Malajziában élő kínai vagyok, és egy átlagos családban nőttem fel. A szüleim spóroltak és kuporgattak, hogy taníttathassanak. Azt tanították nekem: „Nem baj, ha szegények vagyunk, de legyen méltóságod, és ne hagyd, hogy mások lenézzenek!” E szavak hatására keményen tanultam, és aktívan részt vettem mindenféle eseményen, így a tanáraim és az osztálytársaim szemében éltanuló lettem. A főiskola után egy újságnál dolgoztam szerkesztőasszisztensként. Néhány év kemény munka után előléptettek felügyelővé, ami kielégítette a hírnév és a státusz iránti vágyamat. Miután rátaláltam Istenre, nagyon aktív voltam, és hamarosan gyülekezetvezetővé választottak. Aztán 2023 decemberében elbocsátottak, mert a tényleges munka végzése helyett a hírnévre és a státuszra törekedtem, az arrogáns beállítottságom lehetetlenné tette számomra a másokkal való együttműködést, és még azután sem gondolkodtam el önmagamon, hogy egy vezető beszélgetett velem. Mivel beszélek malájul, a vezetők fordítói kötelességet osztottak rám. Kisebbrendűnek éreztem magam azokkal a testvérekkel szemben, akikkel korábban együttműködtem. Ők mind vezetők és dolgozók voltak, én pedig csak egy egyszerű fordító. Korábban mindig én követtem nyomon a munkájukat, és ők hozzám fordultak a problémáikkal és nehézségeikkel. De most, fordítóként csak egy szócsőnek éreztem magam, aki azt ismétli, amit mások mondanak. Jelentéktelennek éreztem magam. Azon tűnődtem, vajon lenéznek-e a testvérek, és azt gondolják-e, hogy azért végzem a fordítói kötelességet, mert nem vagyok olyan ember, aki az igazságra törekszik. Néha arra gondoltam: „A csoportban két nővér az evangelizációs munka felügyelője, és ők is beszélnek malájul. Ők is el tudnák végezni a fordítást. Miért használnak egy hozzám hasonló, elbocsátott embert? Vajon nem csak azért van ez, hogy megalázzanak?” Nagyon szerettem volna otthagyni az egészet, és egy másik kötelességet végezni. Még az evangélium hirdetésének kötelessége is tiszteletre méltóbb lett volna; legalább akkor senki sem nézett volna le. De aztán eszembe jutott, hogy ez egy kritikus időszak az evangélium terjesztése szempontjából, és hogy Malajziában sürgősen szükség van fordítókra. A kötelességem visszautasítása egy ilyen időszakban szándékos dac és lázadás lenne Isten ellen. Ha bizonyos feladatokat nem szerveznének meg és nem hajtanának végre időben, az késleltetné az evangelizációs munkát, és ez súlyos ellenállás lenne Istennel szemben. Így hát nem kértem meg a felügyelőt, hogy változtassa meg a kötelességemet. De miközben a kötelességemet végeztem, a szívemben akkor sem vetettem alá magam igazán, és nem is adtam bele igazán a szívemet. Amikor olyan szavakkal találkoztam, amelyeket nehéz volt kifejezni, nem vettem a fáradságot, hogy utánuk nézzek, és pontosan adjam vissza a jelentésüket. Néha, amikor a felügyelő eljött egy összejövetelre, és nekem kellett fordítanom, nem szívvel-lélekkel csináltam, ami hibákat és kihagyásokat eredményezett. Egy összejövetel után így imádkoztam: „Ó, Istenem, olyan fojtogatónak érzem ezt a kötelességet. Nem tudom, hogyan tapasztaljam meg ezt. Kérlek, vezess engem, hogy megértsem a szándékodat, és alávessem magam Neked!”

