Az elmúlt néhány évben tisztogatási munkát végeztem a gyülekezetben, és láttam, ahogy a felügyelők közül néhányat egymás után elbocsátottak, néhányat pedig kitakarítottak. Különösen a két korábbi felügyelőnek, akik a tisztogatásért feleltek, nagyszerű képessége és munkaképessége volt, és széles körű felelősséggel rendelkeztek. Két-három évig voltak felügyelők, de elbocsátották őket, mert nem végeztek tényleges munkát, és nem fogadták el az igazságot. Ennek eredményeként azt gondoltam, hogy túl veszélyes felügyelőnek lenni. Felügyelőnek lenni azt jelenti, hogy az embernek széles körű felelőssége van, és sok problémával kell szembenéznie. Ha nem csinálod jól, akadályozod és megzavarod a gyülekezet munkáját, és vétkeket hagysz magad után, így fennáll a lehetősége, hogy elbocsátanak, vagy felfednek és kivetnek. Azt gondoltam, jobb lenne csapattagnak lenni, mivel akkor kisebb a kockázat, és nem kell annyit aggódni, de mégis van remény az üdvösségre. 2023 augusztusának elején a felügyelőnek máshová kellett mennie végezni a kötelességét, és megkért, hogy vegyem át a munkáját. Azt gondoltam magamban: „Csapattagként van egy felelős személy, aki segít a végső ellenőrzésekben és útmutatást ad a munkában, így nem fogok nagy gonosztetteket elkövetni, amelyek után felfednek és kivetnek. Felügyelőnek lenni más. Felelősnek kell lenned az egész munkáért, sok problémába ütközöl, és nagy felelősséget vállalsz. Ha nem sikerül megfelelően kezelnem a dolgokat, és akadályozom a gyülekezet munkáját, vétkeket hagyok magam után. Ha sok gonosz tettet követek el, vajon nem fednek fel és vetnek ki, és nem veszítem el az esélyemet az üdvösségre? Jobb csapattagnak lenni, így nem kell nagy felelősséget vállalnom. Ez biztonságos és biztos, és van reményem az üdvösségre.” Amikor ezt végiggondoltam, visszautasítottam, azzal a kifogással, hogy a képességem átlagos, a munkaképességem korlátozott, és engem nem érdemes gondozni. Ezután a felügyelő még kétszer írt nekem, és megkért, hogy gondoljam át. Dilemmába kerültem: „Nem elfogadni engedetlenség, de ha elfogadom, mivel a tisztogatási munka lépten-nyomon alapelveket érint, ha nem kezelem jól a dolgokat és megszegem az alapelveket, vétkeket és gonosz tetteket hagyok magam után. Ha ezek kisebbek, elbocsátanak, de ha súlyosak, akkor még ki is közösíthetnek. Nemcsak a hírnevem és a státuszom sérül, de lehet, hogy nem lesz jó kimenetelem vagy rendeltetési helyem sem.” Hosszas gondolkodás után visszautasítottam. Amikor találkoztam a felügyelővel, azt mondta nekem: „Te kaptad a legtöbb szavazatot a testvérektől. Keresned kell Isten szándékát.” Nem tudtam mit mondani. Úgy éreztem, mintha kettészakadna a szívem, és újra és újra imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, tudom, hogy alá kellene vetnem magam ebben a rám váró ügyben, de egyszerűen nem tudom alávetni magam. Félek, hogy nem leszek képes jól végezni a felügyelői kötelességemet, akadályozom és megzavarom a gyülekezet munkáját, és felfednek és kivetnek. Nem tudom, milyen igazságokba kellene belépnem, hogy kimeneküljek ebből a szorult helyzetből. Kérlek, vezess engem!”

