2023 elején zúgni kezdett a fejem, és mivel eszembe jutott, hogy általában magas a vérnyomásom, megmértem. Meglepetésemre a diasztolés érték 110, a szisztolés pedig 160 Hgmm volt. Megdöbbentem, és azt gondoltam: „Miért ilyen magas? Így előbb-utóbb biztosan baj lesz!” Eszembe jutott, hogy apám a magas vérnyomás miatt kapott agyvérzést, és bár több mint egy órán át próbálták megmenteni, elhunyt. A nagynéném szintén a magas vérnyomás miatt kapott agyvérzést, és mindössze két nappal később meghalt. Később a bátyámnál, a nővéremnél és nálam is magas vérnyomás alakult ki. Az orvos azt mondta, hogy valószínűleg családi halmozódásról van szó, és azt tanácsolta, hogy innentől kezdve legyünk óvatosabbak. Kicsit megijedtem, és aggódtam, hogy én is hirtelen meghalhatok, mint apám és a nagynéném. Korábban úgy gondoltam, hogy mivel hiszek Istenben, Ő majd megóv engem, és hogy egy olyan jelentéktelen dolog, mint a magas vérnyomás, nem nagy ügy, és biztosan nem lesz belőle komolyabb probléma. De most, látva ezt a magas vérnyomást, kezdtem kicsit panaszkodni, és arra gondoltam: „Már évek óta végzem a kötelességemet a gyülekezetben, Isten miért nem gyógyította meg ezt a betegséget? Mi lesz, ha egy nap felszökik a vérnyomásom, és összeesem? Még ha nem is halok meg, lehet, hogy fogyatékos leszek, és akkor hogyan menekülhetnék meg? Meg kell találnom a módját, hogy magam tartsam kordában, különben ha súlyosbodik a betegség, elveszíthetem az életemet.” Ettől kezdve különös figyelmet fordítottam az egészségemre. Bárhová mentem végezni a kötelességemet, sosem felejtettem el a magas vérnyomás kezelésének módjairól érdeklődni, és amikor volt egy kis szabadidőm, az interneten kutattam. Elhanyagoltam az öntözési kötelességemhez szükséges alapelvek tanulmányozását, és nem foglalkoztam azokkal a problémákkal, amelyeket nyomon kellett volna követni, és amelyeket időben meg kellett volna oldani. Minden gondolatomat e betegség kezelése kötötte le. Tudtam, hogy nem helyénvaló így viszonyulni a kötelességemhez, de amikor arra gondoltam, mennyi időt és energiát igényel az újonnan érkezettek öntözése, aggódtam, hogy még tovább emelkedik a vérnyomásom, és úgy véltem, sürgősen megoldást kell találnom a betegség kezelésére. Ezzel a gondolkodásmóddal el is tűnt az a kevéske bűntudatom.

Egyszer szereztem egy népi gyógymódot a magas vérnyomás kezelésére, és mivel azt hallottam, hogy sokaknak használt, örömmel kipróbáltam. Egy idő után meglepetésemre a vérnyomásom nemhogy nem csökkent, hanem még emelkedett is, a szisztolés érték elérte a 180 Hgmm-t. Ez teljesen megdöbbentett, és azt kérdeztem magamtól: „Hogyan mehetett feljebb a vérnyomásom?” Nagyon megijedtem, és aggódtam, hogy hirtelen meghalhatok, akárcsak apám és a nagynéném. Azokra is gondoltam, akik a magas vérnyomás miatt kaptak agyvérzést: volt, aki kerekesszékbe kényszerült, lebénult az arca, és nem tudta ellátni magát, másoknak pedig az egyik oldaluk bénult le teljesen. Rettegtem, hogy egy nap én is úgy végzem, mint ők. Minél többet gondoltam erre, annál jobban féltem; elhatalmasodott rajtam a szorongás és az aggodalom, és a gondolataim már nem a kötelességeim körül forogtak. Arra gondoltam: „Talán haza kellene mennem pihenni, és ki kellene kúrálnom a betegségemet, mielőtt újra végezném a kötelességemet.” De mivel a KKP rendőrsége üldözött, nem mehettem haza, így kénytelen voltam a kezelés mellett folytatni a kötelességem végzését. Ezt követően még jobban figyeltem a fizikai állapotomra, és valahányszor szédültem vagy fájt a fejem, önkéntelenül