Többé nem korlátoz a rendeltetési helyem
Amikor először Istenre találtam, nagyon lelkes voltam, és két hónap múlva elkezdtem az általános kötelességek végzését. Később vendéglátói...
2019 végén egy napon az unokám egyszer csak szólt, hogy fáj a lába. Elvittem a kórházba, csináltak is felvételeket, de semmit sem találtak, így nem is vettem komolyan a dolgot. Másnap azt mondta, hogy a lába még mindig lüktetve fáj. Ahogy láttam, hogy sír a fájdalomtól, én is elsírtam magam. Aznap estére egyre gyakrabban fájt a lába, és szinte semmit sem aludt. Miközben a lábát masszíroztam, egyre csak imádkoztam Istenhez, és Rá bíztam az unokám betegségét. A harmadik nap reggelén a fiam és a menyem elvitték az unokámat a megyei kórházba.
Miután befektették a kórházba, folyamatosan magas, 40 fokos láza volt, ami nem ment lejjebb. Megvizsgálták a sebészeten és a belgyógyászaton is, de semmit sem találtak, és az orvosok tehetetlenek voltak. Tehetetlenségében a fiam elvitte őt a tartományi székhely egyik kórházába. A szakértői konzultációk után hol lupusszal, hol pedig szepszissel diagnosztizálták. Amikor a menyem szülei visszatértek a kórházból, és elmondták a helyzetet, nagyon aggódtam. A lupusz és a szepszis is halálos betegség. A diagnózistól eltekintve is, az unokámnak még mindig 40 fokos láza volt, ami komoly károkat okozhat az egészségében, ha túl sokáig tart. Nem volt biztató a helyzete. Minél többet gondolkodtam ezen, annál zaklatottabb lettem. Én neveltem fel az unokámat, és elviselhetetlen volt a gondolat, hogy bármi baja eshet. Újra és újra azzal vigasztaltam magam: „Rendbe fog jönni. Isten mindenható. Meg fogja védeni az unokámat. Nem fogja hagyni, hogy meghaljon.” Amikor az unokám betegségére gondoltam, gyakran sírtam bánatomban. Még olyan kicsi, és így kell szenvednie! Bárcsak engem sújtott volna ez a betegség, hogy helyette szenvedhessek! Azt is gondoltam: „Hiszek Istenben, akkor miért történik ez a családommal?” De aztán újra elgondolkodtam: „Valójában ez a helyzet biztosan Isten engedélyével történt velem. Talán Isten próbára teszi a hitemet. Nem hibáztathatom Istent. Amíg kitartóan végzem a kötelességemet, az unokám betegsége meg fog gyógyulni.” Ezután a szokásos módon ettem és ittam Isten szavait, és továbbra is végeztem a kötelességemet. Amikor a testvéreimet láttam vendégül, mindent megtettem értük, amit csak tudtam. A testvérek segíteni akartak nekem, de én nem hagytam. Azt gondoltam, hogy amíg a tőlem telhető legjobban végzem a kötelességemet, Isten kegyelmet fog tanúsítani irántam, és az unokám jobban lesz.