Később, miután elolvastam néhányat Isten szavaiból, kezdtem megérteni, hogyan kellene viszonyulnom a kötelességemhez. Mindenható Isten azt mondja: „Isten házában folyamatosan szó van Isten megbízatásának az elfogadásáról és az ember kötelességének helyes végrehajtásáról. Hogyan jön tehát létre a kötelesség? Általánosságban szólva: Isten irányítási munkájának az eredményeképpen jön létre, amely eljuttatja az emberiséghez az üdvösséget. Konkrétabban: ahogy Isten irányítási munkája végbemegy az emberek között, különféle típusú munkák bukkannak fel, és mindegyik megköveteli az emberektől, hogy megtegyék a saját részüket és elvégezzék azokat. Így létrejönnek az emberek felelősségei és küldetései, és ezek a felelősségek és küldetések azok a kötelességek, amelyeket Isten az embereknek ad. Isten házában a különféle típusú munkák, amelyek megkövetelik, hogy az emberek megtegyék a saját részüket, azok a kötelességek, amelyeket végre kell hajtaniuk. Van-e vajon különbség a kötelességek között olyan értelemben, hogy az egyik jobb vagy rosszabb, magasztosabb vagy alantasabb, illetve nagyobb vagy kisebb a másiknál? Nem léteznek ilyen különbségek; ha valaminek köze van Isten irányítási munkájához, ha szükséges Isten házának munkájához és ha szükség van rá Isten evangéliumának terjesztéséhez, akkor az valakinek a kötelessége. Ez a kötelesség eredete és definíciója” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). „Isten házában, valahányszor elrendezik, hogy csinálj meg valamit, függetlenül attól, hogy nehéz vagy fárasztó munka-e, vagy hogy szereted-e csinálni vagy sem, az a te kötelességed. Ha Isten által neked adott megbízatásnak és felelősségnek tudod tekinteni, és teljes szívedből és erődből el tudod végezni, akkor elmondható, hogy az általad végzett munka – a kötelesség, amelyet végrehajtasz – kapcsolódik Istennek az embert megmentő munkájához. Ha komolyan és őszintén el tudod fogadni a megbízatást, amelyet Isten adott neked, hogyan fog Ő tekinteni rád? A családja tagjának fog tekinteni. Ez áldás vagy átok? (Áldás.) Ez hatalmas áldás” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Mi a kötelesség megfelelő színvonalú végzése?). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy Istennek az emberiség megmentésére irányuló munkája az, ami mindenféle kötelességet életre hívott. Isten házában nincs különbség a kötelességek között, vagyis nincs jobb vagy rosszabb, magasztos vagy alantas, nagy vagy kicsi. Akár piszkos, akár fárasztó munkával jár egy kötelesség, és akár tetszik, akár nem, ha Istentől való, el kell fogadnunk. Ez nagy áldás azok számára, akik elfogadják Isten üdvösségét. Én azonban rangsoroltam a kötelességeket. Úgy gondoltam, hogy a vezetők és a dolgozók olyan státusszal és tekintéllyel rendelkező emberek, akikre a testvérek felnéznek, és hogy egy ilyen kötelesség végzése tekintélyt parancsoló. Ezzel szemben úgy gondoltam, hogy a fordítói kötelesség észrevétlen, nem hoz elismerést, csupán mások szavainak lefordításából áll, és nem vívja ki senki csodálatát. E téves nézőpont miatt, bár továbbra is végeztem a kötelességemet, folyamatosan úgy éreztem magam, mint egy kifakult ruhadarab, amely már senkinek sem kell. Nem találtam semmi motivációt a kötelességemben, és csak menekülni akartam. Olyan más kötelességre akartam váltani, amely kivívja mások csodálatát, anélkül, hogy egyáltalán belegondoltam volna, vajon ez hatással lenne-e a gyülekezet munkájára. Az elbocsátásom után a gyülekezet még mindig megadta nekem a lehetőséget, hogy fordítói kötelességet végezzek. Ez Isten nagy irgalma volt irántam. Alaposan el kellett volna gondolkodnom azon, hogyan végezzem jól a kötelességemet, és hogyan tegyek eleget Istennek. De mivel a hírnév és a státusz iránti vágyam nem elégült ki, megvetéssel viszonyultam a fordítói kötelességhez. Úgy viselkedtem, mint egy puszta szócső, nem gondolkodtam el alaposan azon, hogy mik is a felelősségeim, és még azokat a dolgokat sem voltam hajlandó megtenni, amikre képes lettem volna. Egyáltalán nem volt bennem semmi lelkiismeret és józan ész! Egyáltalán nem vetettem alá magam Istennek. Hogyan is nevezhetnének egyáltalán istenhívőnek? Ezt felismerve letérdeltem, és így imádkoztam: „Ó, Istenem, látom, hogy egyáltalán nem vetem alá magam Neked. Amikor a hírnév és a státusz iránti vágyam nem elégült ki, nem végeztem megfelelően a kötelességemet. Annyira lázadó vagyok! Kész vagyok visszatérni Hozzád. Kérlek, segíts tisztán látnom a hírnév és a státusz lényegét, hogy le tudjak mondani róluk!”

