Írta: Li Ning, Kína

2023 decemberében prédikátornak választottak. Amikor meghallottam a hírt, kicsit aggódni kezdtem: „Prédikátorként több gyülekezetért is felelnem kell. Gyakran kell majd gyülekezeti vezetőkkel és diakónusokkal összegyűlnöm, és közösséget vállalnom velük a munka irányítása érdekében. Ehhez érteni kell az igazságot, és képesnek kell lenni az igazságról közösséget vállalni a problémák megoldása érdekében. Csak rövid ideje hiszek Istenben, és csak kevéssé értem az igazságot. Épp csak elkezdtem prédikátorként képezni magam, és sok mindenben van hiányosságom. Ha nem tudom megoldani a testvéreim problémáit az összejöveteleken, mit fognak gondolni rólam? Vajon nem azt fogják gondolni, hogy nem vagyok alkalmas erre a kötelességre, és nem fognak lenézni engem?” De aztán arra gondoltam: „A kötelesség Isten engedélyével adódik, és ráadásul ez Isten kegyelme. Nem okozhatok csalódást Istennek, és a munkavégzés során Rá kell támaszkodnom.” Így hát elfogadtam ezt a kötelességet.

Kezdetben csak levelek útján kommunikáltam a gyülekezeti vezetőkkel és diakónusokkal a munkáról, de ez nem volt túl hatékony. Egyes munkák megkívánták, hogy találkozzunk, hogy saját szememmel lássam a helyzetet, és gyakorlati útmutatást adjak. Arra gondoltam, hogy a legtöbb gyülekezeti vezető hosszabb ideje hisz Istenben, mint én, és biztosan több igazságot értenek nálam. Ha nem tudok jól közösséget vállalni, és nem tudom megoldani a problémáikat és nehézségeiket, az nem lenne nagyon kínos? Ha levelek útján kommunikálnánk, lenne időm elmélkedni a problémáikon, és ha valamit nem értenék, kérhetnék segítséget a feletteseimtől. Legalább nem járatom le magam mindenki előtt. Azonban összejövetelek nélkül nem lehetett részletesen megérteni a problémáikat és nehézségeiket, így nem volt más választásom, mint meghívni őket egy összejövetelre. Rendkívül ideges voltam az összejövetel alatt. Egy nővér elmondta, hogy a tisztogatási munka során sok problémába ütközött, nem tudta, hogyan oldja meg őket, és hogy az állapota is rossz volt. Teljesen leblokkoltam, és nem tudtam azonnal rájönni, hogyan oldjam meg ezeket a problémákat, így még idegesebb lettem. Azt gondoltam magamban: „A nővér még mindig várja, hogy beszélgessek vele. Ez az első összejövetelem. Ha nem tudom megoldani a problémákat, mit gondolnak majd rólam a testvérek? Vajon azt hiszik majd, hogy ilyen szintű prédikátor létemre még ezeket a problémákat sem tudom megoldani?” Hogy megakadályozzam, hogy a testvérek átlássanak rajtam, nem volt más választásom, mint kényszeríteni magam, hogy Isten szavai között keresgéljek. Hosszú keresgélés után sem találtam olyan szavakat, amelyek a nővér lelkiállapotára vonatkoztak volna. Végül nagy nehezen találtam egy részletet, de miután felolvastam, senki sem vállalt vele kapcsolatban közösséget. A szobában síri csend volt, és én halálosan szégyelltem magam. „Ez nagyon kínos. Biztos az történt, hogy a részlet, amit találtam, nem volt helyénvaló, és nem tudja megoldani ezeket a problémákat. A testvérek most már biztosan tudják, milyen szinten vagyok valójában. Hogyan nézzek a szemükbe a jövőben?