Körülbelül fél hónappal később a fiam azzal hívott, hogy az unokám betegségéről megerősítették, hogy szepszis, a magas láza folyamatosan ingadozik, és a szívburkán kinövések képződtek, ami életveszélyes állapotot jelentett. Amikor meghallottam ezt a hírt, éreztem, ahogy összeszorul a szívem. Nem tudtam elfogadni, ezért ezt követeltem Istentől: „Az unokám beteg, de én továbbra is végzem a kötelességemet, ezért jobban kellene lennie! De most nemhogy nem javult a betegsége, hanem még rosszabbodott is. Tényleg gyógyíthatatlan a betegsége?” Egy nap a férjem sírva jött hozzám, és azt mondta: „Az unokánk haldoklik. A kórház szerint halálos beteg, az orvos pedig azt mondja, semmit sem tehetnek. Azt mondták, hozzuk haza.” A férjem szavai villámcsapásként értek. Nem hittem el, hogy ez igaz; nem tudtam elfogadni. Az agyamat elárasztották az unokámmal közös életünk képei. Ahogy arra gondoltam, milyen aranyos, megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. Újra és újra Istenhez kiáltottam, hogy óvja meg a szívemet, és vezessen, hogy alá tudjam vetni magam. De amikor megláttam a telefonon az unokámról készült fotót, amin az egész arca fel van dagadva, minden akaraterőmet elvesztettem a folytatáshoz. Nem akartam olvasni Isten szavát, és nem éreztem erőt ahhoz, hogy a kötelességemet végezzem. Csak az unokám betegsége foglalkoztatott. Később a vejem elvitte az unokám orvosi leleteit egy nagy sanghaji kórházba konzultációra, de a szakértők is azt mondták, hogy semmit sem tehetnek, és azt javasolták, hogy ne költsünk több pénzt egy reménytelen ügyre. Ettől különösen elkeseredtem: „Annyi éve hiszek Istenben, soha nem hagytam abba a kötelességeim végzését, és mindig igyekeztem a tőlem telhető legjobban elvégezni minden munkát, amit a gyülekezet rám bízott. Még akkor sem adtam fel a kötelességemet, amikor az unokám megbetegedett. Továbbra is vendégül láttam a testvéreimet. Miután ekkora árat fizettem, az unokám miért kapta meg ezt a szörrnyű betegséget?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább megbántva éreztem magam. Nem tudtam visszatartani a sírást. Fájdalmamban Istenhez imádkoztam: „Istenem, az unokám haldoklik. Boldogtalan és gyenge vagyok. Nem tudom, mit tegyek, és még mindig vannak panaszaim Veled szemben. Kérlek, vezess, hogy megértsem a szándékodat!”
Szenvedésemben Isten szavaira gondoltam:
4. Ha mindazok után, hogy áldoztál Rám valamennyit, nem teszek eleget a kevés kérésednek, akkor el fogsz-e csüggedni, és csalódsz-e Bennem? Vagy netán nehezteléstől kezd majd habzani a szád, és gyalázkodó szavakat fogsz kiabálni?
5. Ha te mindig nagyon hűséges voltál, és nagy szeretettel voltál Irántam, mégis betegség gyötrelmétől, anyagi feszültségtől szenvedsz, attól, hogy elhagynak a barátaid és rokonaid, vagy bármely más balszerencsétől az életben – akkor is kitart-e majd az Irántam való hűséged és szereteted?
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.))
Ahogy szembesültem Isten kérdéseivel, mélységes szégyent éreztem. Az unokám betegsége igazi próbatétel volt számomra, amely megmutatta, hogy valóban hűséges vagyok-e Istenhez, és alávetem-e magam Neki. A múltban mindig azt gondoltam, hogy erőfeszítéseket teszek, és végzem a kötelességemet Istenért, és ez azt jelenti, hogy hűséges vagyok Hozzá. Azonban, amikor az unokám szepszist kapott, és az állapota rosszabbodott, negatívvá váltam, és panaszkodtam. Nem akartam többé olvasni Isten szavát, és elvesztettem a motivációmat a kötelességem végzésére. Beláttam, hogy valójában nem vetettem alá magam, és nem voltam hűséges Istenhez. Imádkoztam Istenhez, kérve, hogy adjon nekem útmutatást, hogy tanuljak a leckéből, és őszintén alávessem magam az unokám betegségének ügyében. Isten szavaira gondoltam. „Te csak arra törekszel, hogy az Istenben való hit nyomán békére lelhess – hogy a gyermekeid ne legyenek betegek, a férjednek jó munkája legyen, a fiad jó feleséget találjon, a lányod jó férjet találjon, az ökreid és lovaid jól szántsák