Írta: Lin Jino, Kína

Kiskorom óta arra neveltek a szüleim, hogy keményen tanuljak, azt mondták, csak jó diplomával kaphatok jó munkát, és csak akkor élhetem le úgy az életem, hogy nem kell aggódnom az étel és a ruházat miatt, és csak így fognak megbecsülni. Apám gyakran saját magát hozta fel példának, mondván, ő volt az első a falujában, aki egyetemre ment, és ez tette lehetővé számára, hogy elhagyja a falut, és a városba jöjjön. Most egy légkondicionált irodában ül, teát iszik, magas fizetést kap, és jó juttatásokat élvez. Mindez a diplomájának köszönhető. Később anyám megtalálta Istent. Gyakran mesélt nekem bibliai történeteket, és olvastatta velem Isten szavait. Megtudtam, hogy Isten mindig mellettünk áll, vigyáz ránk és óv minket, és hogy most kifejezi az igazságot, hogy megmentsen minket. Nagyon boldog voltam, és hajlandó voltam hinni Istenben. Anyám arról beszélgetett velem, hogy az Istenbe vetett hit a legfontosabb dolog az életben, és hogy komolyan kell vennem. De ezt nem tudtam megérteni, és inkább apám nézetével értettem egyet, miszerint: „Más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják.” Hittem abban, hogy csak magasabb végzettséggel lehet jó életem, csak így tűnhetek ki a tömegből, és érhetem el, hogy irigyeljenek és felnézzenek rám: a tanulás volt a legfontosabb dolog az életemben. Az élettervem abból állt, hogy bejutok az egyetemre, aztán mesterképzést, doktori és posztdoktori képzést végzek, végül pedig professzor leszek, és így én leszek a legkiemelkedőbb személy a rokonaim és barátaim körében, valamint példakép a gyermekeik számára. Akkor dicsőséget hoznék a családomra, és megbánás nélkül élném az életemet. Az általános iskolától kezdve szinte minden reggel angol kazetták hangjára ébredtem, és a szünetekben apám soha nem engedett ki játszani. Hétvégén, valamint a téli és nyári szünetekben is különórákra íratott be. Bár nagyon fáradt voltam, úgy éreztem, ezt kell tennem, és valahányszor olyasmit csináltam, ami hátráltatta a tanulmányaimat, bűntudatom volt.

Hogy bejussak egy jobb egyetemre, apám sok pénzt költött arra, hogy a kisvárosi középiskolámból átírasson egy tartományi fővárosban lévő iskolába. Ha ebben az iskolában a félévenkénti közvetlen felvételi vizsgákon az első kétszáz között végzel, közvetlenül felvételt nyerhetsz olyan csúcsegyetemekre, mint a Csinghua, a Pekingi Egyetem és a Tungcsi. De ebbe az iskolába nem volt könnyű bejutni; át kellett menni egy felvételi vizsgán. Hogy gond nélkül bejussak ebbe az iskolába, apám ismét sok pénzt költött arra, hogy magánórákra járasson. Attól a pillanattól kezdve, hogy reggel kinyitottam a szemem, egészen addig, amíg este lefeküdtem, óráim voltak. Még álmomban is képletek és betűk zúdultak rám. Elnyomottnak és tehetetlennek éreztem magam, de csak annyit tehettem az érzéseim levezetése érdekében, hogy sírtam, majd mentem tovább előre. Végül bejutottam abba az iskolába, pont úgy, ahogy akartam. Miután átkerültem, láttam, hogy a verseny a diákok között ebben az iskolában igazán kiélezett. Mindenki arra törekedett, hogy bekerüljön az első kétszázba, és biztosítsa a közvetlen felvételi helyét. Ilyen környezetben nagy nyomást éreztem, és egyáltalán nem mertem lazítani. Minden éjjel sokáig fennmaradtam tanulni, nem mertem hajnali egy vagy két óra előtt lefeküdni, és ha hétvégén egy kicsit tovább aludtam, azt bűnnek éreztem. Gyakran gondoltam arra, hogy véget érnek-e valaha ezek a kimerítő napok. De aztán azt gondoltam: „Ha most nem dolgozom keményen, és nem jutok be egy jó egyetemre, és végül lenéznek, amiért nem sikerült, azt még jobban meg fogom bánni. Ha egyszer bejutok egy jó egyetemre, minden rendben lesz.” Némi remény költözött a szívembe, amikor erre gondoltam. De meglepetésemre csak egy átlagos főiskolára sikerült bejutnom. Nagyon csalódott voltam. Különösen akkor szégyelltem magam, amikor összefutottam ezen a főiskolán néhány osztálytársammal, akik a kisvárosomban tanultak, és rosszabb jegyeik voltak nálam. „Én még egy jó középiskolába is átiratkoztam, csak hogy bejussak egy jó egyetemre, de végül nem sikerült. Biztosan nevetnek rajtam, és azt