2020-ban tervezőként dolgoztam a gyülekezetben, főként tervrajzokat készítettem. Egy idő után rájöttem, hogy a tervrajzok készítése lassabb a többi munkánál. A felügyelőm más munkákat is figyelemmel kísért, így nem követte szorosan nyomon a miénket. Kezdtem hagyagabb lenni. Senki sem siettetett, így csak a rutinfeladatokat végeztem el. Ha nem voltam tétlen, és elkészítettem pár rajzot, minden rendben volt. Mindenesetre kellemes munka volt. Egyáltalán nem kellett kapkodnom, vagy fizikailag szenvednem. Én voltam a csapatunk motorja; ismertem minden alapelvet és a tennivalókat. Emiatt biztos voltam benne, hogy megtartanak ebben a kötelességben, és végül megmenekülök. Ilyen kilátásokkal nem voltak napi céljaim vagy terveim a kötelességemben. Megtettem, amit tudtam, és ezzel elégedett voltam. Soha nem tűntem tétlennek, ugyanakkor teljesen nyugodt is voltam. Rajzolás közben nehezen koncentráltam. Rögtön megnéztem, ha üzenet érkezett a csevegőprogramon, megválaszoltam, és intéztem a dolgokat, függetlenül azok fontosságától vagy sürgősségétől. Elég sok időt elvesztegettem észrevétlenül. Néha voltak délelőtti összejöveteleink, és ha jól beosztottam az időmet, aznap három rajzot is be tudtam fejezni, de az első befejezése után igen önelégült voltam, és arra gondoltam, hogy mivel a délelőtti összejövetel már a fél napomat felemésztette, elég lesz két rajzot elkészíteni. Így ímmel-ámmal végül csak kettőt fejeztem be. Ráadásul a szabadidőmben a híreket néztem. Nem gondolkodtam az életbe való belépésemen vagy a kötelességemben esetleg felmerülő problémákon. Ebben az időben csak tettem a kötelességemet, de nem koncentráltam Isten szavainak olvasására vagy az önvizsgálatra. Romlottságot tanúsítottam, de nem kerestem az igazságot, hogy ezt feloldjam. Úgy gondoltam, hogy nincsenek különösebb nehézségeim a munkámban, és elég sok tervet elkészítettem, tehát jól teljesítem a kötelességemet.

Egyre több feladat volt, de mi túl lassan rajzoltunk, így feltorlódtak a munkák. Volt egy terv, ami egy egész hónapot késett. Amikor a felügyelő ezt megtudta, és megvizsgálta a napi munkavégzésünket, rájött, hogy milyen alacsony a produktivitásunk, és nagyon keményen megmetszett minket, mert lusták voltunk, és elhanyagultuk a kötelességünket. Akkor sem siettünk, amikor már feltorlódott a munka, és ezt senki sem jelentette. Gondatlanok voltunk, nem vettük a vállunkra a terhet, kelletlenül végeztük a kötelességünket, és ez hátráltatta az evangéliumi munkát. Megdöbbentem ennek hallatán. Általában az volt az érzésem, hogy elfoglalt vagyok, és sokat elvégzek, akkor hogy lehetett ilyen kevés, ha alaposan utánaszámolt az ember? Nem tesz-e ez engem a gyülekezeten élősködő parazitává? Elbocsátanak és kiiktatnak, ha ez így folytatódik. Ezek után a felügyelőm ellenőrzése alatt a kötelességem hatékonysága valamennyit javult. De aggodalom töltött el az összes befejezésre váró terv láttán. A felügyelő már szorosabban nyomon követte a munkát, néha belekérdezett a részletekbe, és megvizsgálta, mivel van gondunk. Amikor észrevette, hogy megint bajlódunk, keményebb hangnemet ütött meg. Ez bosszantott. Könnyű mondani, de nehéz megtenni – úgy éreztem, túl sokat követel. Azt hitte, könnyű azokat a terveket elkészíteni? Már így is keményen dolgoztam. Mi lesz, ha továbbra is ilyen követeléseket támaszt? Nem voltak emberfeletti képességeim. Ellenálló állapotban voltam, így nem volt kedvem többet szenvedi, vagy meginni ennek a levét. A sietségre tett felületes erőfeszítéseim csak a felügyelő ámítása volt. Attól féltem, hogy meg fog metszeni, ha túl lassú vagyok. Csak vonszoltam magam, és iszonyú fáradt voltam minden nap. Gyakran álmodoztam arról, hogy milyen nagyszerű lenne, ha egy pillanat alatt be tudnám fejezni az összes rajzot, sőt, a többi nővért is irigyeltem, azt gondolván, hogy az ő kötelességük milyen nyugalmas, nem olyan, mint az enyém a végeérhetetlen tervekkel nap mint nap. Nehéz és fárasztó volt, és ha lassan dolgoztam, megmetszettek. Azt gondoltam, hogy a feladat nem jó. Mivel nem voltam megfelelő állapotban, egy ideig folyton álmos voltam. Sokat aludtam éjszaka, de a nappalokat félálomban tölöttem. Össze kellett szednem az energiáimat, hogy a terveken dolgozzak. Ezután észrevettem, hogy a két nővérnek, akikkel dolgoztam, problémáik akadtak a munkájukban. Az egyikük nem értette az alapeleveket, és a szőrszálhasogatása a kis dolgok miatt hátráltatta a haladásunkat. A másik mindig csak éppen megbirkózott a munkával. Én azonban csak úgy mellékesem rámutattam ezekre a dolgokra, de azután nem mentem utána, és nem beszéltem róla a vezetőnknek. A csapatvezetőnk rájött a problémákra, és megoldotta azokat, de a munkánk addigra már fennakadt.

