Írta: Linda, Olaszország

2018 végén a gyülekezet úgy rendezte, hogy én feleljek a grafikai tervezési munkáért. Valahányszor átnéztem a testvérek által készített képeket, és szerkesztési javaslatokat tettem, ők türelmesen meghallgattak, és időről időre volt, aki azt mondta: „Nagyon rossz az esztétikai érzékem. Észre sem veszem ezeket a problémákat. Most, hogy említed, már értem.” Néha holtpontra jutottunk a véleménykülönbségek miatt, de amint elmondtam a véleményemet, mindannyian egyetértettek velem. Ezt látva nagyon elégedett voltam: „Úgy tűnik, elég jó a képességem, különben hogyan végezhetnék ilyen fontos kötelességet, és hogyan érthetnének velem ennyire egyet a testvérek?” Néha bizonyos okok miatt nem tudtam részt venni a munkamegbeszéléseken, és a csapatvezető megváltoztatta az időpontot, csak hogy én is csatlakozhassak. Látva, hogy mennyire értékelnek, még elégedettebb lettem magammal, és arra gondoltam: „Ez a kötelesség igazán jó fényt vet rám. Ha keményebben dolgozom, hogy többet tanuljak és fejlesszem a készségeimet, vajon nem fogom tudni még több testvér csodálatát elnyerni?” Ezután még motiváltabb lettem a kötelességem végzésében. Bár a kötelesség stresszes volt, nem hátráltam meg, bármennyit is szenvedtem, vagy bármilyen nehézzé váltak a dolgok.

2022-ben, ahogy a Fülöp-szigeteken egyre több újonnan érkezett fogadta el az igaz utat, sürgősen több öntözőre volt szükség, és a vezetők úgy döntöttek, mivel a művészeti csapat munkaterhelése csökkent, nincs szükség két felügyelőre, ezért elrendezték, hogy online öntözzem az újonnan érkezetteket. Tudtam, hogy ez az elrendezés észszerű, de voltak aggályaim, és arra gondoltam: „Már évek óta nem öntöztem egyetlen újonnan érkezettet sem. Ha az öntözés nem hoz jó eredményeket, vajon a testvérek továbbra is nagyra fognak tartani?” Ezektől a gondolatoktól kissé elcsüggedtem. De aztán azt gondoltam magamban: „Nem olyan rossz a képességem. Amíg erőfeszítéseket teszek, hogy felvértezzem magam az igazsággal, biztos vagyok benne, hogy ebben a kötelességben is ki tudok tűnni.” Miután ezt végiggondoltam, kicsit jobban éreztem magam. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem az öntözési kötelességet, az öntözési munka felügyelője beszélt velem a munkámról, és olyanokat mondott, hogy nem azonosítottam és oldottam meg időben az újonnan érkezettek problémáit, és hogy hiányosságaim vannak az újonnan érkezettekkel való kommunikációban és a nehézségeikben való segítségnyújtásban. Aztán a felügyelő felolvasott nekem néhány vonatkozó alapelvet, és rájöttem, hogy a problémák, amikre a felügyelő rámutatott, valóban léteznek. Eleinte el tudtam fogadni, de ahogy egyre több problémára mutattak rá, kezdtem némi fájdalmat érezni legbelül. Miközben hallgattam a felügyelő közlését és útmutatásait, folyamatosan a művészeti felügyelőként töltött múltamra gondoltam. Korábban mindig én adtam útmutatást mások munkájában és mutattam rá a kötelességeikben lévő problémákra, a testvérek pedig mindig nagyra tartottak és támogattak. De most a kötelességemben annyi hibám lepleződött le, sőt, másoknak kellett beszélgetniük velem és eligazítaniuk. Annyira szégyelltem magam! Mit gondol majd rólam a felügyelő, miután rájön, mennyi probléma van a kötelességeimben? Mit gondolnak majd rólam a testvéreim? Vajon azt gondolják majd, hogy rossz a képességem, és nem szívvel-lélekkel végzem a kötelességeimet? Nagyon élesen éreztem a kontrasztot. De ezután nem vizsgáltam meg az állapotomat. Ehelyett csak vigasztaltam magam, arra gondolva: „Ez csak egy átmeneti kudarc. Amíg hajlandó vagyok keményen dolgozni, ezek a problémák megoldhatók.”