mondják, hogy csak ennyire tellett tőlem, és hogy nem vagyok jobb náluk, igaz?” Így új életcélt tűztem ki: „Nem sikerült bejutnom egy csúcsegyetemre az alapképzésre, hát bejutok egy csúcsegyetemre a mesterképzésre! Ha magasabb végzettségem lesz, a barátaim és rokonaim mind elismernek majd. Milyen dicsőséges lesz ez!” Ennek a gondolata motivációval töltött el. Ezután, amikor csak időm volt, a könyvtárba mentem tanulni. Amikor az iskolában mesterképzési felvételi előkészítő órák voltak, korán jelentkeztem. Abban az időben hetente kétszer jártam összejövetelre. Minden összejövetelből nyertem valamit, és szerettem is járni. Egy nővér, aki velem járt összejövetelekre, az alsóbb éves iskolatársam volt. Nagy teherérzete volt a kötelességében, és még gyülekezetvezetővé is választották. A lehető legtöbb idejét az összejövetelekre és a kötelességére fordította, de én nem bírtam így tenni. Úgy éreztem, a tanulás a legfontosabb az életben, ezért a szabadidőm nagyobb részét a mesterképzési felvételi vizsgára való felkészülésnek szenteltem. Később öntözési diakónussá választottak, és a heti összejövetelek száma is nőtt egy kicsit. Buzgón teljesítettem minden kötelességet, amit a vezető elrendezett számomra. Azonban, mivel még mindig jártam a felvételi előkészítőkre, kevesebb időm maradt a kötelességemre. Az összejövetelek alatt, ha a testvéreknek problémáik voltak, gyorsan beszélgetni akartam velük, hogy megoldjuk azokat, így több időt spóroljak magamnak a vizsgafelkészülésre. Néha, amikor egy összejövetel a végéhez közeledett, láttam, hogy a testvérek tovább akarják folytatni a közösséget, és én is szerettem volna még egy kicsit együtt lenni velük, de aztán eszembe jutott, hogy aznapra már lemaradtam a tanulással, és ha folytatom az összejövetelt, még jobban lemaradok, és ez hatással lesz a vizsga sikerességére, ezért kerestem egy kifogást, hogy elmenjek. Utána önvádat éreztem a szívemben, de aztán arra gondoltam, hogyan néznének le mások, ha megbuknék a felvételin, így elfojtottam az önvád érzését.

2016. augusztus 26-án megválasztottak gyülekezetvezetőnek. Amikor kihirdették az eredményt, öröm és aggodalom keveredett a szívemben. Boldog voltam, mert a gyülekezetvezetővé választás azt jelentette, hogy több lehetőségem lesz a képzésre. Aggódtam, mert az év második felében már negyedéves leszek az egyetemen, és nemsokára elérkezett az országos mesterképzési felvételi vizsga ideje. Sok éven át keményen tanultam erre a vizsgára, és ez az utolsó néhány hónap volt a felkészülés kritikus időszaka. Ha nem megyek át, „bukott jelöltnek” vagy „ismétlőnek” bélyegeznek. Milyen szégyenteljes lenne! Ráadásul a mesterképzésre való bejutás fontos lépés volt a dicsőséges életcélom elérése felé vezető úton. Ha még a mesterképzésre sem tudok bejutni, hogyan szerezhetnék valaha is magasabb végzettséget? Miért maradtam fent későig és tanultam keményen ennyi éven át? Hát nem azért, hogy magasabb végzettséget szerezzek? Ha ekkor elvállalom a gyülekezetvezetői kötelességet, több gyülekezeti munkában kell részt vennem, és nem lesz időm és energiám a felvételi vizsgára való felkészülésre. Mondhatni, feladnám a jövőmet, és emiatt örökre megmaradna az „alapdiplomás” címke. Manapság mindenhol vannak egyetemi diplomások. Semmi előnyöm nem lenne az álláskeresésben. Ha nem találok jó munkát, hogyan tűnhetnék ki és hozhatnék dicsőséget a családomra? Nem akartam, hogy örökké lenézzenek, ezért kifejeztem, hogy nem áll szándékomban vezetőnek lenni. A prédikátor, miután meghallgatta aggályaimat, felolvasott nekem egy szakaszt Isten szavaiból, ami megérintette a szívemet. Mindenható Isten azt mondja: „Ha olyan valaki vagy, aki tekintettel van Isten szándékaira, akkor valódi teher fog kialakulni benned a gyülekezet iránt. Valójában ahelyett, hogy ezt a gyülekezetért viselt tehernek neveznénk, jobb lenne a saját életedért viselt tehernek hívni, mert azért alakul ki benned teher a gyülekezet iránt, hogy Isten tökéletesíthessen téged az ilyen tapasztalatok révén. Ezért bárki is viseli a legnagyobb terhet a gyülekezetért, bárki is visel terhet az életbe való belépésért – ők azok, akiket Isten