Egy nap váratlanul odajött hozzám a vezető és azt mondta: „Felületes vagy, dörzsölt, csalárd és felelőtlen a kötelességedben. Csak akkor igyekszel, ha valaki noszogat. Nem hozol őszintén áldozatot Istenért. A viselkedésed miatt el vagy bocsátva. De ha szeretnél, végezhetsz tervezői munkát részmunkaidőben. Később visszaveszünk, ha valóban a megbánás jeleit mutatod.” Elakadt a szavam, ahogy a vezető leleplezett. Tényleg így végeztem a kötelességemet, de ez az egész olyan hirtelen jött. Nem tudtam rögtön elfogadni. Elismertem, hogy késleltettem a munkát, és hogy valóban kárt okoztam. Tényleg szörenyen csalódott voltam, tele megbánással és önváddal, és éreztem, hogy Isten igaz természete nem tűri az emberi sértés. Amikor Isten megvizsgál valakit, nem azt nézi, hogy az illető látszólag milyen jól viselkedik. Az igazsághoz és kötelességéhez való hozzáállását nézi. Én viszont nagyon hanyagul álltam a kötelességemhez, épphogy megbirkóztam vele, kelletlenül végeztem, és mindig másoknak kellett noszogatni. Nem változtattam ezen, miután megmetszettek, és már jóval azelőtt felháborítottam Istent. Az elbocsátásom Isten fenyítése és fegyelmezése volt. Csak magamat hibáztathattam – ki mint vet, úgy arat. Kész voltam rá, hogy alávessem magam, komoly önvizsgálatot tartsak, és megbánást tanúsítsak, hogy vezekeljek a múltbeli vétkeimért. Azt viszont nem értettem, hogy ha eleinte jó munkát akartam végezni, akkor végül miért így teljesítettem a kötelességemet? Mi volt ennek az oka? Zavarodottságomban Istenhez imádkoztam, arra kérve Őt, világosítson meg, hogy megérthessem a problémámat.

Egyszer az áhítat során Isten ezen szavait olvastam: „Ha lelkiismeretesen és felelősségteljesen végeznétek a kötelességeteket, még öt-hat év sem kellene ahhoz, hogy beszélhessetek a tapasztalataitokról és tanúságot tehessetek Istenről, és a különböző munkák nagy eredményt érnének el – de nem vagytok hajlandók tekintettel lenni Isten szándékaira, és nem törekedtek az igazságra. Van néhány dolog, amit nem tudtok, hogyan csináljatok, ezért pontos utasításokat adok nektek. Nem is kell gondolkodnotok, csak meg kell hallgatnotok és ezzel haladnotok tovább. Ez az egyetlen kicsiny felelősség, amit vállalnotok kell – de még ez is meghaladja a képességeiteket. Hol van a hűségetek? Sehol sem látszik! Mindössze kellemesen hangzó dolgokat mondotok. A szívetekben tudjátok, hogy mit kellene tennetek, de egyszerűen nem gyakoroljátok az igazságot. Ez lázadás Isten ellen, és gyökerében az igazság iránti szeretet hiánya áll. A szívetekben nagyon is jól tudjátok, hogyan kellene az igazságnak megfelelően cselekedni, csak éppen nem ültetitek a gyakorlatba. Ez komoly probléma; csak bámuljátok az igazságot, anélkül, hogy gyakorlatba ültetnétek azt. Egyáltalán nem olyanok vagytok, akik alávetik magukat Istennek. Az Isten házában való kötelességvégzéshez a legkevesebb, amit meg kell tennetek, hogy keresitek és gyakoroljátok az igazságot, és az alapelvek szerint cselekedtek. Ha a kötelességed végzése során nem vagy képes gyakorolni az igazságot, akkor hol tudod gyakorolni azt? Ha pedig semmit nem gyakorolsz az igazságból, akkor álhívő vagy. Mi is a célod valójában, ha nem fogadod el az igazságot – még kevésbé gyakorolod az igazságot – és egyszerűen csak téblábolsz Isten házában? Isten házát az idősotthonoddá vagy egy szegényházzá szeretnéd tenni? Ha igen, akkor tévedsz – Isten háza nem gondoskodik ingyenélőkről és semmirekellőkről. Mindenkit el kell távolítani, akinek az emberi mivolta szegényes, aki nem végzi örömmel a kötelességét, aki alkalmatlan a kötelességvégzésre; ki kell iktatni az összes álhívőt, akik egyáltalán nem fogadják el az igazságot. Egyesek megértik az igazságot, de képtelenek átültetni azt a gyakorlatba kötelességeik végrehajtása során. Amikor problémát látnak, nem oldják meg, és bár tudják, hogy ez az ő felelősségük, nem tesznek bele mindent. Ha még azokat a kötelezettségeket sem végzed el, amelyekre képes vagy, akkor milyen értéke vagy hatása lehet a kötelességed végrehajtásának? Van értelme így hinni Istenben? Aki megérti az igazságot, de nem képes gyakorolni azt, aki nem képes elviselni a nehézségeket, amelyeket el kellene