a földet és az időjárás jó legyen a termésedhez. Ez az, amire törekszel. Csak arra törekszel, hogy kényelmesen élj – hogy ne érje baleset a családodat, ne fújjon rád a szél, ne érje homok az arcodat, ne vigye el az ár a családod termését – hogy ne érjen semmilyen katasztrófa, hogy »Isten ölelésében« élj, hogy egy kényelmes fészekben élj. Egy ilyen gyáva embernek, mint te, aki mindig a testi dolgokra törekszik: van neked szíved, van neked lelked? Nem vagy vadállat? Az igaz úttal ajándékozlak meg, anélkül, hogy bármit is kérnék cserébe, de te mégsem törekszel rá. Még mindig azok közé tartozol, akik hisznek Istenben? [...] nem törekszel semmilyen célra, így hát vajon nem a te életed a legalantasabb az összes közül? Van képed szembenézni Istennel? Ha továbbra is így tapasztalsz, vajon nem fogsz semmit se megszerezni? Az igaz út megadatott neked, de hogy végül elnyered-e, az a saját törekvéseden múlik” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szava leleplezte az állapotomat. Attól a pillanattól kezdve, hogy hinni kezdtem Istenben, azt gondoltam, hogy amíg erőfeszítéseket teszek Istenért, és végzem a kötelességemet, Isten békével és jóléttel fogja megáldani a családomat, és mindenki mentes lesz a betegségektől és a csapásoktól. Ezért, amióta hinni kezdtem Istenben, mindig lelkesen végeztem a kötelességeimet. Isten nagyon kegyelmes volt hozzám. Mielőtt észrevettem volna, néhány betegségemből meggyógyultam, és a törekvésem még erősebbé vált. Még akkor is, ha a kommunista párt letartóztatott, a szabadulásom után folytattam a kötelességem végzését. De amikor az unokám megkapta ezt a szörnyű betegséget, magamban panaszkodtam, hogy Isten nem óvta meg őt. Bár továbbra is végeztem a kötelességemet, csak azt akartam, hogy Isten óvja meg az unokámat azzal, hogy meggyógyítja a betegségéből. A külső erőfeszítéseimet és áldozataimat Isten áldására akartam cserélni. Amikor az unokám betegsége nem javult, az élete veszélybe került, és a kórház feladta a kezelést, teljesen összeomlottam. Félreértettem Istent és panaszkodtam Rá, azt gondoltam, hogy Isten igazságtalan, negatívvá váltam, és ellenálltam Neki. Beláttam, hogy csak azért hittem Istenben, hogy kegyelmet és áldásokat nyerjek, hogy az élet kényelmére és a testi biztonságra törekedtem az igazság helyett, és hogy az áldozataim és erőfeszítéseim nem azt jelentették, hogy őszintén alávetem magam Istennek, hanem tele voltak túlzó vágyakkal és elvárásokkal Isten felé. Ez Isten becsapása volt, és egy kísérlet arra, hogy üzletet kössek Vele. Később elolvastam egy részletet Isten szavából: „Isten azt fogja tenni, amit tennie kell, és az Ő természete igazságos. Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy megkapod, amit megérdemelsz a munkádért, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, vagy hogy megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten elpusztította volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Mellette: ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, hogy valami nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondanák, hogy Ő igazságos. Valójában függetlenül attól, hogy romlottak-e az emberek, vagy sem, és hogy mélységesen romlottak-e, vagy sem, kell-e Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kell-e magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek a törvényeket, amelyeket elrendelt? Nincs rá szükség. Isten szemében aki romlott és hajlamos Istennek ellenállni, az nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őt, az helyénvaló lesz, és mindez Isten elrendezései szerint van. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, az vajon az Ő igazságossága lenne? Az is az lenne. Talán most még nem vagy képes megérteni ezt a tények szemszögéből, de doktrínában meg kell értened. Mit mondanátok – az, hogy Isten elpusztítja a Sátánt, az Ő igazságosságának egy kifejeződése? (Igen.) És mi lenne akkor, ha megengedné a Sátánnak, hogy megmaradjon? Nem meritek kimondani, igaz? Isten lényege az igazságosság. Habár nem könnyű megérteni, amit Ő tesz, minden, amit tesz, az igazságos; egyszerűen csak az emberek nem értik. Amikor Isten átadta Pétert a Sátánnak, hogyan reagált Péter? »Az emberiség képtelen kifürkészni azt, amit teszel, de mindenben, amit teszel, ott vannak a Te jó szándékaid; igazságosság van mindben. Hogyan ne mondanék dicséretet a Te bölcsességedért és cselekedeteidért?« [...] Minden, amit Isten tesz, igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni ezt, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ezután azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők a legészszerűtlenebbek. Látod, néhány dolgot Péter is kifürkészhetetlennek talált, de biztos volt benne, hogy Isten bölcsessége jelen volt és az Ő jó szándékai voltak azokban a dolgokban, hogy az emberek nem tudták kifürkészni őket, és hogy nagyon kevés dolog van, amit ki tudnak fürkészni. Ennélfogva, Isten természetét megismerni nem egyszerű dolog” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szaván elmélkedve rájöttem, hogy Isten igazságossága nem olyan, amilyennek én elképzeltem. Úgy képzeltem, hogy bizonyos mennyiségű munka elvégzéséért azzal egyenértékű fizetséget kapok, vagy hogy erőfeszítést teszek, és cserébe jutalmat kapok. Ez az én elképzelésem és képzelgésem volt. Isten az igazság, és Isten lényege az igazságosság. Nem számít, mit tesz Isten, és hogy az megfelel-e az emberi elképzeléseknek, amit Isten tesz, az igazságos. Én az üzletkötés vagy a csere szempontjából értékeltem Isten igazságosságát. Azt hittem, hogy Isten áldásait fogom elnyerni, ha erőfeszítéseket teszek, és sok mindenről lemondok. Azt gondoltam, ha keményen dolgozom, hogy elvégezzem a kötelességeimet, Istennek meg kell védenie a családomat, és távol kell tartania az unokámat a betegségektől és a csapásoktól. Így amikor súlyosan megbetegedett, érveltem Istennek, panaszkodtam Rá, és azt gondoltam, hogy Isten igazságtalan. A nézőpontom abszurd volt. Vak voltam, és egyáltalán nem ismertem Istent. Teremtett lény vagyok, így a kötelességem teljesítése és Isten szeretetének viszonzása természetes és helyes, ez a kötelességem és a felelősségem. Nem kellett volna megpróbálnom alkudozni Istennel. Ahogy a gyermekeknek is hálásnak és engedelmesnek kell lenniük a szüleikkel szemben, nekem is feltétel nélkül alá kell vetnem magam az Ő vezénylésének és elrendezésének, függetlenül attól, hogy kegyelmet és áldásokat ad-e nekem, vagy csapásokat szenvedtet el velem, mivel Isten igazságos. Különben nem lennék méltó arra, hogy embernek nevezzenek. Azok az emberek, akik nem hisznek Istenben, megtapasztalják a születést, az öregséget, a betegséget, a halált, a csapást, az áldást és a szerencsétlenséget, és ez alól azok sem kivételek, akik hisznek Istenben. Isten soha nem állította, hogy a hívők mindig biztonságban lesznek. Ehelyett, bármilyen helyzetbe is kerülünk, Isten azt kéri tőlünk, hogy legyen őszinte hitünk és alávetettségünk, és hogy jól végezzük egy teremtett lény kötelességét. De én csak azért hittem Istenben, hogy áldásokat keressek. Arra kértem Istent, hogy tartsa a családomat biztonságban, betegségektől és csapásoktól mentesen, de nem kerestem az igazságot, és nem vetettem alá magam Istennek. Az enyém csupán egy vallásos hit volt, amellyel arra törekedtem, hogy jóllakjak kenyérrel. Isten egyáltalán nem ismeri el az ilyen hitet. E tények feltárulása nélkül soha nem ismertem volna fel azt a téves nézetemet, hogy csak azért hiszek Istenben, hogy áldásokat keressek. Soha nem nyertem volna el az igazságot, ha így hiszek, hanem Isten csak kiiktatott volna engem. Isten megengedte, hogy egy olyan helyzet érjen, amely nem felelt meg az elképzeléseimnek, azért, hogy megtisztítsa az áldások iránti vágyamat az Istenbe vetett hitben, hogy megtisztítson a szennyeződéseimtől és romlottságomtól, valamint hogy megváltoztasson és megmentsen engem. Ez Isten szeretete volt! Erre gondolva egy kis felszabadulást éreztem.
