Gyerekkoromban a családom egy távoli hegyvidéken lakott. A szüleim földművelésből tartották fenn magukat, és elég nehéz életük volt. Azt hallottam azoktól, akik máshova mentek dolgozni, majd hazatértek, hogy a városban sok lehetőség van a pénzkeresetre, és hogy ott sokkal jobb az élet, ezért a nagyvárosi életre vágytam. Azt reméltem, hogy hátrahagyhatom a hegyvidéket, és egy nap elköltözhetek a nagyvárosba, hogy pénzt keressek, javítsak a családom életkörülményein, a falubeliekben pedig irigységet ébresszek. Szorgalmasan tanultam, a jegyeim mindig jók voltak, de amikor felső tagozatba kerültem, a családom nem tudta már állni a taníttatásom költségeit, ezért ott kellett hagynom az iskolát. De az a vágyam, hogy otthagyjam a hegyvidéket, nem változott, továbbra is azt reméltem, hogy sok pénzt fogok keresni a városban, amitől jobb életem lesz, és mindenki irigykedni fog rám.

2007-ben valaki bemutatott egy lehetséges vőlegényjelöltnek, aki a városból származott. Azt gondoltam, hogy ha férjhez megyek hozzá, jobb életem lesz, de miután összeházasodtunk, kiderült, hogy az ő családja a legszegényebb a környéken. A férjem és a szülei tanulatlanok voltak, és a megélhetésért csak a kemény munkára tudtak támaszkodni. A házuknak, amit maguk építettek, még rendes teteje sem volt. A falak és a padló cementből épült, és akárhányszor jött egy nagy esőzés, csöpögött be a víz a házba. Attól voltam a legszomorúbb, hogy egyes szomszédok nem vettek rólunk tudomást a szegényes körülményeink miatt, és emiatt megbántam az ostoba döntésemet. De amikor arra gondoltam, hogy egy nagyvárosba mentem férjhez, ahol több lehetőség van a pénzkeresetre, mint vidéken, úgy véltem, hogy ha a férjem és én keményen dolgozunk, az életünk biztos egyre jobb lesz majd, és ha már pénzt keresünk, a szomszédok irigyelni fognak minket.

Egy évvel később a férjem nehéz fizikai munkát kapott egy szerszámgépgyárban, és nem sokkal azután, hogy világra hoztam a fiunkat, én egy szövőnői munkát találtam. Gyakran hajnali kettőig vagy háromig dolgoztam, hogy több pénzt keressek, és idővel nagyon kimerültem. Néha annyira fájt a karom, hogy fel sem bírtam emelni, és mindkét csuklóm bedagadt. De amikor arra gondoltam, hogy csak még egy feladat elvégzésével kereshetnék még pár fillért, úgy éreztem, hogy megérik ezek a nehézségek. Különösen akkor éreztem úgy, hogy megérik ezek a nehézségek, amikor arra használtam a megkeresett pénzt, hogy megvegyem az ennivalót és a szükséges dolgokat, amivel jobbá tettem az életünket. Így még inkább meg voltam győződve róla, hogy amíg a férjemmel el tudjuk viselni a nehézségeket, az életünk biztos nem lesz rosszabb, mint bárki másé.

Egy nap a férjem nagynénje eljött, hogy hirdesse nekem az evangéliumot, mondván: „A Szabadító eljött, és Ő Mindenható Isten, aki elvégzi az emberek megmentésének munkáját az utolsó napokban. Az embereket csak akkor óvhajta meg Isten, és csak akkor élhetik túl a nagy katasztrófát, ha elfogadják Isten üdvösségét, és megszabadulnak a bűntől...” A szívemben hittem Istenben, de azután azt gondoltam: „Még mindig egy olyan házban élek, ami beázik, a gyermekem nagyon kicsi, és mindenféle dologra kell a pénz. Ha hiszek Istenben, az hátráltatni fogja a pénzkeresetet. Ezt nem engedhetem meg. Most a pénzkereset a legfontosabb dolog a számomra, ami pedig az istenhitet illeti, azt el kell napolnom, amíg nem javulnak az életkörülményeim.” Így elutasítottam őt.