viselnie – az ilyen ember alkalmatlan a kötelességvégzésre. Vannak, akik valójában csak azért végeznek kötelességeket, hogy jóllakjanak. Ők koldusok. Azt hiszik, hogy ha elvégeznek néhány feladatot Isten házában, akkor a szállásuk és az ellátásuk meg van oldva, és gondoskodni fognak róluk anélkül, hogy munkát kellene vállalniuk. Létezik vajon ilyen alku? Isten háza nem gondoskodik léhűtőkről. Ha valaki, aki a legkevésbé sem gyakorolja az igazságot, és aki következetesen felületesen végzi a kötelességét, azt mondja, hogy hisz Istenben, Isten vajon el fogja ismerni őt? Az ilyen emberek mind álhívők, és Isten szemében gonosztevők” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól végezze kötelességét, legalább lelkiismerettel és értelemmel kell rendelkeznie). Isten szavait átgondolva úgy éreztem, mintha nyiltan leleplezett volna. Pontosan leírta, hogyan teljesítettem a kötelességemet. Visszagondoltam rá, hogy mik történtek. Amikor észrevettem, hogy a felügyelő nem követi szorosan nyomon a munkát, sunyin és ravaszul elkezdtem ezzel visszaélni. Nem tűnt úgy, hogy tétlenkedem, de nem végeztem el túl sokat. Szabadidőmben nem a kötelességemben felmerülő problémákon vagy az életbe való belépésemen gondolkodtam, hanem a híreket néztem kíváncsiságból – a szívemben semmi sem volt helyénvaló. Fogalmam sem volt róla, mennyire hátráltatom a munkánk előrehaladását. Miután a felügyelőnk megmetszett, egy kicsit javítottam a munkám hatékonyságán, de csak azért erőltettem meg magam, hogy ne bocsássanak el. Ellenálltam és nehezteltem a felvigyázás és felügyelet miatt, és még a kötelességteljesítés is bosszantott. Úgy éreztem, hogy hálátlan, nehéz munka. Tudtam, hogy az egyik munkatársnőm épphogy csak megbirkózik a feladatokkal, és hátráltatja a munkát, de szemet hunytam felette. Rájöttem, hogy semmi őszinteség nem volt bennem a kötelességem iránt, egyáltalán nem gyakoroltam az igazságot, és nem vettem figyelembe Isten szándékát. Csak a testi jólétem és nyugalmam érdekelt. Élősködő voltam, aki a gyülekezet ingyenkenyerét akarta. Lelkiismeretlen és esztelen voltam! Semmiben sem különböztem azoktól a kétkedőktől, akiket csak az érdekel, hogy tele legyen a hasuk, és áldásokat nyerjenek. Nem azért végeztem így a kötelességemet, mert nem értettem meg a feladatot vagy nem rendelkeztem megfelelő képzettséggel, hanem azért, mert hiányzott belőlem az emberi mivolt, nem törekedtem az igazságra, és mert a testi kényelem után sóvárogtam. Egyáltalán nem voltam méltó rá, hogy kötelességet teljesítsek a gyülekezetben.

Az önvizsgálatom során Isten szavait olvastam. „Most Isten egész választott népe gyakorolja a kötelességei végzését, és Isten arra használja az emberek kötelességvégzését, hogy az egyik embercsoportot tökéletesítse, a másikat pedig kiiktassa. Vagyis a kötelesség végrehajtása az, amely felfed mindenféle embert, és mindenfajta csalárd embert, álhívőt és gonosz embert lelepleznek és kiiktatnak a kötelessége végzése során. Azok, akik hűségesen végzik a kötelességüket, becsületes emberek; azok, akik következetesen felületesek, csalárd, alattomos emberek és álhívők; azok pedig, akik megszakításokat és zavarásokat okoznak a kötelességük végrehajtása során, gonosz emberek és antikrisztusok. [...] Minden embert felfednek a kötelességei végzése során – csak állíts rá valakit egy kötelességre, és nem telik majd sok időbe, míg kiderül, hogy becsületes vagy csalárd ember-e, valamint az is, hogy az igazság szeretője-e vagy sem. Azok, akik szeretik az igazságot, őszintén tudják végezni a kötelességeiket és fenn tudják tartani Isten házának munkáját; azok, akik nem szeretik az igazságot, a legkevésbé sem tartják fenn Isten házának munkáját, és felelőtlenek a kötelességeik végrehajtásában. Ez azonnal nyilvánvaló azok számára, akik tisztán látnak. Senki nem az igazság szeretője, aki gyengén végzi a kötelességét, és nem is becsületes ember; az ilyen embereket mind le fogják leplezni és ki fogják iktatni. Az embereknek felelősségérzettel kell rendelkezniük, és érezniük kell a terhet ahhoz, hogy jól teljesítsék a feladataikat. Ily módon a munka minden bizonnyal megfelelően lesz elvégezve. Csak olyankor aggasztó, amikor