2024. szeptember 10-én levelet kaptam a gyülekezetvezetőktől, amelyben az állt, hogy Csao Hujt, a nancsengi gyülekezet egyik vezetőjét letartóztatták, júdássá lett, és sok testvért elárult. A gyülekezetből már több mint harminc embert letartóztattak. Mivel korábban körzetvezető voltam, és elég jól ismertem az ottani tárolóházak egy részét, azt akarták, hogy én irányítsam a felajánlások elszállítását. A helyzet sürgető volt. Tudva, hogy az én felelősségem megóvni az Istennek adott felajánlásokat, imádkoztam Istenhez, és elmondtam Neki, hogy kész vagyok komolyan együttműködni.

Amikor megérkeztem a nancsengi gyülekezetbe, megtudtam, hogy a diakónusokat és a fontos munkásokat mind letartóztatták. Mindennap több testvér letartóztatásáról is érkeztek hírek. Néhányukat a rendőrség még az otthonukban is zaklatta. A letartóztatott testvérek közül néhányan ismerték a házakat, ahol a felajánlásokat tárolták. Azt gondoltam magamban: „Ez a környezet annyira ellenséges! Ha elmegyek elszállítani a felajánlásokat, vajon követni és figyelni fognak? Csao Huj tudja, hogy korábban vezetőként végeztem a kötelességemet. Vajon engem is elárult? Ráadásul 2019-ben már elárult egy júdás, és a rendőrség akkor nyomozott utánam. Csak Isten csodálatos oltalmával menekültem meg a csapástól. Ezúttal, ha letartóztatnak a felajánlások elszállítása közben, a rendőrség biztosan nem enged el egykönnyen. Élve megnyúznának!” Rémülten gondoltam azokra a videókra, amelyeken a rendőrség brutálisan kínozza a testvéreket. Nem tudtam, ki tudnám-e bírni, ha letartóztatnának. Ha nem bírnám a kínzást, és júdássá válva elárulnám Istent, nem végződne-e kudarccal az Istenbe vetett hitem? Ha letartóztatnának és évekre bebörtönöznének, nem tudnám olvasni Isten szavait, és nem tudnám végezni a kötelességemet. Hogyan tudnék akkor jótetteket előkészíteni, vagy az üdvösségre törekedni? Minél többet gondolkodtam, annál bátortalanabbá váltam. Rájöttem, hogy az állapotom helytelen. Korábban már sokszor néztem szembe veszélyes helyzetekkel, és azokban az időkben is láttam Isten csodálatos oltalmát. Akkor hogyhogy nem volt még mindig semmi hitem? A szívemben Istenhez kiáltottam, hogy adjon nekem hitet. Később Isten ezen szavait olvastam: „Isten a tökéletesítés munkáját végzi az embereken, és ők nem látják, nem képesek érzékelni; ilyen körülmények között hitre van szükség. Amikor valami nem látható szabad szemmel, akkor hitre van szükség. Amikor nem tudod elengedni a saját elképzeléseidet, akkor hitre van szükség. Amikor nincs tisztánlátásod Isten munkájáról, akkor az a követelmény, hogy legyen hited, legyen határozott álláspontod, és állj meg szilárdan a bizonyságtételedben. Amikor Jób eljutott erre a pontra, Isten megjelent neki és beszélt hozzá. Vagyis csak akkor leszel képes meglátni Istent, amikor van hited. Amikor van hited, Isten tökéletessé fog tenni téged, és ha nincs hited, akkor nem tudja ezt megtenni. Isten megajándékoz téged azzal, aminek az elnyerésében reménykedsz. Ha nincs hited, akkor nem juthatsz tökéletességre, és képtelen leszel meglátni Isten tetteit, és még inkább az Ő mindenhatóságát. Amikor valódi tapasztalataidban megvan a hited, hogy meglásd az Ő tetteit, akkor Isten meg fog jelenni neked, meg fog világosítani és vezetni fog téged belülről. E hit nélkül Isten nem lesz képes erre. Ha elvesztetted az Istenbe vetett reményt, akkor hogy leszel képes megtapasztalni az Ő munkáját? Ezért, ha van hited, és nem táplálsz kételyeket Istennel kapcsolatban, ha valóban hiszel Benne, bármit is tesz, csak akkor világosít és világít meg téged a tapasztalataidon