tökéletesít. Világosan látod ezt? Ha a gyülekezet, amelyben vagy, szétszóródott, mint a homok, de te nem aggódsz és nem idegeskedsz, sőt szemet hunysz afölött, amikor a testvéreid nem tudják normálisan enni és inni Isten szavait, akkor ez annak a megnyilvánulása, hogy nincs rajtad teher. Az ilyen emberek nem azok, akiket Isten szeret. Azok, akiket Isten szeret, éhezik és szomjúhozzák az igazságosságot, és tekintettel vannak Isten szándékaira. Így hát tekintettel kell lennetek Isten terhére, itt és most; nem szabad megvárnotok, amíg Isten felfedi igazságos természetét az emberek sokaságának, mielőtt tekintettel lennétek Isten terhére. Nem lenne-e addigra már túl késő? Most van egy jó alkalom arra, hogy Isten által tökéletessé válj. Ha hagyod, hogy ez a lehetőség kicsússzon a kezeid közül, egész életed hátralévő részében bánni fogod, ahogyan Mózes sem tudott belépni Kánaán jó földjére, és ezt egész életében bánta, bűntudattal halva meg. Mikor Isten igazságos természete feltárul az emberek sokasága előtt, tele leszel megbánással. Még ha Isten nem is fenyít meg téged, te magadat fogod megfenyíteni a bűntudatod miatt. Egyesek nincsenek meggyőződve erről, de ha nem hiszed, csak várj, és majd meglátod. Egyesek pontosan azok, akik magukon fogják látni e szavak megvalósulását. Hajlandó vagy áldozatul adni magad ezekért a szavakért?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Légy tekintettel Isten szándékaira, hogy elérd a tökéletességet). Isten szavait olvasva rájöttem, hogy most van a kritikus időszak, amikor Isten tökéletesíti az embereket, és Isten azáltal tökéletesíti az embereket, hogy ők végzik a kötelességüket. Vezetőként képes lennék több testvérrel kapcsolatba lépni, és több problémával találkozni. Ezeket a problémákat mind az igazság keresése által kellene megoldani, és minél több problémát oldanék meg, annál több igazságot értenék meg. A kötelességem végzése során sok romlott beállítottságot fednék fel. Az igazság keresése által a törekvésem mögött álló téves szempontok kiigazításra kerülnének, és a romlott beállítottságaim fokozatosan feloldódnának. Ez a folyamat a megtisztulás folyamata is. Kötelességvégzés nélkül nem nyerheted el az igazságot, és elveszíted a lehetőséget a megtisztulásra és az üdvösség elnyerésére is. Rájöttem, hogy ha nem ragadom meg ezt a lehetőséget, és ha, mire Isten munkája véget ér, nem szerelkeztem fel sok igazsággal és a romlott beállítottságom nem változott meg, akkor végül pusztulásnak leszek kitéve, és már túl késő lesz a megbánáshoz. Arra gondoltam, hogy ebben az időszakban, azáltal, hogy a kötelességem végzése révén felszerelkeztem a látomásokra vonatkozó igazságokkal, megértettem Isten irányítási munkájának célját, Isten ítélő munkájának jelentőségét, és szereztem némi ismeretet Isten munkájáról. Továbbá, amikor korábban történt velem valami, nem tudtam, hogyan gondolkodjak el magamon. Mindig azt hittem, hogy az emberi mivoltom jó, és hogy becsületes és kedves vagyok. De Isten szavainak leleplezése és a tények feltárulása révén végül megláttam, hogy hátsó szándékaim voltak az ár megfizetésével és az áldozathozatallal, hogy alkudozni próbáltam Istennel, és hogy egyáltalán nem vagyok becsületes ember. Ha nem végeztem volna kötelességet, soha nem szereztem volna meg ezt az ismeretet, és nem tettem volna szert ezekre a nyereségekre. Aznap vezetővé választottak, és Isten azt remélte, hogy a kötelességem végzése által több igazságot fogok megérteni. Isten meg akart menteni, de én nem tudtam, mi a jó nekem. Csak azt mérlegeltem, hogy a jövőben mások nagy becsben tartanak-e majd, és hogy ki tudok-e emelkedni a tömegből, és dicsőséget tudok-e hozni a családomra. El akartam lökni a lehetőséget, amit Isten adott nekem arra, hogy tökéletesítsen. Igazán rövidlátó, bolond és tudatlan voltam! Aztán eszembe jutott, hogy az öntözési kötelesség végzése alatt a testvérek több összejövetelt és közösséget reméltek, de én csak arra gondoltam, hogy rohanjak vissza készülni a vizsgáimra, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet munkáját. Igazán önző voltam, és híján voltam az emberi mivoltnak!