Később elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból, és szereztem némi megértést a hírnévre és státuszra való törekvés lényegével kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege. Kitehetnéd őket a hegyek mélyén egy őserdőbe, még akkor sem engednék el a hírnévre és státuszra való törekvést. Bármilyen embercsoportba helyezhetnéd őket, még mindig csak a hírnévre és a státuszra tudnak gondolni. Habár az antikrisztusok hisznek Istenben, egyenlővé teszik a hírnévre és státuszra való törekvést az Istenbe vetett hittel, és egyenrangúként kezelik ezt a két dolgot. Ami annyit tesz, hogy miközben az Istenben való hit útját járják, a saját hírnevükre és státuszukra is törekszenek. Elmondható, hogy az antikrisztusok szívében az igazságra való törekvés az Istenben való hitben a hírnévre és státuszra való törekvést jelenti, és hogy a hírnév és státusz hajszolása egyben az igazságra való törekvés – hírnevet és státuszt nyerni annyi, mint elnyerni az igazságot és az életet. Ha úgy érzik, hogy nem tettek szert hírnévre, nyereségre vagy státuszra, hogy senki sem néz fel rájuk, nem értékeli nagyra és nem követi őket, akkor elcsüggednek, azt hiszik, nincs értelme hinni Istenben, nincs értéke, és belül így tűnődnek: »Kudarcot vallottam azáltal, hogy így hiszek Istenben? Nincs remény a számomra?« Gyakran számítgatnak ilyen dolgokat a szívükben. Számítgatják, hogyan hasíthatnának ki egy helyet maguknak Isten házában, hogyan lehetne előkelő hírnevük a gyülekezetben, hogyan érhetik el, hogy az emberek figyeljenek rájuk, amikor beszélnek és dicséreteket zengjenek nekik, amikor cselekszenek, hogyan érhetik el, hogy az emberek kövessék őket, bárhol is vannak; és miként lehet befolyásos hangjuk a gyülekezetben, és hogyan legyen hírnevük, nyereségük és státuszuk – a szívükben nagyon ezekre a dolgokra összpontosítanak. Ezekre törekednek az ilyen emberek” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten olyan világosan boncolgatja az antikrisztusok lényegét! Az antikrisztus egész életében a hírnévre és a státuszra törekszik. A hírnév és a státusz a csontjaikban, a vérükben van; ezek a dolgok jelentik magát az életüket. Bár az antikrisztusok hisznek Istenben, soha nem adják fel a hírnévre és a státuszra irányuló törekvésüket. A hírnévre és státuszra való törekvést egyenlővé teszik az Istenbe vetett hittel. Miközben hisznek Istenben és végzik a kötelességüket, a saját ügyeikkel foglalkoznak, azon mesterkedve, hogy a kötelességük végzése révén megszerezzék a kívánt státuszt és hatalmat, és soha nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit. Összevetve magamat Isten szavaival, láttam, hogy a törekvésem ugyanaz, mint egy antikrisztusé. A kötelességemet a hírnévért és a nyereségért végeztem, és mások csodálatára törekedtem. Ha senki sem csodált, negatívvá és passzívvá váltam, a kötelességemet