2003-ban fogadtam el Isten utolsó napokbeli munkáját, és nem sokkal később vezetői kötelességet vállaltam. Akkoriban alig múltam ötven, és nem voltak egészségügyi problémáim. Napközben összejövetelekre jártam és hirdettem az evangéliumot, és bármilyen későn értem is haza este, a testvérek állapota alapján felvérteztem magam Isten szavaival. Bár kicsit sűrű és fárasztó volt, a puszta gondolat, hogy végezhetem a kötelességemet, és a jövőben Isten megmenthet, végtelen erőt adott. Kicsit több mint tíz évvel később az egészségem romlani kezdett. Először az epehólyagommal voltak gondok, és műtéti úton el kellett távolítani, aztán elcsúszott egy csigolyám a deréktájon, amit műtéttel kellett rögzíteni. A két műtét után világosá vált számomra, hogy a testem most sokkal rosszabb állapotban van. Olyan krónikus betegségekben is szenvedtem, mint a méhmióma és az atrófiás eróziós gyomorhurut, és gyenge és kedvetlen lettem. Már nem voltam olyan fürge, és lépcsőmászás közben többször is meg kellett állnom pihenni. A memóriám is romlott, és néha, amikor Isten szavainak egy bizonyos aspektusáról akartam olvasni, amint keresni kezdtem, már nem emlékeztem, mit is akartam olvasni. A gyülekezet a fizikai állapotomnak megfelelően úgy rendezte, hogy egyedül vezessek egy csoportos összejövetelt, ha a testvérek nehéz lelkiállapotban voltak, segítettem megoldani azt, és néha, amikor a gyülekezet híján volt a vendéglátó otthonoknak, a vendéglátásért is felelős voltam. Bár az egészségem nem volt olyan jó, mint korábban, még mindig el tudtam látni néhány kötelességet, és energikusnak éreztem magam.

Egyszer egy összejövetel után hazafelé menet kiújultak a régi gyomor-bélrendszeri problémáim, és fájdalomhullám hasított a gyomromba. Alig bírtam talpon maradni és hazajutni, és csak akkor kezdtem egy kicsit jobban érezni magam, miután lefeküdtem egy időre. Látva, hogy rossz az egészségi állapotom, a vezető megkért, hogy alkalmanként otthon lássam vendégül a testvéreket az összejövetelekre. Amikor ezt hallottam, arra gondoltam: „Ennyi volt. Most már csak otthon tudok vendéglátást végezni. Ahogy öregszem, az egészségem tovább fog romlani. Ha egy nap még a vendéglátói kötelességet sem tudom ellátni, egyáltalán nem leszek képes semmilyen kötelességet végezni, és akkor mi reményem lesz az üdvösségre?” Ezekre a gondolatokra elvesztettem minden erőmet, nagyon csüggedtnek éreztem magam, és azt gondoltam: „Öregszem, romlik a memóriám, még Isten szavaira sem emlékszem, és elfelejtem, amit éppen olvastam. Hogyan érthetném meg az igazságot? Bármilyen keményen is törekszenek a korombeliek, nem tudnak fejlődni. Legjobb lesz, ha megpróbálok napról napra élni.” Néha főzés közben annyira fájt a hátam, hogy nem tudtam állva maradni, és le kellett ülnöm egy közeli kisszékre pihenni. Amikor a gyomorgörcseim kiújultak, a fájdalom különösen erős volt, annyira, hogy nem voltam benne biztos, túlélem-e. Aggódtam, hogy egy nap talán összeesem, és még az összejövetelekre sem tudok elmenni. Amikor láttam az egészséges fiatalokat, akik tudtak futni és ugrálni, irigykedtem, és arra gondoltam: „Milyen csodálatos fiatalnak lenni! Bárhová elmehetnek és bármilyen kötelességet végezhetnek, és nagyobb az esélyük az üdvösségre. Eközben az én egészségem napról napra romlik, és ha a jövőben nem tudok semmilyen kötelességet végezni, haszontalanná válok, és Isten biztosan elhagy engem!” Visszagondoltam arra, hogy néhány évvel korábban még nem voltak egészségügyi problémáim a kötelességeim végzése közben, de ekkorra már 72 éves voltam, és a testem teljesen más volt, mint régen. Ó, mennyire szerettem volna 20 évvel visszaforgatni az időt! Emiatt gyakran gyötrődtem, negatív állapotban éltem, és nem akartam törekedni az igazságra. Néha tévéműsorokat néztem, hogy elüssem az időt, és amikor nehézségek értek, és romlottságot fedtem fel, nem kerestem az igazságot, hogy megoldjam a problémákat, hanem csak röviden átgondoltam a dolgokat, aztán átsiklottam felettük. Még az imáim is csak száraz szavak voltak, és éreztem, hogy a szívem egyre távolabb sodródik Istentől. Mélyen legbelül tudtam, hogy veszélyes így folytatni, és fel akartam oldani ezt a csüggedt állapotot. Azonban nem tudtam konkrét utat az előrelépéshez.