valakinek nincs teher- vagy felelősségérzete, amikor valakit mindenre ösztönözni kell, amikor mindig felületes, és amikor problémák adódnak, megpróbálja másra hárítani a felelősséget, ami késlekedéshez vezet azok megoldásában. Ekkor még mindig el lehet jól végezni a munkát? Hozhat-e kötelességvégzése bármilyen eredményt is? Semmit nem akar elvégezni a feladatok közül, amelyeket elrendeltek számára, és amikor látja, hogy másoknak segítségre van szükségük a munkájukban, nem foglalkozik velük. Csak akkor teljesít egy kevés munkát, amikor megparancsolják neki, csak amikor nyomás alá kerül, és nincs más választása. Ez nem kötelességvégzés – ez bérmunka! Egy bérmunkás a munkáltatójának dolgozik, a napi munkát napi bérért, az órányi munkát órabérért végzi el; csak arra vár, hogy kifizessék. Fél attól, hogy bármi olyan munkát végezzen, amelyet a főnöke nem lát, fél attól, hogy nem jutalmazzák meg valamiért, amit csinál, mindig csak a látszat kedvéért dolgozik – ami azt jelenti, hogy nem hűséges” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). „Istenben hinni annyit tesz, mint a helyes ösvényen járni az életben, valamint törekedni kell az igazságra. Ez a lélek és az élet kérdése, és ez más, mint a nem hívők törekvése a gazdagságra és dicsőségre, arra, hogy egy örökkévaló nevet szerezzenek maguknak. Ezek elkülönülő utak. Munkájuk során a nem hívők azon gondolkodnak, hogyan végezhetnének kevesebb munkát és kereshetnének több pénzt, hogyan tudnák kétes trükkjeiket úgy kijátszani, hogy többet keressenek. Egész nap azon gondolkodnak, hogyan gazdagodjanak meg, hogyan építsék fel a családi vagyonukat, és még gátlástalan módszerekhez is folyamodnak, hogy elérjék céljaikat. Ez a gonosz útja, a Sátán útja, és ezen az úton a nem hívők járnak. Az az út, amelyen Isten hívői járnak, az igazságra való törekvés és az élet elnyerésének útja; ez Isten követésének és az igazság elnyerésének az útja” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak egy becsületes ember tudja megélni a valódi emberi hasonlatosságot). Isten szavaiból kiviláglott, hogy a nem hívők munkája egy ügylet – pénzkeresés miatt, önérdekből teszik. Még azzal is pénzt akarnak keresni, ha egyáltalán nem csinálnak semmit. Amikor valaki a munkájukat vizsgálja, úgy tesznek, mintha dolgoznának, de agyafúrtak és csalárdak, amikor senki sem figyel. Nem izgatja őket, bármilyen állapotban is van a munkájuk. Csak a pénzüket akarják. Rájöttem, hogy én is pont ilyen vagyok. Ha nem volt nyomás a kötelességemben, ha nem szenvendtem, úgy éreztem, nem is olyan rossz ez a kötelesség. Úgy gondoltam, hogy amíg nem tétlenkedem, és elvégzek pár feladatot, nem leszek kiiktatva, alkalmas leszek rá, hogy a gyülekezetben maradjak, és a végén megmenekülök, s így két legyet ütök egy csapásra. Nem tűntem különösebben lustának, és mások sem láttak problémákat, de nem adtam mindent bele – elégedett voltam egy kevés munkával. A maradék időben átfutottam néhány jelentéketelen információt, lényegtelen dolgokat olvastam, hogy újdonságokra bukkanjak. Folyton csak tétlenkedtem. Nem volt ez másmilyen, mint amikor egy nem hívő a főnökének dolgozik. Amikor elmaradtunk a munkával, úgy tettem, mintha ez nem lenne nagy ügy, és nem próbáltam meg összekapni magam. Amikor megmetszettek és lelepleztek, egy kicsit több erőfeszítést tettem, hogy mentsem a becsületem és ne bocsássanak el, de ahogy megemelték a mércét, ellenálltam és panaszkodtam, és egy könnyebb, nyugalmasabb kötelességre akartam váltani. Úgy tűnt, mintha a kötelességemet teljesíteném, de csak feladatokat végeztem, hogy a felügyelőm lássa. Nem volt bennem őszinteség sem a kötelességem, sem Isten iránt. Egy csekély árat akartam fizetni cserébe a mennyek országának áldásaiért. Üzletet akartam kötni Istennel. Soha nem hittem, hogy a kötelességemben töltött annyi év után ilyen csalafinta, ravasz emberként lepleznek le. Élveztem mindazt, amit Isten adott és szavai ellátását, de a kötelességemben csak a nyugalmat és kényelmet kerestem, bármit megtettem, ami megóvott a szenvedéstől, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját vagy Isten sürgető akaratát. Nem féltem Istent. Ez hogy lehetett volna