is azt kezdtem el találgatni, hogy vajon megint felszökött-e a vérnyomásom, és hogy nem fogok-e összeesni járás közben, hogy aztán soha többé ne keljek fel. Mindennap feszült voltam, és ez kihatott a kötelességem végrehajtására is. Később azt hallottam, hogy a magas vérnyomásban szenvedőknek nem szabad sokáig fennmaradniuk, így elkezdtem esténként korán lefeküdni, és nem siettem többé a sürgős munkák elvégzésével, de amikor eljött a másnap, és láttam, mennyi mindent kellene megcsinálni, hatalmas nyomást éreztem, és pánik fogott el. Abban az időszakban a betegségem teljesen lekötötte a figyelmemet, a kötelességeimet nagyon alacsony hatékonysággal végeztem, és ez hátráltatta az öntözési munkát. Bűntudatot éreztem, de amikor a betegségemre gondoltam, ez az érzés megszűnt. Mindennap arra összpontosítottam, hogy mit ehetek és mit nem, hogyan kezeljem a betegségemet, és egyáltalán nem a kötelességeimen járt az eszem. Még némi panasz is kezdett felmerülni bennem, és azt gondoltam: „Szenvedtem és feláldoztam magam a gyülekezeti kötelességeim végzése közben, miért nem óvott meg engem Isten? Az állapotom nemhogy nem javult, de folyamatosan romlott. Így hogyan végezhetném jól a kötelességeimet?” A szívem egyre távolabb került Istentől, és többé már imádkozni sem akartam. Nagyon csüggedt voltam, gyötrődtem, és rettegtem, hogy a halál bármelyik nap utolérhet. Kínomban Istenhez imádkoztam, és kértem, adjon útmutatást, hogy megértsem a szándékát.

Később rábukkantam Isten ezen szavaira: „Olyanok is vannak, akik tudják, hogy valamilyen valódi betegségük van, például gyomorbetegség, derék- és lábfájás, ízületi gyulladás, reuma, bőrbetegség, nőgyógyászati betegség, májbetegség, magas vérnyomás, szívbetegség és így tovább. Ők azt gondolják: »Ha továbbra is végzem a kötelességemet, vajon Isten háza kifizeti-e a betegségem kezelését? Ha a betegségem súlyosbodik, és az befolyásolja a kötelességem teljesítését, meggyógyít-e Isten? Mások meggyógyultak, miután hittek Istenben – akkor vajon engem is meggyógyít Isten ugyanúgy, ahogy másokkal is kedvesen bánik? Ha odaadóan végzem a kötelességemet, Istennek meg kellene gyógyítania engem, de ha csak a saját vágyálmomból fakadóan kérem Istent, hogy gyógyítson meg, és Ő nem teszi, akkor mit teszek majd?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, mélységes szorongás támad a szívükben. Annak ellenére, hogy soha nem hagyják abba a kötelességük végzését, és mindig megteszik, amit kell, állandóan a betegségükre, az egészségükre, a jövőjükre, az életükre és a halálukra gondolnak. Végül egy olyan következtetésre jutnak, amely csak a saját vágyálmaikon alapul: »Isten meggyógyít engem, Isten megóv engem. Isten nem fog elhagyni, és Isten nem fogja tétlenül nézni, ha látja, hogy megbetegszem.« Az ilyen gondolatoknak semmi alapjuk sincs, sőt mondhatni, ezek egyfajta elképzelések. Ilyen elképzelésekkel és képzelődésekkel az emberek egyáltalán nem képesek megoldani a gyakorlati nehézségeiket, és legbelül bizonytalanul gyötrődnek, szoronganak és aggódnak az egészségük és a betegségeik miatt; fogalmuk sincs, hogy ki fog felelősséget vállalni ezekért a dolgokért, vagy hogy egyáltalán vállalja-e valaki a felelősséget” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). „Vannak továbbá olyanok is, akik bár valójában nem érzik magukat betegnek, és nem diagnosztizálták őket semmivel, mégis tudják, hogy valamilyen látens betegségük van. Milyen látens betegség? Lehet például valami örökletes, például szívbetegség, cukorbetegség vagy magas vérnyomás, de