Egy nap rábukkantam Isten azon szavaira, amelyek az idősek állapotát leplezik le, és azonnal magamra ismertem ezekben a szavakban. Mindenható Isten azt mondja: „A testvérek között vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek vagy akár 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: »Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet végzem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes végezni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor az igazságról beszélek, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek jó tapasztalataim, amelyeket megoszthatnék. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem jó, és már elhagyott az erőm. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom végezni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Nagyon nehéz számomra törekedni az igazságra és üdvösségre jutni. Mit tehetek?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, aggódnak: »Mások a 20-as vagy 30-as éveikben kezdtek hinni Istenben – hogy lehet, hogy én ilyen idős korban kezdtem hinni Istenben? A nagy csapások hamarosan megérkeznek. Olyan későn kezdtem hinni Istenben – elnyerhetem még az üdvösséget? Bár Isten kegyelme, hogy találkoztam a munkájának lehetőségével, túl öreg vagyok. A memóriám nem jó, és a testem már nem engedelmeskedik. Elálmosodom és elbóbiskolok, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Elnyerhetem így az igazságot? Mit tehetek? Annyira aggódom! Az én koromban a gyermekeim már felnőttek, és nincs szükségük arra, hogy gondoskodjam róluk vagy neveljem őket. Most már aggodalmak és szorongások nélkül hihetek Istenben. Semmi más nem fontos már. A legnagyobb kívánságom az, hogy törekedjek az igazságra és teljesítsem egy teremtett lény kötelességét a hátralévő időmben, és végül elérjem az üdvösséget. Sajnos a testem nem olyan, mint régen. A látásom romlik, az elmém ködös, és a testem nem engedelmeskedik. Még amikor azt a kevés munkát végzem is, amit tudok, gyakran hibázom, és bajt okozok másoknak. Úgy tűnik, hogy az igazság elnyerése és az üdvösség elérése nehéz lesz számomra! Mintha ezeknek a dolgoknak semmi közük nem lenne az idősekhez, és a fiatalok lennének az áldottak. Öreg vagyok, és bár megértem ezt a nagyszerű időt, nem vagyok elég áldott ahhoz, hogy élvezzem!« Egyre zaklatottabbnak és szorongóbbnak érzik magukat a szívükben. Néha sírni akarnak, és mindig van egy kis szomorúság a szívükben. [...] Vajon az idősek már nem törekedhetnek az igazságra a koruk miatt? Vajon nem képesek megérteni az igazságot? (De igen, képesek.) Meg tudják-e érteni az idős emberek az igazságot? Valamennyit meg tudnak érteni belőle. Nem mintha a fiatalok az egészet meg tudnák érteni. Az idős emberek mindig abban a tévhitben élnek, hogy zavarodottak, hogy rossz a memóriájuk, és ezért nem tudják megérteni az igazságot. Tény ez? (Nem.) Bár a fiataloknak sokkal több az energiájuk, mint az időseknek, és fizikailag erősebbek, valójában a megértési, felfogási és megismerési képességük ugyanolyan, mint az időseké. Nem voltak-e az idősek is valamikor fiatalok? Nem öregnek születtek, és egyszer a fiatalok is meg fognak öregedni. Az idős embereknek nem szabadna mindig azt gondolniuk, hogy azért, mert öregek, fizikailag gyengék, nincsenek jól és rossz a memóriájuk, különböznek a fiataloktól. Valójában nincs különbség. Hogy értem azt, hogy nincs különbség? Akár idős valaki, akár fiatal, a romlott beállítottsága ugyanaz, a hozzáállása és a nézetei a dolgokról ugyanazok, valamint a dolgokat illető látásmódja és álláspontja ugyanaz. Az idős embereknek tehát nem szabad azt gondolniuk, hogy mivel ők öregek, mivel a fiatalokénál kevesebb a túlzó vágyuk, és képesek stabilnak lenni, nekik nincsenek vágyaik és vad ambícióik, és kevesebb a romlott beállítottságuk – ez egy tévhit. A fiatalok tudnak a pozícióért versengeni, vajon az idősek nem tudnak