határozottsága jelének tekintettem. A kisebbségi érzés csapdájában vergődve az állapotom folyamatosan romlott, nem végeztem jól a kötelességemet, és végül el is bocsátottak. Annak ellenére, hogy a testvérek újra megválasztottak, hogy vezetőként szolgáljak, legbelül még mindig kisebbrendűnek éreztem magam, és azt hittem, hogy gyengék a képességeim, és képtelen vagyok bármit is jól csinálni, és arra vagyok ítélve, hogy munkás legyek, és nem nyerhetem el az üdvösséget. Rájöttem, hogy a kisebbségi érzés mélységesen gúzsba kötött! Arra gondoltam, hogy Isten testet öltött és mindenféle szenvedést elviselt, hogy megmentse az emberiséget, folyamatosan kifejezte az igazságot, öntözte és ellátta az emberiséget, hogy minél több ember részesülhessen az Ő megmentő kegyelmében, elnyerje az üdvösséget, és túlélje a csapásokat. Ha az emberek elszalasztják ezt a lehetőséget, elkerülhetetlenül szembe kell nézniük az eljövendő csapásokkal és az örök büntetéssel. Nem értettem Isten szándékait, a negativitás és a félreértés mocsarában rekedtem, és már beletörődtem a gondolatba, hogy nem fogom elnyerni az üdvösséget. Már nem is akartam törekedni az igazságra – annyira lázadó voltam, és a tetteim megbántották Istent. Mikor minderre rájöttem, úgy éreztem, nagyon bűnös vagyok, és tartozom Istennek – nem süllyedhettem tovább a csüggedésbe, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Kész vagyok bűnbánatot tartani Előtted. Kérlek, mutass kiutat ebből a negatív kisebbségi érzésből!”

Később Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „Végül van valami, amit el szeretnék mondani nektek. Ne engedd, hogy egy kisebb érzés vagy egy egyszerű, jelentéktelen érzelem gúzsba kössön hátralévő életedre, hatással legyen rád az üdvösség elérése szempontjából és megsemmisítse az üdvösség iránti reményedet, érted? (Igen.) Ez az érzelmed nemcsak nem pozitív, hanem pontosabban ténylegesen ellentétben áll Istennel és az igazsággal. Talán azt gondolod, hogy ez a normális emberi mivolthoz tartozó érzelem, de Isten szemében ez nem egyszerű érzelmi kérdés, hanem az Istennel szembeni ellenállásnak egy módja. Az emberek ezeket a negatív érzelmeket használják arra, hogy ellenálljanak Istennek, Isten szavainak és az igazságnak. Ezért remélem – feltéve, hogy az igazságra akarsz törekedni –, hogy alaposan megvizsgálod önmagad, hogy lásd, ragaszkodsz-e ezekhez a negatív érzelmekhez és makacsul, ostobán ellenállsz-e Istennek és vetélkedsz-e Vele. Ha vizsgálódásod által felfedezted a választ, ha eljutottál egy felismerésre és világos tudatosságra jutottál, akkor arra kérlek, hogy először is engedd el ezeket az érzelmeket. Ne dédelgesd őket és ne ragaszkodj hozzájuk, mert elpusztítanak téged, elpusztítják a rendeltetési helyedet, és elpusztítják a lehetőségedet és reményedet az igazságra való törekvésre és az üdvösség elérésére” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Ez a szakasz mély benyomást tett rám. Korábban soha nem gondoltam, hogy a negatív érzelmek komoly problémát jelentenének. Azt olvasva, ahogy Isten ezt boncolgatja, rájöttem, hogy a negatív érzelem állapotában való élet lényege szembeszáll Istennel és az igazsággal. Ha nem oldom meg ezt a problémát, elszalasztom az esélyt az üdvösség elnyerésére. Visszagondoltam azokra az évekre, amiket a kisebbségi érzéssel éltem le: amint egy nálam tehetségesebb, jobb képességű és nagyobb munkabírású testvérrel találkoztam, kisebbrendűnek éreztem magam, és csüggedésbe süllyedtem, ellenálltam, és elégedetlen lettem a helyzetem valóságával, nem voltam hajlandó szembenézni a helyzetemmel, tudomásul