Mindig azt hittem, hogy a magas iskolai végzettség és a magasabb diploma garantálja számomra a jó jövőt és a kényelmes életet. De vajon tényleg tartható ez az álláspont? Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „Egyesek jó szakot választanak a főiskolán, és végül egy hőn áhított állást találnak a diploma megszerzése után; elmondható, hogy repülőrajtot vesznek az élet útján. Mások sokféle készséget tanulnak és sajátítanak el, mégsem találnak soha olyan munkát vagy pozíciót, amely megfelelne nekik, még kevésbé építenek saját karriert; elmondható, hogy ezeknek az embereknek az első lépését az életben kudarcok és rögös szakaszok jellemzik, a kilátásaik komorak, az életük pedig bizonytalan. Megint mások szorgalmasan belevetik magukat a tanulmányaikba, mégis épphogy lemaradnak minden lehetőségről, hogy felsőfokú oktatásban részesüljenek; úgy tűnik, arra vannak ítélve, hogy soha ne érjenek el sikert – elmondható, hogy a legelső reményeik az élet útján szertefoszlanak. Nem tudva, hogy az előttük álló út sima vagy rögös-e, most először érzik meg, mennyire kiszámíthatatlan az emberi sors, és így a félelem és a várakozás keverékével néznek szembe az élettel. Mások nem túl iskolázottak, mégis képesek könyveket írni, és bizonyos fokú hírnévre tesznek szert. Megint mások szinte teljesen írástudatlanok, mégis képesek pénzt keresni az üzleti életben, és ezáltal el tudják tartani magukat. … Hogy az ember milyen foglalkozást választ, hogyan keresi a kenyerét, hogy a meghozott döntései jók vagy rosszak-e – van-e az embereknek bármilyen választásuk ezekben a dolgokban? Vajon az emberek vágyain és döntésein alapulnak? A legtöbb ember kevesebbet akar dolgozni és többet keresni, nem akar a napon és az esőben fáradozni, tisztességesen akar öltözködni, bárhová is megy, káprázatos jelenség akar lenni, felül akar kerekedni, és dicsőséget akar hozni az őseire. Az embereknek ilyen »tökéletes« vágyaik vannak, de amikor megteszik az első lépést az élet útján, fokozatosan meglátják, mennyire tökéletlen az emberi sors, és most először igazán ráébrednek, hogy bár az ember merész terveket szőhet a jövőjére nézve, és féktelenül mindenféle álmokat dédelgethet, senkinek sincs meg a képessége vagy az ereje ahhoz, hogy megvalósítsa a saját álmait, sem pedig a képessége ahhoz, hogy irányítsa a saját jövőjét. Mindig lesz egy szakadék az ember álmai és a valóság között, amellyel szembesül; a dolgok soha nem alakulhatnak úgy, ahogy azt az ember elképzeli, és az ilyen valósággal szembesülve az emberek soha nem találhatnak elégedettségre vagy megnyugvásra. Vannak még olyanok is, akik a megélhetésük és a kilátásaik, valamint a sorsuk megváltoztatása érdekében újra és újra megpróbálnak mindenféle módszerrel előállni, minden lehetséges utat felfedezni, és mindenféle erőfeszítést és áldozatot meghozni. De a végén, még ha a saját kemény munkájuk révén meg is tudják valósítani az álmaikat és a vágyaikat, a sorsukat soha nem tudják megváltoztatni, és bármennyit is küzdenek, soha nem léphetnek túl a sorsukon. Függetlenül a képességeikben és az intelligenciájukban mutatkozó különbségektől, és akár van bennük elszántság, akár nincs, az emberek mind egyenlőek a sors előtt, ahol nincsenek köztük megkülönböztetve nagyok és kicsik, magas- és alacsonyrendűek, magasztosak és középszerűek. Az, hogy ki milyen foglalkozást folytat, miből él és mekkora vagyona van az életben, nem a szülein, a tehetségén, illetve az erőfeszítésein vagy az ambícióin múlik – a Teremtő előre elrendelésén múlik” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Miután elolvastam Isten szavainak e szakaszát, rájöttem, hogy azt, milyen kilátásai és sorsa van egy embernek, nem az határozza meg, hogy milyen szakon tanul, vagy milyen diplomája van, hanem Isten eleve elrendelése. A körülöttem lévő emberekre néztem. Sokan jól tanultak és magasabb diplomát szereztek, de végül nem találtak jó munkát. Néhány iskolatársamnak rossz tanulmányi eredményei voltak, de amikor végeztek, szerencséjük volt a szakpolitikai reformokkal, és jó munkáltatókhoz kerültek. Néhány másik iskolatársam bejutott a mesterképzésre, de végül ugyanazt a munkát végezték, mint azok, akiknek csak alacsonyabb végzettségük volt. Továbbá az sem rajtad múlik, hogy bejutsz-e egy jó iskolába. Vegyük például az én esetemet. Hogy bejussak egy jó egyetemre, kifejezetten átiratkoztam egy jó középiskolába, és mindennap éjt nappallá téve tanultam. Azt hittem, hogy sok erőfeszítéssel átléphetem egy csúcsegyetem kapuját, és onnantól kezdve kiemelkedhetek a tömegből, és dicsőséget hozhatok a családomra. De sosem