Írta: Csin Mo, Kína

Pár éve az egyik télen arról tájékoztatott egy felsővezető, hogy a rendőrség vezetőket és dolgozókat tartóztatott le egy szomszédos gyülekezetben. Volt némi utómunka, amit el kellett végezni a gyülekezetben, és nem volt, aki támogassa a testvéreket. Páran közülük ijedtek, negatívak és gyengék voltak, és nem tudtak részt venni a gyülekezeti életben. A vezető megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e irányítani ennek a gyülekezetnek a munkáját. Kicsit tépelődtem, miután feltette ezt a kérdést. „Néhány testvért épp most tartóztattak le annál a gyülekezetnél. Ha átveszem ott a munkát, mi lesz, ha engem is letartóztatnak? Mivel nem vagyok már fiatal, vajon kibírná a szervezetem, ha a nagy vörös sárkány megkínozna és megverne? Ha nem tudom elviselni a kínzást, és júdássá válva elárulom Istent, akkor vajon nem volt hiábavaló az a sok év, amit a hitben töltöttem?” De azután arra gondoltam, hogy tekintettel a jelenlegi nehéz körülményekre, szükség van valakire, aki kézbe veszi a gyülekezeti munkát ebben a válságos pillanatban, így vonakodva beleegyeztem a dologba.

Amikor megérkeztem a gyülekezetbe, Vang Hszincsing nővér arról tájékoztatott, hogy a vezetőket, a dolgozókat és néhány testvért is letartóztattak, és csak pár testvérrel tudott kapcsolatba lépni az egész gyülekezetből. A legtöbb gyülekezeti tagot nem tudta elérni, így nem tudtak összejöveteleket tartani. Ennek hallatán azt gondoltam magamban: „Micsoda szörnyű helyzet! A nagy vörös sárkány most a szomszédainkat használja arra, hogy megfigyeljen minket. Mi lesz, ha elmegyek ezekhez a testvérekhez, hogy támogassam őket, a szomszédaik pedig észrevesznek, és feljelentenek a rendőrségen? Valamint nagyon sok testvért letartóztattak – ha valamelyikük nem bírja ki a kínzást, és eladja a többi testvért, a rendőrség megfigyelés alá fogja helyezni őket. Tehát ha elmegyek ezekhez a testvérekhez, azzal nem egyenesen a rendőrség csapdájába szaladok bele? Ha a letartóztatásom után nem bírom elviselni a kínzást, és júdássá válok, vajon nem ott ér véget az életem hívőként? Akkor biztosan nem fogom elérni az üdvösséget.” Minél többet morfondíroztam, annál jobban féltem; azt gondoltam, hogy túl veszélyes ott végezni a kötelességemet. Olyan volt, mintha egy aknamezőn lépkednék – egyetlen rossz lépés, és mindennek vége. Akkoriban nagyon megbántam, hogy elmentem oda a munkát irányítani, és nem volt rá indíttatásom, hogy végezzem a kötelességemet. Azután az jutott eszembe, hogy Vang Hszincsing a gyülekezet tagja, és jobban ismeri az ottani helyzetet, így több értelme lenne, ha ő látogatná meg a testvéreket. Én csak nemrég érkeztem, és még nem voltam a helyzet magaslatán. Rábízhatnám Vang Hszincsingre, hogy látogassa meg a testvéreket, ily módon nem kellene kockáztatnom. De azután arra gondoltam: „Vang Hszincsing sok alapelvet nem ért meg, és nincs elég tapasztalata. Mindezek ismeretében vajon tényleg jól tudná végezni az utómunkákat? Képes lesz megoldani a testvérek problémáit? Másrészt ha én megyek oda személyesen, azzal nem a saját vesztembe rohanok?” Miután meghánytam-vetettem magamban a dolgot, úgy döntöttem, hogy Vang Hszincsingre bízom a munkát. De pár nappal később még mindig nem haladt semmennyit se. Ennek láttán tudtam, hogy nekem kell elmennem, hogy támogassam a testvéreket, máskülönben nem oldódnának meg a problémáik, és veszteséget szenvedne az életbe való belépésük. De tekintve a veszélyes körülményeket, a letartóztatás veszélye fenyegetett volna, valahányszor kapcsolatba lépek a testvérekkel. Így egyszerűen nem mertem saját magam végezni a munkát. Következésképpen több mint egy hónap eltelt, és nem nagyon haladtunk a gyülekezeti munkával. Vang Hszincsing a negativitás állapotában élt. Én azonban meg voltam ijedve, és féltem, így nem mertem együttműködni vele a munkában.