lehet Alzheimer-kór, Parkinson-kór vagy valamilyen rák – ezek mind látens betegségek. [...] Bár mindent megtesznek azért, hogy ne tegyenek semmit a lappangó betegségük ellen, mégis időnként tudat alatt mindenféle népi gyógymódot keresnek, hogy megakadályozzák, hogy ez a lappangó betegség egy bizonyos napon, egy bizonyos órában, vagy anélkül, hogy tudnának róla, hirtelen rájuk törjön. Vannak, akik alkalomadtán néhány kínai gyógynövényt készítenek, hogy bevegyék, vannak, akik időnként népi gyógykészítmények után érdeklődnek, amelyeket szükség esetén bevehetnek, míg mások időről időre az interneten keresnek edzési tippeket, hogy gyakorolhassanak és kísérletezhessenek. Bár lehet, hogy ez csak egy lappangó betegség, mégis ez van az első helyen az elméjükben; ezek az emberek nem érzik ugyan magukat rosszul vagy egyáltalán nincsenek tüneteik, mégis tele vannak aggodalommal és szorongással emiatt, és mélyen legbelül elgyötörtnek és depressziósnak érzik magukat, mindig abban reménykedve, hogy imával vagy a kötelességeik teljesítésével képesek lesznek enyhíteni vagy elűzni magukból ezeket a negatív érzelmeket. [...] Annak ellenére, hogy a születés, az öregség, a betegség és a halál állandó az emberiség körében, és elkerülhetetlenek az életben, vannak olyan fizikai alkattal vagy különleges betegséggel rendelkezők, akik – akár végrehajtják a kötelességüket, akár nem – gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba süllyednek a test nehézségei és betegségei miatt; aggódnak a betegségük miatt, és a sok nehézség miatt, amit a betegségük okozhat nekik, aggódnak, hogy a betegségük súlyos lesz-e, milyen következményei lesznek, ha súlyosbodik, és hogy belehalnak-e. Különleges helyzetekben és bizonyos körülmények között ez a kérdéssorozat azt eredményezi, hogy gyötrelembe, szorongásba és aggodalomba merülnek, amiből képtelenek szabadulni; egyesek már azért is a gyötrelem, szorongás és aggodalom állapotában élnek, mert tudják, hogy súlyos vagy lappangó betegségük van, semmit sem tehetnek, hogy elkerüljék, és ezek a negatív érzelmek hatnak rájuk, befolyásolják és irányítják őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavai pontosan leleplezték az állapotomat. Mióta megtudtam, hogy magas a vérnyomásom, és ez a családban örökletes, aggódtam, hogy egy nap én is hirtelen meghalhatok, akárcsak apám és a nagynéném. Miután megtaláltam Istent, Rá bíztam a betegségemet, remélve, hogy meggyógyít, de több évnyi kötelességvégzés után a vérnyomásom nemhogy nem csökkent, hanem tovább emelkedett. Így aggódtam, hogy egy nap hirtelen meghalhatok, és különösen amikor láttam olyan embereket, akik a magas vérnyomás szövődményei miatt nem tudták ellátni magukat, még jobban aggódtam, hogy egy nap én is úgy végzem, mint ők. Gyötrelemben és szorongásban élve folyamatosan gyógymódokat kerestem, és egyáltalán nem volt hangulatom a kötelességeimhez. Minden energiámat a betegségem kezelésére fordítottam, és nem tanultam a szívemmel a kötelességeimmel kapcsolatos alapelveket. Nem siettem közösséget vállalni az újonnan érkezettek problémáiról és megoldani azokat, ami hatással volt az öntözési munkára. Ekkor végre rájöttem, hogy a gyötrelemben és szorongásban való élés csak fokozódó pánikhoz és sötétséghez vezet, és hogy mivel állandóan félelemben élek a halál árnyékában, a szívem egyre távolabb kerül Istentől. Nem akartam többé ilyen lázadó módon élni, ezért imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy adjon útmutatást, hogy kijussak a gyötrelem és szorongás negatív érzelmeiből.