gondoltam volna, hogy végül csak egy átlagos főiskolára jutok be. Most is ugyanez volt a helyzet. Ha az a sorsom, hogy bejussak egy csúcsegyetemi mesterképzésre, akkor be fogok. Ha nem az a sorsom, akkor bármennyi erőfeszítést is teszek, nem fogok átmenni a vizsgán. Csak annyit tehettem, hogy alávetem magam Isten vezénylésének és elrendezésének, és hagyom, hogy a dolgok a maguk medrében folyjanak, miközben jól végzem a kötelességemet. Erre gondolva megkönnyebbültem a szívemben, és elfogadtam a vezetői kötelességet. Miután vezető lettem, láttam, hogy a gyülekezet minden ügyét, legyen az kicsi vagy nagy, gondosan kell megoldani. Még csak rövid ideje képeztek, nem fogtam fel az alapelveket, és nem tudtam, hogyan kezeljek sok dolgot. Így erőfeszítést kellett tennem, hogy keressem az alapelveket, és közösséget tartsak a testvérekkel. Alapvetően nem volt időm vagy energiám a tanulásra. Ugyanakkor egyre inkább úgy éreztem, hogy a tankönyvi ismeretek magolása fárasztó és unalmas, és hogy ennek a tudásnak nincs gyakorlati haszna. Mindig kényszerítenem kellett magam, hogy bemagoljam azokat a dolgokat. De a kötelességem végzése más volt. A kötelességem végzése gyakorlati nyereséget hozott számomra, és a szívem örömöt érzett. Például a gyülekezet megtisztításának munkája során keresnem kellett az igazságot a tisztánlátás terén, és össze kellett vetnem azt az emberek megnyilvánulásaival, ami javíthatta a felismerő képességemet. Gyakran ütköztem nehézségekbe a gyülekezeti munka végzése során is. Istenhez fordultam imádkozni és keresni, és megkaptam Isten megvilágosítását és útmutatását. Az Istenbe vetett hitem is növekedett. Bár nem láttam Istent a saját szememmel mint Jób, éreztem, hogy Isten minden időben és minden helyen mellettem van, és Ő az egyetlen támaszom. A szívem hihetetlenül nyugodt volt, és azt az elégedettséget, amit a szívemben éreztem, nem lehetett megszerezni az ismeretek tanulmányozásából. De valahányszor visszamentem az egyetemre, és láttam, hogy az osztálytársaim mind a mesterképzési felvételi vizsgára való felkészüléssel vannak elfoglalva, és hallottam, hogy a tanárok, diákok és szülők mind a felvételi vizsgáról beszélnek, miközben én a gyülekezeti munkával voltam elfoglalva, és egyre kevesebb időm maradt a vizsgára való felkészülésre, és aggódtam amiatt, hogy mit gondolnak majd rólam. Vajon azt hiszik majd, hogy nem teszem oda magam a tanulmányaimban, és nem törődöm a rendes dolgommal? Aztán arra gondoltam, hogy fiatal korom óta keményen dolgoztam a magasabb végzettség megszerzéséért. Csak úgy feladom? Akkor soha nem lesz esélyem kiemelkedni a tömegből. Ezekre a dolgokra gondolva a szívem még mindig nem tudta elengedni a dolgot, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Folyamatosan magasabb végzettségre törekszem, és a szívemben még mindig le akarom tenni a mesterképzési felvételi vizsgát. Nem tudom teljesen elengedni. Kérlek, adj útmutatást, hogy megértsem az igazságot, hogy ne legyen rám hatással a felvételi vizsga ügye, és jól végezhessem a kötelességemet.”

Imádkozás után kerestem Isten szavait a hírnévvel és nyereséggel kapcsolatban. Isten ezen szavait olvastam: „Az emberek tudásszerzési folyamata során vajon milyen útra akarja a Sátán vezetni az embereket azáltal, hogy mindenféle módszert bevet – legyen az történetek mesélése, egyszerűen valamilyen tudásanyag átadása, vagy annak lehetővé tétele, hogy kielégítsék vágyaikat és becsvágyaikat? Az emberek azt hiszik, nincs semmi baj a tudás elsajátításával, hogy az tökéletesen természetes és indokolt. Hogy tetszetősen fogalmazzunk, magasztos becsvágyakat kitűzni vagy ambíciókkal rendelkezni azt jelenti, hogy az embernek van lendülete, és ennek kellene a helyes útnak lennie az életben. Ha valaki meg tudja valósítani a saját becsvágyait, vagy sikeres karriert tud felépíteni az életében, hát nem dicsőségesebb módja ez az életnek? Ily módon az ember nemcsak megtiszteli az őseit, hanem esélye van arra is, hogy nyomot hagyjon az eljövendő nemzedékek számára – hát nem jó dolog ez? Ez jó dolog a világi emberek szemében, és számukra ez helyes és pozitív dolog kell, hogy legyen. A Sátán azonban baljós szándékaival vajon elvezeti az embereket egy ilyen úton, és ezzel ennyi is? Természetesen nem. Valójában nem számít, mennyire nagyszabásúak az ember becsvágyai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amit keres, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó minden ember számára életbevágóan fontos az élete során, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési módjait és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és az életükkel kapcsolatos becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasröptűen írják is le az emberek az életükkel kapcsolatos becsvágyaikat, ezek a becsvágyak mindig a hírnév és a nyereség körül forognak. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, meglesz a tőkéjük ahhoz, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test féktelen élvezetében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek boldogan és tudtukon kívül átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul belesüllyedtek ebbe az ingoványba, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy az emberek számára, és ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet? Néhányan azt mondják, hogy ismeretekre szert tenni nem más, mint könyveket olvasni és megtanulni egyes dolgokat, amelyeket még nem tudsz, hogy ne maradj le a kortól, vagy ne hagyjon maga mögött a világ. Csak azért szerzel ismereteket, hogy ételt tehess az asztalra, a saját jövőd miatt, vagy hogy gondoskodj az alapvető szükségleteidről. Van bárki, aki egy évtizeden keresztül elviselné a kemény tanulást csupán az alapvető szükségletek miatt, csak azért, hogy megoldja az élelmezést? Nem, nincs ilyen ember. Akkor hát miért szenvedi el valaki ezeket a nehézségeket oly sok éven át? A hírnévért és nyereségért. A hírnév és a nyereség vár rájuk a távolban, hívogatja őket, ők pedig úgy hiszik, hogy csak saját szorgalmuk, nehézségeik és küzdelmeik révén léphetnek rá az útra, amely a hírnévhez és a nyereséghez vezet, és ezáltal elnyerik ezeket a dolgokat. Az ilyen embernek el kell szenvednie e nehézségeket a saját jövőbeni útja miatt, jövőbeni élvezeteiért és azért, hogy egy jobb életet nyerjen. [...] Ezek az eszmék és állítások befolyásolják egyik generációt a másik után; sok ember elfogadja ezeket az eszméket, ezekre a »magasztos becsvágyakra« törekszenek, ezekért küszködnek, sőt, még az életüket is hajlandóak feláldozni, hogy beteljesítsék ezeket. Ez az az eszköz és módszer, amely által a Sátán megrontja az embereket a tudással. Tehát miután a Sátán erre az útra tereli az embereket, vajon képesek alávetni magukat Istennek és Őt imádni? Képesek elfogadni Isten szavait és az igazságra törekedni? Egyáltalán nem, mivel a Sátán tévútra vezette őket. Vegyük most ezt fontolóra: vajon a Sátán által az emberekbe ültetett tudásban, eszmékben és nézetekben jelen vannak az Isten iránti alávetettségnek és Isten imádásának igazságai? Jelen vannak Isten félelmének és a rossz kerülésének igazságai? Jelen van egy is Isten szavai közül? Van bennük bármi, ami az igazságból való? Egyáltalán nincs – ezek a dolgok teljes mértékben hiányoznak” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). „E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség elkóborol Istentől és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Ily módon egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, alattomos szándékai nem végképp gyűlöletesek? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán alattomos indítékain, mert úgy vélitek, hogy hírnév és nyereség nélkül nem lenne értelme az életnek, az emberek többé nem látnák az előttük lévő utat, többé nem látnák a céljaikat, és a jövőjük elsötétülne, homályos és borús lenne. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség hatalmas béklyók, amelyeket a Sátán helyez az emberre. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyeket a Sátán hozott neked. Amikor meg szeretnél szabadulni mindezektől a dolgoktól, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal és igazán gyűlölni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Csak akkor fogod igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.).

Isten szavait olvasva rájöttem, hogy a felszínen nincs semmi rossz a tudásra való törekvésben, de mögötte a Sátán alattomos szándékai rejlenek. Isten teremtette az embert. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek higgyenek Istenben és imádják Őt, és végezzék a kötelességüket; ezek pozitív dolgok. De a Sátán, hogy versengjen Istennel az emberekért, a tudást használja fel a félrevezetésükre, a hírnévre és nyereségre való törekvés útjára vezetve őket, elérve, hogy az emberek a hírnévre és nyereségre való törekvést pozitív dolognak tekintsék, hogy minden idejüket és energiájukat a hírnévre és nyereségre áldozzák, és egyáltalán ne gondoljanak a kötelességük végzésére vagy Isten imádására, így eltávolodva Istentől, elárulva Istent, és végül a Sátán által felfalatva. Felidéztem, hogy kiskoromtól kezdve hogyan fogadtam el az apám által belém nevelt nézetet, miszerint „más