Egy nap váratlanul megbetegedtem, és nem tudták megállapítani a baj okát. Akkor azt gyanítottam, hogy Isten így fegyelmez meg, így tehát imádkoztam Hozzá, arra kérve Őt, hogy világosítson meg, hogy megismerjem a szándékát. Később ezt a passzust olvastam el Isten szavaiból: „Szomorúságát az emberiség okozza, kikhez reményeket fűz, ám akik mégis sötétségbe zuhantak, és az, hogy az emberen végzett munkája nem felel meg az Ő szándékainak, mivel az emberiség, amelyet szeret, képtelen mind a világosságban élni. Szomorúságot érez az ártatlan emberiségért, a becsületes, ám tudatlan emberért, és a jó emberért, akinek nincsenek saját nézetei. Szomorúsága jelképe az Ő jóságának és irgalmának, a szépségnek és a jóindulatnak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Igen fontos megérteni Isten természetét). Isten szavai mély benyomást tettek rám. Különösképp amikor Isten következő szavait olvastam: „Szomorúságát az emberiség okozza, kikhez reményeket fűz, ám akik mégis sötétségbe zuhantak”, nagy bűntudatom támadt. Mivel a nagy vörös sárkány sokakat letartóztatott, a testvérek nem élhettek normális gyülekezeti életet, ami csüggedésbe ejtette és sötétségbe taszította őket, az életük pedig veszteségeket szenvedett. Ennek láttán Isten nyugtalan és zaklatott lett, nagyon remélte, hogy valaki figyelembe fogja venni az Ő szándékát, és gyorsan a testvérek segítségére siet, hogy normális gyülekezeti életet élhessenek. Én azonban átadtam a munkámat az egyik nővérnek, hogy a biztonságomat óvjam, és behúzódtam a csigaházamba, hogy alantas életet éljek. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy a testvérek nem tudnak normális gyülekezeti életet élni, és hogy az életük veszteségeket szenvedett, de nem léptem közbe, hogy megoldjam a problémát. Nagyon önző és hitvány voltam! Arra gondoltam, hogy általában, amikor nem vagyok veszélyes helyzetben, azt hiszem, hogy hűséges vagyok, képes a lemondásra és az áldozathozatalra. Gyakran vállaltam közösséget másokkal arról, hogy miként kell szeretnünk Istent, és eleget tenni Neki. De amikor ezzel a helyzettel szembesültem, csak a saját biztonságomra tudtam gondolni. Egyáltalán nem vettem figyelembe Isten szándékát, vagy azt, hogy a testvérek élete veszteséget szenved. Azt láttam, hogy csak szavakról és doktrínákról beszéltem – mind Istent, mind az embereket becsaptam. Miután ezt felismertem, mélységes bűntudatot éreztem, és így imádkoztam Istenhez: „Édes Istenem! Mindig a saját érdekeimet védem, és elmulasztottam figyelembe venni a Te szándékodat. Igazán hiányzik belőlem a lelkiismeret és a józan ész! Istenem! Készen állok rá, hogy figyelembe vegyem a szándékodat, és megtegyek mindent, hogy támogassam a testvéreimet.” Ezután elmentem, hogy segítsem és támogassam őket, próbáltam megoldani a problémáikat és nehézségeiket.

