Írta: Szu Csing, Kína

Szegény falusi családba születtem. Amikor középiskolás voltam, a szüleim nem tudták fizetni a tandíjat, ezért megpróbáltak pénzt kérni kölcsön a nagybátyámtól. A nagynéném azonban attól félt, hogy nem tudjuk majd visszafizetni, és nem volt hajlandó kölcsönadni. Azt gondoltam magamban: „Mindenképpen be kell jutnom az egyetemre, és el kell érnem, hogy a körülöttem lévők csodálják a családomat.” Amikor iskolába jártam, csak az otthonról hozott palacsintát ettem, hogy pénzt spóroljak. A hosszan tartó alultápláltság miatt nem jutott elég vér az agyamba, ezért állandóan szédültem és gyengének éreztem magam, és ez a tanulmányi eredményeimet is befolyásolta. Végül megbuktam az egyetemi felvételin. Sírásban törtem ki, és panaszkodtam, hogy milyen nehéz sorsom van. Azonban nem voltam hajlandó elfogadni ezt a sorsot. Hogy magasabb szintű végzettséget szerezzek és kitűnjek a tömegből, beiratkoztam felnőttképzési önképző vizsgákra, könyvelői tanfolyamokra, és még közszolgálati vizsgákat is tettem. De minden erőfeszítésem ellenére végül mégis elbuktam. Ezért elmentem egy gyárba dolgozni. Hogy műhelystatisztikus lehessek, és mások csodáljanak, túlóráztam és késő estig tanultam a statisztikusi szakmai ismereteket, amíg mások pihentek. Naponta több mint tíz órát dolgoztam, így túlhajtottam magam. Emellett minden nap túlóráztam és későig fennmaradtam. A kemény munkától szédültem és kiégtem, sőt még a munkahelyemen is el-elbóbiskoltam. Ennek eredményeként rosszul vezettem a termékmennyiségi statisztikát, ami majdnem hatalmas veszteséget okozott a gyárnak. A csapatvezető a műhely összes alkalmazottja előtt megrótt. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld. Zúgott a fejem, és ott helyben elájultam. Azóta idegi eredetű halláskárosodásban szenvedek, és nem tehetem ki magam semmilyen ingernek. Amikor nagy volt rajtam a nyomás a munkahelyemen, szédültem és csengeni kezdett a fülem. Az injekciók és gyógyszerek nem tudtak meggyógyítani, és többé nem tudtam dolgozni menni. Akkoriban nyomorultul éreztem magam, és egész nap azon panaszkodtam, hogy miért ilyen rossz a sorsom. Gyakran bezárkóztam egy szobába és sírtam, sőt még arra is gondoltam, hogy véget vetek mindennek. Mivel hosszú ideig elfojtásban és nyomorúságban éltem, a halláskárosodásom fokozatosan súlyosbodott.

2013-ban az anyósomék elfogadták Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, és hirdették nekem az evangéliumot. Különösen szabadnak és felszabadultnak éreztem magam, amikor Isten szavait olvastam, és a testvérekkel gyülekezeti életet éltem. Fokozatosan javult a hangulatom, és újraéledt bennem az élet reménye. Később vezetővé választottak a gyülekezetben. Azt gondoltam magamban: „A társadalomban olyan nagy árat fizettem, de mindhiába. Most, bár még csak nemrég csatlakoztam Isten házához, máris vezetői kötelességet végezhetek. Jobb Istenben hinni. Keményen kell dolgoznom, és talán a jövőben tovább léptethetnek előre, és még több ember csodál majd.” Így még aktívabb lettem a kötelességeim végzésében. Egész nap azzal voltam elfoglalva, hogy csoportos összejöveteleket vezettem, ha esett, ha fújt. A testvérek dicsértek is, amiért terhet viseltem a kötelességemben. Később prédikátorrá választottak. Mivel a státusz iránti vágyam kielégült, több energiám volt a kötelességem végzésére. Éppen amikor élveztem a testvérek csodálatát, egy gázmérgezéses eset miatt a siketségem rosszabbodott. Az összejövetelek alatt nem hallottam tisztán a testvéreket, amikor halkan beszéltek, és gyakran korlátozott a siketségem, így negatív állapotban éltem. Végül képtelen voltam valódi munkát végezni, és áthelyeztek. Arra gondolva, hogy már nem végzem a vezetői kötelességet, és mások nem csodálhatnak, még jobban panaszkodtam, hogy milyen rossz a sorsom. Ezután nem tudtam újra összeszedni magam, és elvesztettem a hitemet Istenben.