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább úgy éreztem, hogy nem tudom ezt a kötelességet végezni. Végül csak odavetettem pár szót közösségvállalás gyanánt, majd gyorsan témát váltottam azzal, hogy a munkáról kezdtem kérdezősködni. De mivel ideges voltam, és aggódtam, hogyan fognak rám nézni a testvérek, ha nem tudom megoldani a problémákat, csak vázlatos képem lett a munkájukról, és épphogy kibírtam az összejövetel végéig. Nagyon negatív voltam, amikor hazaértem, és azt gondoltam magamban: „A mai összejövetel teljes kudarc volt. Nemcsak hogy nem sikerült megoldanom a testvérek problémáit, de alaposan le is lepleztem a valódi tudásomat. Hogyan nézzek a testvérek szemébe a jövőben?” Abban az időben negatív állapotban éltem, és nem volt energiám Isten szavait enni és inni. A munka utánkövetésében sem voltam olyan szorgalmas, és szándékosan kerültem az összejöveteleket. Majdnem egy hónapig még a vezetőkkel és diakónusokkal sem mertem összejönni. Néhány gyülekezetvezető nem fogta fel az emberek felismerésének alapelveit, és az emberek kitakarítási anyagainak rendszerezése különösen lassan haladt. Több levélben történő egyeztetés után sem volt javulás, így személyesen kellett volna találkoznunk gyakorlati útmutatásért. Én azonban nem mertem találkozni és beszélgetni velük, hogy megőrizzem a tekintélyemet. Ez késleltette a gyülekezet tisztogatási munkáját.

Később, amikor a munkatársaimmal gyűltem össze, elmondtam nekik az állapotomat. A nővér, akivel párban dolgoztam, mutatott nekem egy videót, amiben Isten szavait olvasták föl. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor vezetővé választanak meg valakit a testvérek, vagy előléptet valakit Isten háza, hogy egy bizonyos munkarészt vagy egy bizonyos kötelességet végezzen, az nem azt jelenti, hogy különleges státusza vagy pozíciója van az illetőnek, sem azt, hogy mélyebb igazságokat vagy több igazságot ért másoknál – azt pedig még kevésbé, hogy képes alávetni magát Istennek és nem fogja elárulni Őt. Természetesen nem jelenti azt sem, hogy ismeri Istent, és hogy olyasvalaki, aki féli Istent. Valójában ezek egyikét sem érte el. Az előléptetése és a művelése mindössze a szó egyszerű értelmében vett előléptetés és művelés, és nem egyenlő azzal, hogy Isten előre elrendelte és méltónak találta volna őt. Egyszerűen azt jelenti az előléptetése és a művelése, hogy elő lett léptetve és művelésre vár. Ennek a művelésnek a végső kimenetele pedig attól függ, hogy törekszik-e az illető az igazságra, és hogy képes-e az igazságra való törekvés útját választani. Így aztán, amikor az egyházban valakit vezetővé léptetnek elő és művelnek, akkor azt csak a szó legegyszerűbb értelmében véve léptetik elő és művelik; ez nem azt jelenti, hogy vezetőként már megfelelő színvonalú és hozzáértő, vagy hogy máris képes vezetői munkát elvállalni és valódi munkát végezni – nem ez a helyzet. A legtöbb ember nem látja át ezeket a dolgokat, és a saját képzelődései alapján becsüli azokat, akiket előléptettek. Ez hiba. Nem számít, hány éve hisznek Istenben, vajon valóban birtokában vannak az igazságvalóságnak azok, akiket előléptettek? Nem feltétlenül. Képesek-e végrehajtani Isten házának munkarendjeit? Nem feltétlenül. Van felelősségérzetük? Hűségesek? Képesek alávetni magukat? Képesek keresni az igazságot, ha problémával szembesülnek? Mindez ismeretlen. Van-e istenfélő szíve ezeknek az embereknek? És pontosan milyen nagy az istenfélő szívük? Képesek-e arra, hogy kerüljék a saját akaratuk követését, amikor cselekednek? Képesek-e keresni Istent? Abban az időszakban, amíg vezetői munkát végeznek, képesek-e gyakran Isten