Egy nap ezt hallottam az egyik nővértől: „Két évvel ezelőtt több mint tíz testvért tartóztattak le ebből a gyülekezetből. Még most is van olyan közülük, akit nem engedtek ki. A rendőrség azzal is fenyegetőzött, hogy a földdel teszi egyenlővé a gyülekezetünket.” Borzasztó mérges voltam, amikor ezt meghallottam. Ezek a démonok nagyon zsarnokiak! De tudat alatt közben meg is ijedtem, és azt gondoltam: „Mindössze két év után újra eljöttek, és még több tagot letartóztattak. Sőt, azzal is fenyegetőztek, hogy a földdel teszik egyenlővé a gyülekezetet. Ha a rendőrség rájön, hogy én vagyok a gyülekezetvezető, vajon nem én leszek az elsőszámú célpont?” Reszkettem a félelemtől, amikor arra gondoltam, hogy a testvéreket a letartóztatásuk után megkínozták. „Ha valóban letartóztatnak, képes leszek majd kibírni a kínzást? Ha agyonvernek, vagy júdássá válok, ott lesz majd a végem?” Ekkor azt hallottam, hogy még több testvért letartóztattak, és úgy tűnt, egyszerűen túl veszélyes ilyen körülmények között végeznem a kötelességemet. Azt gondoltam, hogy bármelyik pillanatban letartóztathat a rendőrség, amitől hihetetlenül megijedtem és megrémültem. Istenhez imádkoztam, és az Ő szavait olvastam: „Akármilyen »mérhetetlenül hatalmas erejű« is a Sátán, akármilyen arcátlan és nagyravágyó is, akármilyen nagy is a károkozási képessége, akármilyen széles körűek is a képességei az ember megrontására és elcsábítására, akármilyen ravaszak is a trükkjei és cselszövései az ember megfélemlítésére, akármilyen változatos formában is létezik, soha nem volt képes megteremteni egy árva élőlényt sem, soha nem volt képes törvényeket vagy szabályokat lefektetni minden dolog létezése számára, és soha nem volt képes uralkodni és szuverenitást gyakorolni egyetlen dolog fölött sem, legyen az akár élő, akár élettelen. A világegyetemben és az égbolton nincs egyetlen olyan személy vagy tárgy sem, akit vagy amelyet ő hívott volna életre, vagy neki köszönhetné a létét, nincs egyetlen személy vagy tárgy sem, amely fölött ő uralkodna vagy gyakorolna szuverenitást. Épp ellenkezőleg, a Sátánnak nemcsak hogy Isten uralma alatt kell léteznie, hanem ráadásul még engedelmeskednie is kell Isten minden parancsának és utasításának. Isten engedélye nélkül a Sátán akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet sem tud egykönnyen megérinteni a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán még a földön a hangyákat sem zaklathatja, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget. Isten szemében a Sátán alacsonyabb rendű, mint a hegy liliomai, mint a levegőben szálló madarak, mint a halak a tengerben és mint a férgek a föld színén. Szerepe a dolgok összessége között az, hogy minden dolgot szolgáljon, az emberiséget szolgálja, valamint hogy Isten munkáját és az Ő irányítási tervét szolgálja” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szavai által rájöttem, hogy minden Isten szuverenitása alatt áll. Nem számít, milyen vad a Sátán, akkor is Isten kezében van. Isten engedélye nélkül a Sátán nem merne egy rossz lépést se tenni. Visszaemlékeztem rá, hogy amikor Isten megpróbálta Jóbot, az Ő engedélye nélkül a Sátán csak Jób testét tudta megsebezni, de nem merte őt megfosztani az életétől. A mostani helyzetemben vajon nem teljes egészében Istenen múlik, hogy letartóztatnak-e? Nem számít, milyen vad és kegyetlen a Sátán, Isten engedélye nélkül akkor sem fogja elérni a célját, ha a nagy vörös sárkány megpróbál elfogni. Ha Isten beleegyezik, akkor nem fogok tudni elmenekülni, még akkor sem, ha megpróbálom. Az életem Isten kezében van, és a Sátánnak nincs ebbe beleszólása. Isten szavain töprengve némi tudásra tettem szert az Ő hatalmáról és szuverenitásáról, kevésbé voltam ijedt, és sokkal felszabadultabbnak éreztem magam. Gondoskodni akartam arról, hogy a testvérek a lehető leghamarabb újra elkezdhessenek gyülekezeti életet élni. Ez idő alatt Vang Hszincsing és én imádkoztunk, és Istenre támaszkodtunk. Kitaláltuk, hogyan léphetnénk kapcsolatba a testvérekkel, és támogatást nyújtottunk nekik. Ennek eredményeként fokozatosan visszatértek az összejövetelekre, elkezdtek gyülekezeti életet élni, és a legjobb képességeik szerint végezni a kötelességeiket.