Később, egy kezelési időszak után, a hallásom valamelyest helyreállt, és a vezetők megszervezték, hogy öntözési kötelességet végezzek. Azt gondoltam magamban: „Ha el tudok érni néhány eredményt az öntözési kötelességben, a testvérek ugyanúgy csodálni fognak.” Ezért mindennap olvastam a vonatkozó alapelveket és felvérteztem magam az igazsággal, gyakran éjjel 11-ig vagy 12-ig fennmaradva. Lassan javultak az eredményeim a kötelességem végzésében, és előléptettek egy szélesebb körű munka felelősévé. Amikor arra gondoltam, hogy újra elnyerem a testvérek csodálatát, nagyon boldog voltam. Azt gondoltam magamban: „A kemény munka meghozza gyümölcsét. Ha még keményebben dolgozom, talán további előléptetést is kapok. Így még több ember csodálna.” Később azonban kiújult a nyaki spondylosisom, és a halláskárosodásom annyira súlyossá vált, hogy már nem tudtam normálisan kommunikálni másokkal. A vezetők megszervezték, hogy térjek vissza a helyi gyülekezetembe, hogy kezelést kapjak, miközben a tőlem telhető legjobban végzem a kötelességeimet. Nagyon csüggedt voltam. Arra gondoltam, milyen nagy árat fizettem, nagy nehézségek árán, hogy elnyerjem mások csodálatát. A betegségem miatt azonban már nem tudom ezt a kötelességet végezni. Miért ilyen rossz a sorsom? Később a gyenge hallásom miatt túl nehéz volt kommunikálnom másokkal. Csak némi általános ügyintézői munkát tudtam végezni. A szívem különösen gyötrődött emiatt, és azt gondoltam magamban: „Ha nem lennék siket, lehetőségem lett volna hirdetni az evangéliumot és öntözni az újonnan érkezőket. De most csak némi általános ügyintézői munkát tudok végezni. Ha nem lehetek a reflektorfényben, ki fog csodálni engem? Miért ilyen rossz a sorsom? Mindegy, ez a sorsom, így majd elevickélek napról napra.” Ezután, bár a kötelességemet nem hagytam el, állandóan csüggedt állapotban éltem, és nem koncentráltam a kötelességem végzése közben. Folyton elfelejtettem ezt-azt, gyakran hibáztam, és késleltettem a dolgokat.

Később az a nővér, akivel együttműködtem, emlékeztetett, hogy veszélyes ebben az állapotban élni, és hogy keresnem kell az igazságot, hogy gyorsan megoldjam a negatív érzéseimet. Csak a nővérem emlékeztetőjének köszönhetően imádkoztam Istenhez: „Istenem, nem akarok csüggedtségben élni. Így élni túl nyomorúságos. Kérlek, vezess engem, hogy megértsem a saját problémáimat, és kilépjek ebből a helytelen állapotból.” Egy nap, a csendességem során, Isten szavainak két szakaszát olvastam, amelyek azonnal megérintették a szívemet. Isten azt mondja: „A csüggedtség mint negatív érzelem keletkezésének eredendő oka mindenkinél más. Az egyik fajta ember csüggedtsége abból az állandó hitből fakadhat, hogy neki rossz a sorsa. Hát nem ez az egyik ok? (De igen.) Gyermekkora óta vidéken vagy egy szegény térségben élt, a családja nem volt jómódú, és néhány egyszerű bútordarabtól eltekintve nemigen voltak értékeik. Talán egy vagy két rend ruhájuk volt, amelyet még azután is viselniük kellett, hogy a ruhák megkoptak, és hétköznap sosem ehettek rendes ételt, ehelyett meg kellett várniuk az újévet vagy az ünnepeket, hogy húst ehessenek. Néha éheztek, vagy a ruhájuk nem tartotta melegen őket; egy bőséges étkezés valószínűtlen vágyakozásnak tűnt – még egy darab gyümölcs megengedése is nagy erőfeszítést jelentett. Mivel ilyen környezetben élt, érezte, hogy különbözik másoktól, akik a nagyvárosban élnek, akiknek a szülei jómódúak, akik válogathatnak az ennivalóban és a ruhákban, akik mindent azonnal megkapnak, amit csak szeretnének, és akik tájékozottak a dolgokban. Így gondolkodott: »Azoknak az embereknek olyan jó sorsuk van. Az én sorsom miért ilyen rossz?« Mindig ki akar emelkedni a tömegből, és változtatni akar a sorsán. Csakhogy az ember sorsán változtatni nem könnyű. Ha valaki ilyen helyzetbe születik, akárhogy is próbálkozik, mennyire tudja megváltoztatni a sorsát, és mennyit tud javítani rajta? Miután felnő, a társadalomban mindenhol akadályokba ütközik, bárhová megy, mindenhol zaklatják, így aztán mindig nagyon balszerencsésnek érzi magát. Így gondolkodik: »Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? Miért találkozom mindig rosszindulatú emberekkel? Gyerekkoromban nehéz volt az élet, így kellett elfogadni. Most már felnőtt vagyok, de semmivel sem lett jobb. Mindig meg akarom mutatni, mire vagyok képes, de soha nem kapok rá lehetőséget. [...]