keresztül, és csak akkor leszel képes meglátni az Ő tetteit. Mindezek a dolgok a hit által érhetők el. A hit csak a finomításon keresztül jön létre, és finomítás hiányában a hit nem tud fejlődni. Mire utal a hit? A hit az a valódi meggyőződés és az az őszinte szív, amellyel az embereknek rendelkezniük kell, amikor nem láthatnak vagy érinthetnek meg valamit, amikor Isten munkája nem felel meg az emberi elképzeléseknek, vagy amikor elérhetetlen az ember számára. Ez az a hit, amelyről beszélek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). „Akármilyen »mérhetetlenül hatalmas erejű« is a Sátán, akármilyen arcátlan és nagyravágyó is, akármilyen nagy is a károkozási képessége, akármilyen széles körűek is a képességei az ember megrontására és elcsábítására, akármilyen ravaszak is a trükkjei és cselszövései az ember megfélemlítésére, akármilyen változatos formában is létezik, soha nem volt képes megteremteni egy árva élőlényt sem, soha nem volt képes törvényeket vagy szabályokat lefektetni minden dolog létezése számára, és soha nem volt képes uralkodni és szuverenitást gyakorolni egyetlen dolog fölött sem, legyen az akár élő, akár élettelen. A világegyetemben és az égbolton nincs egyetlen olyan személy vagy tárgy sem, akit vagy amelyet ő hívott volna életre, vagy neki köszönhetné a létét, nincs egyetlen személy vagy tárgy sem, amely fölött ő uralkodna vagy gyakorolna szuverenitást. Épp ellenkezőleg, a Sátánnak nemcsak hogy Isten uralma alatt kell léteznie, hanem ráadásul még engedelmeskednie is kell Isten minden parancsának és utasításának. Isten engedélye nélkül a Sátán akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet sem tud egykönnyen megérinteni a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán még a földön a hangyákat sem zaklathatja, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget. Isten szemében a Sátán alacsonyabb rendű, mint a hegy liliomai, mint a levegőben szálló madarak, mint a halak a tengerben és mint a férgek a föld színén. Szerepe a dolgok összessége között az, hogy minden dolgot szolgáljon, az emberiséget szolgálja, valamint hogy Isten munkáját és az Ő irányítási tervét szolgálja” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szavaiból megértettem, hogy Isten szuverenitást gyakorol minden dolog és esemény felett. Az Ő engedélye nélkül, bármilyen féktelen vagy elvetemült is a Sátán, nem veheti el az életemet. Ez olyan, mint amikor Jób megpróbáltatott. Isten nem engedte meg a Sátánnak, hogy elvegye Jób életét, és a Sátán nem mert átlépni az Isten által kijelölt határon. De az Istenbe vetett hitem túl kicsi volt. Amikor láttam, hogy a környezet ellenséges, féltem, hogy egy júdás beazonosít, vagy hogy a rendőrség megfigyel és letartóztat, így bátortalan voltam, félelemben éltem, és nem mertem elszállítani a felajánlásokat. Ezen elgondolkodva szégyenérzet fogott el. „Nem bújhatok el, mint egy páncéljába visszahúzódó gyáva teknős. Minden dolog és esemény Isten kezében van, tehát vajon az, hogy letartóztatnak-e, nem szintén Isten szuverenitása alá tartozik? Ha Isten megengedné, hogy letartóztassanak, az egy próbatétel lenne számomra. Istenre kell hagyatkoznom, és meg kell esküdnöm, hogy inkább meghalok, mint hogy júdássá váljak, vagy eláruljam Isten házának érdekeit.” Ezért így imádkoztam: „Mindenható Isten, a Beléd vetett hitem oly kicsi. Nem akarok bátortalanságban élni. Kérlek, adj nekem hitet és erőt! Hajlandó vagyok a Te kezedbe helyezni magam, alávetni magam annak, amit Te levezényelsz és elrendezel, és a lehető leghamarabb elszállítani a felajánlásokat.”