Később az egyik nővér, akit korábban letartóztattak, de azután kiengedtek, arról tájékoztatott, hogy eladtak engem. A rendőrség már tudta, hogy vezető vagyok, hogy melyik faluban élek, és még azt is mondták, hogy a Biztonsági Iroda körözést adott ki ellenem. Amikor ezt megtudtam, a szívem a torkomban dobogott; borzasztó nyugtalan lettem, és féltem. Tekintettel arra, hogy a rendőrség már ilyen információval rendelkezett rólam, nagy volt a valószínűsége, hogy bármikor, bárhol letartóztathatnak. És ha letartóztatnának, biztos megkínoznának. Minél többet gondolkodtam, annál jobban féltem, és átmenetileg ismét elgyengültem. Úgy tűnt, hogy Istenben hinni a nagy vörös sárkány országában olyan volt, mint vékony jégen járni; halálos veszély leselkedett rám minden lépésnél. Akkoriban azt gondoltam: „Egy kis időre el tudok bújni a rokonaimnál. Amikor lecsendesednek itt a dolgok, folytathatom a kötelességem végrehajtását.” De azután eszembe jutott, hogy egyes testvérek ijedtek, negatívak és gyengék, és nagy szükségük van az öntözésre és támogatásra. Ha ebben a válságos pillanatban elhagynám a posztomat, azzal nem Isten ellen lázadnék, és nem sérteném meg a szívét? Gyötrődtem és kínlódtam, és nem tudtam mitévő legyek, ezért Istenhez imádkoztam, azt kérve, hogy adjon erőt és hitet, hogy folytathassam a kötelességem végrehajtását. Később Isten szavainak erre a passzusára találtam rá: „A kontinentális Kínában a nagy vörös sárkány következetesen és brutálisan elnyomja, letartóztatja és üldözi az istenhívőket, gyakran veszélyes környezetbe helyezve őket. A kormány például különféle ürügyeket használ a hívők letartóztatására. Amikor felfedezik azt a területet, ahol antikrisztus tartózkodik, mi az első dolog, amire az antikrisztus gondol? Nem az, hogy megfelelően szervezze a gyülekezet munkáját, hanem az, hogy miként meneküljön el ebből a veszélyes helyzetből. Amikor a gyülekezet elnyomással és letartóztatásokkal néz szembe, az antikrisztusok soha nem vesznek részt az utóhatásokkal kapcsolatos munkában. Nem hoznak intézkedéseket az alapvető gyülekezeti forrásokat és személyzetet illetően. Helyette kifogásokat és indokokat találnak, hogy biztonságos helyről gondoskodjanak a maguk számára, és ezzel túllegyenek a dolgon. [...] Az antikrisztusok szíve mélyén a személyes biztonságuk mindig elsőbbséget élvez. Olyan kérdés ez a szívükben, amely állandóan aggasztja őket. Magukban erre gondolnak: »Nem szabad bajba kerülnöm. Akárkit elkaphatnak, de nem engedhetem meg magamnak, hogy én legyek az – nekem életben kell maradnom. Még mindig arra várok, hogy osztozzam isten dicsőségében, amikor isten munkája befejeződik. Ha elkapnak, júdásként fogok viselkedni, és akkor végem lesz. Nem lesz jó sors számomra. Meg fognak büntetni.« [...] Miután letelepednek és úgy érzik, hogy nem érheti őket baj, hogy a veszély elmúlt, az antikrisztusok akkor látnak neki némi felszínes munka elvégzésének. Az antikrisztusok meglehetősen aprólékosak az intézkedéseikben, de attól függ, hogy kivel foglalkoznak. A saját érdekeiket érintő kérdéseket nagyon alaposan átgondolják, amikor azonban a gyülekezet munkájáról vagy a saját kötelességeikről van szó, megmutatják a saját önzőségüket és hitványságukat, és nem tanúsítanak felelősséget, a lelkiismeretnek és a józan észnek a szikrája is hiányzik belőlük. Pontosan ezek miatt a viselkedésformák miatt jellemezhetők antikrisztusokként” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezte, hogy az antikrisztusok különösen önzőek, hitványak, és nincs bennük emberi mivolt. Csak a saját érdekeik és a személyes biztonságuk érdekli őket, és a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítják a gyülekezet munkája iránt. Békeidőben azt a hamis benyomást keltik az emberekben, hogy lelkesen végzik a kötelességeiket, de a veszély legkisebb jelére, vagy bármi olyan helyzetben, ami a személyes biztonságukat fenyegeti, visszahúzódnak a páncéljukba, és elrejtőznek. Nem számít, hogy ez mennyi veszteséget okoz a gyülekezet munkájában és a testvérek életében, ezeket az antikrisztusokat ez egyáltalán nem érdekli. Rájöttem, hogy az én cselekedeteim sem különböztek az antikrisztusokéitól. Amikor nem volt aktuális veszély, kívülről úgy tűnt, hogy tudok szenvedni és áldozatot hozni a kötelességemben, de amikor igazán veszélyessé váltak a dolgok, visszahúzódtam, csak arra gondoltam, hogy megvédjem magamat, és a kockázatos kötelességet átadjam egy másik nővérnek. Ölbe tett kézzel néztem, hogy nem halad a gyülekezeti munka, és hogy a testvéreknek nélkülözniük kell a gyülekezeti életet. Nem nőttem fel a feladathoz, nem végeztem gyülekezeti munkát, és csak akkor tértem magamhoz, amikor megfegyelmeztek. Amikor azt hallottam, hogy eladtak, és a rendőrség a nyomomban van, el akartam hagyni a posztomat, mit sem törődve a gyülekezeti munkával. Nagyon önző és hitvány voltam! A helyzet valósága megmutatta, hogy olyan önző vagyok, mint egy antikrisztus. Akárhányszor veszélyben éreztem magamat, fel akartam hagyni a kötelességemmel, és meg akartam találni a módját, hogy biztonságban legyek. Minimális hűség sem volt bennem Isten iránt, és ez visszataszító volt a Számára. Amikor rájöttem, hogy ilyen vagyok, lelkiismeret-furdalásom és bűntudatom támadt. Elolvastam egy passzust Isten szavaiból: „Istennek rendkívül nehéz véghez vinnie munkáját a nagy vörös sárkány földjén, de Isten ezen a nehézségen keresztül végzi munkájának egy szakaszát, hogy így felfedje a bölcsességét és a csodálatos tetteit, és Isten felhasználja ezt a lehetőséget arra, hogy teljessé tegye ezt az embercsoportot. Isten az emberek szenvedésén, képességén és e szennyes föld népének minden sátáni beállítottságán keresztül végzi megtisztító és hódító munkáját, hogy ebből dicsőséget nyerjen, és megnyerje azokat, akik tanúságot tesznek tetteiről. Ez a teljes jelentősége mindannak az árnak, amelyet Isten az emberek e csoportjáért fizetett” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája olyan egyszerű lenne, ahogyan azt az ember képzeli?). Isten szavain eltűnődve megértettem, hogy elkerülhetetlen, és egyben Isten is előre elrendelte, hogy mi, azon hívők, akik a KKP uralma alatt élünk, üldöztetésnek és nyomorúságnak legyünk kitéve. Isten arra használja azt, hogy a nagy vörös sárkány üldöz bennünket, hogy tökéletesítse a hitünket és szeretetünket. De amikor veszélyes helyzettel szembesültem, nem kerestem Isten szándékát, ijedt voltam és féltem, csak a saját biztonságommal törődtem, sőt, még a kötelességemet sem akartam végezni. Láttam, hogy a hitem igazán gyenge, és ahelyett, hogy bizonyságot tettem volna Isten előtt, a Sátán nevetségének tárgyává váltam. Amikor rájöttem erre, nagy bűntudatom támadt, adósnak éreztem magam, és többé nem akartam elhagyni a posztomat, és alantas életet élni. Készen voltam alávetni és Isten kezébe helyezni magam. Boldogan Isten vezénylésére bíztam, hogy letartóztatnak-e, és hogy élek-e vagy meghalok. Ha a nagy vörös sárkány letartóztatna, az Isten engedélyével történne, és még ha ez a halálomat is jelentené, akkor is szilárdan megállnék a tanúságtételemben Istenért. Ha nem tartóztatnának le, az Isten irgalmának és oltalmának lenne köszönhető, és én még elszántabb lennék, hogy megfelelően végezzem a kötelességemet. Miután ezt felismertem, egy kicsit nyugodtabb lettem, a korábbi aggodalmam és ijedelmem elpárolgott.