A gyermekem akkoriban kezdett járni, és azt hallottam másoktól, hogy az élelmiszergyárban ugyan sok a munka, de a fizetés háromszor-négyszer magasabb, mint amit akkoriban kerestem. Némiképp kísértésbe estem, azt gondolva: „Feltéve, hogy nem félek a megpróbáltatástól vagy a fáradtságtól, az élelmiszergyárban több pénzt fogok tudni keresni. Hát nem vezet ez egy jobb élethez?” Így a gyermekemet az anyósomra bíztam, és elmentem dolgozni az élelmiszergyárba. Ebben az időben a férjem időnként megemlítette, hogy nagyon fáj a háta, de én egyáltalán nem vettem ezt komolyan, és magamban azt gondoltam: „Hogy kereshetsz több pénzt kemény munka nélkül? Hát én nem túlórázom gyakran hajnali kettőig vagy háromig? Csak akkor fogunk tudni több pénzt keresni, ha kitartunk.” Így a férjemmel összeszorítottuk a fogunkat, hogy együtt több pénzt keressünk. Nem sokkal később találtam egy másik állást a szerszámgépgyárban, ahol a csiszológépeknél dolgoztam. Amikor nap mint nap a szerszámokat tisztítottam, a kezemet abba a vízbe kellett mártani, amihez olyan különféle vegyszereket adtak, amelyek megakadályozták a fém rozsdásodását. Mivel sok szerszámhoz nem viselhettem kesztyűt, a kezem egész nap ebben a vízben ázott. Az egyik kollégámnál veseelégtelenség lépett fel emiatt a munka miatt, én mégis nyolc vagy kilenc évig végeztem ezt a munkát. A férjemmel keményen dolgoztunk, kerestünk valamennyi pénzt, és az ételek és ruhák, amiket megengedhettünk magunknak, sokat javítottak a helyzeten a korábbihoz képest, sőt még egy ház foglalójára is félre tudtunk tenni. A szomszédaink, akik korábban nem vettek rólunk tudomást a szegénységünk miatt, közelebb kerültek hozzánk, mosolyogva üdvözöltek minket jártukban-keltükben, sőt irigykedve beszéltek rólunk, mondván, hogy milyen dolgos pár vagyunk, és az erőfeszítéseinknek köszönhetően jobban élünk. Némi büszkeség töltött el, amikor ezt hallottam, úgy éreztem, hogy a sok évnyi kemény munka végre megtérül, és nem is lehettem volna boldogabb. Egy reggel azonban, ahogy a férjemmel készülődtünk dolgozni, ő hirtelen felkiáltott a fájdalomtól az ágyból, és kétségbeesetten kérlelt, hogy vigyem kórházba. Az orvos megvizsgálta, és azt mondta, hogy több helyen is porckorongsérve van az ágyéki gerincszakaszon. Az orvos műtétet javasolt, különben a férjemet a bénulás veszélye fenyegette. Azt mondta, hogy a műtét több mint százezer jüanba kerülne. Elképedtem: „Több mint százezer jüanba? Ez annyi pénz, amit a férjemmel az évek során olyan kemény munkával megkerestünk, de most mindez el fog tűnni csupán egy betegség miatt. Hát nem volt hiábavaló az a sok évnyi szenvedés? De ha nem kap kezelést, és végül lebénul, ki fog küzdeni ezért a családért velem? Nem lesz akkor csak nehezebb az életünk?” A férjem is levertnek tűnt, és nem tudott szembenézni azzal, hogy a keservesen megkeresett pénz csak úgy eltűnik, ezért úgy döntött, hogy hazamegy, és pihen. Ebben az időszakban csak én kerestem a családban, ezért még keményebben dolgoztam, és még akkor is összeszorítottam a fogamat, és kitartottam, amikor nem éreztem jól magamat.