Egyszer olvastam egy részt Isten szavaiból, ami igazán megérintette a szívemet. Mindenható Isten azt mondja: „Hogy kell lelkiismeret szerint cselekedni? Őszinteségből cselekedj, légy méltó Isten kedvességére, arra, hogy Isten adta neked ezt az életet, és arra az Istentől kapott lehetőségre, hogy elérd az üdvösséget. Vajon ez a lelkiismereted hatása? Ha egyszer teljesítetted ezt az egészen minimális normát, akkor oltalmat nyertél, és nem fogsz súlyos hibákat elkövetni. Ezután nem fogsz oly könnyen olyan dolgokat tenni, amelyek lázadnak Isten ellen, illetve nem fogod feladni a kötelességed, és nem leszel olyan hajlamos arra, hogy felületesen cselekedj. Nem leszel annyira hajlamos a saját státuszod, hírneved, nyereséged és jövőd érdekében folytatott cselszövésre sem. Ez a lelkiismeret szerepe. A lelkiismeret és a józan ész egyaránt a személy emberi mivoltának összetevői kell, hogy legyenek. Ezek a legalapvetőbbek és a legfontosabbak. Miféle ember az, akinek nincs lelkiismerete és nincs meg a józan esze, amit a normális emberi mivolt megkövetel? Általában véve olyan ember, akiből hiányzik az emberi mivolt, egy rendkívül rossz emberi mivoltú személy. Részletesebben kifejtve, az elveszett emberi mivolt milyen megnyilvánulásait mutatja ez a személy? Próbáld meg elemezni, hogy milyen tulajdonságok találhatók az ilyen emberekben, és milyen konkrét megnyilvánulásokat mutatnak. (Önzők és alantasok.) Az önző és alantas emberek felületesek a cselekedeteikben, és tartózkodnak mindentől, ami nem érdekli őket személyesen. Nem veszik figyelembe Isten házának érdekeit, és nem tanúsítanak figyelmet Isten szándékai iránt. Nem vállalják a kötelességük végrehajtásának vagy az Istenről való tanúságtételnek a terhét, és nincs felelősségérzetük. [...] Van-e az ilyen embernek lelkiismerete és józan esze? (Nincs.) Érez-e önvádat az a lelkiismeret és józan ész nélküli személy, aki így viselkedik? Az ilyen emberek nem éreznek önvádat; az ilyen emberek lelkiismerete nem szolgál semmilyen célt. Soha nem éreztek szemrehányást a lelkiismeretükben, így vajon érezhetik-e a Szentlélek szemrehányását vagy fegyelmezését? Nem, nem érezhetik” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Azzal, hogy átadja a szívét Istennek, az ember elnyerheti az igazságot). Isten azt mondja, hogy azok, akiknek nincs lelkiismeretük vagy józan eszük, különösen önzőek és alantasak. Csak a saját érdekeiket veszik figyelembe, nem a gyülekezet munkáját, és nem vállalnak terhet és felelősségérzetet a gyülekezet munkája iránt. Visszagondolva rájöttem, hogy én pontosan ilyen ember vagyok. Amikor a testvéreim megválasztottak, el kellett volna fogadnom ezt a kötelességet. Azonban féltem, hogy ennek a kötelességnek a végzésével járó felelősség túl nagy lenne, hogy ha nem csinálom jól, vétkeket hagyok magam után, és hogy ha gonoszat teszek, akkor elbocsátanak és kivetnek: Nemcsak a hírnevem és a státuszom sérülne, hanem még a jó kimenetelem és a rendeltetési helyem elvesztését is kockáztatnám. Ezért visszautasítottam, azzal a kifogással, hogy a képességem átlagos, a munkaképességem gyenge, és nem érdemes gondozni engem. A felügyelő többször is írt nekem, hogy beszélgessen velem, de én folyamatosan kifogásokat kerestem a visszautasításhoz. Csak a saját érdekeimet vettem figyelembe, és visszautasítottam, hogy elfogadjam ezt a kötelességet. Valóban híján voltam a lelkiismeretnek és az észszerűségnek! Nem akartam többé ilyen önző és alantas módon élni, és így elfogadtam ezt a kötelességet.