venni azt, és tehetetlennek éreztem magam. Nem törődtem azzal, hogy hogyan tanulhatnék mások erősségeiből, vagy hogyan működhetnék együtt velük, hogy jól végezzem a kötelességemet, ehelyett Istent okoltam a Tőle kapott képességért, az adottságokért, és azért, hogy nem adott nekem határozottságot. Állandó negatív állapotban éltem, csendben tiltakozva Isten ellen, és néha még a kötelességemet sem akartam végezni. A hitemben töltött évek alatt a kisebbségi érzés gúzsba kötött, és gyakran törtek rám a csüggedés és a passzivitás rohamai. Hiányzott belőlem az akarat, hogy az igazságra törekedjek, és megelégedtem azzal, hogy némi erőfeszítést tegyek, és passzívan sodródjak az árral. Ennek eredményeképpen, annak ellenére, hogy a hitem alatt mindig végrehajtottam a kötelességeimet, és sok lehetőségem volt a gyakorlásra, az életemben elért fejlődés minimális volt – ugyanolyan szánalmas és szegény voltam, mint valaha. Isten munkája már majdnem a végéhez ért, és én számtalan lehetőséget szalasztottam el az igazság elnyerésére, és az életem károkat szenvedett. Ha nem változtatom meg az állapotomat, akkor tönkreteszem minden esélyemet az üdvösség elnyerésére. Így hát imádkoztam Istenhez, keresve, hogy megértsem, milyen romlott beállítottságok rejlenek a kisebbségi érzésem mögött.

Később Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „Az igazság keresése helyett a legtöbb ember kicsinyes trükkökhöz folyamodik. Nagy fontosságot tulajdonítanak a saját érdekeiknek, a büszkeségüknek, valamint a mások szemében elfoglalt helyüknek vagy fontosságuknak. Egyedül ezek azok a dolgok, amelyeket becsben tartanak. Foggal-körömmel ragaszkodnak ezekhez a dolgokhoz, és ezeket tekintik az életüknek – azzal pedig nem törődnek, hogy Isten hogyan tekint ezekre és hogyan kezeli őket; először azt mérlegelik, hogy ők-e a csoport főnökei, hogy tudnak-e olyan pozíciót biztosítani maguknak, amelyben mások nagyra tartják őket, és hogy hallgat-e bárki arra, amit mondanak. Először is nekilátnak, hogy elfoglalják azt a pozíciót. Szinte minden ember, amikor egy csoportban van, ilyen pozíciót, ilyen lehetőséget keres. Ha jó képességű, természetesen megpróbálja elfoglalni az első helyet. Ha csak átlagos, akkor is megpróbál kiemelkedő pozíciót betölteni a csoportban. És ha a csoport alsóbb rangjaihoz tartozik, átlagos képességgel és adottsággal, akkor is megpróbálja elérni, hogy mások nagyra tartsák őt; nem hagyhatja, hogy mások lenézzék őt. Ezek az emberek a büszkeségnél és a méltóságnál húzzák meg a határt; úgy gondolják, hogy ragaszkodniuk kell ezekhez a dolgokhoz. Még ha el is veszítik a tisztességüket, vagy Isten elégedetlen velük és nem ismeri el őket, akkor is küzdeniük kell a büszkeségükért és a státuszukért; mindenáron el kell kerülniük a megaláztatást. Ez egy sátáni beállítottság. Ők azonban nem ismerik fel ezt. Úgy gondolják, nem veszíthetik el azt a kevés büszkeséget, ami megmaradt nekik. Nem tudják, hogy csak akkor válnak valódi emberekké, amikor teljesen elengedik és elhagyják ezeket a felszínes dolgokat, és hogy ha életükként őrzik ezeket a dolgokat, amelyeket el kellene vetni, akkor az életük elvész. Egyszerűen nem tudják, mi a tét. Ezért bármit is tesznek, mindig visszatartanak valamit, mindig a saját büszkeségük és státuszuk védelme érdekében cselekszenek, és ezeket a dolgokat helyezik előtérbe. Csak a saját érdekükben beszélnek és hoznak fel megtévesztő érveket – bármit megtesznek magukért. Minden után rohan, ami fénylik, tudatja mindenkivel, hogy részese volt annak. Ennek valójában semmi köze nem volt hozzá, de ő sosem akar a háttérben