a pozícióért versengeni? A fiatalok képesek az alapelvekkel ellentétes dolgokat tenni és önkényesen cselekedni, vajon az idősek nem tehetik ugyanezt? (De igen.) A fiatalok lehetnek arrogánsak, tehát az idősek nem lehetnek ugyanúgy arrogánsak? Mindössze arról van szó, hogy amikor az idős emberek arrogánsak, előrehaladott koruk miatt nem olyan agresszívak, így ez nem olyan szembeötlő arrogancia. A fiatalok esetében nyilvánvalóbbak az arrogancia megnyilvánulásai a rugalmas tagjaik és elméjük miatt, míg az idősebbeknél kevésbé nyilvánvalóak az arrogancia megnyilvánulásai a merev tagjaik és a kevésbé rugalmas elméjük miatt. Az arroganciájuk és romlott beállítottságuk lényege azonban ugyanaz. [...] Tehát nem arról van szó, hogy az idős embereknek nincs mit tenniük, sem arról, hogy képtelenek végezni a kötelességeiket, vagy még kevésbé arról, hogy képtelenek törekedni az igazságra – sok dolog van, amit tenniük kellene. Életed során felhalmoztál mindenféle eretnekséget és téveszmét, valamint különféle hagyományos nézeteket és elképzeléseket, ostoba és makacs dolgokat, konzervatív dolgokat, észszerűtlen dolgokat és eltorzult dolgokat. Ezek túlságosan felhalmozódtak a szívedben. Még több időt kellene töltened ezek kiásásával, boncolgatásával és megismerésével, mint a fiataloknak. Nem arról van szó, hogy nincs mit tenned. Amikor nincs elfoglaltságod, zaklatottá, szorongóvá és aggódóvá válsz, ami nem a feladatod és nem is a felelősséged” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten pontosan leleplezte az állapotomat. Az utóbbi időben gyötrelemben és szorongásban éltem, annak tudatában, hogy megöregedtem, rossz az egészségem és mindent elfelejtek, ezért csak alkalmanként tudom ellátni a vendéglátói kötelességet. Aggódtam, hogy ahogy öregszem és romlik az egészségem, nem leszek képes végezni a kötelességeimet, és így nem részesülhetek üdvösségben. Bármennyire is törekedtem, minden haszontalannak tűnt. Ebbe a csüggedt állapotba merülve nem volt motivációm Isten szavait olvasni, se az igazságra törekedni, csak lagymatagon sodródtam az árral. Most rájöttem, hogy ezek a nézeteim tévesek voltak. Valójában előfordul ugyan, hogy az idősek fizikailag gyengébbek, kevesebb az energiájuk és lassabb a reakcióidejük a fiatalokénál, az igazság felfogására való képességük és a romlott beállítottságaik azonban ugyanolyanok, mint a fiataloknak. Amennyiben törekszenek az igazságra és megoldják a romlott beállítottságukat, ők is üdvözülhetnek. Az öregeket jobban befolyásolja a társadalom, a belső sátáni mérgek mélyebben gyökereznek és makacsabbak, mint a fiatalokban, és a különféle hagyományos felfogásokat és romlott beállítottságokat több időbe telik megérteni és boncolgatni. Például, amikor láttam, hogy néhány testvér romlottságot fed fel, lenéztem őket, és a szívemben elítéltem és lebecsültem őket. Ez arrogáns beállítottság volt. Hát nem kellett volna elgondolkodnom ezen és megértenem? De nem értettem Isten szándékait. Gyötrelemben és szorongásban vergődtem, és lagymatag voltam az igazság keresésében. Vajon nem félreértésben éltem Istennel kapcsolatban? Most rájöttem, hogy akár fiatal, akár öreg valaki, amíg szomjazza az igazságot és törekszik rá, Isten megvilágosítja és eligazítja őt. Isten az életkorunktól függetlenül öntöz minket és ellát az igazsággal, és az számít, hogy keresünk-e, és hajlandóak vagyunk-e erőfeszítést tenni Isten szavainak gyakorlására. Isten kifejezetten az idősek állapotával foglalkozik ezekben a szavakban, azt remélve, hogy az idősek el tudják engedni a kétségbeesésüket és szorongásukat, az igazságra való törekvésre tudnak összpontosítani, nem pedig elhagyják magukat, mert az elképzeléseikben és képzelődéseikben élnek. De én mindig az öregségemet és a rossz memóriámat használtam kifogásként arra, hogy ne törekedjek az igazságra, és hogy engedékeny legyek magammal szemben, és ha így