Néhány nappal később volt egy közös összejövetelünk, és a felügyelő megkért, osszam meg, hogyan lehet megoldani azt a problémát, hogy az újonnan érkezettek túl elfoglaltak a munkájukkal ahhoz, hogy részt vegyenek az összejöveteleken. Miután befejeztem, néhány testvér azt mondta, hogy nem kérdeztem meg komolyan az újonnan érkezetteket a nehézségeikről, hogy lássam, tényleg nehézségeik vannak-e az életükben, vagy téves nézeteik vannak. Volt, aki azt mondta, hogy egyenesen a velük való közösségvállalásra tértem anélkül, hogy világosan tájékozódtam volna, és hogy ez nem igazán oldja meg az újonnan érkezettek problémáit. Miután hallottam a testvérek észrevételeit, éreztem, hogy ég az arcom a szégyentől, és legszívesebben a föld alá bújtam volna. Úgy éreztem, hogy ezt a kötelességet végezni igazán kínos. Korábban én feleltem a művészeti csapat munkájáért, és a testvérek körém gyűltek, és gyakran dicsértek. De most, amikor az újonnan érkezetteket öntöztem, folyton helyreigazítottak és bíráltak. Ez igazán frusztráló volt! Arra gondoltam, beszélek a vezetővel, és megkérem, hogy újra a korábbi grafikai tervezői kötelességemet végezhessem. Úgy éreztem, hogy az újonnan érkezettek öntözése nem az erősségem, és ha folytatom ezt a kötelességet, csak bolondot csinálok magamból. Ha visszatérhetnék az eredeti kötelességemhez, továbbra is élvezhetném a testvérek csodálatát és támogatását. De aggódtam amiatt is, hogy ha kötelességváltást kérek, a testvérek azt gondolják majd, hogy túl törékeny vagyok, hogy csak azért akarok kötelességet váltani, mert rámutattak néhány problémára, és hogy ezért igazán kicsi az érettségem. Így hát kényszerítettem magam, hogy elviseljem. A szívemben vigasztaltam magam, arra gondolva: „Ha jobban igyekszem, és intenzívebben képzem magam, talán egy idő után javulnak a dolgok.”

Később még keményebben dolgoztam a kötelességemben, naponta felvérteztem magam az igazsággal az újonnan érkezettek problémái alapján, néha még hajnali 3-ig is fent maradtam. Csak arra gondoltam, hogy minél hamarabb megfordítsam ezt a helyzetet. De egy hónap elteltével a kötelességem eredményei még mindig a legrosszabbak voltak a csapatban. Aznap éjjel forgolódtam az ágyban, nem tudtam aludni. Gondolataim folyamatosan visszatértek a művészeti felügyelőként töltött időmhöz, arra gondolva, milyen dicsőséges is volt. De most az újonnan érkezettek öntözésében a csapat aljára csúsztam. Úgy éreztem, hogy ezt a kötelességet végezni igazán kínos! Minél többet gondoltam erre, annál inkább megbántva éreztem magam, és nem tudtam megállni sírás nélkül. Fontolgattam, hogy másnap beszélek a vezetővel a kötelességem megváltoztatásáról. De amikor a kötelességváltásra gondoltam, leírhatatlan bűntudatot és gyötrelmet éreztem a szívemben. Korábban imádkoztam Istenhez, és megígértem, hogy kitartok a kötelességem mellett. Ha kötelességet váltanék – az nem a posztom elhagyása lenne? Tényleg így feladom? De ha folytatom ezt a kötelességet, nem tudom, hogyan nézzek szembe vele. Fájdalmamban újra és újra Istenhez kiáltottam: „Istenem, olyan gyengének érzem magam, nem tudom, hogyan lépjek tovább. Kérlek, adj nekem útmutatást!” Ekkor eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból, és megkerestem, hogy elolvassam. Mindenható Isten azt mondja: „Ha a kötelesség, amelyet végzel, olyasmi, amiben jó vagy, és amit szeretsz, akkor úgy érzed, hogy az a te felelősséged és kötelezettséged, és hogy azt megtenni tökéletesen természetes és indokolt. Vidámnak, boldognak és nyugodtnak érzed magad. Ez olyasvalami, amit szívesen megteszel, és odaadó tudsz lenni iránta, és így azáltal, hogy megteszed, úgy érzed, hogy eleget teszel Istennek. Amikor azonban egy napon olyan kötelességgel szembesülsz, amelyet nem szeretsz, vagy amelyet még soha nem végeztél, akkor vajon képes leszel odaadó lenni? Ez próbára teszi majd azt, hogy gyakorlod-e az igazságot. Például tegyük fel, hogy az énekes csapatban végzed a kötelességedet. Tudsz énekelni; ez olyasmi, amit élvezel, és hajlandó vagy végezni ezt a kötelességet. Ha más kötelességet kapnál, mondjuk, hogy hirdesd az evangéliumot, és a munka egy kicsit nehéz lenne, képes lennél alávetni magad? Nem akarod hirdetni az evangéliumot, ezért csak azt hajtogatod: »Szeretek énekelni.« Ha egy vezető vagy dolgozó bátorít téged, ezt mondva: »Gyakorold az evangélium hirdetését és vértezd fel magad több igazsággal, és az előnyösebb lesz az életbeli növekedésed szempontjából«, te még mindig ragaszkodsz a magadéhoz és azt mondod: »Szeretek énekelni és szeretek táncolni.