maradni, mindig attól tart, hogy mások lenézik őt, mindig fél attól, hogy mások azt mondják, ő semmi, hogy mindenre alkalmatlan, hogy nincsenek képességei. Vajon ezt az egészet nem a sátáni beállítottságai irányítják? Amikor képes vagy elengedni az olyan dolgokat, mint az imázs és a státusz, sokkal nyugodtabb és szabadabb leszel, ráléptél a becsületesség útjára. De sokaknak ezt nem könnyű elérni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy nem azért szenvedek a kisebbségi érzéstől, mert gyengék a képességeim, vagy mert nehezen fejezem ki magam és átlagos a külsőm, hanem inkább azok miatt a hibás, törekvésekkel kapcsolatos nézetek miatt, amiket a Sátán belém táplált. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam a hírnévnek és a státusznak. Tudat alatt olyan sátáni mérgek hatottak rám, mint például: „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Semmi sem volt fontosabb számomra, mint a hírnév, a státusz és mások tisztelete; azt gondoltam, hogy csak ezek elérésével élhetek tartalmas, értékes életet. A világi pályafutásom során mindig irigyeltem azokat a kollégáimat, akik okosak és talpraesettek voltak, jól fejezték ki magukat, ügyesen bántak másokkal, és elnyerték a feletteseik elismerését és megbecsülését. Én is szerettem volna, ha a feletteseim úgy megbecsülnek, mint a kollégáimat. De kisebbrendűnek éreztem magam, mert átlagos volt a külsőm, nehezen fejeztem ki magam, és nem voltam jó a kapcsolatépítésben. Amikor problémákkal szembesültem, nem szóltam a kollégáimnak, inkább bezárkóztam a mosdóba, és magamban sírtam. Attól tartottam, hogy ha bárki tudomást szerezne a problémáimról, lenéznének és kevesebbre tartanának – nagyon sokat szenvedtem abban az időben. Miután Istenben kezdtem hinni, továbbra is a nem hívők nézőpontjai szerint éltem, azt gondolva, hogy ahhoz, hogy valaki vezetőként vagy felügyelőként szolgáljon, vezetői kisugárzással kell rendelkeznie, határozottan kell beszélnie, és feltűnő jelenségnek kell lennie, képesnek kell lennie az intézkedésre, és jó munkabírással kell rendelkeznie, és hogy így, bárhová is megy, tiszteletet vív ki magának, ismertté teszi a nevét, és nagyra fogják becsülni. Amikor láttam, hogy a testvérek, akikkel együtt dolgozom, rátermettebbek nálam, meggyőződéssel beszélnek és jó a munkabírásuk, egyszerűen azt gondoltam, hogy minden tekintetben csalódást okozok. Mivel nem sikerült elnyernem mások tiszteletét, nem becsültek nagyra, és a hírnév és státusz iránti vágyam nem teljesült, már nem akartam vezetőként szolgálni, és csak arra vágytam, hogy elmeneküljek abból a környezetből, és egy másik embercsoporthoz csatlakozzak. Azt gondoltam, hogy így elkerülhetem, hogy a gyengeségeim és a hiányosságaim lelepleződjenek, és a társaim nem néznének le. Mindezeken elgondolkodva, rájöttem, hogy a Sátán mérgei már mélyen gyökeret vertek a szívemben – a hírnevet és a státuszt hajszoltam, azt, hogy az emberek felnézzenek rám, és mindezt pozitív dolognak tekintettem. Amint a személyes vágyaim nem teljesültek, már nem volt kedvem végezni a kötelességemet, negatívvá és ellenségessé váltam, és képtelen voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek. Ekkor jöttem rá, hogy a Sátán túl mélyen megrontott, és a hírnév és státusz iránti vágyam túl erős – ha így folytatom, Isten megundorodik tőlem, és kiiktat engem. Többé nem voltam hajlandó a rossz úton tovább haladni, és készen álltam, hogy bűnbánatot tartsak Isten előtt, a kötelességemet Isten követelményei szerint, gyakorlatiasan végezzem, és alávessem magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek.