Ezután rábukkantam Isten ezen szavaira: „Isten mindenki élettartamát előre elrendelte. Egy betegség orvosi szempontból halálos lehet, ám ha Isten álláspontja szerint az élettartamod még nem ért véget, és még nem jött el a te időd, akkor nem halhatsz meg, akkor sem, ha akarnál. Ha van egy megbízatásod Istentől, és a küldetésed még nem teljesült, akkor nem fogsz meghalni, még akkor sem, ha olyan betegségben szenvedsz, amit halálosnak tartanak – Isten nem fogja még elvenni az életedet. Még ha nem is imádkozol, és nem keresed az igazságot, és nem törődsz a betegséged kezelésével, sőt, ha elhalasztod a kezelésedet, akkor sem fogsz meghalni. [...] Természetesen akár megbetegszenek az emberek, akár nem, fontos, hogy a józan eszüket használva igyekezzenek megőrizni az egészségüket életük során. Ez az az ösztön, amit Isten az embernek adott. Ez az az észszerűség és józan ész, amelyet – az Istentől kapott szabad akarattal – magáévá kell tennie az embernek. Ha megbetegszel, a betegséged kezeléséhez ismerned kell – és el kell végezned – bizonyos alapvető, a józan ész diktálta teendőket az egészségügyi ellátással és a betegség kezelésével kapcsolatban. Ugyanakkor, a betegséged ily módon történő kezelése nem hivatott befolyásolni az életed Isten által előre elrendelt hosszát, és azt sem ez garantálja, hogy meg tudd élni a számodra előre elrendelt életkort. Mit jelent ez? Így lehet megfogalmazni: passzív értelemben, még ha nem is veszed komolyan a betegségedet, továbbra is úgy tedd a kötelességedet, ahogyan kell, és egy kicsit többet pihenj másoknál, anélkül, hogy halogatnád a kötelességedet, akkor nem fog rosszabbodni a betegséged, és nem fog megölni téged. Minden azon múlik, amit Isten tesz. Más szóval: Isten szemszögéből nézve, ha nem telt még le az életed előre elrendelt tartama, Ő akkor sem hagyja, hogy meghalj, ha megbetegszel. Ha nem halálos a betegséged, de eljött az időd, akkor Isten elvisz téged, amikor csak akar. Hát nem teljességgel Isten gondolatán múlik ez? Ez az Ő előre elrendelésén múlik!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy az ember életének hosszát Isten előre elrendelte, és ez nem attól függ, hogy beteg-e vagy sem, vagy hogy a betegsége enyhe vagy súlyos. Anyám esete példa erre: amióta az eszemet tudom, mindig betegeskedett, évekig ki-be járt a kórházba, és gyógyszereket szedett. A családban mindenki azt mondta, hogy anyám biztosan nem éli túl apámat, mert apám jó egészségnek örvendett, és évtizedekig nem láttuk gyógyszert szedni. Ám megdöbbenésünkre apám hirtelen agyvérzést kapott és meghalt, míg anyám, aki állandóan orvoshoz járt, továbbra is él. Ezekből a példákból láttam, hogy nem az emberen múlik, mikor hal meg. Még ha valaki nem is beteg, meghal, ha lejárt az ideje, és ha az élettartama még nem ért véget, nem hal meg, még ha halálos beteg is. Minden ki van szolgáltatva annak, amit Isten előre meghatározott. De én mindig a saját kezembe akartam venni az életemet és a halálomat, és irányítani akartam a sorsomat. Nem értettem Isten mindenhatóságát és szuverenitását, annyira tudatlan és arrogáns voltam! Ezt felismerve mély önutálatot éreztem, és kész voltam Istenre bízni a betegségemet. Ebben a pillanatban felszabadultnak éreztem magam, és már nem szorongtam vagy aggódtam annyira.

