2017 júliusában egy nap levelet kaptam a gyülekezetvezetőmtől, amelyben az állt, hogy a gyülekezetet éppen megtisztítják az álhívőktől, és arra kért, hogy írjak értékelést az öcsém viselkedéséről. Meglepődtem, és egy kicsit ideges lettem. A gyülekezet ki akarja zárni az öcsémet? Különben miért kértek volna meg, hogy írjak a viselkedéséről? Tudtam, hogy szabadidejében nem olvassa Isten szavát, és nem jár összejövetelekre, hanem mindig inkább a barátaival szórakozik, a világi trendeket követi, és semmilyen érdeklődést nem mutat a hit dolgai iránt. Még azt is mondta, hogy ne foglalkozzak annyit a hittel, hanem éljem inkább a világomat, ahogyan ő is teszi. Próbáltam beszélgetni vele Isten szaváról, de nem hallgatott meg, sőt még ideges is lett, és azt mondta: „Elég legyen már! Nincs értelme, hogy ezekről papolj nekem. Nem érdekel!” Aztán egyszerűen lefeküdt aludni. A testvérek sokszor próbáltak beszélgetni vele, azt tanácsolva neki, hogy olvassa Isten szavát, és járjon összejövetelekre, de nem fogadta el. Azt mondta, hogy az istenhit nagyon korlátozó, hogy mindig időt kell szakítania az összejövetelekre, és hogy a gyülekezethez való csatlakozás eredetileg nem is az ő választása volt – csak azért tette, hogy a kedvében járjon az anyánknak. Mindig is ilyen volt. Ebből ítélve ő valóban álhívő volt, és az alapelvekkel is összhangban lenne, ha kitakarítanák a gyülekezetből. De mindig is közel álltunk egymáshoz. Kiskorunk óta, ha valami finomságot kapott, mindig félretett nekem belőle, és ha pénzt kapott valakitől, mindig nekem adta a felét. Egyszer egy tanár büntetésből iskola után bent tartott, és az öcsém annyira felzaklatta magát, hogy sírva fakadt. A falunkban a legtöbb testvér nem állt olyan közel egymáshoz, mint mi. Ahogy ezekre gondoltam, nem volt szívem leírni a problémáit; nem akartam megtörni a kötelékünket. Ha őszintén írnék a viselkedéséről, és a gyülekezet végül kitisztítaná, akkor nem veszítené el az esélyt az üdvösségre? Nem lenne ez kegyetlen és szívtelen dolog tőlem? Mi lenne, ha megtudná, hogy mit írtam róla, és soha többé nem állna velem szóba? Elhatároztam, hogy valami pozitívabbat írok, azt, hogy néha olvassa Isten szavát, és bár nem jár összejövetelekre, a szívében mégis hisz Istenben. Ez adna neki némi mozgásteret. Amikor a vezető elolvassa, talán többször vállal vele közösséget, és lehet, hogy nem tisztítják ki. Ugyanakkor, ha nem lennék őszinte a viselkedéséről, az hazugság és az igazság elfedése lenne. Ezzel félrevezetném a testvéreinket, és akadályoznám a gyülekezet munkáját. Az egyik oldalon a gyülekezet munkája állt, a másikon pedig az öcsém. Nem tudtam, melyik oldalt válasszam. Nagyon zaklatott voltam, és nem tudtam eléggé lecsillapodni, hogy végezzem a kötelességemet. A gondolattól, hogy tollat ragadjak, és írjak a viselkedéséről, leblokkolt az agyam; nem tudtam, hol kezdjem. Minél többet gondolkodtam ezen, annál elveszettebbnek éreztem magam, ezért csendben imádkoztam: „Istenem, szeretnék igazságos lenni az öcsém értékelésében, de a ragaszkodás korlátoz, így nem vagyok rá képes. Kérlek, adj útmutatást, hogy ne a ragaszkodás irányítson a hozzáállásomban, hanem a Te szavadat kövessem.”