Később Isten szavainak egy másik szakaszára bukkantam: „Amikor a kisebbségi érzés mélyen gyökeret ver a szíved legmélyén, nemcsak mély hatást gyakorol rád, de uralja az emberekről és a dolgokról alkotott nézeteidet, valamint a magatartásodat és a cselekedeteidet is. Nos, akiket a kisebbségi érzés ural, azok hogyan látják az embereket és a dolgokat? Mindenki mást jobbnak tartanak maguknál, sőt még az antikrisztusokat is jobbnak tartják maguknál. Azt gondolják, hogy bár az antikrisztusoknak gonosz a beállítottságuk és rossz az emberi mivoltuk, mégis utánozandó emberek és példaképek, akiktől tanulni lehet. Még azt is mondják maguknak: »Bár rossz a beállítottságuk és gonosz az emberi mivoltuk, vannak adottságaik, és jobb a munkaképességük, mint nekem. Képesek annyi ember előtt beszélni anélkül, hogy elpirulnának vagy a szívük hevesebben verne, könnyedén és magabiztosan fejezik ki magukat. Nekik aztán van bátorságuk. Nekem nincs ilyen bátorságom.« Mi okozta ezt? Azt kell mondani, hogy részben az az oka, hogy a kisebbségi érzésed befolyásolta az emberek lényegéről alkotott ítéletedet, valamint a nézőpontodat és az álláspontodat, amikor más embereket szemlélsz. Nem így van? (De igen.)” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Isten szavain töprengve rájöttem, hogy a kisebbségi érzés befolyásolhatja, hogyan látjuk az embereket és a dolgokat. Elgondolkodtam azon, hogy amikor a kisebbségi érzés mocsarában vergődtem, csak az emberek külsőleg megfigyelhető adottságaira, képességeire, valamint a határozott beszédre és cselekvésre összpontosítottam. Ezeket a tulajdonságokat tekintettem a mércének, amely alapján az emberek képességeit megítéltem, de nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy felismerjem az emberi mivoltukat, a lényegüket és az általuk járt utat. Eszembe jutott, hogy amikor Li Hszüe volt a társam, csak azt figyeltem, milyen ékesszóló, és milyen határozottan beszél és cselekszik, de nem tulajdonítottam jelentőséget annak, hogy tisztán lássam a viselkedését. Még azt is gondoltam, hogy velem ellentétben neki megvan a tőkéje, ezért normális, ha önmagát magasztalja. Borzasztóan zavarodott voltam!