folytatom, én leszek az, aki veszít. Csak akkor ébredtem fel, miután megértettem Isten szándékait, és akkor jöttem rá, hogy ha ebben a zavarodott állapotban folytatom, a téves és szélsőséges elképzeléseim béklyóiban, végül nem fogom elnyerni az igazságot, és nem marad más előttem, mint a pusztulás. Megköszöntem Istennek a hozzánk, idősekhez szóló vigasztaló szavait és bátorítását, és azt, hogy megmutatta számunkra az igazságra való törekvés útját. Ez Isten szeretete irántunk. Nem veszíthetem el az elhatározásomat, hogy törekedjek az igazságra; helyesen kell viszonyulnom magamhoz, tanulnom kell az Isten által számomra elrendezett helyzetekből, az igazság keresésére és önmagam megismerésére kell összpontosítanom, és elérnem, hogy a beállítottságom megváltozik. Így kell tennem.

Ezt felismerve elkezdtem töprengeni: „Miért volt az, hogy a múltban, amikor végeztem a kötelességeimet, mindennap végtelen energiám volt, de most, hogy öregebb vagyok, és a testem napról napra gyengül, a szívem tele van negativitással és gyötrelemmel, és nem akarok többé felfelé törekedni? Mi irányít engem?” Keresésem során olvastam Isten szavait: „Az emberek mind azért hisznek Istenben, hogy áldásokat, jutalmakat és koronákat nyerjenek. Vajon nincs meg minden ember szívében ez a szándék? A valóságban minden emberben megvan. Ez tény. Bár az emberek nem gyakran beszélnek erről, sőt még el is fedik az áldások elnyerésére irányuló szándékukat és vágyukat, ez a vágy, ez a szándék és indíték, amely mélyen az emberek szívében rejlik, soha nem rendült meg. Függetlenül attól, hogy mennyi spirituális elméletet értenek meg az emberek, milyen tapasztalati ismerettel rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végezni, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el az áldások elnyerésére irányuló szándékot, amely mélyen a szívükben rejtőzik, és mindig csendben fáradoznak és serénykednek a szolgálatában. Hát nem ez a dolog van a legmélyebben eltemetve az emberek szívében? Ezen áldások elnyerésére irányuló szándék nélkül hogyan éreznétek magatokat? Milyen hozzáállással végeznétek a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi lenne az emberekkel, ha ezt a szívükben rejtőző, áldások elnyerésére irányuló szándékot teljesen kiirtanák? Lehetséges, hogy sok ember negatívvá válna, és egyesek elveszítenék a motivációjukat a kötelességeikben, és elveszítenék az érdeklődésüket az Istenbe vetett hitükben. Úgy tűnne, mintha elveszítették volna a lelküket, és mintha elvették volna tőlük a szívüket. Ezért mondom azt, hogy az áldások elnyerésére irányuló szándék olyasmi, ami mélyen az emberek szívében rejtőzik. Talán miközben végzik a kötelességüket vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy megértettek néhány igazságot és képesek lemondani a családjukról, és örömmel feláldozni magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló szándékukat, és felhagytak ezzel a szándékkal, és az többé nem irányítja vagy korlátozza őket. Aztán azt hiszik, hogy már nincs meg bennük az áldások elnyerésére irányuló szándék, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen szemlélik a dolgokat. Próbatételek nélkül elégedettek magukkal. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak abban, hogy feláldozzák magukat Istenért, azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy a kötelességük végrehajtása során már nem a lelkesedésük vagy a pillanatnyi impulzusaik hajtják őket. Ehelyett azt hiszik, hogy képesek törekedni az igazságra, és hogy képesek folyamatosan keresni és gyakorolni az igazságot a kötelességük végzése közben, hogy romlott beállítottságaik megtisztuljanak, és valódi változást érjenek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a rendeltetési helyükhöz és a kimenetelükhöz, mik a megnyilvánulásaik? Valós helyzetük teljes egészében feltárul” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten szavain töprengve végül rájöttem, hogy azért rekedtem meg a gyötrelemben és a szorongásban, és azért adtam fel, mert úgy éreztem, hogy öregszem, és a jövőben nem leszek képes semmilyen kötelességet végezni, és nem lesz reményem megmenekülni és áldásokat nyerni. Így negativitásban éltem, és ellenálltam Istennek. A múltban képes voltam áldozatokat hozni, fáradozni, és elfoglalni magam a kötelességeimmel, és még betegen is örömmel végeztem a kötelességeimet. Úgy gondoltam, amíg tudom végezni a kötelességeimet, van reményem arra, hogy Isten megmentsen. De később súlyosbodtak a betegségeim, az egészségem napról napra romlott, és felmerült, hogy talán még a vendéglátói kötelességet sem tudom ellátni. Úgy éreztem, nincs reményem az áldásokra, hogy az Istenbe vetett hit értelmetlen, és jobban tenném, ha élvezném az életet. Így tévénézéssel ütöttem el az időt, felhagytam az igazságra való törekvéssel, és a hitemhez való hozzáállásom lagymataggá vált. Hogy mondhatnánk, hogy őszintén hittem Istenben? Nem azért végeztem a kötelességeimet, hogy törekedjek az igazságra és eleget tegyek Istennek. Ehelyett a kötelességeim végzését arra használtam, hogy megpróbáljak alkudozni Istennel, hogy jó kimenetelt és rendeltetési helyet biztosítsak magamnak, és amint azt hittem, hogy nem fogok áldásban részesülni, lemondtam magamról. Ez azért történt, mert téves szándékaim és nézeteim voltak a hitemben. Azokra gondoltam, akik őszintén fáradoznak Istenért, és törekszenek az igazságra. Amikor fájdalmas próbatételekkel néznek szembe, lehet, hogy ők is aggódnak a kimenetelük és rendeltetési helyük miatt, de képesek imádkozni Istenhez és keresni az igazságot a problémáik megoldására, és örömmel fáradoznak Istenért anélkül, hogy bármilyen jutalmat kérnének. Csak azért végzik jól a kötelességeiket, hogy bizonyságot tegyenek Istenről, és eleget tegyenek Neki. Na de én? Bár sok éve hittem Istenben, nem törekedtem a beállítottságom megváltoztatására, és nem gondolkodtam el azon, mennyi igazságot gyakoroltam, nem vettem fontolóra, hogy jól végeztem-e a kötelességeimet és feladataimat, és csak az áldások keresésére összpontosítottam. Amikor a fájdalmam súlyosbodott, és azt hittem, nem kaphatok áldásokat, átadtam magam a kétségbeesésnek. Hol volt bennem bármi valódi őszinteség Isten iránt? A múltbeli áldozataim és fáradozásaim mind az áldások és előnyök megszerzésére irányultak, csak kísérletek voltak az Istennel való alkudozásra és az Ő becsapására. Igazán hitvány voltam! Pálra gondoltam, aki tengereken és szárazföldeken át utazott, hogy hirdesse az evangéliumot, és aki nagyszerű munkát végzett. Azonban azzal a szándékkal végezte a kötelességeit, hogy áldásokat és koronát nyerjen, és végül a beállítottsága nem változott. Sőt, nyíltan szembeszállt Istennel, az igazság koronáját követelve. Megsértette Isten természetét, és Isten kivetette és megbüntette őt. Ennek fényében visszatekintve magamra, láttam, hogy a kötelességeimben a célom a jó kimenetel és rendeltetési hely volt, és hogy helytelen szándékból végeztem a kötelességeimet. Bármennyi kötelességet is végeznék, az a tény, hogy a romlott beállítottságom változatlan maradna, még mindig Isten utálatát váltaná ki. Arra gondoltam, hogy Isten mennyi mindent mondott, hogy megmentsen minket a Sátán ártalmától, olyan kitartóan és lelkiismeretesen beszélt, mindezt abban a reményben, hogy az igazságra való törekvés útján járunk majd. De bennem egyáltalán nem volt őszinteség Isten iránt. Teljesen híján voltam a lelkiismeretnek és a józan észnek! Ezeket felismerve imádkoztam Istenhez: „Istenem, több mint 20 éve hiszek Benned, de nem fáradoztam érted őszintén. Önző vagyok, hitvány, és híján vagyok az emberi mivoltnak. Annyira romlott vagyok, de Te nem vetettél meg engem, és még mindig megmentesz engem. Kész vagyok feladni a téves szándékaimat és jól végezni a kötelességeimet!”