törekvések kicsik, a könyvek mindet felülmúlják”. Hittem, hogy ahhoz, hogy ne nézzenek le, keményen kell tanulnom, és magasabb végzettséget kell szereznem. A felvételi vizsgák érdekében robotként tömtem a fejembe a tudást reggeltől estig mindennap. Úgy éreztem, szétrobban a fejem. Elnyomottnak és fájdalmakkal telinek éreztem magam, és nem volt más módom az érzéseim levezetésére, mint a sírás. Ennek ellenére soha nem gondoltam arra, hogy feladjam, mert azt hittem, hogy a hírnév és nyereség megszerzése egyenlő a fényes jövővel. A tömegből való kiemelkedés és a családnak szerzett dicsőség olyan volt, mint egy előttem lógó csali, amely arra csábított, hogy minden időmet és energiámat erre áldozzam. Később, bár jártam összejövetelekre és végeztem a kötelességemet, fejben azon járt az eszem, hogyan tudnék több időt kiszorítani a tanulásra. Nem volt indíttatásom megoldani a testvérek nehézségeit és problémáit, attól félve, hogy az elvenné a tanulásra szánt időmet. A testvérek vezetővé választottak, ami egy Istentől kapott lehetőség volt a képzésre, hogy elnyerhessem az igazságot, és növekedjek az életben. De én el akartam utasítani. A hírnévre és nyereségre való törekvést pozitív dolognak tekintettem, és hajlandó voltam bármilyen árat megfizetni a megszerzésükért. Mégis, amikor nem végeztem jól a kötelességemet, egyáltalán nem éreztem lelkiismeret-furdalást. Igazán nem tudtam megkülönböztetni a helyest a helytelentől! Láttam, hogy a hírnévre és nyereségre való törekvés csak eltávolítana Istentől, és arra késztetne, hogy eláruljam Istent, és végül teljesen elveszíteném Isten üdvösségét, és a Sátán felfalna. Az utolsó napokban Isten testté lett, hogy szavakat fejezzen ki az emberiség megmentése érdekében. Ez az ember megmentésének kritikus pillanata, mégis én a haszontalan tudás tanulmányozásával pazaroltam életem legjobb éveit, elszalasztva a legjobb lehetőséget Isten üdvösségére. Amikor Isten munkája véget ér, és eljönnek a nagy katasztrófák, bármennyi tudásom vagy pénzem van, vagy bármilyen nagy a hírnevem, az nem lesz képes megmenteni az életemet. Mi értelme lenne ennek? Erre gondolva felismertem a hírnévre és nyereségre való törekvés súlyos következményeit, és egyre inkább úgy éreztem, hogy a mesterképzési felvételi vizsgára való felkészülés csak a fiatalságom pazarlása lenne. Nem hagyhattam, hogy a Sátán továbbra is megtévesszen. Fel kellett adnom a hírnévre és nyereségre való törekvést, és több időt és energiát kellett fektetnem a kötelességem végzésébe.

2016 decemberében, ahogy a vizsga időpontja egyre közelebb került, ránéztem az íróasztalomon lévő felvételi előkészítő könyvekre, amelyeket napok óta nem nyitottam ki, és a szívemben még mindig volt némi vívódás: „Elmenjek vizsgázni, vagy ne? Végül is több mint tíz évig keményen dolgoztam. Mi van, ha átmegyek? De ha átmegyek, a kemény tanulás újabb köre kezdődik, több nyílt és rejtett küzdelem lesz az osztálytársak között, és a különféle bizonyítványokra való végeláthatatlan törekvés. Már a gondolatától is elnyomottnak érzem magam, és úgy érzem, megfulladok! Ez elkerülhetetlenül időt vesz majd el a kötelességem végzésétől is. De ha nem megyek el a mesterképzési felvételi vizsgára, mit csinálhatok a jövőben? A társadalom manapság annyira nagyra értékeli a diplomákat. Ha nincs magasabb végzettségem, nem lesz könnyű munkát találni. Végül is ez a jövőmmel kapcsolatos!” Erre gondolva fel-alá járkáltam a tanulószobában. Mit válasszak? Eszembe jutott egy, az Isten emberhez intézett utolsó tizenegy elvárása közül: „Képes vagy-e Értem lemondani a túlélésed jövőbeni útjának megfontolásáról, tervezéséről vagy előkészítéséről?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.)). Aztán elolvastam Isten szavait: „Amit az ember remél és amire törekszik, olyasmi, ami után a test kicsapongó vágyaira való törekvés során sóvárog, nem pedig az embernek kijáró rendeltetési hely. Amit Isten eközben az ember számára készített, az az áldás és ígéret, amely jár az embernek, miután megtisztult, amelyet Isten a világ teremtése után készített az ember számára, és amelyet nem szennyeznek be az ember döntései, elképzelései, képzelődései vagy teste. Ez a rendeltetési hely nem egy bizonyos személy számára készült, hanem az egész emberiség pihenőhelye. Így ez a rendeltetési hely a legmegfelelőbb az emberiség számára” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). „Most van az idő, amikor a Lelkem hatalmas munkát végez, és az idő, amikor megkezdem munkámat az idegen nemzetek között. Mi több, most van az idő, amikor az összes teremtett lényt osztályozom, mindegyiket