Egy nap, körülbelül három hónappal később, ahogy a munkába készülődtem, hirtelen fájdalom nyilallt a nyakamba, de annyira, hogy nem bírtam felemelni a fejemet. Minden elhomályosodott és elmosódott, és úgy éreztem, hogy nem marad meg bennem az étel. A férjem sürgetett, hogy azonnal menjek a kórházba. Az orvos azt mondta, hogy három súlyos porckorongsérvem van a nyaki és az ágyéki gerinccsigolyáknál, és hogy az ágyéki porckorongsérv már nyomja az idegeket a bal lábamban. A műtét több mint kétszázezer jüanba kerülne, és még akkor sem biztos, hogy gyógyítható a betegségem. De ha nem kapok kezelést, a végén lebénulhatok. Ennek hallatán úgy éreztem, hogy összerogyok, miközben azt gondoltam magamban: „A férjem még mindig beteg, és lehet, hogy én is le fogok bénulni. A pénz, amiért a férjem és én olyan keményen dolgoztunk, még arra sem elég, hogy mindkettőnket ellásson az orvos! Éveken keresztül olyan keményen dolgoztunk, hogy pénzt keressünk, de végül semmit sem élveztünk belőle, és a végén mindketten csak különféle betegségektől szenvedünk. Tényleg hiába dolgoztunk azért a pénzért? Sőt mi több, még ha el is költjük a pénzt, nincs rá garancia, hogy meggyógyulunk, és ha eljön az ideje, a pénz elillan, ahogy az életem is. Mire való volt így az egész életem?” Nagyon elveszettnek éreztem magamat, és mélabúsan teltek a napjaim. Később egy rokon közbenjárásával a férjem és én is könnyebb munkát találtunk. Kaptunk valami pénzt a házunk lerombolásából is, és úgy tűnt, hogy kezd javulni az életünk. A fájdalom a testemben azonban gyakran rossz előérzettel töltött el, és azt gondoltam: „Lehet, hogy a végén hirtelen lebénulok? Mi lesz, ha túl korán véget ér az életem?” Minél többet gondoltam erre, annál jobban féltem, és gyakran sajnáltam, hogy milyen ostoba voltam éveken át, hogy egyáltalán nem vigyáztam a testemre csak azért, hogy pénzt keressek, és most, bár volt egy kis pénzem, semekkora összeg nem tud kigyógyítani a betegségemből. „Hogy élhetek így tovább?” – aggodalmaskodtam.

A fájdalmam és zavarom közepette a nagynéném ismét hirdette nekem az evangéliumot. Lejátszott egy himnusz, aminek az volt a címe, hogy „Az ember sorsát Isten keze irányítja”. Hallottam, hogy ez hangzik el a himnuszban: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: még ha az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik is, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Ez a dal egyből megérintette a szívemet. Éveken keresztül fáradhatatlanul dolgoztam, hogy pénzt keressek, és sok megpróbáltatást elviseltem, csak hogy egy olyan életet éljek, amit mások irigyelnek, de végül a férjem és én is megbetegedtünk, és a bénulás veszélyével néztünk szembe. Ha elveszítenénk az életünket, mire mennénk mindazzal a pénzzel, amit kerestünk? Amikor erre gondoltam, rájöttem, hogy az ember sorsa igazán nem a saját kezében van. A következő napokban a nagynéném eljött, hogy együk és igyuk Isten szavait, és közösséget vállalt velem az emberiség eredetéről, Isten három munkaszakaszának a misztériumairól, és Istennek az emberiség megmentésére irányuló szándékáról. Láttam, hogy Isten nagyon sok igazságot fejezett ki, hogy a szavainak hatalma és ereje van, és biztos lettem benne, hogy Mindenható Isten az igaz Isten, és Ő meg tudja menteni az emberiséget. A férjemnek is hirdettem az evangéliumot, és együtt elfogadtuk Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját.

