Írta: Vang Csü, Kína

2016-ban öntöző diakónusként szolgáltam a gyülekezetben. Akkoriban a gyülekezetvezetőt egy antikrisztus elnyomta és gyötörte, ezért negativitásban élt. Elvesztette a Szentlélek munkáját, és elbocsátották. A felsőbb szintű vezetőm utasításokkal látott el, azt mondta, hogy az antikrisztus a gyülekezetben nem lett felfedve teljesen, és a testvérekből még hiányzott a tisztánlátás, így azt remélte, hogy együtt tudok dolgozni Jang Jue nővérrel, és elvállalom a gyülekezeti munkát. Később, mivel az egészségi állapotom nem volt túl jó, és nem volt erőm vagy energiám, a gyülekezet másnak akarta átadni a kötelességemet. De mielőtt az áthelyezés megvalósult volna, valami történt a gyülekezetben. Akkor a felső vezető szervezett nekem egy találkozót néhány másik nővérrel. Mint mindig, ezúttal is pontosan érkeztem a vendéglátó házba, de meglepetésemre hosszú várakozás után sem érkezett senki, úgyhogy elmentem Jang Jue otthonához, hogy megkeressem. Egy ideig kopogtattam, de nem válaszolt senki. Kicsit nyugtalan voltam, féltem, hogy letartóztatták. Két nap múlva, váratlanul Csen Huj azt mondta, hogy azon a napon a rendőrség letartóztatta Jang Jue-t és két másik felső vezetőt is, és a rendőrség felforgatta az egész otthonát. Ezt a szörnyűséget hallva tudtam, hogy Istentől származó próbatétellel és finomítással nézünk szembe, de még mindig nagyon ideges voltam. Eszembe jutott, hogy aznap elmentem Jang Jue otthonához, és kopogtattam az ajtaján, szerencsére azonban Isten oltalmazott, és nem futottam bele a rendőrségbe, különben nem kerültem volna ki a karmaik közül. Milyen kicsin múlt!

Később hallottam, ahogy beszélnek erről a letartóztatásról a városban, és így tudtam meg, hogy ez egy országos akció volt. A városunkban sok fegyveres rendőrt mozgósítottak, és átfésülték a várost, vadul letartóztatva Isten választott népének embereit. Minden utcában és sikátorban plakátok voltak, és mindenféle negatív propaganda volt a falakon. Pánikhangulat járta át az egész várost. Arra gondoltam, hogyan tartóztattak le sok kötelességgel rendelkező testvért, és hogy a nagy vörös sárkány bármikor átkutathatja az összes érintett háztartást, és lefoglalhatja a gyülekezeti holmikat, ezért a gyülekezet vagyonát el kell szállítani egy biztonságos helyre, de a rendőrség továbbra is vizsgálódott, és megfigyeléseket tartott. Mit lehetett tenni? Kétségbeesett voltam. Amikor hazaértem, a lányom a telefonjára mutatott, és azt mondta: „Anya, légy óvatos, és pár napig ne menj el otthonról! Az egyik közbiztonságis ügyfelem küldött nekem egy videót, mondván, hogy már letartóztattak több mint 70 hívőt, és még mindig vizsgálódnak.” Ezt meghallva még jobban elkezdtem rettegni, és nagyon ki is borított. Arra gondoltam, ahogy folyton együtt dolgoztunk Jang Jue-vel. Sokszor el is mentem hozzá, és most, hogy letartóztatták, vajon rám talál a rendőrség a megfigyelés során? Ha már tudtak rólam, amikor újra kimennék a kötelességemet teljesíteni, vajon nem egy fegyver csövével találnám szembe magam? Már volt egy foglalkozási betegségem a munkám miatt, és nagyon törékeny voltam. Ha tényleg letartóztattak volna, mennyi verést bírnék ki? Ha a rendőrség kínzással akarna vallomásra bírni, és halálra verne, vajon nem veszíteném el az üdvösségem esélyét? A fejemben folyton visszatértek azok a jelenetek, amikor testvéreket kínoztak a videókban, amiket korábban láttam, és nyugtalan lettem, amikor erre gondoltam. Kivert a hideg veríték, lebénultam, és teljesen elhagyott az erőm, képtelen voltam megnyugodni. Arra gondoltam, hogy azonnal el kell menekülnöm a veszély elől, el kell bújnom, és el kell mennem onnan. De aztán eszembe jutott, a letartóztatások nyomán mennyi utóhatással kapcsolatos munkát kell elvégezni a gyülekezetben, és hogy mivel Jang Jue-t letartóztatták, nekem kell felvállalnom a gyülekezet munkáját. Szólnom kellett a veszélyben lévő testvéreknek, hogy bújjanak el, és azonnal el kellett vinnem Isten szavainak könyveit. Ez hatalmas felelősség volt. Ha nem végzem jól ezt a munkát, akkor még nagyobb kár érné Isten házának munkáját. Túlélném, ha a saját tulajdonom elveszne, de ha Isten szavainak könyveit elvennék, az olyan kárt okozna Isten választott népének életében, amelyet pénzben nem lehet kifejezni. Ha ilyen kritikus időben elbújnék, hívőnek nevezhetnének-e még? Akkor tényleg hiányozna belőlem az emberi mivolt. Hol lenne akkor a felelősségérzetem? De ezeket a feladatokat egyedül nem tudtam jól elvégezni. Lehetséges volt, hogy a rendőrség már megfigyelés alá vont. Ha tényleg letartóztatnának, nem lenne még kevesebb ember, aki felvállalja a gyülekezet munkáját? Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy két nővér, Csen Huj és Csang Min szorgalmasan törekednek az igazságra, és képesek felelősséget vállalni, hogy rájuk kellene bíznom a következmények kezelését, és én dolgozhatnék a háttérben. Tudták, hogy az egészségem nem jó, úgyhogy valószínűleg megértőek lennének. Ily módon a gyülekezet munkája nem torpanna meg, és én távol maradnék a veszélytől. Ezután nem hagyott nyugodni valami, amit a felső vezető mondott nekem. Azt mondta, hogy a gyülekezet munkáját Jang Jue-vel végezzem. Tudtam, hogy Jang Jue-t letartóztatták, ezért nekem kellene vállalnom ezt a felelősséget, de féltem a veszélytől. Ebben a válságos időszakban el akartam menekülni és elbújni, hogy megvédjem magam. Sőt, át is akartam adni ezt a veszélyt és a nehézséget más nővéreknek. Annyira önző voltam. Elhagytam a kötelességemet, ami rossz cselekedet! Hirtelen eszembe jutott Isten szavainak egy részlete: „Rendkívül fontos, hogy miként kell kezelnetek Isten megbízatásait. Ez egy nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten rád bízott, akkor nem érdemled meg, hogy az Ő jelenlétében élj, és el kell fogadnod a büntetésedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Isten szavai azonnal felébresztettek. Bűnösnek éreztem magam, és megbántam, hogy így gondolkodtam. Hogy terhelhetném másokra a gyülekezeti megbízatásomat? Annyi táplálékot fogadtam el Isten igazságaiból, azon kellett volna gondolkodnom, hogy jól teljesítsem a kötelességemet, hogy ezt megháláljam Istennek. Mikor a gyülekezet veszélyben volt, meg kellett óvnom a testvéreimet és meg kellett védenem Isten házának érdekeit. Én voltam a felügyelő, de ebben a kritikus időszakban el akartam rejtőzni, és másokra hárítani a kockázatot. Ha Isten szavainak könyveit és Isten házának tulajdonát az önzésem és önmagam védelme miatt kifosztotta volna a nagy vörös sárkány, az helyrehozhatatlan vétek lett volna! Még ha egy ideig biztonságban lennék is, Isten szemében egy szégyenletes életet élő gyáva lennék, egy áruló, aki elfut a csata elől. Vajon akkor méltó lennék az Isten előtti életre? Ha feladnám a kötelességemet, ezzel nem árulnám el Istent? Akkor mi értelmet találhatnék az életben? Ettől a gondolattól nyugtalan lettem, és bűntudat gyötört. Hálával tartoztam Istennek, és gyűlöltem magam, amiért aljas és szégyentelen voltam. Mindig is magamért éltem, de most az egyszer gyakorolnom kellett az igazságot, és Istenért kellett élnem. Tudtam, hogy bármi is ér, a legbölcsebb imádkozni és Istenre hagyatkozni. Ezért imádkoztam Istenhez: „Ó Istenem! Nem tudom, hogy a rendőrség már figyel-e engem. Gyenge vagyok és félek, de hogy letartóztatnak-e vagy sem, az a Te kezedben van. Nem akarok gyalázatos életet élni, vagy elárulni a lelkiismeretemet, és lázadni Ellened. Rengeteg utóhatással kapcsolatos munka van a gyülekezetben, amit időben el kell végezni. Folytatnom kell a feladataimat. Istenem, óvd meg a szívemet, és adj nekem elszántságot, hogy elviseljem a nehézségeket! Ha tényleg letartóztatnak és agyonvernek, akkor ezt Te megengedted. Hajlandó vagyok alávetni magam a vezénylésednek és intézkedéseidnek, és soha nem fogom eladni Isten házának érdekeit.” Miután imádkoztam, Isten szavaiból olvastam. Isten mondja: „Nem kell félned ettől meg amattól; nem számít, mennyi nehézséggel és veszéllyel szembesülhetsz, képesnek kell lenned szilárdan megmaradni Énelőttem, gátló körülményektől nem korlátozva, hogy akaratom akadálytalanul végrehajtható legyen. Ez a te kötelességed, [...] Mindent el kell viselned; Értem készen kell állnod arra, hogy lemondj mindenről, és minden erőddel kövess Engem, készen kell állnod arra, hogy minden árat megfizess. Itt az ideje, hogy próbára tegyelek téged: felajánlod-e Nekem hűségedet? Tudsz-e hűségesen követni Engem az út végéig? Ne félj; Velem mint támaszoddal ki tudná valaha is eltorlaszolni az utadat? Emlékezz erre! Emlékezz! Mindenben ott vannak az Én jó szándékaim, és minden az Én átvizsgálásom alatt áll. Követi minden szavad és tetted az Én szavamat? Amikor a tűzpróbák rád törnek, letérdelsz-e és felkiáltasz-e? Vagy meglapulsz és képtelen vagy továbblépni?