pedig felületesen végeztem, teljesen figyelmen kívül hagyva a gyülekezet érdekeit. Olyan gondolatok befolyásoltak, mint hogy „Az embernek úgy kell a büszkesége, mint fának a kéreg” és „Az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”. Hittem abban, hogy az élethez státuszra és jó hírnévre van szükség; az élet csak akkor nem hiábavaló. Úgy hittem, státusz vagy tekintély nélkül élni egyenlő a kudarccal – szánalmas és méltatlan. A szüleim kiskoromtól kezdve arra tanítottak, hogy viseljem magam méltósággal, és ne hagyjam, hogy mások lenézzenek. Ezért tanultam keményen egy emeltszintű diplomáért, hogy az emberek ne nézzenek le, amikor kilépek a társadalomba, és elkezdek munkát keresni. Miután rátaláltam Istenre, amikor elkezdtem vezetői kötelességet végezni, úgy éreztem, hogy van státuszom, és kiemelkedem a többiek közül, és élvezni kezdtem a testvérek dicséretét. Később elbocsátottak, mert a hírnévre és a státuszra törekedtem, nem végeztem tényleges munkát, nem gondolkodtam el önmagamon, és nem ismertem meg önmagamat. Az elbocsátásom után a gyülekezet fordítói kötelességet osztott rám, de az eszem még mindig a saját hírnevemen, nyereségemen és státuszomon járt. Úgy éreztem, hogy a fordítói kötelesség nem vívná ki senki csodálatát, így nem voltam hajlandó alávetni magam. Továbbá felületesen kezeltem a kötelességemet, és késleltettem a munka előrehaladását. A kötelességem során mindig úgy éreztem, hogy a szomszéd fűje zöldebb. Mindig egy kiemelkedő kötelességre vágytam, ami kivívja mások csodálatát. Amikor a vágyaim nem teljesültek, ott akartam hagyni a kötelességemet, és nem voltam hajlandó alávetni magam Isten elrendezéseinek. Ez lázadás volt Isten ellen! Jelenleg Isten királyságának evangéliuma gyorsan terjed, és több emberre van szükség az együttműködéshez. Egyszer hallottam egy felügyelőt arról beszélni, hogy hiány van fordítókból, és aggódott, mert nem talált senkit. De én akkor figyelmen kívül hagytam a gyülekezet munkájának szükségleteit, és csak a saját büszkeségemre és státuszomra gondoltam, ki akartam bújni a kötelességem alól. Olyan önző és aljas voltam! Már annyi éve hiszek Istenben, olyan sokat ettem és ittam az Ő szavait, és élveztem az ellátását. Ennek ellenére cseppet sem voltam tekintettel Isten szívére, és soha nem gondoltam arra, hogyan tegyek eleget a saját felelősségemnek, és hogyan legyek odaadó. Láttam, hogy teljesen híján vagyok a lelkiismeretnek és a józan észnek. Rájöttem, hogy a hírnévre, nyereségre és státuszra való törekvés útján járni nagyon veszélyes – ez az Istennek való ellenállás útja. Ha nem változtatok ezen, biztosan megsértem Isten természetét, kivívom az utálatát, és végül kivet, én pedig elveszítem az esélyemet az üdvösségre. Így Istenhez imádkoztam, készen arra, hogy elengedjem a hírnevet és a státuszt, és fellázadjak a helytelen szándékaim ellen.