« Nem akarsz elmenni hirdetni az evangéliumot, függetlenül attól, hogy mit közölnek veled. Vajon miért nem akarsz menni? (Azért, mert nem érdekel.) Nem érdekel, ezért nem akarsz menni – vajon mi itt a probléma? Az, hogy a saját preferenciáid és személyes ízlésed szerint választod ki a kötelességedet, és nem veted alá magad. Az alávetettség hiánya a probléma. Ha nem keresed az igazságot e probléma megoldására, akkor nem lesz meg benned a valódi alávetettség. Mit kell tenned ebben a helyzetben ahhoz, hogy valódi alávetettséggel rendelkezz? Mit tehetsz, hogy eleget tégy Isten szándékainak? Ekkor kell keresned az igazság ezen aspektusát, és elmélkedned rajta. Ha odaadó akarsz lenni mindenben és eleget akarsz tenni Isten szándékainak, azt nem teheted meg úgy, hogy csak egyetlen kötelességet végzel; el kell fogadnod bármilyen megbízatást, amit Isten ad neked. Akár az ízlésednek való és egyezik az érdeklődési köröddel, akár olyasmi, amit nem élvezel, vagy még sosem csináltál és nehéznek találsz, el kell fogadnod, és alá kell vetned magad. Nemcsak el kell fogadnod, hanem proaktívan együtt is kell működnöd, el kell sajátítanod a szakmai készségeket, tapasztalatokat és belépést kell nyerned. Még ha nehézséget vagy fáradtságot, megaláztatást vagy kirekesztettséget szenvedsz is el, akkor is odaadással kell végezned. Csak akkor leszel képes mindenben odaadó lenni és eleget tenni Isten szándékainak, ha így gyakorolsz. Kötelességedként kell végrehajtanod, nem pedig saját vállalkozásodként” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten szavaiból megértettem, hogy nem számít, milyen kötelességet rendez el számomra a gyülekezet, legyen az valami, amiben jó vagyok, és ami lehetővé teszi, hogy kitűnjek, vagy valami, amiben nem vagyok jó, és amiben nem tudok ragyogni, az mind Isten szuverenitásának és elrendelésének a része. Mindig minden tőlem telhetőt meg kell tennem a végzéséhez, mert csak ez az Istennek való valódi alávetettség. Amikor a művészeti csapat munkájáért feleltem, és a testvérek nagyra tartottak, végtelen motivációm volt a kötelességemhez, és bármennyit szenvedtem, vagy bármilyen nehézzé váltak a dolgok, soha nem adtam fel. Most, amikor az öntözési kötelességet kellett végeznem, sok probléma volt a kötelességemben, ami számos hiányosságomat és fogyatékosságomat tárta fel, így a testvérek már nem tartottak nagyra. Emiatt gyakran gyötrődtem, és bár a gyülekezet munkájának erre volt szüksége, többször is arra gondoltam, hogy elhagyom az öntözési munkát, hogy visszatérjek az eredeti kötelességemhez. Milyen tekintetben volt bennem bármiféle valódi alávetettség Isten iránt?

A lelki áhítataim során olvastam Isten szavait, és jobban megértettem a problémámat. Mindenható Isten azt mondja: „Az embereknek nem szabad magukat nagyon tökéletesnek, nagyon kiemelkedőnek, nagyon nemesnek vagy másoktól nagyon különbözőnek gondolniuk; mindezt az ember arrogáns beállítottsága és tudatlansága idézi elő. Mindig úgy gondol magára, mint aki kiemelkedik – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem tudja elfogadni a hiányosságait, és soha nem tud szembenézni a hibáival és a kudarcaival – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy magasabb rendűek vagy jobbak legyenek nála – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg, hogy mások erősségei felülmúlják vagy meghaladják az övéit – ezt arrogáns beállítottság okozza; soha nem engedi meg másoknak, hogy jobb gondolataik, javaslataik és nézeteik legyenek, mint neki, és amikor felfedezi, hogy mások jobbak nála, akkor negatívvá válik, nem kíván szólni, szorong és lehangolt, és felzaklatja magát – mindezt egy arrogáns beállítottság okozza. Egy arrogáns beállítottság képtelenné tehet téged arra, hogy elfogadd mások helyreigazításait, mert védelmezed a büszkeségedet, képtelenné arra, hogy szembenézz a hiányosságaiddal, és arra, hogy elfogadd a saját kudarcaidat és hibáidat. Sőt, ha valaki jobb nálad, az gyűlöletet és féltékenységet kelthet a szívedben, és korlátozva érezheted magad, és még a kötelességedet sem kívánod végezni, és felületessé is válsz a végzésében. Egy arrogáns beállítottság kiválthatja belőled ezeket a viselkedéseket és gyakorlatokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Ahogy Isten szavain töprengtem, igazán elszégyelltem magam. Visszatekintve az elmúlt évekre, feleltem a művészeti munkáért, gyűjtöttem némi tapasztalatot, és láttam némi eredményt a kötelességeimben, ezért kezdtem piedesztálra emelni magam, és a szívemben úgy éreztem, hogy különb vagyok az átlagembereknél. Azt hittem, jobb a képességem, mint másoké, ezért bárhová mentem, a csúcsra akartam kerülni, azt akartam, hogy mások körbevegyenek és csodáljanak, és úgy éreztem, jár nekem, hogy mások nagyra tartsanak. Amikor először öntöztem újonnan érkezetteket, az eredmények nem voltak olyan jók, mint másoké, és a felügyelő gyakran rámutatott a hibáimra. Ez teljesen normális dolog volt, és egy valóban észszerű ember képes lett volna helyesen kezelni. Nemcsak nyugodtan fogadta volna, hanem felvértezte volna magát az igazsággal is, hogy gyakorlatiasan pótolja a hiányosságait, és javítsa a kötelessége eredményeit. De ami engem illet, nem voltam hajlandó szembenézni mások észrevételeivel, nemhogy összegezni a hiányosságaimat, ehelyett titokban versengtem a szívemben, és a saját erőfeszítéseimmel gyors eredményeket akartam elérni, hogy a testvérek lássák, jó a képességem. Mivel a törekvésem mögött álló út és szempontok tévesek voltak, Isten eltakarta előlem az arcát. Hosszú ideig nem haladtam előre a kötelességemben, és az eredményeim nem javultak. Azonban nemhogy nem gondolkodtam el magamon, hanem negatívvá váltam, lazsáltam, és már nem akartam újonnan érkezetteket öntözni, hanem kötelességváltást akartam. Igazán arrogáns és önhitt voltam, és valóban hiányzott belőlem a józan ész!