Ezután azon gondolkodtam el, hogy miért csak a saját érdekeimet veszem figyelembe, amikor veszéllyel kerülök szembe, ahelyett, hogy Isten szándékát venném figyelembe. Egy nap rábukkantam Isten szavainak egy passzusára: „A romlott emberek mind önmagukért élnek. »Mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög« – ez foglalja össze az emberi természetet. Az emberek mind saját magukért hisznek Istenben; lemondanak dolgokról és feláldozzák magukat azért, hogy áldásban részesüljenek, és a szenvedés, amit elviselnek, valamint az ár, amit fizetnek kötelességük végzése során, szintén a jutalom elnyerése érdekében van. Röviden, mindez az áldás, a jutalom és a mennyek országába való belépés céljából történik. A világban az emberek saját hasznukért dolgoznak, Isten házában pedig azért végeznek kötelességet, hogy áldásokat nyerjenek. Az áldások elnyerése érdekében az emberek mindenről lemondanak és sok szenvedést képesek elviselni. Mindez a legvilágosabb bizonyíték arra, hogy az emberek sátáni természettel rendelkeznek. Akiknek megváltozott a beállítottságuk, azok mások. Úgy gondolják, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha az emberek az igazság szerint élnek, hogy alá kell vetniük magukat Istennek, félniük kell Istent és kerülniük kell a rosszat, és hogy ez az emberi lét alapja. Úgy gondolják, hogy Isten megbízatásának elfogadása tökéletesen természetes és indokolt felelősség, hogy csak azok érdemlik meg az ember elnevezést, akik teljesítik egy teremtett lény kötelességét, és ha nem képesek szeretni Istent és viszonozni az Ő szeretetét, akkor méltatlanok arra, hogy embernek nevezzék őket. Úgy gondolják, hogy önmagukért élni igazán üres és értelmetlen dolog, hogy az embereknek azért kell élniük, hogy eleget tegyenek Istennek és jól végezzék a kötelességüket, és értelmes életet éljenek meg, hogy még ha meg is halnának, elégedettnek érezzék magukat, és a legkisebb megbánás se legyen bennük, és ne éljenek hiába” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavain keresztül megláttam, hogy az ok, amiért folyamatosan védem magam a veszélyes helyzetekben, készen arra, hogy feladjam a kötelességemet és alantas életet éljek, az, hogy a gondolataimat olyan sátáni filozófiák uralják, mint „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „ha téged személyedben nem érint, inkább hunyj szemet”, „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem” és a többi. Ezek a filozófiák a természetem részévé váltak, és mindig önérdekből cselekedtem, bármi is történt. Mindig elárultam Istent, amikor a saját érdekeim forogtak kockán. Arra gondoltam, hogy amióta idejöttem ehhez a gyülekezethez, amikor veszélyes helyzetbe kerültem, mindig csak a saját biztonságomra gondoltam. Jóllehet tudtam, minél gyorsabban támogatást kell nyújtanom azoknak a testvéreknek, hogy gyülekezeti életet tudjanak élni, mégis elbújtam attól való félelmemben, hogy letartóztatnak és megkínoznak, a munkát pedig átadtam egy másik nővérnek, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben tekintettel lettem volna a gyülekezet munkájára vagy a nővér biztonságára. Hiába láttam, hogy a nővérnek már túl nagy teher egyedül végezni a munkát, és a testvérek sem tudnak gyülekezeti életet élni, én még akkor sem álltam oda, hogy végezzem a kötelességemet. A Sátán filozófiái szerint éltem. Önző és hitvány módon viselkedtem, és a legcsekélyebb emberi mivolt, lelkiismeret és józan ész sem volt meg bennem. Isten megmenti azokat, akik hűségesek, és alávetik magukat Neki, akik lemondanak a személyes érdekeikről, és védelmezik a gyülekezeti munkát a válságos pillanatokban; csak az ilyen emberek nyerik el Isten jóváhagyását. De a válságos pillanatokban én elhagytam a süllyedő hajót, és semmi őszinteség nem volt bennem Isten iránt. Látván, hogy milyen önző és hitvány vagyok, még ha sikerülne is megmenekülnöm a rendőrség elől, és folytatnom alantas életemet, miért döntene Isten úgy, hogy megment? Arra gondoltam, hogy az emberiség megmentése érdekében Isten testet öltött Kínában, hihetetlen megaláztatásokat és szenvedéseket viselt el hatalmas veszélyekkel dacolva, hogy kifejezhesse szavait és elvégezhesse a munkáját. A nagy vörös sárkány állandóan a nyomában van és üldözi, miközben a vallási világ elutasítja és megrágalmazza, Isten mégsem adja fel soha, hogy megmentsen minket. Isten mindent belead az emberiség megmentésére irányuló céltudatos törekvésébe. Isten lényege annyira önzetlen, jó és szép! Ami engem illet, bennem semmi őszinteség nem volt Isten iránt, és továbbra is a Sátán filozófiái szerint éltem; önző, hitvány, álnok és csalárd voltam. Csak a saját biztonságomat vettem figyelembe a kötelességem végrehajtása során, és egyáltalán nem védelmeztem a gyülekezet munkáját. Ha nem térnék meg, Isten meggyűlölne és kiiktatna.