Ezután tovább gondolkodtam azon, hogy milyen természet diktálta a tranzakciós jellegű hitemet Istenben. Olvastam Isten szavát: „A romlott emberek mind önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez foglalja össze az emberi természetet. Az emberek mind saját magukért hisznek Istenben; lemondanak dolgokról és feláldozzák magukat azért, hogy áldásban részesüljenek, és a szenvedés, amit elviselnek, valamint az ár, amit fizetnek kötelességük végzése során, szintén a jutalom elnyerése érdekében van. Röviden, mindez az áldás, a jutalom és a mennyek országába való belépés céljából történik. A világban az emberek saját hasznukért dolgoznak, Isten házában pedig azért végeznek kötelességet, hogy áldásokat nyerjenek. Az áldások elnyerése érdekében az emberek mindenről lemondanak és sok szenvedést képesek elviselni. Mindez a legvilágosabb bizonyíték arra, hogy az emberek sátáni természettel rendelkeznek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Isten azért kéri az embereket arra, hogy Istenként bánjanak Vele, mert az emberiség túl mélyen megromlott, és az emberek nem Istenként, hanem inkább emberként bánnak Vele. Mi a probléma azzal, hogy az emberek mindig követeléseket támasztanak Istennel szemben? És mi a probléma azzal, hogy mindig elképzeléseik vannak Istenről? Mi rejlik az ember természetében? Rájöttem, hogy függetlenül attól, hogy mi történik velük, vagy hogy mivel foglalkoznak, az emberek mindig a saját érdekeiket védik, és a saját hús-vér testük miatt aggódnak, és mindig olyan okokat vagy kifogásokat keresnek, amelyek őket szolgálják. A legkevésbé sem keresik vagy fogadják el az igazságot, és minden, amit tesznek, a saját hús-vér testük igazolása és a saját kilátásaik tervezése érdekében történik. Mindig kegyelmet kérnek Istentől, és minden lehetséges előnyt meg akarnak szerezni. Miért követelnek az emberek olyan sok mindent Istentől? Ez azt bizonyítja, hogy az emberek természetüknél fogva kapzsik, és hogy Isten előtt egyáltalán nincs bennük észszerűség. Mindenben, amit az emberek tesznek – akár imádkoznak, akár beszélgetnek vagy prédikálnak –, amire gondolnak, amire törekszenek és ami után sóvárognak, az mindig csak annyit tesz ki, hogy dolgokat követelnek és kéregetnek Istentől, remélve, hogy nyerhetnek Tőle valamit. Egyesek azt mondják, hogy »ez az emberi természetből fakad«, ami helyes. Ezenkívül az, hogy az emberek túl sok követelést támasztanak Istennel szemben, és túl sok túlzó vágyuk van, azt bizonyítja, hogy az emberek teljesen híján vannak a lelkiismeretnek és az észszerűségnek. Mindannyian a saját érdekükben követelnek és kérnek dolgokat, vagy igazolni próbálják magukat és kifogásokat keresnek – mindezt önmagukért teszik. Sok mindenből látható, hogy amit az emberek tesznek, az teljesen híján van az észszerűségnek, ami tökéletesen bizonyítja, hogy a Sátán »mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« logikája már az ember természetévé vált” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az emberek túl sokat követelnek Istentől). Isten szaván elmélkedtem, és rájöttem, hogy csak azért hittem Istenben, hogy áldásokat és előnyöket keressek, mert olyan sátáni mérgek irányítottak, mint például: „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög” és „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem”. Mivel e sátáni mérgek szerint éltem, különösen önzővé és csalárddá váltam. Csak előnyöket kerestem, és a kötelességemet végezve megpróbáltam üzletelni Istennel. Bár az istenhitben töltött éveim alatt annyi erőfeszítést tettem és árat fizettem, mindezt a saját áldásaim és előnyeim érdekében tettem. A csekély árat, amit fizettem, Isten nagy áldásaira akartam cserélni. Nem vetettem alá magam Istennek, és nem voltam hűséges Hozzá. Ennek eredményeként, amikor az unokám súlyosan megbetegedett, és az áldások iránti ambícióm szertefoszlott, sérelmet