Ima után Isten szavainak ezt a részletét olvastam: „Azok, akik az egyáltalán nem hívő gyermekeiket és rokonaikat a gyülekezetbe hurcolják, mind rendkívül önzők, és csak játsszák a kedvességet. Ezek az emberek csak arra koncentrálnak, hogy kedvesek legyenek, függetlenül attól, hogy hisznek-e vagy sem, és függetlenül attól, hogy ez Isten szándéka-e. Vannak, akik a feleségüket viszik Isten elé, vagy a szüleiket rángatják Isten elé, és attól függetlenül, hogy a Szentlélek egyetért-e vagy sem ezzel, vagy dolgozik-e bennük, vakon folytatják a »tehetséges emberek örökbefogadását« Isten számára. Miféle jó származhat abból, ha kedvességet tanúsítunk e nem hívők iránt? Még ha ezek az álhívők, akik nélkülözik a Szentlélek jelenlétét, vonakodva követik is Istent, akkor sem menthetők meg, ahogyan azt egyesek esetleg hinnék. Azok, akik elnyerhetik az üdvösséget, valójában nem is olyan könnyen nyerhetők meg. Azok az emberek, akik nem mentek át a Szentlélek munkáján és próbáin, és akiket a megtestesült Isten nem tökéletesített, teljesen alkalmatlanok arra, hogy teljessé tegyék őket. Ezért attól a pillanattól kezdve, hogy névlegesen elkezdik követni Istent, ezek az emberek nélkülözik a Szentlélek jelenlétét. A körülményeik és tényleges állapotuk fényében egyszerűen nem tehetők teljessé. Ezért a Szentlélek úgy határoz, hogy nem fordít rájuk sok energiát, nem ad nekik semmilyen megvilágosodást, és nem is vezeti őket semmilyen módon; csupán megengedi nekik, hogy kövessék, és végül feltárja kimenetelüket – ez elég” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavát olvasva megértettem, hogy az a vágyam, hogy szép dolgokat mondjak az öcsémről, hogy a gyülekezetben tartsam és esélyt adjak neki az üdvösségre, csupán az én saját vágyálmom volt. Isten szava világosan megmondja nekünk, hogy azok, akik nem igazán követik Istent, hanem csak névleg hisznek Benne, nem menekülhetnek meg. Isten csak azokat menti meg, akik szeretik és elfogadják az igazságot. Csak az ilyen ember nyerheti el a Szentlélek jelenlétét és munkáját, értheti meg és nyerheti el az igazságot, csak az ilyen embert mentheti meg végül Isten, és csak az ilyen maradhat életben. Lényegében az álhívők idegenkednek az igazságtól. Soha nem tudják elfogadni az igazságot, és nem számít, mennyi ideje hisznek, a nézőpontjuk, életfelfogásuk és értékrendjük soha nem változik meg. Pontosan olyanok, mint a nem hívők. Isten nem ismeri el őket, és soha nem fogják elnyerni a Szentlélek megvilágosítását és útmutatásást. Követhetik Istent a végsőkig, de soha nem fogják megváltoztatni az életfelfogásukat – nem menekülhetnek meg. Az öcsém viselkedésére gondolva, ő nem szerette az igazságot, idegenkedett tőle. A világi örömökben látta az értéket, pont, mint egy nem hívő, nem pedig Isten szavának olvasásában vagy az összejövetelekre járásban, és végképp nem a kötelessége végzésében. Még azt is gyakran mondta: „Az istenhitnek semmi értelme. Mindegy, hogy hiszel-e vagy sem.” Senkinek a közösségvállalását nem hallgatta meg, és ha túl sokat beszéltek neki, ideges lett. Az öcsém általános viselkedéséből ítélve ő egy álhívő volt, és Isten egyáltalán nem fogja elismerni őt. Soha nem fogja elnyerni a Szentlélek munkáját, és nem fogja megérteni az igazságot. Bármilyen szépet írnék róla, hogy a gyülekezetben tartsam, soha nem fog megmenekülni. Mivel ekkor már megállapítottam, hogy álhívő, ha hagynám, hogy a ragaszkodás vezessen, és fedezném őt, hogy a gyülekezetben maradhasson, nem szegném-e meg egyértelműen az alapelveket? Ha nem igazságosan és pontosan írnám meg az öcsém értékelését a tények alapján, hanem ehelyett félrevezetném a testvéreimet, hogy a gyülekezetben tartsak valakit, akit ki kellett volna tisztítani, nem akadályoznám-e ezzel a gyülekezet munkáját? Felismerve, milyen súlyosak lennének a következmények, tudtam, hogy el kell engednem a ragaszkodásomat, követnem kell az alapelveket, és pontos információt kell adnom a gyülekezetnek az öcsémről – csak ez lenne összhangban Isten szándékával. Ennek tudatában megírtam az öcsém értékelését, és átadtam a vezetőnek azzal az érzéssel, hogy végre a helyes dolgot tettem. Végül az alapelvek szerint a gyülekezet kitakarította őt, és képes voltam nyugodtan elfogadni ezt a kimenetelt. Isten szavának útmutatása révén nem a ragaszkodásom szerint cselekedtem és óvtam meg az öcsémet, hanem igazságosan és objektíven értékeltem őt. Nagyon hálás voltam Istennek.