elé járulni, hogy Isten szándékait keressék? Képesek-e az embereket az igazságvalóságba vezetni? Minden bizonnyal képtelenek ilyesmikre. Nem kaptak képzést, és nincs elegendő tapasztalatuk, ezért képtelenek ezekre a dolgokra. Ezért az, hogy valakit előléptetnek és művelnek, nem jelenti azt, hogy az illető már érti az igazságot, és azt sem jelenti, hogy már képes oly módon végezni a kötelességét, amely megfelelő színvonalú. Mi tehát a célja és a jelentősége annak, hogy valakit előléptetnek és művelnek? Az, hogy ezt a személyt, mint egyént, annak érdekében léptetik elő, hogy gyakoroljon, valamint, hogy különleges öntözésben és képzésben részesüljön, ezáltal lehetővé téve számára az igazságalapelveknek, valamint a különböző dolgok végzése és a különféle problémák megoldása alapelveinek, eszközeinek és módjainak, valamint annak a megértését, hogy azokat a különféle környezeteket és embereket, amelyekkel és akikkel találkozik, miként kezelje és miként foglalkozzon velük Isten szándékai szerint és oly módon, ami óvja Isten házának érdekeit. E pontok alapján ítélve vajon kellőképpen képesek az Isten háza által előléptetett és művelt tehetséges emberek a munkájuk elvállalására és arra, hogy jól végezzék a kötelességüket az előléptetés és a művelés időszaka alatt, vagy az előléptetést és művelést megelőzően? Természetesen nem. Így aztán elkerülhetetlen, hogy a művelés időszaka alatt metszésben, ítéletben, fenyítésben, valamint leleplezésben, sőt akár elbocsátásban is részük legyen ezeknek az embereknek; ez normális, ez a képzés és művelés” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy csak azért, mert valakit előléptetnek és művelnek, az nem jelenti azt, hogy jobb bárki másnál, sem azt, hogy rendelkezik az igazságvalósággal, vagy hogy képes átlátni és megoldani minden problémát. Amikor a gyülekezet előléptet és művel valakit, felelősséget és terhet ró rá, és lehetővé teszi számára, hogy több lehetősége legyen a gyakorlásra, valamint hogy megtanulja felismerni a problémákat, és keresni az igazságot a megoldásuk érdekében. Teljesen normális, ha van néhány dolog, amit nem ért vagy nem tud megoldani. Pontosan így volt ez akkor is, amikor a testvérekkel voltam összejövetelen. Mivel rövid ideje hittem Istenben, és épp csak elkezdtem ezt a kötelességet, teljesen normális volt, hogy nem tudtam, hogyan oldjak meg néhány problémát. Én viszont mindig azt hittem, hogy prédikátorként képesnek kell lennem minden probléma megoldására, és nem mondhatom, hogy fogalmam sincs, hogyan kell megoldani őket. Amikor nem tudtam megoldani a problémákat, elrejtettem a saját hiányosságaimat. Negatív is voltam, és azt az ítéletet mondtam magamról, hogy alkalmatlan vagyok a prédikátori kötelességre, és majdnem egy hónapig nem is mertem összejönni a vezetőkkel és diakónusokkal, ami késleltette a gyülekezet munkáját. Valójában, bár prédikátor voltam, még mindig ugyanolyan volt az érettségem. Még mindig sok hiányosságom volt, kevéssé értettem az igazságot, és többet kellett volna keresnem és kérdeznem azokról a dolgokról, amiket nem értettem vagy nem tudtam megtenni, és nyíltan közösséget kellett volna vállalnom a testvérekkel, kihasználva az ő erősségeiket, hogy ellensúlyozzam a gyengeségeimet, és jól végezzem a kötelességemet. Miután ezt megértettem, hajlandó voltam találkozni a gyülekezetvezetőkkel és diakónusokkal egy összejövetelen.