Később elkezdtem megkérdőjelezni, hogy az emberek képességeinek mérése az ékesszólásuk, adottságaik, a beszédükben megnyilvánuló határozottságuk és a munkaképességük alapján vajon a legpontosabb mérési mód-e. Ekkor Isten szavainak erre a szakaszára bukkantam: „Hogyan kell mérni egy ember képességét? Ennek egyetlen megfelelő módja az, ha megvizsgáljuk az igazsághoz való hozzáállását, és azt, hogy képes-e felfogni az igazságot. Egyesek nagyon gyorsan képesek elsajátítani szakmai készségeket, de amint meghallják az igazságot, összezavarodnak és elbóbiskolnak. Az elméjük zavarossá válik, és sem befogadni, sem megérteni nem tudják az igazságot. Ezt jelenti a gyenge képesség. Egyesek nem hajlandóak elfogadni, amikor azt mondod nekik, hogy gyenge a képességük. Azt hiszik, hogy a magas iskolai végzettség azt jelenti, hogy jó a képességük. Valóban azt jelenti a magas iskolai végzettség, hogy valakinek jó a képessége? Nem. Hogyan kell mérni egy ember képességét? Az alapján kell mérni, hogy milyen mértékben fogja fel Isten szavait és az igazságot. Ez a legpontosabb megközelítés. Egyesek ékesszólóak, éles eszűek és különösen ügyesek az emberekkel való bánásmódban. Amikor azonban prédikációkat hallgatnak, soha nem tudják értelmezni azokat, bárhogy is próbálkoznak, és amikor Isten szavait olvassák, nem értik azokat. Amikor megosztják a tapasztalati tanúságtételüket, az mindig csak szavakat és doktrínákat jelent; puszta laikusoknak tűnnek, mások pedig úgy érzik, hogy nincs lelki megértésük. Ezek a gyenge képességű emberek. Alkalmasak tehát az ilyen emberek arra, hogy munkát végezzenek Isten házának? (Nem.) Miért? (Híján vannak az igazságalapelveknek.) Helyes, ez olyasvalami, amit mostanra már értenetek kellene” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy az ember jól végezze a kötelességét, az igazság megértése a legfontosabb). Isten szavait olvasva megtanultam, hogy az emberek képességeit nem aszerint kell mérni, mennyire tanultak, milyen külsőleg megfigyelhető adottságaik vannak, milyen gyors eszűek vagy ékesszólóak, hanem inkább aszerint, hogy képesek-e helyesen megérteni Isten szavait, és képesek-e felfogni Isten szavainak valóságát – vagyis, hogy meg tudják-e érteni Isten szándékait az Ő szavain keresztül, és Isten szavai által megismerik-e a romlott beállítottságukat és lényegüket. Eszembe jutott, hogy Li Hszüe, annak ellenére, hogy voltak bizonyos adottságai, ékesszóló volt és határozottan cselekedett, képtelen volt beszélni önmaga valódi megértéséről vagy Isten szavainak bármilyen tapasztalati bizonyságtételéről. A testvérek többször is rámutattak önmagát magasztaló viselkedésére, de bár elismerte a problémát, soha nem értette meg az ilyen viselkedés természetét és súlyos következményeit. Kötelessége végzése közben folyamatosan önmagát magasztalta, sőt, másokat lealacsonyított, miközben önmagát dicsőítette, és alig gondolkodott el vagy szerzett tudomást erről a problémáról, még azután sem, hogy elbocsátották. Ebből láttam, hogy Li Hszüe rendelkezett bizonyos adottságokkal, de nem volt jó képességű ember. Eszembe jutott, ahogy Isten boncolgatta Pál alakját – Pál tehetséges volt, sok levelet írt, és sok embernek hirdette az evangéliumot, de képtelen volt felfogni az igazságot, és végül képtelen volt felismerni sátáni, Istennek ellenálló természetét. Így Pál nem tekinthető jó képességűnek. Mindezt felismerve egy kicsit tisztábban láttam. Láttam, hogy nem értem az igazságot, és mindig azt gondoltam, hogy a tanult, ékesszóló és határozott ember jó képességű, e tulajdonságok hiánya pedig a gyenge képességek jele. Ennek eredményeként gyakran határoztam meg magam gyenge képességű emberként, aki nem alkalmas vezetői vagy dolgozói szolgálatra. Isten szavait olvasva rájöttem, hogy valaki képességeinek méréséhez elsősorban azt kell megnézni, hogy az illető milyen jól fogja fel Isten szavait, hogy fel tudja-e fogni az igazságot, és alapelv szerint tudja-e végezni a kötelességét. Az emberek és a dolgok legpontosabb szemlélete Isten szavai szerint történik.