Miután elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, Isten szavainak sok passzusát elolvastam. Egy nap Isten szavaiból olvastam néhányat: „Amikor az emberek nem tudnak semmit arról, hogy mi a sors, vagy nem értik Isten szuverenitását, akkor csak küszködnek és botladoznak a ködben a saját akaratuk szerint; az az út pedig túl fáradságos és túl sok szívfájdalmat okoz. Tehát amikor az emberek felismerik, hogy Isten szuverén az emberi sors felett, az okosak úgy döntenek, hogy megismerik és elfogadják Isten szuverenitását, és búcsút intenek azoknak a fájdalmas napoknak, amikor »a saját két kezükkel próbáltak jó életet építeni,« ahelyett, hogy tovább küzdenének a sors ellen, és a maguk módján törekednének az úgynevezett életcéljaikra. Amikor valaki Isten nélkül van, amikor nem képes látni Őt, amikor nem képes valóban és világosan megismerni Isten szuverenitását, akkor minden nap értelmetlen, értéktelen és leírhatatlanul fájdalmas. Nem számít, hol van az ember és hogy mi a munkája, a túlélési eszközei és a célok, amelyekre törekszik, nem hoznak mást számára, mint végtelen szívfájdalmat és olyan fájdalmat, amelyen nehéz túljutni, olyannyira, hogy vissza sem bír tekinteni a múltjára. Az ember csak akkor tud fokozatosan megszabadulni minden szívfájdalomtól és fájdalomtól, és fokozatosan megszabadulni az emberi élet minden ürességétől, ha elfogadja a Teremtő szuverenitását, aláveti magát az Ő vezényléseinek és elrendezéseinek, és valódi emberi élet elérésére törekszik” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.). Isten szavaiból láttam, hogy ha az emberek nem járulnak Isten elé, akkor csak a Sátán cselszövései alatt élhetnek, a pénzre, hírnévre és nyereségre törekedve. Csak akkor kerülhetünk Isten oltalma alá, és menekülhetünk meg a Sátán kártevésétől, ha Isten elé járulunk, alávetjük magunkat az Ő szuverenitásának és elrendezéseinek, és a törekvéseink összhangban vannak azzal az úttal, ahova Isten vezérelt minket. Belegondolva, olyan ember voltam, aki nagyon szenved a Sátán keze alatt. Korábban nem ismertem fel Isten szuverenitását, és mindig saját magamra akartam támaszkodni, hogy elmeneküljek a hegyvidékről, és olyan jó életet éljek egy nagyvárosban, amit mások irigyelnek. De a férjem családi háttere nem elégítette ki a vágyaimat, ezért a munkára akartam támaszkodni, hogy pénzt keressek, és megváltoztassam a szegény sorsomat, a két kezemet használva arra, hogy egy jobb életet teremtsek, és olyan gazdag emberré váljak, akit mások irigyelnek. Halálra dolgoztam magam, hogy pénzt keressek, és jóllehet a munka komoly kárt okozott a testemben, ez nem akadályozott meg abban, hogy a gazdagságra törekedjek. Végül nemcsak, hogy nem kerestem sok pénzt, hanem kimerültem és megbetegedtem, sőt még az a veszély is fenyegetett, hogy lebénulok. Ezek a fájdalmas emlékek tényleg ráébresztettek, hogy az emberek egyáltalán nem tudják irányítani a saját sorsukat. Mindig saját magamra akartam támaszkodni, hogy megváltoztassam a sorsomat, de végül a Sátán cselszövése megkínzott.