Ezután elmentem az első tárolóházhoz, hogy elszállítsam a felajánlásokat. Korábban csak egyszer jártam ott, és nem emlékeztem pontosan, hányadik emelet és melyik lakás. Kint kellett várnom, amíg a házigazda visszatér. De egy a közelben lakó nővért néhány hónapja letartóztattak, és a rendőrség az utóbbi időben titokban megfigyelte a testvéreket. Aggódtam, hogy észrevesznek, ha túl hosszú ideig ott maradok, így nem mertem túl sokáig várni. Épp amikor indulni akartam, a házigazda visszatért a bevásárlásból. Aznap délben sikeresen elszállítottuk onnan a felajánlásokat. Közvetlenül ezután elmentem megkeresni Hszin Cseng nővért, hogy megkérdezzem a többi házigazdáról. Amint beléptem, félelemmel telve így szólt: „Letartóztattak, és öt napig fogva tartottak. Csak tegnap este engedtek szabadon. Csao Huj elárult minden testvért, akit csak ismer. Isten szavainak könyveit azonnal el kell szállítani!” Azt gondoltam: „Hszin Cseng most szabadult. Vajon a rendőrség titkos megfigyelés alatt tartja az otthonát? Mi van, ha engem is észrevesznek?” Zavarodott voltam és pánikba estem, majd néhány percnyi beszélgetés után sietve eljöttem. Egész úton hevesen vert a szívem a félelemtől. Folyton arra gondoltam: „Vajon már kiszúrtak? Nem fogom elszállítani a könyveket holnap este. Majd megkérek más testvéreket, hogy intézzék el.” Másnap egész nap nyugtalan voltam. Tudtam, hogy Csao Huj járt az összes házban, ahol a könyveket tárolták, és a könyveket azonnal el kell szállítani. Épp nem volt senki más, aki alkalmas lett volna erre: nekem kellett magamra vállalnom ezt a feladatot. Eszembe jutottak mindazok a testvérek, akik felkerültek a nagy vörös sárkány körözési listájára, és akiket üldöztek, de akik továbbra is Istenre hagyatkozva végezték a gyülekezet munkáját. Még amikor letartóztatták őket, akkor is képesek voltak kockára tenni az életüket, hogy bizonyságtételükben szilárdan megálljanak Isten mellett. Engem viszont még csak le sem tartóztattak, mégis itt álltam bátortalanul és visszariadtam, csak azért, mert a környezet ellenséges volt. Olyan messze elmaradtam tőlük. Szégyelltem magam, és bűntudatom volt. Ekkor eszembe jutottak Isten szavai, amelyeket két nappal korábban az összejövetelen olvastunk: „Egyes gyülekezetek ellenséges környezetben találhatók, amelyekben gyakran letartóztatnak embereket, és emiatt nagy az esély rá, hogy elárulják a házak lokációit, ahol a felajánlásokat őrzik, és a nagy vörös sárkány razziát tart és átkutatja őket – gonosz démonok bármikor zsákmányul ejthetik a felajánlásokat. Megfelelőek ezek a helyek a felajánlások tárolására? (Nem.) Nos mi a teendő, ha már oda helyezték őket? Azonnal mozdítsátok el őket. [...] A vezetőknek és a dolgozóknak világosan kellene érteniük ezt a helyzetet, amikor találkoznak vele: »Az egyik hely, ahol a felajánlásokat tárolják, nem megfelelő. A környezet túlságosan veszélyes, és elég sok testvért letartóztattak, követtek, vagy helyeztek megfigyelés alá a közelben. Ki kell találnunk, miként juttassuk ki onnan a felajánlásokat. Jobb lépés lenne egy viszonylag biztonságos helyre vinni őket, mint ott hagyni, ahol vannak és megvárni, amíg megkaparintják őket.« Amikor épp előállt egy helyzet és előre látják, hogy a felajánlások veszélyben vannak, azonnal át kell helyezniük őket, megakadályozandó, hogy a nagy vörös sárkány, a gonosz ördög birtokba vegye és elpusztítsa azokat. Ez az egyetlen módja annak, hogy gondoskodjanak a felajánlások biztonságáról, valamint elkerüljék az esetleges buktatókat vagy baklövéseket. Ezt a munkát a vezetőknek és a dolgozóknak kell elvégezniük. Amint a veszély legcsekélyebb jele mutatkozik, amint valakit letartóztatnak, amint egy helyzet áll elő, a vezetőknek és a dolgozóknak az kell legyen az első gondolata, hogy vajon a felajánlások biztonságban