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Amikor láttam, hogy Isten így szól: „Emlékezz erre! Emlékezz!” nagyon meghatódtam. Mintha egy szülő mondta volna a gyerekének: „Ne félj, itt vagyok!” Hirtelen hitet és erőt nyertem, és éreztem a támogatást. Éreztem, hogy Isten nem akarja, hogy állandó szorongásban és félelemben éljek. Nem kell félnem, hogy nem jól végzem a kötelességemet, vagy attól, hogy letartóztat a nagy vörös sárkány, és főleg nem szabad elfelejtenem, hogy Isten mindig velünk van. Bármilyen ravasz és gonosz a nagy vörös sárkány, nem tudja megakadályozni azt, amit Isten meg akar valósítani. Még ha a rendőrség minden nap figyeli is a hívőket, akkor sem tudja lerombolni a gyülekezet munkáját, mert minden Isten szuverenitása és vezénylése alatt van. Hinnem kellene, és át kellene adnom magam Istennek, és minél előbb megfelelően be kellene fejeznem az utóhatásokkal kapcsolatos munkát. Ezzel a szörnyű helyzettel Isten próbára tette a hitemet, és megvizsgálta a valódi érettségemet, hogy lássa, képes lennék-e kockáztatni az életemet, hogy hűségesen, jól végezzem a kötelességemet, hogy védelmezem-e a testvéreimet, és megóvom-e a gyülekezet munkáját. Erre gondolva csak egy dolog járt a fejemben: bármi történjék, meg kell találnom a módját, hogy leküzdjem az előttem álló nehézségeket, minimalizáljam a veszteségeinket, és jól végezzem a kötelességemet, különben nem találnék békét. Amikor kész voltam alávetni magam, és felvállalni a helyzetet, meglepetésemre, Csen Huj és Csang Min együtt jelentek meg váratlanul az engem vendégül látó házban, hogy megbeszéljük a következmények kezelését. Látva őket igazán boldog voltam, de szégyelltem is magam. Miközben arra gondoltam, hogy rájuk akartam hagyni a veszélyt, azt éreztem, hogy mennyire nyomorult és önző voltam. A gondolkodásom aljas és szégyenletes volt. Annak ellenére, hogy nem tájékoztattam őket, a kritikus időszakban ők habozás nélkül odasiettek, hogy megakadályozzák, hogy Isten házának érdekeit bármilyen kár érje. Meghatódtam, és egyfolytában hálálkodtam Istennek. Láthattam, hogy Isten uralkodik mindenek felett és vezényel le mindent, és Ő nem rakott rám olyan terhet, amit ne lehetne elbírni. Ezután gyors megbeszélést tartottunk, felosztottuk a feladatokat, és rögtön elindultunk. Először egyedül elmentem egy közeli házba, ahol korábban Jang Jue tartott összejöveteleket, hogy tudassam a vendéglátóval, hogy óvatosnak kell lennie. Útközben végig imádkoztam, nagyon alacsonyan tartva az ernyőmet. Elég gyorsan odaértem, és tájékoztattam a vendéglátó nővért. A második otthonból el kellett vinnünk Isten szavainak néhány könyvét Csen Hujjal. Messze volt, és az utat végig megfigyelés alatt tartották. Láttam a távolban a rendőrségi autókat. Kicsit féltem, és azt gondoltam: „A rendőrség szűkíti a keresését. Ha megfigyelnek és felismernek, bajban leszek. Akkor elveszik Isten szavainak könyveit, és Csen Huj is bele fog keveredni.” Csen Huj elektromos robogójának hátsó ülésén ültem, a ruháját szorongatva, izzadó tenyérrel. Mielőtt a vendéglátó házhoz értünk, a szívem zakatolt, s attól féltem, hogy a közelben rendőrök állnak lesben. Magamban folyton Istenhez kiáltottam, és aztán arra gondoltam, amit Isten mondott: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik ragaszkodnak az élethez és félik a halált, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek odaadni az életüket, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavai bátorságot adtak, hogy szembenézzek ezzel az ellenséges környezettel. Azt mondtam magamban: „Még ha kockáztatnom is kell az életemet, meg kell óvnom Isten szavainak könyveit. Kell, hogy legyen hitem, és hinnem kell, hogy Isten uralkodik minden felett. Bármilyen őrült is legyen a nagy vörös sárkány, Isten engedélye nélkül nem tehet velünk semmit.” Mikor így gondolkodtam, már nem éreztem magam olyan gyávának és félénknek többé. Csen Hujjal együtt, egy szívvel és egy lélekkel imádkoztunk Istenhez, és végül probléma nélkül elvittük a könyveket egy biztonságos helyre. Végre egy nagy kő esett le a szívemről.