De amikor írtam, hogy értesítsem őket az összejövetelről, a korábbi aggodalmaim tudat alatt újra felszínre törtek. Később Isten szavainak egy olyan részletét olvastam, ami pontosan az én állapotomról szólt. Mindenható Isten azt mondja: „A romlott embereknek mind van egy közös hibájuk: amikor nincs státuszuk, nem viselkednek fennhéjázóan, és nem vesznek fel egy bizonyos modort, miközben másokkal érintkeznek vagy beszélnek. Beszédüknek nincs mesterkélt hangneme, hanem hétköznapi és normális. Nem álcázzák magukat, és nem aggódnak amiatt, hogy mit gondolnak róluk mások. Nem éreznek semmilyen pszichológiai nyomást, képesek megnyílni és közösséget vállalni más emberekkel és szívtől szívhez szóló beszélgetéseket folytatni. Mások úgy érzik, hogy barátságosak és közvetlenek, és azt gondolják, hogy egész jók. Amint státuszhoz jutnak, hatalmaskodni kezdenek, nem vesznek tudomást az átlagemberekről, senki sem közelítheti meg őket; úgy érzik, hogy nemesek, és hogy őket és az átlagembereket nem egy fából faragták. Lenézik az átlagembereket, beszéd közben nagyzolnak, és nem beszélgetnek többé nyíltan másokkal. Miért nem vállalnak többé nyíltan közösséget? Úgy érzik, hogy most már státuszuk van, és ők a vezetők. Úgy gondolják, hogy a vezetőknek bizonyos imázzsal kell rendelkezniük, magasztosabbnak kell lenniük, mint az átlagembereknek, nagyobb érettséggel és kitartással kell rendelkezniük; úgy vélik, hogy az átlagemberekhez képest a vezetőknek több türelmük kell hogy legyen, képesnek kell lenniük többet szenvedni és többet feláldozni, és képesnek kell lenniük ellenállni a Sátán minden kísértésének. Még ha a szüleik vagy más családtagjaik meg is halnak, úgy érzik, hogy uralkodniuk kell magukon, hogy ne sírjanak, vagy titokban kell sírniuk, mások szeme elől elzárva, nem pedig mások előtt. Úgy gondolják, hogy nem hagyhatják, hogy bárki meglássa a hiányosságaikat vagy hibáikat, vagy bármelyik gyengeségüket, és hogy még azt sem hagyhatják, hogy bárki is megtudja, ha negatívvá váltak, és minden ilyesmit el kell titkolniuk. Szerintük így kell viselkednie annak, akinek státusza van. Amikor ilyen mértékben elnyomják magukat, akkor vajon nem a státusz lett az istenük, az uruk? És ha ez így van, vajon megvan még bennük a normális emberi mivolt? Amikor ilyen gondolataik vannak, ilyen skatulyába zárják magukat, és ilyen viselkedést vesznek fel, vajon nem váltak-e a státusz szerelmeseivé?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavainak leleplezése által megértettem, miért nem tudtam soha helyesen kezelni a hiányosságaimat, amióta prédikátor lettem: azért, mert prédikátorként piedesztálra emeltem magam. Az összejövetel előtt, amint arra gondoltam, hogy a vezetők és diakónusok, akikkel szembe kell néznem, sok éve hisznek Istenben, ideges lettem, attól félve, hogy nem fogom tudni megoldani a problémákat, és hogy azt fogják hinni, hogy alkalmatlan prédikátor vagyok, ami miatt szégyenben maradok. Az összejövetel alatt, bár nyilvánvalóan nem láttam át a nővér problémáit, és nem tudtam megoldani őket, mégis azt hittem, hogy prédikátorként igazából nem mondhatom ki, hogy nem látom át őket. Ezért csak találomra kiválasztottam egy szakaszt Isten szavaiból, és felületesen beszéltem, nem törődve azzal, hogy a nővér problémái megoldódtak-e vagy sem, mielőtt a munka más részeiről kezdtem volna kérdezni. Még ekkor is, mivel aggódtam, hogy nem tudom megoldani a felfedezett problémákat, csak nagyon röviden érdeklődtem a munkáról. Ennek eredményeképpen az összejövetel nem oldott meg semmilyen problémát. Ha akkor képes lettem volna megnyílni és becsületes lenni, majd a többiekkel közösen beszélgetni és keresni a megoldást, a nővér problémái bizonyos mértékig megoldódhattak volna. És ha tényleg nem lehetett volna megoldani, utána másokhoz fordulhattam volna. Én