kötelességteljesítés? Egyértelműen hátráltattam a gyülekezet munkáját, megalkuvó voltam, aki a gyülekezet ingyenkenyerét eszi. Az elmélkedés során rájöttem, hogy azért voltam ennyire önző, mert olyan sátáni filozófiákat vallottam, mint „aki bírja, marja, ördög vigye az utolsót”, „az ember azért áll hivatalnoknak, hogy finom ételhez és ruhákhoz jusson”, és „rövid az élet, élvezd, amíg tudod!” Ezek a dolgok a természetemmé váltak. Ezek szerint a dolgok szerint élve csak a saját testi érdekeimet tartottam szem előtt a cselekedeteimben. Úgy éreztem, hogy az életben kedvesnek kell lenni magunkhoz, nem éri meg kimeríteni magunkat és túl keményen dolgozni. Szabadnak és könnyednek lenni nagyszerű, aggódni és kifáradni pedig vesztő helyzet. Mindig is így álltam hozzá a kötelességemhez, felületes és tunya voltam, ami végül hátráltatta a gyülekezeti munkát, és lerombolta a saját jellememet. Hívő voltam, de nem gyakoroltam Isten szavait, hanem inkább a Sátán ördögi szavai szerint éltem, egyre önzőbb, ravaszabb és aljasabb lettem. Jellemtelen és méltóság nélküli voltam, és nem voltam méltó a bizalomra. A munkahelyén még egy nem hívő ember is – ha ilyen megalkuvó mentalitással közelíti meg a dolgokat – talán megúszhatja egy ideig, de egy idő után át fognak rajta látni a többiek. Ráadásul én a gyülekezetben végeztem a kötelességemet, közvetlenül Isten előtt, aki belelát az emberek szívébe és elméjébe. Játékokat űztem, és trükköztem, és bár egy ideig nem kaptak rajta, Isten mindent teljesen tisztán látott. Látta, hogy egyáltalán nem hozok Érte őszintén áldozatot, csak ügyeskedem. Ekkor az jutott eszembe: Nem csoda, hogy mindig álmos és erőtlen voltam a munkában, és nem éreztem Isten jelenlétét. Ez a dörzsöltségem és csalárdságom miatt volt, ami undorító és visszataszító volt Istennek. Már jóval korábban elrejtette az arcát előlem. A Szentlélek munkája nélkül nagyon eltompultam, így mindegy volt, hogy milyen jól ismerem a feladatot, vagy mennyi tapasztalatom van, nem végeztem jó munkát.

Később Isten még több szavát elolvastam, amelyek tisztázták számomra, hogy milyen is, ha valaki felületes a kötelességében, és azt is láttam, hogy Isten természete sérthetetlen. Isten azt mondja: „Rendkívül fontos, hogy hogyan tekintetek Isten megbízatásaira, ez nagyon komoly dolog. Ha nem tudod teljesíteni azt, amit Isten az emberekre bízott, akkor nem vagy alkalmas arra, hogy az Ő jelenlétében élj, és büntetést érdemelsz. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az embereknek teljesíteniük kell minden megbízatást, amelyet Isten rájuk bíz. Ez az ember legfőbb kötelezettsége, és ugyanolyan fontos, mint a saját élete. Ha nem veszed komolyan Isten megbízatásait, akkor a legsúlyosabb módon árulod el Őt. Ez esetben szánalmasabb vagy, mint Júdás, és átkozottnak kell lenned. Az embereknek alapos megértést kell nyerniük arról, hogy hogyan viszonyuljanak ahhoz, amit Isten rájuk bíz, és legalább azt fel kell fogniuk, hogy a megbízatások, amelyeket Ő az emberiségre bíz, Istentől kapott felmagasztalások és különleges kegyek, és hogy ezek a legdicsőségesebb dolgok. Minden másról le lehet mondani. Még ha az embernek fel is kell áldoznia a saját életét, akkor is teljesítenie kell Isten megbízatását” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerjük meg az ember természetét?). „Egyszer megbíztam valakit, hogy tegyen meg valamit. Ahogy elmagyaráztam neki a feladatot, gondosan lejegyzetelte azt a noteszébe. Láttam, mennyire gondosan jegyzeteli – úgy tűnt, terhet érez a munka iránt, és gondos, felelős hozzáállása van. Miután átadtam neki a munkát, elkezdtem várni a fejleményekre; két hét eltelt, és még mindig nem küldött választ. Így magamra vállaltam, hogy megkeresem őt, és megkérdeztem, hogy halad a feladattal, amivel megbíztam. Azt mondta: »Ó, ne – elfeledkeztem róla! Mondd el újra, mi volt az.« Mit gondoltok a válaszáról? Ilyen fajta hozzáállása volt, amikor munkát végzett. Azt gondoltam: »Ez az ember tényleg megbízhatatlan. Távozz Tőlem, de gyorsan! Nem akarlak többé látni!