éreztem, panaszkodtam Istenre, és nem éreztem motivációt, hogy végezzem a kötelességemet. Azt a kevés erőfeszítést, amit tettem, és azt az árat, amit fizettem, tőkeként használtam, hogy vitatkozzak és szembeszálljak Istennel. Beláttam, hogy a kötelességem teljesítése során becsaptam Istent, követeléseket támasztottam Isten felé, és megkíséreltem üzletelni Vele. A Sátán túl mélyen megrontott, és túl önző és csalárd voltam. Pálra gondoltam, aki prédikált, dolgozott, sok mindenről lemondott, erőfeszítéseket tett, sokat szenvedett, sőt mártírhalált halt. Azonban nem az igazságra törekedett, és nem gyakorolta az Úr Jézus szavait. Minden lemondása és erőfeszítése azért történt, hogy jutalmakat és koronát nyerjen. Azt mondta, hogy megharcolta a harcot, és befejezte a pályafutását, és az igazság koronája van fenntartva számára. Ezzel azt akarta mondani, hogy Isten csak akkor igazságos, ha jutalmat és koronát ad neki, és ha Isten nem jutalmazza vagy koronázza meg őt, akkor Isten nem igazságos. Ebből láthatjuk, hogy Pál szenvedése és erőfeszítése az Istenbe vetett hitében mind azért történt, hogy üzletet kössön Istennel. Végül megsértette Isten természetét, és Isten megbüntette őt. Én is ugyanolyan voltam. Csak azért hittem Istenben, hogy kegyelemre és áldásokra törekedjek, és a lemondásomat és erőfeszítésemet úgy tekintettem, mint egy módszert és tőkét az áldások elnyeréséhez. Ha nem változtatom meg a téves törekvési nézőpontomat, bármennyi erőfeszítést is teszek, soha nem nyerném el Isten jóváhagyását. Isten leleplezne és kiiktatna engem, éppúgy, mint Pált. Aztán elolvastam egy másik részletet Isten szavából: „Teremtett lényként az embernek törekednie kell arra, hogy megismerje a Teremtőt és jól végezze egy teremtett lény kötelességét, és, ami a legfontosabb, törekednie kell arra, hogy szeresse Istent, anélkül, hogy bármilyen más döntést hozna, mert Isten méltó az ember szeretetére. Azoknak, akik az Isten iránti szeretetre törekszenek, nem szabad személyes előnyökre vagy személyes reményekre törekedniük; ez a törekvés leghelyesebb módja. Ha az, amire törekszel, az igazság, ha az, amit a gyakorlatba ültetsz, az igazság, és ha az, amit elérsz, a beállítottságodban bekövetkező változás, akkor az út, amelyen jársz, a helyes út” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, hogy valaki milyen úton jár). Miután elolvastam Isten szavát, megértettem, hogy én egy teremtett lény vagyok, aki élvezi az ételt, a vizet és az élet bőségét, amit Isten ad. Az igazságra kellene törekednem, jól kellene végeznem a kötelességemet, és törekednem kellene az alávetettségre és Isten szeretetére. Ez az a lelkiismeret és ésszerűség, amivel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell. Arra gondoltam, hogy Isten kétszer is testet öltött, hogy megmentse az emberiséget, hogy gúnyt, rágalmat és elutasítást szenvedett el a világtól, valamint üldözést és elítélést a kommunista párttól és a vallásos világtól. Ennek ellenére azonban továbbra is csendben kifejezte az igazságot, hogy öntözzön és ellásson minket. Sok olyan helyzetet is teremtett, hogy leleplezze a romlottságunkat, hogy megtisztítson és megváltoztasson minket. Bár még mindig sok lázadás és romlottság volt bennem, félreértettem Istent, és panaszkodtam Rá, amikor a dolgok nem az én kedvem szerint alakultak, Isten soha nem adta fel a megmentésemet. A szavait használta, hogy megítéljen, leleplezzen, emlékeztessen, buzdítson, vigasztaljon és bátorítson, miközben arra várt, hogy jó útra térjek. Isten szeretete annyira önzetlen, és Ő annyira szeretetre méltó! De én kizárólag azért hittem Istenben, hogy áldásokat és előnyöket nyerjek, és nem törekedtem arra, hogy szeressem Istent, és alávessem magam Neki. Valóban nem volt lelkiismeretem és józan eszem. Ahogy ezt felismertem, mély önvád és lelkiismeret-furdalás fogott el, és nagyon adósnak éreztem magam Istennel szemben.