« [...] Miután elkezd hinni Istenben, elhatározza, hogy megfelelően végzi a kötelességét Isten házában, eltűri a nehézségeket és szorgalmasan dolgozik, bármilyen téren többet eltűr, mint bárki más, és arra törekszik, hogy a legtöbb ember helyeslését és megbecsülését elnyerje. Úgy gondolja, akár vezetőnek, felügyelőnek vagy csapatfőnöknek is megválaszthatják, és akkor vajon nem öregbíti majd az ősei és a családja jó hírét? Nem változtat végre a sorsán? A valóság azonban nem egészen a reményei szerint alakul, ő pedig elcsügged, és így gondolkodik: »Évek óta hiszek Istenben, és nagyon jól kijövök a testvéreimmel. De miért van az, hogy valahányszor vezetőt, felügyelőt vagy csapatfőnököt választanak, soha nem kerül rám a sor? Talán mert olyan jellegtelen a külsőm, vagy mert nem teljesítek elég jól, és senki nem figyelt fel rám? Valahányszor választás van, érzek egy halvány reménysugarat, és még annak is örülnék, ha csapatfőnökké választanának. Úgy tele vagyok lelkesedéssel, hogy visszafizessem, amit Istentől kaptam, de mindig csalódás lesz a vége, valahányszor választás van, és én kimaradok az egészből. Miért van ez? Tényleg csak annyi telik tőlem, hogy egész életemben középszerű, hétköznapi, jelentéktelen ember legyek? Amikor visszatekintek a gyerekkoromra, a fiatalságomra és a középkorú éveimre, az út, amelyen jártam, mindig középszerű volt, nem vittem véghez semmi figyelemre méltót. Nem arról van szó, hogy nincs bennem ambíció vagy a képességem gyenge, nem is arról, hogy nem teszek elég erőfeszítést vagy nem tudok sok nehézséget elviselni. Vannak elhatározásaim és céljaim, sőt, még azt is mondhatjuk, hogy van bennem ambíció. Akkor miért nem tudok soha a tömeg fölé emelkedni? Végeredményben egyszerűen csak rossz a sorsom és szenvedésre rendeltettem, így rendezte számomra Isten a dolgokat.« Minél többet töpreng ezen, annál inkább úgy gondolja, hogy rossz sorsa van” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). „Az ilyen emberek, akik mindig azt gondolják, hogy rossz a sorsuk, folyamatosan úgy érzik, mintha a szívükre egy hatalmas kő nehezedne. Mindig azt hiszik, hogy minden, ami történik velük, a rossz sorsuk miatt történik, és ezért bármi történik is, úgy vélik, hogy mit sem tudnak változtatni rajta. Csak arra képesek, hogy negatívak legyenek, lazsáljanak, és megadják magukat a sorsuknak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavai pontosan az én állapotomat leplezték le. Azért éltem folyamatosan a csüggedtség negatív érzéseiben, mert mindig azt hittem, hogy rossz a sorsom. Gyerekkoromban a családom szegény volt, és az emberek lenéztek minket, ezért panaszkodtam, hogy rossz a sorsom. Azt hittem, csak a magasabb szintű élet és mások csodálatának elnyerése jelenti a jó sorsot. Hogy megváltoztassam a sorsomat, keményen tanultam. Azonban az alultápláltság miatti elégtelen agyi vérellátás miatt nem tudtam hatékonyan tanulni, és végül megbuktam az egyetemi felvételin. De nem voltam hajlandó elfogadni a sorsomat, ezért elmentem egy gyárba dolgozni, hogy pénzt keressek. Annak érdekében, hogy statisztikus legyek, irodában üljek, és mások csodáljanak, túlóráztam, hogy megtanuljam a technikákat. Végül statisztikai hibát vétettem, és a csapatvezető mindenki előtt megrótt, ami olyan sokkot okozott, hogy idegi eredetű halláskárosodást szenvedtem. Még szilárdabban hittem, hogy ez a nehéz sorsom miatt van, és nyomorúságban éltem, elveszítve az életbe vetett reményemet. Miután elkezdtem hinni Istenben, azt gondoltam, hogy ha megfelelően végzem a kötelességeimet, és vezetővé léptetnek elő, akkor a testvérek csodálnak majd, és megváltoztatom a sorsomat. Azonban a siketségemet súlyosbította a gázmérgezés, és nem tudtam normálisan végezni a kötelességemet. Ez befolyásolta a munkát, és áthelyeztek a kötelességemből. Később, amikor elkezdtem az öntözési kötelességet, árat fizettem azért, hogy olyan eredményeket érjek el, amelyek miatt mások csodálnak majd. Amikor előléptettek, azt hittem, a sorsom jobbra fordult, és végre lehetőségem lesz tündökölni. Azonban kiújult a nyaki spondylosisom, és a siketségem is rosszabbodott. Képtelen voltam normálisan kommunikálni másokkal, ami befolyásolta a kötelességeimet. Nem volt más választásom, mint visszatérni a helyi gyülekezetembe, hogy ott végezzek általános ügyintézői kötelességeket. Mivel a hírnév és státusz iránti vágyam nem elégült ki, Istent okoltam, amiért rossz sorsot rendelt nekem. Azt hittem, hogy ebben az életben a rossz sorsom csak a fáradozás és a kemény munka, ezért csüggedt állapotban éltem, és teljesen feladtam. Nem volt teherérzetem a kötelességemben, állandóan hibáztam, feltartottam a dolgokat, és nem végeztem jól a kötelességemet. Sok éve hittem Istenben, és annyi szavát olvastam, de amikor a dolgok rám szakadtak, nem járultam Elé, hogy keressem az igazságot, és amikor a dolgok nem az én kedvem szerint alakultak, panaszkodtam, hogy rossz sorsot rendelt nekem. Még negatívvá és ellenállóvá is váltam. Ez egy álhívő nézőpontja volt, és egyáltalán nem mutattam alávetettséget Isten iránt.