Később levelet kaptam egy felső vezetőtől, aki azt írta, hogy a dolgok kockázatosak, és hogy a gyülekezeti munka különböző területei leálltak. Azt akarta, hogy én, Csen Huj és Csang Min maradjunk a felelősök. Eszembe jutott, hogy az antikrisztus és a gonosz emberek nem lettek kitakarítva, még mindig zavart okoznak, és hogy fel kell vállalnom ezt a felelősséget, és ki kell söpörni azokat az embereket, hogy a testvérek rövidesen visszatérhessenek a rendes gyülekezeti élethez. De a helyzet egyáltalán nem javult. Pár naponta szörnyű hírek érkeztek a testvérek letartóztatásairól és otthonaik átkutatásáról. Később értesítettek, hogy a nagy vörös sárkány mindenféle aljas taktikát vet be a letartóztatottak megkísértésére és félrevezetésére, és becsapja őket, hogy eladják egymást, majd kínzással szorongatja őket, ha ezt mégsem teszik meg. Később érkeztek hírek arról, hogy Csu Feng, egy hamis vezető, aki el lett bocsátva a gyülekezetünkből, nem bírta ki a nagy vörös sárkány félrevezetését és vallatását, az enyhe és kemény támadások együttesét, és néhány napon belül júdássá lett, és elárulta Istent. Ezeknek a híreknek a hallatán megint kiborultam. Csak erre tudtam gondolni, és aznap éjjel nem bírtam aludni. Úgy éreztem, mintha a kínpadokon ülő testvérek elgyötört arcát látnám. Arra is gondoltam, hogy Csu Feng mindent tudott a gyülekezet munkájáról, és azt is, hogy hol lakom. Ha még Istent is képes volt elárulni, ki tudja, mikor árul el engem. Ha letartóztatnának, kibírnám-e a kegyetlen kínzást? Nem lenne szörnyű, ha börtönben halnék meg? Miközben ezekre gondoltam, észrevettem, hogy sötétségbe kerültem. Nem éreztem a rám váró kötelességek terhét, és teljesen elfogyott az erőm. Útban az összejövetelekre nagyon izgultam, amikor egy rendőrautó elhaladt mellettem. Amikor olyan helyen jártam, ahol testvéreket letartóztattak, nyugtalankodtam, és féltem, hogy letartóztatnak. Arra gondoltam, hogy elbújhatnék egy kis időre, megvárhatnám, amíg a dolgok jobbra fordulnak, és azután tarthatnék összejövetelt a többiekkel. De nyugtalan lettem ettől a gondolattól. Arra gondoltam, hogy az antikrisztusok és gonosz emberek nem lettek kezelve a gyülekezetben, továbbra is zavarják a dolgokat, és ha továbbra is gyávaságban élnék, és félnék a haláltól, nem végezve jól a kötelességemet, akkor nem lennének jó cselekedeteim és nem lenne semmilyen tanúbizonyságom, és akkor rajtam kacagna a Sátán. Így elmélkedtem: „Mindenki megtapasztalja a születést, az öregedést, a betegséget és a halált. Miért is féltem ennyire a haláltól?” Leginkább saját magamat védtem. Féltem, hogy a hitem ellenére talán nem lesz jó kimenetelem, viszont a nagy vörös sárkány megkínoz és agyonver, szörnyű fájdalmak közepette. Csak néhány éve voltam hívő, és még nem értettem az igazságot. Ha így halnék meg, elveszíteném az esélyét, hogy Isten szavait egyem és igyam, hogy megtapasztaljam a munkáját, és megmentsen. Vajon akkor nem lenne hiábavaló a hitem? Minél többet gondoltam rá, annál nehezebb volt elfogadni, ezért azonnal Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy világosítson meg, és vezessen engem, hogy megérthessem az igazságot, és kellő megértést szerezhessek ezekről a dolgokról. Később rábukkantam Isten szavainak e passzusára: „Istennek minden követője számára vannak elrendezései. Isten mindegyikük számára előkészítette a maga környezetét, hogy abban tegye a kötelességét, és mindegyikük élvezheti Isten emberek iránt való kegyelmét és jóindulatát. Különleges körülményeik is vannak, amelyeket Isten készít elő nekik, és sok szenvedésen is keresztül kell menniük – nem sétagalopp ez, mint ahogy az emberek képzelnék. [...] hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a halál különféle formái érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon azért, mert valami rosszat tettek és utána a törvény által kivégezték őket? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték és gyalázták őket, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. Ne arról beszéljünk, hogy végül mi lett a sorsa ama vértanúknak, vagy hogy Isten milyen ítéletet mondott a cselekedeteikről, hanem ezt kérdezzük meg: amikor elérkezett ama vértanúk számára a vég, vajon az emberi elképzeléseknek megfelelően fejeződött be az életük? (Nem.) Az emberi elképzelések szemszögéből nézve azok a mártírok óriási árat fizettek Isten munkájának népszerűsítéséért, de végül olyannyira súlyosan ártott nekik a Sátán, hogy belehaltak. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel. Azonban pontosan ezek a dolgok történtek velük – ez volt az, amit Isten megengedett. Milyen igazságot lehet keresni ebben? Isten átka és kárhoztatása, vagy az Ő elrendezése és áldása volt-e az, hogy engedte őket így meghalni? Egyik sem. Akkor mi volt? Szívfájdalmat okoz az embereknek, ha azoknak a mártíroknak a halálára gondolnak, mégis ezek a tények. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy Istenben hívő emberek ilyen módon halnak meg? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, feldúlt-e ezért a szívetek, és éreztek-e egy kis rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: »Ezek az emberek Isten evangéliuma népszerűsítésére vonatkozó kötelességüket tették, és jó embereknek kell tekinteni őket, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen sors?« Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült hús-vér teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember a lehető legjobban végzi a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tegyetek tanúságot Isten mellett és népszerűsítsétek az Ő evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit kötelességed elvégezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavai segítettek tisztábban látni a halál kérdését. Megtanultam, milyen gondolkodásmódot kell alkalmazni az élet-halál helyzetekben, és hogy engem előtte mindig korlátozott és megkötözött a halálfélelmem, főleg azért, mert nem értettem teljesen azt az igazságot, hogy Isten szuverén a sorsunk felett. Annak ellenére, hogy hívőként sokat olvastam Isten szavait, és elméletben értettem, hogy Isten uralkodik az életünk és halálunk felett és Ő rendezi el azokat, egyáltalán nem volt személyes tapasztalatom vagy megértésem. Megláttam a végzetes hibámat is. Leginkább azért féltem a haláltól, mert rettegtem a halál előtti kínzástól és fizikai szenvedéstől, és féltem, hogy ha meghalok, nem lesz jó kimenetelem és rendeltetési helyem. Úgy éreztem, tragikus halál lenne, ha hagynám, hogy a nagy vörös sárkány halálra kínozzon. Főleg, mikor eszembe jutott a sok letartóztatott és megkínzott testvér, és amikor hallottam, hogy Csu Feng elárulta Istent, akkor nagyon féltem, hogy elárult engem. Aggódtam, hogy talán nekem is el kell viselnem ezt a fajta pusztító kínzást, vagy akár bele is halhatok, ezért nagyon nyugtalan voltam. De valójában a fizikai szenvedés nem a legrosszabb fájdalom. Ha nem tudjuk elviselni a kínzást és eláruljuk Istent, akkor a szellemünk, lelkünk és testünk lesz megbüntetve. Ez a legnagyobb szenvedés, és elviselhetetlen fájdalom. A júdásokra gondoltam, akik elárulták Istent, és akiket aztán elhagyott a Szentlélek. Azt mondták, olyan rossz volt, mintha a szívüket tépnék ki, és nem tudták, hogyan fognak tovább élni, mintha lelketlen holttestek lennének, nem többek a zombiknál. Így élni sokkal fájdalmasabb lenne, mint elviselni a halálos kínzást. Aztán Péterre gondoltam. Mikor kiszabadult a börtönből, az Úr Jézus megjelent neki, és azt mondta: „Szeretnéd, ha még egyszer keresztre feszítenének érted?