Később elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és megértettem, miért szerettem annyira a státuszra törekedni. Mindenható Isten azt mondja: „A hétköznapi embereknek bár nincs hatalmuk és státuszuk, mégis ők is azt kívánják, hogy mások kedvező színben lássák őket, hogy nagyra tartsák és magas rangra emeljék őket az emberek a gondolataikban. Ez romlott beállítottság, és ha az emberek nem értik az igazságot, akkor képtelenek felismerni ezt. [...] Mi a céljuk annak elérésével, hogy nagyra tartsák őket az emberek? (Az, hogy státuszuk legyen az emberek elméjében.) Ha státuszod van valaki más elméjében, a vele folytatott interakcióid során, tiszteletteljes és különösen udvarias veled, amikor beszél hozzád. Mindig felnéz rád és mindenben előre enged, eláll az utadból, hízeleg és engedelmeskedik neked. Mindenben kikéri a véleményedet és engedi, hogy te hozz döntéseket. Te pedig egyfajta élvezetet lelsz ebben – úgy érzed, hogy mindenki más felett állsz és mindenkinél jobb vagy. Ez annak az érzése, hogy státuszod van valakinek a gondolataiban; minden ember szereti élvezni ezt az érzést. Ezért versengenek az emberek a státuszért, és szeretnék, ha státuszuk lenne mások gondolataiban, hogy mások becsüljék és bálványozzák őket. Ha nem származna ebből ilyen élvezetük, akkor nem törekednének a státuszra. Ha például nincs státuszod valakinek a gondolataiban, akkor egyenlő félként fog kezelni, amikor veled beszél, magával egyenrangúnak tekint. Ellentmond neked, amikor szükséges, anélkül, hogy udvarias vagy tiszteletteljes lenne veled, és még az is lehet, hogy elmegy, mielőtt befejezed a mondandódat. Nem fogod kellemetlenül érezni magad ettől? Nem szereted, amikor így bánnak veled az emberek; az tetszik, amikor lépten-nyomon hízelegnek neked, felnéznek rád, és bálványoznak. Szereted, amikor te vagy mindennek a középpontja, minden körülötted forog, és mindenki hallgat rád, felnéz rád, és aláveti magát az irányításodnak. Vajon nem azt jelenti ez, hogy királyként akarsz uralkodni? A szavaidat és a tetteidet a státuszra való törekvés, annak megszerzése hajtja, és ezért küzdesz, tolakodsz és versengsz érte másokkal. A célod valamilyen pozíció megszerzése, és az, hogy Isten választott népe hallgasson rád, támogasson és bálványozzon téged. Ha már megszerezted ezt a pozíciót, akkor hatalomra is szert tettél, és élvezheted a státusz előnyeit, a mások általi bálványozást, valamint az adott pozícióval járó összes többi előnyt” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Isten szavainak elolvasása után rájöttem, hogy azért álltam mindig ellen az öntözési kötelességnek, és azért vágytam vissza az előző kötelességembe, mert túl nagyra értékeltem a hírnevemet és a státuszomat, és a státusz előnyeire áhítoztam. Gyakran emlékeztem vissza arra, amikor felügyelő voltam. Akkoriban a testvérek nagyra tartottak, gyakran kértek tőlem tanácsot, amikor nehézségekbe ütköztek, és én irányíthattam másokat. Nagyon élveztem ezt az érzést. De miután átkerültem az öntözési kötelességbe, azt tapasztaltam, hogy minden tekintetben elmaradok a többiektől. Senki sem kérte már ki a véleményemet, és mások gyakran rámutattak a hibáimra. Alsóbbrendűnek éreztem magam, és szégyelltem magam. Hogy megmentsem a büszkeségemet és a státuszomat, éjszakába nyúlóan dolgoztam, titokban erőfeszítéseket tettem, abban a reményben, hogy egy nap képes leszek kitűnni a csapatban. De hiába tettem erőfeszítéseket egy darabig, láttam, hogy a kötelességem eredményei még mindig a legrosszabbak, és úgy éreztem, nehéz számomra kitűnni ebben a kötelességben. Kényelmetlenül éreztem magam, és ellenállás volt a szívemben, és többször is fontolgattam, hogy kötelességváltást kérek a vezetőtől, mivel vissza akartam térni az eredeti kötelességembe, és tovább akartam élvezni a státusz előnyeit. Ekkor jöttem rá, hogy