Később még többet olvastam Isten szavaiból, és mélyebb megértésre jutottam a jó és rossz sors fogalmáról. Isten azt mondja: „Azt, hogy Isten elrendezése szerint milyen lesz egy ember sorsa – legyen az jó vagy rossz –, nem szabad az ember puszta szemével vagy egy jós szemével nézni vagy mérni, és nem szabad aszerint sem mérni, hogy az illető mennyi gazdagságot és dicsőséget élvez élete során, vagy mennyi szenvedést tapasztal, illetve hogy a kilátások, a hírnév és nyereség iránti törekvése zökkenőmentes-e vagy sem. Mégis pontosan ez az a súlyos hiba, amelyet azok követnek el, akik azt mondják, hogy rossz sorsuk van; természetesen ez egy olyan módja is annak, ahogyan az emberek többsége méri, hogy a sorsa jó vagy rossz. Tehát hogyan kellene mérnünk, hogy egy ember sorsa jó vagy rossz? Hogyan mérik ezt a világi emberek? Elsősorban arra alapozzák, hogy az illető élete zökkenőmentesen zajlik-e vagy sem, hogy élvezhet-e gazdagságot és dicsőséget vagy sem, hogy kiemelkedő életet élhet-e, mennyit szenved és mennyi élvezetben van része élete során, meddig él, milyen karrierje van, és hogy az tele van-e fáradozással, vagy kényelmes és könnyű – ezeket és más dolgokat használnak annak mérésére, hogy egy ember sorsa jó vagy rossz. Ti is így méritek ezt? (Igen.) Tehát amikor a legtöbbetek olyasmivel találkozik, ami nem megy zökkenőmentesen, amikor nehéz idők járnak, vagy nem tud kiemelkedő életet élni, ti is azt gondoljátok majd, hogy rossz sorsotok van, és ti is csüggedtségbe süllyedtek. Azoknak, akik azt mondják, hogy rossz sorsuk van, nem feltétlenül van igazán rossz sorsuk, és azoknak sem feltétlenül van igazán jó sorsuk, akik azt mondják, hogy jó sorsuk van. Pontosan hogyan kellene mérni, hogy a sors jó vagy rossz? [...] Mondjátok meg Nekem, vajon egy özvegynek jó a sorsa? Világi nézőpontból az özvegyeknek rossz sorsuk van, és ha a harmincas vagy negyvenes éveikben válnak özveggyé, akkor igazán rossz sorsuk van, ez igazán nehéz számukra! De ha egy özvegy a férje elvesztése miatti nagy szenvedés következtében hinni kezd Istenben, akkor nehéz a sorsa? (Nem.) Mert azok, akik nem özvegyültek meg, talán boldogabb életet élnek, minden jól megy nekik, van támogatásuk, élelmük és ruházatuk, gyermekeikkel és unokáikkal teli családjuk, kényelmes életet élnek, mindenféle nehézség vagy lelki szükséglet nélkül – ők nem hisznek Istenben, és nem fognak hinni Benne, akárhogyan is próbálod hirdetni nekik az evangéliumot. Tehát e két embertípus közül melyiknek van jó sorsa? (Az özvegynek van jó sorsa, mert hinni kezdett Istenben.) Látod, mivel a világi emberek úgy tekintik, hogy az özvegynek rossz sorsa van, és ő oly sokat szenved, ezért irányt vált, és elkezd egy másik utat követni, hisz Istenben és követi Istent – hát nem azt jelenti ez, hogy áldásokat élvez? (De igen.) A rossz sorsa jó sorsra változott? (Igen.) Ez a helyzet? Ha rossz sorsa van, akkor az életben a sorsának mindig rossznak kellene lennie, és nem lehetne megváltoztatni; akkor hát hogyan változhat meg? Akkor változott meg a sorsa, amikor elkezdett hinni Istenben? (Nem, hanem azért, mert a dolgokról alkotott nézetei megváltoztak.) A dolgokhoz való hozzáállása változott meg; akkor a saját sorsának objektív ténye megváltozott? (Nem.) [...] Valójában tényleg jó lett a sorsa, mert hisz Istenben? Nem feltétlenül. Csak arról van szó, hogy most hisz Istenben, van reménye, a szívében némi elégedettséget érez, más célokra törekszik, mások a nézetei a dolgokról, és életének jelenlegi környezete boldogságot, megelégedést, örömet és békét ad neki. Most úgy érzi, jó a sorsa, sokkal jobb, mint azoknak, akik nem özvegyültek meg. Csak most döbben rá, hogy a régebbi nézete, amely szerint rossz sorsúnak hitte magát, helytelen volt. Mit láthattok ebből? Van olyan, hogy »jó sors« és »rossz sors«? (Nincs.) Nincs bizony” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavainak olvasása felderítette a szívemet. Azt, hogy valakinek jó vagy rossz-e a sorsa, nem lehet a mi elképzeléseink és képzelődéseink alapján mérni, és nem lehet csupán világi nézőpontból szemlélni. A nem hívők azt gondolják, hogy az a jó sors, ha jól ehetünk, jól öltözködhetünk, és élvezhetjük mások csodálatát és támogatását. Ezzel szemben – gondolják –, ha egész életedben nélkülözöl, a társadalom alján élsz, és mások lenéznek, vagy ha a betegség gyötrelmét, megpróbáltatásokat és nehézségeket tapasztalsz, az rossz sors. Valójában Istennél nincs olyasmi, hogy jó vagy rossz sors. Pontosan olyan ez, mint az özvegyasszony példája, amit Isten adott. Az özvegyasszony eleinte azt gondolta, hogy rossz a sorsa, majd később rájött, hogy jó. Bár az életkörülményei nem változtak, a dolgokról alkotott nézőpontja megváltozott. Isten szavaiból megértette, hogy bármennyire is élvezik az életet azok, akiknek boldog család és kényelmes élet jutott, ha nem tudnak Isten elé jönni és elfogadni