vannak-e, hogy esetleg gonosz emberek kezére kerülhetnek-e vagy azok birtokukba vehetik-e őket, vagy hogy gonosz démonok megkaparinthatják-e azokat, és hogy érte-e bármilyen veszteség a felajánlásokat. Azonnal intézkedéseket kell tenniük a felajánlások védelme érdekében. Ez a vezetők és a dolgozók felelőssége. Egyes vezetők és dolgozók talán azt mondják: »Kockázatvállalást igényel a részünkről, hogy megtegyük ezeket a dolgokat. Megtehetjük azt, hogy nem tesszük meg őket? Nem arról van szó, hogy az emberek az első számú prioritásunk, ami azt jelenti, hogy nem a felajánlásokat kell az első helyre tenni, hanem az embereket kell az első helyre tenni?« Mit gondoltok a kérdésükről? Van ezeknek az embereknek emberi mivoltuk? (Nincs.) A felajánlások jó védelmezése, jó kezelése és jó felügyelete – ezek azok a felelősségek, amelyeknek egy jó sáfárnak eleget kell tennie. Komolyabbra fordítva, még ha az életedet kell is feláldoznod, megéri, és ezt kell tenned. Ez a te felelősséged” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (12.)). Isten szavaiból rájöttem, hogy most, hogy a tárolóházak helyét elárulta egy júdás, a felajánlásokat és Isten szavainak könyveit a KKP bármelyik pillanatban lefoglalhatja. Azonnal el kell szállítani őket, és ez az én szent kötelességem. Korábban gyakran beszéltem a testvéreknek arról, hogy kritikus pillanatokban meg kell óvni az Egyház érdekeit, de amikor én kerültem ilyen helyzetbe, az első gondolatom az volt, hogy saját magamat mentsem. Másokra akartam hárítani ezt a feladatot, és el akartam rejtőzni, mint egy dezertőr. Hát nem Isten elárulása volt ez? Az Istennek tett felajánlásokat és az Ő szavait tartalmazó könyveket megóvni olyan felelősség és kötelezettség, amelyet Isten minden hívőjének teljesítenie kell. Istenre kellett hagyatkoznom a felelősségem teljesítéséhez, és haladéktalanul el kellett szállítanom és meg kellett óvnom az Istennek adott felajánlásokat. Akár letartóztatnának, akár nem, és bármilyen környezetet is kelljen megtapasztalnom, alávetem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek.

Később elgondolkodtam: „Miért gondolok mindig a saját testi érdekeimre, amikor veszélyes környezetben vagyok? Mi ennek a gyökere?” Ahogy ezen töprengtem, eszembe jutottak Isten szavai: „Az antikrisztusok rendkívül önzők és hitványak. Nem hisznek igazi hittel Istenben, és még kevésbé hűségesek Istenhez; amikor problémával találkoznak, csak magukat védik és óvják. Semmi sem fontosabb számukra, mint a saját biztonságuk. Mindaddig, amíg élni hagyják és nem tartóztatják le őket, nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora kár éri a gyülekezet munkáját. Ezek az emberek rendkívül önzőek, egyáltalán nem gondolnak a testvérekre, sem a gyülekezet munkájára, csakis a saját biztonságukra. Ők antikrisztusok. Amikor tehát ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez és igazi hittel hisznek Istenben, ők hogyan kezelik azokat? Miben különbözik az, amit ők tesznek, attól, amit az antikrisztusok tesznek? (Amikor ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez, akkor ők annak keresik a módját, hogy miként védhetnék meg Isten házának érdekeit, hogy miként óvhatnák meg az Istennek szánt felajánlásokat a veszteségektől, és a vezetők és a dolgozók, valamint a testvérek vonatkozásában megteszik a veszteségek minimalizálásához szükséges intézkedéseket. Az antikrisztusok ezzel szemben a saját védelmükről gondoskodnak először. Nem törődnek a gyülekezet munkájával és Isten választott népének biztonságával, és amikor a gyülekezet letartóztatásokkal szembesül, az a gyülekezeti munka szempontjából veszteséget eredményez.) Az antikrisztusok feladják a gyülekezet munkáját és Isten felajánlásait, és nem tesznek arra vonatkozó intézkedéseket, hogy az emberek kezelni tudják az