Néhány nappal később a kórház újabb értesítést adott ki, hogy az unokám válságos állapotban van, és hazaengedték, hogy felszabadítsák az ágyát más betegek számára. Amikor ezt a hírt meghallottam, nagyon szomorú lettem, ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem, Te adtál leheletet az unokámnak. Bármit is teszel és rendelsz el, az helyénvaló és igazságos. Még ha meg is hal, nem lesznek panaszaim. Továbbra is hinni fogok Benned, és követni foglak.” Ezt követően a fiam elvitte az unokámat egy másik kórházba a tartományi fővárosba kezelésre. Az orvos elolvasta az unokám orvosi leleteit, azt mondta, hogy a betegsége gyógyíthatatlan, és nem vette fel a kórházba. Ekkor arra gondoltam: „Ha Isten elrendelte, hogy az unokám meg fog halni, senki sem mentheti meg. Ha Isten nem akarja, hogy meghaljon, amíg még van benne egy lehelet, semmi sem vethet véget az életének. Minden Isten kezében van. Alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezésének.” Amikor így gondolkodtam, már nem éreztem magam olyan rosszul, mint korábban. Néhány nappal később, amikor elmentem meglátogatni az unokámat, láttam, ahogy a fájdalomtól gyötrődik. Az arca annyira beesett volt, hogy felismerhetetlen volt. Megszakadt a szívem, és nem tudtam megállni, hogy ne sírjak. A gondolat, hogy az unokám meg fog halni, még mindig nagyon elszomorított, és nem akartam szembenézni vele. Csendben imádkoztam Istenhez: „Istenem, egyedül nem tudok felülkerekedni ezen a helyzeten. Kérlek, óvd meg a szívemet, és vezess, hogy alávessem magam Neked!” Ebben a pillanatban Ábrahám tapasztalatára gondoltam, amikor felajánlotta Izsákot. Isten azt kérte Ábrahámtól, hogy fiát égőáldozatul ajánlja fel. Akkor Ábrahám is nagyon gyötrődött, de mégis az oltárra fektette Izsákot, ahogy Isten kérte. Amikor felemelte a kést, hogy megölje a fiát, Isten látta Ábrahám őszinteségét és alávetettségét, és megállította őt. Ábrahámnak valódi hite és alávetettsége volt Isten iránt, és a próbatétel során szilárdan megállt a bizonyságtételében Istenért, amiért elnyerte Isten jóváhagyását és áldásait. Ábrahám tapasztalata bátorított engem. Ahogy magamra gondoltam, amikor az unokámat a halál kapujában láttam, azt mondtam, hogy alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezésének, de mégsem tudtam az unokámat elengedni. Amikor a szenvedését láttam, még mindig nem akartam szembenézni vele. Még mindig reménykedtem egy csodában, hogy Isten meggyógyíthatja az unokámat, és hagyhatja, hogy boldog életet éljen. A szívemben újra és újra követeléseket támasztottam Isten felé, és egyáltalán nem volt bennem észszerűség vagy alávetettség. Isten szavaira gondoltam: „Az egész emberiségben ki az, aki a Mindenható szemében nem részesül törődésben? Ki nem él a Mindenható eleve elrendelése közepette? Az ember élete és halála saját döntése alapján történik? Az ember maga irányítja a sorsát? Sokan kiáltanak a halálért, de az messze van tőlük; sokan akarnak olyanok lenni, akik erősek az életben és félik a halált, de tudtukon kívül közeledik elmúlásuk napja, amely a halál szakadékába taszítja őket” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 11. fejezet). Igen, az emberek élete és halála, szerencséje és szerencsétlensége mind Isten kezében van. Az, hogy az emberek mikor születnek és mikor halnak meg, Isten által van elrendelve. Az embereknek nincs választásuk ebben a kérdésben. Az, hogy az unokám betegsége meggyógyítható-e, és meddig fog élni, teljes mértékben Isten kezében volt. Ebbe egyetlen embernek sem volt beleszólása. Erre gondolva Istenhez imádkoztam. Függetlenül attól, hogy az unokám betegsége meggyógyítható-e vagy sem, készen álltam arra, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezésének.