A lelki áhítatom során elolvastam Isten szavainak egy passzusát: „Akik Istennek szolgálnak, azoknak Isten közeli barátainak kell lenniük, kedvesnek kell lenniük Isten előtt, és képesnek kell lenniük a lehető legnagyobb hűségre Isten iránt. Akár rejtve, akár nyilvánosan cselekszel, el tudod nyerni Isten örömét Isten előtt, képes vagy szilárdan megállni Isten előtt, és függetlenül attól, hogy mások hogyan bánnak veled, mindig azon az úton jársz, amelyen járnod kell, és tekintettel vagy Isten terhére. Csak az ilyen emberek Isten közeli barátai. Azért képesek Isten közeli barátai közvetlenül Neki szolgálni, mert megkapták Isten nagy megbízatását és Isten terhét, képesek Isten szívét magukévá tenni, és Isten terhét sajátjuknak tekinteni, és nem törődnek a nyereségekkel vagy veszteségekkel, amelyeket a jövőbeli kilátásaik hordoznak – még amikor a kilátásaik alapján semmijük nem lesz és semmit sem fognak nyerni, akkor is mindig Istent szerető szívvel fognak hinni Istenben. Tehát az ilyen ember Isten közeli barátja. Isten közeli barátai egyben az Ő bizalmasai is; csak Isten bizalmasai tudnak osztozni az Ő nyughatatlanságában és az Ő gondolataiban, és bár a hús-vér testük fáj és gyenge, képesek elviselni a fájdalmat és lemondani arról, amit szeretnek, hogy eleget tegyenek Istennek. Isten az ilyen emberekre több terhet rak, és az ilyen emberek bizonyságtételében mutatkozik meg az, amit Isten tenni akar. Tehát ezek az emberek kedvesek Isten előtt, ők Isten szolgái, akik megfelelnek az Ő szándékainak, és csak az ilyen emberek uralkodhatnak együtt Istennel. Amikor valóban Isten közeli barátjává váltál, pontosan akkor fogsz Istennel együtt uralkodni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Hogyan kell Isten szándékaival összhangban szolgálni?). Isten szavain keresztül rájöttem, hogy Isten azokat szereti, akik figyelembe veszik az Ő szándékait, és viselik az Ő terhét. Nem számít, milyen helyzet adódik, nem számít, milyen nagy szenvedést kell elviselniük, és még ha az előttük álló út sivárnak is tűnik, ők akkor is képesek feladni azt, amit szeretnek, hogy eleget tegyenek Istennek, és nem a saját érdekeikre gondolnak. Csak az ilyen emberek azok, akiket Isten végül megnyer. Abban a válságos pillanatban, amikor letartóztatták a testvéreket, tudtam, hogy Isten szándékát kell figyelembe vennem, osztoznom kell a nyugtalanságában és a gondolataiban, meg kell óvnom a gyülekezet munkáját, és jól kell végeznem a feladataimat és kötelességeimet. Miután ezt felismertem, fogadalmat tettem: nem számít, milyen veszélyek várnak rám, jól fogom végezni a kötelességemet, hogy megvigasztaljam Isten szívét.