azonban minden esetben a prédikátori státuszomat és imázsomat óvtam, folyamatosan megjátszottam és álcáztam magam. Arra gondoltam, hogy amikor a felsőbb vezetők összejövetelt tartottak velem, annyit közöltem, amennyit értettem, megnyitottam a szívemet, és rákérdeztem mindenre, amit nem értettem. Azok alatt az összejövetelek alatt végig felszabadult voltam. Amikor viszont a testvérekkel gyűltem össze, ez a nyugodt és felszabadult érzés teljesen eltűnt. Azt hittem, prédikátorként az a dolgom, hogy megoldjam a problémáikat, és így tudat alatt piedesztálra emeltem magam prédikátorként. Folyamatosan próbáltam takargatni a hiányosságaimat, és emiatt nem kaphattam meg Isten vezetését. Ez oda vezetett, hogy az összejöveteleken való közösségem száraz és terméketlen volt, és nagyon fáradtnak éreztem magam.

Még egy részletet olvastam Isten szavaiból, és kicsit jobban megértettem a problémámat. Mindenható Isten azt mondja: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy az átlagos emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és a cél, amire életük során törekednek. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak – és ezért tekintenek így a dolgokra. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten leleplezi, hogy egy antikrisztus a hírnevet és a státuszt tekinti az életének. Nem számít, mit tesznek, mindig a saját hírnevüket és státuszukat veszik figyelembe először, és hírnév és státusz nélkül nincs motivációjuk semmire. Ezt a természetlényegük határozza meg. Én minden alkalommal a hírnevemet és a státuszomat óvtam. Miután prédikátornak választottak, aggódni kezdtem, hogy nem tudom megoldani a problémákat, mielőtt bármilyen összejövetelre mentem volna. Nem akartam összejövetelekre menni, mert féltem, hogy a testvérek átlátnak rajtam, és meglátják a valódi szintemet. Bár teljesen tisztában voltam vele, hogy a testvérek nem fogják fel az emberek kitakarítási anyagainak rendszerezésére vonatkozó alapelveket, és személyes útmutatásra van szükségük, féltem, hogy leégetem magam előttük, ezért nem mentem el az összejövetelre. Emiatt a tisztogatási munkában felmerülő problémák megoldása sokáig elhúzódott, ami késleltette a munkát. Túlságosan sokat foglalkoztam a hírnévvel és a státusszal! Régen, amikor világi életet éltem, különösen erős vágyam volt a hírnévre és a státuszra. Amikor dolgoztam, a műszakvezető gyakran dicsért meg az értekezleteken, mert jó munkamorálom és készségeim voltak. A főnök is nagyra tartott, és megtett felelőssé néhány feladatért. Ez nagyon boldoggá tett. De amikor a munkámat újra kellett csinálni, és a műszakvezető megrótt, mivel úgy éreztem, hogy ennyi ember előtt leégtem, legszívesebben azonnal felmondtam volna. Miután Isten házába jöttem, hogy a kötelességemet végezzem, még mindig a saját büszkeségemet és státuszomat helyeztem előtérbe, és nem mertem beismerni, ha nem tudtam, hogyan kell egy munkát kezelni. Nem régóta hittem Istenben, de Isten kegyelméből prédikátorként végezhettem a kötelességemet. Isten szándéka az volt számomra, hogy képezzem magam, hogy keressem az igazságot a kötelességemben lévő problémák megoldására. Ez jó lehetőség volt az igazság elnyerésére. Azonban nem arra gondoltam, hogyan végezzem jól a kötelességemet és hogyan tegyek eleget Istennek, hanem minden erőmmel próbáltam védeni a saját büszkeségemet és státuszomat. Amikor megoldandó problémákat láttam a gyülekezet munkájában, kitértem a problémamegoldás elől és elmulasztottam azt annak érdekében, hogy megóvjam a saját büszkeségemet és státuszomat. Egyáltalán nem törődtem a gyülekezet munkájával. Különösen önző és aljas voltam. Az út, amin jártam, az Istennek ellenálló antikrisztusok útja volt! Amikor erre ráébredtem, úgy éreztem, hogy az állapotom nagyon veszélyes, és kész voltam azonnal megtérni és változtatni.