Később Isten szavaiban találtam egy utat a gyakorláshoz. Mindenható Isten azt mondja: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve státuszodra, és ne fontolgasd a személyes érdekeidet! Mindenekelőtt Isten házának az érdekeit kell figyelembe venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és mindenekelőtt annak az átgondolásával kezdd, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy odaadó voltál-e, elvégezted-e a felelősségeidet, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és világosan megérted, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). „Mi a szerepetek teremtett lényekként? Ez a ti gyakorlatotokhoz és kötelességetekhez kötődik. Teremtett lény vagy, és ha Isten megadta neked az éneklés ajándékát, Isten háza pedig elrendeli, hogy énekelj, akkor neked jól kell énekelned. Ha rendelkezel adottsággal az evangélium hirdetéséhez, és Isten háza elrendeli, hogy hirdesd az evangéliumot, akkor jól kell végezned azt. Ha Isten választott népe téged választ meg vezetőnek, akkor fel kell vállalnod a vezetői megbízatást, és vezetned kell Isten választott népét, hogy egyék és igyák Isten szavait, beszélgessenek az igazságról, és lépjenek be a valóságba. Ha így teszel, akkor jól végezted a kötelességedet. A megbízatás, amelyet Isten ad az embernek, rendkívül fontos és jelentőségteljes! Hogyan kellene tehát felvállalnod ezt a megbízatást, és gyakorolnod a szerepedet? Mondhatni, hogy ez az egyik legnagyobb kérdés, amellyel szembesülsz, egy döntő pillanat, amely meghatározza, hogy elnyerheted-e az igazságot és tökéletessé válhatsz-e Isten által. Választanod kell. Ha a saját akaratodra hagyatkozva cselekszel, és vakmerően gaztetteket követsz el, akkor nemcsak Isten megbízatását nem fogod teljesíteni, hanem megzavarod Isten házának munkáját is. Következésképpen szükségszerűen meg kell bűnhődnöd, ahogyan Pál is megbűnhődött. Amikor Isten azt mondja neked, hogy menj és csinálj valamit, akkor mi a te feladatod? Az, hogy jól végezd el a feladatot, és ne rontsd el. Ha így teszel, akkor jól végzed a szolgálatot. Nem számít, hogy Isten milyen szolgálat végzését kéri tőled, azt jól és engedelmesen kell elvégezned. Ha így teszel, akkor olyan ember vagy, aki figyel és aláveti magát. Ha nem engedelmesen végzed a szolgálatot, ha mindig személyes szándékaid vannak, és mindig úgy akarsz uralkodni, mint egy király, akkor Sátán és antikrisztus vagy, és meg kell téged büntetni. Vannak, akik nem értik az igazságot, és nem is törekszenek rá; ők csak a munkájukba fektetnek energiát. Akkor mi a funkciójuk, mint teremtett lénynek? Csak az, hogy gürcöljenek és munkát végezzenek. Foglald össze tehát, hogy Isten szemében a teremtett lényeknek pontosan milyen kötelességeket kell ellátniuk, és milyen emberi hasonlatosságot kell megélniük. Ez a ti gyakorlásotokra vonatkozik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság megértése által ismerhetjük meg Isten tetteit). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy ahhoz, hogy jól végezzem a kötelességemet, először is helyre kell tennem a szándékaimat. El kell engednem a személyes büszkeséget és a státuszt, mindig Isten házának érdekeit kell előtérbe helyeznem, és egy teremtett lény pozíciójában kell állnom, hogy jól végezzem a kötelességemet. Isten megadta nekem a maláj nyelvtudást, így amikor a gyülekezet a fordítói kötelességet osztotta rám, őszintén, a tőlem telhető legjobban kellett volna teljesítenem azt anélkül, hogy rangsorolnám a kötelességeket, egyesekre felnézve, másokat pedig lenézve. Isten házában mindenki egy teremtett lény kötelességét végzi. Isten mindannyiunknak különböző képességeket és erősségeket ad, és mindannyian a saját pozíciónkban töltünk be egy funkciót. Ez olyan, mint egy gép: minden alkatrész betölti a maga funkcióját. Ha csak egy is hiányzik, a gép nem fog megfelelően működni. A fordítói kötelességem talán észrevétlennek tűnik, de még mindig teremtett lényként végzem a kötelességemet. Az, hogy egy ember értékes-e Isten szemében, attól függ, hogy odaadó és engedelmes-e a kötelességében, nem pedig attól, hogy milyen kötelességet végez, vagy mi a státusza. Megértve Isten szándékát, így imádkoztam: „Ó, Istenem, bár a fordítói kötelesség észrevétlennek tűnik, be akarom tölteni a funkciómat. Harmonikusan akarok együttműködni a testvérekkel, tanulva az erősségeikből, hogy ellensúlyozzam a gyengeségeimet, és kivegyem a kis részemet az evangélium terjesztésének munkájából, hogy eleget tegyek Neked.” Ezután már nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam a testvérek, amikor a kötelességemet végzem. Amikor olyan szavakkal találkoztam, amelyeket nem ismertem, kikerestem őket a szótárból. Szorgalmasan tanultam a szakmai ismereteket, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Fokozatosan képes lettem lecsendesíteni a szívemet a kötelességem végzése közben.