Egy nap egy nővér mesélt nekem egy házi gyógymódról. A nővér által leírt módszer szerint elkészítettem az unokámnak. Nem tudtam, hogy meggyógyítja-e, de úgy gondoltam, egy próbát megér. Váratlanul az unokám betegsége napról napra javulni kezdett, a láza fokozatosan alábbhagyott, és hamarosan túl volt az életveszélyen. Nem sokkal később találtunk egy másik gyógyszert, és miután egy ideig szedte, az unokám lába már nem fájt! Nagyon hálás voltam Istennek. Néhány hónappal később az unokám már tudott néhány lépést tenni, miközben valamibe kapaszkodott, és a betegsége fokozatosan javult. Egy évvel később már képes volt normálisan élni és járni, és a szívkárosodása is helyrejött. Később, amikor a tartományi székhelyen levő kórház szakértői megtudták, hogy az unokám nemcsak hogy nem halt meg, hanem teljesen felépült, nem hitték el, hogy ez igaz. Annyi pénzt költöttünk arra, hogy megpróbáljuk meggyógyítani a betegségét abban a kórházban, de nem tudták meggyógyítani. Több nagy kórház is halálra ítélte az unokámat, de amikor elengedtem az áldások iránti vágyamat, hajlandó voltam alávetni magam Isten szuverenitásának és elrendezésének, és átadtam az unokámat Istennek, a betegsége váratlanul meggyógyult néhány olcsó házi gyógymód segítségével. Valóban láttam Isten mindenhatóságát és szuverenitását. Most az unokámnak a kisebb sántításon és a kissé gyorsabb szívverésen kívül semmi baja. Azok, akik ismerik a betegségét, azt mondják, csoda, hogy így felépült.
Isten szavai azt mondják: „Istenbe vetett hitükben az emberek arra törekszenek, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a cél a hitükben. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontok is azok, amelyekből nem tisztultak meg az emberek és még mindig romlottságot fednek fel, azokból a szempontokból kell finomítani őket – ez Isten elrendezése. Isten környezeteket alakít ki számodra, és arra kényszerít, hogy azokban finomításon menj keresztül, hogy megismerhesd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol kész leszel feladni a számításaidat és vágyaidat, és alávetni magad Isten szuverenitásának és elrendezésének, még ha az a halált is jelentené. Ezért, ha az emberek nem mennek át több évnyi finomításon, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és szívükben. Bármely szempontból is vannak még mindig kitéve az emberek a sátáni természetük korlátainak, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Az emberek csak a szenvedésen keresztül képesek tanulságokat levonni, ami azt jelenti, hogy csak így képesek elnyerni az igazságot és megérteni Isten szándékait. Ami azt illeti, sok igazság szenvedés és próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékait, nem ismerheti meg Isten mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értheti meg teljesen Isten igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Ezen a tapasztalaton keresztül némi megértést nyertem az áldások iránti vágyról és a saját istenhitemben lévő szennyeződésekről. A hittel kapcsolatos nézetem megváltozott, és valódi megértést nyertem Isten mindenható szuverenitásáról és igazságos természetéről. Valóban úgy éreztem, hogy jó dolog volt megtapasztalni ezeket a nehézségeket, és ezáltal Isten megtisztított és megmentett engem.
Amikor először Istenre találtam, nagyon lelkes voltam, és két hónap múlva elkezdtem az általános kötelességek végzését. Később vendéglátói...
Írta: Ou-jang, KínaTizenöt éves koromban pulmonális hipertóniával, egy ritka betegséggel diagnosztizáltak. Eleinte csak a megerőltető...
2010-ben egy orvosi vizsgálat során krónikus hepatitis B-t diagnosztizáltak nálam, pozitív antigénekkel. Akkoriban meg voltam rémülve,...
2022 júniusában több közeli gyülekezeten rajtaütött a Kínai Kommunista Párt. Majdnem minden vezetőt, dolgozót és szövegalapú munkát végző...