Később, miután a felső vezetők tudomást szereztek az állapotomról, megosztottak velem két szakaszt Isten szavaiból, amelyek gyakorlási utat mutattak a státusz elengedéséhez. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan lehettek hétköznapi és normális emberek? [...] Először is, ne adj magadnak címet, és ne hagyd, hogy az korlátok közé szorítson, azt mondva: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csoportvezető, én vagyok a felügyelő, vagy én vagyok a legnagyobb szakértelemmel bíró és a szakmailag legképzettebb személy a területen.« Ne feszélyezzen a magadnak adott cím. Amint ez megtörténik, szorosan megkötöz téged; hatással lesz a szavaidra és a tetteidre, valamint a normális gondolkodásodra és az ítéleteidre. Meg kell szabadítanod magad a státusz e korlátaitól. Először is, szállj le e hivatalos cím pozíciójáról, és foglald el egy hétköznapi ember helyét! Akkor a gondolkodásmódod némileg normálissá válik. Azt is el kell ismerned: »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és azt sem értem – kutatnom és tanulnom kell«, vagy: »Ezt még sosem tapasztaltam, így nem tudom, mit tegyek.« Amikor ki tudod mondani, amit valójában gondolsz, és így becsületesen beszélsz, normális józan ésszel fogsz rendelkezni. Ha hagyod, hogy mások megismerjék a valódi énedet, normális képük lesz rólad, és nem kell megjátszanod magad. Többé nem érzed majd, hogy nagy nyomás nehezedik rád, és képes leszel normálisan kommunikálni másokkal. Így élni szabad és könnyű. Aki úgy érzi, hogy az élet túl fárasztó, az csak magát okolhatja. Ne tettess és ne takargass semmit! Először is, tárd fel, mit gondolsz a szívedben, és a valódi gondolataidat, hogy mindenki tudjon róluk, és megértse őket! Ily módon az aggodalmaid, valamint a közted és mások közötti gátak és gyanakvások mind megszűnnek. Ezenkívül van még valami, ami megkötöz téged, mégpedig az, hogy mindig a csapat fejének, vezetőnek vagy munkásnak tartod magad, valakinek, akinek címe, státusza és rangja van – ha aztán azt mondod, hogy ezt nem érted, és arra képtelen vagy, az nem önmagad lealacsonyítása? Amikor elengeded ezeket a béklyókat a szívedben, amikor nem tekintesz többé vezetőként vagy munkásként magadra, és amikor nem gondolod azt, hogy jobb vagy másoknál, hanem inkább úgy érzed, hogy hétköznapi ember vagy, ugyanolyan, mint mindenki más, és hogy vannak területek, ahol rosszabb vagy másoknál, akkor, amikor ezzel a gondolkodásmóddal beszélsz az igazságról és a munkával kapcsolatos ügyekről, mind az eredmények, mind a légkör más lesz. Ha a szívedben mindig aggályaid vannak, ha mindig feszültnek és feszélyezettnek érzed magad, és el akarod engedni ezeket a dolgokat, de nem tudod, akkor buzgón imádkoznod kell Istenhez, el kell gondolkoznod magadon, fel kell ismerned a hiányosságaidat, és törekedned kell az igazságra. Ha eljutsz oda, hogy gyakorlatba ülteted az igazságot, eredményeket fogsz elérni. Bármit is teszel, ne a státuszodból vagy a címedet szem előtt tartva beszélj és cselekedj! Először tedd félre mindezt, és foglald el egy hétköznapi ember helyét!” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). „Mit jelent számodra a státusz? Valójában a státusz egyszerűen egy extra, kiegészítő dolog, mint egy ruhadarab vagy egy kalap. Csak egy dísz. Nincs valódi haszna, és a jelenléte nem befolyásol semmit. Akár van státuszod, akár nincs, ugyanaz a személy vagy. Nem fogod elnyerni az igazságvalóságot csak azért, mert státuszt szereztél. Annak, hogy az emberek meg tudják-e érteni az igazságot és el tudják-e nyerni az igazságot és az életet, semmi köze a státuszhoz. Amíg nem tartod nagy dolognak a státuszt, az nem korlátozhat téged. Azonban ha szereted a státuszt, és különösen arra összpontosítasz, mindig fontos dologként kezelve azt, akkor az uralma alatt fog tartani, és mindig meg akarod majd védeni a státuszodat és a rólad kialakult képet az emberek elméjében. Nem leszel hajlandó megnyílni és kitárulkozni, vagy önismeretet szerezni, és nem leszel hajlandó félretenni vezetői identitásodat és státuszodat a cselekedeteidben, a beszédedben, a másokkal való interakcióidban és a kötelességed végzése során. Miféle probléma ez? Nem arról van-e szó, hogy a státusz korlátoz? Ez azért történik meg, mert a státuszodból beszélsz és cselekszel, és nem tudsz leszállni a magas lóról. Vajon nem csak kínzod magadat ezzel? Ha valóban érted az igazságot, és ha lehet státuszod anélkül, hogy úgy tartod magad, ahogy tartod, ehelyett arra tudsz összpontosítani, hogy jól végezd mindazokat a kötelességeket és felelősségeket, amelyeket meg kell tenned, és ha úgy tekintesz önmagadra, mint egy átlagos testvérre, akkor ugye nem fog korlátozni a státusz?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy a „prédikátor” szó csak egy cím, és nem képvisel semmit. Nem arról volt szó, hogy csak azért, mert prédikátor vagyok, azonnal megértem az igazságot és meg tudom oldani a problémákat; az érettségem ugyanolyan volt, mint előtte, és továbbra sem tudom megtenni azokat a dolgokat, amikre nem vagyok képes. Isten azt reméli, hogy józan, hétköznapi ember tudok lenni; hogy a címek nem fognak kötni és korlátozni; hogy megnyílok a romlottságomról és hiányosságaimról az összejövetelek alatt, és annyiról vállalok közösséget, amennyit értek; hogy azért gyakorlok, hogy becsületes ember legyek, aki azt mondja: „Nem tudom”, amikor olyan problémákkal vagy nehézségekkel szembesül, amiket nem tud megoldani; és hogy közösséget vállalok és keresek a testvéreimmel, hogy jól végezzem a kötelességemet. Miután megértettem Isten szándékát, hajlandó voltam Istenre támaszkodni, hogy e tekintetben belépjek. Később az összejövetelek alatt már nem helyeztem magam a prédikátori piedesztálra, és amikor olyan problémákkal találkoztam, amiket nem értettem, mindenkivel együtt megvitattam és megoldottam őket.