utóhatásokat. Ez ugyanaz, mintha megengednék a nagy vörös sárkánynak, hogy elragadja Isten felajánlásait és az Ő választott népét. Ez vajon nem Isten felajánlásainak és választott népének burkolt elárulása? Amikor az Istenhez hűségesek világosan tudják, hogy veszélyes környezetben vannak, akkor is bátran vállalják a kockázatot, hogy kezeljék az utóhatásokat, és a lehető legkisebbre csökkentsék az Isten házát ért veszteségeket, mielőtt visszavonulnának. Nem a saját biztonságukat helyezik előtérbe. Mondd meg Nekem, a nagy vörös sárkány ezen elvetemült országában ugyan ki tudná biztosítani, hogy egyáltalán ne legyen veszélyben az Istenbe vetett hit és a kötelesség végzése? Bármilyen kötelességet is vállal valaki, az némi kockázattal jár – a kötelesség teljesítése azonban Isten megbízásából történik, és Istent követve az embernek vállalnia kell a kötelessége végzésével járó kockázatot. Az embernek bölcsnek kell lennie, és meg kell tennie bizonyos intézkedéseket a biztonsága érdekében, de nem szabad a személyes biztonságát előtérbe helyeznie. Isten szándékait kell figyelembe vennie, és az Ő házának munkáját, illetve az evangélium terjesztését kell előtérbe helyeznie. Isten megbízatásának teljesítése a legfontosabb számára; ez az elsődleges. Az antikrisztusok számára a személyes biztonságuk a legfontosabb; úgy gondolják, hogy nem is tartozik rájuk semmi más. Nem érdekli őket, amikor valaki mással történik valami, függetlenül attól, hogy ki az. Az antikrisztusok mindaddig nyugodtak, amíg velük nem történik semmi rossz. Hiányzik belőlük mindenféle hűség, ami az antikrisztusok természetlényegéből fakad. [...] Az antikrisztusok nem tanúsítanak hűséget Isten iránt. Amikor munkát osztanak rájuk, egész boldogan elfogadják és tesznek pár szép nyilatkozatot, amikor azonban veszély közeleg, ők futnak el a leggyorsabban; ők az elsők, akik futnak, az elsők, akik menekülnek. Ez azt mutatja, hogy az önzőségük és a hitványságuk különösen súlyos. Egyáltalán nincs bennük felelősségérzet és hűség. Amikor problémával szembesülnek, csak azt tudják, hogyan kell menekülni és hogyan kell elbújni, csak a saját védelmükre gondolnak, a feladataikat és a kötelességeiket soha nem mérlegelve. A saját személyes biztonságuk miatt az antikrisztusok folyamatosan megmutatják önző és hitvány természetüket. Nem helyezik előtérbe Isten házának munkáját és a saját kötelességeiket, Isten házának érdekeit pedig még ennél is kevésbé teszik az első helyre. Ehelyett a saját biztonságuk az első” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). „Különbség van annak természetében, ahogyan az Istenhez hűséges emberek munkálkodnak, azokhoz képest, akikben nincs hűség. Amikor e kettő veszéllyel járó ügyekkel találkozik, a hűségesek képesek szembenézni a veszéllyel és végezni a munkájukat, bölcsesség és a munkarend megvalósítására szolgáló módszerek segítségével. Az antikrisztusok azonban nem fognak konkrét munkába, függetlenül attól, hogy veszéllyel jár-e vagy sem, és soha nem valósítják meg a munkarendet. Ez a különbség. [...] Hiányzik belőlük a hűség, önzőek és hitványak, és mindenben a saját biztonságukra gondolnak. Soha nem érdeklődnek afelől, hogy Isten házának munkarendje megvalósul-e, sem Isten háza munkájának előrehaladásáról nem kérdeznek, és nem érdeklik őket ezek a dolgok. Nem ajánlották fel a hűségüket és nem mutatják meg a hűségüket. Számukra elegendő, ha ímmel-ámmal cselekednek ezeket a dolgokat illetően; ők munkavégzésnek tekintik ezt. Ha kicsi a kockázat, talán vonakodva dolgoznak valamennyit. Ha azonban nagy a kockázat és fennáll a lehetősége, hogy elfogják őket, nem fogják elvégezni, bármennyire alapvető fontosságú is a feladat. Ilyen az antikrisztusok lényege” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten szavaiból láttam, hogy