Később a testvérek elküldték nekem Isten szavainak egy szakaszát, és miután Isten szavait olvastam, végre megértettem, hogy a betegség megjelenése Isten gondos szándékából ered. Isten azt mondja: „Amikor Isten úgy rendezi el, hogy megbetegedj, legyen az súlyos vagy enyhe, ezzel nem az a célja, hogy megtapasztaltassa veled a betegség minden velejáróját, a kárt, amit a betegség okoz neked, a különféle kényelmetlenségeket és nehézségeket, amelyeket a betegség okoz neked, és mindazokat a különféle érzéseket, amelyeket a betegség vált ki belőled – nem az a célja, hogy megtapasztald a betegséget a betegség folyamatában. Inkább az a célja, hogy leckéket tanulj a betegségből, hogy megtanuld, hogyan fogd fel Isten szándékait, hogy megismerd a romlott beállítottságokat, amelyeket felfedsz, és a helytelen hozzáállásokat, amelyeket Isten iránt tanúsítasz, amikor beteg vagy, és hogy megtanuld, hogyan vesd alá magad Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, hogy elérhesd az Istennek való igaz alávetettséget, és képes legyél szilárdan állni a bizonyságtételedben – ez kulcsfontosságú. Isten a betegség által meg akar menteni és meg akar tisztítani téged. Mit akar megtisztítani benned? Meg akar tisztítani az összes túlzó vágyadtól és követelésedtől, amelyeket Istennel szemben támasztasz, sőt megtisztítani a különböző számításoktól, ítéletektől és tervektől is, amelyekkel a túlélés és az életben maradásod érdekében mindenáron előállsz. Isten nem engedi, hogy terveket készíts, nem engedi, hogy ítélkezz, és nem engedi meg neked, hogy bármilyen túlzó dolgot kívánj Tőle; Ő csak azt várja el tőled, hogy alávesd magad Neki, és az alávetettség gyakorlása és megtapasztalása során megismerd a saját hozzáállásodat a betegséghez és ezekhez a testi feltételekhez, amelyeket Ő ad számodra, valamint, hogy megismerd a személyes kívánságaidat. Amikor megismered ezeket a dolgokat, akkor fogod tudni érzékelni, hogy mennyire a javadra válik, hogy Isten így alakította számodra a betegség körülményeit, vagy hogy ezt a testi állapotot adta neked; és akkor fogod tudni érzékelni, hogy ezek mennyire hasznosak a beállítottságod megváltoztatását, az üdvösséged elérését és az életbe való belépésedet illetően” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavaiból megértettem, hogy a betegségtől való szenvedés nem arról szól, hogy külső objektív okokat keressünk, sem arról, hogy félelemben éljünk és küszködjünk, vagy megpróbáljunk elmenekülni előle. Ezek közül egyik sem Isten szándéka. Isten szándéka az, hogy az emberek tanulságokat vonjanak le a betegségekből, megértsék Isten szándékát, elgondolkozzanak a romlottságukon és megismerjék azt, és némi változást tapasztaljanak meg az életfelfogásukban. Arra gondoltam, hogy a betegségem alatt nem értettem és nem kerestem Isten szándékát, helyette gyötrelemben és szorongásban éltem, sőt panaszkodtam Istenre, amiért nem óvott meg, és nem gyógyította meg a betegségemet. Ez teljesen ellentétes volt Isten szándékával. Hogyan érthettem volna meg magamat és tanulhattam volna leckét ilyen módon? Ezen gondolkodva elkezdtem tűnődni: „Miért panaszkodtam Istenre, amikor a betegségem nem javult?” Az elmélkedésem során elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és nyertem némi megértést önmagamról. Isten azt mondja: „Nagyon sokan csak azért hisznek Bennem, hogy meggyógyítsam őket. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy erőmmel kiűzzem a tisztátalan lelkeket a testükből, és oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békét és örömöt kapjanak Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy még több anyagi gazdagságot követeljenek Tőlem. Oly sokan csak azért hisznek Bennem, hogy békében töltsék ezt az életet, és hogy az eljövendő világban épségben és biztonságban legyenek. Nagyon sokan hisznek Bennem azért, hogy elkerüljék a pokol szenvedéseit, és megkapják a menny áldásait. Oly sokan csak az átmeneti kényelemért hisznek Bennem, de nem törekszenek arra, hogy az eljövendő világban bármit is nyerjenek. Amikor a dühömet hozom el az embereknek, és elragadom minden örömüket