Aztán 2021 júliusában a gyülekezetvezető megkért, hogy írjak értékelést az anyámról. Eszembe jutott, hogy az utóbbi időben nem az alapelvek szerint osztotta meg az evangéliumot, ami miatt majdnem letartóztattak néhány testvért. Amikor mások rámutattak a problémájára, nem fogadta el, hanem vég nélkül civakodott azon, hogy valójában mi történt. A testvérek ezután nem merték felhozni neki egyetlen problémáját sem. Valójában nem ez volt az első vagy a második alkalom, hogy anyám bajt kevert. Egyszer, egy összejövetel során, egy vezető megkért egy másik nővért, hogy az anyám helyett ő olvassa Isten szavát. Anyám erre azt mondta, hogy a vezető elnyomja őt, és hogy hamis vezető. Egy nővér megjegyezte, hogy milyen hangos az anyám, és megkérte, hogy beszéljen halkabban, és legyen tekintettel a környezetére. Anyám azzal vádolta a nővért, hogy csak hibát keres benne, és azt mondta neki, hogy legközelebb ne jöjjön el. Minden apróságon vég nélkül civakodott, és bajkeverő volt az összejöveteleken. Ezzel megzavarta a gyülekezeti életet. A testvérek sokszor beszélgettek vele és megmetszették, remélve, hogy elgondolkodik és bűnbánatot tart, de ő nem fogadta ezt el. Még a tényeket is elferdítette, azt mondva, hogy csak egy apróságot mondott rosszul, és az emberek felfújják a dolgot. Nem fogadta el az igazságot. Az alapelvek szerint egy ilyen viselkedésű embert el kell szigetelni önvizsgálatra, hogy megakadályozzák, hogy megzavarja és befolyásolja a testvérek összejöveteleit. Tudtam, hogy a lehető leghamarabb pontosan le kell írnom a viselkedését a gyülekezet számára, de aztán eszembe jutott, mennyire utálja, ha tekintélyét veszti mások előtt, és milyen hirtelen haragú. Hajlamos volt ridegen bánni mindenkivel, aki kritizálta őt. Ha megtudná, hogy írtam a problémáiról, el tudná viselni? Nem lenne megalázó a számára, ha tudná, hogy én mondtam ezeket a dolgokat róla? Nem válna negatívvá, és nem adná fel a hitét? Minél többet gondolkodtam ezen, annál zaklatottabb lettem, és folyton eszembe jutott, ahogyan a múltban szeretetet és gondoskodást mutatott irántam. Egyszer, amikor kiskoromban éjszaka felszökött a lázam, a hátán vitt el az orvoshoz a szomszéd faluba. Olyan magas volt a lázam, hogy az orvos félt megvizsgálni, így anyám még aznap éjjel elvitt messzebbre, a városi kórházba. Mindig mindenben segített az életemben, minden apró részletre gondolt. Ő hozott a világra és nevelt fel, megosztotta velem az evangéliumot, Isten elé hozott, és támogatott a kötelességemben. Olyan jó volt hozzám – ha leleplezném őt, nem lenne ez szívtelenség? Nem lenne ez bántó számára? Ha mások megtudnák, hogy személyesen én lepleztem le, hogy megzavarta a gyülekezeti életet, nem kritizálnának-e azért, mert túl könyörtelen és szívtelen vagyok a saját anyámmal szemben? Nem mondanák-e, hogy egy hálátlan, nyomorult fiú vagyok? Tudtam, hogy anyám nem az az ember, aki elfogadja az igazságot, de olyan gondoskodó volt velem. Végtére is az anyám volt. Így, bár a vezető folyamatosan sürgetett, hogy írjam meg az értékelését, én tovább halogattam a dolgot. Régebben hívő család voltunk. Együtt énekeltünk himnuszokat, és imádkoztunk, olvastuk Isten szavát, és beszéltünk az érzéseinkről. Olyan boldog időszak volt, és néha ezek az emlékek felbukkantak a gondolataimban. De az öcsémet már kitakarították, és fennállt a veszélye, hogy anyámat elszigetelik, hogy önvizsgálatot tarthasson. Nyomorultul éreztem magam, és nem tudtam, hogyan nézzek szembe a helyzettel. Nem volt hangulatom a kötelességem végzéséhez, és nem éreztem terhet, hogy az igazságot keressem, hogy segítsek a testvéreknek a problémáikban. Csak gépiesen tettem a dolgomat az összejöveteleken, szórakozott voltam, és nem tudtam semmiről sem közösséget vállalni. Csak tengettem a napjaimat, igazán szenvedtem. Tudtam, hogy nem vagyok jó állapotban, ezért Isten elé járultam, és imádkoztam, kérve, hogy adjon útmutatást, hogy kijussak a negativitásomból, hogy ne korlátozzon a ragaszkodás.