Később Isten szavainak két másik szakaszára bukkantam. Mindenható Isten azt mondja: „Akkor hát hogyan értékelheted és ismerheted meg magad pontosan, és hogyan szakadhatsz el a kisebbségi érzés érzelmétől? Isten szavait tekintsd alapként önmagad megismeréséhez – próbáld megtudni, milyen az emberi mivoltod, valójában milyen a képességed és a tehetségeid, valamint azt, hogy milyen erősségeid vannak. Tegyük fel például, hogy régen szerettél énekelni, jól is csináltad, de egyesek mindig kritizáltak és leszóltak téged, mondván, hogy nincs hallásod és hamisan énekelsz, ezért úgy érzed, nem tudsz jól énekelni, és többé nem mered mások előtt csinálni. Azok a világi emberek, azok a zavaros fejű emberek és középszerű emberek pontatlanul értékeltek és ítéltek meg téged, megcsorbítva a jogokat, amelyeket az emberi mivoltod megérdemel, és elfojtva a tehetségedet. Ennek eredményeként még egy dalt sem mersz elénekelni, és csak akkor vagy elég bátor hangosan énekelni és elengedni magad, amikor egymagad vagy. Pontosan azért nem mersz elénekelni egy dalt, amikor nem vagy egyedül, mert általában ilyen borzalmasan elnyomottnak érzed magad; csak akkor mersz énekelni, amikor egyedül vagy, élvezed, hogy hangosan és tisztán énekelhetsz – milyen csodálatos, szabaddá tévő, felszabadító pillanatok ezek! Nem így van? Amiatt, hogy mások kárt tettek benned, nem tudod és nem látod világosan, mire vagy képes valójában, miben vagy jó és miben nem. Ilyen helyzetben Isten szavai szerint kell helyes értékelést készítened és helyesen felmérned magadat. Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, és tedd meg mindazt, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és az alkalmatlanságaidat, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és arról is pontos értékelésednek és tudásodnak kell lennie, hogy milyen a képességed, hogy jó vagy gyenge. Ha nem vagy képes megérteni a saját problémáidat és nincs világos tudásod róluk, akkor kérd meg a körülötted lévő értő embereket, hogy értékeljenek téged. Akár pontos, amit mondanak, akár nem, legalább ad neked valamit, amihez viszonyíthatsz, és lehetővé teszi, hogy legyen egy alapvető ítéleted és jellemzésed önmagadról. Akkor megoldhatod ennek a negatív érzelemnek – a kisebbségi érzésed érzelmének – a lényegi problémáját, és fokozatosan kilábalhatsz belőle. A kisebbségi érzés érzelmét könnyű feloldani, ha valaki tisztán látja, felébred belőle, és az igazságot keresi” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). „Isten nem azt akarja látni, hogy feladod az igazságra törekvést, és nem is egy olyan ember hozzáállását akarja látni, aki veszett ügyként írja le magát. Azt akarja látni, hogy amikor már felfogod mindezeket az igaz tényeket, képes vagy elindulni és nagyobb állhatatossággal, bátorsággal és bizonyossággal törekedni az igazságra, világosan felismerve azt, hogy Isten igazságos Isten. Amikor az út végére érsz, ha elérted az Isten által számodra megszabott normát, és az üdvösség útján jársz, akkor Isten nem fog lemondani rólad” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (2)). Isten szavaiban megtaláltam az utat a kisebbségi érzésem feloldására. Isten szavai szerint kellett szemlélnem a dolgokat, pontosan meg kellett ismernem az erősségeimet és a gyengeségeimet, a tőlem telhető legjobbat kellett nyújtanom abban, amire képes voltam, és helyesen kellett kezelnem és keresnem az igazságot, hogy megoldjam azt, amit nem értettem, vagy nem tudtam véghezvinni. Visszagondoltam