Ezután olvastam Isten szavait: „Isten kívánsága az, hogy minden ember tökéletességre jusson, hogy végül megnyerje őket, hogy teljesen megtisztuljanak Általa, és olyan emberré váljanak, akiket Ő szeret. Mindegy, hogy azt mondom-e nektek, hogy elmaradottak vagy gyenge képességűek vagytok, ez mind tény. Ugyanakkor az, hogy ezt mondom, nem bizonyítja, hogy szándékomban áll elhagyni titeket, hogy elvesztettem a belétek vetett reményt, még kevésbé azt, hogy nem vagyok hajlandó megmenteni titeket. Ma azért jöttem, hogy elvégezzem az üdvösségetek munkáját, ami azt jelenti, hogy az Általam végzett munka az üdvösség munkájának folytatása. Minden embernek megvan az esélye arra, hogy tökéletessé legyen téve: ha hajlandó vagy rá, ha törekszel rá, akkor végül képes leszel elérni ezt az eredményt, és egyikőtök sem lesz elhagyatva. Ha gyenge képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a gyenge képességeddel lesznek összhangban; ha jó képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a jó képességeddel lesznek összhangban; ha balga és írástudatlan vagy, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel lesznek összhangban; ha írástudó vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudásoddal lesznek összhangban; ha idős vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a koroddal lesznek összhangban; ha képes vagy a vendéglátás kötelességét végezni, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel lesznek összhangban; ha azt mondod, hogy nem tudod a vendéglátás kötelességét végezni, és csak egy bizonyos feladatot tudsz ellátni, legyen az az evangélium hirdetése, vagy a gyülekezet gondozása, vagy más általános ügyek intézése, az Általam rajtad végzett tökéletesítés azzal a funkcióval lesz összhangban, amit végzel” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). „Nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján határozom meg, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és még kevésbé az alapján, hogy mennyire szánalomra méltó az illető, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez. Meg kell értenetek, hogy mindazok, akik nem követik Isten akaratát, kivétel nélkül bűnhődni fognak. Ez egy olyan dolog, amit senki nem tud megváltoztatni. Tehát azok, akik büntetésben részesülnek, Isten igazságossága miatt kapják a büntetést, és megtorlásként számos gonosztettükért” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). Isten szavaiból rájöttem, hogy Isten munkája nem veszi egy kaptafára az embereket, és senkit sem kényszerít olyasmire, ami túlmutat a képességein. Ehelyett Isten mindenki számára a tényleges helyzete és háttere szerint támaszt követelményeket. Az idősebb emberek esetében a korukhoz, a gyenge képességű emberek esetében a képességükhöz szabja a követelményeket. Amíg tudunk törekedni az igazságra és az alapelvek szerint jól végezni a kötelességeinket, mindannyiunknak lehetősége van az üdvösségre. Ugyanakkor azt is megértettem, hogy Isten az emberek kimenetelét nem a koruk vagy áldozathozatali képességük alapján határozza meg, és hogy az a fontos, hogy az ember törekszik-e az igazságra, és megváltozik-e a beállítottsága. Bár nem voltam olyan egészséges, mint régen, Isten nem hagyott el engem, és a gyülekezet még mindig beosztott kötelességekre, amelyekben a fizikai állapotomtól függően a tőlem telhető legjobbat nyújthattam. Lehet, hogy az egészségem tovább romlik, és nem leszek képes jelentős kötelességeket végezni, de kereshetem az igazságot, hogy megoldjam a romlott beállítottságaimat, és ha a testvérek rossz lelkiállapotban lennének, kereshetnék is Isten szavai közül olyanokat, amelyekkel támogathatom őket, és amelyekről közösséget vállalhatok velük. Ezenkívül hirdethetném az evangéliumot a körülöttem lévő embereknek. Nem arról van szó, hogy nincs számomra végezhető kötelesség. Továbbá, bár idősebb voltam és gyengébb volt az egészségem, az elmém tiszta maradt, a fülem még hallott, és képes volt hallgatni Isten szavait, a szemem még tudta olvasni Isten szavait, és a szám még mindig tudott beszélni és közösséget vállalni. Amíg törekedtem az igazságra, volt reményem arra, hogy Isten megmentsen. A múltban nem kerestem az igazságot, és folyamatosan gyötrelemben és szorongásban vergődtem az áldások elnyerése utáni vágyam miatt, és elpazaroltam az időt, amit az igazságra való törekvéssel tölthettem volna. Micsoda veszteség!