az Ő üdvösségét, végül a pokolra kell jutniuk. A szenvedés miatt, amin keresztülment, elfogadta Isten munkáját, és lehetősége nyílt megérteni az igazságot és megmenekülni. Ő valóban a legáldottabb ember. Mivel az özvegyasszony nézőpontja a dolgokról megváltozott, a gondolkodásmódja is megváltozott. Azonban, mivel én nem értettem az igazságot, azt hittem, hogy a hírnév, a nyereség és mások csodálata jelenti a jó sorsot, és hogy az előléptetés és a vezetői kötelességek végzésére való képesség jelenti a jó sorsot, így minden alkalommal, amikor áthelyeztek, panaszkodtam, hogy rossz a sorsom. Rájöttem, hogy a dolgokról alkotott nézőpontom annyira abszurd és észszerűtlen volt. Valójában Isten házában a kötelességek újraosztása a munka szükségletei alapján történik, és az áthelyezéseket az emberek képességei és készségei szerint átfogóan mérlegelik. A kötelesség, amit egy személy végez, egyáltalán nem függ attól, hogy jó vagy rossz-e a sorsa. Még ha nem is helyeztek volna át, ha nem törekedtem volna az igazságra, ugyanúgy felfedtek és kiiktattak volna. Bár általános ügyintézői kötelességet végeztem, amíg az igazságra és a beállítottságom megváltoztatására törekedtem, még mindig lehetőségem volt a megmentésre. Vegyük például azt a prédikátort, aki velem együtt végezte a kötelességét. Voltak adottságai, és később kerületi vezetővé választották. Azonban mindig a hírnévre és a státuszra törekedett, és sok olyat tett, ami akadályozta és megzavarta a gyülekezet munkáját. Végül makacsul nem volt hajlandó bűnbánatot tartani, kizárták a gyülekezetből, és elvesztette a megmentés esélyét. Ebből láthatjuk, hogy ha úgy hiszel Istenben, hogy nem törekszel az igazságra és nem keresed a beállítottságod megváltoztatását, még ha vezetővé is válsz, Isten akkor is felfed és kiiktat. Ezekből a példákból világos, hogy azt hittem, a hírnév, a nyereség és mindenki csodálatának élvezete jelenti a jó sorsot, és ha hiszel Istenben, és előléptetnek, fontos pozíciókat kapsz, az jó sors, míg ha a színfalak mögött végzel egy hétköznapi kötelességet, az rossz sorsot jelent. Ez a nézet rendkívül eltorzult, és egyáltalán nem felel meg az igazságnak. Isten minden ember életkörnyezetét az illető szükségletei szerint rendezi el. Isten jó szándéka van mindenben, amit az emberek az életükben megtapasztalnak. Szegény családba születtem, és bár keményen tanultam, mégsem tudtam kitűnni a tömegből. Bár látszólag rossz sorsom volt, éppen emiatt tudtam Isten elé jönni és elfogadni az Ő üdvösségét. Erős volt bennem a vágy a hírnévre és a státuszra, így ha gazdagságban és státuszban éltem volna, még jobban törekedtem volna a hírnévre és a nyereségre. Végül elsodortak volna a gonosz trendek, és felfalt volna a Sátán. Csak annyi kudarc és sikertelenség után tudtam visszatérni Istenhez, elfogadni Isten szavainak öntözését és ellátását, és megérteni néhány igazságot. Ez a legnagyobb áldás. Sokkal jelentőségteljesebb, mint hírnevet és nyereséget szerezni, és élvezni a világ gazdagságát és pompáját. Miután elkezdtem hinni Istenben, a halláskárosodásom miatt általános ügyintézői kötelességeket kaptam. Ez is Isten oltalma volt számomra. Túl erős volt a vágyam a hírnévre és a státuszra; amikor csak lehetőség adódott a feltűnésre, muszáj volt a hírnévért és a státuszért dolgoznom. Túl könnyen az antikrisztusok útjára léphettem volna, és akkor felfedtek és kiiktattak volna. Bár most siket vagyok, Isten háza nem fosztott meg a kötelességem elvégzésének lehetőségétől. Ehelyett a fizikai állapotomnak megfelelő kötelességeket kaptam. Bár ez a kötelesség a színfalak mögött zajlik, és talán mások nem tartják sokra, nem akadályoz meg abban, hogy az igazságra törekedjek. Amíg ezt a kötelességet végeztem, sok romlottságot mutattam. Néha felületes és lelkiismeretlen voltam, néha pedig a testi kényelemnek adtam át magam, és nem voltam hajlandó árat fizetni. Isten szavainak evése és ivása által némi megértésre jutottam a saját romlott beállítottságomról, és utána, amikor cselekedtem, fel tudtam lázadni a hús-vér test ellen, és szívvel-lélekkel, lelkiismeretesen végeztem a kötelességemet. Ugyanakkor megtanultam mindenben keresni az igazságalapelveket, hogy még a kisebb és jelentéktelen ügyekben is lelkiismeretes és aprólékos legyek. Ennek megtapasztalása által rájöttem, hogy nem számít, hogy vezető vagy-e, vagy általános ügyintézői kötelességeket végzel Isten házában, amíg az igazságra törekszel, belépésed lesz az életbe, és esélyed a megmentésre. Isten a szükségleteim szerint rendezte el az életem sorsát; mindez a javamra válik. A probléma az volt, hogy nem voltam elégedett; mindig megvoltak a saját ambícióim és vágyaim, és nem vetettem alá magam Isten szuverenitásának. Ennek eredményeként nemcsak szörnyen szenvedtem, hanem a kötelességemet sem végeztem jól. Miután a nézőpontom megváltozott, már nem éreztem magam annyira nyomorultul.