Később azt kérdeztem magamtól: „Miért voltam hajlandó szenvedni és fáradozni a pénzért a múltban, ugyanakkor arra nem álltam készen, hogy higgyek Istenben, és Elébe járuljak?” A férjemmel együtt elolvastunk egy passzust Isten szavaiból: „Az, hogy »a pénz mozgatja a világot«, a Sátán filozófiája. Ez uralkodik az egész emberiség körében, minden emberi társadalomban; mondhatnánk, hogy ez egy irányzat. Ez azért van, mert minden olyan ember szívébe beleivódott, aki először nem fogadta el ezt a mondást, de aztán hallgatólagosan elfogadta, amikor kapcsolatba került a valós élettel, és azt kezdte érezni, hogy ezek a szavak valójában igazak. Ez vajon nem az a folyamat, amely során a Sátán megrontja az embert? Lehet, hogy az embereknek nem egyforma szintű tapasztalati tudása van ezzel a mondással kapcsolatban, de mindenkinek megvan a maga értelmezési és elfogadási szintje – ami ezt a mondást illeti – a körülötte történt dolgok és a saját személyes tapasztalatai alapján. Nem így van? Függetlenül attól, hogy valakinek mennyi tapasztalata van ezzel a mondással kapcsolatban, milyen negatív hatása lehet valakinek a szívére? Valami feltárul a jelen világban élő emberek emberi beállítottságán keresztül, mindegyikőtöket beleértve. Mi az? A pénz imádata. Vajon nehéz ezt eltávolítani valakinek a szívéből? Nagyon nehéz! Úgy tűnik, hogy a Sátán valóban mélyen megrontotta az embert! A Sátán a pénzt használja arra, hogy az embereket kísértse, és megrontja őket, hogy imádják a pénzt és tiszteljék az anyagi dolgokat. S hogyan nyilvánul meg ez a pénzimádat az emberekben? Úgy érzitek, hogy pénz nélkül nem tudnátok életben maradni ebben a világban, hogy akár egyetlen nap is lehetetlen lenne pénz nélkül? Az emberek státusza azon alapul, hogy mennyi pénzük van, akárcsak a tisztelet, amit kivívnak. A szegények háta szégyenteljesen meggörnyed, míg a gazdagok élvezik a magas státuszukat. Büszkén kihúzzák magukat, hangosan beszélnek és arrogánsan élnek. Milyen hozadéka van ennek a mondásnak és irányzatnak az emberek számára? Nem úgy van, hogy sokan bármilyen áldozatot meghoznak azért, hogy pénzt szerezzenek? Nem veszítik el sokan a méltóságukat és a tisztességüket a még több pénz utáni hajszában? Nem veszítik el sokan a pénz miatt a lehetőséget, hogy teljesítsék kötelességüket és kövessék Istent? Nem az a legnagyobb veszteség az emberek számára, ha elveszítik az esélyt az igazság elnyerésére és az üdvösségre? Nem gonosz a Sátán, hogy ezt a módszert és ezt a mondást használja arra, hogy az embert ilyen mértékben megrontsa? Hát nem egy aljas csel ez? Ahogy e népszerű közmondás elleni tiltakozástól afelé haladsz, hogy végül igazságként fogadod el, a szíved teljesen a Sátán markába kerül, ezért akaratlanul is a közmondás szerint kezdesz élni” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló V.). Miután elolvastuk Isten szavait, megértettem, hogy az emberek azért távolodnak el Istentől és az igazságtól, mert a Sátán által beléjük táplált különféle téves nézőpontok befolyásolják és mérgezik őket. A Sátán olyan mondásokat használ, mint „a pénz mozgatja a világot” és „az ember úgy hal meg a gazdagságért, mint a madarak a táplálékért”, hogy a pénz iránti törekvésre csábítsa az embereket. Ezzel arra ösztönzi őket, hogy küzdjenek, és az egész életüket a pénzkeresésnek szenteljék. Olyan sokat szenvedtem, hogy én is ezt tettem! Azt gondoltam, hogy csak úgy tudom jobbá tenni az életemet, csak úgy élvezhetek minőségi anyagi életet, úgy érhetem el, hogy mások tiszteljenek és irigykedjenek rám, ha pénzt keresek. Amikot kétkezi munkát végeztem, hajnali kettőig-háromig maradtam fenn mindennap, csak azért, hogy pár fillérrel többet keressek. Amikor az élelmiszergyárban dolgoztam, nem aludtam eleget, mégsem szalasztottam el egyetlen esélyt sem, hogy túlórázzak több pénzért. A csiszolókhoz használt vegyszerek komoly veszélyt jelentettek az egészségre, de mivel jó volt a fizetés, hajlandó voltam elvégezni a munkát. Az évek során csak arra tudtam gondolni, hogy miként tudok több pénzt keresni. Még amikor ez a túlfeszített munka egészségügyi problémákhoz vezetett a férjemnél és nálam is, akkor sem voltam hajlandó késleltetni a munkát a pihenés kedvéért, és folyton azt mondogattam magamnak: „Ha jó életet akarok, össze kell szorítani a fogamat, és el kell ezt viselnem.” Végül a kemény munkánkkal kerestünk valami pénzt, és elnyertük a szomszédaink csodálatát, de mind a férjemnek, mind nekem kimerült a szervezetünk, és sajnos a pénz, amit kerestünk még a műtétünkre sem volt elég. Azon sátáni méreg szerint éltem, hogy „a pénz mozgatja a világot”, és végül majdnem lebénultam. Amit még ennél is jobban megbántam, az az volt, hogy amikor a nagynéném elhozta nekem Isten utolsó napokbeli evangéliumát, a pénzkereset kedvéért visszautasítottam. Ha Isten nem használta volna a nénikémet arra, hogy ismét hirdesse nekem az evangéliumot, akkor majdnem elvesztettem volna az esélyt, hogy kövessem Istent, elnyerjem az igazságot és megmeneküljek. Tényleg ostoba voltam! Csak ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy a Sátán a pénzt használta arra, hogy irányítsa a gondolataimat, és uralja az életemet, ami miatt a szívem egyre távolabb került Istentől. A Sátán arra irányuló taktikái, hogy félrevezesse az embereket, igazán hitványak és elvetemültek!