Később, hála annak, hogy a testvérek emlékeztettek, végül rájöttem: téves nézet azt gondolni, hogy „ha végzem a kötelességemet, áldásokban részesülök és üdvözülök”. Isten azt mondja: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy bajt szenved. A kötelesség az, amit az embernek jól kell végeznie; ez az ő mennyei hivatása, és ellenszolgáltatás keresése, valamint feltételek és kifogások nélkül kell végrehajtania. Csak ezt lehet a kötelesség végrehajtásának nevezni. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Bajt szenvedni azt a büntetést jelenti, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem jutott tökéletességre. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy bajt szenvednek, a teremtett lényeknek jól kell végezniük a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad az áldásokban való részesülés érdekében végezned a kötelességedet, és nem szabad megtagadnod a kötelességed végrehajtását attól való félelmedben, hogy bajt szenvedsz” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten szavai megértették velem, hogy a kötelességem végzésének semmi köze ahhoz, hogy áldásokban részesülök-e. Nem azért kaphatok áldásokat, mert végzem a kötelességemet, több kötelességet végzek, vagy több szenvedést viselek el. Téves nézet volt, hogy ezt hittem. Teremtett lény vagyok, Isten a Teremtő, és a kötelességemet végeznem kell. Így hallgatnom kell Isten szavaira, és jól kell végeznem a kötelességemet. Csak a kötelességem végzése által lepleződhet le a romlottságom, és csak akkor lehet esélyem megismerni magamat, levetni a romlottságomat, és elnyerni Isten üdvösségét. Bármennyi kötelességet is végzek, ha nem törekszem az igazságra, és az életfelfogásom egyáltalán nem változik, Isten mindenképpen kivet engem. Péterre gondoltam, aki törekedett az igazságra, miközben végezte a kötelességét, és a beállítottságbeli változásra összpontosított. Kizárólag azért végezte a kötelességét, hogy eleget tegyen Istennek. Nem voltak benne tisztátalanságok és személyes szándékok, nem próbált alkudozni Istennel, és bárhogyan is tette őt próbára vagy finomította őt Isten, ő mindhalálig alávetette magát. Mivel az igazságra való törekvés útján járt, végül elnyerte Isten elismerését. Követnem kellett Péter példáját, és törekednem kellett a beállítottságom megváltoztatására. Mivel még tudtam összejöveteleken vendéglátó lenni, a tőlem telhető legjobban akartam tenni ezt. Ha egy nap súlyosan megbetegednék, és nem tudnék se az összejöveteleken részt venni, se végezni a kötelességeimet, továbbra is alávetném magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, nem panaszkodnék, és nem hibáztatnám Istent. Visszatekintve láttam, hogy képes voltam elfogadni Isten utolsó napokbeli munkáját, megérteni oly sok igazságot és misztériumot, élvezni a bőséges ellátást Isten szavaitól, és elfogadni az Istentől kapott ítéletet és fenyítést, hogy megismerjem a romlott beállítottságomat. Ezek a dolgok megmutatták nekem, hogy Isten vezetett el lépésről lépésre oda, ahová eljutottam, és hogy oly sokat kaptam Isten szeretetéből és kegyelméből! Ezzel a megértéssel már nem éreztem úgy, hogy a negatív állapotom korlátoz és megkötöz.

Ezen a tapasztalaton keresztül rájöttem, hogy Isten igazságos, egyenlő kegyelemben részesíti az időseket és fiatalokat egyaránt, és amíg törekszünk az igazságra, elnyerhetjük Isten üdvösségét. A múltban mindig úgy éreztem, hogy a korom és számos betegségem miatt Isten nem fogadna el, ha nem tudnám végezni a kötelességeimet. De ezek csak az én elképzeléseim és képzelődéseim voltak, és nem álltak összhangban Isten szándékaival. Mostantól kezdve, bármilyen is legyen az egészségem, az igazságra való törekvésre fogok összpontosítani, engedelmesen alávetem magam annak, amit Isten elrendez és levezényel, és a tőlem telhető legjobban végzem a kötelességeimet, hogy viszonozzam Isten szeretetét.