« Így éreztem. Ezért elmondok nektek egy tényt: soha nem szabad összekapcsolnotok Isten szavait egy csaló hazugságaival – ez gyűlöletes Isten előtt. Vannak olyanok, akik azt mondják, ők mindig állják a szavukat, hogy a szavuk kötelezi őket. Ha ez így van, akkor, amikor Isten szavaira kerül sor, tudnak-e úgy cselekedni, ahogyan azok a szavak mondják, amikor hallják őket? Végre tudják hajtani őket olyan gondosan, ahogy a saját személyes ügyeiket? Isten minden mondata fontos. Nem viccből beszél. Amit Ő mond, azt az embereknek végre kell hajtaniuk és teljesíteniük kell. Amikor Isten beszél, akkor vajon konzultál az emberekkel? Biztosan nem. Feleletválasztós kérdéseket tesz fel? Biztosan nem. Ha fel tudod ismerni, hogy Isten szavai és megbízatásai parancsok, hogy az embereknek azt kell tenniük, és végre kell hajtaniuk, amit ezek a szavak mondanak, akkor kötelességed végrehajtani és teljesíteni őket. Ha azt gondolod, hogy Isten szavai csak viccek, csupán mellékes megjegyzések, amelyeket meg lehet tenni – vagy éppen nem tenni – ahogy tetszik, és így kezeled őket, akkor igencsak értelem nélküli vagy, és nem vagy alkalmas arra, hogy embernek nevezzenek. Isten soha többé nem fog szólni hozzád. Ha egy ember mindig saját döntéseket hoz, amikor Isten követelményeiről, az Ő parancsairól és az Ő megbízatásáról van szó, ezeket pedig felületesen kezeli, akkor olyan ember ő, akit Isten utál. Ha az olyan dolgokban, amelyeket közvetlenül Én parancsolok és bízok rád, folyton szükséged van Rám, hogy felügyeljelek és sürgesselek, hogy nyomon kövesselek, ha folyton aggodalmat okozol Nekem és kérdezősködsz, megkívánva, hogy minden lépésnél mindent ellenőrizzek helyetted, akkor ki kell iktatni téged” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Harmadik exkurzus: Hogyan hallgatott Noé és Ábrahám Isten szavaira, és engedelmeskedett Neki (Második rész)). Megtudtam Isten szavaiból, hogy bármi, amit Ő mond, amit Ő követel, azt a teremtett lényeknek végre kell hajtaniuk, be kell tartaniuk. Ha nem vesszük komolyan Isten szavait, hanem mindig mások felügyeletére és figyelmeztetésére van szükségünk a munkánkban, vagy csak vonakodva végzünk egy keveset, amikor kényszerítenek, ez lényegében Isten bolonddá tétele és megtévesztése, ami felháborító a Számára. Az ilyen ember nem érdemli meg, hogy hallja Isten szavait, vagy a gyülekezetben maradjon, hanem ki kell iktatni. Nagyon féltem, amikor végiggondoltam Isten szavait, különösen amikor azt mondja: „Ez az ember tényleg megbízhatatlan. Távozz Tőlem, de gyorsan! Nem akarlak többé látni!” Sajnáltam és bűntudatot éreztem a gonoszság miatt, amit korábban a kötelességemben elkövettem, és csak úgy záproztak a könnyeim. Visszatekintve a kötelességemhez való hozzáállásomra, pont olyan volt, ahogy Isten leleplezte; hihetetlenül nemtörődöm. Ez egy döntő pillanat a királyság evangéliumának terjesztésében, és a többi testvér mind arra vágyik, hogy kötelességet teljesíthessen. De én a testi kényelmek után sóvárogtam, lezserül és felüleltesen végezve a kötelességemet, megelégedve azzal, hogy munkát végzek anélkül, hogy megpróbáltam volna hatékony lenni, és ez befolyással volt a munkám eredményére. Naplopó voltam, elhanyagoltam a kötelességemet, csak lézengtem, és a saját megelégedésemre gondoltam. A gyülekezet egy ilyen fontos feladatot bízott rám, de én nem értékeltem, és nem vettem komolyan. Úgy tekintettem rá, mint a tőkémre, alkualapra, hogy a gyülekezetből éljek meg anélkül, hogy szenvednék, megfizetném az árát, vagy elgondolkodnék rajta, hogy miként javíthatnék a munkámon. A lehető legszükségesebbet tettem csak meg. Nem érdekelt, milyen lassan haladok, vagy milyen sürgető Isten akarata. Csak az érdekelt, hogy ne fárasszam ki magam. Hanyag és figyelmetlen voltam a kötelességemben, valahogy boldogulni akartam, és halogattam a dolgokat, amikor csak lehetett. Istennek nem volt helye a szívemben, és egyáltalán nem volt Istent félő szívem. Nem tett-e a kutyánál is alantasabbá az, hogy ilyen nemtörődöm voltam a kötelességemmel szemben? A kutyák hűségesek a gazdájukhoz. Akár velük van a gazda, akár nincs, teljesítik kötelességüket, és őrzik a gazda házát. A viselkedésem alapján nem voltam méltó a kötelességem folytatására. Megesküdtem magamnak, hogy attól a naptól fogva megbánást tanúsítok, és jóvá teszem a tartozásom.