Később, miután még többet olvastam Isten szavaiból, még világosabban megértettem a szándékát. Mindenható Isten azt mondja: „Olyan gondolkodásmóddal kell rendelkezned, amellyel aláveted magad Istennek és az igazságra törekszel, hajlandónak kell lenned arra, hogy proaktívan vesd alá magad Istennek, és nem szabad szembeszállnod Vele. Még ha Isten meg is áld másokat, de téged nem áld meg, vagy ha Isten nyilvánvalóan meg is világosít másokat és útmutatást ad nekik, de téged nem világosít meg és nem ad útmutatást neked, vagy ha másokat előléptet, de téged nem léptet elő, akkor sem szabad dühösnek vagy féltékenynek lenned. Miért van ez így? Annak, hogy Isten így cselekszik, megvan a célja és a jelentősége, és Neki megvan a szabadsága, hogy úgy cselekedjen, ahogy Ő kívánja. Sohasem szabad elfelejtened, hogy teremtett lény vagy, és nem támaszthatsz észszerűtlen követeléseket Istennel szemben. Ha Isten másokat használ és téged nem használ, és nem engedi, hogy vezető légy, akkor egyszerűen csak követőnek kell lenned; az a helyes, ha egyszerűen csak aláveted magad Istennek. Lehetséges, hogy azért nem tudod vállalni a gyülekezet munkáját, mert a képességed elmarad attól, vagy lehetséges, hogy egyszerűen nem rendelkezel ezzel az érettséggel. Ha arra kérnének, hogy vállald el a munkát, és Isten több megvilágosodást adna neked, mint másoknak, az valószínűleg csak táplálná az arrogáns beállítottságodat. Ezért az a tény, hogy Isten nem világosított meg, illetve nem engedte, hogy vezető légy, az oltalom egy formája számodra; meg kell értened Isten gondos szándékait. Istennek egyáltalán nincsenek hátsó szándékai veled szemben; ehelyett gondos szándékai vannak. [...] Ha az igazság keresése, a magadon való elgondolkozás és önmagad boncolgatása révén azt látod, hogy a státusz és a presztízs iránti vágyad és ambíciód még mindig nagyon erős, akkor rá kell ébredned, hogy teljesen észszerű, hogy Isten másokat használ és téged nem használ, és hogy ez egyben az oltalom egy formája is számodra. Függetlenül attól, hogy megegyezik-e az elképzeléseiddel, és függetlenül attól, hogy el tudod-e fogadni, röviden: magadévá kell tenned egy teremtett lény nézőpontját és helyét, és meg kell őrizned az alávetettség hozzáállását, vagy legalábbis az alávetettségre való hajlandóságot. Mit jelent az alávetettségre való hajlandóság? A következőt jelenti: »Függetlenül attól, hogy mi történt vagy mi nem történt velem, először is fel kell készítenem a szívemet, és alá kell vetnem magam Istennek. Ez az a józan ész, amellyel rendelkeznem kell, a gyakorlat, amelyet folytatnom kell, és egyben az a hozzáállás is, amelyet teremtett lényként a Teremtő iránt kell tanúsítanom.« Ez az alávetettségre való hajlandóság. Ha ez egyszer megvan benned, nem lesz olyan nehéz alávetned magad Istennek, amikor történik veled valami. Hát nem az oltalom egy formája ez számodra? (De igen.) Ezzel az oltalommal sokkal kevesebb hibát fogsz elkövetni és sokkal kevesebb kitérőt fogsz tenni; megakadályozza, hogy bomlasztásokat és zavarokat okozz, megakadályozza, hogy megpróbáld erőltetni a dolgokat, és egyúttal azt is megakadályozza, hogy fölényesen, önkényesen cselekedj. Ez megakadályozza, hogy sok vétket kövess el, és megakadályozza, hogy sok olyan gonosz tettet kövess el, amelyeket Isten elítél. Ily módon, amikor egy napon megérted az igazságot, igazán megismered önmagad, képes leszel normálisan végezni a kötelességedet, és sok jótettel rendelkezel, az érettséged apránként növekedni fog, és csökkenni fog annak a valószínűsége, hogy kitérőket teszel vagy hibázol. Ez annyit jelent, hogy csökkenni fog annak a valószínűsége, hogy bomlasztásokat és zavarokat