Később Isten szavait olvastam, és kicsit jobban megértettem a törekvésem mögött húzódó nézőpontot. Mindenható Isten azt mondja: „Helyesek-e vagy helytelenek azoknak a gondolatai és nézetei, akik mindig azt mondják, hogy rossz a sorsuk? (Helytelenek.) Világos, hogy ezek az emberek azért tapasztalják meg a csüggedtséget, mert beleragadnak a szélsőségességbe. Mivel szélsőséges gondolataik és nézeteik miatt szélsőséges csüggedtség él bennük, képtelenek helyesen szembenézni az élet történéseivel, és nem tudják használni azokat a funkciókat, amelyekkel az embereknek normálisan rendelkezniük kellene, sem normális módon végrehajtani teremtett lényi kötelességeiket, felelősségeiket vagy kötelezettségeiket. [...] Ebből a szélsőséges és nem helytálló álláspontból tekintenek a kérdésekre és az emberekre, ezáltal ismételten kiteszik magukat e negatív érzelem hatásának és befolyásának, amint élnek, az embereket és a dolgokat szemlélik, viselkednek és cselekszenek. Végül olyan fáradtnak tűnnek, akárhogyan is élnek, és nem képesek semmilyen lelkesedést tanúsítani az Istenbe vetett hitük és az igazságra való törekvésük iránt. Függetlenül attól, milyen életmódot választanak, nem tudják pozitívan vagy aktívan végezni a kötelességüket, és bár sok éve hisznek Istenben, sosem összpontosítanak arra, hogy teljes szívvel és elmével végezzék a kötelességüket, vagy hogy megfelelő színvonalon végezzék a kötelességüket, és természetesen még kevésbé törekszenek az igazságra vagy gyakorolnak az igazságalapelvekkel összhangban. Miért van ez? Végső soron azért, mert mindig azt gondolják, hogy rossz sorsuk van, és ez oda vezet, hogy mélyen csüggedtté válnak. Teljesen levertté, bágyadttá válnak, mint egy élő halott, mindenféle vitalitás nélkül, semmilyen pozitív vagy optimista viselkedést nem tanúsítva, még kevésbé bármilyen elszántságot vagy kitartást mutatva, hogy felajánlják azt az odaadást, amellyel a kötelességüknek, a felelősségüknek és a kötelezettségeiknek tartoznak. Inkább vonakodva küzdenek napról napra felületes hozzáállással, és így vészelik át a napjaikat zavaros fejjel, kábultan, sőt anélkül, hogy bármit is éreznének ezzel kapcsolatban. Fogalmuk sincs, meddig tétlenkednek még így. Végső soron nem folyamodhatnak máshoz, csak ahhoz, hogy így intik magukat: »Ó, majd elevickélek én, ameddig tudok. Ha egy nap nem bírom tovább, és a gyülekezet ki akar engem űzni és ki akar iktatni, hát csak tessék, iktasson ki. Mit tehetnék a rossz sorsom ellen?« Látod, még a beszédükben is milyen tompák? Ez a csüggedtség nem csupán egyszerű hangulatot kelt, hanem – ami még fontosabb – pusztító hatást gyakorol az emberek gondolataira, szívére és törekvésére. Ha nem tudod gyorsan és idejekorán legyőzni a csüggedtséged, nemcsak az egész életedre lesz hatással, hanem el is pusztítja az életedet, és a halálba sodor. Még ha valóban hiszel Istenben, akkor sem leszel képes elnyerni az igazságot és elérni az üdvösséget, és végül elpusztulsz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Miután elolvastam Isten szavainak ezt a szakaszát, rájöttem, hogy az az állapotom, hogy folyamatosan a csüggedtség érzelmeiben élek és panaszkodom, hogy rossz a sorsom, túlságosan veszélyes. Ezek szélsőséges gondolatok, és ha nem oldom meg őket, elveszítem a megmentés lehetőségét. Eredetileg azt gondoltam, hogy amikor csüggedtségben éltem és a rossz sorsom miatt panaszkodtam, csupán feldúlt voltam, és mivel nem adtam fel a kötelességemet, nem tekintettem ezt gonosz cselekedetnek. Csak most jöttem rá, hogy a csüggedtség érzelmeiben való élés lényege az elégedetlenség Isten szuverenitásával; ez egy csendes ellenállás Istennel szemben. Ha soha nem tartanék bűnbánatot, soha nem lennék képes elnyerni az igazságot és megmenekülni. Végül csak elpusztulhatnék. A következmények annyira rémisztőek! Arra gondoltam, hogy mielőtt hinni kezdtem volna Istenben, elégedetlen voltam a sorssal, amit Isten rendelt nekem, mert a világban mindig sikertelen voltam. Miután elkezdtem hinni Istenben, még mindig mások csodálatára törekedtem. Amikor nem tudtam kitűnni a kötelességemben, nyomorultul éreztem magam. Panaszkodtam, hogy rossz a sorsom, és a negativitás és züllöttség állapotában éltem. Bár végeztem a kötelességemet, hiányzott belőlem a motiváció. Passzív voltam, lazsáltam a kötelességemben, és felületes voltam. Gyakran hibáztam, akadályozva és megzavarva ezzel a testvéreimet, és késleltetve a saját belépésemet az életbe. Ha nem fordítanám meg ezt az állapotot, elveszíteném a Szentlélek munkáját, a kötelességemet, és végül elveszíteném a megmentés esélyét. Amikor ezt megértettem, hirtelen szűnni nem akaró félelem fogott el, és komolyan imádkoztam Istenhez: „Istenem, oly sok éven át hajthatatlan voltam és idegenkedtem az igazságtól. Folyamatosan panaszkodtam a rossz sorsom miatt, és képtelen voltam kiszabadulni a szélsőséges érzelmeimből. Csak most jöttem rá, hogy a törekvésem mögötti nézőpont helytelen volt. Hajlandó vagyok bűnbánatot tartani Előtted, komolyan törekedni az igazságra, és megfelelően végezni a kötelességemet.”