Később az áhítat során olvastam egy passzust Isten szavaiból, amely utat mutatott, hogy miként végezzem a jövőben a kötelességem. Isten szavai azt mondják: „Mit gondolt szívében Nóé, amikor Isten azt parancsolta számára, hogy építse meg a bárkát? Azt gondolta: »Mától fogva, semmi nem számít annyira, mint a bárka megépítése, semmi nem olyan fontos és olyan sürgős, mint ez. Hallottam a szavakat a Teremtő szívéből, éreztem sürgető szándékát, ezért nem késlekedhetek; sietve meg kell építenem a bárkát, amiről Isten beszélt, és amit Ő kért.« Mi volt Nóé hozzáállása? Nem mert nemtörődöm lenni. És milyen módon hajtotta végre a bárka megépítését? Késlekedés nélkül. Nagy sietséggel végrehajtott és elvégzett minden részletet abból, amit Isten mondott, és amire utasította, minden energiájával, anélkül, hogy kicsit is felületes lett volna. Összefoglalva, Nóé hozzáállása a Teremtő parancsához az alávetettség volt. Nem volt közömbös iránta, és szívében nem volt ellenállás, sem közöny. Ehelyett szorgalmasan próbálta megérteni a Teremtő szándékát, ahogy feljegyzett minden részletet. Amikor felfogta Isten sürgető szándékát, elhatározta, hogy felveszi a tempót, hogy sietve befejezi, amivel Isten megbízta. Mit jelentett ez: »Nagy sietséggel«? Azt jelentette, hogy a lehető legrövidebb idő alatt befejezte azt a munkát, amely korábban egy hónapig is eltartott volna, elkészítette talán három vagy öt nappal a határidő előtt a legkevesebb időhúzás, illetve halogatás nélkül, hanem a lehető legjobban hajtotta előre az egész projektet. Természetesen az egyes feladatok kivitelezése során mindent megtett azért, hogy minimalizálja a veszteségeket és hibákat, és ne végezzen olyan munkát, amelyet majd meg kell ismételni; továbbá határidőre befejezett minden feladatot és jól csinálta meg azokat, garantálva minőségüket. Ez igaz megnyilvánulása volt annak, amikor az ember nem húzza az időt. Mi volt tehát az előfeltétele annak, hogy képes legyen nem húzni az időt? (Meghallotta Isten parancsát.) Igen, ez volt az előfeltétele és kontextusa. Nos, miért volt képes Nóé arra, hogy ne húzza az időt? Egyesek azt mondják, Nóé igazi alávetettséggel rendelkezett. Mivel rendelkezett tehát, ami lehetővé tette számára, hogy ilyen igazi alávetettséget érjen el? (Tekintettel volt Isten szívére.) Így van! Ezt jelenti az, ha valakinek van szíve! Azok az emberek, akiknek van szívük, képesek tekintettel lenni Isten szívére; akiknek nincs szíve, azok üres burkok, bolondok, nem tudják, hogy legyenek tekintettel Isten szívére. Az ő gondolkodásmódjuk ez: »Nem érdekel, mennyire sürgős ez Istennek, úgy teszem majd, ahogy nekem tetszik – az biztos, hogy nem vagyok tétlen vagy lusta.« Ez a fajta hozzáállás, ez a fajta negativitás a proaktivitás teljes hiánya – ez nem olyasvalaki, aki tekintettel van Isten szívére, és nem is érti, hogyan figyeljen Isten akaratára. Ebben az esetben vajon rendelkezik az illető igaz hittel? Biztosan nem. Nóé tekintettel volt Isten szívére, igaz hite volt, és így képes volt teljesíteni Isten megbízatását. Így tehát nem elég, ha egyszerűen elfogadod Isten megbízatását és hajlandó vagy némi erőfeszítést tenni. Tekintettel kell lenned Isten szándékaira is, bele kell adnod mindenedet, és hűnek kell lenned – ez megköveteli, hogy legyen lelkiismereted és értelmed; ez az, amivel az embereknek rendelkezniük kell, és ez az, ami Nóéban megtalálható volt” (Az Ige, 4. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Harmadik exkurzus: Hogyan hallgatott Noé és Ábrahám Isten szavaira, és engedelmeskedett Neki (Második rész)). Isten szavaiból kiviláglott, hogy Noé azért nyerte el Isten jóváhagyását, mert igaz hite volt Benne, és figyelembe vette az Ő akaratát. Amikor megkapta a megbízását Istentől, a bárka megépítése lett neki a legfontosabb. Nem gondolt a fizikai szenvedésre, vagy arra, hogy milyen nehéz lesz. Az iparosodás előtti időkben egy ilyen hatalmas bárka megépítése bizonyára nagy fizikai és szellemi erőfeszítést igényelt, és a többiek gúnyolódását is állnia kellett. Ilyen körülmények között Noé 120 éven át maradt erős, hogy teljesítse Isten megbízását, és végül megvigasztalja Isten szívét. Noé őszintén feláldozta magát Istenért, és kiérdemelte Isten bizalmát. Ellenben én, ha senki sem noszogatott vagy figyelt, kihasználtam a helyzetet, hogy lusta és sunyi legyek, hogy a testi kényelmemre törekedjek, kelletlenül végeztem a munkámat, nem törődve azzal, hogy mennyire hátráltatom a dolgokat. Tényleg nem volt emberi mivoltom, és nem érdemeltem meg Isten üdvösségét. Most már tudtam, hogy a kötelességteljesítés olyan kellene legyen, mint ahogy Noé építette a bárkát, hogy igazi tettek kellenek. Minden másodpercet ki kell használnom, hogy haladjak, hogy hatékonyabban dolgozzak. Még ha senki sem noszogat vagy ellenőriz, akkor is felelősségteljesnek kell lennem, megtennem minden tőlem telhetőt. Csak így lehet valaki lelkiismeretes és így lehet emberi mivolta.