és békéjüket, amivel egykor rendelkeztek, kételkedni kezdenek. Amikor a pokol szenvedéseit hozom el az embereknek és visszaveszem a menny áldásait, haragra gerjednek. Amikor az emberek arra kérnek Engem, hogy gyógyítsam meg őket, nem törődöm velük és utálatot érzek irántuk, elszakadnak Tőlem, hogy ehelyett a gonosz orvoslás és a varázslás útját keressék. Amikor megvonom mindazt, amit az emberek igényeltek Tőlem, mind nyomtalanul eltűnnek. Ezért azt mondom, hogy az emberek azért hisznek Bennem, mert a kegyelmem túl bőséges, és túlságosan sok előnyre lehet szert tenni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Mit tudsz a hitről?). Isten szavait olvasva mélységesen szégyelltem magam. Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Visszatekintve, kezdetben azért hittem Istenben, hogy áldásokat és kegyelmet nyerjek, azt gondolván, hogy amíg hiszek Istenben és végzem a kötelességeimet, Ő vigyázni fog rám és megóv engem, biztosítva, hogy békében és kényelemben éljek, betegség és csapás nélkül. Így amikor az állapotom rosszabbodott, kifordultam magamból, panaszkodtam Istenre és vitatkoztam Vele, felületes és felelőtlen voltam a kötelességeimben, sőt még azon is gondolkodtam, hogy feladom őket. Láttam, hogy az Istenbe vetett hitem révén áldásokat kerestem, megpróbáltam a kötelességeimet, áldozataimat és önfeláldozásaimat Isten oltalmára és áldásaira cserélni, és reméltem, hogy a betegségem meggyógyul. Ez csalárdság volt, és nyilvánvaló kísérlet arra, hogy alkudozzak Istennel. Pál útját követtem. Pál évekig nem azért dolgozott és áldozta fel magát, hogy teremtett lényként jól végezze a kötelességét és eleget tegyen Istennek, hanem hogy jutalmat és koronát nyerjen. Végül kifejezte valódi érzéseit, mondván: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája” (2Timóteus 4:7-8). Pál azért dolgozott az Úrért, hogy az igazságosság koronáját követelje, és áldásokat keressen. Hitemben és kötelességeimben én is áldásokat és békességet kerestem, és amikor ezeket nem kaptam meg, vitatkoztam Istennel, és ellenálltam Neki. Nem volt istenfélő szívem. Láttam, mennyire híján voltam a lelkiismeretnek, mennyire észszerűtlen és aljas voltam! Abban a pillanatban megteltem megbánással és bűntudattal. Nem akartam többé megpróbálni becsapni Istent vagy alkudozni Vele. Csak jól akartam végezni a kötelességeimet, és megvigasztalni Isten szívét. Később a kötelességeim végzése közben gyakran imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy világosítson meg és adjon útmutatást, hogy megtanuljak elgondolkodni és megérteni magamat a betegségen keresztül. Észrevétlenül sokat javult az állapotom, és motivált lettem a kötelességeimben.

Később, amikor elmentem a kórházba kontrollra, láttam, hogy a vérnyomásom még mindig elég magas, és önkéntelenül is újra aggódni kezdtem, arra gondolva: „Ha ilyen magas marad a vérnyomásom, vajon egy nap hirtelen meghalok?” Rájöttem, hogy ismét aggodalomban és szorongásban élek, ezért Isten szavaihoz fordultam. Mindenható Isten azt mondja: „Mindenkinek szembe kell néznie a halállal az életében, vagyis az út végén mindenkinek a halállal kell szembenéznie. A halálnak azonban különböző természetei vannak. Ezek közül az egyik az, hogy az Isten által előre elrendelt időpontban az emberek befejezik a saját küldetésüket, Isten lezárja a fizikai életüket, így a fizikai életük véget ér, bár ez nem jelenti azt, hogy vége az életüknek. Amikor egy ember hús-vér teste megszűnik létezni, akkor vége az életének – ez a helyzet? (Nem.) Az, hogy az életed milyen formában fog létezni a halál után, attól függ, hogyan bánsz Isten munkájával és szavaival, amíg élsz – ez nagyon fontos. Az, hogy milyen formában fogsz létezni a halál után, vagy hogy létezni fogsz-e vagy sem, attól függ, hogyan viszonyulsz Istenhez és az igazsághoz, amíg élsz. Ha az életed során, miközben a halállal és mindenféle betegséggel szembesülsz, az igazsághoz való hozzáállásod a lázadás, az ellenállás és az idegenkedés, akkor hogyan fogsz létezni, amikor a testi életed véget ér? Biztosan más módon fogsz létezni, és az életed biztosan