Néhány hónappal később áthelyeztek csapattagnak, mert a gyenge képességem azt jelentette, hogy nem voltam alkalmas a feladatra. Később a vezetők írtak, hogy van egy csapat, ahol emberhiány van a tisztogatási anyagok rendszerezéséhez, és ők nem fogták fel teljesen az alapelveket. Megkértek, hogy menjek oda, és legyek a csapatvezető, hogy segítsek nekik. Azt gondoltam magamban: „Ha nem rendszerezem jól a tisztogatási anyagokat, és tévesen jellemzek meg valakit, azért nekem kell viselnem a felelősséget. Ha nem látok tisztán semmit, és a cselekedeteimmel megszegem az alapelveket, vétkeket és gonosz tetteket hagyva magam után, akkor közel kerülnék ahhoz, hogy elbocsássanak és kivessenek. Biztonságosabb csapattagnak lenni.” Ezért újra kibújtam alóla, azzal a kifogással, hogy a képességem gyenge, a munkaképességem gyenge, és nem érdemes gondozni engem. Ezután a vezetők írtak, hogy beszélgessenek velem, és rámutattak, hogy a kötelességem ismételt visszautasításának természete az igazság elfogadásának megtagadása volt. Világosan felismertem, hogy a vezetők beszélgetése emlékeztető és figyelmeztetés volt Istentől, és szomorúnak és bűnösnek éreztem magam: „Annyi éve hiszek Istenben, miért nem változtam semmit? Miért vagyok ennyire hajthatatlan?” Rájöttem, hogy ez az állapot nagyon veszélyes lenne, ha nem keresném az igazságot, hogy azonnal megoldjam, ezért kerestem Isten szavait, amelyek relevánsak voltak az állapotomra nézve. Isten szavait olvastam: „Vannak, akik félnek a felelősségvállalástól, miközben a kötelességüket végzik. Ha a gyülekezet feladatot ad nekik, akkor először mérlegelni fogják, hogy a feladat megköveteli-e, hogy felelősséget vállaljanak, és ha igen, akkor nem fogadják el. A kötelességük végzésének feltételei a következők: először is, lazsálós munkáról legyen szó; másodszor ne legyen mozgalmas vagy fárasztó; harmadszor pedig bármit is tesznek, nem vállalnak semmilyen felelősséget. Egyedül ilyen kötelességet vállalnak el. Miféle ember ez? Nem sikamlós, csalárd ember? A legkisebb felelősséget sem akarja vállalni. Még attól is fél, hogy a levelek betörik a koponyáját, amikor leesnek a fáról. Milyen kötelességet tud egy ilyen ember végezni? Mi haszna lehet Isten házában? Isten házának munkája a Sátán elleni küzdelem munkájával, valamint a királyság evangéliumának terjesztésével kapcsolatos. Melyik kötelesség nem jár felelősséggel? Azt mondanátok, hogy vezetőnek lenni felelősséggel jár? Nem annál nagyobb-e a felelősségük, és nem kell-e annál inkább felelősséget vállalniuk? Függetlenül attól, hogy az evangéliumot hirdeted, bizonyságot teszel, vagy videókat készítesz és így tovább – bármilyen munkát végzel –, mindaddig, amíg az igazságalapelvekhez kapcsolódik, felelősséggel jár. Ha a kötelességed végzése híján van az alapelveknek, az ki fog hatni Isten házának munkájára. Ha pedig félsz a felelősségvállalástól, akkor semmilyen kötelességet nem tudsz végezni. Vajon az olyan ember, aki fél felelősséget vállalni a kötelessége végrehajtása során, gyáva, vagy a beállítottságával van probléma? Képesnek kell lennetek különbséget tenni. A valóságban ez nem gyávaság kérdése. Hogy lehet, hogy olyan merészek, amikor a meggazdagodásról van szó, vagy amikor a saját hasznukért tesznek valamit? Bármilyen kockázatot vállalnak ezekért a dolgokért. De amikor a gyülekezetért, Isten házáért tesznek dolgokat, semmilyen kockázatot nem vállalnak. Az ilyen emberek önzőek és aljasok, a legálnokabbak mind közül. Aki nem vállal felelősséget a kötelesség végzésében, az a legkevésbé sem őszinte Istenhez – a hűségéről nem is beszélve. Miféle ember mer felelősséget vállalni? Miféle ember az, akinek van bátorsága