Később Isten szavát olvastam: „Milyen kérdések kapcsolódnak az érzésekhez? Az első az, hogy miként értékeled a saját családtagjaidat, és hogyan viszonyulsz azokhoz a dolgokhoz, amiket tesznek. A »dolgok, amiket tesznek« itt természetesen magában foglalja azt, amikor akadályozzák és megzavarják a gyülekezet munkáját, amikor a hátuk mögött mondanak ítéletet más emberekről, amikor az álhívők némely gyakorlatában vesznek részt, és így tovább. Képes vagy elfogulatlanul megközelíteni ezeket a dolgokat? Amikor értékelést kell írnod a családtagjaidról, képes vagy ezt objektíven és pártatlanul megtenni, félretéve a saját érzéseidet? Ez összefügg azzal, hogy hogyan viszonyulsz a családtagjaidhoz. Ezenkívül vannak-e érzéseid azok iránt, akikkel jól kijössz, vagy akik korábban segítettek neked? Tudod-e objektívan, pártatlanul és pontosan nézni a tetteiket és a magatartásukat? Ha akadályozzák és megzavarják a gyülekezet munkáját, képes leszel-e azonnal jelenteni vagy leleplezni őket, amint tudomást szerzel róla?” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (2.)). „Tegyük fel például, hogy rokonaid vagy szüleid Isten hívői, és kitakarítják őket, mert rosszat tettek, zavart keltettek vagy nem fogadták el az igazságot. Azonban nem látod őket tisztán, nem tudod miért tették ki őket, rendkívül dühös vagy és folyamatosan panaszkodsz, hogy Isten házában nincs szeretet, és nem tisztességes az emberekkel. Imádkoznod kell Istenhez és keresned az igazságot, majd Isten szavaira alapozva értékelned, milyen emberek ezek a rokonok. Ha valóban megérted az igazságot, képes leszel pontosan meghatározni őket, valamint látni fogod, hogy minden, amit Isten tesz, az helyes, Ő pedig igaz Isten. Akkor nem lesznek panaszaid, képes leszel alávetni magad Isten intézkedéseinek és nem próbálod majd megvédeni a rokonaidat vagy szüleidet. Itt a lényeg nem az, hogy szakíts a rokonságoddal, csak hogy megállapítsd, milyen emberek ők, tisztán lásd őket, és tudd, miért lettek kiiktatva. Ha ezek a dolgok valóban világosak a szívedben, nézeteid pedig helyesek és összhangban vannak az igazsággal, akkor képes leszel egy oldalon állni Istennel, nézeteid a kérdésről pedig teljes mértékben összeegyeztethetők lesznek Isten szavaival. Ha nem vagy képes elfogadni az igazságot, vagy Isten szavai szerint nézni az embereket, és még mindig a testi kapcsolatok és szempontok oldalán állsz, amikor az embereket nézed, akkor soha nem leszel képes levetni ezt a testi kapcsolatot, és még mindig rokonaidként fogod kezelni ezeket az embereket – közelebbiként, mint gyülekezetbéli testvéreidet. Ez esetben ellentmondás lesz Isten szava és a családod irányában képviselt nézeteid között ebben a kérdésben – sőt konfliktus, és ilyen körülmények között lehetetlen lesz számodra Isten oldalára állni, és elképzeléseid és félreértéseid lesznek Istenről. Így, ha az emberek el akarják érni az Istennel való összeegyeztethetőséget, először is, a dolgokról alkotott nézeteiknek összhangban kell lenniük Isten szavaival; képesnek kell lenniük az embereket és a dolgokat Isten szavai alapján szemlélni, elfogadni, hogy Isten szavai az igazság, és képesnek kell lenniük félretenni az ember hagyományos elképzeléseit. Függetlenül attól, hogy milyen emberrel vagy helyzettel állsz szemben, képesnek kell lenned ugyanazokat a nézőpontokat és nézeteket fenntartani, mint Isten, és nézőpontjaidnak és nézeteidnek az igazsággal egyetértésben kell lenniük. Ily módon nézeteid és az a mód, ahogyan megközelíted az embereket, nem lesz ellenséges Istennel, és képes leszel az Istennek való alávetettségre és Istennel való összeegyeztethetőségre. Az ilyen emberek soha többé nem tudnak ellenállni Istennek, pontosan ők azok az emberek, akiket Isten meg akar nyerni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan lássuk tisztán Pál természetlényegét?). Isten szava segített megérteni, hogy nem értékelhetjük a dolgokat vagy az embereket érzelmi szempontból. Isten igéjének igazságához kell ragaszkodnunk, hogy felismerjük valaki természetlényegét, és hogy milyen ember is ő. Ez a megfelelő módja annak, hogy valakit értékeljünk, így biztosítva, hogy ne essünk a ragaszkodás áldozatául. Én mindig érzelmi szempontból elemeztem az anyámmal kapcsolatos helyzetet, arra gondoltam, hogy ő szült engem, és hogy szeretett, és gondoskodott rólam. Emiatt volt olyan nehéz számomra tollat ragadni, és őszinte értékelést írni. De Isten azt mondja, hogy az embereket a természetlényegük alapján kell felismernünk; csak akkor tudunk megszabadulni a ragaszkodástól, és igazságosan, az alapelvek szerint bánni velük, ha képesek vagyunk felismerni a természetlényegüket. Milyen ember volt valójában az anyám? A mindennapi életben lelkes és