Hat hónappal később elkezdtem végezni a kötelességeimet a gyülekezetben. Eleinte viszonylag könnyűek voltak a kötelességeim, és nem befolyásolták a pénzkeresetemet a munkahelyemen, de később, amikor vezető lettem, megnövekedett a munkaterhelés a gyülekezetben, és azon kaptam magam, hogy nincs elég időm. Többször előfordult, hogy a főnököm akkor hívott, amikor összejövetelen voltam, és aggódtam, hogy ha így folytatom, az befolyással lesz az állásomra és a jövedelmemre. Végül is ez az állás nem volt kimerítő, és ha elveszíteném, nem tudnék semmi pénzt keresni! De tudtam, hogy ha megpróbálok a munkám és a kötelességeim között egyensúlyozni, az késedelmet fog okozni a gyülekezeti munkában. Nagyon vívódtam magamban, ezért Istenhez imádkoztam: „Istenem, kérlek, vezérelj, hogy ne korlátozzon a pénz, és ne veszítsem el az esélyt a kötelességeim végzésére!”

Egy nap a prédikátor megértette az állapotomat, és Isten szavának egy passzusát ette és itta velem: „Ha most elétek tennék egy kis pénzt, és megadnám nektek a választás szabadságát – és nem ítélnélek el benneteket a választásotokért –, akkor legtöbben a pénzt választanátok, és lemondanátok az igazságról. A jobbak közületek lemondanának a pénzről, és vonakodva az igazságot választanák, míg azok, akik a kettő között vannak, egyik kezükkel a pénzt, másikkal az igazságot ragadnák meg. Nem válna így nyilvánvalóvá a valódi énetek? Amikor az igazság és bármi más között kell választanotok, amihez hűek vagytok, mindannyian így választanátok, és a hozzáállásotok ugyanaz maradna. Nem így van ez? Hát nincsenek-e sokan köztetek, akik ingadoztak már a helyes és a helytelen között? Minden küzdelemben pozitív és negatív, fekete és fehér, család és Isten, gyermekek és Isten, harmónia és szakítás, gazdagság és szegénység, státusz és hétköznapiság, támogatottság és elutasítás és egyebek között – bizonyára nem arról van szó, hogy ne lennétek tisztában a döntésekkel, amelyeket meghoztatok! A harmonikus és a széthullott család közül az előbbit választottátok, és ezt minden habozás nélkül tettétek; a vagyon és a kötelesség közül ismét az előbbit választottátok, még csak nem is akartatok visszatérni a rossz útról; a luxus és a szegénység közül az előbbit választottátok; amikor fiaitok, lányaitok, feleségetek és férjetek, valamint Én közöttem választottatok, az előbbieket választottátok; az elképzelés és az igazság közül pedig mégis az előbbit választottátok. Szembesülve mindenféle gonosz tetteitekkel, egyszerűen elvesztettem a belétek vetett hitemet, egyszerűen megdöbbentem. Váratlanul ért, hogy a szívetek ennyire képtelen ellágyulni. A szívem vére, amit sok éven át áldoztam, meglepő módon nem adott Nekem mást a részetekről, mint elhagyatottságot és lemondást, de reményeim irántatok minden egyes nappal nőnek, mert az én napom mindenki előtt teljesen kendőzetlenül