súlyos terhet viselni? Olyasvalaki, aki vállalja a vezetést, aki bátran megy előre a legkritikusabb pillanatban Isten házának munkájában, aki nem fél súlyos felelősséget viselni és nagy nehézséget elviselni, amikor a legfontosabb és döntő jelentőségű munkát látja. Ez olyasvalaki, aki hűséges Istenhez, aki Krisztus jó katonája. Vajon mindenki, aki fél felelősséget vállalni a kötelességében, azért tesz így, mert nem érti az igazságot? Nem: ez az emberi mivoltukkal kapcsolatos probléma. Nincs igazságérzetük, illetve felelősségérzetük, önző és hitvány emberek, nem igaz szívű istenhívők, és a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Emiatt nem lehet megmenteni őket. [...] Ha mindig megóvod magad, amikor valami történik veled, és menekülési útvonalat, hátsó ajtót hagysz magadnak, akkor gyakorlatba ülteted-e az igazságot? Ez nem az igazság gyakorlása – ez alattomosság. Te most Isten házában végzed a kötelességedet. Mi a kötelességvégzés első alapelve? Az, hogy először is teljes szívvel, fáradságot nem kímélve kell végezned a kötelességet, és így meg kell óvnod Isten házának érdekeit. Ez egy igazságalapelv, amelyet gyakorlatba kell ültetned. Fenntartani egy hátsó ajtót és egy menekülési útvonalat, hogy így óvja magát az ember, nem más, mint a nem hívők által követett gyakorlásra vonatkozó alapelv, és az ő legfőbb filozófiájuk. Ha valaki mindenben először önmagára van tekintettel, a saját érdekeit helyezi mindenek elé, másokra pedig nem gondol, azt hiszi, hogy neki semmi köze Isten házának érdekeihez, illetve mások érdekeihez, először a saját érdekeire gondol, utána pedig egy menekülési útvonalon gondolkodik – hát nem pont ilyen egy nem hívő? Pontosan ilyen egy nem hívő. Az ilyen ember méltatlan a kötelességvégzésre” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Ahogy Isten szavain elmélkedtem, úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna. Isten leleplezte, hogy az önző, alantas és csalárd emberek félnek a felelősségre vonástól. Amikor valami történik velük, mindig a saját érdekeiket helyezik előtérbe, és folyton azon jár az eszük, hogyan hagyjanak maguknak kiskaput, ahelyett, hogy a gyülekezet érdekeit óvnák. Egyáltalán nem akarnak semmilyen felelősséget vállalni. Ez az embertípus nem fogadja el az igazságot, és nincs emberi mivolta. Isten szemében ők nem hívők, és nem érdemlik meg, hogy kötelességet végezzenek. Én pontosan ilyen ember voltam. Isten háza már évek óta gondozott engem, hogy tisztogatási munkát végezzek, és elsajátítottam néhány vonatkozó alapelvet, valamint megértettem a problémák kezelésének néhány módját. Amikor a vezetők kijelöltek csapatvezetőnek, aggódtam, hogy felelősségre vonnak, ha nem végzem jól a munkát. Saját érdekeim védelmében különféle indokokat és kifogásokat találtam, például hogy gyenge a képességem és a munkaképességem, csak hogy mellébeszéljek és kibújjak a feladat alól. Tisztában voltam vele, mire van szüksége a gyülekezet munkájának, és hogy alkalmas jelölt vagyok, de trükköztem, és nem akartam csapatvezető lenni, vagy bármilyen felelősséget vállalni, mert a saját kimenetelemet és rendeltetési helyemet tartottam szem előtt. Azok a nem hívők, akiknek a haszon az első, mindenben a saját érdekeiket számolgatják és tervezgetik; azt teszik, ami számukra előnyös. Minden gondolatom és ötletem szintén a saját javamat szolgálta, és amikor olyan munka talált meg, amely felelősségvállalással járt, trükköztem és meghátráltam. Egyáltalán nem volt bennem hűség vagy alávetettség Isten iránt, és nem különböztem egy nem hívőtől vagy egy álhívőtől. Igazán méltatlan voltam a kötelességvégzésre! Amikor ezt megértettem, megbánás és önvád töltött el.