gondoskodó volt másokkal, de ez csak azt jelenti, hogy jószívű volt. Jól gondoskodott rólam, de ez csak azt jelenti, hogy eleget tett az anyai kötelességének. Természetét tekintve azonban arrogáns volt, és nem fogadta el az igazságot. Ítélkezővé és ellenállóvá vált bárkivel szemben, aki rámutatott a problémáira, vagy megmetszette őt, és duzzogott emiatt. Súlyosabb esetekben még konfliktusokba is keveredett másokkal, és vég nélkül zaklatta őket, ami korlátozta a többieket. A viselkedése alapján, ha továbbra is részt venne az összejöveteleken a testvérekkel, biztosan meg fogja zavarni a gyülekezeti életet, és hátráltatja mások belépését az életbe. Ha az alapelvek szerint elszigetelnék önvizsgálatra, mindenki számára újra zavartalanul folyhatnának az összejövetelek, és ez az intézkedés figyelmeztetés lenne a számára. Ha valóban elgondolkodna, és megismerné önmagát, az az életére nézve hasznos lenne. De ha ellenállna és elutasítaná ezt, vagy akár feladná a hitét, akkor lelepleződne, és kiiktatnák. Akkor még világosabban látnám a természetlényegét, egy pillantás alatt nyilvánvalóvá válna, hogy ő búza vagy konkoly, és nem lenne okom arra, hogy megpróbáljam a gyülekezetben tartani. Ekkor értettem meg Isten szándékát. Isten azért teremtette ezt a helyzetet, mert azt remélte, hogy tisztánlátásra teszek szert, és megtanulom az Ő szava szerint látni az emberek természetlényegét, hogy a tetteimben félretegyem a ragaszkodást, és az alapelvek szerint bánjak az emberekkel.

Ezután Isten szavainak egy másik részletét olvastam el: „Kik a Sátánok, kik a démonok, és kik Isten ellenségei? Nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben? Nem ők-e azok az emberek, akik lázadnak Isten ellen? Nem ők-e azok, akik azt állítják, hogy hisznek, még sincs náluk az igazság? Nem ők-e azok, akik csupán az áldások megszerzésére törekszenek, miközben képtelenek tanúságot tenni Isten mellett? Te még ma is azokkal a démonokkal keveredsz, és lelkiismerettel és szeretettel bánsz velük, de ez nem azzal egyenlő-e, hogy kedvességet tanúsítasz a Sátán iránt? Nem állsz-e szövetségben a démonokkal? Ha az emberek eddig eljutottak, és még mindig képtelenek különbséget tenni jó és rossz között, és továbbra is vakon szeretnek és irgalmasak anélkül, hogy egyáltalán Isten szívét kívánnák keresni, vagy bármilyen módon képesek lennének Isten szívét a magukévá tenni, akkor a sorsuk annál nyomorúságosabb lesz. Aki nem hisz a hús-vér testet öltött Istenben, az Isten ellensége. Ha képes vagy lelkiismerettel és szeretettel bánni Isten ellenségeivel, akkor nem nélkülözöd-e az igazságérzetet? Ha te összeférhető vagy azokkal, akiket Én gyűlölök és akikkel Én szemben állok, és továbbra is szeretettel vagy személyes érzésekkel viseltetsz irántuk, akkor nem vagy-e lázadó? Nem állsz-e szándékosan ellen Istennek? Birtokolja-e ténylegesen az igazságot egy ilyen ember? Ha az emberek lelkiismerettel bánnak Isten ellenségeivel, szeretettel a démonokkal és irgalommal a Sátánnal, akkor nem akadályozzák-e szándékosan Isten munkáját?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szava pontosan felfedte az állapotomat. Tudtam, hogy anyám évek óta hitt Istenben, de nem fogadja el az igazságot, és amikor mások megpróbáltak segíteni neki a problémáiban, és megmetszeni őt, nem tudta azt Istentől elfogadni. Mindig minden apróságon vitakozott, és akadályozta a gyülekezeti életet a Sátánt szolgálva. De én nem álltam ki, és nem lepleztem le őt, csak folyamatosan takargattam a dolgokat, és védelmeztem. Azt hittem, azt diktálja a lelkiismeretem, hogy ne leplezzem le őt, és ne írjak róla valós értékelést. Valójában azonban a Sátán iránt mutattam szeretetet és lelkiismeretességet, egyáltalán nem törődve a gyülekezet munkájával, vagy azzal, hogy a testvéreim életbe való belépése kárt szenvedhet-e. A Sátán oldalára álltam, és az ő érdekében beszéltem. Hát nem ezt nevezte Isten „szándékos ellenállásnak Istennel szemben”? A szeretetem elvtelen volt, és nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól – zavaros szeretet volt. Védelmeztem az anyámat, lehetővé téve számára, hogy továbbra is akadályozza a gyülekezeti életet. Részem volt az ő gonoszságában. Azzal, hogy így cselekedtem, nem ártottam-e másoknak és magamnak is? Elvakított a ragaszkodás, megbénított. A vezető többször is sürgetett, hogy írjak értékelést az anyámról, de én folyamatosan halogattam ezt, és késleltettem a gyülekezet munkáját. Amikor erre rájöttem, a szívemet elemésztette a bűntudat. Nem tudtam, miért korlátoz ennyire a ragaszkodás, miközben ezzel a helyzettel szembesülök. Mi volt a valódi probléma? Isten elé járultam imádkozni és keresni, kérve Őt, hogy adjon útmutatást, hogy megértsem a problémáimat.