a kötelességemben nem az volt a szándékom, hogy eleget tegyek Istennek, hanem a saját hírnevem és státuszom. Az volt a cél, hogy elnyerjem mások csodálatát, hogy helyem legyen a szívükben, és elérjem, hogy körém igazodjanak. Vajon az út, amelyen jártam, nem pontosan egy antikrisztus útja volt? Korábban nem végeztem az öntözési kötelességet, és nem sokat értettem a látomások igazságából, de most a gyülekezet elrendezte, hogy ezt a kötelességet végezzem, lehetőséget adva arra, hogy felvértezzem magam az igazsággal, és pótoljam a hiányosságaimat. Ez Isten szeretete volt! De én nem gondoltam arra, hogy viszonozzam Isten szeretetét, és bár tudtam, hogy az újonnan érkezetteknek szükségük van öntözésre, mégis fel akartam adni a kötelességemet. Inkább hagytam, hogy a munka kárt szenvedjen, mint hogy a hírnevem és a státuszom csorbulását lássam. Valóban hiányzott belőlem a lelkiismeret és a józan ész, és méltatlan voltam arra, hogy Isten előtt éljek!

Azokban a napokban gyakran imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy világosítson meg, hogy megértsem a hírnévre és státuszra való törekvésem gyökerét. Egy nap Isten ezen szavait olvastam: „Az embert, aki ilyen mocskos földre született, súlyos mértékben megfertőzte a társadalom, a feudális etika kondicionálta, és »felsőoktatási intézményekben« részesült oktatásban. Az elmaradott gondolkodás, a romlott erkölcs, a lealjasult életszemlélet, a világi ügyekre vonatkozó megvetendő filozófia, a teljesen értéktelen lét, az alantas szokások és hétköznapi élet – mindezek súlyosan betolakodnak az ember szívébe, és súlyosan károsítják és támadják a lelkiismeretét. Ennek eredményeképpen az ember egyre távolabb kerül Istentől, és egyre inkább ellenáll Neki” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A beállítottság megváltozatlansága ellenségeskedés Istennel). „Minek a segítségével tartja a Sátán szorosan az irányítása alatt az embert? (Hírnévvel és nyereséggel.) A Sátán a hírnevet és a nyereséget használja arra, hogy kontrollálja az emberek gondolatait, elérve, hogy másra se gondoljanak, mint erre a két dologra, és rávéve őket, hogy a hírnévért és nyereségért küszködjenek, a hírnévért és nyereségért szenvedjenek el nehézségeket, a hírnévért és nyereségért tűrjenek el megaláztatást és viseljenek nehéz terheket, a hírnévért és nyereségért áldozzák fel mindenüket, és minden ítéletet vagy döntést a hírnév és nyereség kedvéért hozzanak meg. Ily módon a Sátán láthatatlan béklyókat helyez az emberekre, nekik pedig ezek által megbéklyózva sem képességük, sem bátorságuk nincs, hogy kiszabadítsák magukat. Tudtukon kívül viselik ezeket a béklyókat, ahogy nagy nehézségek árán vánszorognak egyre előre, lépésről lépésre. E hírnév és nyereség kedvéért az emberiség elkóborol Istentől és elárulja Őt, és egyre elvetemültebbé válik. Ily módon egyik generáció a másik után pusztul el a Sátán hírneve és nyeresége közepette” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavaiból megértettem, hogy azért törekszem folyamatosan hírnévre és státuszra, mert a Sátán mérge irányít. Gyerekkorom óta a szüleim és a tanáraim azt tanították, hogy: „a legnagyobb nehézségeket kell elviselni ahhoz, hogy valaki a legnagyobb emberek közé kerüljön”, „jobb nagy halnak lenni egy kis tóban”, és „élj hősként az emberek között, és halj meg vitéz lélekként a szellemek között”. Ezeket a sátáni filozófiákat és törvényeket vettem a magatartásom mércéjéül. Azt hittem, csak akkor élhetek méltósággal és értékkel, ha hírnevet és státuszt szerzek, ha mások csodálnak és imádnak, és hogy ha átlagember lennék, akit nem csodál és nem imád senki, akkor az életem méltatlan, szánalmas és értelmetlen lenne. Visszagondoltam az iskolás éveimre. Hajlandó voltam erőfeszítést fektetni azoknak a tantárgyaknak a tanulásába, amelyekben kitűnő voltam és magas