Később elgondolkodtam magamon: Miért akartam állandóan visszautasítani a kötelességemet, holott már évek óta hiszek Istenben? Mi volt a probléma kiváltó oka? Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „Az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: »Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?« Ezért aztán őrizkednek Isten házának a vezetőitől és dolgozóitól, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk vagy nincs reményük az áldások elnyerésére). Isten leleplezte, hogy az antikrisztusok elsősorban azért nem tudják alávetni magukat a gyülekezet által számukra elrendezett kötelességnek, mert túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az áldások elnyerésének. Az antikrisztusok senkiben sem bíznak, csak saját magukban. Azt hiszik, hogy csak magukra számíthatnak, hogy ők az egyetlenek, akik valóban vigyáznak magukra, és hogy minden lépésnél óvatosnak és körültekintőnek kell lenniük, rettegve attól, hogy ha alávetik magukat Isten háza elrendezéseinek, az hátrányos lesz az áldásaikra nézve, és tönkreteszi az áldások elnyeréséről szőtt álmaikat. Magamra tekintve, vajon nem volt-e a viselkedésem ugyanolyan, mint egy antikrisztusé? Nagy fontosságot tulajdonítottam az áldások elnyerésének. A gyülekezet úgy rendezte, hogy felügyelő, majd csapatvezető legyek, de nem tudtam megállni, hogy ne a saját kimenetelemet és rendeltetési helyemet vegyem figyelembe, óvatos voltam és számító. Azt gondoltam, hogy a felügyelői vagy csapatvezetői kötelességek végzése nagy felelősséggel jár, és hogy ha nem végzem jól a munkát, vétkeket hagyok magam után. Ha ezek súlyosak, akár fel is fedhetnek és kivethetnek. Másrészt az átlagos csapattagoknak kevés a felelősségük, és bár nem érnék el semmilyen kiemelkedő érdemet, nem hagynék magam után vétkeket, és nem fednének fel és vetnének ki. Arra gondoltam, hogy úgy cselekszem, ahogy az nekem előnyös, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet érdekeit. Teljes mértékben olyan sátáni mérgekre támaszkodva éltem, mint például az, hogy „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”, „ne a kiválóságra törekedj, csak arra, hogy ne hibázz”, és „az óvatosság a biztonság anyja”. Teljesen természetesnek tartottam, hogy a saját érdekeimet tartom szem előtt – másképp cselekedni ostobaság lett volna. Isten szándéka az volt, hogy felügyelőként és csapatvezetőként több képzésben részesüljek, és képes legyek keresni az igazságot, hogy az alapelvek szerint cselekedjek. Azonban eltorzult nézeteim alapján gyanakodtam Istenre. Úgy éreztem, hogy azzal, hogy felügyelővé tettek, csak fel akarnak fedni és ki akarnak vetni. Úgy gondoltam Istenre, mint azokra a világban élő, státusszal és hatalommal rendelkező emberekre, akik nem feltétlenül igazságosak és tisztességesek az emberekkel, és úgy véltem, hogy azokat, akik a legkisebb hibát is elkövetik, kivetik. Hát nem istenkáromlás ez? Annyira csalárd és elvetemült voltam! Tökéletesen természetes és indokolt hinni Istenben és végezni egy teremtett lény kötelességét, ami olyan felelősség, amely alól becsületbeli kötelességem nem kibújni. Azonban a sátáni mérgek kárt tettek bennem, és önzővé, elvetemültté és csalárddá váltam. Újra és újra visszautasítottam a kötelességemet, hogy védjem az érdekeimet, és a legcsekélyebb mértékben sem voltam tekintettel Isten szándékaira. Ha ezek szerint a sátáni filozófiák szerint élek, az csak oda vezet, hogy egyre jobban ellenállok Istennek, és végül Isten visszautasít és kivet. Amikor ezt megértettem, megbánás és önvád töltött el, ezért így imádkoztam Istenhez: „Drága Istenem, annyira önző, alantas, elvetemült és csalárd vagyok. Amióta hiszek Benned, csak az áldásokra törekedtem, nem vettem figyelembe a szándékaidat, és nem gondoltam a gyülekezet munkájára. Drága Istenem, hajlandó vagyok bűnbánatot tartani, és nem járni tovább a téves úton.”