Isten szavainak egy részletét olvastam, ami segített további betekintést nyernem önmagamba. Isten szavai azt mondják: „Mit kérnek Isten szavai, az emberek mely alapelvek szerint bánjanak egymással? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet az embereknek be kellene tartaniuk. Isten szereti azokat, akik törekednek az igazságra, és képesek követni az Ő akaratát; nekünk is ezeket az embereket kell szeretnünk. Azok, akik nem képesek követni Isten akaratát, akik gyűlölik Istent, és lázadnak Ellene – ezeket az embereket Isten utálja és nekünk is utálnunk kell őket. Ez az, amit Isten kér az embertől. [...] Ha egy személy olyasvalaki, aki megtagadja Istent és szembeszegül Vele, akit Isten megátkozott, de ő a te szülőd vagy rokonod, és amennyire te meg tudod ítélni, nem tűnik gonosz embernek, és jól bánik veled, akkor azon kaphatod magad, hogy képtelen vagy gyűlölni ezt a személyt, sőt, talán szoros kapcsolatban is maradsz vele, és a kapcsolatotok változatlan marad. Amikor azt hallod, hogy Isten gyűlöli az ilyen embereket, zaklatott leszel, képtelen leszel Isten oldalára állni, és képtelen leszel megkeményíteni a szívedet, hogy elutasítsd őket. Mindig korlátozni fognak az érzéseid, és nem leszel képes ténylegesen megszakítani velük a kapcsolatot. Mi ennek az oka? Ez azért történik, mert az érzéseid túl erősek, és megakadályoznak abban, hogy gyakorold az igazságot. Az a személy jó hozzád, ezért nem tudod rávenni magad, hogy gyűlöld. Csak akkor tudnád gyűlölni, ha ártana neked. Vajon ez a gyűlölet összhangban lenne az igazságalapelvekkel? Továbbá még mindig kötnek a hagyományos elképzelések, mivel azt gondolod, hogy ő a szülőd vagy rokonod, és ha gyűlölnéd, a társadalom megvetne, a közvélemény pedig elítélne, megbélyegeznének hálátlan gyermekként, akinek nincs lelkiismerete, és aki nem ember. Azt hiszed, isteni elítélést szenvednél el és büntetésben részesülnél. Még ha gyűlölni is akarod, a lelkiismereted nem engedi. Honnan ered a lelkiismeretednek ez a hatása? Egy olyan elgondolásból fakad, amelyet gyermekkorod óta elvetettek benned, a családod örökségén, a szüleidtől kapott nevelésen és a hagyományos kultúra kondicionálásán keresztül. Ez az elgondolás nagyon mélyen gyökerezik a szívedben, és arra késztet, hogy tévesen elhidd, hogy a gyermeki jámborság tökéletesen természetes és indokolt, és hogy mindig jó mindaz, amit az őseidtől örököltél. Ezt tanultad meg elsőként, és ez marad a domináns, óriási akadályt és zavart okozva a hitedben és az igazság elfogadásában, képtelenné téve arra, hogy gyakorlatba ültesd Isten szavait, és képtelenné téve arra, hogy gyakorold szeretni azt, amit Isten szeret, és gyűlölni, amit Isten gyűlöl. Valójában a szíved mélyén tudod, hogy az életed Istentől származik, nem a szüleidtől, és azt is tudod, hogy a szüleid nemcsak hogy nem hisznek Istenben, hanem még ellen is állnak Neki, hogy Isten gyűlöli őket, és neked alá kellene vetned magad Istennek, az Ő oldalán kellene állnod, de te egyszerűen nem tudod rávenni magad arra, hogy gyűlöld őket, még ha akarod is. Nem tudsz túllépni ezen, nem tudod megacélozni a szívedet, és nem tudod gyakorolni az igazságot. Vajon mi képezi ennek a gyökerét? A Sátán felhasználja ezeket a hagyományos kultúrákat és ezeket az erkölcsről alkotott elképzeléseket, hogy megkötözze a szívedet és az elmédet, abszurddá téve a dolgokról alkotott nézeteidet és elérve, hogy a szívedben megtagadd Istent és szembefordulj Vele, így képtelenné téve téged arra, hogy elfogadd Isten szavait; a Sátán ezen dolgai hatalmukba kerítettek téged, és képtelenné tettek Isten szavainak elfogadására. Ha gyakorolni akarod Isten szavait, ezek a dolgok működésbe lépnek és zavarokat okoznak benned, és elérik, hogy ellenállj az igazságnak és Isten követelményeinek. Még ha meg is akarsz szabadulni a hagyományos kultúra igájától, erőtlen leszel hozzá. Miután egy ideig küzdöttél, megalkuszol. Azt fogod hinni, hogy az erkölcsről alkotott