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). Péter megértette, mit üzent Isten, és tudta, hogy elérkezett a nap, amit Isten előkészített neki, amikor tanúskodnia kell. Alávetette magát, kész volt haláláig alávetni és teljesen átadni magát, és keresztre feszíttetni Istenért. Péter tudta, hogy a keresztre feszítés borzalmas fájdalmat jelent, mégis úgy döntött, hogy engedelmeskedik Istennek, hogy gyönyörű, egyértelmű tanúságot tegyen Isten mellett, és megszégyenítse Sátánt. Annak fényében, ahogy Péter alávetette magát Istennek, szégyelltem magam. A halál gondolata félelemmel töltött el, és követeléseim voltak Istennel szemben, remélve, hogy nem fájdalmak közt halok meg, és hogy gyönyörű rendeltetési helyem lesz. Mi volt ebben az észszerűség vagy alávetettség? De aztán felismertem, hogy amikor a Sátán bántalmaz minket és a halállal nézünk szembe, csak a saját életünk feláldozására való képesség az, ami igazán értelmes, és ez a legjobb bizonyságtétel. Ha úgy döntöttem, hogy magamat óvom és méltóság nélkül élek, még akkor is, ha a testem tovább élhet és nem szenved, Isten számára ez az Ő elárulása volt, és a tanúságtételben való elbukás. Isten szemében a lelkem már halott volt, és a végén megbüntetne. Csak ez az igazi halál. Ha feláldozhatnám az életemet, megvédhetném a gyülekezet munkáját, jól teljesíthetném a kötelességemet, szilárdan megállhatnék Isten melletti bizonyságtételemben, és megszégyeníthetném a Sátánt, még ha halálra vernének is, a lelkem Isten kezében lenne, és tovább élhetne. És ekkor rájöttem, hogy túl lázadó voltam, és nem álltam készen, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és vezénylésének, és nem voltam elkötelezett az életem feláldozására, hogy tanúságot tegyek Isten mellett. Isten megengedte, hogy megtapasztaljam ezt az üldöztetést és nyomorúságot, remélve, hogy tanulok és felvértezem magam az igazsággal, és megértem, hogy a teremtett lényeknek alá kell vetniük magukat Istennek, és ha egy napon Istennek szüksége lenne rá, hogy ilyen tanúságot tegyek, akkor feltétel nélkül alá kell vetnem magam elszántan, mint ahogy Péter tette, hogy eleget tegyek Istennek. Habár még mindig keveset értettem meg Istenről, hittem, hogy bármit tesz Isten, az igazságos. Akár életben tart, akár halálba küld valakit, abban benne van az Ő jó szándéka és az Ő szuverenitása és elrendezései. Amint megértettem ezeket a dolgokat, már nem korlátozott annyira a halál gondolata. Nem számított, hogy milyen vadul üldöz a nagy vörös sárkány, és hogy letartóztatnak-e, kész voltam Isten kezébe helyezni magam, és teljesíteni a kötelességemet.

Ezután elmentem a találkozóhelyekre, hogy közöljem Isten szavait a testvérekkel, hogy mindenki megérthesse, hogy Isten a nagy vörös sárkányt használja, hogy az Ő céljait szolgálja, hogy tökéletesítsen minket a letartóztatások és üldöztetések felhasználásával, és így tisztán láthassuk a gonosz lényegét, jól tudjuk megítélni, és szívből elutasítsuk azt, miközben Isten tökéletesíti is a hitünket és szeretetünket a próbatételek és nyomorúságok által. Miközben a nagy vörös sárkány a letartóztatásunkon őrjöngött, az antikrisztus zűrzavart és megszakítást is okozott a gyülekezetben. De mindannyiunknak Istenre kell támaszkodnunk, továbbra is kitartóan enni és inni az Ő szavait és felismerni az antikrisztust ebben a környezetben, hogy jól végezzük a kötelességünket és szilárdan megálljunk a bizonyságtételünkben Isten mellett. Amint megértették Isten szándékát, mind készen álltak, hogy ebben a durva környezetben folytassák a gyülekezeti életet, és jól végezzék a kötelességüket, hogy megszégyenítsék a Sátánt.