rangsorolást értem el, és amelyek lehetővé tették, hogy a tanáraim és osztálytársaim nagyra becsüljenek. De amikor olyan tantárgyakról volt szó, amelyekben nem voltam jó, és amelyekért senki sem csodált, nem voltam hajlandó erőfeszítést fektetni a tanulásba. Mindent aszerint tettem, hogy az előnyös-e a büszkeségem és a státuszom számára. Még miután megtaláltam Istent, akkor is ragaszkodtam ehhez a nézethez. Amikor a művészeti csapat felügyelőjeként végeztem a kötelességemet, mivel rendelkeztem némi alapvető grafikai tervezési készséggel, és útmutatást tudtam adni a testvéreknek a kötelességeikben, mindannyian csodáltak, és nagyon élveztem ezt az érzést. Tele voltam motivációval a kötelességemben, és bármennyit szenvedtem, és bármilyen nehézzé váltak a dolgok, soha nem hátráltam meg. De miután elkezdtem az újonnan érkezők öntözését, számos hibám és hiányosságom lepleződött le, és a testvéreim többé nem dicsértek, hanem folyamatosan a hibáimra mutattak rá. A kötelességem eredményei a legrosszabbak lettek a csapatban, és emiatt az óriási bukás miatt szégyelltem magam, és a szívem megtelt fájdalommal és gyötrelemmel. Elvesztettem a motivációmat a kötelességem végzésére, és még a feladását is fontolgattam. A hírnevet és a státuszt olyan fontosnak tartottam, mint magát az életet, és folyamatosan szorongtam az elvesztésük miatt, mintha csodálat nélkül élni értelmetlen lenne. Valóban mélyen megrontott a Sátán! Isten kegyelt, lehetőséget adott nekem, hogy végezzem a kötelességemet, remélve, hogy a beállítottságom megváltozására törekszem, és belépek az igazságvalóságba a kötelességemben, és hogy képes leszek keresni az igazságot a problémák megoldására, és az alapelvek szerint végezni a kötelességemet. De én továbbra is könyörtelenül hajszoltam a hírnevet és a státuszt, és még miután nagyon hosszú ideig öntöztem az újonnan érkezetteket, azután sem tudtam még azt se, hogyan közöljem az igazságot a problémáik és nehézségeik megoldása érdekében, és még a látomások igazságairól sem tudtam világosan beszélni. Ha makacsul kitartanék a helytelen attitűdöm mellett, könyörtelenül hajszolva a hírnevet és a státuszt, nemcsak hogy elmulasztanám teljesíteni a kötelességemet, hanem az igazságot sem nyerném el, és végül eljátszanám a lehetőségemet arra, hogy Isten megmentsen. Eszembe jutott Lester, akit egykor ismertem, és aki csak a hírnévre és a státuszra törekedett. Mivel nem lehetett se vezető, se munkás, panaszkodott és ellenállt, és nem végezte megfelelően a kötelességét. Gyakran ítélkezett a vezetők és a munkások felett a testvérek előtt, és megpróbált frakciókat alakítani a gyülekezetben, komolyan akadályozva és megzavarva a gyülekezeti életet. Annak ellenére, hogy a testvérek többször is közösséget és segítséget ajánlottak neki, soha nem változtatott magán, és végül kitakarították a gyülekezetből. Bár én nem követtem el olyan gonosz tetteket, mint ő, mégis olyan voltam, mint ő, csak a hírnévre és a státuszra törekedtem. Ha továbbra is megbánás nélkül élnék, végül ugyanúgy lelepleződnék, és Isten ugyanúgy kirekesztene, mint őt! A múltban azt hittem, hogy mások csodálatát hajszolni törekvést és ambíciót mutat, hogy ez azt jelenti, hogy valaki lelkesen előre akar jutni, és hogy egy ilyen törekvés pozitív, de most rájöttem, hogy a hírnevre és státuszra való törekvés nem a helyes út. A hírnevre és státuszra való törekvés nagyon törékennyé tett, és képtelenné arra, hogy elviseljem akár a legkisebb kudarcot vagy visszaesést is. Eltávolított Istentől, arra késztetett, hogy eláruljam Istent, és elveszítsem a lelkiismeretemet és a józan eszemet, és végül Isten visszautasított és kiiktatott volna. Hálás vagyok, hogy Isten szavai felébresztettek, és attól kezdve elhatároztam, hogy nem élhetek többé a hírnévért és a státuszért, és hogy meg kell változtatnom az életmódomat.