arra, amikor elkezdtem vezetőként és felügyelőként szolgálni: eleinte szorgalmas együttműködéssel képes voltam valódi munkát végezni, de később azért bocsátottak el, mert a romlott beállítottságom szerint éltem, aminek következtében negatívvá váltam, lazítottam és gyenge eredményeket értem el a kötelességemben. A gyenge képességeim bizonyosan nem az egyetlen okai voltak az elbocsátásomnak. Valójában a testvéreim mind azt mondták, hogy átlagosak, nem pedig gyengék a képességeim. Ha szorgalmasan dolgoztam, amikor más testvérek társa voltam, akkor még valamennyi munkát is el tudtam végezni. Mindezt felismerve helyes hozzáállást alakítottam ki magammal szemben – nem voltak a legjobb képességeim, és bizonyos kérdésekben nem tudtam eléggé felfogni az alapelveket, de mindig kérhettem segítséget a testvéreimtől, hogy pótoljam a hiányosságaimat, és keményen dolgozhattam a képességeim fejlesztésén. Így képes voltam némi fejlődést elérni. E felismerések birtokában megtaláltam a gyakorlás útját, és sokkal nyugodtabbnak éreztem magam. Többé nem voltam hajlandó a kisebbségi érzés béklyójában élni, és készen álltam arra, hogy jól végezzem a kötelességemet, és az igazság gyakorlására összpontosítsak, hogy eleget tegyek Istennek.

Később egy alkalommal részt vettem egy kiscsoportos összejövetelen egy Hsziao-je nevű nővérrel, aki szöveges munkák felügyelőjeként szolgált. Hsziao-je képes volt közvetíteni Isten szándékait az Ő szavairól szóló közösségvállalásán keresztül, és a saját tapasztalataiból merített tanulságokat is beépítette a közösségvállalásába, ami igen tanulságos volt a jelenlévők számára. A testvérek mind bólogattak és jegyzeteltek a közösségvállalása alatt. Ezt látva ismét rám tört a lopakodó kisebbségi érzés, úgy éreztem, Hsziao-je rátermettebb nálam, és alkalmasabb arra, hogy vezetőként szolgáljon. Amikor azonban feltámadt bennem ez a kisebbségi érzés, eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Meg kell állapítanod, hogy mit tanultál, miben rejlenek az erősségeid, és tedd meg mindazt, amire képes vagy; ami pedig azokat a dolgokat illeti, amikre nem vagy képes, a hiányosságaidat és az alkalmatlanságaidat, el kell gondolkodnod rajtuk és meg kell ismerned őket, és arról is pontos értékelésednek és tudásodnak kell lennie, hogy milyen a képességed, hogy jó vagy gyenge” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (1.)). Valóban, mindenkinek mások a képességei és az erősségei – ez Isten szuverenitásának és elrendezéseinek az eredménye. Bármilyen képességekkel is rendelkezzem, mindig eleget kell tennem a felelősségemnek, és jól kell végeznem a kötelességeimet. Nem voltak a legjobb képességeim, és nem voltam olyan ékesszóló, mint mások, de amíg volt némi megértésem és tapasztalatom Isten szavaival kapcsolatban, helyes szándékokat kellett volna táplálnom, és közösséget kellett volna vállalnom a megértésemről, hogy eleget tegyek a felelősségemnek. Pontosan ezt kellett volna tennem. Ezt felismerve sokkal jobban éreztem magam, már nem befolyásolt a kisebbségi érzés, készen álltam arra, hogy Isten szavai szerint gyakoroljak, közösséget vállaljak mindenről, amit megértettem, és eleget tegyek a felelősségemnek. Ezután közösséget vállaltam Isten szavainak megértéséről és ismeretéről. Amikor láttam, hogy a közösségvállalásom hasznos és segítő a testvérek számára, hálát adtam Istennek! Isten szavának megvilágosítása és útmutatása által jutottam előre, és nyertem el mindazt, amim van.