Ezután el is gondolkoztam magamon. Miért voltam annyira hitetlen az előző helyzetben, folyton önző módon magamra gondolva? Mi volt az igazi ok? Kereséseim során ezt olvastam Isten szavaiban: „Az antikrisztusok rendkívül önzők és hitványak. Nem hisznek igazi hittel Istenben, és még kevésbé hűségesek Istenhez; amikor problémával találkoznak, csak magukat védik és óvják. Semmi sem fontosabb számukra, mint a saját biztonságuk. Mindaddig, amíg élni hagyják és nem tartóztatják le őket, nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora kár éri a gyülekezet munkáját. Ezek az emberek rendkívül önzőek, egyáltalán nem gondolnak a testvérekre, sem a gyülekezet munkájára, csakis a saját biztonságukra. Ők antikrisztusok. Amikor tehát ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez és igazi hittel hisznek Istenben, ők hogyan kezelik azokat? Miben különbözik az, amit ők tesznek, attól, amit az antikrisztusok tesznek? (Amikor ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez, akkor ők bármilyen módon meg akarják védeni Isten házának érdekeit, hogy miként óvhatnák meg az Istennek szánt felajánlásokat a veszteségektől, és a vezetők és a dolgozók, valamint a testvérek vonatkozásában megteszik a veszteségek minimalizálásához szükséges intézkedéseket. Az antikrisztusok ezzel szemben a saját védelmükről gondoskodnak először. Nem törődnek a gyülekezet munkájával és Isten választott népének biztonságával, és amikor a gyülekezet letartóztatásokkal szembesül, az a gyülekezeti munka szempontjából veszteséget eredményez.) Az antikrisztusok feladják a gyülekezet munkáját és Isten felajánlásait, és nem tesznek arra vonatkozó intézkedéseket, hogy az emberek kezelni tudják az utóhatásokat. Ez ugyanaz, mintha megengednék a nagy vörös sárkánynak, hogy elragadja Isten felajánlásait és az Ő választott népét. Ez vajon nem Isten felajánlásainak és választott népének burkolt elárulása? Amikor az Istenhez hűségesek világosan tudják, hogy veszélyes környezetben vannak, akkor is bátran vállalják a kockázatot, hogy kezeljék az utóhatásokat, és a lehető legkisebbre csökkentsék az Isten házát ért veszteségeket, mielőtt visszavonulnának. Nem a saját biztonságukat helyezik előtérbe. Mondd meg Nekem, a nagy vörös sárkány ezen elvetemült országában ugyan ki tudná biztosítani, hogy egyáltalán ne legyen veszélyben az Istenbe vetett hit és a kötelesség végzése? Bármilyen kötelességet is vállal valaki, az némi kockázattal jár – a kötelesség teljesítése azonban Isten megbízásából történik, és Istent követve az embernek vállalnia kell a kötelessége végzésével járó kockázatot. Az embernek bölcsnek kell lennie, és meg kell tennie bizonyos intézkedéseket a biztonsága érdekében, de nem szabad a személyes biztonságát előtérbe helyeznie. Isten szándékait kell figyelembe vennie, és az Ő házának munkáját, illetve az evangélium terjesztését kell előtérbe helyeznie. Isten megbízatásának teljesítése a legfontosabb számára; ez az elsődleges. Az antikrisztusok számára a személyes biztonságuk a legfontosabb; úgy gondolják, hogy nem is tartozik rájuk semmi más. Nem érdekli őket, amikor valaki mással történik valami, függetlenül attól, hogy ki az. Az antikrisztusok mindaddig nyugodtak, amíg velük nem történik semmi rossz. Hiányzik belőlük mindenféle hűség, ami az antikrisztusok természetlényegéből fakad” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten szavai egyenesen a szívemig hatoltak. Isten felfedi, hogy az antikrisztusok hihetetlenül ádázak, önzőek és természetüknél fogva aljasak, és hogy nem hűségesek Istenhez. Ha veszélyben vannak, csak a saját védelmüket választják, nem törődve a testvérek biztonságával. Csak a testi érdekeikkel és a saját biztonságukkal foglalkoznak, lehetővé téve, hogy a nagy vörös sárkány elfogja Isten választott népét és elkobozza Isten adományait. Ezzel titokban eladják a testvéreket és Isten házának érdekeit. Így viselkednek az antikrisztusok. Először önző és aljas gondolataim és ötleteim voltak, amik valójában felfedték az antikrisztusi beállítottságomat. Amikor Jang Jue-t letartóztatták, sok társunkat kellett tájékoztatni, és felelősséget kellett vállalnom az Isten szavait tartalmazó könyvek gyors elszállításában, de féltem, hogy letartóztat a nagy vörös sárkány, hogy megkínoznak és halálra vernek, és hogy akkor elveszítem az üdvösség esélyét, és ezért fel akartam hagyni a kötelességemmel. Vezetőként felelős voltam a gyülekezet munkájáért. Az én felelősségem volt, hogy gondoskodjak a testvérek biztonságáról, és arról, hogy az egyház érdekei ne sérüljenek. De amikor veszélyhelyzet volt, egyáltalán nem gondoltam másokra, csak a saját életemre vagy halálomra. Minden, ami a testvérekkel és a gyülekezet érdekeivel volt kapcsolatos, csak másodlagos gondolat volt abban a pillanatban, mintha nem érdekelne, hogy letartóztatták, verik őket, vagy fájdalmat élnek át. Úgy éreztem, hogy semmi közöm a veszteségekhez, melyek Isten házának érdekeit érték, és elég, ha csak a magam biztonságáról gondoskodom. Hogy lehettem ennyire embertelen, aljas és rosszindulatú? Akik Istenhez hűségesek, azoknak mindig Isten házának érdeke az első. De amikor valami történt, fel akartam hagyni a kötelességemmel, és elbújni a háttérben. Reméltem, hogy nem kell semmi veszélyeset tennem, vagy életveszélyes dolgokkal szembenéznem. Időről időre rá akartam terhelni a veszélyes munkát Csen Hujra és Csang Minre. Habár igazából nem tettem meg ezeket a dolgokat, a gondolataim és az ötleteim nagyon erősen felszínre törtek. Ez a beállítottságom éppen olyan rosszindulatú és aljas volt, mint az antikrisztusoké. Valójában már a gonoszság elkövetésének határán álltam. Szerencsére Isten szavai idejében megítéltek, lelepleztek és vezettek engem, így éppenhogy elkerültem a gonosz tettet. Máskülönben Isten gyűlölt és visszautasított volna. Felfogva ezt végre teljesen megértettem, hogy az Istenben való hitben milyen fontos megtapasztalni Isten szavainak ítéletét és fenyítését.