Később elgondolkodtam: Mi volt a gyökere annak, hogy oly sok éven át ilyen nyomorúságban éltem? Isten szavait olvastam: „Minek a segítségével tartja a Sátán szorosan az irányítása alatt az embert? (Hírnévvel és nyereséggel.) A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az emberek gondolatait, elérve, hogy másra se gondoljanak, mint erre a két dologra, és rávéve őket, hogy a hírnévért és nyereségért küszködjenek, a hírnévért és nyereségért szenvedjenek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrjenek el megaláztatást és viseljenek nehéz terheket, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hozzanak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókat helyez az emberekre, nekik pedig ezek által megbéklyózva sem képességük, sem bátorságuk nincs, hogy kiszabadítsák magukat. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, ahogy nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre, lépésről lépésre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség elkóborol Istentől és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Ily módon egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette. Ha most a Sátán cselekedeteire tekintünk, alattomos szándékai nem végképp gyűlöletesek? Lehet, hogy ma még mindig nem láttok át a Sátán alattomos indítékain, mert úgy vélitek, hogy hírnév és nyereség nélkül nem lenne értelme az életnek, az emberek többé nem látnák az előttük lévő utat, többé nem látnák a céljaikat, és a jövőjük elsötétülne, homályos és borús lenne. De lassanként, egy nap mindannyian felismeritek majd, hogy a hírnév és a nyereség hatalmas béklyók, amelyeket a Sátán helyez az emberre. Amikor az a nap eljön, teljes mértékben ellen fogsz állni a Sátán irányításának, és teljesen ellen fogsz majd állni azoknak a béklyóknak, amelyeket a Sátán hozott neked. Amikor meg szeretnél szabadulni mindezektől a dolgoktól, amiket a Sátán beléd nevelt, akkor majd teljesen szakítasz a Sátánnal és igazán gyűlölni fogod mindazt, amit a Sátán hozott neked. Csak akkor fogod igazán szeretni Istent és igazán sóvárogni Utána” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Miután elolvastam Isten szavait, hirtelen rájöttem, hogy az évek során elszenvedett minden fájdalmamat a Sátán okozta. A Sátán hírnévvel és nyereséggel csábított és ártott nekem, ami miatt gyerekkorom óta arra törekedtem, hogy kitűnjek a tömegből és megváltoztassam a sorsomat. Amikor iskolába jártam, a tanárok azt tanították nekem, hogy „a legnagyobb nehézségeket kell elviselni ahhoz, hogy valaki a legnagyobb emberek közé kerüljön”, „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, és „ahogy a vadlúd gágog, amerre csak repül, úgy az ember is mindenütt hátrahagyja nevét”. Elfogadtam ezeket a túlélési szabályokat, és tévesen azt hittem, hogy ha hírnevem és nyereségem van, akkor mindenem megvan, és amennyiben keményen dolgozom, többet szenvedek és nagyobb árat fizetek, jó jövőm lesz, és élvezhetem a világ minden gazdagságát és jólétét. Több mint egy évtizedig keményen tanultam, hogy hírnevet és nyereséget szerezzek, és mások csodáljanak, de végül mégis elbuktam. Nem voltam hajlandó elfogadni a sorsomat, ezért túlórában tanultam, hogy statisztikus legyek. Végül nemcsak hogy nem sikerült megváltoztatnom a sorsomat, hanem a munkahelyemen is hibákat követtem el, mert túlhajtottam a testemet. Sokkot kaptam, és ennek következtében idegi eredetű halláskárosodásom alakult ki. Miután elkezdtem hinni Istenben, türelmetlenül vágytam a gyors eredményekre a kötelességem végzésében, késő estig dolgoztam, nem törődve az egészségemmel, hogy ne nézzenek le. Végül a halláskárosodásom rosszabbodott, és képtelen voltam normálisan kommunikálni a testvéreimmel. Csak a színfalak mögött végezhettem általános ügyintézői munkát, és különösen gyötört, hogy mások nem csodáltak. A hírnév és a nyereség olyan volt, mint a bilincs a testemen, ami megakadályozott abban, hogy kiszabaduljak. Arra gondoltam, hogy a nem hívők a hírnevet és a nyereséget az életnél is többre becsülik. Vannak, akik nem bírják elviselni azt a csapást, hogy nem jutnak be az egyetemre, vagy