nem fog folytatódni. Ezzel szemben, ha az életed során mindaddig, amíg a hús-vér testben tudatosság van, az igazsággal és Istennel szembeni hozzáállásod az alávetettség és a hűség, és igaz hited van, akkor, még ha a fizikai életed véget is ér, az életed még tovább fog létezni egy másik formában egy másik birodalomban. Ez a halál definíciója” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.)). Isten szavaiból megértettem, hogy az ember életét és halálát Isten előre elrendelte, hogy mindenkinek meg kell halnia, de a halál természete és a halál utáni kimenetel emberenként eltérő. Ez a kimenetel attól függ, milyen volt az illető hozzáállása az igazsághoz és a kötelességeihez, amíg élt. Péterre gondoltam. Az Úr Jézus rábízta juhainak gondozását és legeltetését, és Péter életre szóló küldetésének tekintette az Úr Jézus megbízatását. Függetlenül az üldöztetéstől, a nyomorúságtól vagy a betegség általi finomítástól, soha nem adta fel a kötelességeit. Péter öntözte a hívőket és megerősítette a hitüket, egészen addig a pillanatig, amíg élete azzal ért véget, hogy fejjel lefelé keresztre feszítették. Péter félelem nélkül nézett szembe a halállal, és egész élete árán teljesítette az Isten által rá bízott küldetést, és elnyerte Isten elismerését. Pálra is gondoltam, aki miután Isten nagy fénye lesújtott rá, sokat szenvedett, hogy hirdesse az Úr evangéliumát. De ő a szenvedését az áldások elnyerése feltételének és alkualapnak tekintette, hogy koronát követeljen Istentől. Erőfeszítéseivel alkudozni próbált Istennel, azzal a szándékkal, hogy áldásokat szerezzen magának, nem pedig azért, hogy teljesítse egy teremtett lény küldetését; fellázadt Isten ellen, és ellenállt Neki. Nemhogy nem nyerte el Isten elismerését, de helyette el lett ítélve. Péter és Pál példájából megértettem, hogy az életet teljesen a kötelességek jól végzésének szentelni, személyes kérések vagy követelések nélkül, a legértékesebb és legértelmesebb dolog. Ez az, amit egy teremtett lénynek tennie kell, és ez az, ami elnyeri Isten elismerését. Visszagondolva láttam, hogy a kötelességeimhez való hozzáállásom pont olyan volt, mint Pálé. Az áldozatokat és az önfeláldozásokat az áldások megszerzése módjának tekintettem, remélve, hogy Isten meggyógyít, és panaszkodtam Istenre, amikor nem kaptam meg, amit akartam. Ha továbbra is csak a hús-vér test kielégítéséért élnék így, akkor még ha egészséges lennék is, betegségtől és csapástól mentesen, de a romlott beállítottságom változatlan maradna, és továbbra is ellenállnék Istennek, akkor vajon nem csak úgy élnék, mint egy élő halott? Mi értelme lenne ennek? Követnem kellett Péter példáját. Bár nem rendelkezem Péter képességével és emberi mivoltával, minden tőlem telhetőt meg kellett tennem, hogy jól végezzem a kötelességeimet, ellátva egy teremtett lény funkcióját, hogy eleget tegyek Istennek, így még ha egy nap meg is halnék, nem lenne bennem megbánás, és legalább a lelkem nyugodt és békés lenne. Ettől kezdve, amikor végeztem a kötelességeimet, sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, és többé nem éreztem, hogy a betegségem korlátozna. Néha, amikor szédültem kötelességvégzés közben, megfelelően pihentem, bevettem a gyógyszert az előírás szerint, és felálltam tornázni és nyújtózkodni, ha kényelmetlenül éreztem magam a túl sok üléstől. Igyekeztem nem késleltetni a kötelességeimet. Többé nem zavart a munkával kapcsolatos problémák megoldásával járó erőfeszítés, amikor a testvérek segítséget kértek, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy közösséget vállaljak a problémákról, és megoldjam azokat. Amikor a szívemet a kötelességeimnek szenteltem, néha észrevétlenül késő éjszakáig dolgoztam anélkül, hogy szédültem volna, és végül abbahagytam a gyógyszerszedést. Az állapotom nemhogy nem romlott, de még felszabadultabbnak is éreztem magam. Kiderült, hogy a magas vérnyomás nem is olyan ijesztő, mint képzeltem. Isten szavai voltak azok, amelyek segítettek megszabadulni a betegséggel járó gyötrelemtől, szorongástól és aggodalomtól, és kivezettek a negatív állapotomból. Hála Mindenható Istennek!