a megfelelő csoportba helyezve, hogy munkám gyorsabban haladhasson előre, és képesebb legyen eredményeket elérni. És így, amit tőled kérek, még mindig az, hogy teljes lényedet ajánld fel az Én összes munkámnak, és még inkább, hogy világosan felismerd és pontosan lásd mindazt a munkát, amit rajtad végeztem, és minden energiádat feláldozd, hogy az Én munkám nagyobb eredményeket érhessen el. Ez az, amit meg kell értened. Hagyj fel a másokkal való versengéssel, azzal, hogy tartalék tervet keresel vagy kényelmet a hús-vér tested számára, hogy ne késleltesd a munkámat, és ne akadályozd a te csodás jövődet sem. Nemhogy nem óv meg téged, ha így teszel, hanem csak pusztulást hozhat rád. Botorság lenne részedről, nemde? Az, amiben ma elmerülsz, pontosan az a dolog, ami tönkreteszi a jövődet, miközben a ma elviselt fájdalom épp az, ami megvédelmez téged. Világosan látnod kell ezeket a dolgokat, hogy ne ess olyan kísértések áldozatául, amelyekből csak nehezen tudod kiszabadítani magad, és hogy elkerüld, hogy a sűrű ködbe botolj, soha többé nem találva a napot. Amikor a sűrű köd felszáll, a nagy nap ítélete közepette találod magad” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az evangélium terjesztésének munkája egyben az ember megmentésének munkája is). Újra és újra elgondolkodtam Isten szavain, és minél többet gondolkodtam, annál jobban megvilágosodott a szívem. Isten szándéka az, hogy az emberek képesek legyenek visszatérni a Teremtő elé és végezni a kötelességüket, elfogadják Isten ítéletét és fenyítését, és megtisztuljon a romlott beállítottságuk, ezáltal elnyerjék a gyönyörű rendeltetési helyet, amelyet Isten készített számukra. Ezzel szemben, amire én törekedtem – hogy kiemelkedjek a tömegből és dicsőséget hozzak a családomra –, külsőleg úgy tűnt, hogy megfelel a hús-vér testem érdekeinek, de lényegében eltávolított Istentől, és arra késztetett, hogy eláruljam Istent, és végül a vesztemet okozta volna. Eszembe jutott, hogy a négyfős családom korábban mind hitt Istenben, de később apám és a nővérem, attól félve, hogy a munkáltatóik felfedezik az Istenbe vetett hitüket, és ez hatással lesz a jövőjükre, fokozatosan abbahagyták az összejövetelekre járást, és végül teljesen abbahagyták az Istenbe vetett hitet. Bár később magas státuszt és jó anyagi életet szereztek, mindig résen voltak az emberekkel szemben, nem voltak igaz barátaik, és féltek attól, hogy mesterkednek ellenük; napjaikat cselszövéssel és intrikákkal töltötték, annyira aggódtak, hogy éjszaka nem tudtak aludni. A Sátán játszadozott velük és gyötörte őket, és nagy fájdalomban éltek. A hírnévre és nyereségre való törekvés következményei számomra is emlékeztetőül szolgáltak arra, hogy a hírnévre és nyereségre való törekvés nem hoz hasznot: ez egy zsákutca. Nem követhettem a kudarcos útjukat. Arra kell törekednem, hogy jól végezzem egy teremtett lény kötelességét, és arra az igazi jövőre kell törekednem, amelyet Isten készített az ember számára. Ezt végiggondolva már nem éreztem a tél hidegét. Bár befizettem a regisztrációs díjat a mesterképzési felvételi vizsgára, és a vizsgahelyszínemet is kijelölték, úgy döntöttem, hogy nem megyek el, mert még ha át is mennék, ez nem a helyes életút, és az a hírnév értelmetlen.

Miután meghoztam ezt a döntést, megkönnyebbülést éreztem egész testemben. Amikor visszatértem az iskolába, és láttam, hogy az iskolatársaim a mesterképzési felvételi vizsga miatt aggódnak, tudtam, hogy ez a Sátán, aki gyötri őket, és a szívemet többé nem vonzotta a mesterképzési felvételi vizsga. Attól kezdve teljesen a kötelességem végzésének szenteltem magam. Egy évvel később apámnál végstádiumú gyomorrákot diagnosztizáltak, és hat hónappal később elhunyt. Látva, hogy a tudás, a hírnév és a nyereség semmit sem ér a halállal szemben, még biztosabb lettem a szívemben abban, hogy az Istenbe vetett hit és az igazságra való törekvés az egyetlen út az ember számára az életre. Most teljes időben végzem a kötelességemet, távol a világ zajától és viszályától, és nagyon békésnek és nyugodtnak érzem a szívemet. Mindennap kapcsolatban vagyok a testvérekkel, végezzük a kötelességünket, és együtt beszélgetünk az igazságról. Arra is hangsúlyt fektetek, hogy megtapasztaljam Isten szavainak ítéletét és fenyítését, és szereztem némi ismeretet a saját romlott beállítottságaimról. Ezek olyan nyereségek, amelyeket az évekig tartó tanulás és a nagy hírnév és nyereség megszerzése soha nem hozhatta volna el nekem. Köszönöm Isten szavainak útmutatását, ami lehetővé tette számomra, hogy megértsem, mi az igazi jövő, és hogy bölcs döntést hozzak!