azok az emberek, akik hűségesek Istenhez, képesek nem a személyes nyereséggel vagy veszteséggel foglalkozni, amikor veszély fenyegeti őket. Amikor látják, hogy a felajánlások veszélyben vannak, az életüket is kockáztatják, hogy megóvják azokat. Mindhalálig hűségesek Istenhez, és megóvják Isten házának érdekeit. Az antikrisztusoknak azonban rendkívül önző és csalárd a természetük. Veszélyes környezetben csak a saját biztonságukkal törődnek, és nincs bennük semmi felelősségérzet a kötelességük iránt. Vajon az én viselkedésem nem pont olyan volt, mint egy antikrisztusé? Megtudtam, hogy Csao Huj júdássá lett, és elárult sok vezetőt, munkást és testvért, így a házak, ahol a felajánlásokat tárolták, veszélybe kerültek. A felajánlásokat azonnal el kellett szállítani. De abban a kritikus pillanatban az első gondolatom a saját biztonságom, a jövőm és a saját menekülési útvonalam volt. Vissza akartam húzódni a páncélomba, mint egy gyáva teknős. Annyira önző és aljas voltam! Ha az önzőségem és a felelőtlenségem ahhoz vezetne, hogy a felajánlások a nagy vörös sárkány kezébe kerülnek, miben különböznék egy júdástól, aki a saját bőrét mentve elárulja az övéit? Eszembe jutott Csong testvér a „Késedelmes bizonyságtételem” című filmből, aki az életét kockáztatta, hogy elszállítsa Isten szavainak könyveit, és kitartson a kötelessége mellett. A „Választás veszélyes környezetben” című tapasztalati bizonyságtétel-videóban pedig a főszereplő az életét kockáztatta, hogy kezelje a kialakult válsághelyzetet a letartóztatások után. Bár gyenge volt és félt, kereste az igazságot, hogy megoldja a romlott beállítottságát, és hajlandó volt az életét adni, hogy megóvja Isten házának érdekeit. Mindketten csodálatos és erőteljes bizonyságot tettek Isten mellett. Ezen elgondolkodva mély szégyenérzet fogott el, és így imádkoztam Istenhez: „Mindenható Isten, annyi testvért letartóztattak a gyülekezetben, és a történtek következményeit sürgősen kezelni kell. De én félek a letartóztatástól, és folyton csak menekülni akarok ebből a környezetből. Olyan önző vagyok, és nincs bennem semmi emberség! Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani. Rád fogok hagyatkozni, hogy jól kezeljem a történtek következményeit.”

Azon is elgondolkodtam: „Miért riadok vissza folyton bátortalanul, valahányszor történik velem valami?” A fő ok a haláltól való félelmem volt; nem értettem meg igazán a halál jelentését. Aztán elolvastam Isten ezen szavait: „Hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a halál különféle formái érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon azért, mert valami rosszat tettek és utána a törvény által kivégezték őket? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték és gyalázták őket, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. Ne arról beszéljünk, hogy végül mi lett a sorsa ama vértanúknak, vagy hogy Isten milyen ítéletet mondott a cselekedeteikről, hanem ezt kérdezzük meg: amikor elérkezett ama vértanúk számára a vég, vajon az emberi elképzeléseknek megfelelően fejeződött be az életük? (Nem.) Az emberi elképzelések szemszögéből nézve azok a mártírok óriási árat fizettek Isten munkájának népszerűsítéséért, de végül olyannyira súlyosan ártott nekik a Sátán, hogy belehaltak. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel. Azonban pontosan ezek a dolgok történtek velük – ez volt az, amit Isten megengedett. Milyen igazságot lehet keresni ebben? Isten átka és kárhoztatása, vagy az Ő elrendezése és áldása volt-e az, hogy engedte őket így meghalni? Egyik sem. Akkor mi volt? Szívfájdalmat okoz az embereknek, ha azoknak a mártíroknak a halálára gondolnak, mégis ezek a tények. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy Istenben hívő emberek ilyen módon halnak meg? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, feldúlt-e ezért a szívetek, és éreztek-e egy kis rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: »Ezek az emberek Isten evangéliuma népszerűsítésére vonatkozó kötelességüket tették, és jó embereknek kell tekinteni őket, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen sors?« Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült hús-vér teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének.” „Ha abban a pillanatban, amikor el akarják venni tőled az életed, nyugodt vagy, készséges, és panasz nélkül aláveted magad, ha úgy érzed, hogy a végsőkig eleget tettél a felelősségeidnek, kötelezettségeidnek és kötelességeidnek, és a szíved boldog és békés – ha így mész el –, akkor Isten szemében egyáltalán nem is távoztál az élők sorából, hanem inkább egy másik birodalomban és egy másik formában élsz tovább. Mindössze annyi történt, hogy az életformád megváltozott – nem vagy igazán halott. Az emberek így látják: »Ez az illető nagyon fiatalon halt meg, milyen kár!« Isten szemében viszont nem haltál meg, és nem jutottál szenvedésre, hanem eltávoztál, hogy áldásokat élvezz és közelebb kerülj Istenhez. Azért van ez így, mert teremtett lényként Isten szemében már megfelelő színvonalú vagy a kötelességed végzése tekintetében, elvégezted a kötelességed, Istennek pedig nincs szüksége többé arra, hogy tovább végezd ezt a kötelességet a teremtett lények soraiban. Isten számára nem »elmenetel« az »elmeneteled«, hanem »elvitel«, »elhozatal« vagy »elvezetés«, és ez jó dolog” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy feláldozni az életünket Isten megbízatásának teljesítéséért értelmes és értékes halál, olyan, amelyről Isten megemlékezik. Bár a test meghal, a lélek visszatér Istenhez. Akárcsak a történelem során élt szentek, akiket üldöztek az Úr evangéliumának terjesztéséért: voltak, akiket öt lóval téptek szét, voltak, akiket addig vonszoltak lovak után, amíg meg nem haltak, voltak, akiket halálra köveztek, másokat pedig keresztre feszítettek. Értékes életüket arra használták, hogy bizonyságot tegyenek Isten cselekedeteiről és az Ő nagy erejéről. Bár a testük meghalt, a lelkük visszatért Istenhez, és elnyerte az Ő elismerését. Én viszont rettegtem attól, hogy halálra kínoznak, ezért visszautasítottam a kötelességemet, hogy megóvjam magamat. Ez Isten elárulása. Ilyen gyáva és nyúlszívű módon tovább élni értéktelen és értelmetlen; olyan, mintha az ember egy élőhalott lenne. Ha a rendőrség lefoglalná a felajánlásokat, mert nem tudtam őket időben elszállítani, az örök vétek és folt lenne rajtam, és megérdemelném Isten büntetéseit és átkait. Ezt megértve hajlandó voltam elengedni minden aggodalmamat és kétségemet, és Isten kezébe helyezni az életemet és a halálomat. Ha Isten megengedné, hogy letartóztassanak, alávetném magam az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek, és Rá hagyatkoznék, hogy bizonyságtételemben szilárdan megálljak. Ezután, amikor elszállítottam a könyveket, még mindig voltak aggodalmaim és kétségeim, de a szívemben Istenhez imádkoztam, Rá tekintettem, és többé nem riadtam vissza bátortalanul. Álcáztam magam, amikor elmentem otthonról, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem a biztonsági kamerákat. Isten vezetésével a gyülekezet mind a három tárolóházából biztonságba helyeztük a felajánlásokat és Isten szavainak könyveit.

Ezúttal az utóhatások kezelése révén megértettem valamennyire az önző és aljas sátáni beállítottságomat. Kicsit többet értettem meg a halál jelentéséből is, és elhatároztam, hogy fellázadok a testem ellen, és kitartok a kötelességem mellett. Láttam Isten bölcsességét is abban, ahogyan a nagy vörös sárkányt felhasználja, hogy szolgálatot végezzen az emberek feltárásában és tökéletesítésében. Istennek legyen hála!