Néhány nappal később a felügyelő lejátszott nekünk egy videót, amelyben a Fülöp-szigeteki újonnan érkezettek üdvözölték a kínai testvéreket. Sok újonnan érkezett fejezte ki háláját a kínai testvéreknek, és megköszönték a testvéreknek, hogy hirdetik Mindenható Isten királyságának evangéliumát a Fülöp-szigeteken. Sok újonnan érkezett elhatározta, hogy keményen dolgozik az evangélium hirdetésén, és odaszánja magát a kötelességeinek. Különösen akkor hatódtam könnyekig, amikor hallottam egy újonnan érkezettet azt mondani, hogy Mindenható Isten szavai jelentik a fényt az életében. Arra gondoltam, hogy még mindig milyen sok ember vágyik a Szabadító visszatérésére, akar fényt találni, akarja megtalálni Istent, de különféle okok miatt még nem járultak Isten elé. Olyan megtiszteltetés volt számomra, hogy végezhetem az újonnan érkezettek öntözésének kötelességét, és segíthetek nekik megvetni a lábukat az igaz úton! De mivel ez a kötelesség nem volt az erősségem, és nem tette lehetővé, hogy kitűnjek, csak ki akartam bújni alóla. Milyen tekintetben volt bármiféle emberi mivoltom? Teljesen méltatlan voltam arra, hogy élvezzem Isten szeretetét! Arra gondoltam, hogy ezek közül az újonnan érkezettek közül néhányan még csak egy éve hittek Istenben, néhányan pedig csak néhány hónapja. Annyi nehézséggel néztek szembe az evangélium hirdetése során, de tiszta volt a szívük, és nem voltak hajlandók feladni a kötelességeiket, bármi történjék is. Én pedig már tíz éve hittem Istenben, és annyi mindent kaptam Istentől, mégsem voltam képes figyelembe venni Isten szándékait. Valóban nem érdemeltem meg, hogy embernek hívjanak! Abban a pillanatban elárasztott a megbánás és a bűntudat. A szívemben azt mondtam Istennek: „Istenem, annyira lázadó voltam! Mostantól kezdve hajlandó vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek, és bárhogyan is tekintsenek rám mások, hajlandó vagyok teljes szívemből jól végezni a kötelességemet.” Attól a pillanattól kezdve, amikor a felügyelő és a testvérek újra rámutattak a hibáimra, már nem éreztem olyan gyötrelmet, mint korábban, és nem akartam elmenekülni sem. Ehelyett képes voltam szívből elfogadni és elismerni ezeket a dolgokat, és utána képes voltam felvértezni magam az igazságalapelvekkel, hogy kezeljem a hiányosságaimat. Egy idő után az általam öntözött újonnan érkezők közül egyre többen vettek részt rendszeresen az összejöveteleken, és néhányan még az evangélium aktív hirdetését is elkezdték. A felügyelő azt is mondta, hogy nagyot fejlődtem. Őszintén hálás voltam Isten útmutatásáért.

2024-ben, a munka szükségleteinek megfelelően, a gyülekezet megkért, hogy térjek vissza a művészeti csapathoz. A csapatvezető azt mondta, tanuljam meg, hogyan kell videókat készíteni a képek létrehozása közben. Mivel korábban soha nem készítettem videókat, a videókészítési sebességem nagyon lassú volt. Annyi idő alatt, amíg mások három videót készítettek, én csak egyet tudtam. Több mint egy hónapig keményen dolgoztam, hogy megtanuljam, hogyan kell csinálni, de a sebességem még mindig nem tudta utolérni a többi testvérét, és a végső szerkesztésekből hiányzott az esztétikum, és nem feleltek meg a megkövetelt színvonalnak. A csapatvezető megmutatta nekem a többi testvér által készített videókat, és arra buzdított, hogy tanuljak tőlük. Igazán kétségbe voltam esve. Olyan keményen dolgoztam, mégis én voltam a sereghajtó ebben a kötelességben. Úgy éreztem, ahelyett, hogy szégyent hoznék magamra ezzel, jobb lenne beszélni a vezetővel, és kérni, hogy visszatérhessek az öntözési kötelességembe. Több mint egy évig voltam az öntözési csapatban, és fokozatosan megismerkedtem vele. Úgy éreztem, ha visszatérnék az újonnan érkezettek öntözéséhez, nem érezném magam annyira kínosan. Abban a pillanatban hirtelen rájöttem, hogy az állapotom helytelen. „Hogyan gondolkodhatok így? Van némi alapkészségem a grafikai tervezésben, így amíg gyakorlatias módon tanulok, fokozatosan belejöhetek. Ha ezen a ponton elhagynám a művészeti csapatot a saját hírnevem és státuszom érdekében, vajon nem hagynám cserben a kötelességemet? Ebben nem vetném alá magam igazán Istennek!”