hagyományos elképzelések helyesek és összhangban vannak az igazsággal, és így elutasítod vagy kétségbe vonod Isten szavait, nem fogadod el Isten szavait az igazságként, és nem törődsz azzal, hogy elérheted-e az üdvösséget, mert úgy érzed, hogy végül is még mindig ebben a világban élsz, és csak ezekre a dolgokra hagyatkozva juthatsz előre az életben. Mivel képtelen vagy elviselni a közvélemény elítélését, azt választanád, hogy feladd az igazságot és Isten szavait, és helyette a hagyományos kultúra erkölcsi elképzeléseihez ragaszkodj, átállj a Sátán oldalára és a Sátán mellé állj, és inkább Isten megsértését választod, mint az igazság elfogadását. Mondd meg Nekem, hát nem szánalmas az ember? Nincs szüksége Isten általi megmentésre?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha ismeri saját helytelen nézeteit). Isten szavából megértettem, hogy Ő azt kívánja tőlünk, hogy szeressük, amit Ő szeret, és gyűlöljük, amit Ő gyűlöl. Az Úr Jézus is mondta egyszer: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? [...] aki követi az Én mennyei Atyám akaratát, az az Én testvérem, nővérem és anyám” (Máté 12:48, 50). Isten azokat szereti, akik keresik az igazságot, és képesek azt elfogadni. Csak az ilyen embereket nevezhetem testvéreimnek; csak őket kell szeretnem, és szeretetből segítenem. Azok, akik idegenkednek az igazságtól, és soha nem gyakorolják azt, mind álhívők, nem testvérek. Még ha a szüleink vagy rokonaink is, fel kell ismernünk és le kell lepleznünk őket az igazságalapelvek szerint. Ez nem jelenti azt, hogy ne tiszteljük a szüleinket, vagy hogy a jövőben ne gondoskodnánk róluk, hanem azt jelenti, hogy észszerűen és igazságosan kell bánnunk velük, a természetlényegük szerint. Engem azonban átitattak az olyan sátáni mérgek, mint „a vér nem válik vízzé” és „az ember nem élettelen; hogyan lenne hát mentes az érzelmektől?” Nem voltam elvszerű abban, ahogyan az emberekkel bántam, és a ragaszkodás alapján mindig a családomat óvtam meg, és az ő oldalukra álltam. Amikor az öcsém értékelését írtam, tudtam, hogy már feltárulkozott mint álhívő, és ki kellene takarítani a gyülekezetből, de a ragaszkodásom foglya voltam, és nem akartam leírni az igazságot. El akartam titkolni a tényeket, és be akartam csapni a testvéreimet. Amikor a vezető megkért, hogy írjam meg anyám értékelését, tudtam, hogy anyám akadályozza a gyülekezeti életet, és hogy pontos, objektív értékelést kellene írnom, hogy segítsek a vezetőnek leleplezni és korlátozni őt. De arra gondoltam, hogy ő az anyám, hogy milyen jó volt hozzám, és féltem, hogy ha őszintén írok a viselkedéséről, mindig bűntudatom lesz, és nem tudnék ezzel együtt élni. Attól is féltem, hogy mások könyörtelennek és szívtelennek fognak gondolni. Aggályokkal és szorongással telve folyamatosan halogattam a dolgot. Láttam, hogy ezek a sátáni mérgek mélyen gyökereznek a szívemben, a ragaszkodásom fogságában tartanak. Elvtelenné tettek a másokkal való bánásmódomban, és megakadályoztak abban, hogy támogassam a gyülekezet munkáját. A Sátán oldalán álltam, lázadtam Isten ellen, és ellenálltam Neki. Az volt a helyzet, hogy anyám és az öcsém is álhívők voltak, és a viselkedésük leleplezése volt az igazságos cselekedet. Ez a gyülekezet munkájának védelmét és Isten követelményeinek követését jelentette. Azt jelentette, hogy szeretem, amit Isten szeret, és gyűlölöm, amit Isten gyűlöl, és ez az igazság gyakorlásának bizonyságtétele volt. De én az igazság gyakorlását és a Sátán leleplezését negatív dolognak láttam; szívtelen, lelkiismeretlen és álnok dolognak tartottam. Milyen zavarodott voltam! Összetévesztettem a feketét a fehérrel, a jót a rosszal. A ragaszkodásom gúzsba kötött, és emiatt elemésztett a negativitás, nem volt motivációm a kötelességem végzésére. Isten jókor jött megvilágosítása és útmutatása nélkül a ragaszkodásom tönkretett volna. A ragaszkodást szem előtt tartva élni majdnem a végemet jelentette. Valóban a tűzzel játszottam.