okozol, önkényesen cselekszel, féktelenkedsz, rossz dolgokat teszel és gonoszságot követsz el. Nem lesz akkor kisebb a valószínűsége annak, hogy a jövőben megbüntetnek? Hát nem jó dolog ez? (De igen.) Ezért, függetlenül attól, hogy milyen az előtted álló út, és függetlenül attól, hogy Isten milyen környezeteket alakít ki, először is ki kell alakítanod magadban az alávetettségre való hajlandóságot, és el kell engedned az Istennel szembeni észszerűtlen követeléseidet, valamint az Istenről alkotott elképzeléseidet és képzelődéseidet. Először is meg kell tagadnod önmagad, el kell engedned a saját elképzeléseidet és képzelődéseidet, és hajlandónak kell lenned az alávetettségre. Ezek azok a gondolatok és nézetek, amelyekkel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell, és egyben ez az a hozzáállás is, amelyet egy teremtett lénynek a Teremtő iránt kell tanúsítania” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (32.)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy az a józan ész, amellyel egy teremtett lénynek rendelkeznie kell, abban áll, hogy elfogadja mindazt, amit Isten vezényel és elrendez, és aláveti magát annak. Minden, amit Isten tesz, helyénvaló, és a célja az emberek megmentése, lehetővé téve számunkra, hogy megismerjük önmagunkat, és elengedjük a személyes ambícióinkat és vágyainkat. Így Isten megóvhat minket, és elkerülhetjük, hogy téves útra tévedjünk, vétkezzünk, és büntetést kapjunk. Egyes testvérek például annak ellenére, hogy átlagos képességekkel rendelkeznek, terhet viselnek a kötelességükben. Képesek tekintettel lenni Isten szándékaira és teljes erejükből együttműködni. Kitartanak a nehézségek és kudarcok közepette is, és képesek szilárdan helytállni a kötelességükben. Mivel a helyes úton járnak, a Szentlélek munkálkodik bennük, megvilágosítja őket, és útmutatást ad nekik. Nem számít, milyen kötelességet végeztek, a legkritikusabb dolog az út, amelyen jártok, hogy odaadóak vagytok-e a kötelességetekben, és hogy törekszetek-e az igazságra, valamint a beállítottságotok megváltozására. Visszagondoltam arra az időre, amikor vezető voltam. Mivel úgy éreztem, van státuszom, élveztem, hogy csodálnak. Betöltöttem egy pozíciót, de nem végeztem tényleges munkát. Ez lelassította a gyülekezet evangelizációs munkáját, így az evangélium lehetséges befogadói nem tudták olyan korán elfogadni Isten utolsó napokban végzett munkáját, ahogy tehették volna. Ha a gyülekezet akkor nem bocsátott volna el, és hagyta volna, hogy továbbra is vezető maradjak, nem gondolkodtam volna el önmagamon, és nem is ismertem volna meg önmagamat, hanem továbbra is a téves úton haladtam volna. A vétkeim csak halmozódtak volna, és a végén csak kiiktatás és büntetés ért volna. Az, hogy áthelyeztek a fordítói kötelességre, lehetővé tette számomra, hogy elgondolkodjam a helytelen szándékaimon és törekvéseimen. Képes voltam időben visszafordulni, kötelességtudóan betölteni a funkciómat, és több időm maradt arra, hogy lecsendesedjek, és az életbe való belépésre összpontosítsak. Ez Isten oltalma és megmentése volt számomra. Miután megértettem Isten gondos szándékait, már nem voltam hajlandó tovább lázadni Isten ellen; a fordítói kötelességemet gyakorlatiasan és jól akartam végezni. Így imádkoztam: „Ó, Istenem, nem akarok többé hírnévre, nyereségre és státuszra törekedni. Az igazságra akarok törekedni, és egy teremtett lény helyzetét elfoglalva akarom betölteni a funkciómat, és meg akarok felelni az elvárásaidnak és a gondos szándékaidnak.” Ezután a szívemet a kötelességemnek szenteltem, és többé nem tartottam azt alacsonyabb rendűnek. Így gyakorolva, a szívem sokkal felszabadultabb lett. Hála Istennek!