A következő napokban a nagy vörös sárkány könyörtelenül letartóztatta és üldözte a gyülekezet tagjait. Egy nővért, akit máshonnan irányítottak át, letartóztattak, miközben a kötelességét végezte, és egy személyt, aki már ki lett takarítva, szintén letartóztattak. A környezet továbbra is nagyon feszült volt. Később ezt olvastam Isten szavaiban: „Valóban gyűlölitek a nagy vörös sárkányt? Igazán, őszintén gyűlölitek? Miért kérdeztem ezt tőletek annyiszor? Miért teszem fel nektek újra és újra ezt a kérdést? Milyen kép él a szívetekben a nagy vörös sárkányról? Tényleg el lett távolítva? Tényleg nem tekintitek apátoknak? Minden embernek észre kellene vennie a szándékomat a kérdéseimben. Nem az emberek haragjának kiváltása a célja, sem az, hogy lázadást szítson az emberek között, és nem is az, hogy az ember megtalálja a saját kiútját, hanem az, hogy minden embernek lehetővé tegye, hogy megszabaduljon a nagy vörös sárkány rabságából” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 28. fejezet). Isten szavai igazak. A nagy vörös sárkány országa olyan, mint a földi pokol. Mielőtt személyesen megtapasztaltam volna a tevékenységét és üldözését, amikor elolvastam Isten ezen szavait: „Valóban gyűlölitek a nagy vörös sárkányt?” habár szóban elismertem ezt, de a szívem mélyén igazán nem utáltam. Addig nem, amíg saját szememmel meg nem láttam a KKP embereket zaklató kegyetlen módszereit, a hívők üldöztetését, a hívők magyarázat és ok nélküli letartóztatását, a kegyetlen kínzásokat, és ahogy néhányukat halálra vertek, akkor végre teljes szívből meggyűlöltem a nagy vörös sárkányt, a démont. A nagy vörös sárkány üldöztetésén és zaklatásán keresztül láttam meg igazán a Sátán ádáz, gonosz lényegét. Személyesen megtapasztaltam Isten szuverenitását és hatalmát is, és Istenben való hitet nyertem. Ezek után nem számított, hogy milyen helyzetbe kerülök, kész voltam mindent megtenni, hogy teljesítsem a kötelességemet, és hogy ne legyek többé önző, aljas, öncélú ember. Ehelyett Istenre támaszkodok, figyelembe veszem az Ő szándékait, Isten házának érdekeit helyezem előtérbe, és jól teljesítem a kötelességemet.

Ezt követően közöltem a nővérekkel, akik a társaim voltak, hogy bármilyen szörnyű is a helyzet, az antikrisztusok és a gonosz emberek leleplezése nem várhat tovább. A közösségvállalásunk után mindent elintéztünk az alapelvek szerint. Isten szavainak útmutatása révén többé már nem féltem annyira attól, hogy letartóztatnak, és normálisan végezhettem a kötelességem. Végül probléma nélkül kiűztük az antikrisztust a gyülekezetből, és a testvérek fokozatosan visszatértek a normális gyülekezeti élethez. Mindenki hálás volt Istennek, és dicsérte Őt! Ezúttal, a nagy vörös sárkány letartóztatásával és üldözésével szembesülve nem adtam fel, nem hagytam fel a kötelességemmel. Ez teljesen az Isten szava általi útmutatás eredménye volt. Hála legyen Istennek!