Később kerestem az igazságot, hogy kezeljem a saját állapotomat. A lelki áhítataim során olvastam Isten szavait: „Mivel nyugodt szívvel kívánsz Isten házában maradni tagként, először meg kell tanulnod mindenben keresni az igazságot, a legjobb képességeid szerint végezni a kötelességeidet, és képesnek lenni megérteni és gyakorolni az igazságot – ily módon Isten házán belül névleg és valóságban is teremtett lény leszel. Az emberiség identitása a teremtett lényeké; Isten szemében az emberek azok. Tehát hogyan lehetsz olyan teremtett lény, aki megfelelő színvonalú? Ehhez meg kell tanulnod hallgatni Isten szavaira, és Isten követelményei szerint viselned magad. Nem arról van szó, hogy amint Isten megadja neked ezt a címet, azzal kész is; inkább, mivel teremtett lény vagy, végezned kell egy teremtett lény kötelességét, és mivel teremtett lény vagy, eleget kell tenned egy teremtett lény felelősségeinek. Nos, mi egy teremtett lény kötelessége? Mik egy teremtett lény felelősségei? Isten szava világosan lefekteti a teremtett lények kötelességeit, kötelezettségeit és felelősségeit, nem igaz? Tegyük fel, hogy felvállaltad egy teremtett lény kötelességét. A mai naptól fogva tehát Isten házának valódi tagja vagy; vagyis elismered magad Isten egyik teremtett lényeként. A mai naptól fogva újra kell fogalmaznod az életterveidet – többé nem szabad azokat a törekvéseket, vágyakat és célokat hajszolnod, amelyeket korábban kitűztél az életedre. Ehelyett új identitást és új perspektívát kell felvenned, hogy megtervezd azokat az életcélokat és irányokat, amelyekkel teremtett lényként rendelkezned kell. Először is, a céljaid és az irányod nem az kell legyen, hogy vezető szerepet vállalj, vagy hogy vezess vagy kitűnj bármely iparágban, vagy hogy híres alakká válj, aki egy bizonyos munkát végez, vagy elsajátít egy bizonyos szakmai készséget. Ehelyett el kell fogadnod a kötelességedet Istentől – vagyis tudnod kell, milyen munkát kell végezned, és milyen kötelességet kell tenned most, ebben a pillanatban, és keresned kell Isten szándékait. Bármit is követel meg tőled Isten, hogy tegyél, és bármilyen kötelességet rendezett el Isten háza számodra, rá kell jönnöd azokra az igazságokra és tisztába kell kerülnöd azokkal az igazságokkal, amelyeket meg kell értened, valamint azokkal az alapelvekkel, amelyeket követned és fel kell fognod az adott kötelesség teljesítéséhez. Ha nem tudsz emlékezni rájuk, leírhatod őket, és amikor van időd, nézd át őket többször, és elmélkedj rajtuk többet. Isten egyik teremtett lényeként az elsődleges életcélodnak annak kell lennie, hogy jól végezd a kötelességedet teremtett lényként, és megfelelő színvonalú teremtett lény legyél. Ez a legalapvetőbb életcél, amellyel rendelkezned kell. A második és konkrétabb az, hogy hogyan végezd jól a kötelességedet teremtett lényként, és hogyan legyél megfelelő színvonalú teremtett lény. Ez a legfontosabb. Ezeket az irányokat és célokat, amelyeket a romlott emberiség hajszol – mint például a hírnév, a státusz, a hiúság és a személyes kilátások –, mind fel kell adnod” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (7.)). Isten szavai gyakorlási utat adtak nekem, és segítettek megtalálni a helyes célt, amire törekednem kell. A múltban, amikor az öntözési kötelességet végeztem, az Isten engedélyével és szuverenitása alatt történt, és most, hogy visszatértem a művészeti csapathoz, és ezt a kötelességet végeztem, ez is Isten vezénylése és elrendezése volt, és Isten háza munkájának szükségleteit szolgálta. Amit Isten értékel, az nem az, hogy milyen nagyszerűek az eredményeim, vagy hány ember csodál és imád engem. Ehelyett amit Isten értékel, az a szívem, a kötelességemhez való hozzáállásom, hogy valóban szorgalmas és felelősségteljes vagyok-e, hogy valóban hűségesen végzem-e a kötelességemet, és hogy alávetem-e magam Neki. Nem törekedhetek csak arra, hogy azt tegyem, amiben jó vagyok, és nem élhetek azért sem, hogy mások csodálatát keressem. Azért kell élnem, hogy teljesítsem egy teremtett lény kötelességét, hogy eleget tegyek Istennek, és viszonozzam Isten szeretetét. Helyre kellett igazítanom a kötelességemhez való hozzáállásomat. Ezen a ponton a videókészítésem minősége és hatékonysága nem volt olyan jó, mint másoké, ezért még inkább összegeznem kellett az eltéréseimet és problémáimat, arra kellett összpontosítanom, hogy megtanuljam pótolni a hiányosságaimat, és gyakorlatias módon teljesítsem a jelenlegi kötelességemet. Ez az, ami összhangban lenne Isten szándékaival. Felismerve ezeket a dolgokat, már nem azon gondolkodtam, hogyan meneküljek el a jelenlegi kötelességemből. Ehelyett arra összpontosítottam, hogy gyakorlatias módon tanuljam meg a technikákat, és amikor olyan dolgokkal találkoztam, amelyeket nem értettem, aktívan kértem a testvéreim segítségét. Mielőtt észbe kaptam volna, fél év telt el; fokozatosan megismerkedtem a kötelességemhez szükséges technikai készségekkel, és a kötelességem eredményei jobbak voltak, mint korábban.

Visszatekintve erre az útra, bár sok romlottságot tártam fel a különböző kötelességekbe való áthelyezésem kapcsán, sok hiányosságomat pótoltam a különböző kötelességek végzésével. A legfontosabb dolog az volt, hogy világosan megláttam a törekvésem mögött álló téves szempontjaimat. Most már értem, mire a legértékesebb törekedni, és hogyan vessek alá magam Istennek, és teljesítsem egy teremtett lény kötelességét, és azt is érzem, hogy bármit tesz Isten, azt azért teszi, hogy megmentsen engem. Hála Istennek!