Egy nap azt hallottam, hogy egy szomszédos gyülekezet vezetőjét letartóztatták. Tudtam, hogy a gyülekezet könyveit gyorsan el kell vinni máshova, különben a nagy vörös sárkány kezébe kerülnek. Ezért azonnal kapcsolatba léptem Csang Ji nővérrel, hogy együtt vigyük el a könyveket. Amikor megérkeztem a találkozóhelyünkre, a nővér aggódó arccal sietett felém, és azt mondta, hogy követik. Végül nagy nehezen sikerült leráznia őket, és azt mondta, hogy minél gyorsabban át kell vinnünk a könyveket. Ennek hallatán a torkomba dobogott a szívem, ideges voltam és rémült. Azt gondoltam: „A rendőrség itt bujkál titokban, amíg mi teljesen ki vagyunk szolgáltatva. Ha a nyomomra bukkannak, és letartóztatnak, biztos agyon fognak verni!” Minél többet gondolkodtam, annál jobban féltem, és azt akartam, hogy valaki más vigye át a könyveket. De azután eszembe jutott, hogy Csang Ji már megbeszélt egy időpontot a könyveket őrző testvérekkel, és nem volt már idő mást keresni helyettem. Továbbá, minél később történik a szállítás, annál nagyobb volt a kockázat. Miközben ezen tépelődtem, felismertem, hogy megint meg vagyok ijedve, ezért folyamatosan Istenhez kiáltottam a szívem mélyén, hogy adjon hitet és erőt. Ekkor eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „Amikor az Istenhez hűségesek világosan tudják, hogy veszélyes környezetben vannak, akkor is bátran vállalják a kockázatot, hogy kezeljék az utóhatásokat, és a lehető legkisebbre csökkentsék az Isten házát ért veszteségeket, mielőtt visszavonulnának. Nem a saját biztonságukat helyezik előtérbe. Mondd meg Nekem, a nagy vörös sárkány ezen elvetemült országában ugyan ki tudná biztosítani, hogy egyáltalán ne legyen veszélyben az Istenbe vetett hit és a kötelesség végzése? Bármilyen kötelességet is vállal valaki, az némi kockázattal jár – a kötelesség teljesítése azonban Isten megbízásából történik, és Istent követve az embernek vállalnia kell a kötelessége végzésével járó kockázatot. Az embernek bölcsnek kell lennie, és meg kell tennie bizonyos intézkedéseket a biztonsága érdekében, de nem szabad a személyes biztonságát előtérbe helyeznie. Isten szándékait kell figyelembe vennie, és az Ő házának munkáját, illetve az evangélium terjesztését kell előtérbe helyeznie. Isten megbízatásának teljesítése a legfontosabb számára; ez az elsődleges” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Azok, akik hűségesek Istenhez, figyelembe veszik az Ő szándékait. Nem számít, hogy milyen veszélyesek a körülmények, hajlandóak vállalni a kockázatot annak érdekében, hogy elvégezzék a szükséges utómunkálatokat, és jól végezzék a feladataikat. Arra gondoltam, hogy az évek során, amióta hívő vagyok, milyen sokat élveztem Isten szavainak öntözéséből és ellátásából, ezért most, hogy itt az ideje a kötelességem végrehajtásának, nem csaphatom be a lelkiismeretemet, és nem nézhetem tétlenül, hogy a gyülekezet érdekei sérülnek. Nem számított, milyen veszélyesek a körülmények, meg kellett találnom a módját, hogy elszállítsuk onnan azokat a könyveket. Nem hagyhattam, hogy a nagy vörös sárkány kezei közé kerüljenek. Az Úr Jézus azon szavaira gondoltam, melyek így szólnak: „Aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt” (Lukács 9:24). Még ha le is tartóztatnának, és agyon is vernének a kötelességem végrehajtása miatt, ennek lenne értelme, és Isten jóváhagyná. Arra gondoltam, hogy Pétert fejjel lefelé feszítették keresztre Istenért, és nem aggódott a saját élete miatt, erős és hangos bizonyságot téve Isten mellett. Tudtam, hogy Pétert kell utánoznom, hűségesnek kell lennem Istenhez minden helyzetben, és jól kell végeznem a kötelességemet, hogy megvigasztaljam Isten szívét. Isten szava hitet és erőt adott, hogy többé ne éljek félelemben. Összefogtam a többi testvérrel, az eszünket használva egérutat nyertünk a rendőrség elől, és Isten gondoskodásával és oltalmával szerencsésen átszállítottuk a könyveket. Hála Istennek!