Egyszer elmentem egy gyülekezetbe, hogy megismerjem a munkáját, és megláttam egy testvért, akivel korábban kapcsolatban álltam. Az életbe való belépése elég jó volt, és képes volt az igazságról közösséget vállalni, hogy megoldjon néhány problémát. Elkezdtem gondolkodni: „Ha nem vagyok olyan jó a problémamegoldásban, mint ő, mit fognak gondolni rólam a testvérek? Vajon nem azt fogják gondolni, hogy én, egy prédikátor, még az igazságot sem tudom használni a problémák megoldására? Ez olyan kínos lenne!” Ráébredtem, hogy ismét a státuszom és a címem korlátoz, és visszagondoltam a múltbeli összejövetelekre, amikor mindig a hírnév és a státusz miatt elrejtettem és álcáztam magam, és nem mertem megnyílni és felfedni azokat a dolgokat, amiket nem értettem vagy nem tudtam megtenni. Az a színészkedés az összejöveteleken igazán nyomorúságos és gyötrelmes volt! Nem akartam ezt többé csinálni. Eszembe jutottak Isten szavai: „Ha nem akarod, hogy a státusz béklyói és korlátai gyötörjenek, fel kell adnod mindezeket a címeket és dicsfényeket, és el kell mondanod a testvéreidnek a valós állapotodat és a szíved gondolatait. Hadd lássák a hiányosságaidat és elégtelenségeidet; így képesek lesznek helyesen kezelni téged, nem tartanak majd túl nagyra és nem néznek majd fel rád, neked pedig nem kell álcáznod magad. Aztán, miután megnyíltál és feltártad a valós állapotodat, nem érzed majd a szívedet biztosabbnak és felszabadultabbnak? Miért járnál ilyen nehéz teherrel a válladon? Ha megmutatod a valós helyzetedet, a testvérek valóban le fognak nézni téged? Valóban elhagynak téged? Egyáltalán nem. Ellenkezőleg, a testvérek elismernek és csodálnak majd, amiért van bátorságod a szívedből beszélni. Azt fogják mondani, hogy becsületes ember vagy. Ez egyáltalán nem fog akadályozni téged a gyülekezeti munkában, és a legkisebb negatív hatással sem lesz rá. Ha a testvérek valóban látják, hogy nehézségeid vannak, kezdeményezni fogják, hogy segítsenek neked, és együttműködjenek veled. Hát nem így lenne?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavaiból megértettem, hogy ha el akarom engedni a státuszt és a címeket, akkor becsületes embernek kell lennem, nyíltan közösséget kell vállalnom az igazi gondolataimról a testvéreimmel anélkül, hogy elrejteném vagy álcáznám a dolgokat, meg kell kérdeznem a testvéreimet és közösséget kell vállalnom mindenkivel azokról a dolgokról, amiket nem értek, így tanulunk egymás erősségeiből, hogy pótoljuk a gyengeségeinket. Ez jót tesz nekem is és a gyülekezet munkájának is. Ezért csendben imádkoztam Istenhez, hogy vezessen engem, hogy elengedjem a büszkeséget és a státuszt, levessem a címek korlátait, és becsületes emberként megnyíljak a közösségben. Az összejövetel alatt megnyíltam, és elmondtam, hogy sok hiányosságom van, és ha bárkinek problémája van, beszélgethetünk és tanulhatunk egymás erősségeiből. Amikor már nem helyeztem magam a prédikátori piedesztálra, már nem voltam olyan feszült és korlátozott az összejövetelen. Ehelyett igazán felszabadultnak éreztem magam az egész összejövetel alatt. A testvéreim közösségéből is nyertem némi fényt, és tisztábban láttam a problémákat. Szívem mélyéből éreztem, micsoda megkönnyebbülés elengedni a státuszt és a címeket az összejövetel alatt.

Ezen időszak tapasztalatai révén megértettem, hogy amikor hírnévre és státuszra törekedtem a kötelességem végzése során, az csak gyötrelmet és kínokat hozott nekem, és hogy az út, amin jártam, az Istennek ellenálló antikrisztusok útja volt. Ennek csak az lenne a vége, hogy Isten kiiktat. Csak akkor végezhetem jól a kötelességemet, ha megállok a teremtett lény megfelelő pozíciójában, két lábbal a földön állok, egyenesen megnyílok, és becsületes ember vagyok.