kudarcot vallanak a karrierjükben, és ennek következtében idegösszeomlást kapnak, vagy akár leugranak egy épület tetejéről és öngyilkosságot követnek el. Én is ilyen voltam. Amikor nem tudtam megvalósítani az ambíciómat és a vágyamat, hogy mások csodálatára törekedjek, csak panaszkodtam, hogy Isten nem rendelt nekem jó sorsot, csüggedt állapotban éltem, és feladtam a próbálkozást. Még arra is gondoltam, hogy véget vetek mindennek. Ha nem lett volna Isten oltalma, talán úgy végeztem volna, mint azok a nem hívők. Végre világosan láttam, hogy a túlélési szabályok, amelyeket a Sátán belém plántált, nem pozitív dolgok. Ezek miatt törődtem annyit a hírnévvel és a státusszal, és amikor nem tudtam őket megszerezni, eltávolodtam Istentől, elárultam Istent, ellenálltam Istennek, és végül azt kockáztattam, hogy elveszítem a megmentés esélyét. Ez volt a Sátán elvetemült szándéka az emberek megrontásában. Ha így folytattam volna, előbb-utóbb kiiktattak volna. Megbántam, hogy ennyire vak és ostoba voltam, és hogy a Sátán oly sok éven át ártott nekem. Elhatároztam, hogy teljesen fellázadok a Sátán ellen, és mostantól Isten szavai szerint élek, többé nem törekedve a hírnévre és a státuszra.

Egy nap Isten szavait olvastam, és megértettem Isten szándékait. Mindenható Isten azt mondja: „Milyen hozzáállással forduljanak az emberek a sors felé? Engedelmeskedned kell a Teremtő elrendezéseinek, és aktívan és szorgalmasan keresned kell a célt és az értelmet amögött, hogy a Teremtő elrendezte mindezeket a dolgokat, hogy elérd az igazság megértését, betöltsd a legfőbb funkciódat ebben az életben, amelyet Isten elrendezett számodra, teljesítsd egy teremtett lény kötelességeit, felelősségeit és kötelezettségeit, és értelmesebbé és értékesebbé tedd az életedet, amíg végül a Teremtő elfogad téged, és emlékszik rád. Természetesen még jobb lenne, ha keményen dolgoznál, hogy elérd az üdvösséget az igazság keresése és elfogadása által – ez lenne a legjobb. Mindenesetre ami a sorsot illeti, a legmegfelelőbb hozzáállás, amellyel a teremtett emberiségnek rendelkeznie kell, nem az önkényes ítélkezés és meghatározás, vagy szélsőséges módszerek alkalmazása a kezelésére. Természetesen még kevésbé kellene az embereknek megpróbálniuk ellenállni a sorsuknak, elutasítani vagy megváltoztatni azt, hanem inkább a szívükkel kellene átérezniük azt, keresniük kellene, ki kellene puhatolniuk azt, és engedelmeskedniük kellene neki, majd pozitívan szembenézniük vele. Végül az Isten által számodra kialakított életkörnyezetben és életúton keresned kell a magatartás módját, amelyet Isten tanít neked, keresned kell az ösvényt, amelyet Isten megkövetel tőled, hogy járj, és ily módon kell megtapasztalnod a sorsot, amelyet Isten elrendezett számodra, és a végén áldott leszel” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Isten szavaiban utat találtam. Isten azt követeli meg tőlem, hogy tartsam meg a helyemet mint teremtett lény, és végezzem a kötelességemet gyakorlatiasan. Ha belegondolok, Isten jó szándéka van bármilyen kötelességben, amit végzek, és el kell fogadnom azt Istentől. Nem számít, hogy elnyerhetem-e mások csodálatát, én csak egy apró teremtett lény vagyok, és elég, ha betöltöm a funkciómat mint teremtett lény. Szívem mélyéből hajlandó vagyok alávetni magam a sorsnak, amit Isten rendelt nekem.

Most már készségesen alávetem magam, és tanulom, hogyan végezzem szívvel-lélekkel és lelkiismeretesen a kötelességemet. Gyakorlom, hogy mindenben keressem az igazságalapelveket, és Isten követelményeinek megfelelően cselekedjek. Ha valamit nem értek, gyakrabban kérek közösséget a testvéreimtől. Ha hibázom a kötelességemben, azonnal megkeresem és összefoglalom az okokat, elgondolkodom a romlott beállítottságaimon, és a lehető leghamarabb kijavítom a hibáimat. Amikor így gyakorlok, békésnek és nyugodtnak érzem magam a szívemben. Fokozatosan megszűntem annak a nézetnek a fogságában lenni, hogy rossz a sorsom, és az állapotom egyre jobb és jobb. Ezek az eredmények, amelyeket Isten szavainak megvilágosítása és vezetése hozott számomra. Hála legyen Mindenható Istennek!