Később olvastam Isten szavait, és megértettem valamit azokból az alapelvekből, amelyek szerint Isten háza bánik az emberekkel. Mindenható Isten azt mondja: „Némelyek nem hiszik, hogy Isten háza igazságosan tud bánni az emberekkel. Nem hiszik el, hogy Isten uralkodik a házában, és hogy ott az igazság uralkodik. Azt hiszik, mindegy, milyen kötelességet végez egy személy, ha közben probléma adódik, Isten háza azonnal elbánik vele, megfosztja arra való jogosultságától, hogy kötelességet végezzen, elküldi vagy akár ki is takarítja az egyházból. Valóban ez a helyzet? Biztosan nem. Isten háza minden embert az igazságalapelveknek megfelelően kezel. Isten minden emberrel igazságosan bánik. Nem csak azt nézi, hogy valaki egyetlen alkalommal hogyan viselkedik; az emberek természetlényegét nézi, a szándékaikat és a hozzáállásukat. Különösen pedig azt figyeli, hogy amikor valaki hibázik, képes-e elgondolkodni önmagán, hogy tanúsít-e megbánást, és hogy képes-e belelátni a probléma lényegébe az Ő szavai alapján, ezáltal pedig megérteni az igazságot, meggyűlölni magát és igazán megtérni. Ha valakiben nincs meg ez a helyes hozzáállás, és egészen beszennyezik őt a személyes szándékok, ha telve van kisstílű cselszövésekkel és csak romlott beállítottságokat mutat, amikor pedig problémák adódnak, még színleléshez, magyarázkodáshoz és önigazoláshoz is folyamodik, és makacsul megtagadja annak beismerését, amit tett, akkor az ilyen ember menthetetlen. Egyáltalán nem fogadja el az igazságot, és egészen feltárult. Azok, akik nem igaz emberek, és akik a legcsekélyebb mértékig sem képesek elfogadni az igazságot, lényegében álhívők, és csak kivetni lehet őket. [...] Mondd meg Nekem, ha egy ember hibát követett el, de eljut a valódi megértésre és hajlandó megtérni, nem adna-e neki esélyt Isten háza? Ahogy a végéhez közeledik Isten hatezer éves irányítási terve, sok-sok kötelességet szükséges végezni. Ám ha nincs lelkiismereted vagy józan eszed, és nem végzed megfelelően a munkád, ha lehetőséget kaptál egy kötelesség végzésére, de nem tudod megbecsülni, a legkevésbé sem törekedsz az igazságra, hagyva, hogy elszálljon melletted a legjobb idő, akkor le fogsz lepleződni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy Isten házában az igazság és az igazságosság uralkodik. Isten háza alapelvek szerint bocsát el és vet ki embereket, és senkivel sem bánnak önkényesen egy bizonyos időben vagy egy bizonyos ügyben tanúsított viselkedése miatt. Minden az emberek következetes viselkedésén, az igazság elfogadásához való hozzáállásukon alapul, és azon, hogy igazán bűnbánatot tartottak-e. Ha egy személy következetesen akadályozza és megzavarja a gyülekezet munkáját, és nem tart bűnbánatot vagy változik meg, bárhogyan is segítenek neki mások, akkor elbocsátják és kivetik. Ha azonban valaki romlott beállítottságot fed fel a kötelessége végzése közben, vagy akadályozza és megzavarja a gyülekezet munkáját, de képes azonnal elgondolkodni, megérteni a dolgokat, bűnbánatot tartani és megváltozni, Isten háza más lehetőségeket ad neki a kötelességvégzésre. Arra gondoltam, hogy amióta elkezdtem a tisztogatási munkát, akadályoztam és megzavartam a munkát, mert nem értettem az alapelveket, és ennek következtében vétkeztem. Isten háza azonban nem bocsátott el vagy vetett ki a vétkeim miatt, hanem beszélgettek velem és segítettek nekem. Ezután, mivel hajlandó voltam bűnbánatot tartani, megengedték, hogy továbbra is végezzem a kötelességeimet. Ami azokat illeti, akiket elbocsátottak és kivetettek, ez nem azért történt, mert csapatvezetőként vagy felügyelőként végezték a kötelességüket, hanem mert rossz úton jártak. Vétkeztek, de nem fogadták el a metszést, és nem tartottak bűnbánatot. Csak ezután bocsátották el és vetették ki őket. Eszembe jutott egy nővér a csapatból, aki nem volt felügyelő. Azonban kötelességvégzés közben a hírnévért és a nyereségért versengett a nővérekkel, akikkel együtt dolgozott, és a hátuk mögött aláásta a munkájukat. Ez akadályozta és megzavarta a gyülekezet munkáját, és a beszélgetés után sem tartott bűnbánatot. Végül elbocsátották. A két korábbi felügyelőt sem azért bocsátották el, mert nagy felelősséget viseltek, hanem mert következetesen nem törekedtek az igazságra, és nem végeztek tényleges munkát. Amikor megmetszették őket, vagy a testvérek beszélgettek velük, hogy segítsenek nekik, nem tartottak igazán bűnbánatot, és nem változtak meg. Az elbocsátásuknak semmi köze nem volt ahhoz, hogy milyen kötelességet végeztek, vagy mekkora volt a felelősségük. Rájöttem, hogy az a meggyőződésem, miszerint csapatvezetőnek lenni veszélyes az ezzel járó nagy felelősség miatt, csapattagnak lenni pedig viszonylag biztonságos és biztos, megtévesztő és abszurd volt, és nem volt összhangban az igazságalapelvekkel. Isten háza lehetőséget adott nekem a kötelességvégzésre, és Isten szándéka az volt, hogy keressem az igazságot az emberekben, eseményekben és dolgokban, amelyekkel találkozom, és hogy több igazságalapelvet fogjak fel és értsek meg. Meg kellett volna becsülnöm ezt a ritka lehetőséget, és el kellett volna fogadnom a kötelességemet.