feltárul. Ti azonban még mindig sötét és gonosz dolgokra törekedtek, és nem vagytok hajlandóak lazítani szorításotokon. Mi lesz tehát számotokra a végkimenetel? Elgondolkodtatok valaha is ezen alaposan? Ha újra választanotok kellene, akkor mi lenne az álláspontotok? Továbbra is a korábbi? Még mindig csalódást és keserves bánatot okoznátok Nekem? Szívetekben még mindig csak egy csöppnyi melegség lenne? Még mindig nem lennétek tudatában, mit tegyetek, hogy megvigasztaljátok a szívemet?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Kihez vagy hű?). Isten leleplező szavaiból láttam, hogy miután megrontott minket a Sátán, ha választanunk kell a pénz és az igazság között, akkor gondolkodás nélkül a pénzt választjuk, és lemondunk a lehetőségről, hogy az igazságra törekedjünk. Bár én eljöttem Isten házába, és Isten szavainak öntözése által megértettem néhány igazságot, amikor a gyülekezet munkája ellentétbe került a személyes anyagi érdekeimmel, tétováztam, és a pénzt fontosabbnak tekintettem az igazságnál. Hát nem a Sátánt követem továbbra is? Ezt felismerve tudatosult bennem, hogy Isten így ad nekem még egy esélyt, hogy újra választhassak: meg akarja látni, vajon a Sátánt fogom-e követni, és a pénzre fogok törekedni, vagy Istent követem, és az igazságra törekszem majd. Ahogy elnéztem a testvéreket magam körül, láttam, hogy egyre több igazságot megértenek, miközben a kötelességeikben képezik magukat a gyülekezetben, és láttam, hogy a gyülekezet abban a reményben művel engem a vezetői kötelességekre, hogy amint kiveszem a részem a dolgokból, több igazságot nyerhessek el. Nem veszthettem el az esélyemet az igazság elnyerésére a pénzkereset miatt, és nem okozhattam csalódást Istennek, aki jó szándékkal volt irántam. Ezenkívül mindig aggódtam azon is, hogy ha feladnám az állásomat, és nem keresnék több pénzt, akkor a körülményeink rosszabbak lennének, mint másokéi. De igazából, jóllehet most már volt házam és egy kis félretett pénzem, ezeket nem én kerestem meg, hanem Isten biztosította ezeket, olyan körülmények révén, mint a házunk lerombolása. Valóban rájöttem, hogy azt, hogy valakinek mennyi vagyona lehet, nem a saját választásai határozzák meg, hanem ez Isten elrendelésének van alárendelve. Láttam, hogy nem számít, milyen szívósan próbálok magamra támaszkodni, nem fogok tudni több pénzt keresni, mint amennyi nekem volt szánva. De továbbra is aggódtam, hogy ha nem tudok elég pénz keresni, szegény leszek a életben, és mások nem fognak tisztelni, ezért ingadoztam a pénz és a kötelességeim között. Hát nem ugyanolyan állapotban voltam, mint amikor visszautasítottam Isten utolsó napokbeli evangéliumát a pénz kedvéért? Nem vesztegethettem el több időt arra, hogy a pénzre és az élvezetre törekedjek, mivel emiatt elveszíteném a lehetőségemet, hogy elnyerjem az igazságot, és ez a pusztulásomhoz vezetne.