Később még vizsgáltam magamat, és rájöttem, hogy egy másik tévhit miatt vonakodtam írni az anyámról – nevezetesen amiatt, hogy a leleplezése szívtelen dolog lenne tőlem, hiszen annyi kedvességgel nevelt fel. Isten szavainak egy részletét olvastam, ami megváltoztatta a nézőpontomat erről. Isten szavai azt mondják: „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Az embernek pedig szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete az, ami minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt létezik és nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülői nevelés kegyelme alatt nő fel, és a saját életösztöne vezérli a növekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás az élete létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember mit sem tud, és ily módon pazarolja el az Istentől kapott életet... Egyetlenegy ember, akit Isten éjjel-nappal őriz, sem kezdeményezi az Ő imádását. Isten csak végzi a munkát az embereken, akik reménytelenek, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit neki ajándékozott, és azt a buzgóságot, amellyel Isten égetően sóvárog arra, hogy az ember visszatérjen Hozzá” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavából megtudtam, hogy kívülről nézve úgy tűnik, anyám szült és nevelt engem, és ő gondoskodott rólam az életben. A valóságban azonban az emberi élet forrása Isten, és mindent, amit élveztem, Isten adott. Isten adott nekem életet, és Ő rendezte el számomra a családomat és az otthonomat. Szintén Isten elrendezése volt, hogy lehetővé vált, hogy meghalljam az Ő hangját, és Elébe járuljak. Istennek kell hálát adnom, és mindenben, ami elém kerül, az igazságot kell gyakorolnom, hogy eleget tegyek Istennek, és viszonozzam az Ő szeretetét. Nem kellene a családom oldalára állnom és a Sátán érdekében cselekednem, akadályozva a gyülekezet munkáját. Ennek felismerése kijózanítólag hatott rám. Isten elé kellett járulnom, hogy bűnbánatot tartsak, és nem követhettem tovább a ragaszkodásomat. Ezután pontosan lelepleztem, hogyan akadályozta anyám a gyülekezeti életet.

Egy hónappal később gyülekezetvezetővé választottak. Megtudtam, hogy néhány gyülekezeti tag még mindig nem látta teljesen tisztán anyám viselkedését. Azt gondoltam: „Beszélnem kellene velük arról, hogyan bomlasztotta anyám a gyülekezeti életet, hogy tisztánlátásra jussanak vele kapcsolatban, és az igazság alapelvei szerint bánjanak vele.” De épp, amikor hozzákezdtem volna, vívódni kezdtem. Ha a közösségvállalás és boncolgatás során a testvérek valóban tisztánlátásra jutnak anyám viselkedésével kapcsolatban, vajon elhagyják-e őt? Ez felzaklatná anyámat? Úgy éreztem, képtelen vagyok bármit is mondani. Rájöttem, hogy ismét a ragaszkodás korlátoz, és eszembe jutott Isten szava, amit korábban olvastam – hogy azt kell szeretnem, amit Isten szeret, és azt kell gyűlölnöm, amit Isten gyűlöl. Anyám problémákat okozott a gyülekezeti életben, és ez olyasmi, amit Isten gyűlöl. Nem védelmezhettem őt továbbra is a ragaszkodásomból fakadóan. Az én felelősségem volt, hogy az igazság alapelvei szerint leleplezzem és boncolgassam a helyzetet, hogy a testvérek tisztánlátásra jussanak. Így hát közösséget vállaltam és boncolgattam, hogyan zavarta meg anyám a gyülekezeti életet, és a többiek némi tisztánlátásra tettek szert, és tanultak néhány leckét. A legtöbben végül egyetértettek abban, hogy el kell szigetelni őt önvizsgálatra. Miután ezt a gyakorlatba ültettem, felszabadultnak és békésnek éreztem magam. Szívem mélyéből hálát adok Istennek az Ő szavának útmutatásáért és megvilágosításáért, ami segített megértenem az igazságot, rátalálnom olyan alapelvekre, amelyeket gyakorolhatok, és megértenem, hogyan bánjak a családtagjaimmal. Enélkül még mindig a ragaszkodás korlátozna, és Istennek ellenálló dolgokat tennék. Ezek a tapasztalatok megmutatták nekem, hogy az emberekkel való bánásmódban és a gyülekezeten belüli helyzetek kezelésében mindent az igazság alapelvei szerint kell tenni. Csak ez van összhangban Isten szándékával. Csak így érezhetjük magunkat szabadnak, és nyerhetünk belső békét. Hála legyen Istennek!