Ezután elkezdtem beosztani az időmet. Amikor nem a tervezéssel foglalkoztam, arra használtam a szabadidőmet, hogy besegítsek mások kötelességébe, és szemmel tartottam a saját állapotomat. Minden nap nagyon sok dolgom volt, de igazi béke árasztott el, és jobban belemélyedtem a kötelességembe, mint korábban. Néha, amikor már majdnem végeztem egy munkával, és ismét késztetést éreztem a lazsálásra, vagy amikor a tervezésben késedelem volt, mert rosszul koordináltam a dolgokat, el akartam engedni magam, azt gondolva, hogy nem vagyok a csapat tagja, és senki sem sürget, ráadásul egy másik munkába is besegítettem, így indokolt, ha a tervezőmunka egy kicsit lassaban halad. Amikor ilyenekre gondolatam, rájöttem, hogy nem vagyok a megfelelő állapotban, és sietve elkezdtem keresni az igazságot, hogy feloldjam. Ezt olvastam Isten szavaiban: „Mikor az emberek teljesítik kötelességüket, valójában azt teszik, amit tenniük kell. Ha Isten színe előtt teszed, ha teljesíted kötelességedet és becsületes hozzáállással, szívvel veted alá magad Istennek, nem lesz ez a hozzáállás sokkal korrektebb? Tehát hogyan kellene alkalmaznod ezt a hozzáállást a mindennapi életedben? »Isten imádatát szívvel és becsületesen« a valóságoddá kell tenned. Amikor hanyag akarsz lenni és csak színlelsz, bármikor, mikor csalni akarsz és lustálkodni, bármikor, amikor elterelődik a figyelmed, vagy inkább jól éreznéd magad, meg kellene fontolnod: »Ha így viselkedem, ez azt jelenti, hogy megbízhatatlan vagyok? Beleadtam a szívemet kötelességem teljesítésébe? Hűtlen vagyok, ha ezt teszem? Ha ezt teszem, nem tudok eleget tenni a megbízásnak, amellyel Isten megbízott?« Így kellene önvizsgálatot tartanod. Ha rájössz, hogy mindig felületes vagy a kötelességedben, hogy hűtlen vagy, és hogy megbántottad Istent, mit kellene tenned? Azt kellene mondanod: »Abban a pillanatban éreztem, hogy valami baj van itt, de nem kezeltem problémaként; csak hanyagul elsiklottam felette. Mostanáig nem vettem észre, hogy tényleg felületes voltam, hogy nem voltam méltó a felelősségemhez. Valóban nincs lelkiismeretem és józan eszem!« Megtaláltad a problémát és egy kicsit megismerted magadat – tehát most meg kell változnod! A hozzáállásod a kötelességed teljesítéséhez rossz volt. Nemtörődöm voltál vele, mint egy másodállással, és nem adtad bele a szívedet. Ha újra ilyen felületes vagy, imádkoznod kell Istenhez és hagynod kell, hogy megfegyelmezzen és fenyítsen. Ilyen akaratod kell, hogy legyen kötelességed teljesítésében. Csak akkor tudod igazán megbánni bűneidet. Csak akkor változhatsz meg, ha a lelkiismereted tiszta és ha a hozzáállásod a kötelességed teljesítéséhez megváltozott” (Az Ige, 3. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak Isten szavainak gyakori olvasása és az igazságról való elmélkedés vezet előre). Isten szavainak olvasása jobban megvilágította a gyakorlás útját. A kötelesség egy Istentől kapott megbízás. Akár felügyel minket valaki, akár nem, el kell fogadnunk Isten vizsgálódását, és mindent beleadnunk. Az, hogy mindig szükségem volt a noszogatásra, az odaadás hiányát jelentette, amit még mások is szégyenletesnek tartanak. Nem maradhattam ilyen, hanem Istent félő szívre volt szükségem, és el kellett fogadnom az Ő vizsgálódását. Kezdeményezőnek kell lennem a kötelességemben anélkül, hogy szükségem lenne mások ösztönzésére. Amikor a dolgok mozgalmassá váltak mindkét kötelességemben, és meg kellett fizetnem az árat, előre megterveztem az időbeosztásomat, és a legjobbat nyújtottam, próbáltam nem csak ügyeskedni. Amikor így közelítettem meg a dolgokat, egy idő után kezdtem látni az eredményt a kötelességemben. Többet kellett beleadnom, mint korábban, és némi energiát áldoztam rá, de egyáltalán nem voltam fáradt – nyugodt és békés voltam. Amikor nehézségekbe ütköztem a kötelességemben, az igazság keresése által nem várt nyereségekre tettem szert. Előrébb jutottam mind a technikai készségeim, mind az életbe való belépésem területén.

Egy nap 2021 júniusában a vezető eljött hozzám, és azt mondta, hogy újra megkapom a tervezőmunkát. Olyan izgatott voltam, hogy azt sem tudtam, mit mondjak, és szívemből köszönetet mondtam Istennek. Ez a változás a kötelességemben megmutatta, hogy milyen lusta, önző és aljas voltam, és őszintén gyűlöltem magam, és Istent félő szívem volt. Néha még mindig lusta vagyok, ilyenkor Istenhez imádkozom, és arra kérem, hogy vigyázzon a szívemre, és azonnal leplezzen le, feddjen meg és fegyelmezzen, amikor felüleletes, sunyi és ravasz leszek. Amióta ezt a gyakorlatba ültettem, sokkal kevesebbszer vagyok dörzsölt és csalárd, és jobb eredményeket értem el a kötelességemben. Ez egy kicsit fárasztóbb, de igazán kiteljesedem. A vezető később azt mondta, hogy sokkal jobban végzem a kötelességemet, mint korábban. Nagyon meghatott és motivált, amikor ezt hallottam. Tudtam, hogy még mindig nem vagyok elég jó, és továbbra is keményen kell dolgoznom. Hála Istennek, hogy megfenyített és fegyelmezett, ami segített megváltoztatni a hozzáállásomat a kötelességemhez.