Később elolvastam Isten szavainak egy másik passzusát: „Nehézségeket kell elszenvedned az igazságért, fel kell áldoznod magad az igazságért, el kell viselned a megaláztatást az igazságért, és még több szenvedésen kell keresztülmenned ahhoz, hogy még többet elnyerj az igazságból. Ezt kellene tenned. Nem szabad eldobnod az igazságot a családi harmónia élvezetének kedvéért, és nem szabad elveszítened egy egész élet méltóságát és integritását az ideiglenes élvezet kedvéért. Mindarra kell törekedned, ami szép és jó, és olyan életútra kell törekedned, amely értelmesebb. Ha ilyen hétköznapi és világi életet élsz, és nincs egyetlen célod sem, amelyre törekednél, akkor vajon nem pazarolod el az életedet? Mit nyerhetsz egy ilyen életből? Le kellene mondanod minden testi élvezetről egyetlen igazság kedvéért, és nem kellene minden igazságot eldobnod egy kis élvezet kedvéért. Az ilyen embereknek nincs integritásuk és méltóságuk; nincs értelme a létezésüknek!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Péter tapasztalatai: tudása a fenyítésről és ítéletről). Isten szavai megérintették a szívemet, és megértettem, hogy csak az igazán értelmes és értékes, ha Isten elé járul az ember, és az igazság elnyerésére törekszik. Ha visszagondolok rá, a nagynéném már tizenöt éve hirdette nekem Isten evangéliumát, de én a pénzkereset kedvéért visszautasítottam, és tizenöt évig elszalasztottam Isten üdvösségét! Ezen évek alatt úgy dolgoztam, mint egy robot, nap nap után nehéz munkát végeztem, egy pillanatnyi szünetet vagy levegővételt sem engedélyeztem magamnak, és ennek eredményeképp a kimerültségtől mindenféle betegségem lett. A pénzért való küzdelem tizenöt éven keresztül végül teljes ürességet eredményezett, és láttam, hogy ez a fajta élet tökéletesen értelmetlen. Az egyik rokonomra gondoltam, aki sok pénzt keresett, mindenki irigyelte a faluban, és lett egy saját vállalkozása, de gyakran összejöttek és ittak az üzleti partnereivel, és ez végül oda vezetett, hogy alkoholmérgezés miatt májbetegsége lett. Az orvos figyelmeztette, hogy ne igyon többet, de azért, hogy több pénzt keressen, nem volt rest ártani a testének azzal, hogy tovább ivott és szórakozott. Végül májrákja lett, és fiatalon meghalt. Eszembe jutott, hogy mit mondott az Úr Jézus: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Máté 16:26). Isten szavai azt mondják nekem, hogy a pénzzel, a hírnévvel és a nyereséggel nem lehet életet venni, és ezek csak a romláshoz vezethetnek. Ha nem végezném megfelelően a kötelességeimet, és továbbra is a pénzre való törekvés útján járnék, a testem biztos tönkremenne, és nemcsak az életem dőlne romba, hanem az esélyemet is elveszíteném az üdvösségre. Bár most kevesebbet kerestem, mint régebben, gyakran tudtam enni és inni Isten szavait, és beszélgetni a tapasztalatokról a testvérekkel, ami Isten kegyelme volt. Azt is megértettem, hogy Isten azért engedte meg, hogy képezzem magam a kötelességeimben a gyülekezetben, hogy több igazsággal vértezzem fel magam, hogy felismerjem, hogy milyen eszközökkel árt a Sátán az embereknek, hogy megismerjem a saját romlott, sátáni beállítottságomat, és megtaláljam a helyes irányt az életben Isten szavaiból. Az igazság, amit az ember Istentől nyer, az örök élet, és ezt senki sem tudja elvenni. Nem lehet a pénzhez hasonlítani, és ez a legértékesebb dolog az életben. Amikor ráébredtem erre, Istenhez imádkoztam, hogy hajlandó vagyok feladni az állásomat, megfelelően hinni Istenben, és végezni a kötelességeimet a jövőben.

Később feladtam az állásomat, és teljesen a kötelességemnek szenteltem magamat. Most a férjem és én is jó egészségnek örvendünk, a szédülés, a hátfájás és a rossz közérzet, amit valaha éreztem, mind eltűntek. Ami még ennél is boldogabbá tesz, az az, hogy a kötelességeim gyakorlása által valamennyire megértettem a romlott beállítottságomat. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megmentett a pénz, a hírnév és a nyereség béklyójából, és hogy Maga elé vitt, és még több lehetőséget adott, hogy elnyerjem az igazságot.