Később Isten további szavait olvastam, és rátaláltam a gyakorlás egy útjára. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan kell tehát egy becsületes embernek viselkednie? Alá kell vetnie magát Isten intézkedéseinek, odaadónak kell lennie az elvégzendő kötelessége iránt, és törekednie kell arra, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Ez többféleképpen is megnyilvánul. Az egyik az, hogy őszinte szívvel vállalod a kötelességedet, nem gondolva a testi érdekeidre, nem félgőzzel csinálod, és nem a saját hasznodra szövetkezel. Ezek a becsületesség megnyilvánulásai. A másik az, hogy teljes szívedet és erődet beleadod, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, hogy megfelelően végezd a dolgokat, valamint a szívedet és a szeretetedet is beleadod a kötelességedbe, hogy eleget tegyél Istennek. Ezek azok a megnyilvánulások, amelyekkel egy becsületes embernek a kötelességei teljesítése során rendelkeznie kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és ellenszolgáltatás hajszolása, valamint feltételek és kifogások nélkül kell végrehajtania. Csak ezt lehet a kötelesség végrehajtásának nevezni. [...] Nem szabad csak azért végrehajtanod a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a kötelességed végrehajtását attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Isten azt mondja, hogy a becsületes emberek alá tudják vetni magukat Isten vezénylésének és elrendezéseinek, és szívüket és erejüket beleadva jól végzik a kötelességüket. Nem tervezgetnek a maguk számára, és nem mérlegelik saját érdekeik nyereségeit és veszteségeit. Ráadásul a kötelesség olyan felelősség, amely alól becsületbeli kötelességünk nem kibújni, és semmi köze ahhoz, hogy milyen áldásokban részesülünk, vagy milyen szerencsétlenségeket szenvedünk el. Nem szabad visszautasítanunk a kötelességet azért, mert félünk a szerencsétlenségtől, és nem szabad elfogadnunk a kötelességet az áldások kedvéért sem. Tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek megfelelően teljesítik a kötelességüket. Miután ezt megértettem, tudtam, hogyan kezeljem a kötelességemet. Bár a képességem és a munkaképességem átlagos, teremtett lényként köteles vagyok azt tenni, amit tennem kell. Kötelességvégzés közben többet kereshetek azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket nem értek, és a saját képességeim és adottságaim keretein belül minden tőlem telhetőt megtehetek, hogy jól végezzem azt a kötelességet, amelyet végeznem kell. Ilyen hozzáállást kell tanúsítanom. Hogy pótoljam a múltbeli adósságaimat, proaktívan felajánlottam, hogy segítek a testvéreimnek rendszerezni a tisztogatási anyagokat, és a vezetők beleegyeztek. Bár még nem értem el sok belépést vagy változást, azáltal, hogy ezúttal felfedtek, szereztem némi megértést a hitemben való törekvésem mögött álló téves szempontokról, megtanultam, hogyan végezzem jól a kötelességemet, hogy tekintettel legyek Isten szándékaira, és hajlandó vagyok alávetni magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Hála Istennek!